Issuu on Google+

S. Nagy Katalin

Micsoda Ăştjaim... 13 vĂĄros


S. Nagy Katalin

Micsoda Ăştjaim... 13 vĂĄros

26


Családomnak: Rolinak, Samunak, Fenyának, Zsoltinak, Móni-Óminak és Jenci-nagyapának

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse. Rakovszky Zsuzsa

4


13 város Granada

7

Oxford

13

Kréta

20

Berlin

28

Amszterdam

36

Koppenhága

44

Zürich

51

Edinburgh

58

Firenze

67

Róma

74

Velence

82

Párizs

90

Nagykanizsa

96

5


Micsoda útjaim… F

13. fesztivál: Föld

ák, virágok, hegyek, völgyek, folyók, tengerek. Mindenekelőtt: városok, s bennük utcák, terek, múzeumok, képek, zene, munka, könyvek, kiállítások, műtermek, tanítás. Emberek. „Embereknek volt életedben a legnagyobb szerepük, embereknek, akiket szerettél.” (Semprún: Nagy utazás). Következzék a Föld, ahogy előttem megmutatkozott.

6


E

Granada

gyetlenegyszer fordult elő, hogy ott akartam maradni és nem jönni haza soha többet. Az egykori mór, zsidó, katolikus város valószerűtlensége, habitusa, cizelláltsága, imaginárius látványa belém fojtotta örökös kételkedéseimet, hitetlenségemet, akkori úgymond tudományos szemléletmódomat. (1972-ben már kaptam egy hatalmas pofont Athénban az Akropolisz fenséges látványától: addig kizárólag az avantgárd, a modernitás vonzott, csakis a kortárs művészetek, teóriák. Granada mindent felrúgott, amit addig nagy nehezen 1968 és 1975 között magamnak felépítettem, pontosabban újraépítettem.) 1975. május, Granada. Már az Alhambrához felfelé vezető meredek úton is tátott szájjal, elszorult szívvel álltam: apácák kísértek egy nyugtalan kamaszcsoportot, egyszer csak váratlanul megálltak, és szürke-fehér ruháik alól kasztanyettákat húzva elő fergeteges zenélésbe kezdtek, a fiúk és a lányok szenvedélyes táncra perdültek. Ki tudja, mennyi idő múltán ugyanolyan váratlanul rendeGranada

7


ződtek vissza fegyelmezett csoportba. Szenvedély és fegyelem. Ez nagyon is közel állt hozzám akkor. Hatalmas, patkóíves kapuk és a Ciszternák terén át jutni be a legrégibb részbe, a Fellegvárba (Alcazába). Az Alhambra-palotában a központi udvarról közelíthetők meg a további patiók, udvarok és azokból a díszes termek. Elképesztő térélmény, nyitottság, könnyedség. (Ez időben az európai várak még zártak, súlyosak, szinte megközelíthetetlenek.) A termek, a lakások természetes alkotóelemei a növények, virágok és a vizek, kutak. A fedett tér egybefolyik a burjánzó narancs- és mirtuszligetekkel s a hol itt, hol ott csörgedező vizekkel. Többször meg kellett állnom a látvány erejétől, szokatlanságától, összetettségétől, és olyankor körbenézve a Sierra Nevada havas csúcsait, lenézve pedig a teraszos Sabika domb alatti folyót, a Darrót bámulhattam. A karcsú oszlopos Oroszlános udvar az Oroszlános kúttal (12 márványoroszlán), udvarok, tornyok, fürdők, termek. A Mozarabok termének

8

Granada


falain vadász- és szerelmi jeleneteket ábrázoló gótikus freskók. Az ismeretlen keresztény festők művei különös hatást keltenek az arany és elefántcsont mór díszítések, a sztalaktit boltozatos kupolák, arab feliratok (versek és Korán-idézetek) változatos szövevényei mellett. Egy egzotikus kertben ülve próbáltam tudomásul venni egy addig teljesen ismeretlen más-világ tér- és időszemléletét. Nagyon zaklatott állapotban mentem az Alhambrával szemben, keleti irányban álló nyári palotába, a Generalifébe (1319, építője Yannat al-Arif mester). Innen az egész városra nyílik kilátás, a Genil és a Darro völgyeire. Mediterrán növények, ciprus, babér, leánder minden színben, déli ostorfa, fekete bodza, krisztustövis, tiszafa, zöld juhar, mély tüzű bougainvillea – bokrok, rózsaszín és fehér kaméliák, kék eukaliptuszok és mindenekelőtt hibiszkuszok minden elképzelhető színben. Illatok. Ki tudná ezt szavakkal megközelíteni? (García Lorca, Juan Ramon Jiménez, Miguel de Unamuno? Későn, tán egy éve ismertem meg a portugál Saramagót, na, ő az, aki úgy írja le e látványt, ahogy bennem is rögzült.) A palota központja a Medence udvar, a zöld vízben tükröződő ívekkel, oszlopokkal, bokrokkal. Bosch Paradicsoma! (Madridban fedeztem fel magamnak Hieronymus Boscht, Barcelonában Antoni Gaudít s az ő mennyei, fantáziadús lényüket, mindketten lehetnének granadaiak, vagyis amit számomra ez jelent: a világ s benne az ember fantasztikus, álomi, démoni, titokzatos, talányos, ellentmondásos – és így tovább – mibenlétét.) A magasba szökő vízsugarak lehulló cseppjeiben vibrált a fény. Akkor és ott történt. Valami megállt bennem. Itt maradok. Nincs miért vissza. Azt is tudtam, hogy Franco Spanyolországa akkor már szívesen fogadja vissza a szefárd zsidókat (az anyai családom anyai része Thesszalonikiből keveredett a Vajdaságba s onnan Somogyba). Lüktetett bennem a múlt; a sajátom, Andalúziáé, a VIII– XI. századi móroké és zsidóké, a XII–XIII. századi román kori keresztényeké, a VIII. és XV. század között különleges Granada

9


helyzetű Ibériai-félszigeté, az első perceké. A córdobai Moses Maimonidész (1137–1204) imáját mormoltam hangosan: „Adjon ép testben ép elmét nekem, hogy jól következtessek, elmém ne legyen olyan tompa, hogy ne értse a láthatót, de oly emelkedett sem, hogy ott is lásson, ahol semmi sincs.” A XII. század második negyedében íródott a Tévelygők útmutatója a zarándok létformáról. Úgy éreztem, röghöz kötöttségem ellenére addig én is zarándok voltam, s most itt, Granadában, a Generalifében véget érhet az út, hazataláltam. Egyetlen percen múlott. Egyszer csak hátulról szorosan átölelt Gréti (a két év múlva születő Palkó anyai nagymamája), akit az indulás hajnalán ismertem meg, amikor a buszra szállva valaki átnyalábolt (akkoriban még veszélyes vállalkozás volt ismeretlenül hozzám érni): „Ismerjük egymást a jeruzsálemi templom pusztulása óta.” „Nem maradhatsz itt! Nem teheted a többiekkel!” Ezt az egy hónapos buszutat (és már 1972-ben a görögöt is) Rajk Júlia szervezte levéltárosoknak és a barátainak Kádár különös kegye révén. „Különben is, várnak otthon a jegenyefák.” És tudtam, hogy nem tehetem meg. Évekig nem engednék őket utazni egy disszidens miatt. Valami, ami épp csak elkezdődött, örökre véget ért. Granada egyébként egyetemi város, 17 fakultás, csaknem százezer hallgató. Múzeumában néhány kedvencem: Rogier van der Weyden, Dirk Bouts, Memling, Botticelli. Az Albaicin városnegyed a Darro partján valaha római város volt (Illiberi). Városkapuja mór, félkör és négyszög alakú tornyok a városfalon, a VIII. századtól épült. XV. századi palotájának oszlopos kerengője a belső udvarral megnyugtató látvány. A XVI. századi gótikus San Nicolástemplom, a Szent Jeromos-kolostor, a korábbi mecsetek helyén épült templomok és mindenekelőtt a középkori házak (Casa de Porras, Casa de la Lona) különös han-

10

Granada


gulatot árasztanak. A katedrálisban Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd királyi síremléke. Micsoda helynevek! Gran Vía de Granada con Plaza de Isabel la Católica. Minden van a Sierra Nevada (3478 méter) és a tenger között. A mindenség, amit megnyerhettem volna. Minden, ami addig volt, az underground lét hátrahagyása. Az egyetlen hely a földön, ami számomra a legoptimálisabb hely. Ma már nehezem tudnám megfogalmazni, akkor ott miért. A Sierra Nevada árnyékában az egykori virágzó Granadai Emirátus, az Ibériai-félsziget egyetlen muzulmán, az afrikai mórokról elszakadt államának építészeti és kertészeti maradványai, a középkori zsidók, a keresztény lovagrendek szelleme (egyébként Granada lakói felekezeti hovatartozásuktól függetlenül spanyolul beszéltek). De engem a múlt csak lenyűgözött, a jelen vonzott; az, amilyennek 1975-ben Granada számomra Granada

11


látszott. Kultúrák szimbiózisa? Együtt a mediterrán román stílus, a katolikus gótika, a keleti ornamentika és az emberek kedélye, felszabadultsága, önérzetessége? Akkoriban sokat olvastam a kabbaláról, magát A ragyogás könyvét mintha Granadában meg is értettem volna, valamit a fény (Isten?) és a sötétség (Sátán?) harcából. Soha többet nem mentem vissza és már nem is fogok Spanyolországba, pedig Granadán kívül is igencsak vonzó helyek Córdoba, Toledo s főként a tengerparti kikötőváros, a katalán Barcelona (ma jelentős egyetemi város). Nem mertem, nem akartam, nem tudtam visszamenni. Egyébként is minek? A lehetséges egy pillanat alatt fordult át a lehetetlenbe. Voltak még édeni helyek: En-Gev a Tibériás vagy Galileai-tó túlpartján Izraelben; Monet virágos kertje Givernyben; a kristálytiszta Bohinji-tó a Júlia-Alpokban, a Triglav Nemzeti Parkban; Bozava, a halászfalu a Zadarral szembeni kis szigeten, a Dugi Otokon és persze Kréta mindenekelőtt (Chania és Akrotiri között a tengerpart). Csaknem otthonos helyek: Amszterdamban az Amstel partján a Rembrandt-Huis közelében; a toszkán Firenze fölött egy XIII. századi alapra épített hegytetői tágas téglaházban; a sienai anyaöl formájú Piazza del Campo és a szűk, középkori utcácskák; Brügge óvárosa, mely alig változott a középkor óta (Begina-házak, s persze Jan van Eyck, aki ott élt és dolgozott – lásd: Az Arnolfini-házaspár, 1434, fára festett olajfestmény, ma: National Gallery, London); vagy a Harz-hegységben Quedlinburg és Wernigerode; Oxford XIII–XVI. századi kollégiumai, egyetemi negyede. De azt, hogy ez az a hely, kizárólag Granadában éltem át. Babérerdőkön, olajfaligeteken, mandulafenyőkön, narancs- és citromligeteken át botorkált a busz Córdoba felé, jázminbokrok erős illatában. A córdobai katedrálisban, az egykori nagy mecsetben, a Mezquitában értettem meg, mi az, amit elveszítettem, s csak órákra lelhettem meg bennük önmagam. Óriás színes patkóboltívek, 856

12

Granada


márványgránit, ónix- és jáspisoszlopok, szamárhátívek, csipkézett boltívek (25 év múlva Tunéziában láthattam kisebb hasonlókat). Szédítő szépség. Álltam az imádkozó teremben, levegőt is alig kaptam. Maradok, ahova vetett a sors, otthontalanul. S most? Ülök a számomra testreszabott lakásban és dúdolom: „Az életem lemeze fordul, / S ha valaki visszatenné a tűt, / Valamit újra játszanék,valamit meg se hallanék, / Megbocsátanék vagy másképp mondanék.” (Adamis Anna). Aztán újra a granadai Federico García Lorca (akkoriban a kedvenceim között) A kiszáradt narancsfa dalában: „Éljek, s magam ne lássam. / S majd álmodom magamba…” És másutt: „S a gyászos szél örökké reszket az olajfák közt.” 31 éves voltam Granadában. Ezek után beálltam a sorba, ahogy illik.

T

Oxford

alán Oxfordban – kellett volna? – szeretnék élni, ebben a Londontól 85 kilométerre észak-nyugatra fekvő, 134 ezer lakosú kisvárosban, ahol mindenhová, ami engem érint, gyalog lehet eljutni. Nekem való egyetemi város ez, lakóinak egynegyede etnikai kisebbség, egyötöde Anglián kívül született, 12,9 százaléka nem fehér. Így aztán én sem érezhetem magam idegennek (mondjuk skót parasztok az apai őseim), Rosenheimek meg itt is vannak, londoni rabbi, cambridge-i professzor és hasonlók, az anyai nagyapám családja valahonnan Hamburg, Lübeck környékéről keveredett ide, míg mások az Osztrák–Magyar Monarchiába. Oxfordnak még a nevét is kedvelem: „ford of the oxen”, azaz ökörgázló. Rendezett, tiszta, nyugodt, csaknem unalmas város – egyrészt, tele élénk fiatalokkal, zenével, evezősversenyekkel, multikulturális rendezGranada, Oxford

13


vényekkel, pubokkal, másrészt. Jó a levegője, hiszen tele van kertekkel, fákkal, évszázadok óta zöld füves terekkel, s ott a folyó is. Persze krikettezek én is, mint itt mindenki az 1300-as évek eleje óta (nekem való labdajáték, sokat lehet álldogálni, bámészkodni, s mintha nem is történne közben semmi). Mondjuk, ugyanott tanítanék, mint ahol J. R. R. Tolkien volt az angol nyelv professzora (A Gyűrűk Ura!, természetesen tagja vagyok a Tolkien Társaságnak), azaz a Mertonban (alapítva 1264-ben), a Merton Street két híres kollégiuma közül az egyikben; persze ez a legérdekesebb a 38 önálló college közül, itt alkották meg annak idején a „viselkedési kódexet”. A másik, a közelünkben, a Corpus Christi College; ez új, ezt csak 1516-ban alapították: szép boltozatú kapu vezet az udvarába, ahol egy különleges napóra áll öröknaptárral, tetején egy földgömbön trónoló pelikánnal. Ez a családi találkozóhely az unokákkal, Samuellel és Rolanddal. Szeretjük ezeket a Tudor-stílusú épületeket, meg még a New College of St. Maryt (1379) és a St. John’s College-t (1556), főleg a hatalmas négyzetes tornyokat, a csúcsíveket, az azonos elemek szabályos rendbe sorolását, a kapuzatok egyszerűsítését,

14

Oxford


az üvegablakok légiesen finom kővázait, szóval az angol gótika jellegzetességeit és persze az irányított gótikus templomtereket. Matthew Arnold költő szerint Oxford az „álmodó tornyok városa”. Természetesen művészeti kommunikációt tanítok, a képi kifejezési eszközökről, szimbólumokról, a doktoranduszoknak meg „képzőművészet és tudomány” kurzust. Évtizedek óta a rögeszmém, hogy az építészetben, festészetben, szobrászatban hamarabb jelenik meg mindaz, ami később a tudományban. Ehhez évtizedek óta gyűjtöm az anyagot a Bodleian Libraryben (alapítva 1320), mely a British Museumé után a második legnagyobb gyűjtemény. (Kedvenc kapumon kéken fehér felirat: Schola Moralis Philosophiae, oldalán a két filozófiaalapító görög portréja). Sokat dolgozom itt, azzal a feltett szándékkal, hogy egyszer majd könyvet írok, valami hasonlót, mint… Meg a klasszikus görög templomot idéző Ashmolean Museumban is (a kedvenceim közül megemlítem a körülbelül ötezer éves, 32 centiméteres archaikus, kükládikus fehér figurát, egy medúzás vázát Kr. e. 1460 körülből és Rembrandt rajzát Saskiáról). A hallgatókkal sok időt töltünk itt, meg a Museum of the History of Science-ben. Kedvelem a latin nyelvű diplomaosztó ünnepségeket a fenséges gótikus nagyteremben, melyet orgonahangverseny kísér, s a tanárok ilyenkor viselik a nagy, négyszögletes fekete kalapot (mortarboard), melyről lelóg, lófarokszerűen lifegve a díszítés. Vizsgákon is illik hordani a tradicionális egyenruhát. Otthon, nem messze a folyóparttól, a Cherwelltől, kertvárosi házunkban gyakran olvasok görög filozófusokat, keresztény teológusokat (a képekről) a hatalmas verandán, meg persze a kedvenc kortárs íróimat (például Ransmayr, Saramago, Sebald, Murakami Haruki), a rododendronbokrok előtt figyelemmel kísérve a kerti virágok, fák évszakváltozásait, hallgatva a madárhangokat (meggyvágó, zöld fakopáncs, poszáta, barkós és kék cinege satöbbi). Az unokáimmal rendszeresen meglátogatjuk a Oxford

15


University of Oxford Botanic Gardent és a Harcourt Arboretumot, hétvégéken a közeli Blenheim-palotát (Churchill szülőhelyét), meg a londoni állatkertet (a London Zoo a világ legöregebb állatkertje, 1828 óta a Regent’s Parkban, a Regent’s Canal partján; az unokáim kedvencei a gorillák, a galapagosi óriásteknőcök és a pillangók – talán a butterfly a legszebb angol szó, meg a nightingale, a fülemüle). Ez egyórányi autózás, persze egy Oxfordban gyártott BMW Minivel. Többször voltunk már Stonehenge-ben is (imádják a megalitépítményekhez kapcsolódó legendákat és a naplementét). Nagyapjuk minden áprilisban a Waterperry Gardensben vásárolja be az újdonságokat, pótlásokat a kerthez. Az unokák kedvence Oxfordon belül a Birdland Park and Gardens, a totyogó pingvinek, fehér papagájok (otthonra is beszereztünk), születésnapi partijaikat is itt tartjuk. Egyébként meg a Noodle Nation a kedvencük. Sokat sétálok a kutyával (Rineweld Collie, fekete-fehér-arany) a szépséges és nyugalmas folyóparton, olykor evezek is az Isisen (a körülbelül 18 kilométeres belterületi részt hívják így), miközben az unokáknak mesélek Ízisz és Ozirisz szép, rejtelmes történetéről. Nekik amúgyis az egyiptomi istenek a kedvenceik. Nagyapjuk (aki leginkább az öreg szakállas Erland Josephsonra hasonlít) lovagol velük, tanítja őket krikettezni, amit én lehetetlenül unalmasnak, kedvesnek és hasznosnak (jó levegő, tágas tér) tartok. Amilyen sznob vagyok, legszívesebben a Freud Caféban iszom a szokásos délutáni teát a standard áfonyás cookies süteménnyel. Ha szükséges, a High Streeten és a középkori mellékutcákban vásárolok. Újra és újra elcsodálkozva a belváros derűs, nyüzsgő, fiatalos hangulatán, sokféleségén, divatos szóval: multikulturalizmusán. Ilyenkor a Carfax Fish & Chipsben pihenek, s eszem a tradicionális, unalmas és megbízható angol ételeket. Néha beülök a The Rose-ba, ebbe a kicsi, első osztályú étterembe kínai zöld teát inni (Chun Mee), szendvicset enni (Organic Egg and Cress) és bámulni a High Street forgalmát.

16

Oxford


Kétszer voltam egy-egy napot Oxfordban. Aztán úgy hozta a sorsom, hogy 1989 májusában–júniusában a Magdalen College egy professzori lakásában laktunk, piros muskátlival teli ablakunkból rálátva a gótikus nagy, csipkés toronyra (1492), s néhány ördögöcske, szörnyecske portréjára. A legyezőboltozatú hallban étkeztünk. Az intézményt 1458-ban alapították. Kórusa 1480 óta működik a gyönyörű templomban (1474–1486). Hírességeik közül Oscar Wilde, Erwin Schrödinger rám is nagy hatással voltak írásaikkal, szemléletmódjukkal. Kilenc Nobel-díjasuk között egy irodalmi: Seamus Heaney (1995). Itt tanult Wolsey kardinális (1475–1530), aki a legeslegszebb Christ Church College (a legkisebb angol katedrális, 1630 körüli üvegablakán Ninive városa látható) és Thomas Bodley (1545–1613), aki számomra a legeslegkedvesebb könyvtár, a Bodleian Library alapítója (itt őrzik a Caedmon manuscriptet, 1000 körülről egy óangol Genezist, az Exodus és Dániel történetét, elmondhatatlanul lenyűgöző illusztrációkkal). Ültem botanikus kertjéOxford

17


ben, a szökőkútnál, őzek bámultak rám, és sírtam, mert nem tudtam felfogni, hogy velem ez megtörténhet. Az már csak ráadás, hogy a meghívónk révén zenészekkel, irodalmárokkal, költőkkel ismerkedhettünk meg. (Köztük Sylvia Plath – 1932–1963 – volt férjével. Az amerikai író, költő Cambridge-ben tanult, végül Londonban lett öngyilkos. Az üvegbura című önéletrajzi regénye és néhány verse a hetvenes évek elején nekem megalapozó saját magam elviseléséhez: „Keresztre feszítenek a saját korlátaid. (…) Előtted sehová sem vezető ösvények egész sora.” A volt férj Ted Hughes, koszorús költő, ő fordította angolra Pilinszkyt.) Egyébként az egyetemi városrész a Magdalen Bridgetől nyugatra található. Az oxfordi a legrégibb egyetemek közé tartozik (1167), csak a bolognai (1088) és a párizsi (1150 körül) előzi meg időben. A XII. században terjed el, hogy a világi tudásnak van értéke a teológiától függetlenül is. Az egyetem létrehozásában a főszerep a

18

Oxford


szerzeteseké. Az Oxford-csatorna összeköti a várost a Temzével. Itt minden optimális – ideális – számomra. A csúcsíves egyetemi épületek függőleges tagoltsága, magasba emelkedő tornyai, az angol gótika s azon belül az 1480 utáni Tudor-stílus, a katedrálisokhoz kapcsolódó, kolostor jellegű kerengők, belső udvarok, a magas, széles, hűvös tantermek, a kertek sokasága, növényzete, a vizek, az evezősök, a város nyugalma, egyensúlyossága, emberléptéke. S persze, ha Oxfordban élnék – ahol a lényeget tekintve ugyanazt csinálnám: nagymama lennék és egyetemi oktató, rengeteget olvasnék és így tovább –, nyaranta mindig ugyanott, Krétán nyaralnék, s olykor vágyakoznék Velence után, mint Robert Browning („S a természet mélyen elzárt titkait ha kémlelem, / Bejössz kihűlt muzsikáddal, s érzi minden idegem.” – Egy Galuppitoccata). Ha meg hegyek után vágyakoznék, irány Skócia, a Loch Long, a Loch Lomond és a Loch Ness környéke. Most, hogy nagyjából elfogadhatónak minősítettem az Oxfordról írottakat, itt kell megfogalmaznom: legalább 15 éve nem tudok magamnak mást elképzelni – bármennyire elrugaszkodom a valóságtól –, mint az egyetemi létet. A tanítást egyetemi szinten (csodálom, s olykor irigylem is a tanító néniket, de ahhoz sem elég szeretet, sem elég türelem nincs bennem). Pompás európai egyetemeket ismerhettem meg: Groningenben, Amszterdamban, Bolognában, Berlinben, Heidelbergben, Zürichben, Párizsban, Edinburghban, Londonban, Stockholmban, Bécsben, Münchenben és így tovább, de ha választhattam volna (avagy ha újra születek, amiben persze nem hiszek, de legalább a nővérem és a húgom igen), akkor egyértelműen Oxfordot választanám. (Nem, New York sem, Észak-Amerika sem vonz, még a Stanford vagy a Harvard sem, a szüleimnek kellett volna oda menni 1956-ban, tervezték is, végül nem mertek négy gyerekkel.) A magam életét kizárólag Európában tudom elképzelni, viszonylag elég sok helyen: Berlin, Amszterdam, Delft, Oxford

19


Koppenhága, Stockholm, Edinburgh, Zürich, de épp az egyetemi életforma miatt leginkább Oxfordban. Szívesen tanultam, majd tanítottam volna a Platón alapította akadémián az Akadémosz ligetben (Kr. e. 387), az Alexandriai Könyvtárban is, az első középkori egyetemeken is, Bolognában vagy Párizsban, de azért leginkább Oxfordban, már a XII. században is. Azt hiszem, semmi másra nem vagyok alkalmas (meg nagymamának lenni).

