Issuu on Google+

kisfiúk, nagyfiúk 1


Apรกmnak

2


Május elseje

A Gárdonyi Géza teret akkoriban Lenin térnek hívták. Igaz a Bazilika bizonyos napszakokban komoly árnyékot vetett a térre, beleértve a sarki pártbizottság épületét is, de Lenin (szobra) erre fittyet hányva, épp az ellenkező irányba – alkalmasint épp egy picit nyugat felé – beszélt a pulpitusáról a tömegeknek. Meggyőző határozottsággal állt pulpitusa mögött, bal kézzel támaszkodva, kifejező arccal tekintett messzire maga elé át a Lenin úton a Gárdonyi Géza Színház felé. Ez utóbbi csak az önmegtartóztató városi politikának köszönhette változatlan nevét, mely úgy tűnik belátta, hogy az Egri Csillagok írója, a város szülötte is érdemel valamit. Szóval Lenin elvtárs fegyelmezetten szónokolt, de tekintete elkalandozott. Pikáns eleme volt a hatvanas évek városi pletykájának a tér másik alakjának kacér flörtje Vlagyimir Iljiccsel. A nagy pártvezér – mondták

3


szüleim – térre helyezését követően hirtelen balra nézett és rögvest beleszeretett Kőborcsába, a tekintélyes méretű, ledér öltözetű mészkőlányba. Az érzés indokolt volt, hisz a félmeztelen hölgy arányai leginkább egy oroszosan erős termetű gyévocskának feleltek meg - ám láthatólag viszonzatlan maradt, és leginkább a pártfegyelemmel ellentétes volt, így Borcsa szobra hamarosan átkerült a Népkertbe, egykori nevén Érsekkertbe. A történet itt nem ért véget, hisz Borcsa úgy járt az oroszokkal, mint az iskoláktól távol nyitni tervezett kocsmák, tudniillik a Népkert közepén évek óta ott álldogált Iván, a hős orosz katona. Kezében dobtáras géppisztollyal, testén súlyos posztó katonakabáttal hosszú ideje a vasútállomás felé tartott, de az istennek se haladt előre. Borcsára – úgy hírlik – hamar szagot fogott és éjszakáról-éjszakára, fokról-fokra fordult el észak felé a patak irányába a lányhoz. Az éber városvezetők tanácstalanok voltak, így csak annyi történt, hogy Borcsát sűrű lombok közé rejtették. A város a május elsejéken díszbe öltözött. A dísztribün Lenin mellé került, a felvonulás pedig a Lenin úton haladt végig. A dicsőséges ipart akkoriban leginkább a Dohánygyár, a Borkombinát, a Berva gépgyár (Berva moped drága kincs, jó ha van de jobb ha nincs) és a kőolajtermelés képviselte. A dohány- és a konzervipar gyártási méretei pontosan egybeestek a lőszergyártáséval (állítólag máshol is a világon), így cigi helyett pillanatok alatt géppisztoly lőszer, borok helyett tarackok, befőttek helyett páncéltörő lövegek készülhettek. Édesapám az egri kőolajnál dolgozott (nem szégyellem egykor párttitkár is volt, a nagyon becsületes fajtából), így rendre, büszkén ott ülhettem a nagy orosz teherautó fülkéjében. A kőolajkutatás megjelenítésére éveken keresztül a mini fúrótorony bizonyult a legfrappánsabbnak, ezért a telephely

4


udvaráról évente egyszer – újra festve, kiglancolva – a platóra került a torony, a torony tetejére pedig az ötágú vöröscsillag. Mindehhez már csak papírzászlókat és lufikat lobogtató gyerekkezek kellettek, és besoroltunk a Bazilikánál (sic) várakozó tömegbe. Iljics bácsi egykoron azt mondta: kommunizmus= szovjethatalom + az egész ország villamosítása. Ha így tekintünk a történelemre, akkor vöröscsillag + villamos áram= boldogság. A mosolygó tömeg és a feszesen álló tribün lelkesen tapsolt a büszke felvonulóknak. A teret betöltötte a hatvanas évek friss lendülete, a jövőbe vetett hit (a Fő utcán már lehetett kapni kínai kord farmeröltönyt, a limópor pedig 3 féle ízben csillogó ezüsttasakban került a polcokra) és a májusi langymeleg. Dübörgő Zilünk legördült a Felszabadulás térről, ráfordult a Lenin útra. A platón 2 markos bányászlegény teljes védőfelszerelésben, sisakban őrizte a tornyot (Pető Matyi bácsi sokat focizott velem, bár egyszer csúnyán lehülyéztem egy sikertelen csel után). A tér közepén bekövetkezett a katasztrófa. Az autó hirtelen rántással megállt. A torony éke, a csúcsán ágaskodó vöröscsillag beleakadt a hangszórók, mikrofonok és erősítők villamos vezetékeibe. A jelképek allegórikusan egymásnak akaszkodtak, bár azt hiszem az elvtársak még napokkal később sem fogták fel, micsoda nagy baj volt készülőben azon a fényes tavaszi délelőttön. Jómagam a vezetőfülkében ültem abban az évben és persze fogalmam sem volt a pártfegyelemről, és persze a kommunizmusról sem. Mindig kaptam matchboxot (28 Ft) és fagyit is (1ft), mert Eger fagyiban is nagyhatalom volt, bár ebben meg az volt a bosszantó, hogy Sárvári, Ódry, Jászai mind maszek fagyisok voltak, és bizony jól éltek a sorban álló tömegek forintjaiból.

5


Nagy volt a felfordulás. A kiöltözött kőolajos munkások lassan átbuktatták a vezetékeket a tornyon és a ZIL hatalmas motorja újra felbőgött a Lenin úton. A tribün pártvezetői megtörölgették a homlokukat és újra integetni kezdtek a tömeg felé.

6


Visszér

A kellemes hangulatú orvosi váróban a táblán, az orvos neve alatt az andrológus kifejezés állt, melyet – hogy kössem valamihez - a néhai Andropovról igyekeztem megjegyezni. A vizsgálat után már ideológiát is tudtam ehhez társítani, hisz ha jól belegondolok, a szovjet pártvezér is annak a generációnak volt lassan kimúló tagja, kik alaposan igyekeztek mélyen benyúlni magánéletünkbe, mint ahogy ez a diszkrétnek cseppet sem mondható, a gumikesztyű fogyasztásában vitézkedő szakorvos is tette. Fiatal orvos fogadott, az alapadatok részletes felvétele után a hangulatosnak ígérkező délután nadrágletolásban folytatódott. Cseppnyi kitérő és előjáték nélkül megragadta, szorongatta, emelgette, morzsolgatta, majd a bőrt gyors mozdulattal hátrahúzva tönkretette közel négynapos pihenőmet. Több helyen vér buggyant ki belőlem. Ma sem értem, miért nem vágtam pofán. Ennek helyi kezelését követően a vizsgálat 180 fokos fordulatot vett. Megkért, könyököljek fel az ágyra, majd udvariasan megkérdezte:

7


-behatolhatok a fenekébe? -gondolom, azért állok itt letolt gatyával. – feleltem megilletődötten, és próbáltam ellazulni. Kenőcsös, gumikesztyűs középső ujja könnyedén hatolt be ánuszom rejtekébe, és megtalálta amire vadászott. Lefelé görbülő ujjával – mint a felkiáltó jelet a levél végére büszkén kitevő titkárnő, határozott mozdulattal megnyomta a prosztatámat. Kínzó hugyozási vágyam támadt, amelyről nem tudtam eldönteni, jogos-e, vagy most lebuktam a beöregedett szervemmel, mely rögvest rácsöpögteti terhét a nadrágomra. Az orvos hamar megszólalt: -most erős vizelési kényszert érezhet. -megvan – mondtam kényszeredett mosollyal és pokolian küzdöttem, hogy ne hugyozzam le az ágyat és a nadrágomat. Amikor vizslató ujját cuppanva kivezette seggemből, éreztem, hogy az izgalom, a sokirányú nyomás és szorítás, valamint a délutáni bambik és kávék bosszút állnak rajtam, vagy inkább rajtunk. A hatás nem maradt el, a doktor megszólalt: -hoppá majd újabb papírtörölközővel kicsit tisztába rakott. (hogy tisztázzuk a helyzetet, nem szartam én be, csak a laza, kevert nedvek kicsit előreszaladtak a turkálás következtében)

8


Nyers gumicuppanások közepette kesztyűket cserélt, és előzékenyen elölről is eltüntette a vér és vizelet nyomokat. Hamar felöltöztem és vártam. A jegyzetelést követően pofás kis műanyag tégelyt kaptam, miszerint vonuljak el a folyosó túloldaláról nyíló mosdóba, és produkáljak egy magömlést. -mennyire van behatárolva a rendelkezésre álló idő? – kérdeztem zavartan. -most négy óra van, nyolcig benn vagyok – mondta csendesen. A rendelőből jövet kénytelen voltam átsétálni a várón, kezemben a decens pixissel, ahol amúgy rettegő, egymás kezét szorongató fiatal, sikertelen párok ültek. Az 1x1 méteres vécén irtó meleg volt, miközben taktikázni próbáltam: Bizonyára fontos a mennyiség is, ezért első célként a valós izgalmi állapotot próbáltam elérni, melyhez életem színes pillanatait idéztem föl. Amikor öt perc után hátamat elöntötte a víz, derékig vetkőzve, némán folytattam. Ez további idővesztéssel járt, mert egy ilyen pirinyó térben még Cindy Crawford kedvéért is küzdelmes levetkezni, hát még egy undorító pixisért. Közel négy napja teljes körű cölibátusban éltem, amitől alacsony ingerküszöbre tettem szert. Így majdnem elszalasztottam a nagy pillanatot. A szituáció a következő: Egy kézzel, másikban egy pikszist szorongatva, elég lehangoló recskázni, ezért a tégelyt megpróbáltam az alacsonyan álló öblítőtartályra tenni. A tartály azonban enyhén lejtett így pár másodperc után csúszni kezdett ferdén lefelé. Szeretkezni sem jó, ha a nő haja folyton az orrodba lóg és próbálod kifújni, kiszedni onnan, miközben nincs kedved változtatni a pózon, ritmuson, lendületen. Még reptében elkaptam a tégelyt

9


és taktikát váltottam, a kicsit távolabbi nyomógombra tettem fel és két kézzel vártam, adtam a gyönyört. Hamar jött. Nagyon hamar. Majdnem középvizelet lett belőle, de azért még időben elkaptam a hengert. Kicsit úgy voltam vele, mint a rossz pornófilmek tátogó női, akik nem tudják milyen svunggal és milyen szögben érkezik a manna. Gondoltam ráhúzom, de akkor lehet, hogy kifolyik belőle. Elétartom, de hátha elsüvít fölötte. Megpróbáltam lefelé hajlítva közvetlen célzással pontosítani fegyveremet, ami végül meghozta a sikert. Már csak gyors öltözés, mosakodás volt hátra és ruganyos léptekkel átvágtam visszafelé a folyosón, ahol még mindig ugyanazok a nyomorult párok ültek. Kopogtam, kidugta fejét az orvos, elvette és így szólt: -nagyon gyorsak vagyunk A pikszisre néztem, melynek alján alig láthatóan gubbasztott egy cseppnyi anyag. -hát, nem úgy sikerült, mint a pornófilmekben -ne álszerénykedjen - nyugtatott meg, amire mindenki felkapta a fejét. A minta és a vizsgálat alapján közepes magvaválásban és egy jól tapintható here visszérben egyeztünk ki, melynek sebészi korrekciója javasolt.

10


Otthon aztán elgondolkoztam és – mielőtt befeküdtem volna a műtétre – egy kontroll vizsgálatra szántam rá magam, a klinika egyik professzoránál. Reggel korán keltem és nőmet is bevetve mintát produkáltam. Tekintettel arra, hogy innentől 60 percem volt a leadásra, nagyjából ruhában történt minden. Újságpapír, alufólia, belsőzseb a szívem fölött, rohanás a kocsihoz. Kint hétfő reggel, december eleje, frissen esett hó, beállt város. A toyota és én csodákra vagyunk képesek, gondoltam és a legpofátlanabb figurákat dobtam be, hogy a klinikákhoz érjek szintidőn belül. Sikerült. A professzor sem volt rest – nem bízunk a kollégákban – és újra kiváltotta a már-már meghitten ismerős behuggyozok-beszarok duett érzést. Amikor végre leültünk egymással szemben, mint férfi a férfival, így szólt. -Nézze, mindenkinek van némi visszere a zacskójában, magának se komolyabb. Ezzel együtt én is megműthetem magának, de semmi értelme. Tucatnyi kollégám van – és ekkor kezével nagyívben körbemutatott a klinikák hatalmas épülettömbjei között – akinek fürtökben lóg a tökén a visszér, és három felé fizetnek gyerektartást. Menjen szépen haza, oszt mondja meg a nejének, hogy vizsgáltassa meg végre magát. Itt ez a gyógyszer, szedje be, ettől még fürgébbek lesznek a spermái. Viszontlátásra.

11


kolozsvári mikulások

Menyét barátom titokzatos megbeszélésre hívott egy este Miskolc-tapolca egyik elegáns éttermébe. Menyét barátom úgy rendelt elegáns éttermekben, hogy sose az étlapról, hanem – „tudna nekem készíttetni egy olyan sültet, amihez laskagombából készül a szaft, enyhén csípősen és fehérborban párolják kicsit a zöldségeket...” –amitől én akkoriban mindig gyomorremegést kaptam, mert láttam a mérges, régimódi magyar pincéreket, amint belerejszolnak Menyét különleges igényébe. Az asztalnál már várt bennünket Ernő, a negyedéves geofizikus, aki aztán szintén kőolajos mérnök lett, sok évvel később az alföldi kutatófúrások egyikénél találkoztam vele újra: én a kezdő mérnökpalánta, ő a határozott tartású öreg róka. Menyétnek sok-sok ötlete volt, és ha bármelyik kudarcba fulladt, belefogott egy következőbe. Önbizalma látszólag korlátlan volt, így fogott bele a kosáredzői iskolába, és egy év után BOSZÉN néven csapatot gründolt, amelynek magam is a tagja voltam. Egy napon bekopogott a Borsodi Szénbányák vezetőihez és

12


némi támogatást kért a megyeiben induló csapat költségeire. Megkapta, mezeket vett rajta és hetente 2 meccsünk volt a bajnokságban, ahol tisztességgel helytálltunk, noha gyakran cserénk se volt és mindig csak a buszmegállóban derült ki, hányan leszünk. Menyét viszont úgy tartott edzéseket, hogy 165 centis magasságával dobni is alig tudott, sose játszott, mégis összetartotta a csapatot. Na szóval ültünk az asztalnál és kíváncsian vártuk a nagy ötletet, amibe hárman vágunk bele. Menyét röviden felvázolt egy zseniálisan felépítettnek látszó kolozsvári autós túrát mikulás előtt pár nappal. Az üzleti modell fókuszában a két szocialista (sőt kommunista) ország eltérő árukészlete és árszínvonala állt. Tervei szerint a bevételből telni fog majd nemcsak finom kidolgozású – és jól eladható - bőrdzsekire, bőrkesztyűre, konyakra, de ott is tudunk aludni elegáns körülmények, csajok, kaják, italok között. Előadása meggyőző volt, még a sokkal kritikusabb Ernő is azonnal ráállt a bulira. Meghatároztuk az indulás napját, a szükséges bevásárlásokat, és ünnepi unicummal koccintunk mindenre. Nővérének pár éves trabantjával megyünk – mondta, ami Debrecenben van, szóval ott találkozunk pénteken. Menyétnek nem volt jogosítványa, ezért Ernővel osztottuk el képzeletben a közel 400 kilométeres utat. Az ásványtan gyakorlat után felszálltam az első debreceni buszra és a végállomásnál vidáman indultam el a megbeszélt irányba. A sarkon azonban nem találtam őket, így sétálni kezdtem a cím ismeretében. Pár sarok után, a kertvárosi csendet nyögések, káromkodások, ütemes rázkódó, csörgő hangok törték össze. Megálltam és a hang felé fordulva vártam, ahonnan a sarkon nagyon lassan kibukkant egy trabant orra, majd az oldala, melyen keresztül látni véltem a kormányt szorongató Menyétet, és lassított felvételszerűen tovább

13


úszott a kép és a kocsi hátát követően kibukkant Ernő is, amint izzadtan tolja – ki tudja mióta – a trabantot és közben ordít: engedd föl a kuplungot bazmeg. Ne a féket nyomd a másikat, te állat. Gyújtás rajta van? elfordítottad? A kurva életbe. - mi van? kérdeztem. - szar. mondta Ernő. - eltoljuk a szerelőhöz, szólt ki az ablakon Menyét. –ismerős, megcsinálja, a sógorom tanítja a fiát. Buta. Jóban akarnak lenni. A szerelő másfél óra múlva hozta vissza a működő járgányt, amihez a bizalmunk persze kicsit megcsappant –csak túl volt szívatva, mondta - és kezdtünk fáradtak is lenni, de azonnal elkezdtük a készülődést. Lecsavaroztuk az ajtókat és 10 évnyi ovidont (hőskori fogamzásgátló) dugdostunk föl az ajtók réseibe, üregeibe, ügyelve arra, hogy a nagyon üres részekre ne jussanak, mert a vámosok rutinosan kopogtatják végig az autókat és kiszúrják, ha a trabantok, wartburgok műanyag falai nem konganak rendesen. Aztán szanaszét pakolásztuk kis csomagokba a sok illatszert, golyós dezodorokat, édességeket, rágógumikat, amelyek Menyét szerint persze csak az aprópénzt jelentik majd holnap estére, amikor gazdagon vonulunk vissza. Ernő precíz ember volt, több csomag kotont vett ki a zsebéből és mindenkinek adott belőle. - tegyétek zsebre, sose tudni mikor kell. Sok itt a betegség.

