Page 1


Raposa Tibor

Elővarázsolt édenkert

18


„Add szép időm hát vissza akkor, Mikor magam is készülő Voltam s forrás fakadt a dalból, Magát mindég újjászülő, Mikor köd rejté a világot, A bimbó még csodát igért, S letörtem százezer virágot...” (J. W. Goethe: Faust)

5


Kis Michelangelo Mesterem belemeredt a néma fasorba. Az ablak előtt ült. Aztán lassan felállt, rám tekintett. Egy nagy kés volt a kezemben. Faragni kezdtem a szék karfáját. Gondoltam, egy oroszlánfej, a karfa végén, a mesternek nagyszerű ajándék lesz. Ő meg csak nézett mélységes részvéttel. Hirtelen rádöbbentem, hogy szörnyűséget csinálok. „Úristen! Tönkreteszem a bútort!” De ő csak állt, szótlanul. Iszogatta a borát. Bólogatott. Nagyokat kortyolt. „Hát ezt még gyakorolni kell!” – mondta a pillantása.

6


A portugál orr Nagypapát egy barátságtalan, esős, őszi napon temették… A skodával mentünk a temetésre. Négyen ültünk a kocsiban. Jancsi bácsi tréfás kedvében volt, mint mindig. Hátratekeredett felém, a vezető melletti ülésről, és odasúgta nekem: – Látod Bóci, hogy leelőztük a Folkszit? Beharaptam az ajkamat, és kínos mosollyal bólintottam. Jancsi bácsi fürkészve nézett rám. Égszínkék szemei kitágultak. Ugyanolyanok a szemei, mint nagypapáé – futott végig bennem. Nem véletlenül: Jancsi bácsi nagypapa unokatestvére volt. „De nagypapa már nincs többé” – gondoltam. Anyámra néztem. Mellettem ült a hátsó ülésen, és kifelé meredt az ablakon. Aznap teljesen szótlan volt. Tudtam, hogy nagyon szerette nagypapát, és akkor úgy tűnt, hogy semmiféle Jancsi bácsi sziporka nem tudja kizökkenteni a gyászból. Apám is keveset beszélt. Csak egy-egy rövidke, elejtett mondatot. Ő vezetett. Egy ideig a tarkóját nézegettem. Észrevettem, hogy az inggallérja nincs rendesen visszahajtva. Kilátszott alatta a nyakkendő. A mellénye is félrecsúszott. „Biztos szegény nagypapa járt a fejében amikor öltözködött. Pedig ő mindig hibátlanul öltözködik” – gondoltam. – Mennyit megyünk még? – kérdeztem. De nem válaszolt. Megigazította a szemüvegét, és köhintett. Úgy képzeltem, biztosan egy gyermekkori emlék jutott az eszébe, talán az édesapjával kapcsolatban, és ezért nem figyelt rám. Talán az, amikor a „Bolond-mikulás” jött karácsonykor, és a szaloncukor-papírba másnapos kenyér került, mert nem volt valódi cukorra pénzük. Nem tudom.

7


Hátrafordultam. Feltérdeltem az ülésen, és bámultam kifelé a hátsó ablakon. A Folkszi a nyomunkban volt. Keresztpapáék ültek benne, ők is négyen. Az ablakon játékos esőcseppek fickándoztak. „Vajon miről beszélgethetnek odaát?” – töprengtem magamban. És egyszer csak megérkeztünk. Különös véletlen folytán szinte mindenki ugyanazon percben érkezett a temető elé. Az öszszes kocsi egy időben, pontosan: mintha kiszámították volna a távolságot… És ahogy egymás után csapódtak a kocsiajtók, és bújtak elő az ismerős arcok, egy kicsit meg is hatódtam, hogy ennyien szerették nagypapát. Fenyőillatot éreztem, meg virágok édeskés illatát. A temető előtti téren idősebb, kendős nénikék koszorúkat és csokrokat árultak. Megfigyeltem, hogy Jancsi bácsi bár odalépett az anyókákhoz, és ernyővel a kezében végigjárta az árusokat, végül nem vett virágot. Kis idő múlva visszatért a csoporthoz, és tenyerével megsimogatta a fejemet. Egy pillanatra el is mosolyodtam ugyan, de aztán magam sem tudom miért, durcásan elfordultam. Ahogy így hátraarcot csináltam, egy különös figurát pillantottam meg. Éppen egy taxiból kászálódott ki. Ő volt „Süki bácsi”: egy kicsi, szemüveges öregember, nagyothalló készülékkel, hátrafésült, őszes hajjal, hegyes, keskeny, hajlott orral. Ez az orr határozottan emlékeztetett szegény nagypapáéra, akinek, apám szerint, igazi portugál orra volt. Süki bácsi mindenkivel szóba állt, aki az útjába került. Az ismerősök megpróbáltak óvatosan kitérni előle, minthogy beszélgessenek vele. Hogy hívták valójában? máig sem tudom. Azt mesélték róla, hogy magányos, és hogy nagyon csóró. Persze – ahogy később megmagyarázták –, csak a szegénysége miatt nevezték így, nem azért, mert bármit is elcsórt volna. Nagypapát már nagyon régóta ismerte. Állítólag össze-össze jártak kártyázgatni, amíg nagypapa meg nem betegedett. Talán a hasonló orr hozta őket össze… Ki tudja? Egy biztos, aznap Süki bácsi bal lába gipszben volt, mert el-

8


tört a bokája. A gipszre pedig egy nylonszatyrot húzott, fent összekötözte egy spárgával, jó szorosra, hogy a gipsz ne ázzon meg az esőben. Az eső időközben megállt, aztán megint szemerkélni kezdett. Szántam Süki bácsit, ahogy ott téblábolt az esőben. Még egy pocsolyába is belelépett, de láthatóan nem érdekelte, hogy csurom víz lett a nadrágja… Ahogy körülnéztem, hirtelen mégis csak az az érzésem támadt, hogy nagyon is kevesen vagyunk, és hogy nagypapa még több tiszteletet érdemelne. Aznap különben is úgy éreztem, hogy valami baj van a tisztelettel… Igaz kezdetben, amikor a ravatal körül álldogáltunk, úgy tűnt, tökéletes az a fájdalmas nyugalom, mely belengi a termet. Körbevettük a megemelt, nyitott koporsót. Mindenki lassan, nagyon finomakat lépdelt. Egy szót sem lehetett hallani. A koporsó körül gyertyák égtek; égett viasz szaga terjengett a levegőben. Apám kezét markolásztam. Enyhe félelmet éreztem, és nedves lett a tenyerem. El is engedtem gyorsan a kezét. Felnéztem anyámra, aki a másik oldalamon állt. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Nem törölte le. Talán nem is vette észre. A könnycsepp megállt pár másodpercre az állán, aztán egy utolsót csillanva lepottyant a kövezetre. Apámnak komor volt az arca: nem könnyezett, de szemei homályosan, valahova a semmibe révedtek. Szemüvegén táncolt a gyertyák fénye. Kint, a bejárat előtt, egykedvűen lángolt az egyik ravatali fáklya. Forrón vibrált felette a levegő. Apám lehajolt hozzám. Meleg leheletét éreztem arcomon. – Látszik a nagypapa orra – suttogta fátyolos hangon, és szomorúan a szemembe nézett. – Emelj fel légy szíves! látni szeretném – súgtam vissza neki. A karjaiba vett, és fölemelt. Láttam a nyitott koporsót, és a lepellel fedett testet. Fénylő fehér, cirádás lepel volt. Teljesen betakarta nagypapát. A fejénél, jól láthatóan kidudorodott a lepel. „Igen, az ott a nagypapa orra. A jellegzetes portugál orr – ahogy apu emlegetni szokta” – gondoltam. Majd hirtelen rossz érzésem támadt a látványtól; kértem apámat, hogy tegyen le.

9


„Nagypapa nincs többé” – jutott megint az eszembe. De ez igazából nem hatott meg. Nagypapa vasúti tiszt volt egyébként. Emlékszem, néha beöltözött az egyenruhájába. Persze akkor még viszonylag egészséges volt. Csak viszonylag, mivel egy szerencsétlen lábtörésből kifolyólag már csak bottal tudott járni. Először egy, később két bottal. „Vajon Süki bácsinál is így lesz?” – kérdeztem magamtól. Aztán újra nagypapára gondoltam. Még egészen kicsi koromban egyszer a falusi házikó udvarán üldögéltünk kettesben – itt laktak nagymamával –, amikor közvetlenül a fejünk felett egy repülőgép viharzott át. Én ijedtemben sírva fakadtam, ő pedig botjával mérgesen megfenyegette a „gonosz égi-szörnyet”. Nagyon jól esett, hogy megvédett a botjával… Ahogy körbenéztem és figyeltem, csak színlelt szomorúságot véltem felfedezni az arcokon. Mintha ez az egész temetés csak kényelmetlen kötelesség volna. Kissé elszomorodtam. Az egyik idősebb, komorképű, pápaszemes hölgy például szemmel láthatóan unatkozott, és úgy látszott, hogy inkább kedve lett volna hazamenni, lefeküdni, mint hogy ott álldogáljon a teremben. Még azt is láttam, hogy alattomosan leplezni próbálta ahogy ásít. Sötétkesztyűs kezét lassan remegő szájához emelte, melyet alig nyitott résnyire. Idétlen és torz grimasz ült ki az ábrázatára. Orrcimpája megfeszült, szemeit összehúzta, és megpróbálta minél gyorsabban abbahagyni az ásítást. Süki bácsi ábrázatán – aki a hölgy mellett állt – ugyanazt az együgyű mosolyt láttam, mint máskor. Amikor ránéztem, gumiszerűen mozgó száját éppen mókásan beszippantotta. Mintha valami felhőtlen vígjátékot szemlélne. Egy ideig csak álldogált a pápaszemes hölgy mellett, aztán halkan mondott is neki valamit, de miután a hölgy nem válaszolt, elindult a koporsó felé. Hangosan, csoszogva lépdelt, vagy inkább bicegett. A gipszre ráhúzott vastag nylonszatyor olyan hangot adott a kövezeten, mint a súrolópapír. Minden szem Süki bácsira szegeződött. A pápaszemes hölgy méltatlankodva csóválta a fejét. Süki bácsi nagy nehezen felágaskodott. Reszkető, ráncos kezével megfogta a koporsó egyik csücskét, és megsimogatta. Aztán,

10


ahogy ügyetlenül visszalépett, a begipszelt, benylonozott lába megcsúszott a kövön, és elesett. Kis kerek, régimódi szemüvege lerepült az orráról. Az emberek felszisszentek. Apám odaugrott a nehézkesen feltápászkodó öregemberhez, és felsegítette. Süki bácsi szerencsére nem sérült meg, a szemüvege sem tört el. Viszont a nagyothalló készüléke kiesett a füléből, és drótjával ott himbálódzott a slicce előtt. Apám karon ragadta Süki bácsit, elvezette egy padhoz, és leültette. Süki bácsi láthatóan fájlalta a térdét. Nem is állt fel a padból, nem is jött velünk, amikor megindult a menet a koporsó mögött. Felnéztem a tisztuló égboltra. Az esőfelhők már oszladoztak, halványan ugyan, de áttörtek rajtuk a napsugarak. Nagypapát szépen, óvatosan, halkan helyezték a sírgödörbe. Békés csöndben, vagy talán bénult várakozásban álltunk a gödör körül. A gödör körül, amelybe végleg besüllyesztették nagypapát. „Nincs többé…” – futott át bennem még egyszer, és az első földkupac huppanásától riadtan összerezzentem. És csak huppantak a földkupacok egymás után. És lassan végleg befedték a koporsót. Sírni akartam, de nem ment… A temetőből kisebb csoportokban battyogtunk kifelé. Pisilnem kellett. Keresztmamához léptem. – Kemama! pisilni kell! – nyafogtam. Ő körül nézett, majd egy bokor irányába mutatott. – Menj oda nyugodtan, megvárlak – mosolygott rám. Odafutottam a nedves bokorhoz, de csak üggyel-bajjal tudtam kigombolni a nadrágomat. Pisilni akartam, de nem ment. Aztán hirtelen megindult. Pont nem figyeltem, és lepisiltem a legszebb cipőmet. És akkor, először aznap, elöntötte a szememet a könny. Sírni kezdtem. Pisiltem, és potyogtak a könnyeim. A cserje levelei közt átnéztem a másik oldalra. Riasztó volt a csönd. Megborzongtam. Süki bácsi jelent meg előttem. Odacsoszogott hozzám. Lehajolt, és hideg ujjaival enyhén megpöckölte a fülemet. Szipogva ránéztem. – Jól van, kisöreg – mondta. A nagyothalló készülék drótja himbálódzott a jobb füle mellett.

11


A boszorkány

(Múlt kori történet)

Az öreg juharfák a kaputól az iskola épületéhez vezető, véget nem érő utat szegélyezték. Leveleik fanyar, fojtó szagot árasztottak. Varázslatos fuvallat kavarta a port az udvaron. Az őszi szélben csörgött a lomb, apróbb termések, magvak hullottak a földre. Közvetlenül a nagy bejárati kapu mellett volt az öreg templom. Hatalmasnak tűnt. Amikor az osztálytermünk ablakán kinéztem, a templom méltóságteljesen és büszkén magasodó szürke tornya valami gigantikus tekebábunak, vagy rettentő sakkfigurának látszott. A legjobb barátommal, Rácz Pistivel, és még néhány kutató hajlamú fiúval a templom egyik oldalában felfedeztünk egy pincét. A lányoknak persze egy kukkot sem szóltunk erről. Úgy gondoltuk, hogy a lányok unalmasak és fecsegők, és nincs bennük semmi izgalmas. Képtelenek titkot tartani, más sem érdekli őket, mint a tánc az udvaron meg a folyosón, meg az, hogy majd milyen kedves feleségek és milyen jó anyák lesznek valamikor. Egyszóval csupa hülyeségekkel foglalkoznak. Bezzeg mi, fiúk lelkesedtünk a titokzatos dolgokért. Itt volt például ez a pince. Vastag, kovácsolt vas kilincsű tölgyfa kapujához néhány lépcső vezetett le a templomfal mellett. Egy felderítő úton, a kopott tölgyfa kapu lötyögő kilincsét lenyomva észrevettük, hogy a kapu nyitva van. Mikor benyomtuk a kaput, viszonylag tágas, sötét és nyirkos helyiségben találtuk magunkat. Üres volt. Mi mégis a régi korok levegőjét éreztük odalenn. Amikor beljebb mentünk, jobb- és baloldalt két-két kisebb, szeneszsákokkal teli cellát találtunk. A pince végében, a bejárattal szemben, egy nyomasztó, rozsdás vasajtó tűnt a legtitokzato-

12


sabbnak. A félelmetes vasajtón nem volt kilincs. Itt-ott kormos tenyérnyomok feketéllettek rajta. Mi volt mögötte? Senki sem tudta. Mindenesetre mi kikövetkeztettük a két legkézenfekvőbb lehetőséget, és az úgy is volt: több száz éves emberi csontok nyugszanak az ajtó mögött – gondoltuk –, vagy réges-régen elrejtett kincsek és ékszerek, melyek létezéséről már senki nem tud. Elhatároztuk, hogy egyszer fölfeszítjük az ajtót, lesz ami lesz, és elcsórjuk a kamra kincseit. Az ilyen akciót persze jól meg kell szervezni: lényeg, hogy jó sokan legyünk – mondogattuk –, mert ha a vasajtó mögött mondjuk egy vérszopó szörnyeteg rejtőzik, akkor azt csak közös erővel tudjuk – mi fiúk – legyőzni. Ebben az évben már önérzetes kis nyolcéves, második elemista voltam. De egy osztálytársamhoz, Ladics Ágihoz már egyre növekvő érdeklődéssel közeledtem. Ági szép, de vadóc kislány volt. Szépségében mintha merész, gátlástalan természetének ellenfénye tükröződött volna. Egyenesen a válláig lefutó, csillogó szőke hajszálai, kék szeme, és alig észrevehető halvány szeplőcskéi az orra körül, valósággal ragyogtak. Hiába voltak lágyak a vonásai, a tekintete csak úgy tüzelt! Gyakori vadóckodása, és a tanárokkal szembeni ellenállása, mintha több lett volna puszta makrancosságnál. Még a fiúk is tartottak tőle. Ha felbosszantották, vadul belecsimpaszkodott az ellenfél hajába, és csípett, harapott: nem nézte, lány-e vagy fiú. Magda néni – aki úgy nézett ki, mint egy félig leeresztett lufballon, amire egy ízléstelen fekete parókát húztak – egyszer egy dühödt civakodás kellős közepén, hatalmas testét vonszolva vánszorgott be az osztályba. Ági éppen Gellért Marcsit püfölte a földön, tépte a köpenyét, rángatta a kisdobos nyakkendőjét. Gellért Marcsi zokogott. Mongolos, ferde vágású szemeiből sűrűn patakzott a könny. Magda néni hatalmasat kiáltott, és a tőle telhető gyorsasággal rohant a két lányhoz. Megpróbálta szétválasztani őket, ami nem volt könnyű. Ági dühödten kapaszkodott Marcsi köpenyébe. Az egyébként is morcos Magda néni magából kikelve pofozni kezdte a Ladics Ágit, aki hiába húzta össze magát, hiába húzta be a fejét a lábai közé, a kövér kéz hatalmas csapásai így is elérték.