V

Kréta

an egy hosszú freskó Akrotiriből, melyen krétaiak hajóznak különböző típusú hajóikon hegyes partok között, delfinektől kísérve. Ennek látványa önmagában is elég magyarázatul szolgál, miért Kréta és a krétai művészet mindenekelőtt. William Lithgow, Kréta szerelmese 1609ben írta: a Mediterráneum királynője, a földközi-tengeri szigetek királynője. Kréta Görögország legdélibb régiója, a Földközi-tenger ötödik legnagyobb szigete, 8300 négyzetkilométer. Autóval keresztül-kasul bejártam többször is, talán hatszor voltam ott két-három heteket. A legrégebbi ismert európai civilizáció, a minószi kultúra központja. Ma ortodox keresztények, görögkeletiek lakják, alig félmillióan. Négy hegység, több mint háromezer cseppkőbarlang, vad szurdokok, tágas fennsíkok, szélmalmok, édeni hegyi falvak, és bármilyen hihetetlen: még vannak elhagyott, üres tengerpartok. S ha már szükségszerűen szóba jött többször is a tenger – értelemszerűen, hisz Kréta: sziget; a görög félszigethez eső rész a Krétai-tenger, az Afrikához közeli a Földközi-tenger, melynek ezt a részét Líbiai-tengernek is hívják –, most írnom kell a tengerről. Nekem Granadánál, Edinburghnál, Koppenhágánál, Rómánál is nagyonnagyon lényeges a tenger ottléte. A nagy kiterjedésű sós

20

Oxford, Kréta


víztömeg, az áramlatok, a hullámok (kevesen tudják, hogy Farkas István micsoda hullámsorozatot rajzolt!). A tavakat is szeretem (a Galileai-tenger, a Salzburg tartomány tavai, a bajor és a svájci tavak, a Balaton, a Csorba-tó, a Wörthi-tó a fő kedvenceim), a folyókat nagyon szeretem (Dráva, Duna, Rajna, Elba, Szajna), és több helyen is csodálhattam az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt. A vízeséseket (Európában a tíz legnagyobb Norvégiában, de szeretem az Engstligent a Berni-Alpok közelében, a dalmáciait a Krka Nemzeti Parkban, az osztrák Krimmlervízesést, mely 380 méter magasból, három lépcsőn keresztül zuhan a mélybe, s persze a 20 méteres lillafüredit is). A patakokat (Szinva), olykor még egy tenyérnyi pocsolyában is a tükröződéseket. A csúcs számomra a mediterrán Földközi-tenger (Mare Mediterraneum), és nem csak azért, mert a nyugati civilizáció bölcsője és ma is éltető eleme (Mózes könyveiben „nagy tenger”, „hátsó tenger”, „a filiszteusok tengere”, az ókori rómaiaknak Mare Nostrum, „a mi Kréta

21


tengerünk”). Láttam az Égei-tengertől, Törökországtól a Gibraltárig, végig a partokon autózva, buszozva, gyalogolva, nagyobb szigeteit is ismerem. A francia Riviéra fantasztikus élményeket adott (Antibes, Marseille); Nizzában nemcsak Chagall, Matisse – hanem a kaszinóban (először és utoljára jártam) még egy halom pénzt is nyertem. Szóval sorolhatnám, bonyolíthatnám a szálakat. Lehetne ilyent is vallani: „egy tengerimádó naplójából”, s abból biztos nem hiányozna, amikor az egykori jugoszláv tengerparton először merültem alá búvárszemüveggel, pipával, és azonnal a felszínre kellett úsznom attól a gazdagságtól, ami a tenger élővilága (persze hogy vannak itthon tengerisünházak, kagylók, korallok). A vízinövények, halak lenyűgöző változatossága (ha valamely isten teremtette, jókedvében tette, és ember számára felfoghatatlan kreativitással, szín- és formagazdagságban. Még Paul Klee, Monet, Turner, Jan van Goyen, Egry József, Caspar David Friedrich és a holland, belga „tengeri festők” együttvéve sem versenyezhetnek velük). Sok regényt (Hemingway, Verne, Camus, Hugo satöbbi) és verset elolvastam a tenger miatt, de egyetlen sem közelíti meg Christoph Ransmayr írását a hegyről (A repülő hegy, 2006). Nagyon-nagyon szeretnék ilyen írást a tengerről! Visszatérve: mégis, mindenek közül ez a Krétát a görög félszigethez kötő tenger a leg... Már írtam, a legkékebb, a legfénylőbb, a legszelídebb (még ha a krétai kultúrára a végső pusztulást valószínűleg a Santoriniről induló tengerár okozta is). Nekem a legkedvesebb, a szívemhez közeli, fokozhatatlan. Elmondhatatlan. Mindenütt ott a tenger. Amúgy Kréta nagy része karsztvidék, szürke mészkő, ezernél is több különböző alakú és nagyságú barlang (még felfedezetlenek is!), a szurdokokban a száraz nyári hónapokban folyóágyakban lehet gyalogolni (télen folyók zuhannak a tengerbe), a fennsíkok körül falvak (nyáron pompás, a napos és enyhe télen elég mostohák a körülmények; Plati, Pszichro – a

22

Kréta


falvak közül ezekben a legédesebb a füge és a legtöbb a rügyeket legelő kecske). Számos kör alakú, bronzkori temetkezőhely maradt meg (Viaszno, Mirszini, Kraszi, Knósszosz), lakóházakra hasonlítanak. A mai főváros, Heraklion (ennek régészeti múzeumában a kígyó-istennők) közelében van Knósszosz, bronzkori település, melyről a legendás Homérosz is lelkesen írt az Odüsszeia XIX. énekében. Amikor épült, más palotákkal – Paisztosz, Zakro, Gortüsz-Malea – együtt, Kr. e. 2000 és 1450 között, azt az időszakot szokás aranykornak is nevezni. Ha a kényelmes, gyönyörű fürdőkádakra, alulról fűtött padlókra, vízvezetékekre, szennyvízcsatornára, a XVII. századi angol és holland lakóházakhoz hasonló civilizált, igényes lakóházakra, bensőséges méretükre gondolok, méltán! Esztétika és technika magas szintű egyensúlya, minősége. Hajós nép, hajóépítés, élénk kereskedelmi kapcsolatok az Égeitengeren, Egyiptommal és a keleti civilizációkkal. Nagyon magas technikai és művészi szintű bronz és nemesfém tárgyaikat, kerámiáikat, luxustárgyaikat, illatszereiket és boraikat messzire elviszik. Homérosz szerint 90 városuk volt. Nem voltak monumentális templomaik, se nagyméretű kultuszszobrok, csak az épületeken belül kis házi kápolnák és természeti kultuszhelyek barlangokban, magas hegyeken. Az isteneik nem nagyobbak az embereknél, vallásuk központi alakja a cseppet sem transzcendens kígyó-istennő, az anyaistennő (termékenység). Mivel a krétai írás a phaisztoszi korong ellenére megfejthetetlen, őszintén szólva fogalmunk sincs, ők hogy értelmezték életvidám, színes freskóikat, a minószi kultúra számos tárgyi emlékét. Szerencsénkre a mükénéiek közvetítésével a görögök sok mindent átvettek és megőriztek ebből a különös, mintegy ötszáz évig fennálló, emberléptékű kultúrából, fejlett civilizációból. Bikakultuszukat megértem (lásd bikaugratók), mert 1975-ben Spanyolországban átélhettem egy nagyon is felfokozott hangulatú bikaviadalt. Kréta

23


Nem fogok művészettörténeti előadást rögtönözni, ámbár minden tavasszal elmondom – 1990 óta – a művészettörténeti órákon, hogy az archaikus kultúrák igen, az asszír-babiloni, az egyiptomi művészet az igen, Ehnaton és kortársai egyenesen a csúcs, na de Kréta, az maga a csoda, és igyekszem intenzíven közvetíteni, miért és mit fontos tanulni tőlük egy leendő építésznek, terméktervezőnek, kommunikátornak, informatikusnak és így tovább. Miért rejtegetném lelkesedésemet? Elsőként Európában Kréta a civilizáció csúcsa – a Kr. e. 2. évezred utolsó századaiból. Ellentétben az előbb felsoroltakkal, a krétai békés, egyáltalán nem harcias kultúra. Városaik nem voltak jól védhetők, nem ábrázoltak harci eseményeket, nők és férfiak inkább partnerek, nem férficentrikus, nem patriarchális világ, nincs mindenható, bűntető atyaisten. Kényelmes, jól felszerelt, vízvezetékes, fürdőszobás, agyagkádas, tágas házaikban boldogan éltek. A Kr. e. 1700–1450 körüli két és fél évszázadot szokás virágkornak nevezni. Feltételezések szerint az Égeikum-

24

Kréta


ban sokfelé voltak krétai gyarmatvárosok (Théra, Milétosz, Mélosz, Rhodosz, Küthéra); a tárgyak bizonyítják, hogy a korabeli görögök és egyiptomiak is használták és másolták is a krétai kerámiákat, ruhákat, fegyvereket. Ehnaton ügyes kézművesei között krétaiak is dolgoztak. A minószi kultúra Krétájáról minden művelt embernek a vörös és fekete geometrikus mintákkal díszített falak, padlók és a falfestmények jutnak eszébe (Sáfránygyűjtő, Fogolymadaras, Knósszoszban az úgynevezett Freskók háza mindennapi jelenetei, tájai, madarai, fantasztikus griffjei). Valószínűleg hittek a halál utáni életben, egy igen kellemes mennyországban (lásd például a Kr. e. XIV. századból a csodaszép, festett kőszarkofágot, melyet Ajia Triadában találtak). Evans 1900 és 1905 között folytatott ásatásai során Kr. e. 1400 körülire tette a knósszoszi palota végső pusztulását, talán akhájok, dórok foglalták el. A legfantasztikusabb az volt, amikor Pireusból (Athén kikötővárosa) hajóval mentem Krétára játékosan ugráló, szinte táncoló, éneklő delfinek kíséretében, hogy még aznap elzarándokoljak az életszerű, derűs, mozgalmas Delfines freskóhoz (Kr. e. 1600–1400). A királynő megaronjában (szobájában) látható. A labirintusról – labürinthosz – itt most nem írok, túl messze vezetne, de kétségtelen, Krétához kötődik ez is. Mitikus jelentésű szimbólum, beavatási út, része a termékenységkultuszoknak, útvesztő, mely elválaszthatatlan az élet és a halál fogalmától. „A labirintus az emberiség legsötétebb bűneit rejti. Krétán emberáldozatokat mutattak be Kronosznak... A labirintus a boldogság, a szabadság ígérete, Minosz megtestesítője a Nap...” – írtam az 1993-ban megjelent Ország Lili-monográfiában. Ország Lili utolsó sorozata a Labirintus-sorozat. A legeslegeslegnagyobb, legszebb, legcsodálatosabb, a kamaszkort visszahozó leg... leg... leg... szerelemmel az utolsó krétai utazás. Persze hogy a legkékebb a tenger, Kréta

25


a legjobb az étel (parázson grillezett rák és padlizsán, s az olajbogyó), a legjobb a bor (fehér és rosé retsina fenyőgyantaillatokkal és -ízekkel, ez Athénból származik eredetileg, és a testes krétai Tsipouro), krétai zene és tánc (akkoriban még akár egész éjszakán át táncoltam akár idegen, jó szagú pasikkal), a legszebb napfelkelték és naplementék, holdtölték, a legcsillagosabb ég és éj. Ám ez szerencsére az előző öt alkalommal is így volt. Festői öblök, szépséges parkok, Hersonissos, Gouves, Agios, Nikolaos, Heraklion, Malia, Chania, Rethimon, Sfakaki, a krétai kultúrán túl velencei, bizánci, török építészeti emlékek, s a túloldalon, a nyílt tengernél az úgynevezett Líbiai-tenger, Matala („a bűnös város”, ahogy szerelmem nevezte), ahonnan 200 kilométer csak Afrika (mindössze Budapest–Nagykanizsa távolság). Kréta szelleméhez, lényéhez tartozik a görögök legendája, az ő mitológiájuk a máig művészek sokaságát megihlető Minótaurosz-legenda a labirintussal (a labrüsz szóból, mely a kétélű harci bárd neve).

26

Kréta


Tetszik, nem tetszik: a Minótauroszt le kell győzni. A bennünk rejtező gonosz késztetéseket. Annyi vörös, kék, sárga organizmus a freskókon, delfinek, majmok, bikaugratás, liliomos hercegek, vízi növények, csodalények és a vörös, felfelé szélesedő oszlopok, a táj, a tér, a tenger. Túl szép minden, persze hogy ide kötődik a labirintusba zárt Minótaurosz története. Az ezermester Daidalosz építette labirintusba zárták a félig ember, félig bika szörnyet, ám a szerelem, azaz az athéni Thészeusz herceg Ariadné fonalával megszabadít a gonosztól. Ez a magaskultúra is elpusztult. Földrengés Thérán, Santorinin, és onnan a szökőár, cunami? Hamufelhők, földrengések? Háború, invázió? Belső békétlenségek? Tűzvész? Nem tudjuk. Pedig Zeusz, a Kronoszt (az időt) legyőző isten is itt született a Dikti-hegység barlangjában, voltam Lefka Orin (2452 méter) és az Ida-vonulat legmagasabb csúcsán is (2456 méter), a feltételezett többi helyszínen, ahol nagyanyja, Gaia (a Föld istennő) kecsketejen nevelte fel. Mégis, e kultúra itt él velünk, bennünk. Dániában, Svédországban, Hollandiában, Angliában éltem meg leginkább, mit jelent európainak lenni, milyen az emberhez méltó életforma. Ennek ókori elődje, kezdete, kiindulópontja a minószi–krétai civilizáció. Szerencsés voltam, hogy megismerhettem a jellegzetes mediterrán tájakat és Észak-Afrikát, a katalán, a provence-i, a toszkán, a tunéziai változatokat. Mind közül Kréta a legjellegzetesebb. Van olyan kifejezés, hogy a „legmediterránabb”? Élet és természet, település és táj együttes szépsége, harmóniája. Hiszem, hogy Kréta örök. Utóirat: Természetesen tudom, hogy Kréta sziget, bennem mégis város.

Kréta

27


B

Berlin

erlin a realitás. Többször voltam, mint Rómában, talán még Bécsnél is többször. Húszszor? Huszonötször? 1976 óta folyamatosan. Volt év, amikor háromszor-négyszer is (kiállításrendezés, egyetem). Hat éve minden májusban–júniusban a családommal. Az unokáim négyéves korukig felváltva aludtak rajtam a repülőn. Megérkezés után a Spandauer Straßei lakásból – amíg a szülők pakoltak – azonnal az AquaDomba (a Múzeum-sziget szélén), tengeri halakat s mindenféle tengeri élőlényeket csodálni. Sealife, Mitte, a Spandauer Straße elején, varázslatos tengeri fauna és flóra, építészetileg

28

Berlin


is látványos óriás medencékben cápák, kagylók, ráják, halrajok; a végén meg lehet érinteni a tengeri csikókat. Majd kijárat a hatodszorra is izgalmas bolton keresztül, ahol beszerezzük az esti fürdőkádas játékokhoz a műanyag tengeri élőlényeket, tengeri csillagokat, rájákat, bohóchalakat, szivacsokat, csikóhalakat, tűz-, tehén-, doktor-, zászlóshalakat. Itthon is tele van velük a kád széle... Aztán rituális rákevés a Nordseeben. Tiergarten, 225 hektáron állatkert, hajókázás a Spreen, nyitott tetejű buszon városnézés, játékvásárlás a Kaufhofban, fel a 368 méter magas tévétoronyba az Alexanderplatzon, homokszobrok a Hauptbahnhofnál (főpályaudvar), UBahnozás, múzeumok (Nofretete és Ehnaton!, a kiállított Trabant miatt az NDK-múzeum), aktuális kiállítás. Hatalmas, egzotikus gyümölcsökkel teli fagylaltozás a Potsdamer Platzon, játék a Spree-szigeten a dóm előtt, terek, parkok, Charlottenburg, Brandenburgi kapu, séta az Unter der Lindenen, a Schlossbrueckén és így tovább – s elrepül az idő. Esténként mesélek a két fiúnak a vikingekről, a germán mitológiáról, istenekről (Wotan: róla az angol Wednesday; Zin: őróla a Dienstag; Donar: róla Donnerstag). Ne felejtsük el a nagy röhögések közepette elfogyasztott hatalmas Eisbeint (főtt csülök főtt krumplival és káposztával) mint férfias ételt; két éve még utálkoztak a látványától is. A négyéves Roli a repülőtér felé a taxiban (mindig ugyanaz a taxis ide s oda): „Búcsúzom a berlini virágoktól és házaktól, hiányozni fognak.” Roland tudja, hogy nevét anyja német nagyapjáról kapta, és a jelentése: vakmerő hős. Az idén is megyünk június közepén. Berlin gyerekbarát város; játszótereivel, parkjaival, kerthelyiségeivel, piacaival, nemzetközi konyhájával, hajózható csatornáival (Landwehrkanal), s Berlin névadó jelképállatával, az úton-útfélen látható színes, vidám medvével (élő medvepark a Kölnischer Parkban a Märkisches Museum mellett). Láttam Kelet-Berlin átváltozását Berlinné. Voltak évek, amikor a kocsival (Budapesttől 10–12 óra út) csakBerlin

29


nem eltévedtünk, olyan átalakulások történtek fél év, egy év alatt. Ha 45 éves lettem volna, és nem tízzel több, s persze ha nem lennének az unokáim, Berlinbe költöztem volna. Sokan, még közeli barátaim is csodálkoznak, miért éppen Berlin. Mert Berlin most megint Európa közepe, mint a húszas években – művésznegyedeivel, színházaival, kávézóival, köztereivel. Végigkövettem a Humboldt Egyetem szellemi központtá válását, a Potsdamer Platz megépítését, az Orianenburg és környéke (a háború előtti zsidó negyed) rendbetételét. Kultúra- és művészetszociológusként élőben tanulmányozhattam volna a mesterségesen kettéválasztott kultúra eggyé fonódását. Azonos múlt, azonos vallás, azonos nyelv – de a kettéválasztott Kelet- és Nyugat-Berlinben még a nyelv is megváltozott. Most már kevésbé, de három-négy éve még azonnal felismerhető volt, hogy a taxis, a bolti eladó, a professzor a Freie Universitäten eredetileg kelet- vagy nyugat-berlini (nyelv, gesztusok, viselkedés, öltözködés, evés). 1998-ban változott meg alapvetően a viszonyom, addig csak lenyűgözött, ami az egyesülés után történt. A Friedrichstraßén ökumenikus felvonulás, főleg fiatalok kisgyerekekkel, babakocsikkal, de öregek is sétáltak német, izraeli és más zászlókkal, zsidó és keresztény szimbólumokkal jókedvűen, derűsen a tavaszi napsütésben. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy le kellett ülnöm a fizikai fájdalomtól, és nagyon sokáig nem bírtam abbahagyni. Elsirattam az előítéleteimet, a kételyeimet, lezáródott végre a múlt. 1975-ben egy vácrátóti konferencián még kivonultam, ha németül szólt az előadó, és nem akartam megismerkedni barátaim német barátaival. (Gyuri munkaszolgálatos volt, zsidóként nem lehetett zenész, így mérnök lett. Gyakran járt szakmai úton Németországban, s lett barátja egy mérnök, aki Wehrmacht-tiszt volt fiatalon. Ezerszer gondoltam végig, kívülről tudtam Vercors A tenger csendjét... Gyűlöltem a németeket, holott az anyai nagyapám német zsidó. Aztán a német Reginának, a német Péternek és három német