14


A tervezett este nyolcas indulás helyett majdnem éjfél volt, mire útra keltünk, a közben eleredt erős havazásban, egy nyári gumis trabanttal, amit még sose vezettünk. A határon szerencsénk volt, mert noha a vámos kopogtatott az ajtókon, de hamar abbahagyta és továbbengedett bennünket. A határ után kicsivel rájöttünk, hogy picit kényelmetlenebb lesz az út, mint gondoltuk. - a trabant fűtése közismerten kiváló. Ernő egy mackófelsőben jött, tekintettel a várható bőrkabátos zsákmányra. Számára elkezdődött egy 24 órás remegés, melynek a vége felé már semmilyen hangot nem tudott kiadni magából, csak nyekergett. - az akkori román utakon nem volt semmilyen fölfestés, egyedül az út menti fák törzsét meszelik le úgy másfél méter magasságig. A kátyúkat pedig ellepte a hó, így aknamezőhöz hasonlított az utunk, bármikor kitörhet a zsenge trabiláb.. Az út piszkosul csúszott, főként amikor kivilágítatlan lovaskocsikat előztünk meg nagy hirtelen, ahogy a hófüggönyből pár tíz méterről kibukkantak és láthatóvá váltak. Egyszer keresztbe is fordultunk, de sofőrünk ura volt a helyzetnek és némi flikk flakk után a trabi orra ismét délnek fordult, hál istennek. - benzinkút útközben nem volt, és mivel az olcsó román benzin az üzleti modell részeként szerepelt, kérdéses volt a hazautunk, sőt mint Kolozsvár előtt kiderült már az odaérkezésünk is. A város szórt fényei már felénk mosolyogtak, amikor a pár liter tartaléknak is a nyakára hágtunk, miközben két domb

15


magasodott még előttünk. Az utolsónak a tetejére már csak pöfögés nélkül gurultunk föl, mint egy rajzfilmhős, és onnan bájos gurulásba mentünk át a Cluj tábláig, ahol befordultunk a benzinkúthoz... ahol nagyjából 200 autó vesztegelt, türelmes sorban. Lipták úr ekkor kapta az első rohamát, amit hidegrázás erősített. Menyét nyugalomra intett bennünket, előkapott a vésztartalékból egy mikuláscsomagot és elindult a veszteglő Daciák mellett. Menyét kis ember volt, sunyi ábrázattal, a vak is látta, miben settenkedik. A türelmesen álldogáló, beszélgető sofőrök közül még a magyarok is káromkodni kezdtek, eléálltak, néhányan meg is lökték. De a sumák embernek mindig megvan az az előnye, hogy tudja mit akar és hogyan. Menyét lehajtotta a fejét, összefogta a kabátját és kitartóan menetelt a bódé felé. Zsebéből kikandikált a mikuláscsomag. Liptákkal csak ültünk csendben a trabantban. Szégyelltük magunkat és fáradtak voltunk, ráadásul fáztunk is piszkosul. Negyedóra múlva visszajött a Menyét – lelkesen, mosolyogva. Zsebéből már semmisem lógott ki. - na gyerünk, toljuk előre az autót a kúthoz. Nem tudom leírni a közhangulatot, a káromkodásokat, a köpködést. De 10 perc múlva már túl voltunk rajta és pöfögtünk a kolozsvári piac felé és közben az otthoni szendvicseket majszoltuk. Nehezen indult az üzletkötés. Először csak a keresleti árakat kóstoltuk, semmit se adtunk el. Olyanok voltunk, mint a csencselők az otthoni piacok bejáratánál: letekert trabant ablak, kimutatott portékák, kidugott fejek, bekiabált árak, kikiabált visszárak. Dehát ez a dezodor sokkal korszerűbb, mint a régi

16


fújósak, kisebb is és tovább tart – győzködte Ernő az egyik asszonyt, aki idegenkedve forgatta a csavarós kupakos, golyós DEO feliratú kék üveget. - Nem köll ez neköm, fújósat hozzanak, azt szoktam mög. Kicsit később túl adtunk a csokimikulásokon és a rágógumikon, majd behajóztunk a belvárosba. Ernő már csak rutinból remegett, amúgy érzéketlenre fagyott a cipzáros mackójában és a hangja is gyengült, mint egy távolodó ZIL teherautó a téesz központból. Rekedtsége autentikusságát jelezte, hogy a kocsmában – ahová melegedni tértünk – még rendelni se tudott, csak mutatta nekem, hogy 1 NAGY KONYAKOT KÉR. Az ablakhoz közeli bádogasztalhoz vánszorogtunk, egyrészt mert ott volt a fűtőtest, másrészt, hogy nézelődjünk. Hát mindkettővel pofára estünk, mert a radiátorokhoz hozzáfagyott a kezünk, mint a frissen ürített szódáspatron oldalához a nyelvem gyerekkoromban, az ablakból meg épp azt láttuk, hogy Menyétet elvezetik a román rendőrök. Úgy váltunk el, hogy atyáskodva azt mondta: melegedjetek, igyatok valamit, addig én eladok ezt azt. Nem tudtuk, hogy a miskolci áruházból beszerzett 100 darab narancssárga színű, fekete betűs CENTRUM feliratú nejlon zacskót és, hogy ezt pénzért akarja eladni. Pedig de. Kiállt Kolozsvár közepére, lába közé tette az utazótáskáját és kezében lobogtatta a narancsszínű szörnyűségeket. Az őrült zseniknek megérzéseik vannak: a román népköztársaság vegyes nemzetiségű állampolgárai szinte sorba álltak nála és 100 lejért vették a portékáját. A konyakos poharat akkor tettük le éppen, amikor két termetes rendőr állt meg mellette és

17


igazoltatta, majd cseppet sem diszkrét módon elkezdték maguk előtt lökdösve elvezetni. Liptákkal egymásra néztünk és felsejlett a félelem az arcunkon. Kirohantunk és megálltunk azok mellett, akik utoljára vettek tőle a nylon stanyeclikből. - rosszabb e mint a rumánok – mondta egy idős bácsi – 100 lejt kért ezé a szaré, mer tuggya, hogy nincs nekünk oszt úgyis megvesszük. - maga szerint hova viszik most. - hát az őrsre, oszt bent jól megverik majd. - mit lehetne csinálni. - jöjjenek – szólt közbe egy másik ember, fiatalabb, erősebb, kedvesebb. Van pénzük? adjanak ide 1000 lejt, és amikor intek, ragadják majd meg a barátjukat, oszt futás, amíg bírják. A seggembe dobogott a szívem, Lipták meg csak mutogatott – mint egy néma partizán -, és elindultunk az emberünk után. Egy park szélén értük őket utol. Az emberünk ráköszönt az egyik rendőrre, nyilván ismerte és kis idő múlva a zsebébe dugta a pénzt. Ekkor odaléptünk, megragadtuk a bambaságában is rátarti Menyétet és futásra invitáltuk. Ellenállt volna, de Lipták állóhelyből picsán rúgta, ami használt és csak nagyjából 10 utcányi cikázó futás után álltunk meg. - kérem a táskát a papírokkal, slusszkulccsal, ovidonnal – mondtam neki, hátha megint bevisznek. Lipták olyanokat suttogott, hogy bazmegmenyét a tökömkivanveled...

18


Szétosztottuk az illatszereket és külön-külön nekivágtunk a városnak. Bementem néhány fodrászatba, és termékeket mutogattam, alkudtam. A golyós dezodor nagy buktának bizonyult, alig fogyott, az ovidon se kellett. Eladtam a szappanokat, maradék csokikat. Aztán a megbeszéltek szerint találkoztunk a kocsmában és ittunk egyet. Esteledett, nyakunkon a 120 levél ovidon, a mögötte rejtőző anyagi csőddel egyetemben. Lipták forró volt már, és a szája lila, teát ivott rummal. Menyét egykedvűen közölte, vagy egy ötlete, menjünk a kocsihoz. Mondjuk az ötlet szóra gyomorrángást kaptunk, de nem volt más tervünk. A külvárosi lakótelep szélén istentelenül romos kunyhók álltak, s míg mi Liptákkal közelharcot vívtunk a körénk sereglő szutykos gyereksereggel, Menyét eltűnt a kunyhók irányába. Hogy honnan ismerte ezt a helyet, hogy miképp találtunk ide, Menyét titka marad. Percenként eldobtunk egy gömbrágót jó messzire és a kölyökhad rávetette magát. A legcsóróbbaknak pedig adtunk egy-egy kis csokit, szem fruttit. Menyét Félóra múlva került elő, megtört ábrázattal, lógó orral.. és a teli szatyorral a kezében. - csak 900-at akar adni érte, azért nem adom oda – mondta szinte sírva.

19


Lipták Ernő feje ördögi vörösbe ment át, nagy levegőt vett és egy szuszra nyomta ki azt, amitől aztán a hangszálai 3 hétre teljesen elhallgattak: - Menyét bazmeg. Most azonnal visszamész ahhoz a büdös cigány banyához és eladod ezt a tíz évnyi szart, akármennyit ad is. Ha nem indulsz azonnal, szétverem a fejedet és a trabantodat és itt döglünk meg mindhárman a putrik mellett. MEGÉRTETTED BAZMEG? Menyét megértette. A banya is a helyzetet, szóval már csak 700-at adott neki levelenként a tervezett 1200 és az első 900-as ajánlat helyett. Bementünk a helyi ABC-be és vettünk rajta 6 üveg román konyakot. A maradék kb az eddigi kiadásainkat fedezte. Hazafelé én vezettem. Jó volt ekkor már a trabant langyos fűtése is, Lipták hamar megivott félüveggel és horkolni kezdett a hátsó ülésen. Csendben voltunk, méla csendben. Menyét éveket öregedett, de az a fajta, aki sose törik meg. A határon folytatódott a megalázásunk. A román vámos megkérdezte, vettünk-e valamit. Viccel? kérdeztem tőle, mire széttúrta a csomagtartót és mivel semmit nem talált, benézett az ébredező Ernőhöz és meglátta a konyakokat, ami amúgy szabályos mennyiség volt (1l/fő). Amikor már az elvételt emlegette, kijött a társa, és valami jégkorong gól miatt berángatta. Amikor újra kijött, mi már elhúztunk onnan.

20


Lipták előre ült és rágyújtott. - adj nekem is lécci. Az úton mindkét oldalon hófalak voltak a hajnali úton Debrecen felé. A szemem szúrt, a kezem remegett a fáradtságtól. Ernő keze felé nyúltam és az átadott cigit a számba tettem és mély slukkra számítottam. Az égető érzéstől félrerántottam a kormányt és a trabant orral belefúródott a tömött, méteres hófalba. Megnéztem a cigit, a parazsat vettem a számba. Hála a trabant műanyagságának, a hóval fedett árokból hárman ki tudtuk emelni. Pár hét múlva találkoztam a hetes kolesz liftjében Liptákkal: ugyan még rekedt volt, de keze és teste vadiúj fekete bőrbe volt öltöztetve. Vigyorgott és forgolódott mint egy rossz buzi a bárpultnál: - már tudom, mit kell vinni és hova!

21


Illúzió

Hallgatta a gyerekek szuszogását a belső szobából, amibe bele-bele süvített a fekete- hegy oldalából feltámadó szél. A tavasz ma megmutatta magát, de estére újra február szagú tél lett. A kert megtelt zöld nárcisz, tulipán és krókusz kezdeményekkel, rügyező bokrokkal. Felállt és három nagy tölgyfahasábot tett a kandallóba. Nézte, ahogy a lángok belekapnak a szárazan sistergő rönkökbe. Boldog volt és szomorú egyszerre. A gyerekeivel való mély szeretetét egyre visszafordíthatatlanabbnak érezte, dacára a másik szülő környezetéből

22


érkező ingereknek. A kisfia arcán látható boldog mosoly a kapuban, Sára ölelése, mihelyt nem látszik az anya háza, az esti simizős elalvások, a reggeli szertartások megtartása, a felhőtlen bizalom, az intenzív programok öröme, a veszekedések utáni bocsánatkérések, mama elfogadása és annyi más apró jel mutatta, hogy a gyerekek elkötelezték a lelküket az édesapjuk mellett és megértették, hogy vele egy kicsit másik világot építenek. Egy olyat ami nem az iskola, bár apa ott is jelen van néha, nem a hétköznapok darálója, hanem a játéké, az életbe futó tapasztalatoké, a lágyabb érzelmeké és az erőé. Főzött egy erős neszkávét, kinézett a távoli víztükörre és a falu fényeire, kinyitotta a laptopját és megkereste naplója utolsó sorait. A lányra gondolt, akiről korábban azt hitte, életük évekig párhuzamosságokat kap szenvedélyben és barátságban. Nehezen tudta felfogni, hogy mostantól nincs Kira. Nem látta az értelmét annak, hogy ha valami ennyire jó, akkor miért kellene változtatni rajta, miért kelenne feladni, mást keresni Arra is rájött közben, hogy ez nem igazi hiányérzet, sokkal inkább egy illúzió szétrobbanása, egy olyan illúzióé, amelyet tucatnyi apró közös titok és élmény rakott össze.

23


Félév hosszú idő két ember között, és persze rövid is. Függ az intenzitástól és a szenvedélytől. Ha az elejére tekintett, csak egy flörtöt látott, amely azért tetszett meg neki, mert kihívás volt. Hosszú idő után egy méltó társat, "ellenfelet" talált, akibe bele akart szeretni. Megtalálni egy lány hullámait, ami persze talán sosem sikerült, és elkezdeni szépen játszani egymás testén, lelkén és szellemén. Olyan gyönyörökre emlékezett, és a kölcsönös gyönyör olyan kifejezéseire, amik alig fordultak elő az életében korábban, vagy inkább sosem tulajdonított ilyen jelentőséget nekik. Aztán amikor a harmadik alkalommal is - karácsony másnapját követő délután - pokoli közönyt és emészthetetlen idegenséget látott a lány arcában és hangjában, felébredt. Érezte, hogy noha rövidtávon a cselekedetei talán elérték a céljukat és kis kihagyással folytatódott a kapcsolatuk, hosszútávon azt égette be a lány agyába (csak abba), hogy bármikor fölényes lehet.

24


A csodálatos erdei futások, a csókjaik egyre gyönyörtelibb élményei mégis azt az illúziót keltették, hogy Kira a maga módján beleszeretett. A saját őszinte lelke nem tudott más magyarázatot adni azokra a kifejezésekre, amiket a lány mondott és tett. Soha meg nem élt gyönyörökről, vágyak beteljesüléséről, ölelésekről beszélt, édesapját hozta párhuzamnak, és persze játszottak - ez nyilvánvaló volt. De izzóan forró játék, olyan, ami sokáig tart, és ami ritkán adatik meg kétszer egy életben. Itt aztán elgondolkodott. Mi az a skála amin és mi az a mód, ahogy megmérettetik a szenvedély és a boldogság. Eszébe jutott élete néhány nagy izgalma és szerelme. Valóban ennyire több lett volna Kirával, aki hetente 2-3 alkalommal volt vele, pár órára napközben, vagy épp estétől hajnalig? Elbizonytalanodott. Nem inkább arról van szó, hogy a múlt kifakul, a vággyal teli jelen pedig izzik? Dehát erről szól a létünk: a változásról, az elmúlásról és arról a szörnyű rendetlenségről, hogy mindez sosem történik harmóniában az érintett szerelmesek között. Valaki mindig sérül, gyakran mindenki.

25


Tudta, hogy a lány pszichéjében valami nagyon nincs rendben, hisz egyik napról a másikra tett és mondott olyan ellentmondásokat, ami nyugtalanító és megalázó volt, és amire a lány gyakorta nem emlékezett és nem is volt hajlandó tudomást venni. Hivatkozott a családjára, az erkölcstelenségére, a "buta" birtoklásvágyra egyként, másnap viszont ugyanúgy bújt és persze remegett, mint előtte soha. Hétfőn azt írta: sajnálom, hogy valaha ismertelek, aztán csütörtökön ott állt a kapuban, a legizgalmasabb ruhájában, pár hét múlva azzal magyarázta a megalázó kifejezést, hogy direkt bántani akart, és újabb egy hónap múlva ezt letagadta. Az illúzió makacs érzés. És Kira két nap múlva újra az ajtóban állt, csöndben ölelte, percekig csak a nyelvük ért össze és a férfi érezte, hogy amit egymásnak adnak, az megismételhetetlen. Lehet, hogy Kira sose fogja most már belátni magának, de az együttléteik többek voltak, mint az évek során felszedett más pasik. A férfi sokat gondolkodott azon, hogy az érzéstől való félelem, vagy tényleg a nimfomán hajlam az újabb férfitestekre okozta a szakítást.

26


Egyszer leírta neki, hogy előrébb tart a jövőkép megfogalmazásában. Pár éve még maga is úgy ment volna tovább, hogy először előkap egy régi szeretőt, majd talál egy újat, és aztán elfelejti a lánnyal együtt megélt gyönyöröket, de most valahol mélyen hitt benne, hogy ez a 42 éves csaj lehet a végzete, akivel bizalmas szerelmet tarthatnak fenn évekig. Eszerint viselkedett a lánnyal, eszerint viselte el a kitöréseket és hitt neki, hogy ha 3-4 napig nem jelentkezik, akkor az csakis az elfoglaltságai miatt van. Akart hinni Kirában, és magában is. Ez utóbbi könnyebbnek tűnt, noha épp 4-5 hónap után szokott otthagyni minden lányt, vagy legalábbis eltávolodni tőlük. A gyönyört persze felőrölhetik a mindennapok és szürkíthetik a hétköznapi viták. Tudta, hogy a várakozás bizonytalansága valójában már elfogadhatatlanná tette kapcsolatukat és minden vágya az volt, hogy vagy normális szerelem érje el, vagy feladja a hűségét és beszerezzen még 1-2 csinos szeretőt. De az illúzió tovább tartott. Mivel életének utóbbi éveiben a paranoia sokkal inkább egészséges megérzések sora volt, érzett néha kétségeket a lány őszinteségében. Azt is megérezte, hogy Kirának a tetteit kell figyelni, nem a szavait, mert azok - mármint a tettei - őszintébbek és biztosabb vonalvezetők.

27


Eszébe jutott, hogy január közepén azt írta: azért nem adta föl, mert hitt abban, hogy megszelídíti a lányt, aki erre azt válaszolta, hogy kár erőlködnie. Aztán épp négy nap telt el, mire újra ott volt és tépte le a ruháit. A szél felerősödött, így kénytelen volt becsukni az ablakokat, és közelebb ülni a tűzhöz. Rágyújtott egy Eve cigire és figyelte a parazsat. Kortyolt a kávéból és töprengett. Ott lüktetett Van Morrison néhány buta sora a fejében: " I've been searching a long time for someone exactly like you.." és arra gondolt, mindenkinek eljön egy pillanat, amikor ezt megérzi. Hitte, hogy Kirával is megtörtént, ami vele, csak gyenge. Ott voltak az argentin „szemekbe zárt titkok”, amit végre a lány ajánlott neki könnyekkel telve: - úgy bőgtem, hogy örültél volna, ha látsz. ......és ha már film vagy irodalom, rohadtul sajnálta, hogy ott állva a kisváros eső áztatta kereszteződésében, nyakában egy fos öreg nikonnal, még azt se hiheti bizton, hogy Kira legalább legbelül sír és legbelül hiányzik neki a férfi.

28


... nem lett Sabina és nem lett Erika Berger. a regényére gondolt, hogy most majd át kell írnia. Csalódást kell beleírnia, és persze azt, hogy a keresése eztán igényesebb lesz, és hogy mégis sokszor fogja Kira szagát, bőrét és ölelését, telt, buja nyelvét keresni mindenkiben. És talán mostanában keresgélni sem fog. Beéri azzal a néhány régi lánnyal, akik örömmel ugranak föl időnként és töltenek vele egy-egy délelőttöt, amíg a gyerekeik az iskolában tanulnak, a férjük pedig dolgozik. Mégis legszívesebben iderángatta volna Kirát, és átöleli. Bekukucskált és betakarta a gyereket, eszébe jutott, milyen csodálatosat kirándultak aznap a napfény áztatta hegyek között és az esti festésre a konyhaasztalon, majd arra, ahogy a két lurkó az ölében aludt el hátsimizés közben. Bábi késő este felébredt és azt mormogta – gyere feküdj mellém apa. Reggel Sára szuszogta – apa, simizd a lábam.