13


Már ketten zokogtak, de Ági nagyon hamar abbahagyta, Marcsi viszont végigszipogta az egész órát. Magam sem tudom miért, de tetszett Ági viselkedése, tetszett az a düh, ahogy pofozkodni tudott. Én a középső padsorban ültem, és egész órán őt figyeltem az első padban. Gyönyörű haja zilált volt a verekedéstől. Láthatóan valami motoszkált a fejében, mert nem figyelt egy pillanatra sem a prédikáló Magda nénire. Ahogy néztem, sajnálat és melegség töltött el. Már iskolai ismeretségünk kezdetétől fogva, mintha szelídebben bánt volna velem, mint a többi fiúval. Csak egyetlen egyszer kapaszkodott a hajamba, egy radír miatt… Aztán gyorsan kibékültünk. Ettől kezdve sejtelmes, lopott pillantások, és megértő mosolyok következtek. Aznap enyhe, bár borús november eleji nap volt. Amikor a tanítás végén libasorban vonultunk lefelé a lépcsőn – lányok elől, fiúk hátul –, éreztem, tudtam, hogy utol kell érnem őt. Az iskola épülete is olyan volt, mint egy kísértetkastély. Titokzatos, sötét folyosókkal, és olyan rejtelmes termekkel, melyeket soha nem lehetett kinyitni. Talán kísértetgyerekek tanultak mellettünk. Csak nagyon lassan haladtunk lefelé a lépcsőházban, nehogy orra bukjunk a sötétben. Szerencsére azonban Magda néni, aki kísért minket, egyszer csak eltűnt. Ennek borzasztóan megörültem. A maradék lépcsőfokokat trappolva tettem meg, faképnél hagyva szegény Rácz Pistit, akinek fogalma sem volt, mi ütött belém. Végigsiettem a földszinti folyosón, tátongó, büdös mosdók mellett. A mosdók fakózöldre mázolt ajtajain a festék már sokhelyütt lepattogzott. Egy ilyen nyitott, zöld ajtajú, büdös mosdó mellett értem utol Ágit. Sötétkék kabátkában lépkedett előttem, nyakában rózsaszín sállal. Féltem, hogy durcás lesz, de tévedtem. Abban a pillanatban, amikor hátra fordult felém, már ragyogott az arca. Ahogy a kanyargós úton kifelé lépdeltünk egymás mellett, alig jutottam szóhoz. Ági végig Marcsit szidta. Marcsit, és Magda nénit. „Marcsi egy hülye” – mondta. „Magda néni még hülyébb”. Csak ámultam, és figyeltem. „Milyen okos ez az Ági” – gondoltam. Magda néni tényleg hülye, de ezt még eddig senki nem merte

14


kimondani. Jé! Aztán Ági hirtelen elhallgatott. Kellemes szellő cirógatta meg az arcomat. A félig kopasz juharfák kusza ágai megrezdültek, egy-két megbarnult levél halk sercenéssel hullott a földre. Egyik éppen Ági feje búbjára esett. Nem vette észre. Lepöcköltem. Ujjaim könnyű, szőke hajszálaihoz értek. Nem szólt semmit, de úgy éreztem „csodásan” néz rám. A távolban már látszott a nagy kapu, és az öreg templom. Milyen jó lenne most Ágival lemenni a templom pincéjébe – futott át bennem –, csak egy szavába kerülne. De aztán arra gondoltam, hogy a rejtekhelyünket mégsem árulhatom el egy lánynak, és különben is, Pisti már bizonyosan a nyomunkban van. Végül én törtem meg a csendet. – Hol laksz? – kérdeztem tőle. – Nem messze, az Izabella utcában – kicsit pöszített, mert elől hiányzott két foga. – És hányan laktok ott? – Csak én, meg anyukám. – Hát apukád? – Ő már nagyon régen elhagyott minket. Kiment Németországba. – És se nagymamád, se nagypapád, se testvéred? – Nagymamámék Kaposváron laknak, és csak családi ünnepekkor jönnek föl… Tesóm az meg nincs, hál’ istennek… – Miért hál’ istennek? – Mert már rég összevertem volna. – Aha, értem… Itt rövid szünet következett. Elértük az aszfalttal borított utat. Ági drapp kis félcipője szolidan kopogott az aszfalton. Kis tipródás után végül kissé leszegett fejjel megkérdeztem tőle: – Ági! Szerinted ki a legszebb fiú az osztályban? Sejtelmes mosoly jelent meg Ági arcán. – Itt van mellettem – vágta ki, fejével felém biccentve. Ebben a pillanatban valaki hátulról meghúzta a kabátomat. Rácz Pisti volt az. Észre sem vettem, hogy utolért minket. Biztosan az iskolakaputól futhatott, mert kapkodta a levegőt. – Ho-va tűn-tél…? Elfordultam Ágitól, és kicsit rosszallóan néztem Pistire, amiért megzavart. Pisti kerek fejű, törékeny alkatú, világítóan szőke

15


hajú fiú volt. Úgy egy fejjel lehetett magasabb nálam. Tökéletesen egyenes, vékony, szőke hajszálait a legkisebb fuvallat is meglibbentette. Mintha egy fejére húzott lábossal szabták volna a frizuráját. Műanyag keretes szemüveget viselt, első két fogát gyakran az alsó ajkán felejtette. Mint akkor is, amikor azt mondtam neki: – Most hagyjál! Bár a legjobb barátom volt, akkor, abban a pillanatban mégis szerettem volna lerázni. – Na sziasztok! – köszönt el Ági egy pillanatnyi csend után, és megindult a kapu felé. Pisti a tekintetével – valami fura, elbambult arckifejezéssel – követte. Másnap reggel sietnem kellett. Késésben voltam. Hatalmas sárga iskolatáskámat és drapp vászontáskámat fújtatva cipeltem felfelé a sötét lépcsőházban. Igazi nyirkos novemberi idő volt. Már majdnem felértem a második emeletre, amikor a legfelső lépcsőfoknál a derengésből egy félelmetes nőszemély toppant elém: Edit-pajtás, az iskolatitkár. Hónalja alatt vastag dossziéköteget szorongatott, méregzöld ballonkabátja a vállán lógott. Edit-pajtás volt az igazgatónő jobbkeze. A szárnysegéd. De éppoly súlyos volt minden szava, mint a felettesének. Azonban míg az igazgatónő komoly, ellentmondást nem tűrő arckifejezése, termetessége, ápolt vörös haja egyfajta szétzilálhatatlan nyugalmat tükrözött, addig a viszonylag fiatal Edit-pajtás görcsös szigora, csíkká vékonyított ajka, összevont szemöldöke, állandó merev, ideges mozdulatai, ordítozásai inkább nevetségesen mint tekintélyt parancsolóan hatottak. Az arcbőre sárgás volt és aszott, mint egy múmiáé, szemei szénfeketék és kicsik. Teste sovány. Egyszóval visszataszító egy nőszemély volt. Edit-pajtás, ha csak tehette, ott sürgölődött az igazgatónő körül, és mikor felettese valami kioktató szónoklatot intézett hozzánk, ő mindenre csak helyeslően bólogatott. Kegyetlenül tudott bólogatni. Edit-pajtás akkor is, mint mindig, patyolatfehér inget, sötét nadrágot hordott: nyakában a lángvörös úttörőnyakkendővel. Baloldali ingzsebében – lapos melle fölött – dudorodott a síp, mely egy piros madzaggal volt a vállpánthoz erősítve, és melyet néha

16


olyan irdatlan erővel tudott megfújni, hogy az egész iskola, de még az öreg templom is beleremegett. Pár másodpercig farkasszemet néztem Edit-pajtással, aztán udvariasan köszöntem: – Csókolom Edit-néni. (Edit-pajtásnak tulajdonképpen csak az ünnepélyeken szólították a kis úttörők, de ez a megszólítás aztán gúnynévként ráragadt. Úgyhogy egymás között csak így hívtuk. De csak egymás között!…) – Jó reggelt… Iparkodj, mert egy perc múlva becsengetnek! A hangja rekedt volt, és fakó. Ének órán, a „szövetségbe forrt, szabad köztársoságok” kezdetű himnuszt gyakoroltuk a másnapi ünnepségre. Az osztály cincogó énekhangja betöltötte a termet. Magda néni dagi kezével vezényelt. Komikus volt. Én úgy tettem, mintha énekelnék, de csak tátogtam, és ez csuda jól esett. „A hülye Magda meg azt hiszi, hogy énekelek, hö hö” – röhögcséltem magamban. Persze a szememben a központ mégis csak Ági volt, aki többször hátra fordult, és tüntetőleg rám nevetett. Én meg vissza, és ez így ment mindaddig, amíg Magda néni meg nem elégelte a forgolódást, és mutatóujjával rá nem koppantott Ági feje búbjára, de olyan erősen, hogy Ági egy ideig a fejét simogatta. „Na, te víziló, ezt még egyszer megbosszulom!” – sziszegtem Magda néni felé. A szemem szikrákat szórt, gondolom, persze csak addig, amíg Magda néni nem nézett felém. A szünetben kiürült a terem, és csak én maradtam bent, meg a pufók Weisburg Csabi, aki az első padban eszegette a tízóraiját. Valahogy csak mi nem éreztük fontosnak, hogy kergetőzzünk, vagy szivacslabdát rugdaljunk a folyosón. Pisti is kiment fogócskázni. Nekem azonban jobban esett, hogy magányosan üldögélhetek a padomban. Egyszer csak az ajtóban megjelent Ági, a fogócskától kipirult arccal. Becsukta maga mögött az ajtót. Lassan, kimérten odasétált hozzám, megállt a pad mellett, majd pár pillanatig hunyorgott rám, és a szája szélét rágta, mintha valami nagyon különös, vagy izgató dolgot akarna közölni velem. Váratlanul a fülemre

17


tapasztotta az ajkát, és valami olyan dolgot kért tőlem, amitől egy másodpercre kihagyott a szívverésem. Még a cseresznyemag formájú gyógycukorka szopogatását is abbahagytam. Szerettem volna ugyan valamit hozzáfűzni a kívánsághoz, de Ági szemét kimeresztve, mutatóujját ajka elé kapta, hogy ne szóljak semmit, és meleg kis kezével megfogta az enyémet, és ráncigálni kezdett, hogy menjek vele. Én pedig szó nélkül követtem. A terem végében állt egy kávébarna cserépkályha, melyet még hagyományosan szénnel fűtöttek. A kályha és a fal között pedig volt egy szűk kis hely, ahol két nyolcéves gyerek pont elfért. Bebújtunk a cserépkályha mögé. Vállammal nekidőltem. Kellemesen meleg volt. Szembe velem Ági, huncut mosollyal nézett rám. Én meg reszketve szopogattam a cukorkámat. – Na, akkor megmutatod? – kérdezte, és mélyen a szemembe nézett. – Meg, persze – feleltem, és kezemmel fürgén matatni kezdtem a sliccgombom körül. – Várj! majd inkább én! – suttogta, és leguggolt, hogy saját kezűleg gomboljon ki. A szívem hevesen kalapált, miközben Ági ügyes kis ujjaival kioldozott. Lehúzta a sliccemet, majd kicsatolt kisdobos övembe csimpaszkodva lecibálta rólam a nadrágot, az alsóneművel együtt. A következő pillanatban ott lógott, csupaszon, fedetlenül a fütyim Ági fürkésző szemei előtt. – Hű, de aranyos kis kuki! – vizsgálgatta eltűnődve. Meleg lehelete megcsapta a combhajlatomat. Felpillantott rám, szemében még mindig azzal a huncut csillogással. Arca élénk rózsaszínbe váltott. – Húzd fel a bőrt… Látni akarom azt a szilvaszerűséget! – kérlelt sejtelmes hangon. – Jó, jó! Hát ha annyira akarod. Tessék… – feleltem halkan, és szuszogva, óvatosan, ujjaimmal felhúztam a bőrt, bár közben egy kicsit fájt, ahogy előbújt az a valami, amit Ági „szilvaszerűségnek” nevezett. De nem érdekelt ez a kis fájdalom. Sőt, talán még jól is esett a furcsa, feszülő sajgás, melyet Ági kedvéért el kellett viselnem. Ági eközben egész közel hajolt a fütyimhez, hogy tüzetesebben megnézegesse. – De érdekes, hogy ilyen lila… Mitől ilyen lila? – érdeklődött, le nem véve a szemét csupasz fütyimről.

18


– Nem tudom. Ilyen… – feleltem. – Megfoghatom egy kicsit? – Fogd… Ági középső ujjával finoman megérintette a „szilvát”. Újabb feszülést és sajgást éreztem, de nem érdekelt, hagytam, hogy Ági többször végigsimítsa az ujjával. – Milyen érdekes a tapintása – mondta elmélyülve, és miután alaposan megvizsgálta, hirtelen felpattant és kérte, hogy cseréljünk helyet. Visszarángattam magamra a gatyát, a nadrágot, és kiléptem a kályha mögül, Ági meg bebújt mögé. Egy gyors pillantást vetettem az osztályteremre: csak ketten voltak benn. Gellért Marcsi – aki akkor éppen hetes volt, és a táblát törölgette, de csak szétmaszatolta a krétafoltokat –, és Weisburg Csabi, aki még mindig békésen eszegetett az első padban. A tábla mellett, az ablaknál állt egy kopott, ronda, sárga szekrény. A szekrény terem felé eső oldalának felső részén bizonytalan körvonalú korhadás látszódott, ami a tetején lévő cserepes, fonnyadt zöldség, és a hosszú idők során odahelyezett egyéb növények óvatlan locsolgatása következtében keletkezett. A szekrény fölött lógott Lenin bácsi megsárgult képe. Aranyszínű fémkeretben függött az öreg. Talán korabeli fénykép volt, vagy talán egy élethű festmény fényképe? Nem tudom. De az bizonyos, hogy nagyon határozottan nézett valahova a messzeségbe… Rejtélyes volt ez a tekintet is. Visszafordultam. Ági már felhúzta színevesztett, kék farmerszoknyácskáját, letolta bordó pamutharisnyáját, fehér bugyiját, majd enyhe terpeszállásban hátával a falnak támaszkodott, és anélkül, hogy kértem volna, ujjait a két kis dombra téve széthúzta a titkos kis kaput. Letérdeltem elé, és csak bámultam. Izgalmamban még a nyelvemet is kint felejtettem: a meggymagszerű gyógycukorka – már borsószemnyivé zsugorodva ugyan – még mindig ott lapult a számban. Valami gombócot éreztem a torkomban, és a hasamban érdekes, feszülő zsibbadás támadt, miközben furcsa testszag csapta meg orromat. Ilyet még sohasem láttam! A rózsaszín kagyló belső felületén apró redők, egy pici barlangféleség felé futottak. A kagyló tetején, egy majdnem piros kis bimbó kandikált kifelé. Olyan volt, mint

19


egy pindurka fütyülő. Reszkető mutatóujjamat lassan közelítettem felé, és megkérdeztem tőle, hogy „mi az a bimbó” ott neki? – Mit tudom én… – Ági vállat vont, de a kezeit továbbra is szétnyitott punciján tartotta. – Csak nem ezzel pisilsz? – Dehogy is… Te buta – mondta Ági, és ahogy felpillantottam rá láttam, hogy egészen elpirult. Ám a merész nézése, kitágult orrcimpája az igazi Ágit mutatta, aki imádnivalóan vad, és szemérmetlen. Teljesen magával ragadott ez a játék: úgy éreztem, hogy mindez nem csak jó, de természetes is, és nincs benne semmi kivetnivaló. Mégis, mintha valami bűntudat is keveredett volna a kellemes izgalomba. Ott motoszkált a fejemben: mi lenne, ha Magda néni, vagy neadjisten Edit-pajtás betoppanna a terembe, és rajtakapna minket. Biztosan felpofoznának, megszégyenítenének a többiek előtt. Aztán elmondanák a szüleinknek. Talán még a kisdobosnyakkendőnket is elvennék, és talán soha nem lehetnénk úttörők. Tehát akkor mi mégis csak bűnösök vagyunk…? Egyszer csak mintha Magda néni öblös hangját hallottam volna a folyosón. Riadtságomat úgy látszik Ági is észrevette, mert már huzigálta is vissza bugyiját, harisnyáját. „No tessék, még az Ági is megijed! Hát persze, hogy bűn…” – futott át bennem. – Jön valaki? – kérdezte suttogva Ági, felgyűrődött szoknyáját igazgatva. – Azt hiszem Magda néni kint van a folyosón – suttogtam vissza, az átélt izgalmak hatásától remegő hangon. – Kit érdekel az a dagadt banya? Ha még egyszer hozzám mer nyúlni, beleharapok a kezébe. Ági felfújta az arcát, de látszott rajta, hogy nem mérges igazán. – Maradjunk még! – mondta, és visszahúzott a kályha mögé. A terembe már kezdtek beszivárogni a gyerekek. Megzörrentek a székek és a padok. – Mondd csak Kristóf, mit szopogatsz? – Ági meredten bandzsított a számra, miközben kisujjával megérintette az államat. – Cukorka – feleltem.

20


Ági összehúzta a szemeit. – Kérem…! – mondta ellentmondást nem tűrően. – Micsoda? – Add át a szádból! Ahogy ezt kimondta, úgy éreztem mintha forró folyadék került volna a gyomromba: megbabonázva hajoltam felé. Éreztem, hogy nem tudok ellenállni ennek a kérésnek. Ajkunk összetapadt. Ekkor mintha a forró folyadék elöntötte volna a mellkasomat is. A nyelvemmel lassan áttoltam a cukrot Ági szájába. Ő is fantasztikus hévvel nyomta az övét az enyémbe. Csukott szemmel, elbódultan csókolgattam nedves ajkait. A bódulatot a rettenetes csengőszó oszlatta széjjel. Szétváltunk, előbújtunk a meleg kályha mögül, és tenyerünkkel szájunkat törülgetve megindultunk a helyünk felé. Ági még egyszer kuncogva visszanézett, majd padjához érve az éppen akkor odaérkező Hollós Ildikó felé fordult. A kövér, piros, kis pocok arcú kislány táskájából egy pogácsát vett elő, és odanyújtotta Áginak, majd odahajolt hozzá, és súgott neki valamit. Tréfás dolog lehetett, mert mindketten felnevettek. Ági lekaparta a nyelvéről a rátapadt cukorka maradékot, és padja szélére tette, majd az ajándékba kapott pogácsából harapott egyet. Ebben a pillanatban belépett Magda néni, befelé terelgetve a gyerekeket. Ági gyorsan még egyet harapott a pogácsából, majd bedugta a padjába. Én megálltam a padom mellett vigyázzállásban, képmutató tiszteletet mutatva a belépő Magda néninek, aki két puffadt tenyerét összecsapdosva próbált rendet teremteni a zsivajban. Pisti sugárzó arccal közeledett felém: kihevült arcáról látni lehetett, hogy a friss levegőről jön. Régebben egymás mellett ültünk, de mivel állandóan susmorogtunk óra alatt, elültettek bennünket. Mielőtt a helyére ért volna, lihegve odalépett hozzám. – Kár, hogy nem jöttél velünk. A Radóékkal elmentünk a pincéhez, és tök rémisztő volt. Valami morgott a vasajtó mögött, aztán a Radó megdobálta vadgesztenyével az ajtót, és akkor elhallgatott a morgás. De állatira meg voltunk rémülve, úgyhogy gyorsan elpucoltunk onnan. Kérdezd csak meg a Radótól, ha nem hiszed… Radó Zoli már a helyén volt, a középső padsor első padjában.

