Page 1


2


Minden jog fenntartva. A könyv a RobinZone Outdoor Bt. előzetes írásbeli jóváhagyása nélkül sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható, és nem közölhető.

3. (módosított) kiadás 2016.

Kiadó: RobinZone Outdoor Bt. Felelős kiadó: Sághy Zsuzsanna

ISBN szám: 978-963-12-6781-5

3


SÁGHY ZSUZSANNA

Arte Mízia titokzatos eltűnése

Turbócs és Murmuc kalandjai

4


„Még rengetegszer elolvasnám, mert az egész nagyon tetszett. A legjobban Turbócsot szerettem benne. Az volt a legizgalmasabb, amikor Arte Míziát és Turbócsot elrabolta a varjú, és napokig nem találkozhatott egymással a két manó.” Áron, 12 éves „Jó, és szórakoztató. Minden tetszik benne. Az volt a legizgalmasabb rész, amikor a Termésmanók egy léghajóban ültek, és az üldözés közben kidobálták az összes homokzsákot.” Benedek, 8 éves „Ami nekem tetszett: Amikor Langlia beengedi őket a barlangba, és ott beszélgetnek a kövekkel. Amikor megszöktek a tűzkígyóktól, elmentek a Fehér Atyákhoz, és ott feltöltötték Arte Míziát.” Petra, 8 éves

5


1. fejezet A rejtélyes Táncoló Kastély Az Öreg Tölgyerdő nyugovóra készülődött a lemenő nap utolsó sugarainak fényében. A madarak elhallgattak, az őzek meglapultak rejtekhelyeiken, a sünök, rókák, és egerek még csak ébredeztek éjszakai motoszkálásukra. Minden várakozásteljes csendbe burkolózott, a nappal átadni készült birodalmát az éjszakának. Hirtelen kiáltozás, avarzörgés verte fel a nyugodt, csendbe merülő erdőt. Két manó közeledett, akik nem voltak nagyobbak egy-egy arasznál. Viháncoltak, bukfenceztek, és a korhadó leveleket zörgették botokkal, ami így, júniusban nem adott elég nagy zajt ahhoz, hogy bárkit igazán megijesszenek. Minden erejükkel azon voltak, hogy felkavarják a megszokott rendet. Azt akarták, hogy apró termetük ellenére már messziről mindenki tudja, hogy közelednek. Egyikük vékony volt, fürge, vörös-sárga levelekből varrt ruhában, és nevető ráncokkal a szeme körül. Társa harangvirágszirmokból és bükklevelekből készült ruháját széles övvel szorította vastag derekára. Hosszú szakállát gyakran simította végig. Nagyon küzdött, hogy végre utolérje barátját, ami csak ritkán sikerült. Mint minden este, most is azon versenyeztek, ki tud több állatot felriasztani. Az erdő népe utálta ezt a játékot. Tudták, hogy a termésmanók nem tesznek kárt bennük, mégis nehezen viselték a nyugalmuk megzavarását. Ellenséges tekintetek, és 6


rosszalló megjegyzések követték őket mindenfelé. És ez, ha lehet, a termésmanókat még vidámabbá tette. – Láttad, hogy felriasztottam azt a rigót a fészkéről? Milyen dühös volt! – vihogott a vörös ruhás. – Gyere már, Murmuc! – Nem lehetne, hogy ma kivételesen durmoljunk egyet a bokrok alatt? Néha már olyan unalmas! – fújtatott Murmuc, a kék ruhás manó. – Turbócs, légy szíves! – Nem, ezt sosem lehet megunni! – vigyorgott a másik. – Ilyenkor lehet a legjobban rájuk ijeszteni. Miért pont most akarnál aludni? Láttad azt az ijedten szaladó rókát? Az is miattam volt! Murmuc kelletlenül a szemét forgatta. –Az szembe szaladt velünk. – Na és a szajkó? A gyík? A békák a tóparton? Az ő félelmük viszont az én érdemem! – Jól van, legyen igazad – legyintett bosszúsan Murmuc. – Ebben a versenyben én úgysem győzhetek. Sóhajtott egyet, megfeszítette minden izmát, és Turbócsot meg sem várva szaladni kezdett a maga cammogós módján. Hátha a néhány pillanatnyi előny végre több sikerélményhez juttatja. Nem is figyelte, merre rohan. A szél baljóslatúan feltámadt. Belekapott a levelekbe, megnyugodott pár pillanatra, hogy aztán újult erővel rázza meg a lombokat. Sejtelmes, tompa fények költöztek az ágak közé, mintha valami meg akarta volna állítani, de ezt sem vette észre. Csak egy igazán apró győzelmet szeretett volna végre. Őrült igyekezetéből, hogy ő is felriaszthasson egy-két állatot, Turbócs rángatta vissza a valóságba, mikor hirtelen felkiáltott. 7