29


Úgy döntött, hogy megőrzi a szépet az elmúlt félévből, és noha így sokkal nehezebb lesz feledni, egyúttal őszintébb, már csak azért is, mert sok mindent tanult a lánytól, a ragadozó emberek viselkedéséről. Nem akarta elfelejteni, mert ennél erősebb volt.

Pocsolyáink

Mulandó minden. Mégis mennyi energiát szánunk olyan dolgoknak nap mint nap, amelyek nemcsak, hogy mulandóak, de értékük sincs, észre se vesszük, hogy tesszük, mert rutinból végezzük.

30


a kisgyerekek minden pocsolyánál, - vagy inkább pocsolyában - őszinte kíváncsisággal állnak meg, pancsolnak, tapicskolnak benne, és a felnőttek nem értik, miért nem megyünk már tovább, mi a szar van ebben a pocsolyában. ...hogy pillanatok alatt személyessé vált az a pocsolya - ez történt. A gyerekek még inkább csak a közeli dolgokkal vannak elfoglalva, sem térben, sem időben nem értik a messzit, és kár is őket ezzel hirtelen megterhelni. Gyerekkoromban a nővéremmel hónapokig visszajártunk az egyik döngölt földes kis utcába az óvoda környékén és próbáltuk kiásni azt a cserépdarabot, aminek csak a füle kandikált ki a kavicsok között. Nem emlékszem, hogy megszereztük-e végül az áhított kincset, de az emlék 45 éve fel-feltűnik bennem. Mulandó minden. Felállsz reggel a szalagra és este fáradtan ugrasz le róla, a szalag pedig néha csak egy emlékezet nélküli végeláthatatlan szalagot mutat visszanézve, amely olyan mint egy DNS lánc, csupa ismétlődés.. Kékkúton van egy csodálatos hangulatú játszótér a falu fölött, az öreg kilátós domb tövében. Évek óta járunk oda, friss, puha a homok, illatos a fű, hatan is felférünk a lipityókára és még focizni is lehet. A homokozó mögött löszfal magasodik, melyben a kiálló gyökerek mászásra ingereltek bennünket már 4 évvel ezelőtt is. Egyre ügyesebben másztak föl és a domb tetejéről eljutottunk a roskatag kilátóhoz, amely egy fura idős bácsi telkén áll. Egy alkalommal a bácsi is ott volt - békésen üldögélt a présháza bejáratának

31


hűvösében - és fröccsre, mustra invitált bennünket. Hosszú mesébe kezdett az itt élt rómaiakról, az általa feltárt emlékekről, ókori sírkövekről, sírokról. Meseként hallgattam és mosolyogtam magamban a bohókás öregúron. Aztán meginvitált, megmutatni egyrészt az állatait Sárának és Bábinak, másrészt a köveket, mert bizton tudhatta, hogy én is olyan vagyok, mint a "többiek" - nem hiszek neki. Frissen beszántott kukoricatáblán sétáltunk át nagyon lassan, mert a bácsi erősen bicegve küszködött minden lépéssel, és görbe botjával segítette magát. Felülről értük el a háza kertjét, udvarát, amit csak egy jelképes kis kapu zárt el. A gyerekek szorosan mellém álltak és átfogták a lábaimat. Mosolyogtam és tereltem őket befelé. Végigsétáltunk az ezeréves istállók mentén, miközben tucatnyi történetet hallgattunk meg lovakról, birkákról, kecskékről, gondozásukról, bajaikról. Mesélt a fiatal koráról, amikor minden reggel kiterelték a kis kapun a tucatnyi állatot, a takarmányról, fejésről, friss tejről. Az elmúlás és a boldog múlt szaga kacskaringózott ki az öreg gerendák alól felénk. A bácsi dagadó büszkeségű történetei finom porként lepték be az ottlétünket, a négyéves gyerekek is megéreztek ebből valamit. És ekkor megláttuk, hogy a rozzant ház utca felőli oldalán ott álltak a sírkövek. Tucatnyi római kori sírkő, egészben vagy némelyik törötten, feliratokkal, vagy csak csorba darabokban. Döbbenten álltam a valósággá vált mesevilág közepén. Könnyek folytak le az arcomon, ahogy a bácsit figyeltem, milyen nehezen sikerül leülnie megszokott padjára a tornáca előtt. Azóta tudom, hogy a régészek szerint erre vitt a római hadiút Aquincum felé, és talán a feltörő forrás miatt település is épült itt annak idején, sőt ókeresztény templom nyomaira is bukkantak.

32


Mielőtt elköszöntünk tőle, és kisétáltunk az utcára, még meghallgattuk történetét a löszfalba temetett római és középkori halottakról, akiket állítólag rendre kitúrnak idegen kincsvadászok és a csontokat - főképp gyerekcsontvázakat - felöltöztetnek korhű ruhákba és így kerülnek gazdag gyűjtőkhöz. A bácsi háza Kékkút közepén áll, a fő út mentén. Ahogy visszanéztem a következő feliratot láttam a házán felül, mint egy régi cégér utánzata: Horváth József Vendéglője volt. A jóval kisebb betűkkel írt „volt” keretet adott mindannak, amit éreztem. Közben megnyikordult a kapu és a bácsi állt ott, ráncos kezével integetett nekünk. Az utcán sokáig némán sétáltunk, a bácsi hatása alatt. Aztán ahogy visszaértünk, megkerestük a löszfalakkal határolt mélyutat és nekiálltunk mi is sírokat keresni. A mélyút a kilátó alatt kezdődött, itt vágták bele annak idején a dombba, hogy rövidebben vezessen a templomhoz a szőlőkből hazafelé. Erős botokat törtünk és több helyen kezdtünk új lyukakat, vagy mélyítettünk ígéretesnek látszó régieket tovább. A mulandóság maradványait kerestük, és amikor ezt most leírom, akkor a mulandóság okán a jövőnek igyekszem megőrizni a múlt titkait kutató kitartás emlékét. Millió ehhez hasonló titkunk van a kicsikkel - hiszem, hogy őrzik a szívükben. És ahogy néha a váratlanságból felbukkannak az emlékek, boldog vagyok: 3,5 évesek voltak, amikor egy augusztusi napon megmásztuk a Csobáncot, ahol sok lusta felnőtt is elvérzik útközben és lihegve fordul vissza. Aztán később a Tóti hegyet, a Kopasz hegyet és a Fekete hegyet - ahol pici korukban az óriások nyomait kerestük, és meg is találtuk, az erdő rejtekében húzódó lelakatolt barlang mellett a tisztáson. A lakat engedett és sok-sok

33


ládát, hálót találtunk odabent, a kinti méhész kaptárok raktáraként. Ezek a túrák ma is büszkeséggel töltik el őket, néha hallom, ahogy játszótéren, zsúron dicsekednek ilyesmikkel. A lázárervin féle mesemondók felnőtt korukig ki se mozdultak a tanyaviláguk szűk köréből, addig ismerték a világot, ameddig a marha és más jószág vonult fél nap alatt s vissza, mégis olyan csudát örökítettek meg és képzeltek bele, ami páratlan. Örökkön élővé tették a csóró mulandóság rögeit, fűcsomóit, banyáit, tanyáit, benépesítve ördögökkel, angyalokkal, varázslatokkal. Életünk legjobb dolgai gyakran pár percesek, de az illatuk 50 éven végigkísér. Már ha van rá orrunk. •

a kővágói esti locsolások illata, keveredve a kicsik párnába fúródott álmának szuszogásával, ahogy két éves koruk táján az ambituson üldögéltem késő esténként, gyertyák és egy pohár vörös bor mellett, és a vékony függönyön át hallgattam őket.

a mexikói dzsungel nyirkos kipárolgása, ahogy rettegve de dacosan otthagytam a romokat és felrohantam az egyik hegy tetejére liánok, színes madarak és ki tudja miféle állatok közé

az oviban a versenybe késztetett csigák nyálas emléke Korsós tomival, a szilvafák tövében, eső után .

34


a Tátra szédítő hangulata párolt, szaftos marhaszelet és sör illatával fűszerezve.

Jó lenne, ha a mi mulandóságunk még nem illanna el, megőrizné sajátos dinamikáját, illatát, tapintását.

Acélváros

35


Menyéttel egy félévet laktunk együtt Tapolcán Piroska néni szuterénjében, aztán ő - 7 év után - végzett, és én kihívtam Laci barátomat a helyébe. A csodás kertvárosi hangulaton túl, volt néhány komoly kincse a fényben nem túl gazdag lakásunknak: hatalmas pacsirta rádiónkon – 1983-t írunk – kevés tekeréssel ráleltünk a szabad európa rádióra – "itt Cseke László beszél, ez a szombat délutáni kívánság műsor a szabad európa rádióból, Münhhhenből. A következő szongot Tóth Bercinek küldi tápiószelére kati sok szeretettel stuttgartból..." Csöndes estéken a luxemburg rádió is megszólalt, de aztán mindig elmászott, ezért mellette ülve olvastam és után tekergettem percenként. a szomszéd felesége gyakorta kertészkedett aprócska sortjában, és nem lennék meglepve, ha a fűnyírás iránya tudatosan szerveződött úgy annak idején, hogy feneke a félhomályos szuterén ablakában kukkoló arcunknak mutatta magát, legalábbis a nyírás fele időtartamában, visszafelé pedig a mellét bökte föl a levegőbe. Narancsbőrösnek tituláltuk a seggét, miközben inkább jól ki kellett volna mennünk és felajánlanunk szolgálatainkat a csinos harmincas nőnek, amit gyanítom ő - kicsinyke ellenállás, mondjuk úgy, hogy szolíd rezisztencia után - elfogadott volna. De gyáva pöcsök voltunk, így beértük a néhanapján levadászott diétás jogász csajokkal, akiknek a kegyeiért amúgy komoly álló háború alakult ki a bányászok és a jogászok között és ez a háború néha a rockwell kocsmára is kiterjedt, időnként nemtelen eszközökkel is. Alapja az volt, hogy a mi évfolyamunkkal

36


egyszerre indult jogi kar mindenkit lenézett, és ez a kislétszámú, gyengébb kvalitású gépészek és kohászok részéről csendes behódolással végződött, a hagyományosan uralkodó tökös bányászok részéről komoly ellenállásba ütközött. Respektáltuk az ellenfelet, és ahol értük gyilkoltuk. Volt a jogászoknak egy rettenetes, ámde népszerű punk zenekaruk, mely az anyám, te rubintos rózsa – névre hallgatott és ennek vezéregyénisége és énekese a nagyhangú Pelei volt. Minden este a kocsmát nyomta, zajosan, gyakorta kötekedő részeget alakítva. Tahósága egy szombat estén csúcsosodott ki - Laci barátommal ketten vittük az egész placcot, pincérként – mikor is rövid szóváltás után -, ami a kor szokásait alapul véve még messze kellett volna legyen a verekedéstől -, Pelei felugrott és egy boros üveggel leütötte az egyik, vagyis az egyetlen mongol bányászhallgatót, akinek az életét nagyjából a sild nélküli nemzeti sapkája mentette meg, de még így is földre zuhant, az amúgy igen erős fizikumú srác. Lacival elkaptuk a Peleit – aki épp újabb áldozatot keresett a nemzetiségi asztalnál, ahol döntően ázsiai kommunista ifjak ültek vietnamból, kínából - és kivonszoltuk a helyiségből. Ellenkezése pusztán abban nyilvánult meg, túl azon, hogy rühös kutyáknak titulált bennünket ordítva, hogy teljesen elhagyta magát, így tornacipője diszkrét csíkokat húzott a padlón. A kapusunk aznap az a kétméteres bányagépész, vízilabdás fiú volt, kinek beceneve szerényen csak Ólajtó volt (de bátran hívhatták volna a Gabit kétajtós szekrénynek is) és Peleit ültében átvette félkézzel, majd elegánsan kirepítette a folyosóra. Pelei megrázta magát, körbenézett, majd letérdelt a küszöbre és a korábbi fenyegetést lezárva ("holnap letépem a tökötöket, barom, fasz bányászok...") könyörgőre fogta: ne szégyenítsetek meg, engem itt

37


mindenki ismer, nem dobhattok ki bazmeg. Persze sorsa már akkor eldőlt, amikor csak felemelte az amúgy ihatatlan kunsági vöröset egy bányászra – és ezt ő is tudta, de jogász vére már ekkor buzogott. Ólajtó záráskori beszámolója szerint Pelei mindent felajánlott, még a zsebeit is kiforgatta, aztán félóra után hazament a hetes koleszba. Másnap egy rettenetes őslénytan előadás után befordultam az egyik földszinti mosdóba pisálni.. Amikor már a felén túl voltam, egy zsenge megérzésnél fogva jobbra néztem az ablak felé és gyanúm beigazolódott, Pelei állt ott, másnaposan, gyűrötten és épp a szerszáma elrakásán buzgólkodott sikertelenül. - szevasz Pelei – előztem meg. Álmosan rám nézett, töprengett, majd halkan, de mérgesen megszólalt: - hello bazmeg, te kúrtál ki tegnap a rockwellből, mi? - én. szeretnéd folytatni? dörrentem rá, a lehető legkeményebb hangomon. - nem, bazmeg – azzal befejezte a hugyozást, legyintett egyet felém és kiment a vécéből. Pár héttel később kezdődött a kétévenkénti egyetemi napok, ami azt jelentette, hogy 4-5 napon keresztül a gyönyörűen parkosított Egyetemváros napi 24 órában bulizóna lett. Éjjel nappal zajlottak a koncertek, az előadások, filmek, játékok, a fű tele volt szerelmesekkel és részegekkel, de leginkább részeg szerelmesekkel. A második reggelen Szabó professzort láttam imbolyogva felállni egy hatalmas dobogóra és elszavalta, az azóta már szállóigévé vált négysorosát:

38


itt a tavasz nyílik a gaz már nem havaz ez az A buli második napján, egy sörtől csúfosan beázott éjszakán, valamelyik zenés-táncos zugban felszedtem Pelei nőjét, a baromi csinos Ágit, akivel a jogász barlangnak számító hetes kollégium felső emeleteinek több szobáját dugtuk végig a következő három napban, attól függően, hogy melyikben nem volt még éppen senki. Utóbb kiderült, hogy a rockwellbeli kudarc valóban nem tett jót a srác renoméjának, hisz a csaj onnan ismert engem is és kacagva mesélte a Pelei dühét. Egy hét sem telt bele, Peleivel újra összefutottam, most a rockwell budijában. Meg kell jegyezni, hogy a miskolci egyetemi életnek sajátságos időszámítása volt. Hétfőn este általában vagont pakoltunk az egyetem mögötti ipari vágányoknál – itt láttam először saját szememmel a Diósgyőrből érkező és továbbsuhanó, ponyvákkal letakart tankok és vastag csövű ütegágyúk tucatjait. Keddenként kosaraztunk, szerdán talán filmklubba jártunk, csütörtök, péntek rockwell, a hétvégén pedig Eger vagy Budapest. Szóval valószínűleg egy zajos péntek estén álltunk egymás mellett, mindketten ázottan. Péntekenként amúgy a rockwell belső terében eluralkodott a jó hangulat, ami kettőt jelentett:

39


Annyian voltunk, hogy ha felemelted a lábad, picit később nem volt hova lerakni. Ha ilyenkor pincérkedtem, csak megálltam a pulttól egy méterre, alattam több láda sörrel, mögöttem 3-4 féle üveg töménnyel és pörgő cserekereskedelmet folytattam órákon keresztül, a pénzt a zsebeimbe tuszkolva. A padlót centi vastagan lepte el az üvegtörmelék, ami miatt hévégén a rutinos lányok bakancsban jöttek le és nem volt tanácsos elesni. Késő este már ez a folyosó végi vécé gyakorlatilag csak a küszöbig volt megközelíthető, mert a dugulások miatt a víz és a vizelet elhagyta medreit és centiről-centire dagadt a járólapokon. Ezért az ajtóban megállva nyomta mindenki ereje és tehetsége szerint be a sötétbe – mert a villany is kilövésre került akkorra. Szóval álltunk ott egymás mellett Peleivel a félhomályos, hugyszagú miskolci éjszakában, kezünkben a farkunkkal és versenyt pisáltunk, amelyet leginkább akusztikai módszerrel tudtunk csak ellenőrizni. Pelei felém fordult, megismert és morogva megszólalt: - te vagy az bazmeg megint, már a nőmet is megdugtad, mit a faszt akarsz még tőlem? - éljenek a bányászok – mondtam lakonikusan és röhögve ott hagytam.

40


kullancs

Remek tavaszi hétvége volt: napsütötte szombati kirándulás, strandolás a Lukácsban, esti séta, teraszokon sörözés, finom vacsora. Eltekintve a kórházban töltött négy órától.

41


Szombat este már éreztem valami viszketést a zacskómban, de lusta voltam vakarózni, így nem is tapintottam ki a kis huncutot. Az meg éjjel jól befészkelte magát. A reggeli zuhany fényt derített mindenre. A bal – nagyobbik – herém mellett egy családi gyufafejnyi kullancs potroha türemkedett ki a bőrből. Megfogtam a körmeimmel, próbáltam kihúzni, de a feje makacsul ragaszkodott megszerzett pozíciójához. Önként vállalt foglyom lett, a gatyámban, a lábam között. Felhívtam egy belgyógyász barátomat, aki azt javasolta, menjek át a János kórházba a sebészeti ügyeletre. Vasárnap dél, kihalt kórházkert, csellengő köpenyes betegek. Türelmesen leültünk a sebészeti osztály ambuláns várójában. Fiatal, álmos tekintetű orvos dugta ki a fejét. Elmondtam neki mi a szitu. Bőrgyógyászat – mondta azonnal. A bőrgyógyászaton ugyanez ismétlődött, csak a végszó volt más: Urológia – mondta az idős orvos. Koszos csempék, nyikorgó csapóajtók, rideg csend mindenütt. Felkészültünk a legrosszabbra és bíztunk a jóban. Hiába. Félóra múltán kopogtatni bátorkodtam, pszichopata tekintetű, ötvenes orvos dugta ki a fejét. -mit akar? bökte felénk unottan. -egy kullancs épült be tegnap a herezacskómba – próbáltam szakszerűen és röviden elmondani a problémámat. -menjen a sebészetre. -ott már voltunk, és megjártuk a bőrgyógyászatot is. Legyen szíves, nézze meg és vegye ki, nem szeretnék több osztályt bejárni.