21


Ő volt az osztály legkomiszabbja; csak egyedül Ági nem tartott tőle. Amíg Pisti beszélt hozzám, ő vigyorogva hátrafordult, és minket nézett: valószínűleg tudta, hogy Pisti miről mesél, és azt várta, hogy milyen arcot vágok hozzá. Ez a Radó Zoli gyerek leginkább egy csimpánzra emlékeztetett. Nem csak elálló fülei, lapos orra, kiugró arccsontja, de járás közben ingaként lengő hosszú karjai miatt is. Látszólag Pistire és Radó Zolira figyeltem, de gondolatban még mindig az Ágival voltam a kályha mögött. Bambán néztem a bal füle mögé hajtott szőke hajszálakat. Pisti végül még odamondott nekem valamit, hogy „suli után ketten lemehetnénk a pincébe,” vagy effélét, aztán elhallgatott, és gyorsan a helyére ment. Magda néni feszült tekintettel lapozgatta a naplót. A hetes Marcsi ott feszengett a tanári asztalnál. Jelentéshez készülődött. Ági nedves ajkának ízét még mindig a számban éreztem. Furcsa, hogy többet nem nézett rám, sem akkor, sem óra alatt, sem később. Lehet, hogy a történtek miatt egy kicsit ő is szégyellte magát? Aznap a közkedvelt tornaóra volt az utolsó óra: erről csak a pufók Weisburg Csabi kért felmentést, mert a futástól szúrt az oldala… Egy málladozó vakolatú épület magasföldszintjén, egy tágas, fekete-fehér kerámia köves előtér végében volt a tornaterem. Az épület nagyjából akkora lehetett, mint a mi iskolánk, csak az előbbiről a szürke, az utóbbiról a sötétsárga vakolat omladozott. A sárga épületbe csak az alsósok, míg a szürkébe csak a felsősök jártak. A sárga épületben csak tornatermek és mosdók voltak. A szürke épület első emeletén pedig volt még egy komor helyiség: a tanári szoba, mely mindig papír és gyönge lakk szagot árasztott magából. Előfordult, hogy Magda néni átküldött egy dossziéval, amit ott le kellett adnom. Ilyenkor egy ideig reszkető lábakkal álldogáltam a tanári szoba ajtaja előtt. Amíg összeszedtem a bátorságomat, és bekopogtattam az óriási fakózöld ajtón, majd az orrom magasságában lévő, nagy rézkilincsbe csimpaszkodva benyitottam. Az épület előtt volt egy terjedelmes udvar, melynek másik oldalát a templomhoz csatolt plébánia hátsó fele zárta le. Ezen az udvaron sokat futkároztunk, vagy agyongyötört gumilabdákat rugdostunk a szünetekben.

22


Ahogy tornaórára vonultunk, és én önfeledten lökdöstem térdemmel a drapp vászon tornazsákomat, egy jellegzetes, rekedt női hang vonta magára a figyelmemet. Az udvar plébánia felöli oldalán, egy gumós, tömzsi akácfa alatt, Edit-pajtás dorgált egy megszeppent kis elsőst. A távolból csak a mondatfoszlányok érkeztek hozzám, melyek nem tették világossá, hogy végül is mit vétett ez a szegény fiú, hogy Edit-pajtás mitől van úgy felháborodva. A szürke iskola és a plébánia falai visszaverték a hangokat, és így a szöveg még érthetetlenebbé vált. Edit-pajtás egész közel hajolt a megriadt, vézna fiúcskához, és szinte rátapadva beszélt hozzá. „Szerencsétlen kissrác, hogy nem ájul el a szájszagától” – szörnyülködtem, ahogy felidéztem magamban azt a kátrányos cigarettaszagot, ami Edit-pajtás szájából párolgott, és amit egyszer nekem is éreznem kellett. Épp hetes voltam, én mentem el az osztálynaplóért. Edit-pajtás adta át nekem, és közben rám lehelt: én pedig alig tudtam rejteni az undort az arcomon. A tornaórát a nagykeblű Bea néni tartotta. Bea néni jól megtermett mellei, párnás csípője ellenére nekem szépnek tűnt. Tetszett, ahogy a helyben terpeszugrást és karlendítést bemutatta nekünk. Fényes, kék, fehér csíkos edzőruhája néha felcsúszott, és ilyenkor elővillant kerek köldöke. Az ugrásoknál hullámos, olajbarna haja ütemesen lebbent, és a fémsíp csak úgy fickándozott a nyakában. A tornaterem izzadtságszagú levegőjében lappangó parázslás érződött. Az osztályt utolsó órán mindig nehezen lehetett fegyelmezni. Tornaórán pedig szinte lehetetlen volt. Ez a tornaóra azonban még vadabb volt, mint általában. A gyerekek mindig másként csinálták a gyakorlatokat, mint kellett volna, amiért Bea néni idegesen kiabált. A kezében lévő törülközővel csapkodott, és egyszer még mérgében Radó Zoli fülét is megcibálta, amitől az tűzpiros lett. De a lányok sem bírtak magukkal. Amikor a tornaóra végén bevonultunk az öltözőbe, néhány lány Ági vezényletével visítozásba fogott. Csodáltam Ági merészségét. A visítozásra a fiúk egy csoportja bömbölve válaszolt. Bea néninek a tornaóra után hirtelen el kellett rohannia. Hívatták a tanáriba. Egy vigyázót bízott meg, hogy ügyeljen a rendre.

23


Szegény Dán Robit jelölte ki vigyázónak, aki az osztály legjobb magaviseletű fiúja volt. A kistermetű, törékeny alkatú Dán Robi minden fegyelmező megmozdulása kudarcba fulladt. Végül feladta, cincogó hangja elnémult, leült a fal mellé a földre, és kimerülten beletúrt vöröses hajába. Weisburg Csabi utcai cipőjével önfeledten csapkodni kezdte az öltöző padját, mint akinek elment az esze. A fiúk megragadták tornazsákjukat, és egymásnak dobálták. Csak úgy repkedtek az önállósult cipők, tornadresszek a levegőben. Izzadt ruha és tornacipő szaga lengte be az öltöző levegőjét. – Alacsonyan szállnak a tornacipők! – vihogott rám Pisti, aki mindig mellettem öltözködött. – Aha! Úgy látszik ma mindenki hülye – kiabáltam vissza a hangzavarban, de jókedvemben én is majd kiugrottam a bőrömből. A helyiséget egy bordó vászonfüggöny szelte keresztül, mely eredetileg azt a célt szolgálta, hogy elválassza a fiúkat a lányoktól. A függönyt azonban Radó Zoli egy hirtelen mozdulattal elrántotta, de olyan erővel, hogy a függöny – melyet fémkarikák tartottak egy bakelitrúdhoz – félig leszakadt. Rettenetes sivalkodás támadt a zömében már félmeztelen lányok között. Ági egy pillanatra láthatóan meghökkent, de valóban csak egy szemvillanásnyira. Egy pillanatig levetett, nedves, világoskék tornadresszével takarta magát. A következő másodpercben azonban eldobta a tornadresszét, és villámgyorsan letolta magáról fehér bugyiját. Ott állt pucéran, mindenki szeme láttára; majd vihogva átfutott a fiúkhoz, és egy üres falrészt keresve, megpróbált kézenállni a falnál. Többször nekirugaszkodott, miközben fenekét a közönség felé fordította. Megint imádtam ezekben a percekben. Szerettem volna megharapdálni. De úgy látszik másoknak is tetszett a produkció. Radó Zoli is ledobált magáról mindent, és meztelenül, lengedező kukaccal ugrándozott, toporzékolt a pad tetején. Én sem bírtam tovább. Letéptem magamról mindent, ami még rajtam volt. Engem Gellért Marcsi követett a vetkőzésben, aki egyébként szemérmes lány volt: de az Ági féle bolondulás őt is a hatása alá kerítette. Megállt előttünk – fiúk előtt – szétterpesztett lábakkal, és ujjaival benyúlt a lába közé. Megnyílt a kis kapu, és megállapí-

24


tottam, hogy Marcsi ugyan olyan pici bimbót rejt a puncijában, mint Ági. Rövidesen mások is követtek minket. A bolondozás tömeges vetkőzéssé fajult. E percekben szerelmes voltam az egész osztályba. Váratlanul kitárult az öltöző ajtaja. Magda néni imbolygó teste jelent meg előttünk. A levegő megdermedt, mintha szárazjeget raktak volna be a helyiségbe. A szívverésem is egy dobbanásnyit kihagyott. Ági felsikoltott, majd felkuporodott egy székre. Magda néni egy rövid ideig csak tátott szájjal állt. Élettelenül sápadttá vált az arca. Aztán nyomban elvörösödött. Csípőre téve ökölbeszorított mancsait, hatalmas levegőt vett, és egy hosszú, hörgő „h” hang tört elő belőle. – Atya, Mária…! Ez gyalázatosság! – sziszegte a dühtől kétségbeesetten. – És megint a Ladics… Igaz?! Ági arca pipacsvörösen izzott, és leszegte a fejét. – Te aljas kis szuka…! Azt garantálom neked, hogy te fogsz elsőként repülni ebből az iskolából… Szégyentelen, mocskos banda. És pont ma disznólkodtok, amikor a párttitkár bácsi látogatóba jött hozzánk… Öltözködni. Egy-kettő…! Holnap még számolunk! Ahogy Magda néni kifelé ment az öltözőből, még hozzáfűzte: – És pont az ünnepély előtti napon. Gazemberek. Jaj nekem! Ha ezt a párttitkár elvtárs látná! Atya, Mária, micsoda szégyen! – dünnyögte, és jobb kezével a gyomra tájékát masszírozta, miközben az ajtó bezárult mögötte. Az öltözőben mély morajlás futott végig. Ági felpattant a székről, és égő arccal, kínos mosollyal a szája szélén osont végig előttünk, majd átérve a lány-oldalra, gyorsan behúzta maga mögött a félig leszakadt függönyt. Egy pisszenés nélkül öltözködtünk. Most a szégyentől pirultak az arcok. Bár engem a röhögőgörcs kerülgetett, mégis mintha az a halvány bűntudat, melyet a kályha mögött éreztem, még inkább elmélyült volna bennem. Sőt, egyfajta szorongásba csapott át… Aztán ahogy Pistivel és a többiekkel elhagytuk az öltözőt, a szorongást valami kellemes biztonság érzés, és az osztálytársaim iránt érzett szeretet érzése nyomta el. Jó lett volna magamhoz ölelni az egész osztályt, és vállalni bármilyen büntetést.

25


Pistivel a folyosón már kuncogtunk, és szaladni kezdtünk. Lehagytunk mindenkit, csakhogy mielőbb kint legyünk a szabadban. Letrappoltunk a lépcsőkön, és az aulába érve, közvetlenül az iskola bejárati kapujánál – ahol mindig félhomály uralkodott – két nagy sötét alakba ütköztünk, akik hallhatóan éppen udvariaskodtak egymással. Az egyik Edit-pajtás volt. – Hé… Ho-hó! – állított meg csontos kezével, szinte belemélyesztve ujjait a bordáim közé. – Nem rohangálunk az iskolában. Hát nem szégyellitek magatokat a párttitkár bácsi előtt?! – és valami, addig soha nem látott, erőltetett, nevetséges és gúnyos mosollyal a mellette álló magas, medveszerű, idősebb úrra tekintett. A párttitkár bácsi hosszú, szürke, szőrös kabátot viselt. A kabátot nem gombolta be teljesen, így kilátszott a selyem nyakkendője, rajta egy aranyszínű csíptetővel. Az öltönye hajtókája is kikandikált, melybe valami kitüntetés vagy jelvény volt tűzve. A feje – duzzadt orral, táskás szemekkel, inggallérjára folyó puha tokával – ormótlanul nagy volt. Mormogott valamit az orra alatt, majd olyan kaparó hangot hallatott, mintha váladékot szívna vissza a torkába. Olyan volt, mint egy életre kelt szobor. Ijedtünkben még a nyelvünk is megbénult a két alak láttán, úgyhogy megpróbáltunk egy árva hang nélkül, lehajtott fejjel kislisszolni a kapun. De ahogy a két komor figura között áthaladtunk, Edit-pajtás valamiért megragadta Pisti kabátja kapucniját is, és visszaráncigálta. – Na és a nyakkendő hol van, te jómadár? – recsegte. Pisti behúzta a nyakát, és rövid töprengés után, gyanús lassúsággal kinyögte: – Ööö. Hát, azt hiszem bent hagytam az osztályteremben a padban. – Vagy úgy! Ajánlom, hogy meglegyen fiacskám a holnapi ünnepségre, mert ha nem lesz meg, soha nem lesz belőled úttörő, azt tudod? – majd újdonsült, gúnyos vigyorával a szürke kabátosra pislantott. Piros nyakkendője ebben a pillanatban mintha felparázslott volna az előtér keskeny ablakán beömlő őszi napfényben. – Sajnos ezek a mai gyerekek már semmit sem tisztelnek… – fordult lemondóan, szánakozó arckifejezéssel a szürkekabátoshoz.

26


A szürkekabátos tokája megemelkedett, és öblös, zengő hangon mintha azt dörmögte volna: – Pedig a nyakkendőt viselni kell! Edit-pajtás helyeslően bólogatott. – De még mennyire, hogy kell… – erősítette meg nyomatékosan, még mindig rosszalló tekintettel méregetve Pistit. Aztán mindketten megindultak felfelé a lépcsőn. Edit-pajtás újból duruzsolt a párttitkárnak. Ahogy kiértünk a friss levegőre fellélegeztem. Lelépdeltünk a betonlépcsőkön, és már lent is voltunk az udvaron. – Ki volt ez a ronda pasas? – kérdeztem Pistitől, mintha neki több oka lenne tudni, mint nekem. – Hallottad mit mondott ez a hülye Edit-pajtás… titkár…, vagy micsoda – válaszolt Pisti visszafogott hangon, félre húzott szájjal. – Aha! Te, ezek most mennek az igazgatónőhöz, aztán bezárkóznak az irodába, és a titkár levetkőzteti Edit-pajtást, aztán az igazgatónőt, aztán az igazgatónő is levetkőzteti a titkárt. Biztos még egymás seggébe is belenéznek. Jól el lesznek így együtt – mondtam vihogva. Pisti arcáról egy szemvillanás alatt eltűnt a durcásság, és felkuncogott. – Te nem vagy észnél! – vakkantotta. Előreálló metszőfogai megvillantak. – Azért ne köpj be! – vigyorogtam rá. – Te tényleg nem vagy észnél! – nézett rám Pisti szemrehányóan. – Én nem szoktam beköpni senkit… Téged pláne nem. Felőlem még az Edit-pajtás székét is lepisálhatod a tanáriban, azt se mondanám meg senkinek. Különben is, csak a lányok szoktak árulkodni. Vagy nem…? Nem feleltem. Pár lépést némán tettünk meg egymás mellett, aztán bizalmas hangon megszólaltam. – Pisti! Igazán fent felejtetted a teremben a kisdobos-nyakkendődet? – Á… Azt csak úgy mondtam. – És hol van igazából? – Kitöröltem vele a seggemet! – Mii? A kisdobos-nyakkendőddel? Bolond vagy? – Nem volt vécépapír a klotyóban. Mit csináltam volna?

27


– Húú! Ebből baj lesz holnap. – Le van tojva az egész… És az nem baj, hogy a mosdóban a bűztől majdnem elokádom magam, a vécédeszkák hugyosak, és még vécépapír sincs? Hát menjenek a francba! Pisti ekkor olyan képet vágott, mint amilyet a felnőttek, amikor haragszanak. – Edit-pajtás pedig dögöljön meg! – tette hozzá. Rövid ideig csöndben bandukoltunk a templom felé. Elosontunk a plébánia mellett. A táskám nyomni kezdte a hátamat, a tornazsák összehúzó madzagja rácsavarodott a kézfejemre, és kiszorította belőle a vért. Pisti megállt egy ablak alatt. Én is megtorpantam, és kérdőn néztem rá. – Te Kristóf! – fordult felém. – Szerinted Edit-pajtásnak milyen a lába között? – Fújj! Biztos szőrös és büdös. – Egyszer azért kíváncsiságból megnézném, hogy milyen ott neki. Elfintorodtam, és már készültem, hogy mondjak rá valami vadat, amikor Pisti felett, a plébánia ablakában, egy lehelet vékony, áttetsző fátyolfüggöny mögött felsejlett egy fekete zakós, vézna, idős ember. Bütykös kezével félrehajtotta a függönyt. Előbb ránk nevetett, majd végigsiklott a tekintete a poros udvaron. Átnézett a szürke iskola felé. Úgy tűnt, hogy a tanári szoba ablakát figyeli. Kevéske hátrafésült haja hófehér volt. Arca beesett, összeaszott, tele barázdákkal. Homloka fénylett. Nagy, vizenyős szemeit tágra meresztette. Szája ovális alakban nyitva maradt, és úgy látszott, hogy teljesen fogatlan. Az egész ember riadtnak tűnt. Ugyanakkor volt benne valami ijesztő, ahogy ez az aggastyán kikukucskált a sejtelmesen sötét szobából. Mintha már időtlen idők óta ott raboskodna, és csak az öreg napjait számlálgatná. Talán egy agg lelkész lehetett, talán a plébánia vagy a templom őre? Nem tudtuk. Mindenesetre Pistivel jobbnak láttuk, ha minél előbb lelépünk onnan. Halkan suhantunk a plébánia fala mellett. Szerencsére egy lelket sem láttunk. Befordultunk a templom rejtett oldalához vezető betonútra. Az udvar hátsó kapuját persze, mint mindig, most is nyitva találtuk. Tovább lépdeltünk, még mindig a plébánia

28


mellett, de most már a másik oldala mentén. Feltűnt a templom komor tornya előttünk, s ahogy egyre közeledtünk a pincéhez, a kaland izgalma is fokozódott bennem. Fantasztikus – futott át bennem –, fantasztikus ez a mai nap. Vetkőzések az iskolában, aztán botrány, most meg ez a rejtelmes pince…! Csak nem kapnak rajta minket? De a távoli autók zaján kívül semmi sem zavarta meg a nyugalmat. Óvatosan lépdeltünk tovább. A magas vadgesztenyefa terebélyes lombja szelíden susmorgott a lágy szellőben. Lábunk alatt száraz, megbarnult levelek zörrentek, és lehullott, tüskés, zöld burkukból kipattant gesztenyék görögtek tovább, ahogy egyet-egyet odébblöktünk a cipőnkkel. A vadgesztenyefát elhagyva, Pistivel letértünk a rejtekútról, és ráléptünk a templom mellett végighúzódó, nyirkos, füves részre. Itt már bokáig gázoltunk a levéltengerben. Szinte sistergett a lépteink nyomán a sűrű, fonnyadt avar. Már csak néhány lépésnyire voltunk a templom nyomasztó, szürke falaitól, melyet a csúcsíves ablakokig terméskövekből húztak fel, valamikor nagyon, nagyon régen. A csúcsíves ablakokba színes, rombusz alakú, apró lapocskákból álló katedrális üveget tettek. Az egyik ablak párkányán egy kövér, rozsdabarna macska kuporgott. Álmosakat pislogott, ám zöldes szemeivel sandán követett minket. Ez a gyanakvó macska szerintem pontosan tudta, hogy hova megyünk. Puhán, visszafojtott lélegzettel tipegtünk lefelé a templomfal mellett a lépcsőn: belopództunk a pincébe. Cipőnk tompán dobogott a döngölt talajon. Meglazítottam kezemen a tornazsák madzagját. Odaértünk a vasajtóhoz, megálltunk előtte, és füleltünk, hátha meghalljuk a morgást. Nem hallottunk semmit. Teljes csend volt odalenn. Radó Zoli gesztenyéi ott feketéllettek lábunk előtt a földön. Belerúgtam az egyikbe. Tompán koppant a vasajtón, majd visszagurult a lábamhoz. Pistire néztem. Szemüvegén megcsillant egy betévedt fénysugár. Ő éppen mutató ujjával a szájában turkált. Egy lötyögő, hátsó tejfogát piszkálgatta. Látszott rajta, hogy tökéletesen elmerül az önkínzásban.