30

Berlin


lányuknak sikerült repedést okozni a falon 1975 nyarán. 1976-ban elmentem Berlinbe, hivatalos intézeti kiküldetésbe, mivel anyám erőteljes fellépésének köszönhetően 1955-ben, amikor Budapestre költöztünk, németül kellett tanulnom Friedrich Ica néninél a Gyöngyház utcában. Már 15 évesen Thomas Mann volt a kedvenc íróm, azóta is a Tonio Kröger és a Halál Velencében a kedvenc elbeszéléseim, 18 éves korom óta a József és testvérei a kedvenc regényem, eddig 13-szor olvastam. Thomas Mann utálta a nemzetiszocialistákat: „Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat” – írta New Yorkban 1938-ban. Aztán 1978-ban Regináékkal nyaraltam a Bajor-Alpokban, azóta is az áfonya a kedvencem. Majd hozzájuk Essenbe.) Szóval ott, a Friedrichstraßén, annyi tiszta arc, keresztény és zsidó zene, ének hallatán bennem is leomlott a fal. Azon a nyáron, 1998-ban Berlin után, keresztül-kasul autóztam Németországban, megtisztulva a gyűlölettől, haragtól, elfogadva az elfogadhatatlan történéseket, nyitottan az új Németországra. Ugye nem véletlen, hogy Samu és Roli Berlin

31


anyai Omija német, a szász Chemnitzből, s hogy Tomi anyai nagymamája is német, Brünnből?! Az én anyai nagyapám meg Hamburgból. A zseniális Daniel Libeskind által tervezett Jüdisches Museumtól azonban szó szerint rosszul lettem, nem kaptam levegőt (ez se fordult elő velem túl gyakran); üres termek, csupasz és fekete betonfalak, üresség. A hiány tökéletes térbeli megjelenítése. Tanárnő, kérdezték tanítványaim, mit jelent az, hogy zsidó? Például azt, hogy lehetne 9 nagynéném, nagybácsim, 28 unokatestvérem, de csak a hiányuk van meg. Berlinnek, a berlinieknek kijutott a rettenetes XX. századból. A fasizmusból és a kommunizmusból, az Új Rendből, az Új Ember eszményéből, a hatalmas bürokrataseregből, az erőszakból, a gengszterizmusból, a gyűlöletből, a militarizmusból, az erkölcsi nihilizmusból, a hazudozásokból, a népirtásból. Mindkét totalitárius rezsimet lehetőleg túl kellett élni, mi más választása maradt az embernek? A hetvenes évekbeli Berlinben kénytelen voltam megérteni, mit is jelent a történészeknek az a megállapítása, hogy a nyugati hatalmak harmincas évekbeli tehetetlensége felbátorította Hitlert és Sztálint, e két patologikus bűnözőt – hagyjuk, ahogy Krétánál és Rómánál sem írtam művészettörténetet, itt sem leszek szociológus. Nagyon egyetértek az 1934-ben a nácik által bezárt „frankfurti iskolához” tartozó Karl Mannheimmel – eredetileg Mannheim Károly –, hogy a modern tudomány adós azokkal a módszerekkel, amelyekkel hatékonyan, meggyőzően lehetne elemezni az emberi tevékenységet. Miért éppen Berlin, kérdik sokan. Mert ott elférek, mondom, az a város elég tágas (térbeli, szellemi, kulturális értelemben), nem ütközöm bele senkibe. Ott az lehetek, aki vagyok. Berlinben megadatott kiállításokat rendezni (egyebek mellett Farkas István, Ország Lili, Lakner László, Holocaust), előadásokat hallgatni és tartani, könyvtárak-

32

Berlin


ban, múzeumokban, egyetemeken dolgozni. Újra: Oxford az álom, Berlin a realitás. Oxfordban egyszer megtörtént a csoda, Berlinben többször, sokszor megismétlődtek a hétköznapok. Az egyik kedvenc filmem a Berlin felett az ég (1987, Wim Wenders; persze hogy hiszek az angyalokban, főleg Damielben és Cassielben). Hiszen német filozófusokon, költőkön, írókon nőttem fel, s Paul Klee, Gaspar David Friedrich, Franz Marc, Emil Nolde, Matthias Grünewald, Max Ernst is német, nem beszélve a felülmúlhatatlan és utolérhetetlen Bachról. Lényegében ugyanúgy élnék, mint itt. Reggelenként sétálnék a másfél kilométer hosszú hársfasétányon, az Unter der Lindenen, mielőtt órákat tartanék a Humboldton (kultúra- és művészetszociológiát). Járnánk a Staatsbibliothékba (Nemzeti Könyvtár), az Operába (itthon nem), bérletünk volna a Berliner Philharmoniker hangversenyeire (ott Schiff Andrást és Fischer Ivánt is megbecsülik). Ruhákat a Potsdamer Platzon vásárolnék az Ulla Popkenben (így is), nosztalgiáznék a Checkpoint Charlie-nál (többször is átmentem itt a határátkelőhelyen Nyugat-Berlinbe), kávéznánk, néha vacsoráznánk a Gendarmenmarkton (sokak szerint Európa legszebb tere, I. Frigyes Vilmos építtette 1688-ban), pihennénk a Charlottenburgi kastély (1699) kertjében. Meg-megnéznénk a trójai gyűjteményt, sétálgatnánk Nikolaiviertelben, olykor ebédelnénk a híres Zum Nussbaumban (A diófához); karácsonyi bevásárlás a KaDeWében (Kaufhaus des Westen), s persze rendszeresen látogatnánk az Altes Museumot, az Alte Nationalgaleriét, a Pergamonmuseumot, a Bodemuseumot, a Neue Nationalgaleriét, a Deutsche Guggenheim Museumot, a Berggruen Museumot (Picasso és kortársai), a Bauhaus Archivumot, a Gemäldegaleriét (egyébként több mint 170 múzeum és galéria van Berlinben), és részt vennénk az évente kétszer megrendezett Múzeumok éjszakáján (itthon nem). Bizonyára a híres Friedrichstraße lenne az egyik kedvencem (sétáltam ott a karácsonyi kavalkádban is, Berlin

33


puha hóesésben). A húszas években az éjszakai élet központja, kabarék, mozik, sörözők, bárok, a háború után a szovjet és amerikai zóna határa (láttam többször is lecsupaszított, sivár, néptelen változatban). Ma kívülbelül ragyogó épületek, párizsi divatház, bevásárlóközpontok, autószalonok, könyváruházak, szállodák, éttermek – szememben, szívemben egyszerre: ami volt és amivé lett. Átmegyek az Orianenburger Straßén (egykori zsidó negyed), ez már Kreuzberg, színes utcáival, innen át a Hackescher Markt mögötti Hackesche Höfe labirintusszerű udvaraiba (kávézók, műtermek, galériák, varieték, kis intim boltok, mindenféle szórakozóhelyek – renoválása, újjászületése előtt szürke bérkaszárnyák, külvárosias, szegényes lakások). Szecesszió, art deco, alternatív művészek; a 90-es évek elején Wim Wenders fedezte fel egy filmforgatáskor a nyolc belső udvarral rendelkező XIX. századi épületegyüttest. Ebben a Berlinen belüli bohém minivárosban bármennyi időt képes vagyok eltölteni csak úgy bámészkodva, ezt-azt kóstolgatva a meghitt kocsmákban, jókat derülve a mai képzőművészeti galériákban, és régi giccseket keresve butikokban. A Potsdamer Platz is idekívánkozik, Renzo Piano (ő az egyik kedvenc mai építészem) 70 méter magas, filigrán, a könnyed teret meghatározó fém-, üveg- és kerámiaépületével. Aztán a vörös klinkertéglás Kollhoftorony, a Daimler Chrysler-terület, a Sony Center, a Filmhaus és Mediathek, a Marlene Dietrich tér, hogy az 1998 őszén nyitott Arkaden első emeletén a Caffé e Gelatóban fejeződjék be az út. Évről évre követtem az elképesztő építkezést, itt értettem meg a téralakítás, precíz munkavégzés láttán mit jelent a két Berlin egyesítése, mit jelent németnek lenni a XX. század végén, XXI. század elején, és azt is, miért mondják, hogy a kapitalizmusnál – számos hibája, ellenszenves vonása ellenére – nincs jobb gazdasági rendszer. A Museumsinsel nagyszerű átalakításának is tanúja lehettem. Sok időt töltöttem a Schloßbrückén (talán ez Berlin leghosszabb hídja), hogy szájtátva

34

Berlin


bámuljam az építkezést. A 2001-ben befejezett, újjávarázsolt Alte Nationalgaleriében (1867–76) sokat jártam, főként német és francia impresszionisták miatt. A Das Alte Museumot 300. születésnapján, 1998-ban nyitották újra, antik gyűjteménye az egyik legjelentősebb a világon. A Pergamonmuseumban Zeusz oltára a Pergamoni Királyságból (Kr. e. 160 körül) a babilóniai Istár-kapu mázas, színes téglái (Kr. e. 600). És így tovább. A múzeumszigetet modernizálták, a múzeumokat összekötötték, az épületeket eredeti formájukban állították vissza, most ez a világ egyik legnagyobb múzeumi komplexuma (tervezői tehetség, gondos kivitelezés, egységes politikai akarat, nagyon sok pénz, a berliniek egyetértése). Dahlemben laknánk, a botanikus kert közelében (az amerikai szektorhoz tartozott Nyugat-Berlinben), kertes házban (itthon semmiképp), egy Harz-hegységből származó hovawarttal (Marcipán is ilyen volt, 8 és fél évet töltött velünk), a kertben fák, német hibiszkuszok, mókusok, madarak. („Egy madár ül a vállamon, / ki együtt született velem.” – Nemes Nagy Ágnes; németre is lefordították Der Vogel címen) Kedvelem a fehér virslit Berlin

35


édes szósszal, a ráklevest, a Hefeklößét (nem tudom, mi magyarul), a gyümölcstortákat (rebarbarát), a túrós lepényt, a nudliféléket és gombócokat, a kenyérfélék és bockwurstok, kolbászfélék mustárral és tormával (itthon nem!) gazdag választékát és a Potsdamert (ez a berlini citromos sör). Mindez akár valósággá is válhatott volna. Akkor most Granada? Nem! (1975-ben 31 éves voltam.) Oxford? Megvalósíthatatlan lett volna. Berlin? Igen, Berlin, immár 13 éve, 1998 óta – csakhogy akkor már 54 éves voltam, akkor lettem tanszékvezető, elkezdtük létrehozni Nagykanizsán a főiskolát, és belekezdtem a Holocaust-könyvbe (Holocaust a magyar képzőművészetben, 1938–1945), Tomi kilencéves volt, és remélni lehetett, hogy lesznek még unokáim (lettek, 2003-ban és 2005ben), akikkel majd sokszor megyünk Berlinbe.

E

Amszterdam

gy kis folyó, az Amstel töltések és gátak közé szorításával jött létre az Északi-tengernél Amszterdam, ez a legjobb értelemben vett kereskedelmi szellemről tanúskodó város. Szeretem én Delftet is, Brüggét is, Antwerpent is, meg sok más kereskedő várost is (az angol Bath-t, az olasz Genovát, a Mediciek Firenzéjét és így tovább), de ez a tiszta, rendezett város, amely valójában a XVI. század közepétől a XIX. század elejéig nyerte el mai, semmivel össze nem hasonlítható arculatát, mindenekelőtt. Lenyűgöző a csatornák pókhálórendszere és a házak homlokzatának geometrikus rendje. Cseppet sem véletlen, hogy Mondrian (1872–1944) neoplaszticizmusa, melyet 1913ban a kubizmusból fejlesztett ki, holland. Képei hangsúlyozott függőlegesekből és vízszintesekből állnak, mint a jellegzetes XVII. századi amszterdami házak, tisztaságuk, konstruktivizmusuk nagyon is összecseng a városképpel. Nekem művészetelméleti írásai is (A világ új képe, A képi

36

Berlin, Amszterdam


matematika) elválaszthatatlanok környezetétől: a holland városoktól, az ottani fáktól, a tengertől, az északi égbolttól. Az Amszterdami Képzőművészeti Akadémián tanult, amely intézményben kimondottan Mondrian kedvéért töltöttem el kétszer is hosszú órákat. Amszterdam Mondrian városa és a De Stijl mozgalomé, melynek egyik alapítója volt (a közéjük tartozó magyar Huszár Vilmos 1905-ban vándorolt ki Hollandiába). Eddig nem éreztem belső késztetést, hogy festőkről is írjak hosszasan egy-egy város kapcsán, de ezt most nem kerülhetem el. Bennem Amszterdamhoz szorosan hozzátartozik a jellegzetes, csatornákat szegélyező házsorokkal szellemi rokonságban álló Piet Mondrian (mennyit ácsorogtam kis hidacskákon, bámulva a keskeny, magas házak színeit, az ablakok rendjét, a felső kiálló konzolokat) és Van Gogh, a Van Gogh Múzeum miatt. Gerrit Rietveld tervezte 1973-ban, 1999-ben felújították; körülbelül

Amszterdam

37


200 festmény, 600 rajz van kiállítva. A Napraforgók sorozatból öt kép; világítanak fájdalmasan az okker-, narancs- és citromsárgák, a csaknem elviselhetetlenül őszintén kitárulkozó önarcképek. Az egyik legkedvesebb Otterlóban van a Rijksmuseum Kröller-Müllerben, ott is, itt is láttam kiállítva: Az út ciprusokkal – ez itt a mozgó világmindenség –, és az utolsók egyike 1890-ből: Hollók a gabonaföldek felett. Telve szakralitással. Valódi szentképek, egy hívő ember vergődései. Mennyi mindent olvastam Van Goghról! Csillagászokat, pszichiátereket, ezoterikusokat is a filozófusok, művészek, művészeti írók mellett! Magam is merészkedtem belekontárkodni. Sok mindenről: életéről, kapcsolatairól, ecsetkezeléséről, színeiről, feltételezett betegségeiről. Talán csak Paul Kleeről és Rembrandtról van több könyvem, mint róla. Mégis, valami mindig rejtve marad. Azért is szeretek Amszterdamba menni, mert ott, a helyszínen mintha közelebb kerülnék ahhoz a titokhoz, amit én úgy hívok: Van Gogh keze mozgása, ecsetmozgatása.

38

Amszterdam


Amszterdam Rembrandt városa. Ha arra a bizonyos szigetre (ó, művészetszociológiai, befogadási, képnézési szokások kutatásaim zsákutcái!) egyetlen albumot vihetnék, az Rembrandt lenne, és Paul Kleet kikönyörögném ráadásnak. Rembrandt Harmenszoon van Rijn (1606–1669) nem is lehetett más, csak holland a XVII. században. 1639 és 1659 között a mai Rembrandthuisban (Jodenbreestraat 4.) élt, a zsidó városrészben. A Rijksmuseumban a híres Éjjeli őrjárat nagyszerűen kiállítva (a 12. teremben). A mellé kitett úgynevezett tisztességes „egylet-képek” egyértelműsítik, mi a különbség a jó mesterember festők és a zseniális alkotó között. Önarcképek, portrék, rézkarcok (például a Faust), és itt van az egyik legesleg…: A zsidó esküvő (Izsák és Rebeka, 1666); ennél többet láttatni egy férfi és egy nő kapcsolatáról talán nincs is más festmény, na jó, Jan van Eyck Arnolfini-házaspárja még mellé tehető (aztán majd Chagall vall a házastársi szerelemről). A fények, az aranysárgák, a vörösek izzása, a plasztikus megfestésmód, az érintés, a kezek. Amikor először mentünk kocsival Amszterdamba, végre megvehettem a súlyra és méretre is tetemes monográfiákat, albumokat róla. Grafomán időszakomban merészeltem egy lírai esszét írni Rembrandtról: R. úr (a Föld-hajó című kötetben, 1993). Ez életem legszebb, legjobb, legirodalmibb írása. Sosem mertem többet ilyent. Akkor 49 éves voltam, már négy-öt éve véget ért a kamaszkorom, felnőttként kezdtem élni, viselkedni. A Rijksmuseumban a rejtélyes Vermeer, a gunyoros Frans Hals, a megbízható Jan Steen; XVII. századi csendélet- és tájképfestők, Rembrandt tanítványai. Felfoghatatlan mennyiségű festmény és elképesztő kézművesremekek: babaházak (kedvenceim), edények, gobelinek, ezüsttárgyak és így tovább. Amszterdam – egész Hollandia (hiszen Vermeer: Delft, Rembrandt: Hága) – bennem elválaszthatatlan a Amszterdam

39


festészettől (24 éves koromtól az életem: képek, könyvek, utazások). Meg a tulipánoktól. Ugyanis a tulipánok a legkedvesebb virágaim a rengeteg kedves (tulipánfa, azaz magnólia, vízililiom, orchidea, hibiszkusz és itt több tucat következik) közül. Török eredetű, neve is a turbánra utal, 1593-ban honosították meg Hollandiában, termesztése a Németalföldön a XVII. században hatalmas üzletággá vált. Azt hiszem, mind a száz fajt ismerem, a több ezer nemesített változatból is elég sokat. Csak ezért indultunk neki kocsival egy április végi napon, hogy megnézzük a tulipánmezőket. A Noordoostpolderen (tenger alatti terület) keresztül elképesztő látványosságokban volt részünk. Még egy „szedd magad” (tulpenpluktuin) élményben is részesültünk. Nem tudom, miért épp a tulipán (Nagykanizsán 5 és 10 éves korom között a Deutsch-villa kertjében egy tulipánfa volt a kedvenc helyem, olvastam, bámészkodtam, belesimultam a kert csendjébe és magányába – talán ezért). Vörös, lila, sárga, fehér, fekete és többszínű virágtengerek! Micsoda látvány, hátterükben szélmalmokkal. Amikor valami nagyon reménytelen, előhívom ezeket a képsorokat. Emlékezem. Egyáltalán nem kedvelem az embereket, az emberiséget mint olyant, de hát ezeket a csoda-tulipánmezőket is emberek teremtik, meg a Rembrandt-, Van Gogh-, Mondrian-képeket is, meg az amszterdami csatornák melletti színes, geometrikus házsorokat is. Éljenek újra meg újra a holland tulipánok, no jó, s persze hogy a kertészek is, teremtőik! A csatornákon hajózva – ki a tengerre és vissza – lehet igazán az épületek fegyelmezett, racionális szépségével, magasrendű esztétikumával ismerkedni. Lewis Mumford, az urbanisztika klasszikusa szerint Amszterdam kereskedőnegyede azért oly kiváló építészetileg, mert „a városterv elkészítésekor testületi felügyeletet gyakoroltak, s az egész építészeti együttest a közjó szem előtt tartásával ellenőrizték” (A város a történelemben). (Tanszékvezetésem második évében a dékáni és kari ta-

40

Amszterdam


nácsülések miatt – én, a született poliszlakó – már nem voltam híve a demokráciának, legalábbis annak középeurópai változatát elutasítottam, de ahányszor eljutottam Amszterdamba, 1978 és 2008 között nyolcszor, újra visszaállt bennem a bizalom.) Remek szállodákban laktunk, 1978-ban még Youth Hostelben, aztán egyre jobbakban a belvárosban, csatornaparton (Raamgracht, Prisengracht stb.). Bámultuk az utcai mutatványosokat, voltunk hangversenyeken a Nieuwe Kerkben (közvetlenül a királyi palota mellett, 1540ben fejezték be, protestáns templom lett, a hetvenes évek óta kulturális központ), orgona-hangversenyen az Oude Kerkben (micsoda faragott székei vannak! én egy madártestű, angyalszárnyú, öreg férfi arcú fölött ücsörögtem). Sétálgattunk a Damtól, a főtértől keletre fekvő Rosse Buurtban, a Vöröslámpás negyedben, a hidak is vörössel kivilágítva, a házak, kirakatok lilák, ibolyakékek, rózsaés mályvaszínűek. Engem főleg a sok kicsi antikvárium Amszterdam

41


vonzott. Egyik hídról át a másikra (Reguliersgracht, Jordaan, Grimburgwal, Herengracht – felsorolhatatlan). A Dam köré épült, az Amstel- és a Singel-csatorna köré a városközpont, de ez 1600 tájékán már szűknek bizonyult, így 1613 és 1680 között további három csatornát építettek: Prinsengracht, Keizersgracht, Herengracht. Bármelyik polgárházban szívesen laknék! Hogy mi a polgári kultúra, azt Londonban, londoni lakásbelsőkben értettem meg, de legközelebb ez az amszterdami áll a szívemhez, vágyott életformámhoz, kultúrámhoz. (Akkor most Oxford vagy Amszterdam?! Nagy családdal, egyetemi tanárként Oxford, egyedül és művészetszociológusként Amszterdam.) Voltam, sőt vacsoráztam egy amszterdami művészetszociológus háromszintes házában, melyben családja 1669 óta él. (1976-ban Sárospatakon egy úgynevezett „tanárlakásban” találtunk a lakásvizsgálat során hagyományos polgári konyhát XVII–XVIII. századi bútorokkal, edényekkel, csempékkel – holland mintára.) Az amszterdami portugál zsinagógában (Visserplein 3.), ebben a különleges XVII. századi épületben ért 1978ban az a megrendítő élmény, hogy hozzám hasonló nagydarab, erős testalkatú emberek énekeltek héberül: holland zsidók. Hasonlítottam rájuk! A Joods Historisch Museumba csak utolsó amszterdami utamon mentem el, egész napot töltöttem ott. Pedig nagyon is érdekelnek a holland zsidók – Rembrandt, Spinoza és a XVII. századi németalföldi történelem, „a holland aranykor” miatt, mely időszakokban a spanyoloktól elűzött és letelepült zsidók révén Hollandia a korszak vezető tudományos hatalmává is vált. Ez nyilván az előbb filozófusnak tanuló Rembrandt számára is világos volt. Az Anne Frank naplója – 13 éves kislány! – hatása alól én sem vonhattam ki magam (úgy emlékszem, ez volt ebben a témában az első könyv, amelyet olvastam). 160 csatorna, 600 híd, 8 négyzetkilométernyi terület. Vízparti kávéházakból bámultam, irigyeltem a faburkolatos ajtókat, a faragott oromdíszeket, kovácsoltvas