42


-várjon, mondta és visszalépett a rendelőjébe. Húsz perc telt el, amikor egy másik ajtón dugta ki a fejét, mint egy rutinos bújócskázó és odabökte dörmögve: jöjjön be. Úgy búcsúztam kedvesemtől, mintha nem lennék biztos a visszatérésemben, Kafka jutott eszembe, aztán Hajnóczy néhány kisregénye a műtősfiúról. De a kihívások mindig is izgattak, mondta belül a vidámabb másik felem és becsuktam magam mögött az ajtót. Köszöntem és álltam félmosollyal. - vetkőzzön le, feküdjön föl. – pörögtek az instrukciók a jéghideg rendelőben. Mire letolt gatyában felfeküdtem a látszólag friss papírral letakart vizsgálóágyra, előkerült az asszisztens is: fáradt arcú, egykorvolt csinosságát még őrző, ötvenes csaj. Amikor mellém ült és a négyszáz wattos vizsgáló lámpa teljes fényét két araszról a lábam közé irányította, picit elmosolyodott. Doktorunk újra eltűnt, én pedig kínos meztelenségemben feküdtem a hátamon egy kellemes – heréimre irányított – hősugárzószerű lámpa és egy kíváncsi ápolónő társaságában, aki – oldandó a feszültséget – megnézte a jócskán bedagadt kullancsot. - máskor ki szoktam magamnak szedni, de most nem sikerült – mondtam félszegen mentegetőzve a vasárnapi zavarásért.. -jó nagy, mondta ő, és a kétértelműséget utólag felfedezve elmosolyodott és visszaült a helyére. Én néztem a plafont, ő nézte a kullancsos, fénybenszikrázó heréimet – olyanok voltunk, mint egy szakkönyv élőképe. Közel 20 perce tartott ez a feszengő kvarcolás, melegedés, amikor orvosunk visszatért. Egy tálkába tette a kincseit: fecskendő, szike, valami kanálféle, csipesz, géz, fertőtlenítő.

43


Feltárom, kiveszem. Kezdjük – mondta szoros szájjal, szigorúan, azzal a fecskendőt kímélet nélkül a kullancs mellé döfte és tartalmát belém spriccelte. Ekkor adtam ki az első fájdalmas hangot, ahogy később egyeztettük a történetet kint üldögélő nőmmel. Ahogy kihúzta belőlem a tűt és letette, azonnal a szikéért nyúlt, a csipesszel összefogta a herezacskómat, a szikét irányba tette és már vágni is kezdte. Felordítottam, hisz az érzéstelenítőnek még semmi esélye sem volt arra, hogy kifejtse hatását. -rettentően fáj, néztem rá könyörgően. -na, akkor kap még érzéstelenítőt, mondta ridegen. – azzal újra belém döfte a tűt és az ampulla másik felét is beinjektálta. Ezúttal rendkívül kíméletes volt, várt egy percet, mielőtt vágott volna. Az előbbinél kicsit tompábban éreztem, ahogy rést vág a beszorult állat körül, majd próbálja kivenni belőlem. Az ápolónő itatta a vért, és néha félrehúzta a fütyimet, hogy ne legyen útban. - nem varrom össze, csak beragasztom – mondta korunk tipikus kórházi orvosa. Ugye mindenki el tud képzelni egy luftballont, ami kicsit le van eresztve, tehát ráncos és ráadásul szőrös is bizonyos mértékig. Képzeljük el, hogy ezen a félmaroknyira zsugorodott, szőrös lufin szeretnénk beragasztani egy lyukat. Először tett rá egy kis tapaszt, ami alatt tovább csordogált a vér. Újabb gézdarabot

44


helyezett rá, amit a segéderő szorított golyóimhoz, míg az orvos elkezdte körbe-körbe ragasztani a sebet. Amikor elégedetten abbahagyta, a tököm ijedten meredt kifelé a fehér ragtapasszal teljesen elfedett herezacskóból. - kész vagyunk, mondta elégedetten. Hősugárzó lámpa lekapcsol, gatya, nadrág fölvesz, kedvesemhez folyosóra kitámolyog. Elindultunk hazafelé. Száz méter után derült ki a probléma: a leukoplast elkezdett ragadni: összeköttetést talált a zacskóm és a tököm, a zacskóm és a combbelsőm, a heréim és az alsógatyám között, nem utolsó sorban az alsógatyám és a fütyim között, tépve a szőrt, húzva a bőrt egyaránt. Járásom hasonlítani kezdett egy csámpás, tökön lőtt cowbojéhoz, aki azért még igyekszik elvinni a nőjét egy utolsó rundra az ivóba. Minden lépéskor olyan érzésem volt, mintha valami rágná a bőrömet. Otthon lefeküdtem, hagytam, hogy csillapodjon a vérzés. Egy óra múlva megpróbáltam leszedni a ragasztószalagot, orvosunk vasárnap délutáni bosszúját. Egy órát vinnyogtam és végül nyolcvan centi anyagot tekercseltem le magamról, tele vérrel, valamint szőrrel. A seb nyugodt volt, és ekkor már én is.

45


Vakondmese

Sok-sok évvel ezelőtt csodálatos telket, vagy inkább kertet vásároltam Szárligeten. Egy öreg vasutas bácsi harmincévnyi munkáját és kincseit rejtette a 2000 négyzetméter. A kerítések mentén két sorban zamatos, ropogós szőlőkordonok futottak körbe, szilva-, barack-, alma-, meggy- és cseresznyefákkal tagolva. De volt dió- és mandulafa is, és ami koronát tett a gyümölcsök létére, az a fajon belüli sokszínűség volt: almát

46


augusztus elejétől késő novemberig ehettünk a terebélyes törpefákról, cseresznyéből ott volt a hatalmas ropogós, karmazsin és pár hét múlva a véresen leveses puhaszemű. A kert aljában fából eszkábált szerszámos bódék, raktárak sorakoztak, misztikusan tömve hasznos és haszontalan holmikkal. Egyrészt ma is innen eredezik a balaton-felvidéki házam tucatnyi szerszáma, másrészt százával álltak a zsákokban a befőttes üvegek, villanykörték, drótok, szögek, vezetékek – láthatóan egy több évtizedes vasutas gyűjtőmunka relikviái. Sajnálom, hogy a telket később eladtam és a kacatokat nem a mai szememmel szűrtem át. Sok szempontból egy elfoglalt juppi életét éltem akkoriban, és a telekre tervezett csodálatos ház nem valósult meg. Fölöttem még egy dupla teleksor húzódott, és aztán már a Vértes dombjai. Amikor elkészült a földszintes, nagy teraszos ház terve, sokszor leültem a fűbe és elképzeltem a jövőt. Kislány születését terveztem, akit Pankának akartam hívni. Arra gondoltam, milyen mesét mondok majd Pankának, amikor pár év múlva odabújik majd reggelente, és álmosan szuszog a fülembe. A vakond pici, kíváncsi állat. Földalatti járatokat, szanaszét ágazó alagutakat készít magának, aztán kedvére rohangászik keresztül kasul a rétek, kertek alatt. Az emberek többféleképpen ítélik meg. Eltekintve a szabótól aki örül, hogy a vakond nála rendel rendszeresen nadrágot (a legrégebbi vakondos mese szerint csudaszép zsebes kertésznadrágja volt neki) általában haragszanak rá, mert alagútjai építésekor időnként

47


szellőzőket épít. Tudod olyan ez, mint az utcán azok a vasból készült fedelek, amelyek alatt a város által elhasznált szennyvíz folyik, keveredve az esővízzel. Amikor megvettük a szárligeti kertet és járhatóvá tettük a sok gaztól, hétről hétre rengeteg vakond-túrta földkupacot találtunk. Aztán még többet és többet. Egyszer úgy döntöttem meglátogatom őket. Felkeltem hajnalban, tudod olyankor még a napocska nem bújt ki a kedvenc sziklánk mögül, majdnem sötét van. Felvettem a kék kezeslábasomat és megittam egy nagy csésze finom tejeskávét. Nehezen bújtam be, de aztán megszoktam a föld és a gyökerek nedves illatát. Sokáig tartott, amíg megtaláltam, jártam a nagy barackfa alatt, megnéztem, hogy fejlődnek alul a fenyőfáink (képzeld olyan alakú a gyökerük mint amit kintről látunk) és a kút közelébe is elmerészkedtem (csupa víz lett a cipőm). Amikor rátaláltam egy kiszélesedő barlangban, épp a pocakjával volt elfoglalva. Olyan bogarakat reggelizett, mint amilyenek a virágokat bántják. Vaksin figyelte ki vagyok és közben megálltak a kis ásólábai. Lassú mozdulattal félretoltam a sok-sok – arcomba lógó – hajszálgyökeret és mosolyogva beszéltem hozzá. Elmeséltem neki, hogy a málnabokrok közül sok kiszáradt és Panka sírva panaszkodik ezért, hogy az eper is felvan túrva és ott vannak a szép rózsák, amikből az asztalra szoktam tenni a reggelihez és amelyekből sok elszáradt. Felajánlottam neki a kert túlsó végét, ahol a nagy diófa volt, ott éljen inkább. Sután nézett rám, mozgott a bajusza, és aztán megígérte, hogy csak a garázs mögötti gyümölcsfák körül fog szellőzőket túrni és a diófa gyökerei között keres bogarakat. Kezet fogtam fura, pici ásókezével és hazajöttem. Mire anya kijött álmosan a teraszra már kentem a vajas kiflit és a friss kávé ott gőzölgött a fehér abroszon.

48


100 év

Meghalt a nagymamám. 100 évet és 7 hónapot élt, türelmesen megvárta legfrissebb unokáit. Megvárta azt is, hogy egészségesen kikerüljenek a koraszülött osztályról, hogy megkezdjék az otthoni beilleszkedést. Nem adott szomorú terhet, csak most. Január 30-án, pénteken délelőtt csendben elaludt. Beletörődött, hogy iszonyatos életerejét legyőzi az idő.

49


Karácsonykor, egyre ritkuló tiszta pillanatai egyikében megszorította a kezemet és megáldott. Akkor már tudtam, hogy búcsúzik az élettől és tőlünk. Anyámmal is kezdett másképp bánni. Azt mondogatta „ne haragudj rám” – és simogatta a kezét.

Néha belegondolok, hogy már az én negyven éves gyerektörténeteim is baromi régiek – olyanok mint az első világháború táján a kiegyezés kora. A repülőkkel, tankokkal vívott háborúból visszanézve a lóhátas reformkor. Nemrégen meséltem Sárának és Bálintnak a 100 éves dédi gyerekkoráról: nem volt tévé, rádió, telefon, autó, a falvakban még villany sem. 2004 február 2-án éjszaka bevonultam a kisszobába aludni. Fogtam a paplanomat, párnámat és lefeküdtem a gyerekek kiságya mellé. Bálint tovább sírt, hát hálózsákba gyömöszöltem és magam mellé vettem. A cumiját kitámasztottam a mutatóujjammal, míg hüvelykujjamat átfogta pici kezével és lassan elaludt. Az éjjeli lámpa gyenge fényénél Baricco Selymét olvastam. 5-én volt a mami temetése, és az Eszti születésnapja. Fáradt, kialvatlan napok után mentem Egerbe. A temetőben koszorúk között nagyanyám felravatalozott teste fogadott. Arca teljesen megváltozott, nem is tudom pontosan mitől lett idegen: a pergamenszerű, szürke bőrszíntől, az orr furcsa kiemelkedésétől a

50


csontra simuló arcbőrből, vagy csak a tudattól, nem tudom. Pár perccel később bevonultunk a temető apró kápolnájába, és leültünk a jéghideg, öreg padokra. Számomra rettenetesek a katolikus szertartások, de erre eddig nem figyeltem nagyon, nem volt kiért. Nem hoznak megnyugvást, nincs közük az emberhez. Érthetetlen imákat, szűzanyák, atyák, fiúk üzeneteit közvetítik egymásnak, vagy tudj isten kinek. Eközben a gyászolóknak rendre fel kell állni, aztán leülni, mindezt az elhangzott sorokból kitalálva. Egy szó sem hangzott el az istentiszteleten – sem előtte, sem utána – hogy a felravatalozott 100 éves néni évtizedekig milyen hű szolgája volt az Ő istenének, templomi szolgaként takarította a Bazilikát, adta és gyűjtötte az adományokat. Azt se mondta el senki, hogy hány embert segített felnevelni, mennyi örömet, bosszúságot okozott nekünk és másoknak, hogy milyen kurva finom volt a paradicsomlevese betűtésztával, a szilvás gombóca prézlivel, és néha mákkal. A spenót a kert hátuljából, a friss meleg tojás sárgája cukorral a csirkék alól. És persze maguk a csirkék hétvégeken paprikásan vagy rántva. A többi része meg a levesben. Hogyan veszekedett velünk, amikor Csabával a barackfán lógtunk, és persze masszírozta a hátunkat, ha fájt. Miért nem beszélt a pap az emberről. És tudom is a választ. Mert a szentegyházat nem eléggé érdekli az ember. Megszámoltam, 4x hangzott el a Rozália nővér, 36x az Úristen különböző formái (Atya, Fiú…). Zűrzavaros engedélyezési és befogadási ceremóniák a mennyekbe. Ha a nekünk döntően háttal álló és – gondolom az Úristennel - beszélő pap szavait jól értettem, épp kérelmekkel zaklatta a Nagyurat. Hát ha volt valaki ezen a földö,n akinek vak vallásossága miatt kijár előre a biankó mennyei bérlet, Rózsika néni – az

51


én drága nagyanyám bizton köztük van. Talán ezt előre ellenőrizhette volna a pap, és akkor megússzuk az engedélyezés mindig kétes kimenetelű procedúráját. De miért nem mondta azt, hogy Rozália testvér 45 éve vár Rád a Te Jánosod, siess hozzá, szorítsd meg a kezét és beszéljétek meg ezt az emberi léptékkel hatalmasnak tűnő időt. Oly régen üldögélsz a sírja mellett, most majd jobban fog hallani Téged. És ott vár a fiad is, a gyakran zsörtölődő, elégedetlen Laci, béküljetek meg, adj neki a szokásos termoszból kávét. Az egyház a lelki üdvünkre vigyáz. Én magát a szókapcsolatot sem értem. Ránk kéne vigyáznia, utat mutatnia a tisztesség, becsület ösvényei felé, és persze vigaszt. A gyászolókat emberi hangon megszólítani, hogy picit közel érezhessük a nagy gondoskod��st. Szégyellem magamat, amiért nem kértem, hogy mondhassak pár gondolatot én a nagymamámról. Ahogy a protestánsoknál tudomásom szerint szokás. Nem tudom, mikor volt boldog az én mamikám, talán sose, talán ritkán. Jómagam igyekeztem valamit adni ehhez ostoba tárgyakkal, finomságokkal, rövid utazásokkal. Évente pár alkalommal beültünk az autóba és édesanyámmal hármasban elmentünk kirándulni. Két helyet újra és újra meglátogattunk. Meleg hétvégeken a Bélkő tövében, Bélapátfalva fölött megbúvó, nyolcszáz éves apátság romjaihoz jártunk ki. Körbesétáltuk, időnként a sekrestyést megkeresve benn is szétnéztünk. Leültünk az egykori kerengő székmagasságig megmaradt romjain és beszélgettünk. A szertartás részeként visszafelé a horgásztóhoz gurultunk, mamika rendre sört és kávét kért.

52


A bogácsi termálstrandra kora tavasszal vagy késő ősszel – a turista tömegek levonulása után – jártunk. Minden templomi szertartásnál mélyebb és precízebb volt nagyanyám mesélőkedve ilyenkor. Végigmesélte a Legányi tanyát, az elvett szőlőt, a tejet Noszvajról az egri piacra a hátukon cipelő asszonyokat. Fürdőruhája nagyjából a Bethlen-Peyer paktummal lehetett egyidős, de derűs hanyagsággal viselte. Az utolsó években – 98 évesen – már történtek balesetek, anyám támogatása mellett ragaszkodott fakóbarna, gyenge gumizatú zoknijához, így csusszant be a medencébe. Órákat ültünk a medencébe ömlő illatos termálvíz párás burkában. Hazafelé mindig megálltunk egy-egy pohár sörre a Síkfőkúti tónál. De voltunk bodzát és hóvirágot szedni a Bükkben, fotózni Csipkéskúton és Bánkúton, lovakat nézni Szilvásváradon, fürödni a bükkszéki salvus vízben, sétálni a parádi kastély körül. Nagyanyám és anyám hangulata változó, de többnyire felszabadult volt, a kávék, sörök méltó körítést adtak a hétvégéknek. Hát ilyesmikről meséltem volna én szívem szerint ott, a ravatalozó előtt. Azokról a közös percekről, amelyeket megéltünk és megőriztünk mamiból. Nem vitatom a vallás segítő kegyelmét az elmúlásban, de vitatom, hogy a búcsúzáskor milyen szavak segítenek elköszönni. Hogy lánya, 4 unokája, 5 dédunokája tisztelettel adózik hosszú életének.

53


Napsugarak

az otthon társalgójában mindig üldögél pár néni. A kíváncsiabbak, a szobájukban unatkozók, a beszélgetni vágyók, főleg fiatalabbak, egészségesebbek. Éva, akit külföldön élő fia hozott be, mert a jóhiszemű Évát lassan teljesen kifosztották lakásában és közel volt, hogy az ingatlant is rafináltan megkaparintják tőle. Úgy köszön mindig: csókolom Icaicaica néni, Éva vavavagyok –mondja picit dadogva, miközben hatalmas sztk

54


szemüveg kerete alatt mindig csócsál valamit a szájában, talán rágógumi, kenyérhéj, nem tudni, mert kifelé forduló, hatalmas ajkai elfedik mindezt. Leggyakrabban mackó alsóban és szürke kardigánban üldögél a fotelek valamelyikében, rövid ujjaival különös retikülöket szorongat, melyeket mindig igyekszik meggyógyítani: hol a fülük szakadt, hol a zipzárjuk rossz, hol tartalmukkal nincs megelégedve. Aztán vele szokott üldögélni a sportos alakú, fekete mackós néni, őszülő, hosszú hajjal és láthatóan zavart gondolatokkal. A sarokban üldögél az egészen apró Irma néni, aki mellett újabban ott ül Tóni és simogatja a fejét. Ülnek egymás mellett a klasszikus zenét sugárzó hangfalak alatt és a külső szemlélő számára összevisszaságokat beszélgetnek, pedig láthatóan kiválóan megértik egymást. A néni hirdetős újságokat lapoz, és megjegyzésekkel látja el, a bácsi oktatja, pontosítja. A társalgó csendes bája kitapintható. A földig érő ablakok a fákkal teli kertre néznek, ahol most télen a fákról megcsúszó fehéres fény sugárzik be rájuk. A hátsó hosszú falon arasznyi ovális keretekben az itt lakók fotói sorakoznak. Többek arca ismerős, mások már nincsenek itt, talán együtt üldögélnek valahol a világ végén - vagy egy új élet kezdetén. De felismerem a Márti nénit, aki betegen, de leginkább magát elhagyva, lustán fekszik az ágyában a hatodikon, anyámtól pár méterre, körülvéve félig teli pet palackok és műanyag dobozok tucatjaival, látszólag minden indok nélkül. Aztán ott mosolyog az a néni is, akivel néhány hónapja fedezték fel egymást anyámmal a kertben – mint az egri angol kisasszonyok egykori közös növendékeit, és erről sokáig beszélgettek a padon ülve. A törékeny, hajlott hátú, esendőségében is

55


méltóságot sugárzó, egykori vidéki tanítónő azóta elesett, és a combnyaktörést követően pár héttel csendben, örökre elaludt. Ősszel új vendégek érkeztek a házba. Hartmut az osztrák búvár, aki egy hirtelen szívroham után tolószékbe került. A kertben szeret leginkább üldögélni, pipáját gyújtogatja és vastag ponyvákat olvas. Azt mondják róla, elszántan készül meggyógyulni és jövőre újra merülni a tengerben. A legborzasztóbb fogság lehet az övé, hirtelen jött, méltatlan, megélhetetlen. Egy szép őszi délután anyámmal lesétáltunk a kertbe és az automatából nagy bögre, olasz kapuccsínókat hoztam magunknak. A piros levelű japán cseresznye árnyékában egy nagy hangú bácsira figyeltem föl, aki lelkesen próbált valami gazdasági kérdést elmagyarázni a köréje gyűlt néniknek – kevés sikerrel. Talán adózásról, nyugdíjról beszélt és – magamhoz mérten cseppet sem meglepő módon - hozzászóltam a témához. A bácsi felém fordult és pillanatokon belül már csak ketten beszélgettünk. A nénik megnyugodva hallgattak, hisz lekerült róluk a teher, másrészt – a távolság miatt – hangosan beszélgettünk egymással. Anyám néha megkérdezte mi történt, majd megnyugodva kávézott tovább. Megható volt az idős bácsi éles logikája, tájékozottsága és nyitottsága. Egyetlen momentum zavarta a beszélgetés varázsát, fiskális úr – mert innentől fiskális/monetáris úr lettünk egymásnak – rosszul illeszkedő fogsora, ami a meggondolatlanabb vélemények során lecsúszott felső ínyéről és fura vicsorgást okozott az arcán.