29


– Milyen titokzatos idelent – nyomtam meg a kabátja ujját. – Állati titokzatos – felelte, nyálas ujját kivéve a szájából. – Azok a kincsek, vagy emberi csontok biztosan már évszázadok óta ott nyugszanak az ajtó mögött… nem gondolod? – De lehet, hogy már ezer éve is. Itt akár meg is gyilkolhattak valakit – mondtam, és megborzongtam. Orromba lassan kezdte belopni magát a pince dohos szaga. – Nézd ezt a rozsdás vaskarikát! – mondta Pisti, és a penészes téglafalba erősített vasbilincsre mutatott. – Olyan, mint az ördög gyűrűje. – Az ördög gyűrűje – ismételtem eltűnődve. – Tudom már! Ez egy kínzó kamra volt. A hitetleneket gyötörték itt halálra – szisszentem fel hirtelen. – Ááá, nem hiszem, egy templom alatt csak nem – rázta a fejét, miközben fogai hallhatóan összekoccantak. – Miért ne? Te nem hallottál még a gonosz papokról, akik üldözték a haladó embereket, és megkínozták, aztán elégették őket? Pisti szája tátva maradt. Láttam rajta, hogy szinte issza a szavaimat. Tehát okoskodóan, bár kissé remegő hangon folytattam. – Tudod, a régi korokban volt egy hülye nevű szervezet. Inkarnációnak hívták…, vagy iniciálónak… Mit tudom én. Szóval ezek parancsára összefogdosták az… erénytekeket… Így hívták az ellenállókat. Aztán félholtra kínozták, és elégették őket egy hatalmas máglyán. Ezt a keresztpapám mesélte. Tudod, a keresztpapám nagy marxista, és nagyon okos ember. Pisti szeme felcsillant. – Ááá, erről már én is hallottam. Voltak boszorkánynők, meg gyerekboszorkányok is, akiket elégettek. Nekem úgy mondta a nagymamám, hogy ezek a boszorkányok legtöbbször tök ártatlanok voltak. De persze azért voltak lázadó boszorkányok is. Mint például a Johanna… Te Kristóf! Lehet, hogy itt is egy boszorkány kísértete lakik? – Le-het – lihegtem kis szünet után, reszketve. Pár pillanat néma csend és borzongás következett. Pisti kitágult pupillával nézett rám, és fülelt. Egész közel hajoltam hozzá, mintha attól félnék, hogy rajtunk kívül bárki is meghallhatja. – Teee, figyelj csak. Mi van, hogyha a Ladics Ági is boszorkány? – kérdeztem végül izgatottan.

30


– Ezt meg honnan veszed? – Hát, te is láttad mit csinált az öltözőben. mindenkit bebolondított. Nekem a kályha mögött még a micsodámat is megfogdosta. Na? Pisti szája elé kapta a kezét, szeme pedig olyan kerek lett, mint egy békáé. – Na nehogy már! – hitetlenkedett. – Hidd már el, ha mondom! – Hm, hát ha így van, akkor talán tényleg boszorkány. Pisti egy sóhaj erejéig töprengve kinézett a nyitott pinceajtón, majd visszafordította a fejét, és derült arccal folytatta. – Akkor az Ági „régen” biztosan pórul járt volna, ha ilyeneket csinál, és mondjuk Edit-pajtás egy gonosz papnő lett volna… De mi megmentettük volna, mi? He… he… he… – De lüke vagy! Nem is léteztek papnők. Edit-pajtás különben is már születésétől fogva úttörő, és a gonosz papok korában is úttörő lett volna… Egyébként lásd be, hogy bele vagy esve! – Kibe, az Edit-pajtásba?! – Egy frászt, a Ladics Ágiba. – Honnan gondolod? – Látom a nézéseden. Rövid merengés, és félrepillantás következett. – Na jó! Bele vagyok esve! És? Minden fiú szerelmes belé az osztályból… Miért baj? Bár ez az őszinteség egy picit meghökkentett, ennek ellenére kifejezetten örültem neki. – Bajnak nem baj, de tőled még akkor sem kérte, hogy mutasd meg neki a micsodádat, és a punciját sem láthattad olyan közelről, mint én, és a cukrot sem adtad át a szádból az övébe. Na…! – Persze! Mert te szép vagy, és tetszel neki. Ez jól esett. Kezemmel a kabátját félrehajtva, megigazítottam az elkajlult inggallérját. – No jól van, te kis nyakkendőtlen! Majd én beszélek vele, hogy te is megnézhesd közelről. Sőt, még szét is húzza neked, és bele is nézhetsz. Marha érdekes ám, az a kis kiálló piros bimbó a rózsaszínű kagylóban. – Azta! …fúú! – tátotta el a száját Pisti, de ebben a pillanatban halk morgás hallatszott a vasajtó mögül. Összerezzentem. Pisti szá-

31


ja tátva maradt. Éreztem, hogy libabőrös leszek, és hogy a karomon és a lábamon a puha szőrpihék felágaskodnak. Aztán úgy éreztem, mintha összehúzódna a gyomrom. Ugyanolyan furcsa zsongást éreztem a hasamban, mint amikor Ágival nézegettük egymást. A morgás nyöszörgésbe ment át, majd elhallgatott. – Hal-lot-tad? – suttogta Pisti ijedten. – Persze, hogy hallottam, és most mi legyen? – suttogtam vissza. – Majd holnap megdumáljuk a fiúkkal, de most szerintem pucoljunk innen a francba. – Jó, pucoljunk – helyeseltem dideregve. Elhagytuk a rejtekhelyet, és miközben felosontunk a lépcsőn, igen erős gyanúm támadt a morgással kapcsolatban. Úgy véltem, az csakis egy vízvezeték hangja lehetett, amely ott húzódik bent a falban. Egészen az iskolakapuig győzködtem Pistit erről a feltevésemről, de ő váltig állította, hogy az igenis egy bent rekedt kísértet. Végül legyintettem, és elhallgattam. A kaputól néhány lépést némán tettünk meg egymás mellett. Néha egész közel lökődtünk egymáshoz. Kezünk összeért, hátitáskánk, tornazsákunk összeütődött. Végül szinte egyszerre összeakadt a tekintetünk. Pisti enyhén lehajtott fejjel a szemüvege felett, vizenyős kék szemeivel jelentőségteljesen rám kukkantott, majd barátságos, de titokzatos mosollyal a szája szegletében közelebb hajolt hozzám, és megszólalt. – Te, figyelj csak! Egyébként… amúgy mit csinálnál a Ladiccsal, hogyha hagyná magát? – Hogyhogy mit? Mikor? – Például… például ha ott feküdne pucéran az öltözőben, és mondjuk tök egyedül lennétek… – Hááát? Sok mindent – rávigyorogtam. – Mondjuk összecsókolnád a meztelen testét? – Össze. – Mindenhol? – Bárhol. – Ééés… nyalogatnád ott neki? – fordult felém, két első nyúlfogát az alsó ajkára szorítva, miközben cinkosan mosolygott rám. – Nyalogatnám. És te…?

32


– Én is! – vágta rá szinte azonnal, most már nyíltan a szemembe vigyorogva. De az arca piroslott, mint az érett alma. Ettől kezdve én adtam fel neki a labdákat. – Na és a fenekét is nyalogatnád? Pisti nevetve visszatolta orrhegyére csúszott szemüvegét, és rögtön válaszolt. – A fenekét is. Itt pironkodva, de merészen egymás szemébe néztünk, mint két igaz jó barát, akiknek semmiféle titkuk sincs egymás előtt. Mellettünk elsétált egy-egy járókelő, az úttesten zúgva elsuhant egy-egy autó. A szél már teljesen elállt. A fasori gesztenyefák rezdületlenül sorakoztak egymás mellett. Befordultunk a Bajza utcába. Pisti témát váltott. – Szerinted mi ez a hülyeség ezzel az állandó nyakkendőzéssel. Miért vannak úgy oda érte az Edit-pajtásék? Mi? – A rend miatt! Ettől leszünk egyformák. A nyakkendő és a köpeny a mi egyenruhánk. Azért! – feleltem, és borzasztó büszke voltam magamra, amiért ilyen okosan válaszoltam. Pisti eltöprengett egy picit a koszos járdát bámulva, majd felemelte a fejét, és azt mondta: – Mondhat amit akar Magda néni, meg Edit-pajtás, nekem Ági akkor is meztelenül tetszik a legjobban. Pisti rám nevetett. Szemei fénylettek az üveglencsék mögött. Barátságosan visszanéztem rá, de a következő pillanatban megszeppenve felhúztam a vállaimat. Éppen egy szigorú arcú, idősebb, szikár bácsi jött velünk szembe. Hosszú lódenkabátban, elegáns kalappal a fején. A lódenkabátja nyitva volt. Így jól láthattam, hogy nadrágja elől egészen kidudorodik. Félve felpillantottam… Talán valamit meghallhatott a beszélgetésünkből, mert szúrós szemeivel ránk tekintett, és méltatlankodva csóválta a fejét. A sejtelmes, enyhe szorongás – mint egy láthatatlan kígyó – ismét körülölelte a mellkasomat. Az autók egyhangúan dörmögtek. Egy busz erőteljes mormogása elnyomta gyönge gyerekhangunkat, így hát nem is nagyon szóltunk egymáshoz, amíg el nem értünk a buszmegállóhoz, ahol szokás szerint elbúcsúztunk egymástól. Délután két óra volt. A távolban valahol megkondult egy templomharang.

33


Elővarázsolt édenkert ...avagy egy klasszikus elbeszélés ...Neked... „Álom, álomra gyúl, csorbult vágy tör nehéz utat a romok közt az emlék…” (Puskin: Emlékezés)

1. Furcsa, hogy ma többször is gondoltam rá. Reggel kaptam a telefont, hogy Dani haldoklik. A barátnője hívott fel. Kétségbeesve, görcsösen zokogott a telefonba. Én meg csak sajnálkoztam, de nem lepődtem meg. Bennem már régóta halott volt. Nem éreztem mást, csak ürességet. Álltam az ablak előtt, és tűnődve tekintettem le négy emeletnyi magasságból. A levegőben szelíden kergetőztek a hópelyhek. Néztem, ahogy leheletem az ablakon egy kedves, szép arcot formált. Aztán a párával együtt lassan összezsugorodott a kép, és eltűnt. Egyre erősebben szorította torkomat a régi fájdalom. Lent az utcán, a házunk előtt elsuhanó autók csattogva túrták szét a latyakot. Alig néhány járókelő topogott csak a mocskos hóban. Behúztam a vastag sötétítő függönyt. Előkotortam a gyerekkori filmeket, amelyeket nagypapa csinált rólunk. Az öreg Kodascope már ott állt a befűzött filmmel a kisasztalkán. Leoltottam a villanyt, és bekapcsoltam a vetítőgépet. Tán egy óráig ücsörögtem így a sötétben, míg végül előkerült az utolsó szürke kis orsó, rajta az elmosódott dátum: 77 május. Befűztem ezt a tekercset is a gépbe. Lassan peregni kezdett

34


a film. A vetítőgép barátságosan kattogott mellettem. Sajátságos szag áradt a felforrósodott fémtest belsejéből, ahol a csövek, a vezetékek tekeregtek, és ahol a vetítőgép izzó lámpája rejtőzött. Szerettem ezt a szagot, a régmúlt, boldog idők szagát. Ahogy a fénynyaláb a vászonra vetült, egy élesen világító négyzet jelent meg rajta, majd egy-két pillanatnyi vibrálás után egy jelenet. Áhítattal néztem a képeket. Néma, nyolc milliméteres, amatőr film volt. A vásznon varázs-ablak nyílt a gyerekkoromra. Meseszerűen szépek voltak a színek. Egy piros, zöld huzatú, virágmintás hintaágy látszott a filmen. Danival ketten ültünk az ágyon. Ő három éves volt, én öt. A napfény elömlött arcunkon. Én hintáztattam az ágyat. Dundi kezemmel megkapaszkodtam a hintaágy vázában, és úgy löktem el egy kicsit. Dani valamit mondogatott, és mutogatott a „felvevő-masina” irányába. Én odahajoltam hozzá. Finom hajpihéit újra éreztem az ajkamnál, meg a bőre édes, friss tej-illatát. Nevettem. Szeretet töltött el, ahogy figyeltem a képeket. Szerettem Danit, és szerettem magamat. Bőrének tej-illata észrevétlen összekeveredett bennem a vetítőgép forró tömjénszagával. Szerettem volna megint ott hintázni vele együtt. A hintaágy mellett, a kerti ágyás felett, aranyos kis tarka pillangó repkedett. Az akkori, és soha többé életre nem kelthető tátikák körül, az akkori, és soha többé életre nem kelthető pillangó. Hirtelen zörögni kezdett a vetítőgép, majd elszakadt a film. A varázslat szertefoszlott. Az alul lévő orsó – melyre a film csavarodott – vadul pörgött tovább, a celluloid-szalag pedig tehetetlenül csapdosta az asztalt. Nem kapcsoltam ki a gépet. Hátradőltem a fotelben, hallgattam a kattogást, néztem a megvilágított vásznat. Befelé figyeltem.

2. Két-három éves korom óta ismertem őt. Mindannyian egy komor, zegzugos bérház lakói voltunk. A szomszédos lakás volt az övék.

35


A mi szerény kis lakásunkhoz képest Daniék tágas, igényesen berendezett lakásába lépve – amikor délutánonként átmentem játszani – valóságos palotában éreztem magam. A nyurga termetű Gyuri bácsi, valahányszor csak náluk voltam, barátságosan megpaskolta a fejemet, és mentolos cukorkával kínált minket. Danival majdhogynem mindent együtt ismertünk meg. Együtt tanultunk meg korcsolyázni, úszni, biciklizni. Állandóan egymást majmoltuk. Sőt, mondhatom én szenvedélyesebben utánoztam őt, mint ő engem: én a nagyobb fiú, őt a kisebbet. Utánoztam a mozdulatait, a beszédét, a hanghordozását – akkor még selypített –, és utánoztam az arcjátékát is… Emlékszem, abban az időben gyakran láttam, ahogy Kati néni Danit eteti. Ez tetszett. Megkértem anyámat, etessen meg engem is. Persze Dani is utánzott engem: és boldog voltam, amikor észre vettem, hogy valami kifejezést átvett tőlem. Így hát egymást utánozgattuk, és emellett különös, titkos szavakat is alkottunk, melyeknek jelentését csak mi ismertük, meg néhányat a Vilma néni, aki a folyosó másik oldalán lakott. Vilma néni nagyon szeretett minket. Bár én mindig úgy éreztem, hogy Dani a kedvence. Talán azért, mert Dani két évvel fiatalabb, kisebb, és gyámoltalanabb volt nálam. Egyébként Vilma néni magányosan élt, másfél szobás lakásában. Férje, mint mesélték, súlyos kedélybeteg volt. Úgy két évvel a születésem előtt halt meg. Megmérgezte magát. Úgy találtak rá, valahol a Duna mellett. Így aztán Vilma néninek nem voltak gyerekei, csak egy habókos húga, aki néha meglátogatta. De azt hiszem ő csak velünk szeretett foglalkozni. Számtalanszor előfordult, hogy este becsöngetett hozzánk vagy Daniékhoz, egy hosszú üvegtálcára halmozott meggyes vagy almás rétessel. Volt úgy, hogy hétvégenként, reggel egy-egy lekváros puffanccsal jelent meg az ajtóban. „Meghoztam a kiskirályfik reggelijét” – mondogatta, és átnyújtotta a puffancsokat anyámnak és Kati néninek, sőt, alkalmanként a lekváros puffancs mellé kaptunk még tőle egy-egy bögre forró kakaót is. Hogy van ez, hogy én mindenre ennyire emlékszem?