42

Amszterdam


rácsokat, a lépcsőkorlátokat, az épületek homlokzatait, meg persze a lakóhajókat is. Fél-egy órás hajókázásokra is befizettünk. Jó lenne élni Amszterdamban. A holland ételekre nemigen emlékszem, tán a kwarktaartra (joghurtos-citromos túrótorta), az almatorta holland (német, angol stb.) változatára. Az indonéz éttermeket kipróbáltuk, nem kedvelem. Sajtokból is inkább az olaszt és a lágy franciákat, a kemény hollandokat kevésbé. Jó, kellemes, lassú, kényelmes élet, jómód, kultúra, tolerancia, nyugalom. Bezárása előtt igen olcsón lehet vásárolni az Albert Cuyp szabadtéri piacon, több mint 300 standnál válogatni az egzotikus gyümölcsökből, mindenféle ismeretlen zöldségekből, ínyencségekből. A Bloemenmarkton (virágpiac) szájtátva csodálhatjuk sosem látott és nagyon is jól ismert virágok – százféle tulipán! – özönét, ragyogását, szín- és formagazdagságát (a virágokat a jó Isten legjobb kedvében teremtette, akárcsak a zenét). Lehet aztán pihenni a Vondelparkban. El ne felejtsem, a modern Amszterdamot is nagyon kedvelem, leginkább a Central Station közelében Renzo Piano hajóra emlékeztető épületét, a NEMO-t; ez a technikai és tudományos múzeum. Voltam a Houseboat Museumban, lakóhajókat csodálni. Egész jó kis életet tudnék elképzelni egy lakóhajón is! Csak olvasnék, sétálgatnék, sorba látogatnám a múzeumokat, azokat is, ahol nem jártam, például a Gyémántmúzeumot, gondoznám a virágaimat, és senkivel sem beszélgetnék, csak a hajón velem élő szép, vékony Longhaar ezüstszürke kutyáimmal, macskáimmal. Mehari’s Sweet Orient holland szivarokat szívnék, ahogy egy echte öreg hölgyhöz illik, és vágyakoznék hosszú tengeri hajóutakra, de természetesen sosem mozdulnék ki hatalmas belső terű, kellemes lakóterű holland bárkámból – egy ilyenre meghívott egy hétvégére a művészetszociológus professzor asszony nagydarab mackó férje! –, állítólag már a Tiszán is leAmszterdam

43


het venni. Egyébként Amszterdamban már a XVII. században éltek lakóhajókon. Voltam a Nederlands Scheepvaartmuseumban (tengerészeti) is hajókat és térképeket nézegetni (állítólag a hamburgi Rosenheimek eredetileg hajógyártók és hajókereskedők voltak, csak később satnyultak rabbikká, fizikusokká, újságírókká). Rendkívül szerencsés, aki hollandnak (vagy dánnak, svédnek) születhetett. Ahol a munkához való viszony racionális, az emberekhez való viszony toleráns, szolidaritáson alapuló. 1578-ban csatlakoztak a reformációhoz; itt most sok-sok szociológiai (Max Weber, Veblen, Simmel), művelődéstörténeti, társadalomtörténeti műre kellene hivatkoznom. Olvasmányélményeim egybeesnek személyes tapasztalataimmal. Az első elefántot az amszterdami Waterloo téri belvárosi piacon vásároltam – váratlanul, 1989-ben. Smaragdzöld malachit, amorf, modern, tenyérnyi, csak a fülei nagyok, és az előrenyúló ormányára támaszkodik. Azóta kabalaállatom (csak az íróasztalomon jobbról 7 különféle, balra 3 fehér elefánt). („Elefánt voltam, jámbor és szegény, / hűvös és bölcs vizeket ittam én, (…) most lelkem: ember – mennyem odavan, /szörnyű fülekkel legyezem magam.” – József Attila)

H

Koppenhága

úgom az 1275-ben alapított Malmőben él, Svédországban. Így aztán a kocsijukkal újra meg újra átmehetünk „a hídon”. Számomra ugyanis ez „a híd”, az Øresund-szoros (a Balti-tengert az Északi-tengerrel összekötő tengerszoros), azaz a tenger felett 57 méter magasságban. Maga a híd 7845 hosszú, a dán oldalra aztán még egy 4050 méteres alagút vezet a fővároshoz. Napkeltekor, napnyugtakor, délben, este, esőben, napsütésben. Nem tudok betelni vele, és álmodom: gyalogo-

44

Amszterdam, Koppenhága


lok rajta, futok, alatta evezek. Víz és fény: a lét teljessége (a fény: a minden, a kozmosz maga, az isteni kinyilatkoztatás, a megvilágosodás, a tudás, az erő; a víz: a megtisztító alapelem, teremtő erő, „az élet vére” a kínaiak szerint; a híd: kulturális ikon). Egyébként épp Koppenhágában és Malmőben volt 2009 júliusában egy konferencia a „híd” számtalan értelmezéséről. A fénylő Øresundbrücke, Øresund Bridge és a kék tenger együtt nekem az összekapcsolódáson túl a megbékélés, elfogadás lehetőségéről szól. A másfél milliós Koppenhága, amely nagyrészt a Sjalandon, a legnagyobb szigeten fekszik (majdnem ötszáz szigetből áll Dánia!), a nyugalom, a derű és a kényelem városa. Ki gondolta volna, hogy szeptemberben este 9-kor nappali világosban és melegben, 20–22 fokban ülünk egy teraszon és a kiváló Beer Here sört iszom (7,5%-os, Beer Here főzde; addig csak a Carlsberget és a Tuborgot

Koppenhága

45


ismertem), Smorrebrodot eszem – a fekete kenyeres változat fűszeres vajjal, salátával, sajtokkal. (Egyébként a dán konyha nagyon jó, változatos, igényes, nekem a megunhatatlan kedvenceim az ezerféle szendvics mellett a vörös pisztráng, a vándormuréna, a sült fehérrépa, a hagymáspástétom, de a hagyományos flaskesteg, a ropogósra sült bőrös malac is igen ízletes.) Dánia 9,52-s indexével („full democracy”) a 3. helyen állt tavaly a globális demokrácia-rangsorban (Magyarország a 43. volt), s a legkevésbé korrupt ország (Magyarország az 50. helyen). Ez önmagában is indokolná, miért éppen Koppenhága, mely Skandinávia legnagyobb és a Monocle nemzetközi életstílus magazin szerint a világ legélhetőbb városa. Igaz! Többször voltam egy-két napot, néhány órát, aztán 2007 szeptemberében, amikor egy egész hónap jutott, bekövetkezett itt is a csoda. Kurtág György dán állami kitűntetésére, hangversenyére utaztunk volna együtt Gerlóczy Sárival, aki a hatvanas évek óta testvéri kapcsolatban áll a zeneszerző-zongoraművésszel, de végül egyedül mentem. Kurtágot 1968-ban Bálint Endrénél ismertem meg, és a világvégi pestimrei művelődési házban általam rendezett Bálint-kiállításon egy vidéki zongorán ő és Kurtág Márta adott elő. „Ez itt Európa” – mondták tenyérnyi szobámra. 1994-ben a Miskolci Egyetem szociológushallgatóinak tartottam Pilinszky–Ország Lili–Kurtág szemináriumot. Ezt sem írtam meg. Kevés kortárs zene hatott rám oly mélységesen, felkavaróan, meghatározóan, mint a Bornemisza Péter mondásai (1963–68) és a Négy dal Pilinszky János verseire (1975–76), de más Kurtágművek is, hagyomány és modernitás pompás együtthangzásában. Koppenhágában megszámlálhatatlan zenei fesztivált rendeznek mindenféle zenéből. Épp ott voltam szeptember első vasárnapján, amikor a kilencnapos Aarhus Fesztivál kezdődik, no meg a Viking Fesztivál hajókkal, udvari bolondokkal, hagyományos ételekkel.

46

Koppenhága


Templomtornyok, néhány modern hotel, ám igazából nagyon is egységes a városkép, s persze parkok, kertek, terek, szökőkutak (nekem ezek nélkül nem élhető város a város). Nem szeretem a vidámparkokat, de azért a Tivoli Vidámparkban eltöltöttem néhány szórakoztató órát (uramisten, ott is és most is eszembe jut az az irtóztató élménysor Phenjanban, a japánok építette hatalmas, gépies, csillogó vidámparkról – nem mondom el). Viking Hajó Múzeumot Oslóban láttam, de a koppenhágai múzeumokban is sokféle viking tárgyat őriznek. (Milyen szerencse, hogy alaposan megismerkedtem ezekkel; ki gondolta, hogy majd Samu és Roli vikingmániások lesznek, és mesélnem kell a viking istenekről – a mindenható Odin; Tkor és felesége, Siv, aki 540 szobás palotában él; Tyr, Baldr és a többiek. A viking titánokról, akik immár öt éve érkeznek hajóikkal a Balatonra, hogy a család, Samu és Roli vezetésével, változatos módon és megszégyenülten hazazavarja őket Koppenhágába.) Sokféle múzeumot megnéztem: a Ny Carlsberg Glyptotek, a Statens Museum for Kunst, a Museet for SamtidsKoppenhága

47


kunst – ez a Kortárs Művészeti Múzeum – mellett a Kroppedal Museumot (csillagászati) és a Botanisk Have & Museumot (botanikai) is. Sok a falfreskó és a graffiti a városban. Valószínűleg a Nykavn színes, kedves, felújított, régi vízparti házaival, hajóival Koppenhága legszebb része (kétszer is hajóztam). A 67-es számban lakott Hans Christian Andersen – ha ott vagy, megérted, hogy a nagy mesélő és a lego is dán. A rút kiskacsától ezredszer is tudok sírni. Rengeteg a kacsa, liba, hattyú, szabadon élő madár, és mindenhol virágok. Vasárnap délelőtt viszont üresek az utcák, még az amúgy rendkívül forgalmas Nørrebrogade is. Minden dán nyitott, barátságos, közvetlen, elégedett, toleráns, udvarias és nagyon tiszta. Olyan meghitten beszélgettünk Sári performance művész barátaival, mintha régtől egyetemi barátok lennénk. Elvittek a Cristiana művész-hippi negyedbe (hetvenes években alapították), egy művészeti iskolába, az aalborgi Észak-jyllandi Művészeti Múzeumba. Mennyi butaságot képesek a nem ismerők összehordani a dánokról (meg a svédekről)! – hogy hűvösek, unalmasak...

48

Koppenhága


Szívesen élnék együtt egy úgymond hűvös, unalmas és jó szagút pipázó dánnal (svéddel). Nekem nagyon bejöttek, csupa jó humorú, mélyen gondolkodó, érdekes, megbízható emberrel találkoztam (beleértve taxisokat, múzeumőröket, pincéreket is). A mediterrán „forróvérűség” csak ideig-óráig vonz, ezzel a rafináltabb északi (dán, skót, norvég) változattal egy egész életet is el tudnék viselni. Szóval, rendes, napi munkára, beszélgetésekre, sörözésekre és jókat evésre való hely, de a turistáknak is nyújt elegendő bámészkodnivalót. Egész egyszerűen jó ott lenni. Koppenhága józan város, használható, racionális, épp ezért megnyugtató. Nagyon is közel áll hozzám a környezetükhöz való kapcsolatuk, a kézművesség tisztelete, mértéktartásuk, konszolidált életvitelük. Lehet, hogy azért, mert 63 évesen tölthettem ott hosszabb időt? Vegyük sorra kedvenc épületeim. Mindenekelőtt a három sárkányból font toronysisak és a zöldre oxidálódott réztető a XVII. század elején épült börzén, talán ez a városkép legmeghatározóbb eleme. Szeretem a vörösbarna téglafalazatú, puritán barokk templomot (Vor Frelsers Kirke, 1682–1696), a nyolcszögletű Amalienborg téri paloták (1749–1760) egységes homlokzatát, C. F. Hansen egyszerű, plasztikus házait (bíróság, Frue Kirke, 1811–1829), az egyetemi könyvtár historizáló, gondos tömegét, az eklektikus Frederikskirkét. Budapest hasonló időben épült terézvárosi, erzsébetvárosi, józsefvárosi házait is, ámbár nagy részük lepusztult, gondozatlan, piszkos – ellentétben az ugyancsak XIX. század végi Koppenhága takaros, folyamatosan és fegyelmezetten felújított házsoraival. A dán mértéktartó nemzeti romantika néhány épülete is figyelemre méltó, például a Városháza (1892–1906); nemcsak képanyaga jó (babilóniai, egyiptomi, görög anyag, etruszk vázák és freskók, római szobrok, és persze XIX– XX. századi dán festők, szobrászok), az épület is a századforduló múzeumépítési hullámába illeszkedik neoklasszicizmusával. A sárga téglából épült egyetem (Aarhus, Koppenhága

49


Jylland) 1932 és 1946 között egy szabálytalan alakú, lejtős területen, egy patak mellett. Az aula hatalmas üvegfala a völgyre néz. Egy napot töltöttem a tóba nyúló keskeny földnyelvre épített könyvtár (Nyborg, 1938–1940) otthonos, barátságos, famennyezetes nagy olvasótermében. Az ötvenes–hatvanas évek lakóházai (például az úgynevezett „Láncházak”) funkcionálisak, rendezettek, nagy belső kertekkel. És a lényeg: mindenütt érezni a tenger jelenlétét, közelségét, szagát – Balti-tenger és Északi-tenger –, sok helyütt látni is. Koppenhága mindössze 838 éves, és csak 1417 óta főváros. Dánia méreteit és lakosságát tekintve tulajdonképpen kicsi ország, nyelvük se világnyelv (persze angolul és németül mindenki tud). Eszükbe sem jut ezek miatt panaszkodni, nincs kisebbségi érzésük. Tágas a tér, szellemi értelemben is. Nem véletlen, hogy jóléti, oktatási, egészségügyi mutatói alapján több felmérés szerint „a világ legboldogabb helye” (s mivel legfőbb vágyam, hogy az unokáim boldogok legyenek, érezzék jól magukat a bőrükben, cseppet sem bánnám, ha felkerekednének, és Dániába költöznének). Remélem, az Øresund-hídon még ide-oda autózhatok. Például hóesésben még nem láttam. A végére hagytam: 1943. október 1-jén a dán társadalom, a dán rendőrök, a dán kormány, a lutheránus egyház és X. Keresztély király megakadályozta a dán zsidók deportálását; elrejtették vagy Svédországba menekítették őket. A 8 ezer dán zsidóból a Holocaust során mindössze 60 dán zsidó halt meg. Magyarországon közel 600 ezer a magyar zsidó áldozatok száma.

50

Koppenhága


M

Zürich

ost, hogy írom egymás után a városokat, rájövök, hogy egy-egy kivétellel (Granada) azok a helyszínek váltak fontossá, ahol sokat, sokszor voltam (Berlin, Róma, Velence és így tovább). Vagy mégsem? Münchenben, Bécsben, Prágában is tíznél többször lehettem, mégsem kerülnek be az első 13-ba; Tiberiast, azaz a Genezáreti-tavat csak egyszer láttam, Monet Givernyjében és Marienbadban is kétszer jártam, mégis benne kellene lenniük a legfontosabbakban. Zürich feltétlenül benne van, de Bázel nincs. A romantikus óvárosú Bázel remek város! A svájci– német–francia határon fekszik, ez meghatározó, lehet a Rajnán hajókázni; a Bázeli Egyetemet 1459-ben alapították – tanult és tanított itt Erasmus, Paracelsus, Nietzsche; itt született és itt van múzeuma Jean Tinguelynek. És Bern sincs. A Paul Klee Zentrumnak is benne kellene lennie, hiszen erősen megrendítő élmény volt mind a kétszer – ezt a monumentális és a tájba illesztett épületet is Renzo Piano tervezte. Klee szelleméhez igazodva. Zürich

51


Magda él Zürichben, 88 éves. Amikor Nagykanizsáról Budapestre költöztünk, az addig példás magatartású, jeles tanuló – rajzból mindig négyes! –, 11 éves kiskamaszról hirtelen kiderült, hogy kezelhetetlen. Jó szerencsém Magdához vezetett a Szondy utcai gyerekpszichológiai rendelőbe. Ő lett az emberi példaképem, mintám. Aztán családi okokból Zürichbe költözött. Levelezésünk után 33 évesen találkoztunk újra. Utoljára két éve voltam nála. Voltak a hatvanas években különös, extravagáns barátaim, köztük is a legkülönösebb Tröster Vera festő, aki 1971-ben költözött Zürichbe (épp amikor kiállítását rendeztem a Csepel Galériában), nála is laktam többször. Férje, aki zenész, többfelé elvitt a hegyekbe. Így Zürichhez bensőséges, családias a kapcsolatom. A város a Zürichi-tó partján, az Alpok karéjában fekszik, tele van hársfákkal, és ott a folyó, a Limmat. Kedvelem a Zürich Hauptbahnhofot és az odavivő régi, jól karbantartott kék-fehér villamosokat. Első ottlétemkor órával ellenőriztem, mert nem akaródzott elhinni, hogy ha az van kiírva a megállóban, hogy a villamos 12 óra 16 perckor érkezik, akkor tényleg akkor érkezik! Vannak barátaim, akik szerint Zürich unalmas város. Nekem jó az unalmas, biztonságos, megbízható, rendezett Zürich. Élnivaló város, akárcsak Koppenhága vagy Stockholm. Nem véletlen, hogy ott tanult Einstein, lakott ott Thomas Mann, és az sem, hogy a dadaizmus 1916-ban Zürichben szerveződött, Tristan Tzara és Hugo Ball vezetésével. Zürichnek remek múzeumai, magángyűjteményei vannak; a városi múzeumban gótikus szobrok, festmények. A tóhoz közeli negyedében, terebélyes öreg fák között a Bührle-gyűjtemény; egy borostyánnal befuttatott, elegáns villában körülbelül 450 festmény, 70 rajz és 80 gótikus szobor, Cézanne-portrék (egy önarckép is), Degas, Renoir, Manet, Seurat, Braque. Az alapító német gyártulajdonos leginkább a XVII. századi hollandokat kedvelte, így Rembrandt-csendélet is látható. Mennyi szívemnek oly kedves és a szakmának fontos kiállítást

52

Zürich


láttam a Kunsthausban! S mennyi kedvencem az állandó kiállításon! (Monet: Vízililiomok; Cézanne: Mont Sainte-Victoire; Chagall, Kandinszkij, Mondrian és persze legelébb Paul Klee, és mások.) Itt fedeztem fel Alberto Giacomettit (1901–1966), A kutyát (1951, bronz), amely a legeslegeslegkedvesebb szobrom: létbe vetettség, kiszolgáltatottság, magányosság – döcögnek a szavak. Láttam nagy Giacometti-kiállítást a bázeli Beyeler Museumban. Igen kevés szobrászt kedvelek, még kevesebb szobrot (például Donatello: Mária Magdolna, a görög Kocsihajtó), kivéve a német gótikus faszobrokat és a párizsi Musée Guimet-ben látható, a Kr. e. V. századból és a XII–XIII. századból való Buddhaszobrokat. De Giacometti – az valami más! Mintha önálló élőlények lennének, mozognak, suttognak, hallom a szívdobbanásuk, látom a menekülésük ritmusát. Ráadásul az Ernst Beyeler Alapítvány épülete (15–20 percre a központtól) a műgyűjteménynek legtökéletesebben megfelelő lelemény, ezt is Renzo Piano tervezte (1997), mint a Paul Klee Zentrumot Bernben. Természet, fák,

Zürich

53


virágok, víz, a kinti tér és a belső terek teljes egysége. Sokat ültem a falnyi méretű, a természet szépségével vetekedő, különleges Monet-képpel szemben úgy, hogy közben kibámultam az üvegfalon a kis tó vízililiomaira, a tágas térre, a fák változatos zöldjeire. Azt hiszem, az általam ismert múzeumok, képtárak, galériák közül a Beyeler a csúcs (és a Paul Klee Zentrum), kert és épület, külső és belső, illetve gyűjtemény együttesében. Nem áll közel hozzám Giovanni Segantini, akit az „Alpok festőjének” neveznek, és a svájciak igen kedvelnek (még Magda is, akivel egyébként képzőművészeti, sőt zenei – ők vittek el Schiff András-koncertre több helyre is, például Bernbe, a Kultur Casinóba Mozartot hallgatni –, és irodalmi ízlésünk is nagyon megegyezik), furcsa mód Zürichben és Bázelben másként hat rám, jobban értem. Ugyanezt elmondhatom Ferdinand Hodlerról (1853– 1918), a legismertebb svájci festőről is, az Alpokról festett tájképeiről. A zürichi Kunsthausban és a berni Kunstmuseumban rendszeresen bemutatják műveit. Az első svájci festőt, Konrad Witzet (1400–1446), 13 táblából álló bázeli oltárát, a Szent Kristófot (hátán a gyermek Jézussal,

54

Zürich


Kunstmuseum) és a Csodálatos halászatot (1444, Musée d’Art et d’Histoire, Genf) nagyon kedvelem őszinteségük, egyszerűségük miatt. Az utóbbin jellegzetes svájci táj. Sorolhatnám oldalakon keresztül. Igen sok időt töltöttem tudatosan – nyitástól zárásig több napon át – párizsi, müncheni, londoni, bécsi, drezdai, firenzei és más múzeumokban, kezemben szakszerű katalógusokkal, de valahogy mindig a zürichi, bázeli, berni gyűjteményekben voltam a leglassúbb, körülményesen, vissza-visszatérve, mint aki ráér, hiszen otthon van, bármikor visszatérhet. Zürich belvárosában, a Zeltwegen volt egy kis bolt, amelyben két idős, igazán svájci hölgy képeslapokat árult. Gyurival (Magda mérnök férje, akinél senki sem járatosabb a magyar irodalomban, és aki meg tudott győzni arról, hogy Szabó Lőrinc mindenek ellenére jó költő – Farkas István is ezt erősítette) órákat válogathattam, s így tettem szert például több száz Klee-reprodukcióra. (Tudom, be kellene szkennelni, csak hát…) Talán itt most elmondhatom, hogy a Limmat melletti evangélikus Fraumünsterben 1978 augusztusában Chagall-üvegablakokat csodáltam (Próféták, Jákob, A keresztre feszített Jézus), amikor élőben megláttam Chagallt néhány emberrel élénken beszélgetve. Odamentem a csodálatos öregúrhoz. Ma már nem merném megtenni! Éppen az utazásom előtt fejeztem be a könyvet róla (Gondolat, Szemtől szemben sorozat, 1980), és tavasszal írtam – kézzel – neki egy levelet, hogy engedje meg nyolc festményét színesben ingyen reprodukálni, s hogy verseiből fordíthassak a kötethez. Tőle jött levél! Nem a titkárától, hanem tőle saját magától. (Azt is el kell mondanom, hogy a magyar posta megtalált, holott a címzés rossz volt, majd hamarosan Aczél György is, aki gyűjtötte a kéziratos leveleket. Csak a másolatot adtam oda.) Tulajdonképp mennyi találkozás – méltatlanul. Mennyit adott a sorsom. S mennyit el is vett. Így van ez rendjén. Chagall embernek ugyanolyan szép és megható, mint a képei. Zürich