56


Azóta minden találkozáskor megállunk a folyosón és pár mondatot váltunk az „üdvözlöm fiskákis úr „tiszteletem monetáris úr” cinkos, összetartozó mosolya után. Időnként együtt megyünk be mamát meglátogatni, melyhez szertartást építettünk. A Füvészkert kertészeténél állunk meg, és mindhárman választunk egy-egy szál virágot, hozzá zöldet. Ez utóbbit Bábi találta ki és illatos fűszernövényeket szokott keresni, mentát, levendulát. Legutóbb anyám különösen frissen fogadott bennünket. Ültéből nyújtotta a kezét, hogy segítsek neki felállni, majd rámosolygott a gyerekekre és így szólt: -gyertek ide, hadd adjak puszit a fejetekre. Szememmel intettem a megszeppent két törpének, és előbb Sára majd Bábi is odalépett. Anyám épp csak érintő puszit adott a hajuk búbjára, majd köpenyt vettünk és lesétáltunk, hónunk alatt a piros, villogós távirányítós autókkal. A kerthez legközelebbi asztalhoz ültünk le, anyunak és magamnak friss kávét, a skacoknak csokoládét hoztam. Ebéd előtt volt a ház, ilyenkor a társalgó félig telt várakozó nénikkel, akik már félórával korábban ide sétáltak és kis szatyrokkal a kezükben, csendben álldogáltak, vagy kis csoportokban beszélgettek. Amikor először zúgtak föl és indultak kékes villogó alváz-fénnyel a fürge terepjárók, izgalommal figyeltem a lakók reakcióit. Amikor az első lábat megkerülte Bábi autója, már aggódni is kezdtem, nehogy balesetet okozzunk. Percek teltek el, és szememmel a nénik, bácsi karcát fürkésztem. Haragnak nyoma sem volt, inkább kíváncsiság és vidámság terült szét a betegségekkel, korral szántott arcokon. Többen leültek a még szabad székekre és figyelték a sikló, kanyargó, villogó autókat, amelyek időnként karamboloztak is.

57


Olyanná vált a terem, mint valami vidám, nekik tálalt előadás során. Az arcok mosollyal teltek meg, többen rám néztek és puszit küldtek, mások egymás között beszélték meg az élményt. Amikor kitárult az ebédlő ajtaja, az asztalhoz hívtam a sofőröket és a gépeket, ne zavarják az ebédre vonuló tömeget. Bizonyos, hogy az ebédlőbe is magukkal vitték a derűt, talán jobb étvággyal is ettek. Ekkor érkezett meg fiskális úr, aki szokásos derűs köszönése után a kocsikra és a gyerekekre nézve így szólt: micsoda autók, ebben a zord monetáris hangulatban. Aztán kacsintott a kicsikre és továbbcsoszogott az ebédlő felé. Amikor visszafordultam a kávémhoz, anyám arcán is mosolyt láttam és valami ködös büszkeséget ránk. Mindenesetre útban visszafelé a lifthez, mintha egyenesebb lett volna a járása, határozottabbak a léptei.

58


Medreink (Ăştjaink)

59


A metsződéseket a víz vájja ki a domboldalakon. Némelyek vékonyak még, mint egy földbe taposott spárgadarab, mások évek munkájával mélyültek olyanná, mint régen a csatornázatlan kertvárosi utcákon futó árkok, melyek a házakból kifolyó szennyvizet terelték egybe. A legszebb, legteljesebb metsződések megváltoztatják az erdő képét. Az egykor volt sima domboldal tucatnyi apró völgyre, kúpokra, földszigetekre szakad, köztük pedig megannyi árok kanyarog. A fák súlyos küzdelmet folytatnak azért, hogy gyökereik ne forduljanak ki, hogy testük ne dőljön ki az egyensúlyából, ennek ellenére a meredek vízmosások alját kidőlt fák rothadó tetemei torlaszolják el, melyekben kitűnő menedéket találnak az erdő kisebb nagyobb rágcsálói, hüllői, kétéltűi. A metsződésekkel tagolt erdőrészek formagazdagsága rendkívüli. A kövérhasú domboldalakon ritkán tűnnek föl, mert azon a lecsurgó esővíz szétterülve folyik le, mint a dézsába rakott görögdinnye hátáról a forró augusztusi napon ráeresztett kútvíz. Az Eged nagy púpja ilyen a város határában, ahol felnőttem. A leeső eső egyrészt beszivárog a kőzettörmelékes földbe, másrészt osztályozatlanul, gondolkodás nélkül, hártyaszerűen folyik le a völgybe, ahogy a héjazó fosztja meg fölső rétegétől a sárgarépát vagy az almát. A Föld persze bölcs: ahol teheti, belső erejével kifelé emeli a dombokat és hegyeket, és így a természet kopásával szemben egyensúlyt tart. Az emelkedés oka, hogy a

60


kontinensek – mint nagy palacsinták – egymásnak feszülnek és tésztájuk hol befut a másik alá, hol csak meggyűrődnek, és így a gyűrődésekből dombok, hegyek lesznek és ez a mozgás sosem áll le, mert a Föld belső energiája és anyaga táplálja. Pár kilométerrel odébb egészen más képet nyújt a Várkút-hegy délnek húzódó völgyrendszere. Fentről nézve olyan, mint tucatnyi egymásra dobált vizes ágacska, mely mindegyike lefelé ágazik el. A víz itt megtalálta a dombok között húzódó apró szünetet és lassan – évezredek munkájával – kivájta azt. A kezdetekhez talán egy fönti karsztforrás kibuggyanása adott erőt, amint nagy esők idején határozottan utat tört magának lefelé. Ahogy lendületet vett, ágakat, kavicsokat, majd köveket is görgetett magával. Aztán egy kisebb laposságban lerakta terheit és azok a hosszú sodródás után összegabalyodva pihentek meg, útját állva a vízfolyamnak, mely így növekvő tavacskát alkotott. Az utánpótlás, a lehulló esőcseppek, vagy egy beletaposó róka lába által a gát nem bírja tovább és útjára engedi a vizet, egyszerre több irányba is. A víz a legkisebb energiaszintet keresve a legrövidebb úton jár lefelé, de rá is jellemző, hogy erre több módot vél a legjobbnak. Az apró vájatokból mind jobban mélyülő medrek lesznek, ízekre szedve a völgyet, míg aztán lent a gyors folyású patakban találkoznak ismét. Egy kicsit ilyenek vagyunk mind: az izgalmakat csak rohanva éljük meg. Elindulunk, esztelenül, ösztönösen, hirtelen választunk medreket, vagy alakítunk ki újakat magunknak. Ki illatos metsződést, ki puha földet, ki rázós kavicsot keres, mások erős gyökerek között suhannak lefelé, kanyargós, vagy nyílegyenes völgyeken át. Vannak olyanok, akik búvópatak módjára időnként eltűnnek a

61


kövek között, karsztos víznyelőkben és aztán felfrissülve, ásványokban feldúsulva, kalciumban gazdagon térjenek vissza egy völgyalji forrásból. Az egyik egyetemi nyáron a tankörünk tábort vert a savós völgy tetején egy vadászházban. Vízhozamokat mértünk, térképeket rajzoltunk, falevelekkel mértük a patakok sebességét, búvópatakokat kerestünk, és próbáltunk forrásokat találni. A cél egy vízháztartás térkép és értékelés létrehozása volt. Közben találtunk egy vércse fiókát, aki magatehetetlenül rángatózott egy bokor mélyén, és akit a réten szedett szöcskékkel etettünk napokon keresztül. Lénárt tanársegéd úr lelkesedéséről és emberségéről sokkal kevesebb kétségünk volt, mint szilárd szakmaiságáról, ezzel együtt a hegyek-völgyek vizeinek lelke talán itt került hozzám igazán közel. Patakmedrek keresztmetszetét méricskéltük, majd léptekkel mért fix távolságokon keresztül mértük a falevél haladását, és ebből számoltuk ki a vízhozamot, majd a völgy összes vízmozgását kalkuláltuk mindenféle – fura – empirikus képletek segítségével. Örök mozgásban vagyunk, mint a vízcseppek, sosincs vége a válogatásnak, a kíváncsiságnak. Mi történik két kis csermely egyesülésekor? Milyen lesz a közös kémiájuk, merre visz az útjuk, teljesen feloldódnak-e egymásban, vagy csak fizikailag keverednek, de egy itatóspapír is pillanatok alatt szétválasztja őket? És az oly fontos hőmérséklet mire vezet, milyen mélyre visz közös utunk, amikor még minden cseppecske jól érzi magát.

62


Nemrégen a bogácsi kis falusi strandon üldögéltünk: két kis embercsepp a tengernyi vízben. De ülhettünk volna egy faluval odébb és 2000 évet utaztunk volna a víz birodalmában, hisz a titokzatos földalatti áramlatokban ennyivel többet bolyongott az utóbbi termálvíz, feldúsítva ásványait és hőjét. Egy véletlenszerű este sodort bennünket egymás mellé, két örökmozgó csermelyt. Apró hullámainkat felfodroztuk és gyöngyöző, színes kavicsokat, levélfoszlányokat, békanyálat csobbantottunk át a másiknak. Elég jól elkeveredtünk, szabad anionjaink boldogan csaptak le a másik fémjeire, néhol még talán a vízmolekulák is hidrogént cseréltek. Mégis nap mint nap el-elbújunk egymástól és ki tudja mire gondolunk olyankor. Jó lenne egy tisztás, egy vidám tó, megpihenni benne. Nem lenne unalmas, hidd el.

63


Dublinságok

A dublini repülőtér pont olyan, mint Írországban minden. Egyszerre van jelen a szegényes múlt, a hirtelen jött módos jelen, valamint a vizionált gazdag jövőhöz illő látványos fejlődés. A fapados járatok irdatlan távolságokban állnak meg az öreg főépülettől és gyalog kell minden métert legyőzni, ami amúgy sokkal felnőttesebb, mint amikor Ferihegyen negyedóráig állunk a buszban a gép lépcsője előtt, hol megfagyva a nyitott ajtónál, hol egymáshoz préselten izzadva – a sofőr kényére bízva -, ami aztán 5 percet kanyarog az utasokkal, miközben a valós távolság repülő és kapu között 300 méter, pusztán azért, mert a belső szabályzat így írja elő, irdatlan idő és pénzpocséklást okozva ezzel utasnak, légitársaságnak, melósnak egyaránt. Dublinban – és Londonban – ügyes terelésekkel, kordonokkal megoldották azt, hogy az utasok a géptől sétálva, önállóan jutnak az épületekbe. Van olyan új ága az épületnek, amelyik kilométereken keresztül kanyarogva, 76 kapuval bír, ennél fogva gyakran látni gyanútlan utasokat, akik a békés shoppingolás után maguk alá csapott farokkal, szoknyával, vagy nyakkendővel, a lemaradás démoni pánikjával a tekintetükben rohannak a végenincs folyosókon, mihelyst észreveszik, hogy a 30-asig húsz perc alatt jutottak el és ebbe nem volt benne a korsó Guiness a 10-es kapu táján tartott pihenő során.

64


Ugyanezt a „félkészséget” láttam a közlekedésben is. Míg a kamionok számára tíz kilométeres vadonatúj alagút biztosítja a város alatt eljutni a kikötőkhöz (más is használhatja, csak drágán) addig a belváros és környékének közlekedése leírhatatlan: Dublin minden utcája egyirányú, és girbegurba, ezért aztán A-ból Bbe gyakorta sokszoros köröket kell megtenni. Tömegközlekedés gyakorlatilag nem létezik, csak a helyközi vonatok, villamosok működnek kiválóan. A város büszkesége, a két gyönyörű gyorsvillamos úgy készült el, hogy belvárosi végállomásaik között negyedóra séta kerül. És a reggelek: a suburb-bökből bejárni lehetetlen, a Budakeszi pöcsölés ehhez képest vágta, és szerte az országban girbegörbe virsli vastagságú utakon lehet tökölni. Amikor már rutinos dublini utazó lettem, számos leleményt vezettem be. Rájöttem például arra, ha a Grafton str (Váci utca) teteje helyett az alján ülök taxiba - ami nekem 3 perc séta - akkor félórával hamarabb vagyok a reptéren és még a sör árát is megspórolom. Dublin belvárosa kicsit olyan mint egy Potemkin falu, vagy inkább, mint egy színesre festett külvárosi házsor Ózdon, düledező öreg épületek, melyek egyike sem több 3 szintnél. Viszont életszaga többszöröse a pestinek, mert az itt lakók látszólag vidámabbak, élni akaróbbak, és ehhez egy portugál fiú története szolgáljon apropóval, aki a kezelésünkre várva mesélt arról, hogy került a napfényes Portugáliából ide és miért maradt itt.

65


- Otthon Portugáliában szinte mindig süt a nap. Ha viszont esni kezd, az emberek kényeskedve behúzódnak a házba és szidják az esőt. Itt az látom, hogy ha elkezd esni, mindenki felcsapja a kapucniját, esernyőjét és sétál tovább mosolyogva. Az írek optimistábbak, túlélőbbek, ezért maradtam itt náluk, mondta Pedro. Az csak a sors utóbbi fintora, hogy mostanában a két ország egymás mellett ül az EU szégyenpadján. És persze egyúttal csúnyábbak is, és önállótlanabbak – ami csak látszólag mond ellent a magyar nép kádárista vezetettségének – mert épp ott tanultunk meg, ki-ki a maga módján – sumákolni, ügyeskedni, legyen az sorban állás ladáért, vagy banánért, vagy az üzemi wc papír hazahordása. Mert most már tudható, hogy az Ír, az angol békésen sorbanáll – míg én pl. 6-8 utazás után dolgoztam ki azt a technikát, miképp tudok kinyújtott lábbal repülni az első sorban ülve, hogy ráadásul a sztyuvi combját is mustrálhatom anélkül, hogy tolakodnék: pusztán arra jöttem rá, hogy a ferihegyi buszok azt az ajtót nyitják ki elsőként és legközelebb a géphez, amelyikbe utolsóként be lehet szállni. Egy Ír (svéd, angol, német...) ezen sose gondolkodik, Priority jegyet vásárol, előre megy, és akkor kerül a fedélzetre, amikor én már újságot olvasok odafönn. Gyanítom a multik altatása és skatulyázása időnként rosszabb. Aczél elvtársat is meg lehetett kerülni, Csurka volt a legjátszottabb drámaírónk 30 éve. Különös világnak tetszik nekem már önmagában az, ha egy nép szigeten lakik - van ebben valami magányság és misztikum, mint a városi embernek a tanyán élő kitartása. Az írek esetében további hangsúlya van annak, hogy az egyetlen közeli szomszédja is szigetország, így minden, ami az elmúlt századokban ide jutott, főként a britek szűrte áramlása volt anyagnak, embernek,

66


kultúrának, újdonságnak, jónak és rossznak. Hátország, gyarmat, raktár volt, ahonnan csak a nagy hajók menekítették ki Amerika és Kanada felé az elégedetleneket, tömegesen legelébb az 1840-es évek éhínségei elől. A büszke írek a burgonyavész idején először nem fogadták el a segélyként küldött indián kukoricalisztet, majd az éhhaláltól menekülve hajókra szálltak és sokuk New York legsötétebb negyedében (Five Points) telepedett le és a feljegyzések szerint már pár év után bankszámlákon gyűjtötték a szorgalmasan megtakarított pénzüket. Irigylem azt a népet, amelyiknek földjét óceán veszi körül, talán sokkal inkább övék az a világ, melynek határain nem más ország őrei állnak és veszik körül vacak bódékkal, sorompókkal, kerítésekkel, hanem csak sziklák és sósan habzó hullámok övezik a nép földjének peremét. És ez más, mint a mediterránum világa, ahol kis csónakokkal érkeznek az illegális bevándorlók, gyanítom már évezredek óta, nehezítve az őslakos Etruszkok, Illyrek, Görögök, Itáliaiak, Főníciaiak, Macedónok életét. Hogy miért volt egykor – nem is oly régen – az egyik „legnyomorultabb” népe a Földnek az Ír, nem tudom. Azt csak sejtem, hogy a magukra utaltság, a gyenge, kopár föld, az angolok fölénye és utálata, az időjárás zordsága generációkon keresztül együtt hozhatta létre a mélabús Írt, szomorú népét Yeats, Beckett, Joyce, Heaney költészetének. De Írország csodálatos, és mivel ma már egyáltalán nem szegény, bejárása rendkívüli örömökkel jár. A fogászati munka mellett jó, ha az esti vacsorák és kocsmák népét ismertük meg, de néhány szabad félnap másra is lehetőséget adott, a híres Dalkey (itten van háza a sok ír hírességnek Bonótól VanMorissonig),

67


vagy épp a hasonlóan híres de általam elfelejtett nevű – annyi van - kolostorok és botanikus kertek, amelyekhez magamban, vagy Michael barátom segedelmével eljutottam. És a szállásaink evolúciója; hónapról hónapra találtam egyre jobb helyeket, míg végül lehorgonyoztunk a Trinity lodge lenyűgöző szobáinál, kedves szláv recepciósainál, valamint a mindenre koronát helyező pazar - ez a jó szó rá baszod – reggelijeivel, ami magában ötvözte az angolszász hotelkonyhák bőségét az elegáns kiszolgálással és meghittséggel, miközben az Egyetem parkjától pár méterre ittuk ébresztő első kávénkat az ablak mellett, ahonnan a város intelligens-elegáns-kulturált felének hangulata szivárgott be. Volt egy doktornő, aki hol utált, hol szeretett, és ez meglátszott a kinti munka sikerességén is. Nos ez a kedves dentica reggelente – miközben mennyei illatú kávét, teát, kakaót főztek a szláv szépségek nekünk – egy csésze forró vizet kért és ebbe öntötte a zsebéből előkapott, hazai 3in1 instant port. Hogy kéjét tetézze, nem is reggelizett, majd pár óra múlva hisztisen kérte, hogy együnk valamit. Életösztön. Meddig marad életben az ember egy sivatagi menekülés során, éles helyzetben. Meddig megy előre abban a hitben, hogy a következő bucka mögött ott az oázis, és mikor adja föl és rogy le a homokba? Vagy meddig tartja vissza a levegőjét a víz alatt és mikor telik meg a tüdő?

