Issuu on Google+


A két vékony, fekete köpenyes alak árnyként tapadt a hűvös falhoz. Szinte vibrált a levegő körülöttük, ahogy visszafojtott lélegzettel osontak a sötét folyosón. Nesztelenül elhaladtak egy hatalmas festmény előtt, majd megbújtak egy komoran álldogáló páncél mögött. Az egyik köpeny ujjából hirtelen kecses, női kéz villant elő, s finoman megsimította társa hátát. Az, fél fordulatot téve ránézett, majd mikor a kéz balra mutatott, bólintott és elindult a megadott irányba. Úgy surrantak folyosóról-folyosóra, mintha kísértetek lennének. Két szótlan, derengő tünemény. A szinte vaksötét épület zugai úgy fogadták őket magukba, mint vadászó macskákat az éji természet jótét takarása. Mikor egy hatalmas tölgyfaajtóhoz értek, az elöl haladó árny intett, s a másik bólintva behúzódott egy jókora szobor mögé. Társa a kilincsre helyezte tenyerét, majd óvatosan lenyomva azt, benyitott. A szoba üresen ásítozott a teliholdat is eltakaró, sötét fellegektől terhes éjszakában. A fekete köpönyeg csuklyája hirtelen a vékony alak vállára csusszant, felfedvén a középkorú nő finom arcvonásait. Átható, tengerkék pillantását körbefutatta a helységen. Hosszú, barna haja a vállára omlott, zilált fürtjeitől szinte semmit sem látva közelítette meg a kicsiny ébenfa asztalkát. A sötétség ellenére is könnyen észrevette az asztalon pihenő párnát, melyen egy furcsa, négycsúcsú, fekete kőféle feküdt. Tudta, hogy kevés az ideje, mégsem rohant a kőért, hisz jól ismerte ellenfelét. Jobb kezét a szája elé emelve igézetet suttogott a tenyerébe. Szavára apró, csillámos porkupac jelent meg. A nő szétfújta a port, amely átsiklott a szobán, majd a fekete kő fölött szétterülve beburkolta azt, látni engedve a köré terjesztett védelmi varázslatot. A szép vonású ajkak halvány mosolyra húzódtak.


– Kevés vagy te hozzám, Droch drágám – suttogta a nő, majd kezét, a Kristály felé lendítette. – Exire ex, tenebris vi! Varázslata nesztelenül csapódott a sötét, mágikus védelmi burokba. Mintha egy vékony, ekrü színű lepel borult volna a kő köré, úgy vonta be a semlegesítő bűbáj a Kristályt. A burok lágyan hullámzani kezdett, majd halk pukkanással köddé vált. A Varázslónő elégedett mosollyal indult az asztalka felé, de két lépés után megtorpant. Vajon van ember ezen a planétán, aki jobban ismeri a tulajdon férjét, mint ő? Aligha. Mély sóhajjal körülnézett a szobában. A hideg kandalló mellé állított piszkavasra szegezte szemeit, s az engedelmesen felemelkedett, majd sebesen siklott a levegőben, egészen a párnán pihenő Kristályig. Már éppen hozzáért volna, amikor az asztalkából számtalan borotvaéles, ezüst fényű tőr csapódott elő, szinte kalodába zárva a sötét követ. A piszkavas pengve lepattant a fémekről, majd a szőnyegre hanyatlott. A nő ismét előre nyújtotta jobb kezét, ujjaival finom, körkörös mozdulatokat tett. Ekkor a bársonypárna bordó takarója felemelte négy csücskét, és óvatosan beburkolta a Kristályt. Lendült a csomag, majd a Varázslónő intésére addig forgolódott, míg ki nem szabadult a pengék fogságából. Nesz nélkül suhant át a szobán, egyenesen a finom, női tenyérbe. Ebben a pillanatban jéghideg, komor nevetés rázta meg a falakat. Vagy ezt csak képzelte, s a hangot, mely minden idegszálát felborzolta, csupán a fejében halotta? Éles, női sikoly vágott tudatába. Nem gondolkodott tovább, magához ölelte a csomagot, az ajtóhoz szaladt és felrántotta azt. Hiába forgatta a fejét rémülten minden irányba, a folyosón egy lélek sem járt már. Jeges félelem szorította össze zsigereit, pontosan tudta mi történhetett, s azt is sejtette, hol találja meg a másik nőt. A trónterem nyitott ajtajához szaladt. Odabent, csak egyetlen fáklya égett, kevéske fénye épp csak megvilágította a