55


A 40 kilométer hosszú, 3,8 kilométer széles Zürichseen sose hagytam volna ki a sétahajózás lehetőségét a hegyek karéja között. Volt, hogy elmentünk Rapperswilbe (St. Gallen kanton), mely a tó keleti partján fekszik, nyugodt óvárosával, kolostoraival és a híres Knie Cirkusszal. Főnben (meleg és száraz bukószél, magas hegységeknél alakul ki) a tavon látni a belső-svájci havasok csillogását a napsütésben; olyan elérhetőnek tűnnek, hogy az ember azt képzeli, csak fel kell gyalogolni rájuk. Többször voltunk a Rigi-hegységben (1800 méter), egy óra vonattal, aztán fel fogaskerekűvel vagy kötélvasúttal lassan, ámulva a táj, a hegyek változatosságán. Egyszer kocsival (Veráék), majd a Stechelbergből függővasúttal a Schilthorn tetejére (2970 méter); meghökkentő kilátás a Jungfraura (4158), az Eigerre (3970), a Mönchre (4099). Kleine Scheideggtől (2061) Európa legmagasabban fekvő vasútállomására (Jungfraujoch, 3453 méter) fogaskerekű visz fel. Lélegzetelállító. Szó szerint kapkodtam a hűvös levegőt, kicsit szorongtam is. Az van kiírva a pihenőház melletti turistaútra: Kedves látogatónk, köszöntjük, és nagyon kérjük a 80 év feletti vendégeinket, ha egyedül indulnak útnak, szóljanak nekünk, hogy esetleg segíthessünk, ha szükséges. (Magda 80 évesen ment nyugdíjba, addig matematikatanár és igazgatóhelyettes volt egy elegáns zürichi magángimnáziumban.) Svájcban öregnek lenni is jó. Sajnálom, hogy nem tanultam meg biciklizni (ennek is megvan a maga oka a gyerekkorból), mert szívesen karikáztam volna a 2 ezer méter magasban a hegyeket át- meg átszövő bicikli utakon egyedül. Persze Svájcban mindenhova eljutni az osztályon felüli és ragyogóan tiszta vonatokkal, buszokkal, hajóval, összehangolt csatlakozással. A pompás alpesi tájakhoz nekem a svájcicsoki-színű tehenek is hozzátartoznak, na meg a helyi hosszú szőrű, fehér kecskék. Persze a gleccserek, a nyáron is hófödte utak, a Matterhorn számomra fenyegető, égbe nyúló kopár csúcsa és a havasi gyopár (Edelweiss). Nem tudom, miért,

56

Zürich


de ez a 10–20 centiméteres gyapjas, vakítóan fehér növény, csillag alakban elhelyezkedő virágaival, a svájci hegyeket idézi (ahogy az áfonya, melyre az unokáimat is rászoktattam, a Bajor-Alpokat). Sokfelé láttam a Tátrában, Dél-Tirolban, sőt még Koreában is, mégis nekem ez svájci (mondavilágukban szerepel az Edelweisskönig, a gyopárkirály). Amíg Magda dolgozott, délben Gyurival a Migrosban ebédeltünk. Azt hiszem, mindkettejüknek imponált, és megfelelt puritán szemléletüknek, hogy nekem kedvenc étkezőhelyem lett. Veráék meglepődtek, nekik ez igénytelen volt. 1975 óta ez egy svájci szupermarket (narancssárga MM), a belvárosban, az elegáns főutcában. A bevásárlóközpont legfelső emeletén tágas, tiszta, kényelmes önkiszolgáló – ínycsiklandó, gusztusos mindenfélékkel, bármiből bármennyit összeszed az ember, lemérik a pénztárnál. Nyugdíjasok törzshelye, kávézni is jó késő délután (egyébként így szeretek leginkább étkezni: látni, hogy milyen, dönteni, összeválogatni). Gyuri tanított a zürichi műszaki főiskolán (ETH, Eidgenössische Technische Hochschule), vele is voltam ott többször: Einstein itt volt matematika szakos, Max Frisch (1911–1991) építészhallgató (amellett, hogy jelentékeny építész volt, nagyon jó író, drámaíró is, a Stiller ifjúságom legkedvesebb regényeinek egyike). Mint tudjuk, Svájc és Hollandia már az 1648-as vesztfáliai béke óta semleges ország, függetlenek a Habsburg Birodalomtól. Szívesen élnék Svájcban is. Idegnyugtató, biztonságos, abban az értelemben polgári, ahogy az én értékrendemben ez magas szintű minőségű kultúrát, kulturális életformát, viselkedésmódot jelent. Svájcot, Zürichet csakis Paul Kleevel (1879–1940) zárhatom. Talán csak Rembrandt egyenértékű vele bennem, de Rembrandt „csupán” festő, pszichológus, keresztény gondolkodó, Klee viszont természettudós is, szín- és formatanos, geométer, zenész, naplóíró, botanikus, a víz Zürich

57


alatti világ kutatója, játék- és bábtervező, démonológus és mindezeken túl: angyal közöttünk (azaz isteni küldött – amúgy a világot egyneműnek és anyagelvűnek tartotta – én is). Hiszek az angyalokban, leginkább Paul Klee angyalrajzai miatt .„Szép lassan hozzászoktam ahhoz, hogy angyalokkal vagyok körülvéve” – vallja be Wim Wenders, a Berlin felett az ég rendezője. Egyszer merészeltem írni Klee angyalairól (Liget, 1994/7. szám). A világ: a képzeteink; a művészet nem a láthatót adja vissza, hanem láthatóvá tesz; a szín és én egyek vagyunk – ilyeneket ír. Svájc, Zürich, Bázel, Bern: nekem Magda, Giacometti, Paul Klee és a Jungfrau. S ha kutya lennék, hegyi mentőkutya lennék, nagy termetű, robosztus, hosszú szőrű, tanulékony, megbízható, okos bernáthegyi (Saint Bernhardshund). Zürichben valahogy lelassul bennem az élet. Néha mintha nem is léteznék, és ez nagyon jó. Sajnálom, hogy 2010 júniusában nem voltam Zürichben! Egy Sabu nevű hím elefánt megszökött a közeli cirkuszból; először megfürdött a Zürichi-tóban, majd békésen sétálgatott a belvárosban a vasútállomás felé. Kárt nem okozott, a motorosokat és a gyalogosokat kikerülte. Szemmel láthatóan jól érezte magát (meg tudom érteni).

A

Edinburgh

mikor angol barátainktól – egyik exeteri, a másik wellsi – távolsági busszal (8 óra Londontól) elindultunk Edinburghba, úgy indítottak útra a Victoria pályaudvarról, mintha a világ végére készülnénk, s annyi élelmet, italt csomagoltak, mintha olyan helyre mennénk, amely kívül esik a civilizáción. Sosem voltak Skóciában, s nehezményezték a kalandunkat. Már útközben elkábítottak a vörös highlandi tehenek, a füvek ezernyi zöldje, a sárga virágok és az égen loholó, ezerféle felhőalakzatok. Azonnal

58

Zürich, Edinburgh


beleszerettem Edinburghba: a süvöltő szelek és a tenger hangjába, a csaknem fekete neoklasszicista épületekbe, a skót szoknyás lényekbe, az Óváros semmihez sem hasonlítható hangulatába. Ennél jobban csak Shakespeare szülővárosában – Stratford-upon-Avon – fáztam, ahol kénytelen voltam azonnal egy pulóvert vásárolni, ami akkor, 1984-ben még megterhelő kiadás volt. Három tekercs dia után még hetet vettem, mert úgy véltem, ide soha többet nem jövök vissza, s mindent meg kell örökítenem. Három nap helyett hetet maradtunk, s még Invernessbe is felmentünk, az Északi-tengerhez, ahol szerencsére befizettünk valami érthetetlen túrára, így közelebb kerülhettem a skótok lelkivilágához. Egy felszántott fekete földdarabon loholtak a busztól egy kicsinyke emlékhelyre. Itt, a cullodeni csatában verték meg 1746-ban az angolok a skótokat; ezt egy skót nem felejtheti el, kisgyermekeiknek is időben megmutatja e helyet. Soha?! Hazaértünk, s engem egy edinburghi utazás várt az 1583-ban I. Jakab alapította Edinburghi Egye-

Edinburgh

59


temre. S még mindig nincs vége: 1989 májusában és 1991 januárjában barátném hívott meg egy-egy hónapra, mert középiskolás fiai ott tanultak, s ő egyedül lakott egy nagy lakásban. Az első úton készült több száz dia után többet nem fotóztam, s tán azt is megtanultam, vannak, lehetnek helyzetek, ahol nem ildomos a soha. (Itt most kellene beszélnem a meghívómról is; arról a vidéki, kispolgári katolikus sváb lányról, aki 1945-ben Münchenben született, szülei jobbnak látták, ha elmennek, de aztán visszajöttek. Húsztól ötven éves koromig ő volt „a barátom”. Végigcsinált velem sok-sok buktatót, pokoljárásaimat, s én vele szabálytalan döntéseit: egy nagyon szép, itt tanuló arab fiú felesége lett, sokáig itt éltek, aztán mégis a fiú hazájában – majdnem meglátogattam őket, de új útlevél kellett volna, mert az enyémben benne volt az izraeli vízum, s így ők nem engedtek volna be. Így hát nem mentem. Nem baj, voltam a Szovjetunió két mohamedán városában (Szamarkand, Buhara), és Tunéziában, Egyiptomban. Az ottani egyetemen taníthatott, mégis hazatért kétlaki életformára a kilencvenes évek elején. És egyszer csak – tán 1994-ben, vagy 95-ben – azt mondta megrovóan: „Te nem tudod konvertálni [azaz pénzre váltani] a tudásod.” Sajnos, azóta nem találkoztunk; nagyon fáj, nagyon hiányzik.) Hogy milyen is ez a Délskót-Felföld keleti partján található hegyes-völgyes, parkokkal teli, óceáni éghajlatú (a nyár hűvös, a tél enyhe) presbiteriánus város? A Skót Királyság (843–1707) történelmében, konfliktusaiban, bonyolult küzdelmeiben nem sikerült eligazodnom (normannok, norvégok, dánok, angolok, franciák, hollandok; csaták, szövetségek, ellenségek). Még az edinburghi vár is más, mint amiket Európa-szerte láttam, valahogy férfiasabb, masszívabb, s egyben mintha misztikusabb is volna, sötét titkokat rejtegető. A vulkáni eredetű kopár, sötét (fekete, szürke, földszínű) erődítmény szinte mindenünnen látható, meghatározó. A

60

Edinburgh


jelenlegi épületek között is vannak XVI. század előttiek (például a Skóciai Szent Margit-kápolna a sziklán XII. századi). A Stuart-házi uralkodók palotáján kívül katonai emlékhelyek, Hadtörténeti Múzeum (ezt az egyet megnéztem a skót hadtörténet 400 éve miatt) találhatók a három udvarban. A középső udvarba vezető, impozáns Portcullis Gate (ejtőrácsos kapu) az úgynevezett „hosszú ostrom” (1571–1573) után épült. A XVIII. századi kocsiszínek ma hangulatos teázók. A vár legmagasabb pontja, XV. századi főtere a Crown Square. A vár bejáratánál a Skót Királyi Hadsereg őrszeme zöld-sötétkék kockás szoknyában. A szokatlanul magas épületekből álló óváros hosszú sétánya a hegygerincen halad végig. A Walter Scottemlékműtől különös hangulatú látványban van része a figyelmes nézegetőnek: körpanoráma a Princes Street Gardens kertjeitől a kopár hegykaréjig. Puritán, nyugtalan, erőteljes város ez, egyensúlyban tartva a természet és az ember, a föld, a tenger, a mítosz, a szimbólumok ellentmondásait, jó és rossz egymásnak feszülését. Ruhaboltokban – kizárólag funkcionális szempontok miatt – igen rövid időt töltöttem hosszú életem során, kivéve a skót szoknyákat, a kilteket árusító üzleteket. A skót klánokat jelző színegyüttesekről könyvet is vettem. Állítólag 7,5 méter anyag kell egy szoknyához, melynek súlya körülbelül 2,5 kilogramm. Az úgynevezett highland dress (a hegylakók ruházata) hatásos skót szimbólum. Ezek a kockásba (vörös-fekete, vörös-fehér, zöld-kék és így tovább) öltözött nagydarab, erőteljes, marconának hatni akaró, szőrős lábú férfiak és fiúk, főleg a dudások, lenyűgöznek. Amúgy egyáltalán nem kedvelem a XX. század végén az egykori népi viseletet (ámbár a hatvanas években én is fehér ünneplő sokác férfiinget hordtam), de itt majdnem vettem a MacDonald- és a Cameron-klán kiltjeiből és a zöld vagy barna, tetején piros pomponos sapkából, a balmoralból. Világéletemben a ványadt entellektüelek, a szelídek vonzottak, sosem jöttem rá, mivel hatottak rám erőteljesen ezek a csaknem barbárnak tetsző, Edinburgh

61


erőtől duzzadó, parasztos urak. Nagy hangerejű hangszerüket, a Great Highland Bagpipe-et (nagy skót duda) rendkívül kedvelem, a skót kocsmadalokat is, balladáikat, hősmondáikat is. Edinburghban szerettem meg a skót whiskyt (a kanadait soha), főleg a Glenfiddich Single Maltot (malátából). Elég rendes mennyiséget fogyasztottam belőle a különféle edinburghi „kocsmákban”, láttam, hogyan készítik, a hagyományos lepárló berendezéseket. (Hosszú-hosszú évek óta nem iszom semmit, még bort sem.) Mintha lett volna énemnek egy egyszerűbb, karakán, erőteljes, kemény, igencsak parasztos, nyers, földközeli, egészséges, életvidám része, amelyhez nagyon is illett a markáns Edinburgh és a whisky, amelyhez haggist majszoltam (állítólag a legtipikusabb skót étel, disznósajtszerű, amit amúgy meg nem ennék). A vastag, félig átsült marhahúsokat is kedveltem, de csak ott. Viszont azóta is, itthon is Walkers vajas kekszet veszek (Samunak is a kedvence lett). A szeder is itt a legfinomabb. Valószínűleg azért ízlik a skót étel, mert sem nem csípős, sem nem fűszeres, de még csak nem is sós (a homártól, a pácolt tengeri herkentyűktől a birkáig mindenféle). Nem annyira Edinburghban, mint a környékén vagy még északabbra szívesen laknék, a semmi más általam ismert tájhoz nem hasonlítható felföldi vidéken. A látvány alig leírható szavakkal: kiszáradt medrű patakokkal áttört, alig-alig füves hegy- és domboldalak; kavicsos és sűrű zöld völgyek a vörös tehenekkel; kis tavak, vízesések, csermelyek; rejtelmes skót várak, tornyok a tetőkön és a tengerparton, magányos hegyóriások, havas csúcsok, bizarr formájú sziklák, múltba vezető utak, folyók hajókkal. (Nem jellemző, hogy tévésorozatot néznék, de a skót MacLeodokról szóló Highlander szériát nagyon is szívesen bámultam.) Nem is tudom, mikor a leglenyűgözőbb: amikor ködbe borulnak a hegyek, majd a völgyek is, vagy amikor a tágas zöld hegyi legelők tele vannak színes

62

Edinburgh


vadvirágokkal, a tőzegtől barna csermelyek mentén virágzik a hanga, erika, gyűszűvirág, sasharaszt. A hanga bíbora színezi az amúgy kopár hegyoldalakat; csomókban lila cserjék, lila bogáncsok, a mohák sárga virágai széles sárga foltokként virítanak, számos ismeretlen növény, borókák, sünzanótok, fekete áfonyák. A fények és színek játéka a tágas térben elmondhatatlan. (Sokfelé sokféle tájélménytől gyökerezett földbe a lábam: a toszkán táj, a provence-i, a Bajor- és Júlia-Alpok, a svájci hegyek, a Rajna völgye, a svéd erdők végtelen fenyői, a Dráva és a Mura összefolyása már gyerekkoromban és így tovább.) S mindehhez a lila, szürke, fehér, sárga tömött felhők sebes vonulása, árnyékuk a hegyoldalak, völgyek, utak színét is megváltoztatja. Gyakran olyan a vörös és fekete naplemente, hogy az ember úgy érzi, íme, eljött az Armageddon, közel az utolsó ítélet. Aztán jön a ragyogó, látványos napfelkelte, tűzszekerek, a hosszú, boldog létezés ígéretével. A tengerpart szirtjei is lélegzetelállítók, a magányos kőszálak, a hol zöld, hol fekete, hol sehol má-

Edinburgh

63


sutt ilyen kék tenger gyakran haragos hullámai, a váratlanul feltámadó jeges szél, köd, majd a ragyogó napsütés. Nagyon is átélhetők a látomásos skót legendák, mesék, a házimanók, a segítő és ármánykodó tündérek, a bajkeverő boszorkányok, a legyőzhetetlen hősök, a kelta fakultusz. Skóciában megerősödött bennem, amit Perecsenypusztán meséltek hosszú estéken a fákról, a fagyöngyökről, hogy tudniillik a fák az emberek ősei. („Meg kell tanulni itt a fák / kimondhatatlan tetteit.” – Nemes Nagy Ágnes) Természetesen hiszek a Loch Ness-i szörnyben is, noha csak festményeken és ajándéktárgyakon láttam, ámbár kétszer is körbeautóztuk, egyszer körbebuszoztuk a 39 kilométer hosszú, széles, nagyon mély, nagyon impozáns, nagyon kék tavat, melyben Szent Kolumba már 565-ben megmentett egy embert a hosszú nyakú óriási szörnytől. A loch a jégvájta völgyekben keletkezett tavak skót neve (körülbelül 500 ilyen van Skóciában). S micsoda rododendron bokorcsodák a Loch Ness-i tóparton, hány-

64

Edinburgh


féle színárnyalatban; ennyiféle rózsaszínnek és vörösnek tán még Klee sem tudta a nevét. Nomen est omen: a rodón rózsát jelent, a dendron fát, holott se nem rózsa, se nem fa, ezért is nagyon illik Skóciához. Edinburgh parkjai és kertjei tele vannak velük (magyar nevük telitalálat: havasszépe, hangarózsa – itthon a Jeli arborétumban a legszebbek). Fájdalmas nosztalgia a skót táj és Edinburgh után. Olvasgatom a Belső terek – 25 év 25 skót verse kötetet, hogy visszaidézzem a szagokat, az ízeket, a szeleket, Robert Burnst (és Szerb Antal róla írt sorait), Walter Scottot, hogy megidézzem a skótok lelkét, különös földjüket. Edinburghban nem a képzőművészet érdekelt, ámbár ne legyünk igazságtalanok: a National Galleries of Scotland (klasszicista épület, 1850–1857) képanyaga kiváló (Rembrandt, Monet, Gauguin mellett skót festők is) és a Scottish National Portrait Gallery, a skót nemzeti arcképcsarnok is nagyszerű. De ezeknél maradandóbb élmény a Floral Clock, a világ első virágórája (1903), a Royal Botanic Garden, a Princess Street-i kertek (keleti részén sokat ücsörögtem a padokon a város látványába merülten), a Scott Monument, a St. Giles Cathedral. Ezt azért hagytam utoljára, mert igazán Edinburghot szimbolizálja. A Szent Egyed-templom helyén korai katolikus templom állt (854-ben), ezt a gótikus stílusút 1120-tól építették, azonban csak a XVII. században volt rövid ideig székesegyház. 1495-ből fennmaradt egy torony. Az épületet többször pusztította tűzvész, ostrom, angolok, így többször átépítették, bővítették, még a XIX. században is. Itt ült össze a hányatott sorsú skót királynő, Stuart Mária (1542–1587) első parlamentje. Máriát unokatestvére, I. Erzsébet – az egyik legjelentősebb angol királynő, Shakespeare kortársa – fejeztette le háromszáz fő jelenlétében; ma az angol katolikusok vértanúként tisztelik. Oliver Cromwell, az angol polgári forradalom egyik parancsnoka – Skócia leigázója – laktanyaként használta a templomot katonái számára. Benne található a nagyon Edinburgh

65


szép Thistle Chapel (1911), a kápolna falait Bogáncs-rendi lovagok zászlói borítják. Állítólag Jakab király rendelte Shakespeare társulatától 1606-ban a Macbethet, ezt a rettenetes, félelmetes drámát. A történelmi skót Macbeth 1040 és 1057 között uralkodott Skóciában, élete végére vált szörnyű zsarnokká. A kutatók szerint az író ismerte a skót történészek munkáit és Jakab király démonokról írt könyvét. A drámában erőteljesen jeleníti meg az emberellenes, természetfeletti, személytelen hatalmakat. Bűn és bűnbeesés, a pusztító gonosz, a rossz mindent – önmagát is – aláásó jelenléte. Nekem valahogy már az első jelenetben megjelenő három boszorkány, mennydörgés és villámlás is Skóciát idézi. „Szép a rút és rút a szép” – minden összekavarodik. A skót csatatér jelenete után hangzik el: „valami bolond-gyökeret ettünk, Amely rabul ejti az észt?” „Van, ami nincs.” (And nothing is But what is not.) Hagyjuk. Szóval, azt szerettem volna érthetővé tenni, hogy Skócia egyrészt a szabad, tágas tér, a szavakkal aligalig megközelíthető természet szépsége, a föld minden gazdagságával. Másrészt az ember, aki teremtő, erős, munkabíró, tisztességes meg esendő, az elemeknek és önmagának kiszolgáltatott, törékeny lény és még gonosz, démoni, zsarnok, pöffeszkedő, hatalommániás, megtépázott idegrendszerű is. Soha sehol nem éltem át ennyire a földi lét, az ember ellentmondásosságát, késztetéseit a jóra és a rosszra, mint Skóciában. Nem, mégsem szeretnék ott élni, már nem vagyok ehhez elég erős, teherbíró. Most már inkább a napsütötte dimbes-dombos, üde zöld toszkán táj, chianti bor és olívaolaj, szépség, pineákkal és citrusokkal szegélyezett derűs villák, nyugalom, harmónia. Skócia és benne Edinburgh zöld, még pontosabban smaragdzöld. Ez a földhöz tartozó szín a tavasz, a természet megújulásának, az életnek, a halhatatlanság reményének, a feltámadásnak, a Paradicsomnak a színe, de az ördögöké, a démonoké is, így a Pokolhoz is tartozik.