36


Még ma is magam előtt látom Vilma néni csodás diótortáját, amit Dani négy éves születésnapjára készített. Én már a születésnap délutánját is Daniéknál töltöttem. Dani félig lecsúszott fehér zokniban ugrándozott a nagyágyon. Pipacsvörös volt az arca. Én az ágyon térdeltem mellette. Tátott szájjal néztem őt. Néztem a pipacsvörös arcát. Aztán a hátra bukfenceket gyakoroltam. Volt hely bőven a hatalmas ágyon. Egy idő után kimerültem, de Dani még mindig magába feledkezve ugrándozott. Az ágy rugói magasra lökték. Újra, megint, és megint, miközben hangosakat roppantak… Dani láthatóan csak úgy repdesett a boldogságtól. Tudta, hogy most ő a központ, őt ünnepli mindenki. Estére összehívták az egész családot. Én mindig imádtam a családi ünnepeket. Persze főleg a karácsonyt, meg ha éppen nekem volt születésnapom. De nekem akkor még hosszú hónapokat kellett várnom, hogy hét éves legyek. A konyhában hallhatóan nagy volt a készülődés. Csörrentek az evőeszközök. Vanília illat szivárgott be a szobába. Közelebb húzódtam Danihoz. Mélyen a szemébe néztem. „Ha most bejönne Kati néni, és meglátná, hogy ugrándozol az ágyon, egyből visítana” – gondoltam. Viszont ha Vilma néni is itt volna, egészen más lenne a helyzet. Mert ő rögtön megvédené Danit, és néhány kedves szóval Kati nénit is lecsillapítaná. Dani bizonyosan gondolatolvasó volt, mert abba is hagyta az ugrabugrálást. Váratlanul átölelte a nyakamat, és megcsókolt. Meleg, bársonyos bőrével hozzám simult. Kellemes szappan-illata volt a délutáni fürdéstől. Aztán pár perc múlva, ahogy lehiggadt, úgy láttam, egészen vértelenné és fakóvá vált az arca. Mintha már nem is élne. Mint egy halott gyerek. Persze tudtam, hogy él, mert ült az ágy közepén, és meredten nézett rám. Megriadtam. Mi lesz, ha valami baja van? Talán túl sokat ugrándozott, és most meg fog állni a szíve?! – rémüldöztem. De egy pillanat múlva, már fel is pattant, és leugrott az ágyról. Talán csak meg akart tréfálni… Nekem vannak megérzéseim… Nemsokára valaki csengetett, majd Vilma néni szelíd, derűs hangját, és nevetgélést lehetett kintről hallani. Megérkezett a

37


tejszínhabbal díszített diótorta. Tetején egy fehér marcipán táblácskával, rajra csokoládé-folyatással ráírt négyes szám… Vilma néni különben kis levegőtlen szobájában is szívesen látott bennünket. Hat éves korom körül, emlékszem, gyakran átmentünk hozzá. Egy időben sűrűn előfordult, hogy Danival órákat töltöttünk Vilma néninél. Legtöbbször, amíg mi a kis komor szobában játszadoztunk a földön, Vilma néni ósdi foteljében üldögélt, és kötött vagy olvasgatott. Vállán saját maga kötötte rózsaszín hálószerű kendőt viselt. A szobát belengte a régi bútorok szaga, valamint Vilma néni olcsó kölnijének illata. Egy verőfényes őszi napon Vilma néni lábát éppen egy kis párnás széken nyugtatta. Harisnyáját levetette, és beledugta elhordott, sötétbarna mamuszába. Vilma néni duci teste, kezében a napilappal, orrán a nagyítólencsés, vastag, fekete keretes szemüveggel, úgy festett, mintha összenőtt volna öreg foteljével. Mintha ő meg a fotel már örökké elválaszthatatlanok lennének. Akárcsak a fotel a vörös selyemmel bevont ernyőjű lámpától. Mi Danival a földön egymásnak gurigattuk a labdát. Oda vissza, oda vissza. Bár én már akkor kinőttem a földön csúszkálós korból, Dani majmolásában még sokáig kedvemet leltem. De ezen a délutánon, emlékszem, ő utánzott engem. Ott gurigáztunk tehát a labdával, Vilma néni zömök, bütykös, pici, kék erekkel hálózott, meztelen lábai mellett, amelyeket keresztbe vetett egymáson. Játékosan megmozgatta a lábujjait: az újságot csörgetve becsukta egy percre, miközben ránk mosolygott. Lábszagot éreztem. Szimatolni kezdtem. Odamásztam Vilma néni lábaihoz. A lábszag erősödött. Még közelebb másztam. Orrommal megérintettem Vilma néni talpát. Úgy látszik ez csiklandozhatta, mert nagylábujja megrándult. Felnevetett, de nem szólt semmit, csak nézett egy ideig, aztán folytatta az újságolvasást. Én egészen odanyomtam orromat Vilma néni talpához. Kezemmel átkulcsoltam a lábfejét. Dani elejtette a labdát, és odamászott ő is Vilma néni másik lábfejéhez, s orrát a talpához bökte. Forró, kihevült arca az én arcomhoz simult. Bőr a bőrrel találkozott, és a pici érintkezési pontokon szinte egybeforrt a három test.

38


Éreztem, hogy ajkamtól nedves lett Vilma néni talpa. Az olvasás közben talán már meg is feledkezett rólunk, és kissé felhúzta a széken a lábát. Szétnyílt a pongyolája, és mi beláttunk egészen a nagy fehér bugyijáig, amely kövér combjai közé gyűrődött. A bugyija széleinél pedig őszes szőrszálak látszottak. Volt ebben az egész helyzetben valami fura, de izgató. Igazán nem tudhatom, hogy miféle élvezetet találtunk ebben az új játékban, de abban az időben többször átmentünk hozzá, és sandán a lábaihoz kuporodtunk. Ez csak a mi hármunk titka volt: Vilma nénié, Danié, most már csak az enyém… Még mindig a fotelben ültem. Bámultam magam elé. És a belső film tovább pergett.

3. Úgy egy évvel a már említett születésnap után Dubrovnikban nyaraltunk. Dani a szüleivel, én pedig anyámmal, és nagypapával. Rekkenő, párás meleg volt. A türkiszes, csillogó hullámocskák békésen csobbantak a part menti köveken. A parttól nem messze állt a szálloda. A verőfényben a fehér falak visszaverték a napfényt. Csak úgy ontotta magából minden a forróságot: a homok, a kövek, a sziklák, a kis házak mögött felfelé húzódó karsztos domboldal. Csak az oleander bokrok, mirtuszok, és ciprus-fák zöldelltek. A strandról tértünk vissza Danival. A szálloda teraszán csaknem egyszerre jutott eszünkbe, hogy jó lenne jégkrémet enni. Anyám a kezembe nyomott néhány dinárt, és Danit rám bízva útnak eresztett minket. – Vigyázz a kis barátodra – súgta a fülembe. – Tudod, te vagy a nagyfiú – és gyengéden megcirógatta az arcomat. Ahogy távolodtunk hátrapillantottam. Anyám és nagyapa még mindig ott ácsorogtak a szálloda teraszán. Anyám bőre feszes volt, és napbarnított arca kislányosan szép. Fülei mögött visszakunkorodott rövid barna haja. Egyrészes, zöld virágmintás fürdőruhájában állt ott. A kezében tartott gumimatracról még min-

39


dig csöpögött a víz. És nagyapa is nagyon fiatalosnak látszott. Napbarnított, szőrös mellén ott láttam – mint mindig – a fényképezőgépet. Előttünk, messze a távolban, már láttuk a kis fekete gumikerekeken guruló kocsit, rajta a mélyhűtő ládát. A jégkrémárus, fején fehér ellenzős sapkával, egyet-egyet kurjantott. Azt ismételgette, hogy „sladoled”. Ahogy újból hátranéztem, láttam, hogy anyám és nagyapa integetnek nekünk. Nagypapa látván, hogy visszafordultam, tréfálkozva, gyorsan a szeméhez emelte a fényképezőgépét. Úgy tett, mintha fényképezne. Visszafordultam. Lépdeltünk tovább a salakkal beszórt úton. Rettentő hőség volt. A szám olyan száraz lett, mintha fakérget rágcsáltam volna. Nyelvemet alig tudtam forgatni. A délutáni vörhenyes napsugarak forrón simogatták a hátamat. Úgy éreztem, hogy a talaj szinte parázslik a talpam alatt. Szandál volt rajtam, póló, és narancssárga fürdőnadrág. A szandál csatos pántja nyitva lifegett. A csat minden lépésnél enyhén megzörrent. Dani fürdőnadrágban, pólóban, klumpában lépkedett mellettem. Ahogy haladtunk a sudár pálmafák mellett, Dani arcán úgy tűntek fel, és maradtak el a lombok árnyai. Hallottuk a távoli fürdőzők visongását, és a karsztos domboldal fái közt tanyázó énekes kabócák szüntelenül recsegő, berregő cirpelését. Jobb kezemben azt a néhány dinárt szorongattam, amelyből majd jégkrémet kell vennem. A másik kezemmel pedig Dani meleg, puha, párnás kis kezét fogtam. Egy pillanatra sem eresztettem el. Én voltam a nagyfiú, nekem kellett vigyáznom rá. Ott tipegett mellettem kedvesen csámpázva a klaffogó klumpájában. Jóleső melegség áradt szét bennem. A tenyere egyszer csak nyirkos lett. Lehet, hogy csak a melegtől, de lehet, hogy izgult is amiatt, hogy rám bízták, és nem egy magabiztos felnőttre. Nekem is izzadni kezdett a kezem. Részben a hőségtől, részben a felelősség érzésétől. Tenyerünk összetapadt, izzadtságunk összevegyült. Amikor utoljára hátrapillantottam, anyámékat már nem lehetett látni. Eltakarta őket egy terebélyes, sötétzöld, nagylevelű cserje. A fehér kocsi előtt, a kurta sor végénél megállva balra tekintettem, a strand, a nyílt tenger irányába. Fenn, a halványkék ég-

40


bolton néhány visongó sirály rajzolódott ki, fehéren, rikítóan, ahogy a tengert kémlelve cikáztak erre-arra. Messze a látóhatár homályosan egybeolvadt a határozatlan szélű, párás éggel. Ahogy visszafordultam láttam, hogy már el is fogyott a sor előttünk, és a nagydarab, erős alkatú jégkrémárus már ránk meresztette szemeit. Fekete, szúrós, átható tekintetű férfi volt. Markáns sasorral. Fehér ellenzős sapkáját dús, sötét szemöldökére húzta. Először kicsit megszeppentem, ahogy szembe találtam magam félelmetes alakjával, de aztán bátran a szemébe néztem, és odaadtam a pénzt. Ahogy visszaindultunk – kezünkben a két párás jégkrémszelettel – még egyszer a nyílt tenger felé néztem, mely most jobbra esett tőlünk. Úgy tűnt, hogy a tenger a látóhatárral a semmibe vész, hogy azon túl nincs más, csak a végtelen semmi. S ahogy a végtelen semmire gondoltam, egyszerre valami kellemetlen, nyomasztó érzés fogott el. Valahogy minden – a mi összetartozásunk is – hirtelen értelmét vesztette, és a világ dolgai kétségbeejtően ridegnek hatottak. Pár másodpercig tartott csupán ez a rossz érzés, de akkor én gyorsan igyekeztem valami olyasmire gondolni, hogy „mindent és mindenkit szeretek, és hogy minden szép, és jó”. És különben is, mitől félhetnék, amikor a legjobb barátom kezét fogom? Azt hiszem, soha nem tartoztam ennyire senkihez.

4. …Lekapcsoltam az átforrósodott vetítőgépet. És nedves tenyeremmel megállítottam a még mindig pörgő tekercset. Egy meleg augusztusi délutánra gondoltam. Egy néhány évvel későbbi szentmiklósi nyaralásra… Daniék balatonaligai nyaralója sokkal szebb és nagyobb volt, mint a mienk itt. De nyári szabadságuk egyik hetét a mi kedvünkért mindig nálunk töltötték. Ott volt tehát a két család, együtt, még egyszer, és aztán soha többet. Ezen a nyáron én már tíz éves voltam. Dani meg nyolc. A kétszintes sárga faházunk, melynek galambszürke palatete-

41


jének hullámai közt minden nyáron egy hadseregnyi darázs fészkelt, a hosszan elnyúló, viszonylag keskeny telek végében állt. A veszedelmes éhenkórászok pimaszul körülzümmögtek minket, valahányszor valami édességet vagy gyümölcsöt majszoltunk a verandán. A ház mögött hirtelen emelkedő domb magasodott, mely vízszintesen folytatódott tovább. A ház déli oldalánál, egy pázsitos területen, a virágágyások előtt volt a hintaágy, amelyen évekkel azelőtt nagyapa lefilmezett minket. Az ágyások mögött, a zöldre mázolt, kopott, repedezett szerszámos bódé állt, ahol többek között az én világoskék vázú biciklimet is tároltuk. Daninak is volt egy kisebb, de drágább – piros – biciklije. Gyuri bácsi erre a hétre hozta le, hogy kedvünkre bringázhassunk a környéken. Be is barangoltuk azt széltében-hosszában. A KisDuna partját, a keskeny erdei ösvényt, a poros utat, a poros út túl oldalán elterülő árvalányhajakkal, meg szamárkóróval benőtt tarackos mezőt: ahol az apró sáskák, szöcskék hatalmas ugrásokkal menekültek a biciklikerekek elől. Jobb oldalt, kertünk széle már az erdőt érintette. Baloldali szomszédunk egy félárva kislány volt, aki iszákos, ápolatlan, mogorva anyjával élt kettesben. Sokszor hallottuk, hogy milyen gorombán beszélt vele. És láttuk, hogy minden csekélységért elnáspángolta. Csupán a kert végéig húzódó, és a dombra is felfutó drótkerítés, és egy galagonya sövény választott el minket megrokkant, vályogtéglás kunyhójuktól. A kislány – akit Arankának hívtak – úgy hét esztendős lehetett. Kócos, szalma-szőke hajával, és sóvárgó, nagy szürkészöld szemeivel – a maszatos arca ellenére – elragadó jelenség volt. A kertjükben vagy a porosúton állandóan mezítláb futkározott, áttetsző, piszkos fehér csipkebugyijában, és bő, hosszú ujjú, kifakult blúzában. Ha valamin elcsodálkozott vagy eltöprengett, mutató ujját gyakran a szájában felejtette, és így álldogált a kert közepén, vagy a homokozóban. Azt hiszem, sokszor éhezett egész nap. Nagyon megsajnáltuk „Szutykos Arankát” – magunk között így neveztük el –, és többször szedtünk neki a kertünk gyümölcsfáiról ringlót és őszibarackot. Amennyit csak a markunk elbírt.

42


Odaléptünk a drótkerítéshez, és egyenként adogattuk piszkos, pici kezébe a gyümölcsöt. Ő ránk emelte hálától csillogó szemeit. Mohón harapta a barackot, miközben az állán végigfolyt az édes gyümölcslé. Csodált minket, jótevőit. Azon a meleg délutánon a kerítéshez közel felállított, kis piros felfújható gumimedencében pancsoltunk Danival. Aztán ahogy a levegő kissé lehűlt, kimásztunk a vízből, és berohantunk a házba felöltözni. Gyuri bácsi lent a nappaliban, az étkezőasztalnál römizett Kati nénivel. Kati néni akkoriban karcsú, világos barna, hosszú hajú asszony volt. Gyuri bácsi vékony, formás ujjaival, lazán tartotta a lapokat. Ahogy a kézfejét mozgatta, meg-meg csillant a jegygyűrűje. Játék közben egy pohár Badacsonyit kortyolgatott. Mi Danival diszkréten mellé somfordáltunk, és kivárva a megfelelő pillanatot, elkéredzkedtünk tőle. Megígértük, hogy vacsoraidőre visszaérünk. Kitoltuk a bicikliket a hosszú kertből. A zsenge pázsiton világos nyomot hagytak a kerekek. Ahogy a kertkapuhoz értünk, Szutykos Aranka a kerítéshez szorítva arcát bámult ránk. – Hová mentek fiúcskák? – szólalt meg cérnavékony hangján. – A Kis-Dunához. Nem jössz velünk? – kiabálta vissza Dani. – Nem mehetek, mert mosogatnom kell. A mamikám ma egy kicsit nincsen jól – felelte, és félrepillantott. – Hát akkor szia! – köszönt Dani, miközben én a súlyos, zöld vaskertkapun taszítottam egyet, hogy kitolhassa a biciklijét. – Vigyázzatok, mert arra felé sok a „csóján” – szólt még utánunk Aranka. Kedvesen aggódó volt a hangja. Ahogy még egyszer visszanéztem rá, őszinte szeretet, és valami mély fájdalom töltött el. Kiérve a porosútra ezt el is mondtam Daninak. A poros úton kitüremkedő, vastag gyökereken puhán zökkentek a biciklik. A biciklicsengők megzörrentek. Jobbra lefordultunk a mezőre, hogy a kis erdőben átvágjunk a keskeny ösvényen. Dani előttem pedálozott. Sötétkék rövidnadrágja a combjára feszült. A lábait figyeltem, a lábán lévő sportcipőt, a fehér, pirosstráfos zoknit: formás vádliját, meg a feszes, fényes bőrét. Ahogy tekert, véletlenül lecsúszott a lába a pedálról, és boká-

43


ja hozzáütődött az olajos lánchoz. Máris fekete olajcsík húzódott a lábszárán és a zokniján. Szólni is akartam neki, de ekkor egy fémeszöld fényű, ragyogó rózsabogár repült felém, mély zúgással. Egy rövid ideig, kíváncsian berregve repkedett és szimatolt a fülem körül, de végül egy hessintésemre elröppent. Zöld kitinpáncélja még csillant egyet a délutáni napfényben. Kékes színben játszó, füves területre értünk. Különös fűféleség volt ez: ezen a részen mindenhol ilyen nőtt, kisebb csomókat alkotott. Tarackot vagy egyéb gazt nem is tűrt meg maga körül. Átnyargalva a kékes fűcsomókon, a hűs kis erdőbe érve megállás nélkül tekertünk tovább. Üde, zöld ágacskák csapkodták lábunkat, vállunkat, mintha barátságuk jeléül cirógatnának minket. A folyóhoz közeledve a bürök és a bálványfa pudvás, áporodott szagát lehetett érezni. Ahogy kiértünk az erdőből, balra lekanyarodtunk egy szikkadt, repedezett, szűk, agyagos útra. Mélyet szippantottam a halszagú levegőbe. Dani önfeledten, szótlanul taposta a pedált. Talán neki is – akárcsak nekem – világmegváltó dolgok járhattak a fejében. Elgondolkoztam: mi lenne, hogyha Dani már sosem szólna hozzám. Ha egyre távolabb kerülne tőlem, mint most a száguldó biciklijével, és végül végleg szem elől veszteném. Nem hallanám a hangját, nem érezhetném a teste melegét, nem érinthetném meg soha. Mert Dani eltűnne a semmiben. Megriadtam. Hirtelen nyomasztó érzés tört rám. Mert mindig ott volt bennem, hogy ami szép azt elveszíthetem. De akkor, mire kiértünk a kis erdőből, a szorongás is megszűnt… A szikkadt utacska enyhe lejtővel ereszkedett a Kis-Dunához. Nem lehetett mást hallani, csak kerékpárjaink finom percegését, ahogy lendületben, tekerés nélkül suhantunk tovább. No meg a pirregő tücskök barátságos, lágy zenéjét a part menti bozótból. Teljes szélcsend volt, levél se moccant a fákon. A túlparti fák a lebukó nap fényében tompán vöröslöttek. Dani megállt, halkan zörrent egyet a biciklije. Mellé gördültem. Jobb lábát megtámasztotta egy farönkön. Két kezével még mindig a kormányba kapaszkodott. – Az a baj, hogy már mindent láttunk itt a környéken – fordult felém –, valami olyan helyre kéne menni, ahol még sose voltunk.