68


Kiskoromtól sok szélsőséges próbában igyekeztem „túlélő” lenni, azzá válni. Egy búvár lánnyal 3 percig (180’) jutottunk a víz alatt egy levegővel – és ma is bármikor sikerül a 2 perc, kis gyakorlással. A vége felé már minden repedezik belül, az agy bódulni kezd, a végbelek nyílni akarnak, a végtagok zsibbadnak, mindez veszélyhelyzet nélkül, pusztán versenyhelyzetben. Milyen az életösztöne, de hívjuk racionális döntésnek, önkényeztetésnek annak, aki 8 órakor nem eszik iszik a pazar lakomából, de fél óra múlva követeli azt. Nos a válasz igen egyszerű, mulatságos és szomorú: amikor napidíjas lett a kiutazás, és már reggeli sem volt, mert a hotelből saját lakás lett, elmúltak a nagy ebédek és vacsorák, helyükbe került a hazai vajas kenyér, és minden „potya” megbecsült lett. Általában az egész csapat: 2-3 fő egy szobában szállt meg, lévén, hogy minden szobában termetes franciaágy plusz kinyitható kanapé is helyet kapott, mindez 80 m2-en. Kivételt – és a cég pénzével való indokolatlannak látszó pazarlást – csak egy esetben tettem, miután súlyos kárvallottja lettem László doktor éjjeli parádéjának. Horkolását meg sem próbálom leírni, képességeiről legyen annyi elég, hogy hason fekve is oly mértékben fújtat és zúg és hörög, hogy elemelkedik időnként az ágytól, megremeg az ablak, beindulnak az utcai autók szirénái. Leírhatatlan volt a kéj, midőn Lacival a kiadós vacsoránk, zsúfolt sörözésünk után jóleső fáradtsággal sétáltunk haza és a csendes kis utcában úgy váltunk el, hogy Ő jobbra, jómagam balra tértem be a Hotel egymással szemben lévő szárnyainak kapuján. Ahogy fölértem, mosolyogva intettem neki jóccakát az ablakban állva, és biztonságból alaposan ellenőriztem az ablakok záródását.

69


Dublin éjszakai élete minden este olyan, mintha aznap Világbajnokságot nyert volna a focicsapatuk, vagy Ír nőt választottak volna Miss Európának. Az élő zene – és a fekete IRA sapkás kapus – mindenhol jelen van. Előbbi becsábít, utóbbi megszűri a betérőket, és ha valaki nem tetszik – alkoholszintje, kora vagy bármi más okán – az biztos, hogy nem jut be. Tíz után már hullámzik a tömeg a zenekar körül, amit nem is lehet csodálni, mert az átlag hamar bekap két kör whiskeyt sörrel a pultnál, ami nemcsak kalóriában dobja meg a vért és agyat. A hajnali városi mustra a népet már az utcán látja, főleg kapualjakban, ahol reggelre a legrészegebbje még mindig gubózva fekszik. Egy magyar háziorvos barátom hétfőnként abból gyűjt nem kevés pénzt, hogy a hivatalos 50 eurós beugróért szűri az aids-et a tettükért megszeppent – mélyen vallásos – írekből. És még a pap üzlete pöröghet aznap a vallatófülkénél. Az Írek otthon rendkívül büszkék a becsületükre és a ravaszságukra. Hát szerintem csak régi EU léptékkel azok. Általában késő éjjel értünk Dublinba, taxiba ültünk és zajos kocsmák mentén elsuhanva jutottunk a Trinity mögötti kis fogadónkba. Egy ízben dörzsölt sofőrünk megkérdezte a legrövidebb, vagy a leggyorsabb úton menjünk. Értetlenül néztem rá, mert a forgalommentes éjszakai városban ez értelmezhetetlen baromság volt. – Minél hamarabb ágyban szeretnék lenni, közöltem vele, mire baljós mosoly jelent meg a szeme alatt és a reptér után nekivágott egy eszement cikkcakkolásnak a fekete negyedben. Mivel ekkorra már közel három tucatszor megjártam ezt az utat, pontosan tudtam, hogy negyedórával és 8 euróval tovább tartott (30 Sir), ami amúgy errefelé egyáltalán nem divat. Ránéztem és azt mondtam: 23 with tip, you know why, OK? Gondolkodott, majd rendben visszaadott, elnézést kért és udvariasan elköszönt.

70


Michael barátom híres oknyomozó újságíró Írországban, üzleti barátságunk internet alapon kötődött, bár ezt sokban nehezítette az a fiatal fogorvosnő, akire – mielőtt Michaellel személyesen találkoztunk volna rábíztam egy dublini fogászati konferencia okán: - légyszíves, találkozz a Michaellel pár percre és add oda ezeket a prosikat neki. M. pár nap múlva hazajött és azt mondta: - hát én nem tudom ki ez a Michael, de szerintem valami terrorista lehet, már csak a neve alapján is (O’Farrell) és olyan fura, gyanús külsejű volt. M. nem viccelt, sokáig meg volt győződve az igazáról. Egy alkalommal feljött hozzám, megbeszélni a Rózsakert ügyeit és miközben vetkőzni készült, épp arról mesélt, amúgy milyen fantasztikus férfi a vőlegénye, és ha velem többször együtt lehet, az csak segít majd feltárni a köztük lévő problémákat. Hát nem lett. A következő konzultációt szándékosan jól elrontottam: barátokkal tatár beefsteaket ettünk lila hagymával, rengeteg sörrel, és hazarohanva így fogadtam a lányt. Finnyásan elrohant. Szóval aztán Michael eljött Budapestre magyar feleségével együtt és lehullt az IRA álarc róla. Az egyetlen egzotikum talán a Mauritiusi édesanyjától örökölt vonásai voltak: picit duzzadt ajkak, hízásra hajlamos alkat, kefeszerű haj – bár ez Mauritiuson nekem nem tűnt egyáltalán föl. Eztán gyakran találkoztunk kint és sokat mutatott meg a városból. Szomorú büszkeséggel vitt el egy este abba a kocsmába, ahol évekkel korábban csaposként dolgozott, és ahol IRA bomba robbant akkoriban,

71


személyi sérülés nélkül, mégis a helyiségben meghagyták az égés nyomait több helyen. A pultnál négyen ültek, láthatóan évek óta minden este, mindig ugyanazon a széken, mindig ugyanazokkal a poénokkal. Michael és az egzotikus magyar fiú érkezése színt hozott az estébe, újabb körök indultak meg a csapos felől és én igyekeztem behozni érezhető lemaradásomat egy fürge helyi whiskeyvel és tű pójnt of günüsszel. Sikerült. A bajt csak az okozta, hogy a bemutatkozáskor elsikkadt az az ici pici információ, hogy én nem vagyok fogorvos, ezért aztán mindőjük – kezében a nekem rendelt friss fekete sörrel – konzultációra jöttek, amiben amúgy szerintem teljesen megálltam a helyemet. Michael péntek reggelente leadta aktuális riportját, amelyekért néha Afrikában, máskor apró bolgár falvakban nyomozott, és eztán különleges sörök mentén pihent. Egy alkalommal – épp december közepe táján, amikor az Íreknél már állnak a fenyőfák a nappaliban – feléjük tartottunk a reptérről, és egy kedves kisvárosban megálltunk. Sörszaküzlet. Kész gyönyör volt a különleges formájú, színű és címkéjű ír és legfőképp angol sörök között válogatni. Michael mennyei módon, szakértelemmel válogatott. Fogyasztásukkal reggelre végeztünk, utoljára hagyva egy testes feketét, miután sajtot majszoltunk a csokiszínű, titokzatos, vérsűrűségű porterhez. Ez azért is különösen fontos volt, mert az írek baromira tudnak spórolni és nem fázósak. A kandallónál tüzes forróság, de a szobában épp csak nem fagyott meg a lehelet. Amikor késő reggel lebotorkáltam, a két kissrác mezítláb üldögélt a konyha 5 fokos kövezetén, képzelem mi lehetett itt, amikor szegények voltak az írek.

72


Aztán félévvel később megvették Michael álmát, a kis kőházat az erdő közepén, ahol egyáltalán nincs szomszéd, legközelebb egy bezárt kastélyt láttam több mérföldre. Jó Ír szokásként, a férfiak faházat építenek maguknak a kert másik végében, ahová csak ők tehetik be a lábukat. No, hát én ebben a faházban aludtam egy alkalommal, amelynek alvás közbeni nyughatatlanságom miatt az üveg ajtóhoz nyomódott az arcom. Amikor kinyitottam a szememet, nagyon gyorsan felébredtem: Egy kurva nagy róka nyalogatta az arcomat, hál istennek, csak az üveg másik oldaláról. Na eztán már nem aludtam aznap, de behatóan megismertem az ír erdei állatvilágot. A háznak tudniillik nem volt ám kerítése, így az erdő részét képezte mindenestül. Baj csak akkor lett, amikor menthetetlenül ki kellett engednem az esti söröket. Gondoltam fáklyát csinálok, és mint egy Jedi lovag kirontok, pisálok, osztan vissza. Vagy ordítva ugyanez, de akkor eszembe jutottak az alvó gyerekek, és persze felnőttek is a nagy házban. Találtam egy mozgatható kislámpát, elvonszoltam az üvegajtóig és rányomtam az erdőre. Egyet léptem ki, balra pisi, tekintget körbe, majd gyorsan vissza. Hajnalig azt láttam, hogy az ismeretlen vizeletminta igencsak érdeklődést váltott ki az állatok között, és több nyúl kedvet is kapott.... reggelre nagyon büdös volt, ahogy kiléptem a férfias lakból, mint egy állatkerti majomházban A reptéri macerák abszolút elviselhetőek, ha az embernek egy darab felvihető kézitáskája van, nem felejti benne sem a kézigránát méretű borotvahabját, vagy hajlakkját – én Dublin óta mindenhol sima szappannal kenem be az arcomat a borotválkozáshoz itthon is – sem a bicskáját, nem akar bolti kólát inni és nincsenek rejtett fémbetétjei a rajta maradt domina fehérneműjén vagy a farok merevítőjében. Ha a cipője sincs

73


vasalva – mert manapság már nincs – és kedvesen mosolyogva táskája mellé teszi az övét és a zakóját, rögtön szabadul. Laci, a mélyen horkoló orvos, partner volt mindezekben, problémát csak az okozott, hogy először is mindent mindenkinél jobban tudni vélt, másrészt nagy testével lassan tudott futni. Mondom miért: Épp időben becsekkoltunk, megebédeltünk az emeleti étteremben, vásároltunk néhány családi ajándékot és békésen leültünk egy (na jó kettő) Guinesshez. Van még 15 percünk, induljunk. Laci ragaszkodott a bal oldali folyosóhoz és sokat megtettünk már, amikor megálltam és megkérdeztem egy arrajáró melóst: where can we find the D75 gate? please? Ekkoriban 8 percünk volt még a végső beszállásra. Well in the other side, its about half an hour by walk. Laci, fffffffffffutássss – ordítottam. 10 perc alatt ott voltunk, már kívülről kopogtunk a baszott nagy repcsi ajtón, amit épp reteszelni készültek. Lerogytunk a hál istennek üresen maradt első sorba és riadtan néztem a mázsán felüli testet, vajon túléli-e.

74


Kisfiú

A szüleimen, nagyanyáimon keresztül makacs életösztönt, nyakasságot örököltem a génjeimben, de mellé nem kaptam elegendő önérvényesítést, tálentumot, nagyvonalúságot Az élet élvezete már sokkal nehezebb dió, de ha lehántom a siránkozó, önmarcangoló faszkalap álarcot, egy hedonista, mázlista élet tűnik föl akkor is, ha az elmúlt évek családi küzdelme ezt jelentősen aláaknázta a lelkemben. Igyekszem összegyűjteni a régi emlékeket, és bogozni belőle valamit magunkról egyrészt tiszteletből, másrészt annak okán, hogy jobban megismerjem magamat, a bennem rejlő génnyomokat. Hát 46 évvel ezelőtt egyszer legalább a sarkamra álltam, már csak azért is, hogy elérjem a kilincset és, hogy végre elinduljak a magam útján.

75


A legrégebbi személyes emlék anyai dédanyám: botjára támaszkodva bújik elő szép időben a „kiskonyhából”, mely az amúgy is szegényes házikó apró oldalépülete volt egy ággyal, asztallal, székkel, kiskályhával, és tesz meg néhány bizonytalan kört az udvaron, a ház előtt. Itt halt meg, vagy inkább aludt el örökre 94 évesen. Állítólag időnként elvettük a botját Csaba unokatesómmal, így incselkedtünk vele. Ezek szerint még élt, amikor 2,5 évesen megszöktem a mamától és önállósítva magamat egészen a vasútállomásig szaladtam sértődötten. A családi legendáriumban úgy maradt fönn: két és félévesen a nyár első hetét a Balatonnál töltöttük. Apám kőolajos, anyám pénzügyőr – hatvanas éve közepe –, mindkettő anyagilag és emberileg is igen megbecsült foglalkozás volt akkoriban. Anyám egyike volt annak a pár tucat nőknek, akik 1949-ben – Magyarországon először – elvégezték a szakiskolát és elkezdtek dolgozni az újjászerveződött és összevont vám- és pénzügyőrségen. A bazilika fölött, a kertvárosi Eger tövében, törvényszéki, nemzeti banki környezetben, a barokk belváros szélén, két emeletet foglaltak el a vámosok. Iskolásként sok délutánt töltöttem itt, pecséteket próbálgattam, indigókkal rajzoltam és egyszer felfedeztem a raktár csodás kincsét, az ostyát, ami valamiért az ellenőr vámosok munkaeszköze volt. 5x5 centis, vékony négyzetek, hosszú dobozokba csomagolva. Ahogy a számba vettem, ráragadt a szájpadlásomra, a nyelvemre, mégis bizarr örömöt okozott a rágcsálása, és csak ritkán szóltak rám, hogy eleget ettél tomika.

76


A kőolaj egészen más világ volt. Rettenetes méretű teherautók, lánctalpasok húzták a sártengerben a tornyokat, bódékat, csöveket, durva arcú melósok vették körbe apámat, aki éjjelente gyakran ugrott ki az ágyból és „jó szerencsét balogh vagyok”-kal kapta föl a telefont, majd öltözött és rohant le az ügyeletes kocsihoz, ami vitte a fúrásokhoz. Egernek akkoriban – talán a dohánygyár mellett – a legnagyobb vállalata a demjéni mezőket kutató és a megtalált olajat, gázt termelésbe fogó olajos csapat volt a legnagyobb büszkesége. Dinamikus fejlődés, stratégiai nyersanyag, cserébe olajos lakótelepek, országos kapcsolatok, párt beosztások a városban. A nyári két hét szabadságot felváltva töltöttük olajos és vámos üdülőben. Az előbbi több változatosságot adott, hisz a Balaton körül 5-6 helyet is bejártunk, míg a hévízi elegáns üdülő kétévente ugyanazt a kényelmet, jóllakottságot, a langyos tó vagy a keszthelyi öböl örömét adta. A szocialista nyaralás mintapéldáját éltük meg a nővéremmel. Lengőtekék, szerelmek, ping-pongozások, felhőtlen pancsolások, pecázások, esti felnőtt tábortüzek, angolna fogás és nyúzás, csónakázás, felfújható gumimatracok, kertmozik, lángosok és apám sörhabjának íze, anyám fiatalsága és népszerűsége mindkét „szakmában”... Szóval a bélatelepi kőolajos egy hét után hazajöttünk és engem a nagyanyámra bíztak, szüleim pedig nyolcéves nővéremmel hármasban elutaztak Zakopanéba a Tátra lengyel oldalára. Innentől kezdve nagyon kétséges, mit tartott meg az emlékezetem és mit rakott össze a képzeletem az elmúlt évtizedek során. Saját gyerekeim példáján azt látom, hogy néha nagyon is valós emlékeket idéznek föl 2-4 éves korukból, olyan apró részleteket, melyek néha csak pillanatnyi benyomások lehettek, és talán egy-egy illat vagy hangulat

77


hozza elő a buksijukból. Persze a titok mögött ott a sok emlékápolás, a régi fotók nézegetése a falakon és a monitoron, a beszélgetések a Csobánc 2007 nyarán történt legyőzéséről, vagy más hőstettekről. Aztán a képzelet is tetten érhető, amikor Bábi azt mondja arra a képre nézve, ahol pár hetesen a kezemben tartom: emlékszem apa, ahogy fogod a fejemet... Nagyanyám riglis kertkapujára azonban határozottan emlékszem. És az esőre, olyan apró szemű, szitáló, tartós nyári esőre. És, hogy alig értem föl a nagy, öreg kilincset, ami mögött már az utca volt. Dédanyám kilencvenvalahány évesen a hátsó kiskonyhában feküdt, nagyanyám pedig ugyanott főzhette az ebédet, nyár lévén biztosan paradicsom levest és valami főzeléket. Sértett voltam, mert nem vittek magukkal. Bánatos, mert hiányoztak. Rigli ki, kilincs le és futás a sarokig, ahonnan már nem látszok. Arra is pontosan emlékszem, hogy az állomás előtti villasorban laktak Varjú Vili bácsiék, aki nem mellesleg a város első embere volt: tanácselnök vagy mi. Velúr cipőjének általam történt megkínzása a kisautóimmal szintén a családi legendák körébe tartozik éppúgy mint ennek eltűrésének egyetlen oka: lángoló, sosem múló vonzalma anyám iránt – amiket sajnos ma már csak én őrzök. A széles, tágas, világos lépcsőházban már az ajtójuk előtt álltam, és csengetni akartam, de amúgy rendkívül rossz életvezetési ritmusérzékem akkor még nem csalt meg és időben elsétáltam onnan, - eredeti tervem szerint az állomásra mentem. Úgy állhattam ott pár pillanatig, mint valami törpe desperado, aki dicsekedni akar vagányságával.

78


Egert azért másképp kell elképzelni, mint mostanában: nagyanyámtól az állomásig kisgyerekként hosszú volt az út, de veszélyei alig számottevőek, hisz a földutakon alig járt autó, inkább afféle vidéki séta volt az árkokkal szegélyezett, falusi szekérutak mentén, ahol hatalmas lapulevelek szegélyezték a csatornázást helyettesítő árkokat, döngölt járdákat. Talán az állomás közvetlen környéke lehetett macskaköves és némi forgalommal terhelt. Átsétáltam az épületen és felmásztam a gőzöket pöfögő, rövid szerelvény első kocsijába, majd leültem az ablakhoz. Sokáig bámészkodhattam a nagy ablaktábla mögött, és mintha emlékeznék nagyanyámra, aki végigrohan a peronon, majd újra eltűnik az épületben. Aztán előkerült a kalauz és kérdezgetni kezdett. Állítólag a nagyvízre hivatkoztam (Balaton) és a szüleimre, és, hogy utánuk megyek. Mire a kalauz kézen fogva levitt, már rendőrök vártak ott – „a hatvanas évek szűk levegője” – akiknek egy sportszeletért cserébe elmondtam hol lakunk. Igaz amikor odaértünk, azt is elmondtam, hogy a nagyanyám vigyáz rám, így a rendőrautó – talán varsawa típusú megbízható lengyel márka – tovább száguldott velem a Rajner Károly utcába, a nemrég elhagyott öreg kapuhoz. Nagyanyám feje aznap nagyon megőszült, tartja az emlékezet. Anyám aznap rosszat álmodott és a megérzéstől vezérelve, másnap hazajöttek, otthagyva a csodás Tátrát.