66

Edinburgh


A Sátánt gyakran ábrázolják zöld testtel és szemmel. Inkább Írországra szokták mondani, hogy smaragdzöld (egyszerre élénk, hideg zöld és ragyogó kékeszöld, angolul emerald green), de hát ez az atlanti-óceáni sziget sok rokonságot mutat Skóciával (táj, tér, tenger, szél, kelta mítoszok, whisky stb.). A zöld szeműek, vörös hajúak a kedvenceim. És minden szín közül a smaragdzöld, és a zöld árnyalatai.

A

Firenze

z általam ismert világ legtökéletesebb építménye Brunelleschi kupolája Firenzében. Annyira fontos nekem – épp annak bizonyítékaként, hogy lehet létrehozni tökéletest –, hogy két éve barátaimmal, kocsival elmentem elbúcsúzni tőle. Mindkét térdemben protézis 2001, illetve 2002 óta; amíg még bírok menni – keveset –, tisztességesen akartam elköszönni. Jó szerencsém egy olyan szállodába segített, melynek legfelső emelete körfolyosós erkély, mediterrán növényekkel, s ott a reggeli kávézáskor, esti borozáskor szinte kéznyújtásnyira voltunk a kupolától, vele azonos magasságban. Amikor 1978-ban Farkas István restaurátor unokájának műterméből először csodáltam, épp egy lézeres performance színesítette a látványt. Vannak kedvenc templomaim: Chartres, a veronai San Zeno, Velencében a Szent Márk, Rómában a San Clemente és így tovább, itthon Lébény, Bélapátfalva, Karcsa, Tákos, de itt most nem a templomokról beszélek – bár a firenzei dóm kétségtelenül a legelsők között van –, hanem a kupoláról. Annak egyediségéről. Talán két templomot nem kellett volna kihagynom. Ötéves koromban láttam egy nagyméretű albumot a jávai Borobudurról, a felülnézetből háromdimenziós mandaláról, az ég és a föld összekapcsolódásáról és a sztúpákról, a félgömb alakú boltozatokon egy kúp alakú csúccsal. Kr. u. 80 körül Edinburgh, Firenze

67


épült ez a buddhista templom. Mire rászántam magam, hogy elutazzam Indonéziába, már késő volt. Lehet, hogy az a látvány kiegyenlítette volna a firenzeit. Vagy a Delhiben épült modern bahai lótusztemplom, félig kinyílt lótuszvirág 27 fehér márványból, 9 tóból nyúlik 40 méter magasba. A buddhisták és az ókori egyiptomiak szerint az élet vízből és a lótuszvirág sarjadásából fakad. Ezt is elmulasztottam, oly mértékben idegenkedtem attól, hogy Indiába merészkedjek. De legalább a firenzei dómot és kupolát megismerhettem rendesen, a magam lassú, nehézkes tempója szerint. És csodálhattam a fények és árnyékok változásait a kupolán, s ezáltal annak apró részleteit, összetevőit. A háromapszisú Santa Maria del Fiore kupolájára 1418-ban hirdették meg a pályázatot. Filippo Brunelleschi, ez a nehéz természetű, alacsony, magányos, dölyfös, magabiztos ötvösmester, aki elzárkózott minden együttműködéstől, akkor 41 éves volt. (Arcképét Uccello festette meg 1550-ben, szobra a székesegyházban látható. Lega-

68

Firenze


lább tíz nagyon fontos firenzei épület tervezésében, építésében vett részt.) Titkosírással, a Firenzében betiltott arab számokkal készítette jegyzeteit, terveit, számításait. Tanulmányozta a római Pantheont, mely az akkori világ leghatalmasabb kupolája volt: tudta, hogy lehetséges a dóm boltozatának létrehozása, és azt is, hogy csaknem lehetetlenre vállalkozik. Sokféle találmánya segítette elő a nehezen bekövetkező sikert: leginkább az újfajta emelőszerkezet, melyen a kupola megépítéséhez harmincezer tonnányi márványt, téglát, homokkövet, habarcsot emeltek a magasba. Később ez a szerkezet Leonardót, Albertit, sokakat lenyűgözött. Brunelleschi zseniális matematikus, mérnök, ácsmester legyőzte a nehézségeket. Minden anyagot, munkafázist saját maga ellenőrzött. A kupolát – amely kívülről nézve tökéletesen nyolcszögletű – 1436. augusztus 30-án szentelték fel, 16 évi építkezés után. A hatalmas bronzgömbön 106 méter magasságban – 463 lépcsőfok – egy aprócska ajtó nyílik, azon át Firenze egyedülálló panorámája. A Santa Maria del Fiore kupolájának magasságát és átmérőjét azóta sem múlták felül. A hegymagasságú kupola több mint félezer éve uralja Firenze látképét. Nekem ez a kupola nem az istenekről, hanem az ember teremtőerejéről, akaratáról, kreativitásáról szól – akárcsak a Bábel tornya. Nem fogadom el a Teremtés könyve magyarázatát, mely utóbbit az emberi nagyravágyás és gőg szimbólumának tartja, és Mózes Istenének tettét sem, aki bosszút áll, mert látja az építést: „ez csak a kezdete annak, amit tenni akarnak. És most semmi sem gátolja őket, hogy véghezvigyék mindazt, amit elterveznek”. Brunelleschit a reneszánsz Firenzében háborúk, járvány, ellenségeskedés, irigység, pénzhiány is gátolta, mégis véghezvitte. Most itt nem fogok értekezni a perspektíváról, pedig a kupola látványában benne van, teoretikusan és gyakorlatilag is; Brunelleschi minden kétséget kizáróan megértette a látás alapelveit. Mint ahogy arról sem, mit jelent, Firenze

69


hogy a reneszánsz 1420 körül Firenzében születik, innen terjed el Itáliában, majd 1500 után az Alpoktól északra. Arról sem, hogy a tudomány- és kultúratörténetben, mentalitás- és gondolkodásmódban mit jelent a reneszánsz. Talán mégis lehet hinni abban, hogy az ember képes racionális lény is lenni, valamiféle értelmes rendet teremteni maga körül, az eszét használni, célirányosan gondolkodni; van tudás, tudomány, lehet racionális döntéseket hozni. Megnyugtató és meggyőző, hogy ez a kupola ott van, létrejött, fennáll, feltehetően még sok eljövendő generációnak tanulságul. Egyébként Firenze maga is rendezett, racionális, szerkesztett, nyugodt, emberléptékű város, összeillenek a kupolával, még pontosabban: az nem is lehetne másutt, csak itt. A másik firenzei, Dante Alighieri az 1300. évben nagypéntekre virradó éjszaka kezdte írni a száz énekből álló Commediát (az isteni jelzőt – Divina Commedia – az ugyancsak firenzei kortárs, Boccaccio adományozta a műnek). A Pokolba Vergilius vezeti, a Pokol kapuján felirat: „Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel, / csupán örökkel; s én örökkön állok. / Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Bennem Firenze a remény kapuja. Rengeteg festményt, grafikát ihletett meg e monumentális mű; nekem az a freskó a kedvencem, melyen a kezében az Isteni színjátékot tartó Dante mögött balra a Bábel tornya, jobbra pedig a firenzei dóm a kupolával. Firenzének, ennek a hosszú, körülbelül háromezer éves múltra visszatekintő toszkán városnak a nevezetességeit szinte felsorolni is képtelenség, egyébként sem bedekkert szerkesztek. Mit emeljek ki? Az 1345-ben épült Ponte Vecchiót, melyen keresztül halad a Vasari folyosó, összekötve a Palazzo Pittit az Uffizival. Ez is a Mediciekhez kötődik, 1581 óta látogatható az ő elsőrangú, kiváló minőségű gyűjteményük. Ezt is rendesen feldolgoztam, ahogy magamnak kitaláltam: egy hétig nyitástól zárásig, kezemben a szakkatalógussal. Felsorolhatatlan

70

Firenze


– Giottótól Van Dyckig – azoknak a műveknek a sora, melyekről művészettörténészek, esztéták (és most már blogjaikban a látogatók is) írnak. Leonardo Angyali üdvözlete, Simone Martini Angyali üdvözlete, Gentile di Fabiano A háromkirályokja, Michelangelo A szent családja, Botticelli Angyali üdvözlete, a Primavera és a Vénusz születése – na, itt abbahagyom. 1973-ban nyílt meg a felújított Vasari folyosó körülbelül 700 önarcképpel (2001-ben jelent meg egy önarcképekről szóló könyvem, 1999-ben ott tanultam meg előzetesen, amit megpróbáltam megfogalmazni. Raffaello, Bernini, Rembrandt – felsorolhatatlan. Magyarok is: Rippl-Rónai, Szinyei, Csók István, Gábor Marianne, Lakner és így tovább). S ha már a festőknél vagyunk, kihagyhatatlan az érzékeny, szelíd, lírai, már-már szürreális reneszánsz pap-festő, Fra Angelico (1387–1455), aki az 1442-ben felszentelt dominikánus San Marco-kolostor és -templom mennyei szépségű freskóit festette. Szándéka szerint képei a keresztény dogma közvetítői, szimbólumok; rendFirenze

71


társai számára a hit megerősítését szolgálták. Nem véletlenül avatták boldoggá ezt az elegáns, szép formákat lágy színekkel megalkotó festőt, aki a quattrocento szellemét sugározza, miközben vonalvezetésében a gótikát is megőrizte. Firenze a festők, szobrászok, építészek városa. Firenze, a kereskedőváros a XIV. századtól a XVII. századig (és persze ma is) a gazdag és tehetséges Mediciek városa. Firenze reneszánsz város, bármelyik más városnál egyértelműbben, tisztábban az. A klasszikus ókor felfedezése, az ókori római épületek geometriai elrendezése, az új szellem – amely áthatja Brunelleschi kupoláját is –, a perspektíva szabályai, szerkesztési elvei teszik lehetővé a város arculatának kialakítását. Firenze a realitás, a pontosság, a megbízhatóság városa. A zseniké (Brunelleschi, Alberti, Leonardo, Michelangelo, a Mediciek némelyike), bizonyítékként, hogy az ember újra meg újra épít, teremt a poklokon túlemelkedőt. „Eszményi városnak” is hívják. A Brunelleschi kezdte Palazzo Pitti, Michelozzo Medici-palotája, Alberti Palazzo Rucellaija, paloták, villák, templomok (ez utóbbihoz például Brunelleschi San Lorenzója). És a terek: a Piazza della Signoria (rajta a Palazzo Vecchio), a Piazza Santa Croce (benne Dante, Michelangelo és más firenzei nagyságok síremléke), a Piazza San Lorenzo, a Piazza San Marco és így tovább. A hidak szépsége az Arno folyón. Firenze a szépség városa. És itt most nem hagyhatom abba, mert Firenze fölött a hegyekben, a tágas toszkán tájra körpanorámaként rálátva volt Farkas István fiának, Paolo Farkasnak és családjának (most már a díjnyertes borász Stefano Farkasnak) a birtoka. Villa Scafaggio. Egy téglaház sor, XII. századi alapokkal. Voltam már ott 1978-ban pár napot, aztán 1990-ben két hétig dolgoztam ebben az éteri, nem e világi környezetben; vagy talán épp ez az igazi emberi környezet? Farkas István rajzos naplóit, szigligeti vázlatfüzeteit, ember-, tárgy-, növény- és

72

Firenze


virággrafikáit nézve, az ouevre-katalógushoz jegyzetelve. A többiek is tették a dolgukat, folytak a mindennapok a megszokott mederben. Közös reggelik, ebédek, vacsorák, a csillagos éjbe nyúló beszélgetések, úszások a medencében, ahonnan közben látni a tágas teret, a barátságos eget, a kék, zöld, sárga dombokat, völgyeket. Úszik az ember naponta többször, mintha egy jó anya óvó ölében ringatózna, és álmodna arról, hogy élni jó. Nem hagytam magam kirán du lásokra csábítani, fegyelmezetten haladtam a munkával. Épp elég volt a látvány, amely körbevett, a táj fentről, a szőlőés olívaültetvények, az útszéli citrus fasorok, vékony, magas rakétatuják, a lankás zöld dombok. Távolabb a tájba illeszkedő, hangulatos villák, mintha egy elvarázsolt, napsütötte sziget venne körül. És folyamatosan chianti vörösborváltozatok, szabad tűzhelyen ételkülönlegességek. A hálószobám ablakából egy másik dombra, s rajta egy toszkán kúriára lehetett látni. Ma már mindenképp a szelíd, megművelt, megformázott, harmonikus, derűs toszkán táj a vonzó. A nyuFirenze

73


galom, a csend. Itt nem hiányzik a város, a városi lét, a modern építmények. Amúgy is közel Firenze, Siena, Arezzo, az etruszk települések; ez bőven elég.

E

Róma

zerkilencszázhetven őszén – első nyugat-európai utam – vonattal Rómába. Egy francia–zsidó–német fiú, akit Párizsból kitiltottak a 68-as események után, várt a pályaudvaron ismeretlenül és vitt kocsival a Trasteverére, ahol megmutatta meghívóm lakását, és kezembe nyomta a kulcsokat. Halott szobrász barátom, Tuta nagybátyja, Bíró András azt írta az emlékkönyvembe, mielőtt hazamenekültem: „Róma fájt – nem csodálatos.” Ha római pineákról és pálmákról látok fotót, összeszorul a szívem, majd zakatolni kezd fájdalmasan.

74

Firenze, Róma


Mindig fájt. Épp azért fájt, mert csodálatos volt. Hogyne fájt volna mintegy 2800 évet egybe látni! Trójaiak, etruszkok, rómaiak a Nyugatrómai Birodalom 476-os bukásáig; zsidók, keresztények, aztán a reneszánsz, a barokk és persze a futurizmus is. Civilizációk, kultúrák, vallások, szimbólumok egymásra épülése. Sokáig gyűjtögettem fotózva is, mi minden együtt, aztán ezt is feladtam; lehetetlen vállalkozás. Tizenhétszer voltam, hét kiállítást rendeztem. Sokszor sok időt, volt, hogy többször egy évben. 1978 nyarán két hetet Charlie Farkas műtermében, utoljára 2007-ben, az Accademia d’Ungheriában kiállítást rendeztem (Kohner Ida, Ország Lili, Mózes Kati, Alessandra Giovanni). 2002 októberében a Vittorio Emanuelében a Piazza Venezián, ebben a monumentális korinthoszi oszlopfőkkel pompázó XIX. század végi királyi emlékmű galériában – ahol abban az évben Chagallnak és Matisse-nak is volt kiállítása, hogy jelezzem a hely jelentőségét – Farkas István (Budapest, 1887 – Auschwitz, 1944) munkáit mutathattam be. Olaszra fordított Farkasmonográfiám egy hónapig pompázott a Via del Corso legelőkelőbb könyvesboltjának kirakatában. Ott ültem a bejárathoz vezető lépcsőkön, alattam a Forum Romanum. A Forum Magnum, az ókori Róma fő köztere a Capitolium és a Palatinus domb közötti tér, több isten – köztük Saturnus, Vesta – templomával, patríciusok és plebejusok gyülekezőhelye, oszlopos csarnokok, a keleti oldalon Titus diadalíve. A capitoliumi lejtőn feljutva balra fent kedvenc pineáimmal (magas mandulafenyő, lombkoronája ernyőszerű, igen jó szagú), a Palatinus domb, zajos tücskök, kabócák, szöcskék, ciripelő hangversenyben a napfényben. Fenya hasában a március elején megszülető, imádott unokámmal, Samuval. Állj meg pillanat – „idő állj meg egy pillanatra, / s ti rohanó percek várjatok” –, ennél teljesebb nem lehet amúgy sem. „A pillanathoz esdve szólnék: / Oly szép vagy, ó, ne szállj tovább.” (Faust) Róma

75


Egyáltalán nem szerettem volna Rómában élni. Nem csináltam volna semmit, képtelen lettem volna dolgozni, clochardként, csavargóként lófráltam volna, hol itt, hol ott bámulva a felülmúlhatatlan és fájdalmas tökéletességet. Az ókori, a keresztény, a reneszánsz, a barokk, a modern Róma. Az 1889-ben alapított Villa Giulia múzeum az etruszk szarkofágokkal, a házaspár-szobrokkal. Marcus Aurelius bronz lovas szobra a Capitoliumon. Ehhez is mindig elzarándokoltam, hiszen a sztoikus „jó császár”, Marcus Aurelius (121–180) Elmélkedéseit a hetvenes években mindenhová magammal cipeltem. A legeslegkedvesebb templomom a San Clementebazilika (a Colosseumtól a Via S. Giovanni Lateranón balra), eredetileg római lakóház, majd a III. században Mithras napisten szentélye – ez ma is látható –, aztán a templom Szent Kelemen pápa tiszteletére. Már ezek az egymás fölötti-alatti rétegek is meditálásra késztetők. Nagyon, túlzottan is szépek, a balról érkező fényről nem is beszélve (mintha itt tényleg jelen lenne az, aki vagy ami nincs, vagy épp a fényben van?), s mindezeket felülírják a belépéstől rögtön jobb kézre fekvő hajó Szent Katalin-kápolnájának XV. századi Masolino- vagy talán Masaccio-freskói. Mindig is megfelelt nekem, hogy Katalinnak hívnak (mindkét nagyanyám, apai nagynéném is az), de amióta ismerem – 33 éve – ezt a különös képegyüttest, kifejezetten örülök, hogy a filozófusokkal, papokkal vitázó bátor, okos, művelt Alexandriai Katalin (IV. század eleje) a védőszentem. A Santa Maria Maggiore és a katakombák – az I. században még csak suta, ügyefogyott vizuális jelek, halak, keresztek, aztán 440 körül már a hatalmas bazilika, főoltára felett a szivárvány minden színében tündöklő Mária megkoronázása mozaik (XIII. század, Torriti mester), V. és XIII. század közötti lenyűgöző mozaikképek Mária és Jézus élettörténetéből. A Cosmata család által készített XII. századi finom mívű, színes, geometrikus márványmozaik padlózat, a főhajó kazettás mennyezetének aranyozott,

76

Róma


középkori harangtornya díszes párkányelemekkel. A kedvenc terem az ovális, arénaszerű Piazza Navona (1650 körül elárasztották vízzel, hogy hajócsatákat rendezzenek – Festa del lago). A gyönyörű szép férfi, a kiemelkedő képességű Bernini remekműve a háromból a középső kút, a Fontana dei Quattro Fiumi, négy folyó – a Gangesz, a Nílus, a Duna és a Rio de la Plata – s egyúttal négy földrész szökőkútja, melynek kútkáváján szívtam el 1978-ban életem egyetlen marihuánás cigijét, mindhiába. A homlokzatok homorú íve, a házak pasztell színe megfoghatatlan, leírhatatlan. Csak ül az ember órákat valamelyik kávézó kinti asztalánál, és reménytelennek érzi, hogy valaha is talál szavakat a szépséges, harmonikus, derűs látványra s a mediterrán létre. A legeslegkedvesebb terem persze a Campo di Fiori (virágmező-tér), a Piazza Navona és az Accademia d’Ungheria között félúton. Minden reggel komótosan Róma

77


oda, a világ legjobb, legerősebb kávéját inni a Giordano Bruno-szobornál, s bámulni, ahogy kirakják a piacra a mediterrán gyümölcsöket, zöldségeket, halakat, balra meg a közismert és egzotikus virágokat. Este is legszívesebben ott vacsoráztam, s ha délben nem cipeltek el valami házias trattoriába, akkor a virágosok mögötti kis utca elején tömtem magamba négy-ötféle pizzaszeletet. Azt hiszem, a Campo di Fiori az egyetlen hely, ahol kedveltem az embereket, szívesen és oldottan fecsegtem az árusokkal, a felszolgálókkal, bárkivel. S én, aki utálok vásárolni, magokat, fűszereket, ismeretlen gyümölcsöket vásároltam s egy kicsi boltban meg színes sálakat, szütyőket, illatszereket mindenkinek (soha sehol másutt). Lehet, hogy mégiscsak hatgyerekes római nagyasszonyként kellett volna? És még nem írtam a Trasteveréről, ahol a lakók ma is őrzik a római hagyományokat. A turisták a Piazza Veneziáról közelítik, Corso Vittorio Emanuele, Via Arenula, át a Garibaldi hídon. Én csak ki a Falconieri-palotából balra a Via Giulián, át a hídon a zöld Tiberis fölött (Ponte Sisto) és máris ott. Facsart narancslé, gyümölcsfagylalt jobbra a Santa Maria in Trasteverétől, aztán be a templomba, melyet sok római a legszebbnek tart. Az apszisban lévő lenyűgöző mozaikok mellett Pietro Cavallini-mozaik Angyali üdvözlete (1291): Isten fölülről kukucskál, száll a szentlélek, Mária csodálkozik – miért éppen én –, a szép angyal hatalmas,