44


– Azt hittem már haragszol, hogy egész úton egy szót sem szóltál? – lihegtem kicsit kifulladva. – Áh dehogy, csak elgondolkoztam… Hát akkor hova menjünk? – kérdezte elbizonytalanodva. – Tudod, hogy nem mehetünk nagyon messze – feleltem. – Nappal is csak a taksonyi hídig. Ilyen későn még idáig sem szabadna eljönnünk. Dani pár pillanatig töprengőn átnézett a túlpartra. – El kellett volna hozni magunkkal Szutykos Arankát. Rá nem vigyáz senki… Láttad milyen szomorúan nézett utánunk? Bólintottam, de nem szóltam semmit. Körülnéztem. Rengeteg volt a parton a „csóján”, ahogy Aranka mondta. Burjánzott mindenfelé a folyóparti nyirkosságban. „Talán tényleg el kellett volna hozni magunkkal” – bólogattam némán. És közben a Kis-Duna szürkés víztükrét figyeltem, meg az itt-ott feltűnő vörhenyes csillámokat. – Menjünk be a vízbe!… Olajos lett a lábam, le kell mosni – fordult felém hirtelen Dani, és úgy nézett rám, hogy bár tudtam, hogy ezért a fürdésért csúnyán kikaphatunk, de nem voltam képes ellenállni a csábításnak. A levegő még kellemesen meleg volt. Éreztem, hogy a folyó szinte vonz bennünket. A farönknek döntöttük a bicikliket. Egy szemvillanás alatt levetettünk magunkról mindent. Ruháinkat összegöngyöltük, és a rönk mellé dobtuk. Így, teljesen pucéran, betocsogtunk a hűvös vízbe. Nyakig megmártóztunk. Sőt, Dani lebukott a víz alá, aztán ahogy feljött, megérintette a combomat. Rámcsimpaszkodott. Birkózni kezdtünk. Fröcsköltük egymást. Senki sem járt arra: senki sem figyelt ránk. De talán az sem zavart volna. Sokáig lubickoltunk. Az alkonyat lassan szürkületbe hajlott. Már megszoktuk a vizet, és cseppet sem fáztunk. Végül kikecmeregtünk a folyóból, és letelepedtünk a farönk melletti füves földbuckára. Vállunkra dobtuk a pólóinkat, és szorosan egymáshoz bújtunk, mert kint a parton már egy kissé lehűlt a levegő. Így üldögéltünk összefonódva, csurom vizesen, amíg át nem melegedtünk. – Nézd, hogy összement a pösztim! – mutatott Dani a lába közé, és combját kicsit szétnyitotta.

45


– Nekem is összement – feleltem. És valóban, egész apró lett, és ráncos. – Mi lenne, hogyha most már mindig ilyen kis mütyür maradna? – kérdezte. – Semmi – feleltem. – Semmi nem lenne. Csak talán jobban elférne az alsónacinkban. Ekkor egy nagy csigát pillantottam meg mellettünk a fűben. Békésen és méltóságteljesen csúszott: kíváncsian meresztve, nyújtogatva az ég felé lengedező csápjait. Még jó, hogy nem csücsültünk rá. Játékosan hozzáértem a mutatóujjammal az egyik tapogatójához. Rögtön összement a pici csáp, akárcsak a mi pösztink. – Ne bántsd a csiga-biga szarvát! – szólt rám Dani, és jelentőségteljesen összehúzta a szemöldökét. Mintha mérges lenne… Majd két ujja közé fogta a csigát, lemászott a buckáról, és óvatosan a farönkre helyezte. Aztán visszamászott mellém. Megigazította a hátán félrecsúszott pólóját, és most megint egészen közel húzódott hozzám. Combja lágyan a combomhoz simult. Bársonyos volt a bőre. Fitos orrát néztem, és az anyajegyet az orra mellett. „Gyönyörű ez a Dani” – gondoltam. Lassan elővillantak az égen a csillagok. Egyre több és több fénylett már odafenn. Így nézegettük az égboltot egy ideig, amikor Dani észrevett három egymáshoz közeli, egy vonalban lévő, ragyogó, fényes pontot a koromfekete égen. – Nézd csak Kristóf! Ott van a „három őrcsillag”. A mi őrzőink. Amikor Dubrovnikban voltunk, akkor neveztük el őket. Emlékszel? Minden este az erkélyről figyeltük. – Emlékszem – mondtam nagyon halkan. Valahogy egyre jobban elcsendesedtünk. – Enyém a jobb szélső őrcsillag! – lihegte a fülembe, de aztán helyesbített. – Persze, ha akarod, lehet a tied is, és akkor az enyém a bal szélső. – Mindegy, mert úgyis mind egyforma. Lehet a jobb is, lehet a bal is, ha akarod. De akkor kié legyen a középső őrcsillag? – Nem tudom. – Talán Szutykos Arankáé? – suttogtam félhangosan.

46


– Te Dani, figyelj csak! Mi bárhol leszünk, ha nagyon messze is egymástól, erről tudni fogjuk, hogy összetartozunk. Igaz?! – és a sötétségben csak azt láttam, hogy árnyékba borult arcát felém fordítja. – Ugye mi mindig barátok leszünk? – kérdezte. – Mindig. – Hiszen nekünk nincsen testvérünk. Neked sincs, és nekem sincsen. – De igen! Mi vagyunk egymás testvérei! – mondtam én, rövid töprengés után. – És ha felnövünk, akkor is egy házban lakunk majd. És mi jó emberek leszünk, Dani. És segítünk a szerencsétlen embereken. – A Szutykos Arankán is…! – vágott közbe Dani. – Igen! Ha nagy lesz, ő is odaköltözik hozzánk, és nem kell többé nyomorognia. – De előbb megmosdatjuk, ugye? – Persze, előbb megmosdatjuk. Veszünk neki szép ruhákat is. És megírja rólunk az újság is. És a tv is műsort készít majd arról, hogy van két jóbarát, akik segítenek a szenvedőkön. Mi ketten óriási tetteket hajtunk majd végre. Így tervezgettük a jövőnket a lassanként átláthatatlan sötét éjszakában, ott a Kis-Duna partján. Még közelebb húzódtam Danihoz. Átöleltem. Éreztem, hogy még nedves a haja. Langyos bőröm, langyos meztelen vállához simult. A körülöttünk nyüzsgő, zizegő szúnyogok sem zavartak. Furcsa helyzet volt. Csak az árnyékolt arcát láttam, csak a meleg testét éreztem, és fogtam a kezét. – Hű, de hideg a kezed! – mondtam, és megszorongattam. – Nem fázol? – kérdeztem. – De, egy kicsit. De nem érdekes. – Akkor felöltözünk. Nagyon távol, messzi a sötét erdők felett fény villant. Lágy esti szél érkezett a kis erdő felől. A fák fekete lombjai susogni kezdtek. Valami hideg borzongás futott végig rajtam. A taksonyi-híd irányából – a fehér kaviccsal beszórt partszakaszon – egy imbolygó biciklista közeledett. Már messziről látszott a kerek, égő lámpája, és a kavicsokon suhanó, nagy ovális fényudvar. A biciklista

47


magában dalolászott. Valószínűleg kissé pityókás lehetett, ezért nem tudta egyenesben tartani a biciklijét… „Sárgán virágzik a tök” – kornyikálta durva, reszelős hangon. Közvetlen előttünk tekert el zörgő biciklijével, de észre sem vett minket. Valami hosszú tárgy, bizonyosan pecabot volt a biciklihez erősítve, mely mint egy harcra kész középkori lovag lándzsája meredt előre. Ahogy távolodott tőlünk sötét alakja, a hamiskás dal halkuló fütyörészésbe váltott. – Hű, ebből baj lesz…Tűnjünk haza gyorsan. Nagyon késő lehet – szisszentem fel, s leugrottam a földbuckáról. Pillanatok alatt magunkra kapkodtuk ruháinkat, Felpattantunk a biciklikre. Átvágtunk az erdőn. Nem volt könnyű, kétszer is letértünk a kis ösvényről. Dani nyafogni kezdett: mi lesz, ha nem találunk haza? A dinamókat ugyan rápattintottuk a kerekekre, de lámpáink igen gyöngén világítottak. A sötétség engem is egyre jobban nyomasztott. Talán csak a lombszöcskék harsány kerepelése, és a pirregő tücskök cirpelése nyugtatott meg valamennyire. Félve nyitottam be a kertünkbe. A kapu fájdalmasan megnyikordult. Szutykos Arankáék kunyhója, mint valami sötét kőhalom, baljósan és némán feketéllett a szomszédban. A házunk sejtelmes sötétségbe burkolódzott, csak a nappaliból kiszűrődő fény jelezte, hogy odabent még ébren vannak. Épp ilyen félelmet keltő lehetett a Mézeskalácsház, amikor Jancsi és Juliska rábukkantak az elvarázsolt erdő mélyén. A leeresztett narancssárga rolón keresztül látni lehetett, ahogy valaki izgatottan fel-alá járkál a nappaliban. Megismertem: Anyám volt az. Reszkettem. Rossz előérzetem volt. Sejtettem, hogy következményei lesznek a késésünknek. Igazam lett… Anyám és Gyuri bácsi már kétszer is kint voltak a mezőn, zseblámpával kutatva utánunk. Már arra gondoltak, hogy értesítik a rendőrséget, bár ezt Gyuri bácsi – aki egyébként már kicsit „borvirágos” hangulatban volt – még nem tartotta szükségesnek. Anyám szinte toporzékolt: egész testében remegett a dühtől. Csapkodott, ordítozott, káromkodott, őrültnek nevezett. Alig ismertem rá. A hangja teljesen megváltozott, a szeme elsötétült, az ajka elfehéredett. Tenyere az arcomon csattant. Az ütés, mint vala-

48


mi szörnyű csaláncsípés, égette az arcomat. Szememet elöntötte a könny. – Hogy lehetsz ilyen kíméletlen? Észnél vagy, fiam…? Tudod te, mi minden történhetett volna veletek?! – zihált, és kezébe temetve az arcát, ledobta magát a fonott nádszékre. Dani szülei nyugodtabbak voltak. – Végül is az a fontos, hogy megérkeztek, és nincs semmi bajuk… – mondta szelíden Kati néni. – Ti pedig megígéritek, hogy ez többet nem fog előfordulni… Igaz?! – fűzte még hozzá, és úgy, hogy anyám ne vegye észre, cinkosan rám kacsintott, és végigsimogatta az arcomat. Az éjszakát – mint mindig – az emeleti kisszobában töltöttük Danival. Enyhe bűntudatot és szégyent éreztem a történtek miatt, és úgy éreztem, hogy Dani is így érez. Most fontos, hogy mi ketten összetartsunk. Halkan beszélgettünk. Dani az én keskeny heverőmön feküdt, én pedig a földön a kamrából felhozott, kék-fehér pepitás huzatú szivacsmatracon, mellette. Villanyoltás után egy-két percig csak csöndben feküdtünk. A friss éjszakai levegő beáradt a nyitott ablakon. Odakinn tücsök zenélt, egy bogár zúgva nekirepült a zöld szúnyoghálónak. A ringlófa ágait finom szellő lengette. Az egyik ág halkan végigkarcolta a szúnyoghálót. Árnya elnyúlt a falon és a plafondeszkákon. A faház meleg, mandulaszaga lassan megnyugtatott. Már nem is tudom hogyan, de eszünkbe jutott Vilma néni, és Dani nyomban meg is állapította, hogy Vilma néni tulajdonképpen a mi közös nagynénink, hogy mindig is az volt: máskülönben nem szeretne minket ennyire. De valamiért ez nem derülhet ki róla; nem árulhatják el nekünk a felnőttek. Talán mert akkor kiderülne, hogy testvérek vagyunk, mert akkor összezavarodna nekik minden. Aztán Dani megállapította még azt is, hogy Vilma néni valójában egy öreg földi tündér, aki már kissé elhízott ugyan, de még így is szép nagy mellei vannak. Meg, hogy a feneke is elég formás, bár igaz, hogy hatalmas, de jól áll neki. – Gyere át hozzám! – súgta végül, és én bebújtam mellé. A

49


lepedő már átvette a teste melegét. Nem volt rajtunk egyéb, csak egy pici alsónadrág. – Emlékszel, amikor egész kicsik voltunk, hogy szagoltuk a lábát, és benéztünk a pongyolája alá. Meg egyszer a fürdőszobájában a bugyiját is megszagoltuk? – kérdeztem. – Igen, emlékszem… – felelte. – De most mutatok egy jó játékot… Dugd ide a nyelved! – súgta, és összeérintettük a nyelvünket. – De furcsa érzés, semmi íze – mondtam. – Csináltad ezt már mással is? – Igen, egy lánnyal az iskolában. – Aha!… Na és… Vilma nénivel megcsinálnád? – kérdeztem. – Hát, nem is tudom! – kuncogott. – Vilma néni biztos nem csinálna ilyet, mert ő nagyon vallásos – mondtam, és a szégyentől elöntött a forróság. – Kristóf, figyelj csak!… Szerinted Jézus, ha létezik, és most lát minket odafentről, vajon haragszik ránk ezért? – kérdezte Dani váratlanul. – Miért? – Hát amiket csinálunk, meg amiről beszélünk? – Nem, nem haragszik, mert tudja, hogy mi nagyon jó fiúk vagyunk, és ez a lényeg! Különben is lehet, hogy ő is bedugta a nyelvét valakinek a szájába, csak persze ez is titok, mint annyi minden… – Szerinted Mária Magdalénának is bedugta? – fordult felém eltűnődve, nagy sötét szemeivel. – Még az is lehet, hogy neki is bedugta… és most csak mosolyog rajtunk odafenn – nyugtattam meg, és kipillantottam a csillagos égboltra. Egy ideig hanyatt feküdtünk egymás mellett. Aztán, hirtelen felkönyököltem. – Te Dani, figyelj csak! Jézusnak miért nem volt felesége? Lehet, hogy homokos volt? – Mi az, hogy homokos? – Azt nevezik homokosnak, aki nem szereti a nőket. – Az nem lehet – mondta Dani megütközve. – Vilma néni egyszer azt mondta nekem, hogy Jézus mindenkit egyformán szeretett.

50


– Az más… én most más szeretetről beszélek… Tudod, a Vilma néni is imádja Jézust, azért csókolgatja mindig az imakönyvén. – Akkor Vilma néni biztosan a mennybe kerül majd… – Mikor majd? – Hát majd, ha… – de nem folytatta. Egyszerre csak nagy csönd lett. Danit elnyomta az álom. Óvatosan lemásztam az ágyról, és végignyúltam a matracon. Azt álmodtam, hogy Vilma néni repülni tanítja Danit a kertünk felett. Gyönyörűek voltak. Én meg csak a teraszról kiabáltam nekik. Hiába. Nem figyeltek rám…

5. Szentmiklósról hazaérkezve Vilma néni halálának híre fogadott minket. Agyvérzés végzett vele. Lőcsei úr, egy alattunk lakó öregember mesélte el az esetet. Szinte abban a percben csengetett, ahogy beléptünk az ajtón. Csomagjaink még a kezünkben voltak. Kővé dermedve álltunk, és hallgattuk a rekedt, suttogó hangú, szikár emberkét. Én ijedtemben elejtettem a kis vállpántos útitarisznyámat. Rémülten anyámba kapaszkodtam. Kiderült, hogy Vilma néni az elutazásunk előtt egy nappal már halott volt! Gyuri bácsi ugyan becsengetett hozzá még valamiért, de mivel nem nyitott ajtót, arra gondolt, hogy talán a húgához ment látogatóba. Így csak a negyedik napon találtak rá a tetemére, akkor is csak azért törték fel az ajtót, mert a tetem a hőségben hamar oszlásnak indult, és a szomszéd lakók erős bűzt éreztek, sőt döglegyeket láttak repkedni a nyitott ablak előtt. Állítólag az ággyal együtt vitték el… Én már éreztem is a hullaszagot. Egyszer egy döglött macskát találtam a kertünk melletti tisztáson… Förtelmesen büdös volt. Döbbenetet és viszolygást éreztem, ahogy Vilma néni rothadó testére gondoltam. Testének pokoli gőzeire. A hullaszagra. A halál szagára. Óhatatlanul felidéződött bennem a lábszagolgatás. A lábszag, mely még a kedves, mosolygós Vilma néni testének kipárolgása volt, amit mi Danival, oly közvetlen közelről éreztünk…

51


Hiába küzdöttem ellene, mély undort éreztem. Hiába is próbáltam, képtelen voltam a jóságos, izgő-mozgó, mindig derűs Vilma nénit magam elé képzelni, aki oly annyira szeretett minket, aki diótortát sütött nekünk – csak a bomló, bűzlő hullája lebegett a szemem előtt. Másnap hajnalban álmomban Vilma néni lakásában jártam. Ott feküdt a megvetett ágyban, világos sárga, gyűrött hálóingében. Zöldessárga hólyagok borították elszürkült bőrét. Vöröses haja csapzott volt, ajka csontfehér, szája nyitott, álla leesett. A szemürege rémisztően üresen, sötéten tátongott. Kukacok másztak elő belőle, és egész testén egyéb tekerőző, csúszó-mászó férgek hemzsegtek, és legyek zümmögtek az ágy körül. A lába felpüffedt a rothadástól. A szobát betöltötte a rothadás szaga. Hányingerem volt. Pokoli félelmemben szinte jéggé dermedtem. A szívem iszonyatosan kalapált. Ordítani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon… És ekkor felébredtem. Hajnalodott. Langyos derengés uralkodott a szobámban. Rigó fütyörészett a szomszéd háztető kéményén. Nyújtóztam egyet. Lábamat kidugtam a kék-pöttyös paplanom alól, és csak nézegettem, ahogy a gyönge fény megvilágítja mocorgó lábujjaimat. Az álomkép nyomasztó félelme lassan feloldódott bennem… de az undor megmaradt. A következő napokban igyekeztem Vilma nénit minél tökéletesebben törölni az emlékeimből. Azokban a napokban Dani is nyugtalan és zavart volt. Kerülte a pillantásomat. Furcsán, félrehúzott szájjal köszönt, és amikor megemlítettem neki a nyomasztó álmomat, elfordult tőlem. És mintha én is elfordultam volna tőle. A fájdalom minden találkozásunkkor megbénított. Valami elszakadt…

