ÉNEKELT VERS
SZ ÁLINGER BALÁZS KÖLTŐ, SZŰCS KRISZTIÁN DALSZERZŐ-ÉNEKES
A VERS AZ, AMIT MONDANI KELL Látszólag ugyanazt csinálják, munkájuk végeredménye mégis gyökeresen más. Egy kanapéra ültettük az Artisjus-díjas Szálinger Balázs költőt és Szűcs Krisztiánt, a Heaven Street Seven dalszövegíró-zeneszerző frontemberét. Míg elhelyezkedünk, Balázs elmeséli, hogy egykor fogadalmat tett: ha kedvenc zenekara, a Blur fellép Budapesten, akkor másnap megnősül. Nem tudni, hogy csak viccel-e, de idén augusztus 9-én tényleg játszik a Blur a Szigeten. A másnapi esküvő meghívóján Krisztián egyik szövegéből lesz idézet. D+SZ: Ritka alkalom, hogy egyszerre van mód megkérdezni egy költőt és egy dalszövegírót arról, hogy milyen hasonlóságokat és különbséget látnak műfajaik között. Van egyáltalán különbség? Vagy igazolható az a sokakban élő benyomás, hogy a költészet valahogy előbbre való, „magasabb művészet”? Szűcs Krisztián: Az nyilvánvaló, hogy egy tőről fakad a költészet meg a dalszövegírás, sőt: valószínűbb, hogy előbb volt a dalszövegírás, és abból fejlődött ki a költészet. Tény az is, hogy a dalszövegnek nem kell önmagában működnie. Ha egy filmnek csak a hangját halljuk, arról nehezen mondhatjuk ki jó szívvel, hogy jó film-e, hiszen pont a lényegét nem látjuk. Valahogy így lehet ez a dalszöveggel is – ugyanakkor sok olyan dalszöveg van, ami önmagában is működik, és akár költészetnek is nevezhető. Bár sok esetben, ha zenehallgatás közben olvasom a szöveget is, akkor nem tudok eléggé figyelni a zenére. Szálinger Balázs: Persze hogy van különbség, hiszen eleve külön szóval jelöljük. De: túl azon, hogy egy tőről fakadnak, tökéletesen ugyanarról a dologról van szó, csak más az infrastruktúra. Száz emberből ötven ez alá a címke alá áll be, a másik ötven meg egy másik alá – és csinálják ugyanazt. Hogy a közvélekedés szerint az irodalmi élet által költészetnek tartott dolog a Parnasszus teteje volna? Lehet, de ott kevesebb az oxigén és ezt párszáz embernél több nemigen bírja, úgyhogy nem sokat érnek a költők a Parnasszussal, ha csak ennyien olvassák őket. (nevet) D+SZ: A dalszöveg esetében nagyobb az elérés: a rádiók, a koncertek, az internet egyszerre sok embert találnak meg. SZB: Nem nagyobb, könnyebb. Könnyebb, és ezért nagyobb lesz. Valójában a vershez is ugyanúgy hozzá lehetne férni, csak az meg van nehezítve: könyvesboltba nehezebben megy el az ember, mint hogy megnézzen valamit a You Tube-on. Nem minden vers elérhető az interneten. No és ha elérhető? A Digitális Akadémián egész életművek vannak kortársaktól: én az életben háromszor nyitottam ki körülbelül, például amikor meg akartam tudni, hogy Illyés Gyula írt-e Alsópáhokról. Van okos keresője, praktikus, másra nem használom. (nevet)
D+SZ: Kik olvasnak verset manapság? Hány diploma fölött szokás? SZB: Mindenképp diploma előtti és fölötti öröm a kortárs költészet, de nem biztos, hogy ennek meg kell változni. Ez így volt mindig. D+SZ: Csak legenda volna, hogy valaha egész Budapestet lázban tartották mondjuk a Nyugatban megjelenő versek? SZB: Igen. Karinthy mint sztár, mint közismert budapesti személyiség kevésbé volt ismert, mint író és költő. Tőle a krokikat, a cikkeket, a humoreszkeket olvasták az újságban. Az, hogy Ady Endre temetésén olyan sokan voltak a Múzeum lépcsőjén, inkább a politikának köszönhető, mert a Károlyi-kormány meglátott benne egyfajta hőst. De azt mondják, hogy a Nyugatnál pár száz fős volt az előfizetői lista, úgyhogy nem olvasták tömegesen a Nyugatot. SZK: A vers nem olyan dolog, amit az ember csak úgy elolvas, mint egy regényt. Persze vannak versek, amikhez visszatér az ember, amiket akár egy dalhoz hasonlóan dúdolgat is magában, de azt a verset nem fogja viszonthallani a rádióban.
11