78

Róma


színes szárnyaival igazán ijesztő. Egyébként kívül a homlokzaton felül XII. századi mozaik, középen Mária a gyermekkel, balról s jobbról öt-öt női szent, alattuk az íves ablakok között pálmafák rajzai, azok előtt három barokk szobor. A román campanile is XII. századi. Mondják, hogy a Trastevere Róma szíve; szerintem is. Angolvörös, téglapiros, bordóvörös, rózsaszín, cinóber, bíborvörös, okkersárga, égetett sziéna házfalak burjánzó futónövények zöldjével, égő színű virágokkal (leander, bougainvillea, futórózsa, citrusok, kamélia stb.). Kanyargós kis utcák fel, le. Megunhatatlanul. Egy kicsi könyvesboltból számos művészeti könyvem származik és néhány régi kiadású latin verseskötet (például Vergilius Aeneise). Amíg ittam alkoholt, látványos kiszerelésű camparikat, fragolát (epres martini), Moretti sört, limoncellót (citromlikőr) fogyasztottam napfürdőzve, s hallgatva a Trastevere jellegzetes hangzavarát. Azt hiszem, a krétai mellett az olasz konyhát kedvelem a leginkább számtalan előételével (antipasti), tésztavariációival (Taglietelle rusticana, Fettuccini alla Romana stb.), sajtjaival (fontina, gorgonzola, taleggio és hasonlók). Minden sarkon kifőzdék, pizzériák, kisvendéglők. A Tevere (latinul Tiberis) Ostiánál torkollik a tengerbe. Ostiáról, Róma kikötővárosáról nem írok. Ott ettem először és utoljára osztrigát, pedig kínálták az Atlantióceántól a Csendes-óceánig, ám minden éti osztriga – amely egyébként csúnya, teknője durva szerkezetű, színe piszkosfehér vagy szürkésbarna – látványa fájdalmasan idézte Rómát, s amit a szerelemről ott tanultam meg: „Nem azért szeretlek, aki te vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted.” (G. G. Márquez) Granada volt az egyetlenegy, ahol maradnom kellett volna, s Rómában az egyetlenegy férfi, akit nekem teremtettek az istenek (persze hogy zöld szemű, vörös hajú, nagyon fehér bőrű). S ha már Goethét idéztem, mivelhogy a Faust sehol sem volt annyit a nyelvemen, mint Rómában, Róma

79


most is tőle (aki egyébként a Via del Corsón lakott – a ház ma múzeum): „Tanúm legyen a Föld, az ég s a tenger, / a sok madár, a Hold s minden ember, / Neked adom a szívemet, senki másnak, / mellé pedig az életem ráadásnak!” Nem történhetett így. „A város utcáin az én szerelmem. / Mindegy merre jár a mért időben. / Már nem szerelmem, bárki szólhat hozzá. / Már nem emlékszik, ki szerette őt.” (René Char) (Nem baj Samukám, Rolikám, hiszen akkor ti nem lennétek az unokáim.) S ha már Granada idetolakodott, 1978-ban Rómában is volt kísértés: a Vatikáni Múzeum 7 kilométer hosszú galériájában bóklásztam (Pinacoteca Vaticana), elszállva Giotto és Beato Angelico éteri tisztaságú gótikus realizmusától, elegáns formáitól, amikor érzékeltem, hogy együtt lépegetek egy csoporttal, én, aki még kettesben sem szerettem képeket nézni. Végül is velük láttam először a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóit, az Ószövetség szereplőinek és eseményeinek egyedülálló tablóját, jeleneteket Mózes könyvéből. A szokatlan A világosság és a sötétség szétválasztása alatt fogtam fel, hogy ivritül beszélnek (akkor már két éve tanultam héberül egy nem mindennapi fiatal rabbitól, Csulótól). A találkozás vége, miután velük és általuk a zsidó Rómát is megismertem (a római birodalombelit és a mait is): gyere velünk haza! Csak a buszukra kellett volna felszállnom, azután a hajóra. (Tíz évvel később, 1988-ban 33 nap alatt élhettem át, hogy erős közöm van a zsidó és a keresztény múlthoz, de Izraelben sem lennék otthon.) Ofra Haza hangja és dalai idegtépőn idézik meg azt az egyetlen bennelétet egy csoportban, amikor csaknem magukkal sodortak egy ismeretlenül ismerős világ felé. Még írnom kell arról, hogy Farkas István idősebb fia, a szobrász, grafikus, aranyműves, textilminta-tervező Charlie, felesége és lányai Rómában élnek. Sokszor, sokat, hosszan dolgoztam náluk, amíg a Farkas-monog-

80

Róma


ráfia készült, majd a Farkas-kiállításokkor is. Nagyon elkényeztettek: az otthon főzéssel is, éttermekkel is, programokkal is. Charlie vitt el Tarquiniába, Vulciba, Orvietóba, az etruszk városokba. Vagyis mégiscsak dolgoztam művészettörténészként Rómában, nem is keveset. Abszurdum, de így volt. Róma és Párizs Farkas István révén lett az életem szerves tartozéka. Ország Lili (1926–1978) és Róma is összekapcsolódik; kedvenc presszójában a via del Babuinón, közel a Piazza del Poppolóhoz, a tiszteletére mindig megittam egy kávét. Ország Lili műveiből rendeztem életem első kiállítását 1968 októberében Rákosligeten. Aztán 1972 nyarán a Diósgyőri Vár középkori kazamatájában a Római falak sorozatot. Aztán Berlinben, Londonban a Leighton Houseban, a Miskolci Galériában és 2007 júniusában Rómában, az ő kedvenc városában. És Fellini is kihagyhatatlan, a Rómában játszódó Édes élet (1960), underground ifjúságom meghatározó élménye. Igyekeztem megnézni a Rómában játszódó filmeket, és elolvasni a Rómában játszódó regényeket. Rómáról, hét dombjáról, történetéről már a gimnáziumban sokat tanultam és olvastam négy évig latin tagozatosként. Tulajdonképp nekem már akkor is fájt Róma, ahol Ovidius (Kr. e. 43 – Kr. u. 17), a római aranykor költője élt, s ahonnan Augustus császár száműzte. A 16 éves koromban latinul olvasott tizenkétezer soros Metamorphoses (Átváltozások) nélkül nem lett volna Róma, Ország Lili, Farkas István, egyetem és annyi más sem az, ami számomra lett. Nehezen tudom megfogalmazni, de Róma valahogy úgy szép, mint az Alpok magas csúcsainak körvonalai, mint Provence vagy Toscana dombos, erdős, növényekkel átszőtt tájai, mint a szabályozatlan Dráva az őrtilosi kilátóból: véletlenszerűen és célzottan, a természeti törvényektől és az emberi akarattól alakítottan, mintha csak volna isteni világterv. Rómában mennyiféle nép, vallás, szükséglet, ízlés, megszámlálhatatlan nemzedék, belátRóma

81


hatatlan idő, hány ismeretlen és nagyon is ismert ember vágya, gondolata, terei, épületei, tárgyai, színei egymás mellett! Töredékek, romok, részek, egészek, vonzó teljesség. Egymás mellett, egymás fölött, egymás után – megfoghatatlan egységben. A Trasteverén római alapokra épült reneszánsz ház legfelső emeletén laktam egy XX. századi építész, Nervi által átalakított, modern lakásban, rálátva a kora keresztény templom román kori homlokzatára és a tér barokk kútjára. Összekapcsolódik és összeillik sokféle idő, tér, régmúlt, közelmúlt és a jelen. Itt ez a szépség lényege. Róma fáj 1970 óta – mert közép-európainak születtem. Létem perifériális, provinciális mivoltát (Pannónia provincia volt a Római Birodalomban) sehol sem éltem át olyan kegyetlenül, mint ebben a kulturális folytonosságról, az esztétikum fontosságáról, múlt és jelen összefüggéseiről, az összekapcsolódó elemekről tanúskodó városban. Róma egésze, erői, gazdagsága, csodái saját jelentéktelenségemmel, fontoskodásaim feleslegességével szembesítenek. Élesek az emlékek, egyáltalán nem kopnak. Ugyanakkor azért is olyan jó Rómában, mert sehol sem kerülök olyan távol magamtól, még a hegyekben sem (Júlia-Alpok), mint ott néhány óra alatt. Mintha a tudatom valami magasabb szintre jutna Róma másféle valóságától.

R

Velence

obert Browning: „Hogy a vízre szállt a május – így meséled ugyebár? – / Éjszakától másnap délig fellángolt a maszkabál, / S felkészültek új kalandra; ifjú korban így szabály” (Egy Galuppi-toccata). Velencét már a XVIII. században a „karneválok városának” nevezték. 1980 óta

82

Róma, Velence


újra az. Igen, van (vagy inkább volt) teátrális része is az énemnek, még pontosabban: a nyolcvanas évek elején kifejezetten vonzódtam a nagyon is teátrális lényekhez, de csak pár évig. Talán Velencéhez is emiatt, ahol szintén sokszor, tán nyolcszor voltam, mindig turistaként, s ez fontos: nem dolgoztam, nem laktam, nem voltak barátaim, ismerőseim, s a leghosszabb idő egy-egy hét volt. Szabályos turistaút busszal, vonattal, kocsival, neki a kalandnak. Sosem egyedül, mindig magammal cipelve valakit, a kisgyerek Tomit is. A színház világa sosem izgatott, színházba is csak a hatvanas évek végén, hetvenes évek közepén jártam intenzíven, de az a színpad, ami Velence, újra meg újra magához csábított. Velence nagy forgószínpad, Vivaldi áradó zenéjével. „Velencében minden ember úgy jár-kel, mint a színpadon” (Simmel). Sajnos hagytam magam lebeszélni a kar-

Velence

83


neválról (hideg, tömeg stb.), bánom! Persze hogy végigjártam, fotóztam a maszkokat, álarcokat, álruhákat, farsangi jelmezeket árusító kis boltokat, jó néhány giccset is vásároltam önfeledten. Nagyon is magam elé tudom képzelni, amikor megszólalnak a harsonák, megszámlálhatatlan léggömb úszik a vizek felett, a színes barokkos ruhák kavalkádját, az álarcokat, maszkokat, a dionüszoszi hangulatot, a mulatságokat. Maszkokat már a középkorban is a festők céhén belül készítettek. Javaslom megnézni a neten is látható farsangi jelmezeket: tradicionálisakat, arisztokratikusakat, Chaplint, udvari bolondot, uralkodót, úri hölgyeket, lovagokat, Sissy császárnét, Cicerót. A sötét oldal kísérteteit, pókembert, kétfejű jelmezeseket, kiskutyákat, farsangi családokat, álarcos turistákat, a jelmezesekkel fényképezkedőket. Hányfélék vagyunk mi, maszkjaink mögé bújva, rejtőzködve, szerepet játszva élők? (Az Önarcképek könyvemre James Ensor azon önarcképét választottam, ahol maszkok, álarcok között festette meg önmagát.) A maszk mögött valóban feloldódhatnak a gátlások? Velence segít azzá válnunk, akik tényleg vagyunk, vagy inkább abban, hogy komédiázzunk, szerepeket játsszunk, önmagunkat és másokat megtévesszünk? Lehet, hogy azért jó sokunknak Velence, mert ott névtelenül, személytelenül lehetünk együtt másokkal? Az álarc előhívja legmélyebb titkainkat anélkül, hogy meg kellene vallani? Sosem vonzott a farsang, csak a vízközeli utcákon a maskarás, parádés velencei karnevál, amelyre mégsem mentem el. Három-négy éve átélem fontosságát, derűjét, ellentmondásait az unokáimmal, akik a tél beálltával elkezdik mondogatni, milyen jelmezt, maszkot akarnak (férfiasat, hősöket fegyverekkel – hiszen fiúk), és nyaggatnak: és te, és te, Kata, ha mégis, akkor mit? (Szerintük királynő vagy fehér elefánt.) Carlo Goldoni XVIII. századi komédiáit még maszkokban játszották. A Velencéről szóló irodalom felsorolha-

84

Velence


tatlan. Mindenekelőtt Thomas Mann Halál Velencében, aztán Italo Calvino Láthatatlan városok, Márai Sándor kötődése és így tovább. Velence Casanova városa, itt írta A párbajt, itt jelent meg először (1780). És persze a zene, Monteverdi, Corelli, Rossini, Händel, Sztravinszkij. S nekem mindenekelőtt Vivaldi (1678– 1741): papi tanulmányok után zeneszerző, hegedűs, tanár, akit Bach is csodált, és sokat tanult tőle. Bennem Velencében a G-dúr csellóverseny szól. Amikor bármely helyszínen közel érzem az isteni jelenlétet – fényben, tájban, festményben –, megszólal a Credo (Credo in Unum Deum), és bárhol bármikor váratlanul A négy évszak (főként Az ősz adagio moltója és a boldogság pillanataiban A nyár allegro non moltója). Átélem, hogy élek. Velencében mindig. A Canal Grande mindenekelőtt! Ilyen sehol sincs. Nem is értem, miért hívják Amszterdamot az Észak Velencéjének – összehasonlíthatatlanok. Órákat hajókáztam többször is több napon át megunhatatlanul, egyedül is, Velence

85


szeretteimmel is. A reggeli ködben, tengeri párában, ragyogó napsütésben, esőben, naplementében, éjszaka. Mindig más a látvány. A Centro città vonalak a Canal Grandén le-fel, a Giracittà vonalak a belső óváros körül, a lagúnajáratok a szigetekre. Az 1-es vaporetto (kis vízibusz) minden megállóban megáll a Piazzale Romától a San Marcón át a Lidóig. Kipróbáltuk néhányszor a lassú gondolákat is, valóban inkább nászutasoknak valók, meg angol romantikus költőknek (Browning, Byron). Richard Wagner, aki tőlem nagyon távol, de a számomra igen fontos emberek közül többekhez is nagyon közel áll, élete utolsó hónapjait Velencében töltötte, és a végzetes szívroham egy gondolán érte. Petrarca már a XIII. században azt vallotta: „Nincsen párja az egész földön”. Szerb Antal az Utas és holdvilágban ír a velencei bűvöletről, varázslatról, A harmadik torony című esszéjében meg azt állítja: „A legemberszabásúbb város”. Velence (Venezia) az Adriai-tengernél, a Pó és a Piave torkolata közötti mocsaras velencei lagúnában mindössze 7 négyzetkilométernyi terület. Az Adria királynője, a fény városa, a víz városa – kevés városhoz született annyi szerelmes vallomás, mint ehhez a természet és az ember közös tervezésében létrejött, különös képződményhez. Vörösfenyő cölöpökre építették (furcsa, de a fa a víz alatt nem rohad el). Mintha a tengeren – tengerben – élne az ember, mintha Tritón (Poszeidón tengeristen és Nereida fia) tengermélyi aranypalotái a felszínre bukkantak volna, mintha a szépséges, alakváltoztató Thetisz (nagyanyja Ókeanosz felesége, ő szülte Akhilleuszt) tengeristennő fantáziáiból születtek volna a folyton változó látványok. Thetisz lehetne Velence mitológiai megfelelője: ő maga az ősi teremtőerő, alkotókészség, átváltozó képesség; változékony, mintha apja, a jóstehetségű Néreusz tengeri palotájában együtt álmodták volna meg ezt a valószerűtlen mesevárost. Egybemosódnak a színes épületek a színét gyakran változtató vízzel („házhoz jön az óceán” – Szerb Antal). Ezüstszürke, mézsárga, rózsaszín, sokféle fehér,

86

Velence


számos árnyalatú vörös, több száz éves házfalak. Itt minden más dimenzióban jelenik meg: az idő, a színek, a homlokzatok, a létezés maga. Ugyanakkor itt minden kézzel fogható az európai elmúltból: a mór, a bizánci, a gótikus, a reneszánsz, a manierista, a barokk hagyatéka. Templomok (cattedrale, basilica, chiesa), céhes házak (scuola), paloták (palazzo, casa, ca), polgárházak, középületek. A káprázat a Canal Grandén hajókázva a legteljesebb. Van egy híd rögtön a pályaudvarnál, aztán az Accademiánál (Képtár), majd a legrégibb s legnevezetesebb a Rialto. (Ezen még én is elkábultam, vettem egy arany Dávid-csillagot a pár hetes Tominak; egyszer még egy görög szigeten nem bírtam ellenállni, egyébként soha semmilyen ékszert nem vettem és nem viseltem.) A Szent Márk téren még a galambokat etető tömeg sem zavar. A San Marco (Szent Márk-székesegyház) a szívem csücske (csak a chartres-i katedrális és a római San Clemente előzi meg). Kupolái felülnézetből gazdag szimbolikájú buddhista sztúpákra emlékeztetnek. Leginkább a Piazzetta felől szeretem nézni ezt az ezeréves, a nyugati és a keleti kultúrát összekötő díszes, reprezentatív épületet. Kedvelem a főhomlokzat felső részének lunettáit, a fölöttük látható gótikus szobordíszítéseket (1398–1430), a városvédő szentek, egyházatyák, angyalok szobrait, az aranyozott szárnyas oroszlánokat, de leginkább a középső ív előtt a Konstantinápolyból származó tökéletes, vágtató bronzlovakat (az elefántok és a kutyák mellett a lovak is igen fontos élőlények számomra). Nem tarthatok itt művészettörténet-órát, holott a több mint négyezer négyzetmétert beborító mozaikokról (XI–XIX. század), főleg a bizánci művészek által készített koraiakról ódákat tudnék zengedezni. Imádom a görög feliratokba kevert hibás latin feliratokat! A hit milyen ereje kellett a bizánci, román, gótikus művészeknek ehhez a monumentális, végtelen türelmet igénylő munkához? Előbb freskótechnikával falra festették a képet, majd Velence

87


színes kövekkel és áttetsző üvegdarabkákkal borították be. Milliónyival. A legeslegkedvesebb az előcsarnokban a Teremtés kupolája és Noé története, ezen belül is, amikor az okos, szelíd Noé elengedi a galambot a bárkáról; az a hullámzó kék-fehér-fekete, élő, fenyegető, kígyóként tekergő víz, melyen a vöröses bárka ablaka szétnyílik. És a kupolában három sorban a teremtés: az ég, a szárazföld, a fény és a sötétség szétválasztása, a nap és a hold, a madarak, Ádám és Éva, végül a kiűzetés. (Istenem, miért is nem részesültem a hit kegyelmében? Amikor 12 évesen bérmálkoztam katolikusként; amikor 18 évesen visszatértem zsidónak; amikor 36 évesen megérintett az unitárius vallás; amikor 44 évesen Izraelben a Hegyi beszéd színhelyén átéltem, hogy egyszerre vagyok zsidó, keresztény; amikor 50 évesen megpróbáltam megérteni a buddhizmust… Rembrandt és Klee szakralitása és így tovább. A San Marcóban – és a római San Clemetében – hányszor reméltem, mindhiába.) Csodálatos az Ábrahám kupolája

88

Velence


(1230–1240), József három kupolája (a József és testvérei „a” kedvenc regényem). Nem folytatom, de azért a fényben, aranysárgában ragyogó Mennybemenetel kupolát nem hagyhatom ki a csodák közül. Kívül a nyüzsgő, színpadias város, itt belül pedig a mélység, magasság, a lélek útjai az Ószövetséget és az Újszövetséget még nagyon belülről értő, érző, értelmező alkotók képsorain. Világunk sokfélesége. Nem bedekkert írok, ellenállok tehát a nagyszerű velencei templomok, homlokzatok, a támfalakon lévő szobrok (főleg az ószövetségi próféták), a templombelsők, fő- és mellékoltárok festményei (sok Tiziano) megemlítésének. Ellenállok a ragyogó, szép épületek sorolásának (Ca’d’Oro, Casa del Tintoretto, Cavalli-Franchetti-palota; Palazzo Ducale – Dózse-palota; Palazzo Bembo – Vivaldi lakhelye 1730-tól; Campanile, Ca’Pesaro – ma ebben van a Modern Művészeti Galéria és így tovább). Azt viszont nem hagyhatom ki, hogy a Campo dei Mori téglaépületét, kapuit és a járdához közeli fehér szobrait mennyire kedvelem (ez a negyed eredetileg a Peloponnészoszról elmenekült móroké volt). És a gettó (Giudecca) a Cannaregio negyedben, előbb német, majd spanyol és itáliai izraeliták lakhelye 1516-tól, öt zsinagóga a XVI. századból és a Museo d’Arte Ebraico (Zsidómúzeum). Velencének a múzeumai is látványosak, mindenekelőtt a Gallerie dell’Accademia és a Peggy Guggenheim Collection. (Azt mondja nekem a kedvesem a repülőn, amikor Oxfordból, az egyetemi lét oxfordi színvonalától még magamhoz sem térve, jövünk haza: Velencében Leonardo-kiállítás van, nem megyünk el? Elmentünk. Ebben a városban még Leonardo is másként hat, érthetővé válik, hogy ez a halálosan komoly kutató elme – a Szent Anna harmadmagával festője! – színházi díszleteket és jelmezeket tervezett.) Nem írok külön a velencei festőknek nevezettekről sem (Veronese, Tiziano, Tiepolo, Del Piombo, Carpaccio, Palma Vecchio, egy jelentős nő is: Rosalba Carriera) és Canaletto városképeiről sem, de legalább egy kedvenVelence

89


cemről, az 1510-ben Velencében meghalt Giorgione talányos műveiről említést teszek. 12 éves korában már Velencében festőinas, őt mondják az első itáliai világi festőnek, ószövetségi és újszövetségi tárgyú képei ellenére. Fő művei nem vallásiak: A vihar, A három filozófus, Alvó Vénusz, A három életkor, illetve portréi (melyből az Ifjú képmása Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban látható). Aprólékos ecsettechnikával festett, szinte kontúrok nélkül, lágy festőiséggel. Az a gazdag, látványos kereskedőváros, amelyben élt, nincs jelen a munkáiban. S ha már Browning-verssel nyitottam, mert nekem Velencéről elsőnek ez jut eszembe, azzal is zárom: „»Hamu, halál!« – ciripeled. Én szívemmel pörölök. / És ti drága, halott hölgyek, hová lett a fürtötök? / Hát az ékkő melletekről? Hűvösödik. Vénülök.”