6. Eltelt nyolc év. Daniék elköltöztek. Hónapokig nem láttam. Telefonáltam, de sosem találtam otthon. Mintha szándékosan bujdosna

52


előlem. Aztán amikor találkoztunk, már minden elváltozott. Dani megnőtt, és megerősödött. Én meg kicsi maradtam, és vézna… A nyaralónkat el kellett adni. Dani felajánlotta, hogy segít nekünk összepakolni. Erős a gyanúm, hogy csak Gyuri bácsi nógatására. Nem tudom. Borús, kora őszi idő volt. A kisebb használati eszközöket kék nylonzsákokba raktuk. A bútorokat középre toltuk. Dani izmosabb és ügyesebb volt nálam. Egy kissé feszengtem mellette, bár közben minden erőmmel igyekeztem ezt leplezni. Szutykos Arankáról beszéltem neki, elmondtam, hogy nevelőintézetbe került, s hogy az anyja végképp elzüllött. Dani alig figyelt rám. Elhallgattam, és kibámultam az ablakon. Arankáék kertjét már teljesen benőtte a gaz. Lebontás előtt álló kunyhójuk, a düledező, romos tégla-halmaz – akárcsak egy bomló test – ott csúfoskodott a kert közepén. Az utcai, korhadt fa villanypóznától hozzájuk futó vezetékeket levágták. A két csonkolt drót kókadtan fityegett a tetőből ferdén kimeredő tartóvillán. A bútorszállítókat vártuk. Anyám egy bögre tejjel és tepertős pogácsával kínálta Danit. Ő leült a még bent lévő egyetlen kis asztalhoz, egy elhagyott, ütött-kopott székre. A kávéscsésze fülét kezdte piszkálgatni. Aztán elvett egy pogácsát, szürcsölte a tejet, majd láttam, ahogy a pépes masszát cuppogva megforgatta a szájában. Mereven, némán álltam mellette, és figyeltem. Méla undor töltött el. Dani váratlanul felpattant, lecsapta a bögrét, és kijelentette, hogy elmegy egy kicsit sétálni a Duna-partra, mert megfájdult a feje. Én szinte önkéntelenül csatlakoztam hozzá. Megrándította a vállát. …Hűvös volt a Kis-Duna partján. Dani gyors, lendületes lépteit alig tudtam követni. Már csak az orráig értem. Fel kellett hogy nézzek rá. Már ő volt a nagyfiú! Dani arcvonásai még gyermekien lágyak voltak. De a tekintete szokatlanul komoly volt. Mentünk, mentünk. Már percek óta hallgattunk.

53


– Üljünk le oda a fűre egy kicsit beszélgetni – ajánlottam, és az ártéri erdőcske előtti kis tisztás felé mutattam. – Ne üljünk le! Nyirkos a fű, és hűvös van! – felelte, kezeit zsebre téve. Arcát felfújta, mintha magába fojtana egy-két szót, majd tétován kipréselte a levegőt az ajkai közt. Nem messze előttünk, a fehér kaviccsal beszórt résznél egy svájcisapkás idősebb úr pecázott. Talán az egykori részeg biciklista. Kardigánban ült ott, görnyedten, egy összecsukható, ikszlábú székecskén. Mellette sötétbarna vászontáska. Teljesen egyedül ücsörgött, nem nézett se jobbra, se balra, csak pecabotja végét és az úszót figyelte, meg a lustán áramló folyót. Még messzebb, ott derengett valahol a kis kiszögellés, ahol annak idején pucéran fürödtünk Danival. Gondoltam, hogy megemlítem neki, és megkérdem, nem lenne-e kedve elsétálni odáig, de látva komor, gondterhelt ábrázatát, inkább nem szóltam egy szót sem. Elértük a fehér kaviccsal beszórt részt. Továbbra sem szóltunk egymáshoz. Ahogy léptünk, a kavicsok ropogtak a talpunk alatt, és ahogy ropogtak, az álkapcsomban éreztem a ropogásukat. Minden lépésnél összeszorítottam a fogaimat. Mindig szerettem lépdelni a kavicsokon, és érezni a roppanásukat a cipőm alatt, de akkor nem esett jól. Még néhány lépést tettünk. Dani hirtelen megtorpant. Ott álltam tétován. Hatalmas alakja nyomasztott, szinte eltörpültem mellette. Ő értetlenül, üresen meredt rám. – Figyelj csak, Dani! – mondtam erőtlenül. – Beszélnünk kellene. – Beszélnünk? – kérdezte szinte riadt arckifejezéssel. Ujjaimmal cserepes ajkaimat dörzsölgettem. – Szóval Dani, én már régen szerettem volna mondani neked valamit. Dani nem nézett rám. Pironkodva lehorgasztottam a fejem. A hűvös őszi szél az arcomba vágott. A szemem égett, a gyomrom émelygett. Apró szürke pontok ugráltak a szemem előtt. Rövid habozás után megszólaltam. – Dani! Én tudom, hogy nagyon megváltozott minden. Mi is megváltoztunk. Szép is lenne, ha nem változnánk… De nem lehetnénk megint jóba?

54


– Jóba? Mégis, mire gondolsz!? – visszafogott és hűvös volt a hangja. – Mivel mi azelőtt annyit voltunk együtt… Szinte mindig, ha csak lehetett. Emlékszel, amikor a Vilma néni lábát szagoltuk, és bekukucskáltunk a lába közé… – A kurva életbe! Felfordul a gyomrom! Hülyeségekre nem szoktam emlékezni – és meleg tejszagot lehelt az arcomba. – Visszamegyek a házhoz – húzta el a száját, és már fordult is. Hangja fakó volt, és erőtlen. Elment. Csak a tejszag lebegett még egy ideig utána. Álltam ott mozdulatlanul. Hűvös őszi szellő érkezett valahonnan. Egy száraz levélke zizegve moccant a kavicsokon. Egy kósza esőcsepp pottyant az orromra. Az ólomszínű égbolt nyomasztóan közelinek látszott. Dani lassan távolodott a szürkeségben.

55


Folt a homokban „A szerelem őrület – kartyogják a varangyos békák, és röhögnek… a világra…” Nyár volt. Július, és dögmeleg. Márk izgatott várakozásban fetrengett a tóparton. Por, izzó homok, szikrázó víztükör körülötte. Meg visongó strandolók. A nagymellű Betti magányosan, és izgalomra éhesen feküdt Márktól nem messze. Köztük csak a tüzes homok, aszott, csenevész fűszálak, meg a fülledt levegő… Márk leste a pillanatot, hogy mikor mozduljon, hogy mikor induljon el a lány felé. Nem volt ez más kezdet, csak olyan, ami akárhol kezdődni szokott. Ez most itt épp egy tópart volt. Egy fiú, és egy lány. Egymást fürkészték. Egy ideig csak messziről. Márk csak pillanatokra hagyta a tekintetét a pucér melleken. Aztán a lányt nézte, egészében, aztán megint csak a melleit. Aztán megint úgy egészében. És érezte, hogy lángba borul. „Milyen kis bögyös, milyen töltött galamb. Milyen gömbölyű a csípője. Imádom az ilyet. Hű de elkapnám…” – gyöngyöztek a gondolatok Márk fejében. Fűtötték a napsugarak. A perzselő napsugarak égetően hatoltak át a bőrén. Bele az ágyékába. És bizsergett a heréje, és bizsergett a gyomra. A heréje mintha felszállt volna a gyomrába, vagy a gyomra szállt volna le a heréjébe. Nem is tudta pontosan. És Betti ránevetett. Nem bírta tovább. Felugrott, és az izzó homokon odatáncolt Bettihez. És lám csak, kipattant köztük a szerelem. Vagy valami afféle. Érezték már ezt előre, mielőtt kijöttek a tóhoz. Talán éppen azért jöttek ki. Megérezni az ilyesmit…

56


Aztán minden passzolt is. Minden egymásba illeszkedett. A nedves tenyerük, a gondolataik, meg ahogy így egymásra találtak. Mert nem lehetett véletlen, gondolták mindketten. És megostromolták a nagy filozófiai magasságokat. Mert értelmes fiatalok voltak. Mert az értelem fontos dolog. A teremtésről beszélgettek. „És akkor az ősrobbanás után, ahogy a nagy végtelenségben, ahogy a galaxisok, és akkor… lőn világosság… a földön, és megteremtődött a férfi és a nő… Ádám és Éva, és kirobbant a szerelem… a szerelem, hogy aztán párosodjanak, és gyereket teremtsenek, ahogy Isten is megteremtette őket… Gondolkodtak, és éreztek, mert emberek… Ahogy itt mi is… Mert Ádám és Éva mi vagyunk… és ők is bűnbe estek… Essünk bűnbe…?!” És Betti és Márk felnevettek, kinevették a nádasban bugyután karattyoló varangyokat, és értelmes pillantást vetettek egymásra. – Veled olyan jól el lehet beszélgetni. Olyan jó veled lenni… Szeretem a gondolataidat – hízelgett Betti, és megcirógatta Márk dudorodó fürdőnadrágját. – Neked van lelked – susogta Márk, és ezt ő is elhitte, miközben vértolulása támadt a megfelelő helyen. A tó vize megremegett, és mordult a föld. A tópart már kiürült. Alkonyodott. Nem látta őket senki. A fiú izmos testével ráborult a lányra, az felsóhajtott. Hagyta, hogy Márk azt tegyen vele amit akar, és azt szuszogta vissza a fiú fülébe: – Én is a lelked szeretem… …És kartyogtak rá a varangyos békák. Nem messze tőlük a nádasban, varangyos béka uraság megmászta varangyos béka asszonyságot. Szemeit kidüllesztve toccsant egyet, és élvetegen közösült a párjával. Brek! Brek! És nyákos, sikamlós teste megvonaglott a gyönyörtől. Márk és Betti pedig hallották a varangyok gúnyos karattyolását, de ügyet sem vetettek rá, mert ők mégiscsak emberek. És Fiatalok, és kiéhezettek. És tervezték a jövőt, ahogy illik. Mert nagyon nagy lett a szerelem, mert nagyon nagy lett a vonzódás. A két sóvárgó másnemű lény, másságukban gyönyörködve beszippantották egymást. Illetve Márk hagyta, hogy Betti beszippantsa, Betti hagyta, hogy Márk benyomuljon.

57


Bebarangolták egymás belvilágát. No meg a külvilágát. Beszívták a bőr illatát. Izgató volt a másik testének tapintása. Meg a kemény mellbimbó, a merevedő hímvessző, a feszes fenék, a puha, nedves hüvely. Közben persze tervezték a jövőt. Egymás belső szépségéről áradoztak. Beszélgettek, csókolóztak, beszélgettek, ölelkeztek, beszélgettek, és ahogy kell, Márk be is hatolt szépen, Betti nagy örömére… Hogy teljes legyen az illúzió, hogy teljes legyen a szerelem. – Szépek lesznek a gyerekeink? – kérdezte Betti. A szervezetében megfoghatatlan erők mozogtak. „Jaj, hogy kívánom” – gondolta Márk, és merev hímvesszőjét lassan Betti kezébe csúsztatta. És röhörésztek a varangyos békák. Kvak, kvak, brek, brek. És röhögtek rajtuk a varangyos békák. „Ni, ni, egy hím és egy nőstény egyed, akárcsak mi, itt a sárban, a mocsokban, a moszatos tóparton. Brek. Brek. Ni, ni az emberek, brek, brek…” és közösültek tovább, és brekegtek a világra. Betti kezében pedig csúszkálni kezdett Márk hímvesszője. Átadta magát a bizsergésnek. És már nem érezte Márk lelkét, már feloldódott az elementáris zsibongásban. Minden láthatatlan tényező, minden ami emberi, bensőséges, elvesztette jelentőségét. Nemcsak hogy összezsugorodott, de szétpukkant, mint egy vízbuborék. Márk csak testként létezett Bettinek, Betti csak egy test volt Márknak. És egymásba olvadtak. „Izgató a lelked, a felálló farkad… Nem akarsz a számba élvezni?” „ Szépek lesznek a gyerekeink… Ha akarod beleélvezek… Nem házasodunk össze…? Izgató a lucskos puncid…” És visszhangzottak a szólamok. Megremegett a tó vize. Mordult a föld. „Szeretlek… Veled olyan jó beszélgetni… Imádom, hogy olyan okos vagy…” – Imádom, hogy olyan okos vagy, kvak, kvarak… – kvartyogta a varangy asszonyság a párja alatt. Márk pedig kéjesen brekegett, és kartyogott. Izzadt, sikamlós,

58


békaszerű teste Betti békaszerű testéhez tapadt. Közeledett a mindent szétrobbantó lüktetés. Halk és hangos nyögések hallatszottak. Márk forró nemi szerve szinte fájdalmasan préselődött Betti hasához. Megremegtek. – Sze-rel-mem – szuszogta még Márk, de egyszerre minden értelmét vesztette, és széthullottak a tárgyak, széthullottak a békák, széthullottak az emberek, és széthullott Betti is, az egész mindenséggel együtt… A fortyogó ondó szinte sisteregve fröccsent a lány melleire. Végigfolyt a hasán, le a lábai közé. Ráfolyt a pokrócra, a homokra. A homok pedig beszívta a tapadós váladékot. Beszívta, magába zárta… Betti és Márk megkönnyebbülést éreztek. – Most boldog vagyok – ömlengte Betti széles mosollyal, és a fiúhoz bújt. Márk nagyot nyújtózott, megpaskolta Betti fenekét, és visszahúzta magára a fürdőnadrágot. A lánynak ez nem tetszett. Hirtelen görcsös gombócot érzett a mellkasában. Mintha egy kemény jégdarab nőtt volna a hasában. Kirázta a hideg, de nem szólt egy szót sem. Valami megváltozott. Az alkony szürkületbe folyt. Minden hűlni kezdett. – Kvak, kvarakk – kuncogták az elcsendesülő varangyok, és varangy uraság lomhán, elégedetten csúszott le varangy asszonyságról. – Jé…! hogy elhallgattak a békák – súgta volna Márk Betti füle mögé, de Betti félrehúzódott, arcán a feszültség jeleivel. Márk pedig érezte, hogy ez bizony sötét előjel. És besötétedett. – Ne haragudj! Hirtelen olyan nyűgös lettem – nyugtatta Betti Márkot. – Majd elmúlik. És lebiggyesztette a száját. És némán szedelőzködni kezdtek. „Majd elmúlik” – futott át Márk fejében. De nem nyugtatták meg a szavak. „Nem, ez így nem lesz jó” – motyogta, és összehajtogatta az ondófoltos pokrócot. Pakoltak. Aztán mégis visszaültek, és ott gubbasztottak a mocskos homokban. S mintha évekig gubbasztottak volna… Betti üresen meredt maga elé. Márk szerette volna visszahúzni, újra magához ragadni, de Betti kitépte magát. Émelygett, undorodott. – Mi a baj? – kérdezte Márk kétségbeesve.

59


– Az, hogy nincs értelme folytatni – vágta ki Betti elcsukló hangon. A fájdalom most egy pillanatra szinte megfojtotta. A tó vize megremegett, és mordult a föld. – Kvak kvarak – fanyalogtak a bölcs varangyok, aztán végleg elhallgattak. – Eny-nyi…! – dörmögte Márk, és ujjával szétdörzsölt egy foltot a homokban.

60


A valami Ez már csak így van… Igen, már sejtem, hogy valami történik, vagy már meg is történt, valahol. Sejtem, érzem. Sőt, már embrió koromban is éreztem, hogy valami történni fog. …És most is. Most! Ez az! Most érzem megint. Percek óta, órák óta, napok óta, hetek óta, hónapok, évek óta érzem. Mi az, hogy érzem? Tudom. Biztosan, és kitörölhetetlenül. Még valójából persze fogalmam sincs róla, hogy mi az. De eszeveszettül biztos vagyok benne. Már reggel is, ahogy ébredeztem. Félálomban forgolódtam bölcsőszerű ágyikómban. Jó lett volna az anyaméhben. Jó lett volna ott az ős-melegben. Hej, de pajkos lettem volna én ott! Nem volt persze ebben még semmi különös. Szokásos hajnali gyomorgörcs. Szokásos mellkasi nyomás. Nehézlégzés. Ez már csak így van! De akkor jött, jött, hatott, egyszer csak ott volt annak a valaminek a sugallata. Huh! mert kipislantottam meleg méhlepényem alól, és ott, ott a másik szobában láttam azt, azt, igen annak a hatalmas valaminek a borzongató előjelét. Mert-mert, mivel hogy… betört oda, a másik szobába, a nagyszobába (mi tört be?!) a… aaaa… Ott volt a hajnali fénysugár. Egy végítélet előtti fényhatás a nagyszobában. Hát persze! ahogy megcsillant a fény a Halál portréja című képen. Jobban mondva a képüvegen. Igen, ott megcsillant… és… és… és… mintha kacsintott volna a Halál a bal szemével. Illetve csak a bal szeme helyével. Tréfás fickó, nem mondom! hi hi hi. Júj! csodás, csodás! végre valami… valami… – kuncogtam. Felpattantam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Persze a rafinált, akkor már nem kacsintott. A fénysugár elmoccant a

61


szemüregétől. De becsapni mégsem tudott, mert az a végítélet előtti sejtelmes hajnali napfény csak úgy zúdult be az ablakon, narancssárgán, meg szivárványosan. És a valami érzete már teljesen elmosta a félelmetes mellkasi nyomást. Az egész egyfajta kellemes zsibbadásban oldódott fel. Élveztem a pezsgést, az izgága viszketegséget. Jött, jött a valami, közeledett a valami. „Vége a kozmikus letargiának!” – bömbölte bennem egy suttogó hang. Igen! suttogva bömbölte, vagy bömbölve suttogta. Egyetemes kínomban ököllel fejbe vertem magam… De csak a fülem csengett. Aztán az utcán, a metrón, a villamoson uncsi, keserű, fásult arcok. Egy időre el is tűnt a valami előérzete. Elsüllyedtem egy visszataszító labirintusban. Az embertömegben, az égett gumi- és hányásszagban. Érzéketlenül húzott magába a szurokfekete alagút. A metró nyüszített, sikított, és dübörgött. Ha becsuktam a szemem, Geryon a szörny gyomrában éreztem magam, ahogy száguldottunk a sötétségbe. Egyszer mégis csak véget ért az utazás. „Deák tér…” Beprogramozott mozdulatokkal tántorogtam a metróajtóhoz. Az sziszegve széttárult, és én kiléphettem Geryon gyomrából. Enyhe rosszullét környékezett. Éreztem, hogy hónaljam nedves, és hogy bőröm kellemetlenül ég a ruha alatt. Millió apró kis tüske szurkált. Zsigereim görcsbe rándultak, és szememet gyötörte az erős műfény. Kifelé igyekeztem az alvilágból. A lépcső mellett két kugligolyó fejű, kopasz emberke üldögélt. Hosszú, színes köpeny lógott rajtuk. Tekintetüket a végtelenbe lőtték. Megtorpantam. A kettő közül a satnyábbik egy hosszú nyakú fura hangszer húrjait birizgálta, miközben kábán idegen szavakat dünnyögött. A másik egy ócska dobra koppantgatott az ujjával. Előttük csúnyácska, fiatal nő térdelt. Fején barna kendő. Külsejéhez illő, savanyú arca merev volt, akár egy bábé. „Igazi fapunci” – gondoltam.

