Isten és ördög
Ért már minket hideg-meleg, na de ekkora, … ekkora hideg … brrr. Rég volt ilyen. Alig bírjuk, pedig elvileg hozzá vagyunk szokva, de úgy látszik, csak elvileg. Most is, mint már annyiszor elvileg minden rendben van (a hideg is), de gyakorlatilag nehezen viseljük, változunk, puhulunk? A változások megölnek, eltüntetnek vagy leépítenek. (Ez a természetes szelekció?) De végül is kit érdekel? … Telnek az évezredek, évszázadok, évek, és látszólag minden rendben van (minden megy a maga „megszabott” útján), mégis … ha a hónapok, vagy napok folyását nézzük, nincs minden rendben. Változunk, változtatnak, alakulunk, alakítanak … és mi? Lassan már önmagunknak sem hiszünk, lassan már az isteni világ is csak egy transzcendensben rejtőző, távoli, elsötétült fényforrás lesz. Az emberi szabadság áldozataiként hurcoljuk önmagunkat, vélt igazságainkat, sérelmeinket, és borúlátó (elferdült) realizmussal tudjuk, hogy sosem tudunk felülkerekedni rajtuk. Sosem szabadulunk meg tőlük. De az ember szabadsága nem abban áll, hogy képes az őt körülvevő világot meghatározni és alakítani, hanem abban, hogy képes önmagára reflektálni, képes önmagát megismerni, képes önmagát meghatározni és képes önmagát megvalósítani. Ezt a szabadságot nevezik sokan belső szabadságnak. A belső szabadságból indul ki minden, ezért lázadt fel az ördög is (látva önmagát, elgon-
4
dolta, hogy képes lenne arra is, hogy olyan legyen, mint az Isten, meg tudná tenni mindazt, amit az Isten … és mi lett belőle?), ezért lázadunk vagy éppen ezért nem lázadunk mi is/se. Mi már nem akarunk semmit, csak hagyjanak békén. Pedig tanulhatnánk az ördögtől. Miért nem akarunk olyanok lenni, mint az Isten? Na, nem úgy, mint az ördög, aki egyúttal az Isten helyét is kívánta, hanem ahogy a Fiú azt nekünk megmutatta; belekapcsolódni Istenbe. Isten életét, jóságát, megbocsátását és szeretetét hordozni magunkban, ami hogyha átjár, átalakít, megnyugtat és kisugárzik. Elteltek az ünnepek, megszületett a Megváltó, de mintha nagyon rég történt volna, mára visszasüllyedtünk a megszokott, szürke kerékvágásba, ahol minden mindegy és halál általi létünk börtönéből nem vagyunk képesek kitörni, nem vagyunk képesek nyitni. Újra tele vagyunk panaszokkal, újra kitaszítottak vagyunk és kitaszítunk. Pedig Isten nem erre hív! Isten életre hív! Ehhez nekünk csak egyet kell tenni, de azt komolyan: megtérni! … „Én mindig keresztény voltam” – nyugtatjuk meg magunkat … Na és? Jelen van Isten az életedben? Jobb vagy, mint tavaly? A halál általi élet nem kell a tömegviselkedésbe taszítson, nem is kell a fogyasztás rabjává tegyen, nem kell megfosszon a szabadságunktól, mert Krisztus értelmet tud adni ennek az életnek. De ki ez a Krisztus? …
András István teológiai tanár