Párizs

P

árizs nem maradhat ki. Amikor először voltam – 1981 őszén –, annyira utáltam, hogy három hét után menekültem Zürichbe. Birodalmi város, Napóleon városa, nem kell. Nagyon nem tetszett a Louvre környéke, a Pantheon, a diadalívek, a Madeleine, a Montmartre felett terpeszkedő Sacré-Coeur és a Défense sem. Pedig Karády Viktor és Kemény István szociológusokkal is együtt lehettem kutatóintézetükben – a nyolcvanas évek első felében elszánt szociológus voltam, távol a művészettörténettől. Ám megismerkedtünk JeanClaude-dal (filozófus, horoszkópkészítő, borszakértő, egykor vidéki gazdag földbirtokos) és a gyerekkönyv illusztrátor Ágnessel (aki 5 évesen Miskolcon döntötte el, hogy Párizsban akar élni, s ezt a főiskola után meg is valósította), és a rábeszélésükre megismételtük az utat. Akkor

90

Velence, Párizs


már – s aztán mindig – az ő műtermükben laktunk vagy laktam. Ellenállásom szertefoszlott, s már egyáltalán nem éreztem magam mucsainak, elveszettnek. Párizshoz fűz Farkas István, aki 1925 és 1932 között ott lakott, dolgozott; ott született három gyereke, és kényszer-hazajövetele után is fenntartotta műtermét. 1989 és 1994 között, amíg a Farkas-monográfián dolgoztam, háromszor-négyszer is elmentem évente (Bibliothèque Nationale, műgyűjtők, Farkas párizsi költőbarátainak özvegyei, galériák stb). Még a Marais-ban, egy zsidó antikváriusnál is találtam tőle festményt. Paolo, Farkas fia, aki akkor már nem Párizsban élt, de olyankor többnyire ő is ott volt s vitt eredeti francia, breton, japán és más éttermekbe. Általa ismertem meg az Opera közelében egy textilminta-tervező műhely tulajdonosát, Hargitai Pált, akinek elegáns lakása van a Citén, a szigeten, s aki jó festő, grafikus. Íratott velem egy könyvet művészetéről, így 1995 első felében is annyit voltam Párizsban, amennyit csak bírtam a tanítás mellett. Ő

Párizs

91


vitt el a leggazdagabb házak egyikében lakó Goldberger Fridához, aki megkedvelt: tán mert amikor részletesen beavatott az 1867-ben nemességre emelt, a magyar textilipart korszerűsítő családja történetébe – Farkas István anyja is idetartozott –, és rákérdezett az én családom történetére, azt mondtam: büszke vagyok az apai nagyapámra, aki urasági kocsis volt, és mindenkinél jobban értett a lovakhoz; szóval nem az anyai Rosenheimekkel dicsekedtem. Tán ezért is hívott meg abba az étterembe, ahol Picasso és barátai az asztalokra, falakra rajzoltak fizetség gyanánt. Én még a kávét sem nagyon tudtam volna kifizetni, olyan proccos hely lett. Megismerkedhettem Márkus Anna első osztályú festővel (Ország Lili legjobb barátnője, Pilinszky első felesége; a szüleit Farkas megörökítette egy különös képében), vagy Clea Vinandóval, aki megőrizte Szász Pál festő hagyatékát és így tovább. Fehér Gyurinak itthon rendeztem kiállítást, ő elvitt a Loire-menti kastélyokba és régi francia városokba. Általa ismertem meg egy magyarausztráliai-amerikai grafikust és bronxi zsidó férjét, ki menő New York-i pszichiáterből lett drámaíró; barátaim lettek, háromszor is voltak itt nálam. Párizsi műtermek, lakások, életformák. Szóval jó sorsomnak köszönhetően megnyílt előttem a gazdagok és szegények, arisztokraták és művészek, szociológusok és ezoterikusok világa. Környezetük, közegük. Biztos, hogy elsősorban Jean-Claude-nak és Ágnesnek köszönhetően nyíltam ki Párizsra, így mire dolgozni is sűrűn jártam oda, már igen megkedveltem. A Boul’Mich környékét – ahogy kamaszkori szerelmem, Radnóti írja: „A Boulevard St Michel s a Rue / Cujas sarkán egy kissé lejt a járda. / Nem hagytalak el gyönyörű vad ifjúságom” –, a Saint Germain des Pres-t, a Sorbonne-t, a Notre Dame-ot és tövében az angol antikváriumot. A Maraist, a zsidó negyedet, az algériai, marokkói piacokat, a Parc de Belleville-t (barátaim ehhez közel laknak), a Montmartre-t, a Montparnasse-t művészkávézóival, mű-

92

Párizs


termeivel. A Les Halles-t és virágpiacait, a XIII. századi gótikus kápolnát, a Sainte-Chapelle-t, a Beaubourg-t (amikor már magával ragadott Párizs, megérkezésem után első utam ide vezetett), a Szajna mindkét partját. Lakni nem szeretnék ebben a magyarországnyi népességű óriásvárosban, de ha mégis, akkor a Place des Vosges-on, ezen a IV. Henrik által kialakított téren a Marais negyedben. A húszas éveim szellemi körképét meghatározó Sartre is lakott ott. Farkas 1910 és 1914 között is Párizsban élt, festett kubista képeket. A húszas évek végén Matisse-szal közös galériájuk volt. A korabeli francia és belga művészeti folyóiratok kitüntető figyelemmel kísérték pályája alakulását. Meg kellett ismernem kortársait, így éveken át többször is több napot töltöttem a Musée d’Orsay-ban és a Centre Georges Pompidou-ban (Beaubourg), hogy megtanuljam azokat, akiktől ő is tanult, hatottak rá vagy csak ismerte Párizs

93


őket. Mindenekelőtt az École de Paris-t, André Salmont, aki az első könyvet írta róla (ma sincs lefordítva magyarra), Réth Alfrédot, Farkas barátját és így tovább. (2002ben leendő unokáim szüleivel jártam Párizsban. És egyszer csak megértettem, miért Farkas István kísérte végig az életem 1977-től, az évtől, amikor döntöttem: maradok, letelepszem, s belekezdtem a lakás-, karrier- és státuszépítésbe. Farkas otthontalannak érezte magát a világban. Én is. Farkas itthon maradt, ám sosem talált haza. Mintha emigránslétre lett volna kényszerítve a saját hazájában. És még mindig nem kapta meg méltó helyét a magyar kultúrában, még mindig többségben vannak azok, akik nem ismerik, nevét se hallották.) Közben beleszerettem az öreg Monet-ba (1898-tól haláláig, azaz három évtizeden keresztül festette a Vízililiomok-sorozatot, amely mintegy 250 képből áll), a Musée Marmottan Monet-ba, ezért kellett elmennünk, majd elmennem Givernybe, ahol a kertjét megalkotta mintául a festményeihez. Mintha a gótikába is Párizsban szerettem volna bele (vagy Párizs erősítette meg), így Chartres is többször volt egy-egy napos úti cél. A legszebb Jézus az ottani (tán csak Giottóé vetekszik vele). Rengeteg közhely: Párizs megér egy misét és így tovább. Tudtam, hogy Párizsról nem fogok tudni írni, de mégsem hagyhatom ki. Miről írhatnék? A reggeli titkos, magányos, hosszú kávézásaimról különféle helyeken, hozzá a croissant-nal (az egyetlen, amivel cukorbetegként ma is bűnözöm), ahogy felfogni igyekszem e büszke város lüktetését, a sokszínű, sokféle öltözékű ember áramlását? Arról, hogy csodás parkjaiban átéltem, miért a szerelem, a szabadság, a szellem városa ez az örökifjú, mindig megújulni képes, lenyűgöző város? Ágnes elsőrangú francia konyhájáról, Jean-Claude borairól és sajtjairól (minden fogáshoz és minden sajthoz másféle bor)? Miről? Az elszalasztott lehetőségeimről? Azokról, amelyek nem valósultak

94

Párizs


meg? (Például hogy nem zártam le monográfiával művészetszociológiai munkáimat, csupán egy elnagyolt nagydoktori disszertáció készült? Vagy hogy az izraeli utazás után magyar zsidó művészettörténetet akartam írni, de amikor Párizsban Séd-Rajna Gabriellával, e téma elsőrangú szakértőjével találkoztam – a hatalmas, átfogó La Bible hébraïque szerzője –, rájöttem, ehhez sincs elég tudásom és tehetségem?) Vagy hogy sose lelkesedtem színészekért, kivéve Jean-Louis Trintignant-t, Anouk Aiméet, Jeanne Moreau-t, ők pedig franciák, és az összes film közül nekem a legeslegeslegkedvesebb a Jules és Jim (Truffaut, francia új hullám, 13-szor láttam)? Vagy hogy Édith Piaf persze hogy Párizs!? Hogy imádtam hallgatni a Beaubourg környékén a La Foule-t (utálom a tömeget), a Padam… Padamot, a La Vie en rose-t, a Milordot! Már a gimnáziumban franciát tanultam a latin mellett. Radnóti közvetítésével jött Apollinaire. Az órákon

Párizs

95


Verlaine, Baudelaire, Rimbaud. Victor Hugót, Zolát, Balzacot tizenévesen faltam be. Előbb Proust és Bergson, aztán Sartre és Camus változtatott a világképemen. Majd Semprún Nagy utazása. Aztán Cézanne. Mikor 1969ben Vitányi Iván bevett a leendő kultúrakutatók közé, recenziókat készítettem a Valóságnak a Les Temps Modernes című folyóiratból, amelyet Sartre alapított. Bourdieu módszereire támaszkodva kezdtem a művészetszociológiai kutatásaimat, s folytattam a hetvenes évek végéig. Hagyjuk, nem megy. Maradjunk ennyiben: „Ballagtam épp a Szajna felé / S égtek lelkemben kis rőzsedalok: / Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, / Arról, hogy meghalok.” (Ady Endre) „Ó, visszatérni, tűnő életem / nehéz sodrából lesz-e még erőm?” (Radnóti) „Tulajdonképpen azt hihetné az ember, / hogy a múlt lecseng. De nem, / eltűnik, aztán visszatér, / a földet megkerülve visszatér, / akár az évszakok.” (Nemes Nagy Ágnes)

M

Nagykanizsa

égiscsak: a szülővárosom. Ámbár tizenegy évesen, amikor Budapestre költöztünk, megfogadtam, sosem megyek vissza többé. Nagyon nagy városokba vágytam, ahol hatalmas könyvtárak vannak, időben és térben minden tágas, az emberek nem ismerik egymást; utazni, vándorolni sokfelé, el a családomtól, apám és anyám múltjától. Örültem, hogy Budapest a következő állomás (apám egyszer elvitt magával ötévesen, megőriztem a Jósika utcát és a Hunyadi teret, ahol anyám rokonai laktak), de úgy készültem oda, mint aki átmenetileg tartózkodik ott, és felkészül a még nagyobb városra. Négyéves voltam, amikor kezdtem felfedezni a Fő utca díszes, szecessziós és eklektikus épületeit, és a Fő utca 10-ben, ahol akkor laktunk, az íves ablakokat a folyosón, a színes kövekből rakott díszkutat. Lehet, hogy a

96

Párizs, Nagykanizsa


Takarékpénztár, az Első Magyar Biztosító, a Bankpalota, a Törvényház (Városháza, ma Polgármesteri Hivatal és Városi Bíróság), a felső- és alsó-templom, a tágas Erzsébet tér (ezen volt a szovjet emlékmű 1990-ig), az Eötvös tér, a Csengery utca és a Fő utcai házak már akkor rám jellemző bámulásának, a látvány részletes elraktározásának következménye, hogy művészettörténész lettem? Képként, festményként maradtak meg bennem az épületek, a terek, a gyerekkori színhelyek – kimerevítve, keretbe zárva, színesen. Négy- és tizenegy éves korom között, ha nem olvastam, álltam órákig egy helyben valamelyik sarkon, és néztem rendületlenül a homlokzatokat, oromzatokat, kapukat, ablakokat, párkányokat, díszítéseket. Oly mélyen rögzült minden, hogy amikor 1996-ban visszatértem (mert a Soros Alapítvány hároméves Vizuális nevelés programjához, a magam számára is érthetetlen módon, Nagykanizsát választottam helyszínül), minden utcára, épületre egészen pontosan emlékeztem. A felújított kétháromszintes, szép színű, gazdag vakolatplasztikájú épületek mintha egy igazi városban lennének (körülbelül 50 ezer lakosú, gyerekkoromban 30 ezer). A Fő utca, a Nagykanizsa

97


város szerkezetének tengelye 1690 után alakult ki. Az Ady Endre utca (ide jártam iskolába, folyton rajzból volt négyesem) és a Csengery utca közötti szakasz volt a korzó, a polgárok kedvelt sétaútja. Kereskedőváros, ezért is van annyi régi reprezentatív pénzintézeti háza, patinás épülete. A Bazár udvar is ezért tetszetős. A Fő utcát és a Zrínyi utcát összekötő telken áll a klasszicista, kupolaboltozatos zsinagóga (1821), s a Zrínyi 33-ba járt anyám a zsidó kereskedelmi iskolába (ma ez a főiskola központi épülete). Amikor ötévesen már írtam is, szívesen nézegettem elvonultan anyám barátnőinek századfordulós képeslapjait. Nekünk is volt néhány, például a Sétatérről, melyre az volt írva: Üdvözlet Nagy Kanizsáról. Ez szeget ütött a fejembe, hogy hasonlít a nevemre: Nagy Katalin, Nagy Kanizsa. Nyolc-tíz évesen már a temető melletti Liget volt a fontos, hatalmas fáit minden évszakban csodáltam, s hatásukra kezdtem el verset írni. Apai nagyapám, urasági kocsis, lószakértő, szőlősgazda, élt 88 gondos paraszti munkával teli évet, amíg lovait és kicsi birtokát az állam el nem vette tőle, lovas szekér rel vitt Kanizsáról Gyékényesre: Miklósfa (ma is in-

98

Nagykanizsa


nen származó karácsonyfákat veszek az unokáimnak), Surd, Zákány, Gyékényes. Ez a dimbes-dombos táj, a völgyek, erdők, tölgyek, gyertyánosok, más facsoportok, napraforgók, kukoricások, őzek, vaddisznók, az itt jellegzetes fürtös gyöngyike, hölgypáfrány, fehér pimpó és színes lepkék látványa egész életemet meghatározóan belém rögzült. „Olyan vagy, mint egy bolygó zsidó”, mondta Vitányi Iván, amikor 1973-ban jóváhagyta, hogy elkezdjem a lakásvizsgálathoz a helyszínek kiválasztását Borsod-Abaúj-Zemplén és Zala megyében. „Poriomániás” – mondták a pszichológusok, akikkel együtt tanultam a Rorschach-tesztet Mérei Ferenctől, aki szerint nekem folyton mennem kell, odébb állnom, erre-arra kalandoznom. Talán épp így alakult ki, nagyapám komótos lovainak mozgása szerinti ritmusban a táj. Nagykanizsáról is ez a fő emlékem: megyek, csatangolok, bámészkodom, vagy olvasok és hallgatok. Budapestet is begyalogoltam 11–14 éves koromban, térképként rögzültek az utcák, terek, aztán 1979-ben autót vezetni is így tanultam: be a kocsiba – kis Polski Fiat – és menni, menni órákon át. Nagyapám fehérre meszelt, kétterű háza, a kemencepadka, a kút fölé hajló gyümölcsfákkal, a kukoricagóré, az istálló a lovakkal, tehenekkel, a disznóól melletti szerszámoskamra, a gyékénysövény mellett a kemencében a pénteki kenyérsütés, a szelídgesztenyefa. A szénaboglya teteje, ahol 1948 augusztusának csillaghullásos éjszakáján először éltem át a világmindenséget, és vált meggyőződésemmé, hogy nemcsak itt, a Földön vannak élőlények, hanem szerte a kozmoszban és mindenfélék („…a csillagok, a világmindenség jelzőlámpái” – Kosztolányi). Nagyapám testvére, a mesebeli, pici, izgága Juliska néni és több gyereke, számos unokája lakott Perecsenypusztán (már nincs meg), tágassága, a végtelennek tűnő tér nagyon megfelelt a lelkemnek s az emberek derűje, esti meséi, a duda és a citera, a paraszti dalok. Dehogy Nagykanizsa

99


vettem észre, hogy milyen szegények, hiszen volt kenyér, eperfa, szelídgesztenye, szalonna, krumpli, libák eladásra (de olykor abból is jutott), meg tyúkhúsleves ünnepekkor. Juliska néném legidősebb lánya, Mariska, aki angyalnak született, a horvát határszélre, Őrtilosba költözött. A Szentmihályhegy, a Szent Mihályról elnevezett falazott kápolna alapélményem. De a Drávát kísérő magaspart őrtilosi szakaszáról látható panoráma 62 év távlatából és annyi tájélmény után is kimagaslik – nemcsak a lelkemben, valóságosan is. A 66. születésnapomkor újra megnéztem, ugyanolyan szívbemarkoló, mint szájtáti gyerekkoromban. Innen a Dráva látványa lenyűgöző szabályozatlan medrével, örvényeivel, vadságával. Tilos volt belemenni – persze hogy úsztunk a hideg, tiszta, félelmetes vízben, mint ahogy elmászkáltunk a sötét erdőkbe – gyertyános-kocsánytalan tölgyesek, éger- és kőrisligetek, illír bükkösök – is (ma Duna–Dráva Nemzeti Park). A borókásokban megismerhettem e táj egyedi flóráját és faunáját, a háromlevelű szellőrózsát, a hegyi zergevirágot, a réti sast, a fekete gólyát, harkályt, a kék galambot. Az egyik idősebb fiú, unokatestvérem minden fű, fa, bogár nevét tudta, s megtanította nekem (később a kanizsai téglagyár igazgatója lett). Elmondhatatlanul szerettem a Dráva-parton bóklászni a meredek partfalakon több ezer parti fecske társaságában, a kanyar belső ívében, a kavicshordalékokon, sóderzátonyokon hallgatva a gyurgyalagokat, jégmadarakat, a holtágakban a mocsári békát, a kis lilét, a billegető cankót. A morotvákban, azaz holtágakban tündérrózsa, rucaöröm, sulyom, kolokán, távolabb fűzligetek. Amikor kielboattal evezni kezdtem a Dunán – mindig egyedül –, azt kerestem, amit a gyerekkori Dráva adott. Még azt elmondom, hogy az első irracionális élményem is ide kötődik. A felnőttek a tanyán annyit meséltek hazajáró szellemekről, angyalokról, manókról és ludvércekről (lidérc), hogy egy hóeséses éjszaka Bogáncs, a hatalmas kuvasz kíséretében elmentem megnézni a tűz-

100

Nagykanizsa


lángként tekergő ludvérceket a tőzeges, mocsaras lápon. Sose hittem többé semmi ilyesmiben, tudtam, hogy ezek a mi kitalációink, kivetítéseink, de fogékonyságom, szeretetem a mitológiák, fantasztikus lények iránt biztos, hogy akkor és ott alakult ki. Aztán néhány nagyon rövid kiruccanás (például a 33. születésnapomon gyékényesi keresztanyámhoz) után, 52 éves koromban visszatértem dolgozni Nagykanizsára. Három éven át minden hónapban három napot, kanizsai, zalai, somogyi tanítóknak és tanároknak vizuális kultúra, vizuális nevelés programot tartani. Miért nincs Kanizsának főiskolája? – kérdezgettem. Csinálja meg, segítünk. 1998-ban létrehoztuk a Kanizsa Felsőoktatásért Alapítványt (azóta is elnöke vagyok), és 2000 szeptemberében megszültük a Pannon Egyetem Nagykanizsa Kampust (ma három alapképzés, hét felsőfokú szakképzés, egy másoddiplomás képzés, két mesterképzés van itt). 2002-ben mindezért Nagykanizsa Megyei Jogú Város díszpolgára lettem – 58 évesen. Nagykanizsa

101


Van három fiúunokám, van családom, vannak barátaim, van hozzám illő otthonom; tanítok két egyetemen professzorként; kiállítások, kutatások, könyvek, utazások. Ez a Nagykanizsa–Gyékényes–Őrtilos háromszög mégiscsak 11 éves koromig rendesen felvértezett, felkészített, útnak indított… Köszönet érte!

102

Nagykanizsa


S

Végül

mennyi minden kimaradt még! Amikről szintén részletesen kellene írni. A chartres-i templom, gótikus tornyaival. Giverny, imádott Monet-m kertje, virágai, vízililiom-festményei. A Rajna és a Duna. A Loire völgye, a Júlia-Alpok. Marienbad és Pirna, s közöttük a sziklás hegyek. A Harz-hegység és benne Quedlinburg, Wernigerode. Prága. Krakkó. Brügge. A Genezáreti-tó és a Hegyi beszéd színhelye. Sopron (Tomi). Sárospatak (lakásbelsők). A Káli-medence, Kékkút (Váli Dezső). Telkibánya. A legkedvesebb magyar templomok: Lébény, Bélapátfalva. Karcsa, Tákos. Arles, Antibes, Marseille és a provence-i táj. Mégiscsak Észak-Korea (1994, 21 nap). Szamarkand, Buhara. Gdansk. Stockholm. Az északi fény. Salzburg, Naumburg, Nürnberg. A bécsi és müncheni kiállítások. Siena, Arezzo, Paestum és az etruszk emlékhelyek. Athén, Delphi és a Meteorák. Zadar, Dugi Otok sziget. Miskolc, Lillafüred. Csak ami most így és gyorsan zárásként. Mindenekelőtt meg Szigetszentmiklós, az Arnolfinik (Ervin, Ira és a gyerekeik). Ha ők – főleg Ervin szelíden és következetesen – nem késztetnek arra, hogy a 13 várost megírjam a 13. Arnolfini (Föld) Fesztiválra, tán sosem szembesülök azzal, amiket most itt megírtam. Köszönet érte! (Irának külön a begépelésért, Sebes Katinak a szerkesztésért, Fenyának–Samunak–Rolinak, akikért érdemes.) 2011. április, húsvét S. Nagy Katalin

103


Ez a könyv a PAPERBOOK 26. kötetének digitális, képekkel kibővített változata. Az illusztrációkhoz felhasznált képek részben a szerző saját felvételei, részben az internetről valók. A kézirat lezárva: 2011. június 22. Szövegek: S. Nagy Katalin Szerkesztés: Sebes Katalin Ötlet, design, képstilizálás: Zsubori Ervin www.arnolfini.hu © S. Nagy Katalin, 2011. © Arnolfini Archívum, 2011.



S. Nagy Katalin: Micsoda útjaim...