62


A bebugyolált nő könyveket mutogatott. Miközben dúdolt magában, és előre-hátra imbolygott. „Szerencsétlen istenbolondjai” – futott át bennem. – Ez már csak így van! – motyogtam keserű mosollyal, de belül üres voltam, és kiégett. Ahogy felértem a föld alól, felnéztem a borongós égboltra. Felnéztem, hátha látok valami érdekeset, valami valamit: egy repülő angyalkát a felhők között, vagy tán csak azért, hogy le ne szarjon egy galamb. Mit tudom én. Ezután jött a félórás suta álldogálás a buszmegállóban. Ez már csak így van. A megállótól nem messze, egy nyilvános vécé előtt, egy kis töpörödött öregasszony söprögetett. A vécé ajtaja tárva-nyitva állt, látszottak a mocskos piszoárok, a törött mosdó, a sárfoltos kövezet. Ha akkor odalépek, és pessentek egyet az öregasszony előtt. Az már valami lett volna. Valami különös. De csak magamban kacérkodtam efféle hülyeségekkel. Bár egy kissé feszült a hólyagom. Nem messze álltam a vécétől, éreztem a kiáradó bűzt. Okádni szerettem volna. A megérkező busz lassan, sírva fékezett. Nemsokára kapaszkodtunk is felfelé a lejtőn. A busz keservesen nyöszörgött, és fújtatott. Szegényke. Vitte őt is – mint engem – a célszerű dögunalom. A távolban komor gyárkéményfüst-gomoly mardosta a bánatos felhőket. …És akkor megint megborzongatott a valami. Újra lopakodott a valami. A felhők szétmálltak az égen. Furcsa, de beesteledett. Egyszer csak hazaérkeztem. De lehet, hogy előbb érkeztem haza, és csak utána esteledett be. Vagy talán el sem indultam? Lényegtelen. Már úgy is megszoktam, hogy mindig beesteledik… Tudniillik ilyenkor megy le a …Nap… hi hi hi… Ez már csak így van. Tehát eljött a lámpagyújtás ideje, és felkattintottam hűséges állólámpámat. A kétmillió-ötszázadik esti hazaérkezésem kétmillióötszázadik lámpagyújtása.

63


Katt, katt, mondta a kis kapcsoló… és akkor, igen, jött a valamihatás, akkor megint éreztem a valami hatását, mert ez a kattanás nem olyan volt, mint a többi kétmillió-ötszáz, ugyanis ez kérem a kétmillió-ötszáz…egyedik volt… Hi… hi… hi… A lámpafény sejtelmesen megcsillant a Halál portréja című képen, és a Túlvilági fickó megint kacsintott, de most – csodás ez a változás – a jobb szemüregével. – Láttalak! – pisszegtem. – Láttalak, te főkolompos! Igenis láttam, hogy kacsintott! Éppen elcsíptem… Hiába próbálta aztán ügyesen álcázni, örök mozdulatlanságot mímelve. És… és… éreztem is, hogy… mit is…? No, várjunk még egy kicsit…! Kilenckor fürdés… Mint mindig. Élvetegen nyújtóztam a langyos fürdővízben. Fejemet a kád peremének támasztottam, és hunyorogva figyeltem a kezem által keltett apró hullámokat, meg a két combom közt békésen himbálódzó valamit. Ez is valami, ami hozzám tartozik… Hi… hi… Meleg, opálos gőz simult a tükörre. Testemen finom forróság hullámzott végig: zsibbadás a bőrömön, a bőröm alatt, és még mélyebben, egyre mélyebben. Valami megint közeledett, vagy inkább valaki? És hallottam, hogy anyám gyengéden kopogtat az ajtón. Mondani akar valamit. Ő, ha csak teheti, mindig mond valamit. Mert ő olyan mondós. Állítólag anyám hozott a világra, ha minden igaz. Nem emlékszem, de többen így mesélték, és én elhiszem. Amiben az ember nem lehet bizonyos, azt legtöbbször elhiszi… vagy nem hiszi el. Lényegtelen. Ez már csak így van. …Szóval anyám kopogtatott, és mondta a szokásosat. – Kisfiam, ne áztasd magad olyan soká a vízben! Nem egészséges. – Igenis! – löktem oda, ahogy szoktam. Szokványos felszólítás, szokványos felelet. Anyám persze semmit sem tud a valamiről, és egyáltalán nem is akar tudni a valamiről. Ez már csak így van.

64


De a zsibbadás közben egyre mélyebbre és mélyebbre, és egyre magasabbra merészkedett. Tudtam, hogy ez itt a valami ideje… És akkor hangokat hallottam. A körút felől jöttek. Sikongás, ujjongás, füttyögés. „Lehet, hogy képzelődöm? Nem, ez lehetetlen. Bekövetkezett.” – gondoltam. „Igen! Nincs mese!” „No, ugrás ki a kádból!” – lihegtem, és máris villámgyors mozdulattal csavartam magamra a fürdőlepedőt. A hangok egyre erősödtek, és én tudtam, hogy ott a körúton most már tombol valami. Az emberek őrjöngenek… Igen, őrjöngenek örömükben, meglepettségükben, és rémületükben… Lényegtelen… Mert lehet, hogy ott a körút közepén, a tülkölő autók között a semmiből hirtelen előlépett Jézus Krisztus… Igenis, előlépett… Fehér lepelben… Hi hi hi… Lassan, kimérten, kezeit széttárva sétált végig a Margit-hídig… Vagy esetleg nem is ő, hanem Mózes papa, sírva, a törött Törvény-tábla maradványait szorongatva a hóna alatt. Vagy mindketten előléptek, és Jézus Krisztus gyomorszájon ütötte szegény jó Mózes papát. És ráordított: – Na tünés innen tata, ez itt az én területem…! Mózes meg vissza: – Elhallgass te kölyök, mert seggbe rúglak…! És egymásnak estek… Vagy talán az öreg Marx bátyó lépett elő, és bömbölte azt, hogy: – Uraim, uraim! Ugye látják, hogy ez csak a „Tőke termelőfolyamata”?! Vagy azt, hogy: Emberek, segítsetek rajtam, mert rettenetesen viszket a szakállam! De lehet, hogy űrlények szálltak le a volt Marx-térre, és a pici, gülüszemű, fehér lényecskék, csipogó, füttyögő hangon üdvözölték a járókelőket. A gyerekek pedig visongtak, az öregasszonyok ájuldoztak, és a hittéritők irigykedve duzzogtak magukban. Az agyam ujjongott a meggyőződéstől, hogy „mostantól új élet, új időszámítás kezdődik.” Mint egy furcsa balett-táncos, lábujjhegyen lépkedtem sötét szobámban. Kintről kékes fény szűrődött be. Gyanús csend támadt odakint. Füleltem. Semmi nesz. Csak az anyám nyöszörgött félálmában a másik szobában. Szorosabbra húztam magamon a fürdőlepedőt, és az ablakhoz settenkedtem. De semmi, semmi, semmi. Hiába figyeltem. Az égen a mozdulatlan csillagok a szokásos uncsi, de maga-

65


biztos rendben pislákoltak. De lám, az egyik kis különc, nyílegyenesen sietett valahova, mintha, megelégelve egyhangú csillaglétét, egyszer csak kilépett volna csillagtestvérei közül… Lehet, hogy csak egy műhold volt? …Hát persze! Gondolhattam volna. Ez már csak így van! Ez már csak így szokott történni! Mindig így, mindig így, mindig, mindig, szokványos történések szokványos sorozata… …Én pedig nyögtem egyet, belerogytam a fotelba, és ott gubbasztottam mint egy embrió, jól ismert sötét, szűk szobámban a sarokban, az ablak mellett. Valami csepegett az arcomról: a víz, az izzadtság. Nem tudom. Némán füleltem, és csak vártam és lestem, és várom és lesem azt, ami történni fog… …Mert történni fog valami…!

66


A széntündér Albrecht Dürernek... „Mint a hold, mely átnyomul a Felhők sűrü függönyén, Úgy ragyog sötét időkből Egy világos kép felém…” (H. Heine: Mint a hold) „…Ki vagyok? Hol vagyok? Vagyok még egyáltalán?” – töprengtem. Felettem komor lassúsággal úsztak a kormos, fehér felhőmaszatok. Puha talajon lépdeltem, nappali szürkeségben. Elhajított, horpadt üdítős doboz fetrengett egy pad alatt. A pad okkersárgája messziről világított. Esőcseppek csillogtatták a repedezett léceket. A Városliget haldoklott. „Leüljek, ne üljek?” Megborzongtam az érintés gondolatától. Már egy ideje senki sem érintett meg, senkit sem érinthettem meg. Zsebemben ott volt a kép. Végigsimítottam. A kezem az övemre kapcsolt magnóhoz ért. A fejhallgatóban jól hallottam, hogy dúdol, hogy hívogat. Mintha a múzeum felől fújt volna a szél. Öntudatlan mentem arra felé. „Hogy van ez? Mintha oldódna bennem a gyűlölet.” Egy ideje gyűlöltem a világot, és benne önmagamat. Lidércképeimben szédítő, vak, sehova nyíló fekete lyuk tátongott előttem. Fájt a gondolat, hogy beleszédülök. Képzelgéseimbe kapaszkodtam. Ösztönösen, bársonyos dolgokat simogattam mindenfelé. Bíz-

67


ni akartam valamiben, valakiben. Éreztem, hogy létezik valahol, valaki. Bársonyos bőre van, meleg hangja, tiszta tekintete. Mindenhol kerestem. A hegyekben csatangoltam. Hangos sóhajtásokkal keringtem a fák friss lombjai alatt. Varázsszavakat lihegtem. Hátha rátalálok. Hókusz-pókusz. De még a madarak is csak fütyültek rám. Aztán hűvösebb napok jöttek. Egyre mélyebben merültem el magamban. Hogy van ez? Az ember csak süllyed, süllyed, és végül már a süllyedése mértékét sem érzi. Nem tudja hol van, mit is csinál. Aznap se tudtam merre járok. Az eső űzött be egy könyvesboltba. Fáztam. Topogtam. Megráztam magam. Kabátomon ragyogtak az esőcseppek. A pulton könyvek tornyosultak. A fal melletti barna polcról leemeltem egyet, aztán egy másikat. Böngésztem. Nem tudtam mit keresek. Egyszer csak ott volt a kezemben a könyv. Kinyitottam. Szórakozottan pörgettem. És akkor rábukkantam a képre. Hirtelen hatalmas csend támadt bennem. A kis szénrajz egy telt arcú, tűnődő szemű kamaszlányt ábrázolt. Dürer félprofilból rajzolta meg, gyűrött, fehér vászoningben, hátul összefont hajjal. Nem volt túl szép, ám szelíd mosolya, tiszta, elfogulatlan tekintete a reményt sugározta felém. Az egész figura élt. Szinte kilépett a síkból, szinte ott volt mellettem… Mintha az életről, vagy a szerelemről tűnődött volna. Megbabonázott. Gondolkodás nélkül, szemérmetlenül kitéptem a könyvből, és zsebre tettem, hogy mindig velem legyen. Éreztem, ez a kép erőt ad nekem. Belekapaszkodtam. Mindenhol, minden élő és élettelen arcban ezt a szénnel teremtett kis tündért kerestem. Reméltem a lehetetlent, hogy találkozom vele, hogy igazán van, hogy létezik, hogy van remény, hogy egyszer érinthetem. A rátalálás előtti éjszakán hason feküdtem az ágyon. Csendesen peregtek a percek. Az egyik lábfejemmel simogattam a másik talpamat. Pontosabban csak meg-megérintettem. Magamat érintgettem.

68


A takarón pihent a kép. Tapogattam, cirógattam, szagolgattam az arcát. A nyomdafesték szaga kissé kiábrándított, de meleg fény vett körül. Halk dúdolást hallottam. Mintha ő dúdolt volna… Aztán másnap csak mentem, mentem. Alig éreztem a lábaimat a szivacsos talajon. Kerestem egy biztos pontot. „Talán ez nem is az én évszázadom. Bár akár az is lehetne.” A dúdoló hang bennem felerősödött. Figyeltem, miképp válnak le a belső képek a kinti világ gusztustalan zűrzavaráról. Lestem a szembe jövő arcokat. Talán lélekre találok egy tekintetben… De nem… Csupa zord arc került elém és tűnt el bennem. A hűvös őszi nedvesség barátságtalanul vonta be a tájat. Reménytelenség áradt mindenhonnan. A fákból, a füvekből, a megsüllyedt aszfalton reszkető pocsolyából. Éreztem, a természettel együtt dermednek meg az emberi szívek. Szomorú voltam. Szórakozottan mászkáltam az ázott fűben. Edzőcipőm cuppogott a sárban. Lassú táncot lejtettem a Városliget mocsarában. Nyilván bolondnak néztek, de nem érdekelt. Velem volt védelmezőm, a Széntündér: ott rejtőzött a dzsekim zsebében. A fejhallgató pántja, mint egy glória, körbefogta a hajamat. Elmerültem a hangok bűvöletében. Aztán már a fénylő aszfalton jártam. Letrappoltam cipőmről a sarat. Átvágtam a Hősök terén. Elértem a múzeum kapuját. A fal, mint egy rettenetes ólom-pajzs: áttörhetetlenül és masszívan emelkedett fölém. Gyorsan előszedtem a zsebemben lapuló képet. „Egyre szebb vagy…” – mosolyogtam rá. Bár fájt az az ötszáz év, ami közénk állt. „Le kellene győznöm érted az időt.” Beléptem a sötét nyíláson a semmibe… – Itt megtalállak – suttogtam, és lekaptam a fejhallgatót. Egy pillanatra megálltam a visszhangos előcsarnokban. A súlyos, archaikus márványoszlopokra bámultam. Észre se vettem, hogy túlléptem a kordonkötél vonalán, de az idős portásnő megállított. Végigmért. – Kétszáz forint a belépő – mondta könyörtelenül, és bütykös ujjával a pénztár felé mutatott. A portásnőnek ráncos, múmia arca volt. Egy hosszú élet goromba nyomait viselte. Magamba süllyesztettem ezt a megkeseredett arcot is, mint a többit ebből a világból. Görcsösen szorongattam ereklyémet a kezemben, és elindultam végig a termeken.

69


Olasz reneszánsz, flamand, német festők… Mindent körbejártam. Minden zugban őt kerestem, de hiába… Nem volt sehol. A kis képre pillantottam. Már kezdett gyűrődni. – Jobban kell vigyáznom rád! – mormoltam. Egy riadtképű, szemüveges teremőr bámult rám. Gyanús lehettem neki, gondolom, láthatta rajtam, hogy nem vagyok egészen rendben. Többször körbejárom a termet, minden zugba benézek, magammal beszélgetek… Kínosan éreztem magam. Kiléptem a teremből. Tanácstalanul álldogáltam a folyosón. Aztán a vaskos márványkorlátra könyököltem. Lebámultam a földszintre. Két kamaszlány baktatott át az üres csarnokon. Egy vörös hajú és egy szőkésbarna, lófarokkal. Lépteik keményen kopogtak a pepita-mintás keramitlapokon. Turisták lehettek. Talán hollandok, vagy németek. Forgolódtak, nevetgéltek. A vörös fényképezőgépet lóbált a kezében. Váratlanul a szőke felpillantott rám… – Ő az! – kiáltottam az örömtől fuldokolva. Ő volt. Ott volt előttem a kipirult, pufók, életvidám arca, a remény arca, akárcsak a képen. Odasúgott valamit a barátnőjének, és megindultak a múzeum kijárata felé. Szédülten rohantam utánuk le a földszintre, és mire nagy nehezen utolértem őket, lihegtem, levegő után kapkodtam. Előttem lépdeltek. Befont, szőkésbarna copfja minden lépésnél lendült egyet. Én meg csak önfeledten követtem az én kis Széntündéremet. Őt, aki kilépett a képből. És remegtem a boldogságtól, hogy itt van most előttem, hogy arra vár, hogy megszólítsam, hogy magamhoz öleljem. Nem gondolkoztam tovább. Egy gyors lépéssel elétoppantam. Megragadtam a karját… Összerezzent… Másra nem emlékszem… Csak egy tündöklő arcra, csak arra, hogy felemelnek a földről, meg a kérdésre: „…Ki vagyok? Hol vagyok? Itt vagyok még egyáltalán?”

70


71


Tartalom Kis Michelangelo ................................................... 6 A portugál orr ......................................................... 7 A boszorkány ....................................................... 12 Elővarázsolt édenkert ........................................... 34 Folt a homokban .................................................. 56 A valami ............................................................... 61 A széntündér......................................................... 67

72


73


Ez a könyv a PAPERBOOK 18. kötete. A kézirat lezárva: 1998. november 20. Digitális feldolgozás: 2010. április. © Raposa Tibor, 1998-2010. © Arnolfini Archívum, 1998-2010.


Raposa Tibor: Elővarázsolt édenkert  

Az Arnolfini Archívum Paperbook könyvsorozatának 18. kötete.

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you