79


Gimi

30 év - kinek mit jelent ez, sokaknak leginkább semmit – ők azok, akiknek sem a jelen, sem a múlt nem ad sem nosztalgikus érzéseket, sem kedves emlékeket, és akiknek a jövő is csak valami „éljünk túl minden napot”-tal köszönget reggelente. Ők azok, akik nem jönnek el, mert gimis korukban még csak nemecsekek sem voltak, nemhogy Bokák vagy Ács Ferik. Csak statiszták, ami rendjén van. Pont a valcsákok, rabpityuk nem fognak hiányozni, akik sosem hiányoztak senkinek – és persze ez szomorú, de mindig vannak valcsákok és rabpityuk, mert kellenek, mint a döngölt föld az alom alá, amit senki sem vesz észre. Az első gimnáziumi évnyitón lent álldogáltunk az iskola udvarán, hatalmas zsibongásban, idegenségben, sutaságban. Akik egy suliból jöttek, összetartottak, kis csoportokat alkotva beszélgettek. A kettes sulisok, a négyes sulisok, híre volt a rivalizációnak, a jó matekosoknak. Cumi, Uzi, Nagyandi, Pali, Sándorzsolti s

80


jómagam a rangos kettesből. A sorban előttem állt egy izgága, lökdösődős srác, sötét színű ingben, régies zakóban, nyakkendő nélkül, vidékiesen kócosan és meglepően szőkén. Volt benne valami idegesítő és egyszersmind lenyűgöző. Piszok erősnek láccott és ennek tudatában viselkedett fölényesen a nálánál sokkal nyeszlettebb városi fiúkkal. Néztem, ahogy keresi az áldozatait, és amikor hátrafelé lépve meglökött, visszalöktem, na öreg - mordultam oda. Megfordult és már emelte az ökleit, amikor hirtelen minden elcsendesedett körülöttünk – elkezdődött az ünnepség, így a verekedés (inkább a szégyenteljes megverésem) elmaradt. (A vidéki, koleszos vagy bejáró fiúk nehezen oldódtak föl a városi hangulatban, de aztán beindult a bandázás. A kavics foci nagy kapocs lett. Még szakadó esőben is nyomtuk a boltíves udvari átjáróban, izzadtan rohantunk föl a csengetéskor. Akkoriban úgy hiszem vérre ment minden.) 6 nyárral később a strandon, az első medence fölötti bisztró teraszán üldögéltünk vagy nyolcan, főként fiúk, de néhány csaj is. Túl voltunk a katonaságon, az első egyetemi, vagy dolgozós éveken, nagyjából felnőttünk, vagy legalábbis úgy éreztük. Vidámak és felszabadultak voltunk. Lazán ültünk, jó lenne egy fotón látni magunkat. Söröket ittunk, előkerült egy doboz cigi is. Kalandok, motorozások, csajok, randik röpködtek, élveztük a napsütést, a vizet és a szabadságot. Közvetlenül Ogyesszából jött meg, kék-fehér csíkos matróz pólója feszült rajta. Leült, felhajtott egy korsó sört, rágyújtott és mesélt. Öregem – mondta – ennyi csajt még sose szagoltam. Elmesélte, hogy a tengerész suli szomszédságában lévő főiskolára 2 hetente friss szabolcsi főiskolás lány csapat érkezik és idegenkedve az orosz kikötő multikulturális

81


matróztársadalmától, inkább a magyar matróztanoncokat választották. Van, hogy a csajokkal közben is alszom, mondta röhögve. És csak jönnek az újak, nincs szabad esténk. Kölyök MZ-je volt, nekem egy 250es. Eljártunk négyen – Szabó Csabival és Gutival – nyári túrákra. Egy alkalommal a Duna kanyarban Esztergom alatt ért bennünket a sötét este. Lekanyarodtunk egy csendes, tűzrakóhelyes parkolóba, a gépeket lábra állítottuk, tüzet raktunk és lefeküdtünk a hálózsákjainkra. Talán Csabi vett elő egy szál – utolsó szál – St Moritzot. Akkoriban – sötét papírjával - fogalom volt, mint a lányoknak az Eve cigi. Meggyújtotta a sötétben, beleszívott és körbeadta. Amikor Pityuhoz ért, elfintorodott. A tűz fényénél megnézte és elnevette magát. Barmok, fordítva szívjátok, a füstszűrő ég. Nem ő nyerte a matek versenyeket, de nyers természete mögött csupa szív volt és zseniális paraszti logikával, kitartással bírt, és ezt előnyeként mondom. Erős volt, mint egy bika, de bokszoló képességeit csak védelemre használta. Aztán évekkel később egy nyomorult villám leteperte, amint a családját a trabantban hagyva, kiszállt a dolgát végezni a kerecsendi tetőn.

82


Angyalkák a vízben

Az egyik kis belvárosi kamaraszínházba, egy vidám Mřozek tragikomédiára vettem jegyet. Kézen fogva sétáltunk a hideg és szeles szűk kis utcán, megálltunk és csókolóztunk. Feltettem a kezemet és azt mondtam mosolyogva: keresd meg a meglepetést. Kacagva végigtapogattál és a kabátom jobb zsebében megtaláltad a bambi feliratos flakont, illatos-citromos málnaszörppel. A szünetben jót húztunk belőle, majd így szóltál – jövő hétvégén egy konferenciára megyek, eljönnél velem? – drága, bizonyára nem emlékszel, hogy Egerben lesz az érettségi találkozónk? Szeretném, ha Te jönnél el velem. – megpróbálom, szóltál halkan. A színház, a szerelmeskedés és a hajnaltól tartó rövid alvás után, pikáns egri programajánlót küldtem át, amire – „meggyőztél” feliratos választ kaptam nemsokára.

83


Nehezen szabadultunk ki a felbolydult péntek délutáni nagyvárosból, a Volvo kezelhetetlen, megbokrosodott lóként ugrált a sávok között, de aztán nemsokára boldogan és kicsit megilletődötten suhantunk a sztrádán. Hatvanban bejártuk mindazt, amit a gyerekkorod, a nagyszülős nyarak hagytak örökül a szívedben, majd gyertyákat gyújtottunk a nagymamád (Ilonka néni) sírjánál. Én bemutatkoztam Ilonka néninek, majd átöleltelek. Szürkületben érkeztünk Eger határához, a város fényeit elnyomta a párás levegő és a naplemente utóérzése. Lassan mentem végig a városon, megmutattam, hol laktam fiatalon, hol dolgoztam, majd tettünk egy kört a Bazilika és a Líceum felé. A kis lakás duruzsoló melegséggel fogadott. Gyertyákat gyújtottam mindenütt, zenét kapcsoltam, bort bontottam. Mélyen, kapkodás nélkül, meghitten öleltük és szerettük egymást, az öled lüktetve fogadott magába, nyelvem felkutatta bőrödnek minden apró részletét, miközben feszülő combjaidat csodáltam és a melleidet simogattam. Aztán a vibráló levegő kisimult. Koccintottunk, felöltöztünk. Sétáltunk egy picit a várat övező ódon kis utcákban, aztán a kocsmában már vártak ránk régi barátaim. Nagyon vártam az estét, éjszakát, amikor ketten leszünk, vagyunk, maradunk. Szerető hajnalainkból ismertem az elalvásodat, arcod álmodó szépségét, hajad ölelős kócát, szád ébredő hajnali illatát – de ezeket picit mindig belengte a korlátok szűkös felhője és átmenetisége.

84


kávéink: Korán ébredtem, békésen alvó arcodat figyeltem, nyugodt, egyenletes szuszogásodat hallgattam. Apró puszit adtam a válladra, amitől bizonyosan egy kis angyal csiklandott meg álmodban és ettől rezgés futott át a bőrödön. Pontosan úgy aludtál, ahogy én is szoktam: egyik kezed behajlítva a fejed alatt, a másik pedig rákulcsolódott a csuklódra, mint amikor az ember csak úgy ráalszik az asztalra munka közben, vagy a könyvtárban. Meseszép, fekete betétes, hímzett,fehér, selyem hálóinged királynőivé tette testedet, hajad tucatnyi, szanaszét fürtjei pedig buja tündérnek mutattak. Talán visszaaludtam egy kicsit ebbe a régóta várt képbe, mert hirtelen reggeli fények váltották föl a hajnalét és kinyitottad a szemedet. Hozok kávét, jó? -mondtam, miközben cuppanós puszikkal élesztgettem a takaróból kikandikáló válladat. – súgtam volna a füledbe, vagy írtam volna a homlokomra, de persze nem tettem. Felkeltem és meztelenül kisétáltam a konyhába. A lakást édesapám halálakor örököltem. Apu hosszú betegségektől elfáradtan, szellemileg teljesen fitten, 81 évesen halt meg, beváltva ígéretét: nem fog ágyban fekve terhére lenni a gyerekeinek. Szerdán este gyengélkedett a telefonban, csütörtökön reggel a földön fekve találtam, pénteken este örökre elaludt a kórházban. A felújítás után a konyhára voltam a legbüszkébb: fehér, narancssárga, piros IKEA színeivel és bútoraival, kényelmes étkezőasztalával, kiválogatott retró cuccaival kedvemre való lett. A gyerekekkel itt töltött hétvégét leszámítva most először készíthettem reggelit valakinek, akit szeretek. Régen giccses vacaknak tűnt a virágmintás porcelán kiöntős kotyogó apám polcain. Most egy kedves tárgynak. Erősen megtömtem és az ablakon bámultam kifelé a patak irányába, a város belseje felé. Apró buggyanások jelezték, hogy a felforrósodott víz átpréselte magát a sűrű

85


kávémorzsákon és cseppenként gyűlik a porcelánban. A kesernyés illat bebújt az orromba és eszembe jutatta Kirát, aki biztosan visszaaludt azóta, és mindkét paplant magára húzta. A kávé illata párhuzamos reflexeket indított el bennem, az ölelését, a csókokét. Mohón ittunk, aztán beváltottuk a reggelre vonatkozó programjavaslatot: szeretkeztünk, kiadós rántottát reggeliztünk friss, puha kiflikkel, majd visszavackoltunk az ágyba és olvastunk, szeretkeztünk és aztán észrevettük, hogy egyre testesebb pelyhekben hull kint a hó, ami persze elolvadt az aszfalton, háztetőkön, ágakon, mert langyos idő volt. Sapka, kesztyű, mosolygó arcok, séta a békés kisváros macskakövein. Patak, vár, kávéházak, templomok, régi helyek, mai nevek, belső udvarok, kirakatok, piac, minaret és egy finom kávé a sarkon, öreg bútorok és zsákokban tárolt, illatozó kávészemek, egri fiatalok társaságában. A legtöbb sarokról, házról, üzletről eszembe jutott valami emlék, de igyekeztem őket megszűrni, hogy Pepin féle locsogásommal ne terheljem agyon Kirát. Így is sok kis történetet mondtam el a zsinagógákról, a csizmadia házról, a gyerekkori patakpartról, az iskolai kalandokról, a régi fagylaltozókról, a várfalak titkairól, karácsonyokról, miközben andalogtunk a barokk belvárosban. Hazaérve bedobtuk a fürdőcuccokat az öreg hátizsákba és kifordultunk a Gólya utcából, neki Noszvajnak, Bogácsnak. Ahogy elhagytuk a várost, a hőmérő higanyszála leszállt 0 fok alá, a fák vízszintes ágain centis

86


hó vonalzók sorakoztak, mint megannyi ezüstös grafit csík a természet rajzpapírján. Cserháti Zsuzsa lemezét tetted be, akinek hangja betöltötte az autót, némaságra ítélve bennünket. Buta kis játék, hazudok, és elhiszed. Önző kis játék, angyal-szíved mély pokolra viszem. Pedig érzem:, hogy te vagy a minden és tőled létezem én. De csak rejtem, hogy te vagy a kincs, ami még az enyém. Karodba bújnék, de hazudok, és nem teszem, Szavakat súgnék, de hagyom, hogy a csend takarja szívem. Úgy érzem, hogy sohasem volt, ami van, s nem lesz ezután, De ezt rejtem, mert nem is hiszem még talán, hogy ez jár, csoda vár ránk.

Persze – ahogy máskor is – a szememből buta kis könnycseppek indultak lefelé (mint ahogy másnap reggel is, ami aztán belefolyt a szemedbe és olyan lett mintha Te is tudnál velem sírni és örülni-szenvedni), de elfordultam és gyűjtöttem a mosolyra valót. Kezemet a combodra tettem, ujjaim rád feszültek. Meséltem a kőolajos gyerektáborról, az Eged hegyi élményekről, a noszvaji kastélyról és az ősszel szokásos szilvalekvárfőző versenyekről, majd már be is futottunk Bogácsra. Mosolyogtál az öreg fürdőépületen, a néniken, akik mindenféle kolbászt, lekvárt, savanyúságot, diót, mandulát árultak a bejárat előtti kis piacon.

87


A pénztárnál elváltunk és mentünk a női és a férfi öltözőbe, hátunkban a kabinos nénik mosolygósan irigykedő tekintetével, ami aztán két óra múlva tiszteletbe váltott át, amikor az elesett részeget vizsgáltad és próbáltál neki segíteni. A medence szélére könyökölve, álmos-álmodozó szemmel vártam, hogy kilépj az ósdi épület női szárnyából, és peckesen hordozd olajos fényű combodat, gömbölyű válladat, mosolyodtól tökéletes arcodat, mediterrán szemedet, miközben ruganyosan szaladsz a víz felé. Úsztunk, ölelkeztünk, kacagtunk, lelebuktunk a meleg víz alá, hason fekve malackodva beszélgettünk nem törődve a víz kiváló hangvezető képességével, a helyiek füleivel. Meséltem Neked a bükki karsztrendszerről, a lehulló csapadék útjáról, a belőle átalakuló termálvizek koráról, minőségéről. Beálltam a párától alig látszó dögönyöző alá, és fejemmel rád irányítottam a forró vizet. Én voltam a büszke férfi, mi voltunk az irigyelt pár aznap, egyszerűen ezt sugároztuk. Amikor már öregasszonyosra ázott a bőrünk és az ujjaink begye horpadásokkal volt tele, borzongva indultunk zuhanyozni, öltözni. Borzalmas méretű rántotthúsokat majszoltunk el a helyi menzán a húsleves után, majd hazaindultunk.

88


A hóban: Bogácsról visszafelé, Noszvajt elhagyva az emelkedő tetején ráfordultam a várkúti turistaházhoz vezető földútra, ami enyhe emelkedővel indult és az egyik legnagyobb bükki turistaházhoz vitt. Az út friss, vaskos hópaplanjába belesüppedtek a Volvo nyári gumijai, de még így is több száz méteren keresztül haladtunk befelé a törpefenyős, bükkös, bozótos erdőbe. A kanyar után aztán erősebben emelkedni kezdett és inkább megálltam, mert a kerekek már csak helyben pörögtek és csúszkáltak balra-jobbra. A csomagtartóból kivettem a nagy zöld gumicsizmámat és a lábadra húztam.

A legnagyobb természetességgel ugrottál ki a lábadon lötyögő 46-os csizmában az arasznyi magas hóba. Hógolyóztunk, kacagtunk, futkároztunk, mint a gyerekek. Beledőltem a hóba és angyalkát formáztam karom-lábam mozgatásával. Előbb még féltően fel akartál húzni – bolond vagy megfázol kiáltottad, majd kacagva ugrottál rám és a hasamon ülve csókolóztunk, mint a kamaszok, amitől az angyalka hasa persze megnőtt, mintha terhes lenne. Pont három héttel később lettél tőlem terhes, és ezt a bekezdést küldtem át, amikor januárban veszekedtünk – ne kínozz, szenvedek, - írtad vissza.

89


Mosdattuk egymást, görgettem egy nagy hóember fejet, feldobtam és az utolsó pillanatban kiugrottam alóla, amin Te egy „őrült” jelzővel és mély nevetéssel léptél túl.. Vagánynak szánt tempóban végigtolattam a havas, csúszós úton, időnként csak az utolsó pillanatban korrigálva a bozót felé tartó hátsóját, aztán folytattuk az utat Egerbe. Az ágyon vetkőztettük egymást és pillanatokon belül újra kezdődött, folytatódott a melled kényeztetése, csiklód remegtetése, tested simogatása. Termálvíz illata volt a bőrödnek, a gyerekkori uszoda, strand szagát idézte. A meleg karsztvíz kiáztat mindent, majd beül a pórusokba, és napokig érződik. A hasadon ült az állam. Ebből a szögből is imádom nézni a hasad feszességét, a köldököd kitüremkedését, a melleid ívét, a hajad leomló szépségét. Szeretkeztünk, aztán felöltöztem, elővettem a 30 éves osztályfőnöki órára írt emlékezésemet, megpusziltalak és elindultam a temetőbe, emlékezni az osztály halottaira. Amíg a gimnáziumban egymást hallgattuk, magam előtt láttalak az ágyon bevackolva, olvasva. Amikor megérkeztünk Ákossal, ajtót nyitottál és puszit adtunk egymásnak és meghitten áradt belőled a meleg szoba békéje és a kiolvasott nyomdafesték illata és a tested sugárzása. És persze a sok-sok kétely, a játék lendülete, a beleélés magamban és benned. Súlyos és rossz volt a buli utáni szóváltás, akkor is, ha persze jórészt igazad volt, mégis rosszul esett a „nekem családom van, ez a mi történetünk, az angyalka, a bogácsi strand, cserháti zsuzsa.. azt hittem csak kettőnkről szól, nem tartozik másra. Mindent kibeszélsz, indiszkrét vagy, bántasz másokat...” Ha az eltelt idő sok-sok szűrőjén átfuttatom ezt az estét és leginkább a hétfői folytatást, már sokkal kevésbé adom meg Neked az igazat, de ez akkor másképp látszott.