hatalmas, sötét férfit, s a kezében vonagló vékonyka, szőke nőt. – Menekülj! – sikította a fogságban vergődő lány. – Engedd el! – csattant a másik nő, közelebb lépve a bomlott tekintetű férfihoz. – Dobd el a Kristályt és szabad lesz – közölte jéghideg hangon a férfi, majd ujjait szorosan a lány nyakára kulcsolta. A csomagot szorongató nő rémülten gondolkodott mit tegyen. Nem hagyhatja itt a követ, de ha most elmenekül, halálra ítéli a lányt. Döntött. Egyetlen lendítéssel magasba dobta a bársony csomagban lapuló Kristályt, s szinte ugyanabban a pillanatban maga elé emelete kezeit, ragyogó fénygömböt robbantva a férfi felé. Az, elhajította a szorításában fuldokló lányt és vörös villanást küldve a fénygömb felé, semlegesítette a bűbájt. Puffanva ért földet a csomag , több méternyi csúszását egy kandeláber gyertyatartó állította meg. A szőke lány a padlón fekve, hörögve köhögött. – Miből gondoltátok, hogy két ilyen ócska cafat ártani tud nekem? – röhögte gonoszul a férfi, sötét tekintetét a barna nőébe fúrva. – Droch. Könyörgöm, térj észre! – szólt csendesen a Varázslónő. Figyelmét igyekezett megosztani a tébolyult férfi és a még mindig erőtlenül heverő lány között. Gyomra remegett a tehetetlen dühtől és a társnője iránt érzett aggodalomtól. Hirtelen elkapta a szőke lány tekintetét. Szavak sem kellettek, egymás szemeibe nézve is jól tudták mit akar a másik. A Varázslónő hirtelen félfordulatot téve átkot küldött


a hozzá legközelebb álló brokátfüggönyre, ami azonnal lángra kapott. A férfi saját maga ellen számított támadásra, a lobogó függöny látványa egy pillanatra elterelte figyelmét a két nőről. A szőke lány ebben a pillanatban hatalmas erejű, halványkék villámot lőtt felé. Sisteregve csapódott a bűbáj a férfi mellkasának, majd sercegő kígyóként fonta körül a robosztus alakot, ahol csak hozzáért tagjai jéggé fagytak. A férfi felordított fájdalmában és vörösen izzó ártásokat küldött, válogatás nélkül minden irányba. A Varázslónő igyekezett a szőke lányt és önmagát is láthatatlan pajzsba burkolni, de az átkok még így is súrolták őket. Fél pillanattal később a férfi jégszoborrá dermedve, üres tekintettel állt a padlóra fagyva. – Jól vagy? – kérdezte a Varázslónő a szőke lányt. – Jól – bólintott az, erőtlenül. Halk ropogás hallatszott, mint mikor súlyos üvegtábla készül darabokra hullani. Olyan hirtelen robbant le a jégpáncél a férfiról, hogy a két nőnek ideje sem volt reagálni. Tébolyult tekintete a Varázslónőét kereste, de az ellenkező irányba mozdította kezeit. Fél szívdobbanással később, vörösen villámló ártást küldött az éppen felállni készülő szőke lányra. Az átok ereje a levegőbe emelte a törékeny női testet, majd több méterrel arrébb dobta. Őrjöngő sikítás szakadt ki a Varázslónőből, ahogy felfogta a fiatalabb lány halottsápadt arcát, mozdulatlanságát. – Most te következel – húzta el száját gúnyosan a férfi. – Az a félkegyelmű Mestered nem tanított meg rá, hogy nem vesszük el azt, ami a másé? A nő tekintete valahová a férfi válla mögé fókuszált, azt az érzetet keltve, mintha őt nézte volna. A sötét alak mögött


álló harci páncél kezében tartott dárda lassan fölfelé csúszott, majd a plafon felé emelkedett. – Kicsit sajnálom, hogy már nem vagy sem a kedvemre, sem a szolgálatomra – folytatta a férfi. – Bánhatod, mert együtt élvezhettük volna a hatalmat, amit a… Ekkor a dárda megpördült a levegőben, majd a villámlást is megszégyenítő gyorsasággal a sötét alak felé röppent. Már levegőt venni sem maradt ideje. Jobb vállán keresztül hatolt testébe a borotvaéles dárdahegy, ami a bal csípőjén át a márványpadlóhoz szegezte. Szájából vér buggyant, teste megremegett és nem mozdult többé. A Varázslónő egy pillanatra lehunyta szemeit. Nem akarta látni az iszonyatot. A teremben szívének két kedves ember feküdt holtan, s az egyiknek éppen ő vette el az életét. Hunyt pillái alól csillámló könnycseppek gördültek arcára. Tudta, hogy nem gyengülhet el. Most nem! Odaszaladt a szőke lányhoz, nyakára tapasztotta ujjait. Jéghideg testéből már az élet morzsája is távozott, segíteni nem lehetett rajta. A férfi hullájára ügyet sem vetve elindult a bársonycsomag felé. Nem ért hozzá. Ránézni is undorodott, de pontosan tudta, hogy meg kell semmisítenie. Lábával arrébb rúgta a csomagot, majd vigyázva, hogy ne érjen a kőhöz kihajtogatta a bársonyterítő széleit. Szemeit úgy vonzotta a fekete borzalom, mintha tekintetét hozzáragasztották volna. Úgy érezte gyomrába forró ólmot öntöttek, émelyegve igyekezett talpon maradni. – MEG NE PRÓBÁLD! – a sötét iszonyat hangja betöltötte a termet, megremegtetve a falakat. A Varázslónő mély levegőt véve kezeit a magasba emelte, s lassan, de érthetően beszélni kezdett. Minden szavától egyre nagyobb fényesség borította be kezeit.


– Északi Hud minden fénye, Déli Hudnak szép reménye, Keleti Hud ragyogó bája, Nyugati Hud fénylő mágiája!

A Gonosz, hiába áll elém, Erőtök most szálljon belém! Égtájak Fénye ím kezeimbe jöve, Pusztuljon hát a Sötétség Köve!

Ahogy az utolsó szó elhagyta ajkait, hatalmas erejű energiát küldött a sötét Kristályra. Pusztító ordítás söpört végig a termen. A robaj, ami betöltötte a teret olyan volt, mintha ezer fagyott tó jege reccsent volna szét, hatalmas villanással. Hirtelen minden elcsendesedett. A Varázslónő óvatosan kinyitotta szemeit. A Kristály ott feküdt a lábai előtt négy darabra hasadva. Nem! Ez nem lehet igaz! Nem pusztult el, nem foszlott semmivé a Gonosz játékszere. Most mit tegyen? A kétségbeesett töprengésből döngő léptek zaja verte fel. Nyilván a Cethen mágusok jönnek! Csak ők lehetnek. A Kristály darabjait kapkodva csomagolta a bársonyterítőbe, majd szélsebesen elhagyta a palotát. Minden gondolatát elemésztette a gyász és a fájdalom, de azt biztosan tudta, hogy az átkozott darabok többé nem kerülhetnek emberi kézbe.


Fekete Kristály