90


Ruhástul dacosan bújtál a paplan alá, én pedig csak hevertem némán és hason a paplanon. Hajnalban két ujjal megérintettél, és kávét kértél. Hajnal van, biztos főzzek? Jó, akkor még aludjunk. Magamhoz húztalak és megbékélten aludtunk tovább. Amikor megittuk a kávét, félve értem hozzád. Figyeltem a rezzenéseidet, bőröd reakcióit, majd megnyugodtam az elsimuló, várakozó, feltörő kirobbanó testedtől. Találtam rajtad egy „háromszöget” és mutatóujjammal simogattam a hasad-bordád kontúrját. Nem tudok sok mindent, sem benned, sem magamban. De számos, mit pontosan tudok, vagy tudni vélek. Elolvastál nekem egy olyan novellát, amitől a seggemben is könnyeket éreztem, fojtogatott, mart, fájt, szúrt, hasított és ölelt, simogatott, szorított. Véget ért szenvedélyről, szerelemről szólt, távoli országban – apró kívánság papírok eldugásával – lezárt érzésekről, szenvedésről. Beleérző lelkem csak ontotta a szentimentális könnyeket, Te pedig csak olvastál. Néha nem tudom, mi ez az egész. A jelzőm persze nagyon egyszerű: a gyönyör teljességének délibábja, vagy elérhető világa.

91


Cserháti énekelt nekünk hazafelé is, rekedten, lágyan, vidáman és szomorúan. Amikor kiszálltál kiürült az autó, vákuumot húztál magad mögött.... csak a kesztyűd maradt velem :) és megint nem tudom, hogy ilyenkor belül is ugyanúgy elszakadsz-e tőlem, mint az ágytól, amikor felugrasz és öltözöl. Csak három nap múlva vettem ki a vizes fürdőgatyámat a kocsi hátuljából, amikor már túl voltam a hétfői méltatlan vádaidon, és még nem tudtam, hogy valaha látlak-e. A csap fölött jól kicsavartam, de nem mostam és nem ráztam ki, hogy Bogács beleszáradjon. Egyszer még elmegyünk oda, biztos vagyok benne.

92


Gasztroerotika

A meghirdetett tanfolyamban azt ígértem, hogy napközben izgalmas receptek mentén társaságot adok főzni nem tudó, kíváncsi, unatkozó nőknek. Az internet adta lehetőségek mentén igyekeztem megőrizni anonimitásomat, miközben próbáltam megismerni a jelentkezők karakterét, külsejét. Abban bíztam, hogy a főzőtanfolyam keretei valamelyest behatárolják a célcsoportomat és nagyon borzasztó csajok nem akarnak majd velem sütni. Hirdetettem kiscsoportos délelőttöt és személyre szabott órákat egyaránt. Pár hét várakozás után sor került az első időpont egyeztetésre, melyre nagy izgalommal készültem. Éváról annyit sikerült megtudnom, hogy afféle felbudai anyuka, aki az ovi zárástól kora délutánig vásárolgat, konditerembe, uszodába jár, olvas, illetve bejár a férjétől kapott gyerekbútor üzletbe, azt igazgatja, irányítja. Nem tűnt hitelesnek, hogy sose főz, de ezen nem sokat töprengtem, nem az én dolgomnak gondoltam.

93


Töltött csirke készítésében állapodtunk meg krumplipürével és birsalma kompóttal, mindezt 3 órás tanfolyam keretében úgy, hogy az utolsó órában elfogyasztjuk ebédre, amit főztünk. Amikor megjött, álmos báj vonult be vele az ajtón. Rövid barna haja divatosan és elegánsan asszimetrikus volt, járása határozott nőé, fejtartása inkább zavart kislányé. Rachmanyinov harmadik zongorajátékához frissen főzött kávéval kínáltam, a késő őszi ködös hideg miatt cseppnyi unicummal bolondítva. Leültünk a kanapéra és beszélgettünk mindenféléről, leginkább a gyerekekről, hisz neki is óvodás kislánya van. 10 perc után felálltam és elmondtam, miképp képzelem a főzést. Elővettem a hozzávalókat és mindenről beszéltem is, az alapanyagokról, a fűszerek frissességéről, az eszközökről és edényekről. Abban is megállapodtunk, hogy alapvetően ő főz, és én leszek a kuktája. Begyújtottuk a sütőt, nyakába akasztottam a kötényt és induláshoz ittunk még egy korty unicumot. Nagy fehér tálba öntötte a tejet, beletépkedte a zsömléket, rakosgatta a tojásokat, vágódeszkára tette a friss csirkemájat, miközben én gombát aprítottam, hagymát vágtam és pároltam. A kinyomkodott, morzsolt zsömléhez folyamatosan adtuk hozzá a többi cuccot. Ráütöttem a tojásokat, a kész hagymát, ő kaparta a májat, szórta a gombát és a fűszereket: sót, borsot, majoránnát, szerecsendiót, frissen aprított petrezselymet és persze leöntöttük olvasztott vajjal. Időnként én is beletúrtam a töltelékbe, és ilyenkor mosolyogtunk, ha összeértek ragadó ujjaink.

94


Kezet mostam és elővettem a megmosott, tisztított csirkét és kértem Évát, hogy vagdossa be kedve szerint a combok körül, hogy mindenfelé tölthessünk bele. Közben feltettem a megpucolt és felszeletelt krumplit főni. Az én kezem épp tiszta volt, ezért mögé álltam és felhajtottam a blúza ujjait. Éreztem a nyaka friss illatát, a jókedvét és a teste közelségét. Arról beszélt épp, hogy csirkét gyakran tesz be a sütőbe, de a töltésnek sose mert nekifogni. Az ujjaival már alaposan összegyúrta a nyers tölteléket, felemelte és kétségbeesetten nézte, hogy jusson el a mosogatóig. Had nézzem, hogy sikerült - és bal kezemmel a számhoz húztam a kezét. Zavartan megfeszült a karja, de aztán kacagva kinyújtotta a legragadósabb mutatóujját és engedte, hogy lenyaljam. Egész jó, lehet tölteni a csirkét, mondtam és elfordultam a krumplihoz. Kérsz inni valamit? - kérdeztem, majd hozzátettem: a baromfihoz bonthatnánk egy könnyű fehérbort. Az bizony jó lesz, mondta és elmosolyodott. Nedves kezemet beletöröltem a kötényébe valahol a combja tájékán, amiért nem ellenkezett. Az illatos bort kitöltöttem és a szájához emeltem. Rám nézett, finoman kinyitotta a száját és kortyolt egyet. Aztán megint a szemembe nézett és jelezte, hogy még kér. A második kortyot sokkal mohóbban itta és nyelte le. Egy szalvétával megtöröltem a száját.

95


Köszönöm ez finom volt, jól esett, mondta halkan és nekiállt a csirkének. Elővettem a kikent sütőt és segítettem belehelyezni az állatot. A töltelék java részét a csirke belsejébe tette, majd nekifogott a bevágott bőr megtöltésének, de mindig kicsúszott a keze és így a töltelék lefolyt a sütőbe. Mögé álltam és mindkét kezemmel segítettem. Felnyitottam a bőrt és hagytam, hogy ő kanállal tuszkolja az anyagot. Ahogy visszahúztam a kezemet, végigsimítottam a csípőjét, amire furcsán reagált: erősen kezemre szorította a könyökét, majd felengedte, eközben fejét visszafordítva rám nevetett. Nem akartam, de önkéntelenül megpusziltam a haja tövét. Na, miféle főzőtanfolyam ez – kiáltotta mosolygós felháborodással. Bocsánat mondtam és megnéztem a sütő állapotát. Úgy tűnt kész a csirke fogadására. Mielőtt beraktuk még meglocsoltuk olvasztott vajjal és rátettünk néhány friss rozmaring ágat. Javasoltam, hogy néhány negyedbe vágott, megpucolt krumplit azért rakjunk köréje, azok majd szépen összesülnek a szaftban – mondtam a lánynak, és már rám is tört az éhség. A csirke becsusszant a sütőbe, mi pedig picit leültünk. Hogy tetszik a közös főzés? - kérdeztem. Felém fordult, a szemembe nézett és mosolygott: tetszik. Kedves ötlet. Kérek bort. Öntöttem, koccintottunk a csirke egészségére, majd a félig telt poharával az ablakhoz sétált és csendben bámult kifelé. Mögé sétáltam és a hideg poharamat a nyakához érintettem. Megijedt, megrázkódott, megfordult és puszira nyújtotta a bal arcát. Halkan cuppanó puszit adtam a kijelölt területre és a bort tartó tenyerem alsó párnájával megsimogattam az arcát. Hagyta. Letettem a poharamat és megsimogattam a nyakát. Rövid haja volt, a tarkóján frissen vágva, kezemnek szúrós érzéssel. Megremegett és libabőrös lett.

96


Masszíroztam a tarkóját aztán a fejét mindkét kezemmel. Előrehajolt és élvezettel elernyedve nekem tolta a fenekét. Masszírozás közben puszilgatni kezdtem a nyakát. 10 körmömmel lefelé haladtam a testén és végigkarcoltam a két karját, egészen az ujjai végéig. Aztán tovább a combja elülső ívéig. Mi lesz a krumplinkkal – mondtam neki és eljöttem mögüle. Megfordult és a lábasból leöntötte a forró vizet. Láttam, ahogy számot vet a hozzávalókkal, vaj, tejföl, tej, só. Áttörtem neki a krumplit, hozzákevertük a vajat a tejfölt és a kevés tejet, megsóztuk és mixerrel simára kevertük. Éva beledugta az ujját a forró pürébe, lenyalta a felét, majd a maradékot a számhoz közelítette. Bal kezemmel megsimogattam a fejét, és ahogy az ujja a számhoz közeledett a fejét is finoman magam felé irányítottam. Az ujja a számhoz ért és eközben az arca is egészen közel került az enyémhez. A maradék tejfölbe mártottam az ujjamat és végighúztam az alsó ajkain. Mosolygott. Pár centiről láttam az arcát, aztán kinyújtottam a nyelvem és nyaltam le a tejfölt. Becsukta a szemét, kinyílt a szája és a nyelve keresni kezdte az enyémet. Forró volt a nyelve, a szája, a tarkója. Percekig csókolóztunk, a kredencnek dőlve. Még hátra van a kompót, suttogtam bele a szájába és a spájzból 5 nagy birsalmát vettem elő. Kést kapott és mindketten megküzdöttünk a kemény gyümölcsökkel. Fazékba tettük őket, fahéjat és szegfűszeget, vizet, cukrot tettünk hozzá, majd én a borért mentem. Éva a fal felé fordulva állt, nagyméretű fekete-fehér fotóimat nézegette. Sötétkék, térd alatt érő, mintás, puha szoknya volt rajta, alatta fekete harisnyával, magas szárú csizmával. A kötény pántja a szoknya fölött a blúzát vette körbe. Mögé álltam szorosan és megsimogattam a fenekét. Két

97


tenyeremmel lefelé haladva a combját simítottam és a térde alatt befordultam a szoknyája alá. Megborzongott és a poharát nyújtotta felém. Elengedtem, töltöttem, aztán ismét simogatni kezdtem, és szoknyáját felhúzva megkerestem a bőrét. Pár perc simogatás után picit lejjebb toltam a harisnyáját. A konyhában finom meleg volt, hisz a sütő is ontotta a meleget. Letérdeltem mögé és megpusziltam a combja hátsó ívét, ahol már nem fedte a harisnya. Bal kezével hozzányomta fejemet a combjához és ívbe feszült a teste. Lassan lehúztam a combjairól a harisnyát, egészen a lábfejéig, majd át a megemelt talpakon. Számmal haladtam fölfelé és elértem a bugyija szélét, a fenekét. Két kézzel megmarkoltam a medence csontjait a csípője alatt. A popsija bőrének finom testápoló illata volt és kiérződött a bőr természetes, egészséges szaga. A nyelvem végigkövette a comb és a fenék ívét. Lehúztam a bugyiját. Nem ellenkezett, lassan kilépett belőle mindkét lábával. A kezemet bedugtam a szoknyája alá és finoman megérintettem. Mindketten remegni kezdtünk az izgalomtól. Lassan kigomboltuk egymás ingjét, blúzát. Ujjaimmal simogattam a vállát, a kulcscsontját, a melltartója pántjait. Padlizsánszínű melltartóját nem akartam még levenni, de ő magától levette és a kanapéra dobta. zavartan megpusziltam a melleit,... most - dadogtam, meg kell locsolni a csirkét. Kesztyűvel kinyitottam a sütőt és leguggolva locsolgatni kezdtem a csirkét, ami kezdett pirosodni. Mögém térdelt, átkarolt és kicsatolta az övemet kigombolta a nadrágomat. A sütő felől egyre érettebb és forróbb illatok párologtak ki, a bor forgott a fejünkben, lüktetett mindenünk. Felálltam, felemeltem és a kanapéhoz vittem. Leültem, felhúztam a szoknyáját és az ölembe ültettem. Egyik kezemmel a combját, másikkal a derekát szorítottam, emeltem. Régen szeretkeztem - súgta és elkezdett remegni a feltörő élvezettől, hátravetett fejjel, nyitott szájjal. Teljesen elengedte magát.

98


Kicsit később zavartan felálltunk, meglocsoltuk a csirkét, megkavartuk a kompótot. Ahogy felállva visszafordultam ott térdelt előttem. Rövid időn belül lüktetni kezdtem és miközben a hajába markoltam és a formás melleit simogattam, a szájába élveztem. Bort ittunk, zenét cseréltünk, csókolóztunk. Belül mosolygott a lelkem, mert az ismeretlen feladatból csodálatos élvezet lett. Visszaültem a kanapára, felemeltem a fenekénél fogva és belehatoltam. Felhúzta a lábait, úgy ült rajtam, mint egy pici hokedlin. Hihetetlen gyorsan és egyszerre élveztünk el. Nyakamba zuhant és lassan elaludt. Kibújtam alóla, óvatosan betakartam és megterítettem. Mosolyogva ébredt, belebújt a ledobott fehér ingembe és asztalhoz ült. Vizet ivott szomjasan, majd bort. Felvágtam a csirkét, sült krumplit és pürét tettem a tányérjainkba, kis tálkákba birsalmát. Élvezettel ettük a jól sikerült ebédet. Amikor befejezte, felkaptam és bevittem az ágyba. Kezünket összekulcsoltuk a feje fölött miközben szeretkeztünk. Lassan mozogtam rajta és egyre mélyebbre hatoltunk az élvezet labirintusába. Amikor felöltözött az asztalra tette a megbeszélt tandíjat és a névjegykártyáját. Mit sütünk legközelebb, kérdezte mosolyogva – majd behúzta az ajtót maga mögött. töltött csirke, krumplipürével, kevés tepsis burgonyával, birsalma kompóttal 2 személyre aperitív: kávé és unicum hozzá könnyű, fehér, száraz bor (mondjuk egy egri királyleányka)

99


Portugál

1995 kora tavaszán már tudtam, hogy dolgom van Lisszabonnal. Nagy hatást tett rá Wenders legújabb mozija, kicsit később hosszú cikket találtam egy népszerű magazinban és egyébként is régóta forgattam egy könyvet a portugálok gyarmatosításáról. A házibulin sokan megjelentek és kellemesen belengték a lakást. Hirtelen levettem a hangot, felálltam és megkérdeztem: - kinek van kedve velem eljönni Lisszabonba nyáron? A mozdulatlan csendet hamar megtörte egy suhanó kéz: - nekem – mondta Zsolt, a fogorvos Jó, akkor július elején indulunk.

100


1995 augusztus végén két télikabátos, öreg usankás, vastag sálba csavart homeless figura labdázott a csillebérci tábor tövében, az úttörővasút sínje mellett. Kegyetlen kánikula volt. Egyszer csak az egyikük megállt, visszadobta a pöttyöslabdát, leguggolt a földre és a fülét ráhelyezte a sínre. - jön a vonat – mondta, aztán felemelkedett. Kezét a füléhez érintette és felhorkant –csupa zsír ez a kurva sín. Kopott télikabátja ujjával megtörölte a fülét, majd tovább labdáztak. A vonat lassan pöfögött feléjük. A mozdony után csak egy teherkocsi volt kötve, és azon 3-4 melós figyelte a töltéskavicsot, amiben a beton átkötők feküdtek, hol kell tömöríteni, pótolni. - nézzétek már azt a két barmot – mondta az, aki legelébb észrevette őket. Nesztek itt egy kis pénz, vegyetek fürdőgatyát és azzal aprópénzt dobált hőseink felé. Amikor ismét minden elcsendesedett, a távolabbi megszólalt: - merre menjünk, arra? és elmutatott a sín mentén északi irányban. Fejrázás. - vagy arra? és azzal megfordult és délnek mutatott, prémes ujjú karjával. - Lisszabon – suttogta az innenső. - Lisszabon – mondta hangosabban mindkettő.

Lisszabon, Lisszabon, Lisszabon, Lisszabon üvöltötték egyre hangosabban..

101


- jó lesz fiúk, csapó, vége. – lépett ki a fák közül dr. Szabó Béla, kezében egy videókamerával. A pöcsömön is folyik a víz – tépkedtük le magunkról a kabátokat, prémes sapkákat, sálakat. 1995 július elején egy elegáns ötös BMW állt meg a Gellérthegy egyik háza előtt, pontosan a lomtalanítási kupacnak tűnő halom mellett. A csomagtartó alig volt még harmadáig rakva, ez azonban gyorsan változott. Amikor már az ülések alatt és fölött is cuccok voltak, és a járda látszólag érintetlen, rovancsot tartottam. - Zsolt bazmeg, miért hozol Portugáliába nyáron 5 vastag pulóvert? hmmm? és ezt a 4 hosszúnadrágot? Ha ezeket visszaviszed, talán befér a szigonypuskád. Ha pedig ezt a csini öltönyről, valamint a lakás legnagyobb macijáról is lemondasz, berakhatjuk Dosztojevszkijt, Tolsztojt és a tartalék - -10 fokig fasza – hálózsákodat, bár erről még nem győztél meg. Nagy doboz mosószer, összecsukhatós pecaszék? – mik ezek? hol fogsz üldögélni rajta? a Lisszabon főterén, vagy MOnte Carlóban? Éjfélig tartott évődésünk, majd a békalábakat félretolva a kormányról, elindultunk Portugálba. Reggel hatkor arra ébredtem, hogy levezettem az autót a tengerig, és egy büfés pakolássza a kolbászait előttünk. Aznap lenyomtuk még a kaszinóvárost, melynek azóta kiemelkedő nevezetessége az az oszlop, mely körül Zsolt barátom énekelt: MOn Te Karló? Monte Carlo? Te! Kár! ló

102


Délutáni kávénkat már Avignonban szervírozta egy isteni lábú, bajuszos görög nő a középkori óváros csodálatos parkjában. Szállással is próbálkoztunk, de mindenhol kiröhögtek. Úgy döntöttünk, hogy akkor dacosan elhagyjuk Franciaföldet, az egykori pápai várossal együtt és Spanyolországban alszunk. Kinyitottuk a tetőablakot és élveztük az egyre hűvösödő provánszi levegőt, ahogy gyorsultunk bele a tengerparti út forgatagába. Amikor teljesen besötétedett, még messze voltunk a határtól, viszont ébren csak úgy tudtunk maradni, hogy erősen csipkedtük egymást és magunkat. Olyanok voltunk, mint az egykori bunkós testvérek a flúgos futamból, csak kevésbé szőrösek.

103


visszér pocsolyáink acélváros kullancs vakondmese 100 év napsugarak medreink dublinságok kisfiú gimi angyalkák a vízben gasztroerotika portugál

8 18 23 29 34 37 42 47 51 62 67 70 80 87

104


marciusi frissítés