– Oda nézz, Murmuc! Murmuc erre megtorpant, és felkapta a fejét. Azonnal ros-szat sejtett, mint mindig. – Ez meg mi? – Nézzük meg! Most rögtön – sürgette Turbócs. Murmuc tiltakozni próbált. – Inkább riasszunk fel még valakit, és utána aludjunk. Őt mindig szörnyen kimerítette ez a „kis esti rohangálás”. Turbócsnak meg sem kottyant, de Murmuc soha nem szerette a testmozgást. Ebben sem igazán hasonlított egy átlagos termésmanóra. – Megőrültél? Látod, mi ez előttünk? Nem képzeled, hogy kihagyjuk! Ez egy igazi termésmanó válasza volt. Ha kaland, izgalom, és veszély üti fel valahol a fejét, az elől nem hátrál meg, hanem gondolkodás, és mérlegelés nélkül törtet előre. Murmuc meg? Inkább hagyjuk. Ódon, málladozó kastély állt előttük a dombtetőn. Még sosem látták, pedig már vagy egy hónapja randalíroztak az Öreg Tölgyerdőben. Az állatok nem meséltek róla. Miért is tették volna, ha egyszer állandóan kergették őket? A fák fenyegetően védték az épületet az avatatlan szemek elől. Magas, borostyánnal befuttatott fal ölelte körül a benti kerek, hófehér tornyokat. Csigavonalban nyújtózó, sűrű moha lepte kupolái kikandikáltak a fák csúcsa felett, és hatalmas ablakai a nap lemenő, narancssárga fényében ragyogtak. A szokatlan kastély látványa egyszerre nyugtalansággal és csodálattal töltötte el őket. Talán a tornyok okozták. 8


A szemük láttára váltak lassan semmivé, hogy másutt bukkanjanak fel újra. Gomba módjára nőttek ki, és tűntek el megint.

9


Ijesztő, és varázslatos volt egyszerre. Egy darabig csak megbabonázva bámulták. – Lehet, hogy valami kísértetkastély, ami csak időnként jelenik meg. Ha ennyit mozog, bármikor eltűnhet. – próbálkozott Murmuc valami gyenge érveléssel, bár biztos volt benne, hogy Turbócsot ez úgysem állítja meg. – Ugyan már, Murmuc! Ne akadékoskodj annyit, menjünk! – adta ki a parancsot. – Ha időközben el akar tűnni, akkor majd megszökünk. Ebben jók vagyunk. Egyébként is ideje jóllaknunk. Turbócsnál a végső érv mindig az evés volt. Kettőjük közül ő volt a vékonyabb, pedig falánksága nem ismert határokat. Mindig az étel húzta csőbe. Ha éhes lett, nem gondolkodott. Ezért állandóan Murmucnak kellett figyelnie, hogy ne kerüljenek bajba. – Neked meg mindig csak az evésen jár az eszed! Nem volt elég tegnap a makk és a dió, amit Mókus mama elejtett, mikor megkergettük? És az a halom hársvirág, amivel délelőtt degeszre tömtük magunkat? Neked semmi nem elég? – Inkább nézzük meg, milyen terített asztallal várnak itt minket! Murmuc megmakacsolta magát. Gyorsan keresztbe fonta a karját a mellkasán, hogy remegő kezét hosszú szakálla alá rejtse. – Márpedig én oda nem megyek be! – Ha én megyek, te is jössz. – Azt aztán várhatod! – Mi van, félsz? Már megint? 10


– Dehogy félek! Csak… csak nem akarok menni, és kész. Nem bírom az ilyen mozgó hogyishívjákokat. – Szóval félsz. Sejthettem volna. Miért kell folyton ilyen óvatosnak lennünk? Mit mondunk majd, ha visszatérünk a Nemeserdőbe? Hogy minden kalandot kihagytunk, mert Murmuc gyáván megfutamodott? Ez te sem akarhatod. Ez igaz volt. Nekik rendes termésmanóként nemcsak kalandokat kellett gyűjteniük, hanem vissza kellett térniük a Nemeserdőbe, születésük helyére bölcs öregjeik színe elé, hogy be is számoljanak kalandjaikról. És Murmuc, bár igyekezett bátornak látszani, tényleg tartott ettől-attól. Nagyot nyelt. – Nem félek, de… mi lesz, ha velünk együtt tűnik el? Mi lesz, ha soha többé nem bukkan fel? Mi lesz, ha odabent csapdába esünk? Mi lesz, ha ellenséges alakokkal találkozunk? És mi lesz, ha nem találunk semmit? Mi lesz, ha hiába merészkedünk be? – Mi lesz, mi lesz, mi lesz? Sosem tudjuk meg, ha nem megyünk közelebb! Ezer és egy történetet kitalálhatsz, hogy mi lenne ha. De amíg itt ácsorgunk és okoskodunk, egyik sem történik meg. Inkább fussunk versenyt a dombtetőig! – rikkantotta Turbócs, és választ sem várva nekiiramodott. – Nem ér, te sokkal gyorsabb vagy! – kiabált dühösen Murmuc, de hiába. Tisztában volt vele, hogy ezzel, legnagyobb félelmére, a vita eldőlt, és kénytelen barátját követni az ismeretlen helyre. Nem maradhatott egyedül. Azt végképp nem. Ezért általában az történt, amit Turbócs akart. 11


Mire fújtatva, zihálva, és mérgesen felért a dombtetőre, Turbócs már körbekémlelt. – Körbejárjuk a kastélyt. Vigyázz, hogy ne zörögjön az avar, és ne reccsenjenek az ágak. – Jól van. – morogta Murmuc. Turbócs mindig szemére vetette, amiért nem lopakodott elég óvatosan. Miközben csendben baktattak a sűrű bozótosban, Turbócs éles szemmel a várfalakat fürkészte. A külső fal mozdulatlannak tűnt, csak bent mozogtak a tornyok. Egyszer csak valahol egy repedésre bökött, és egy szempillantás alatt eltűntek a kövek rengetegében. Ő, az örökmozgó felfedező ment elöl. A téglák közötti résekben a nyirkos levegő súlyos penészszagtól bűzlött. Nem sok jót ígért ez a kaland. Murmuc attól félt, hogy a kövek hirtelen megmozdulnak, és összepréselik őket, mielőtt elmenekülhetnének, de Turbócs csak törtetett előre. Olyan gyorsan mászott, hogy Murmuc még piros zekéjét is alig látta a sötétben maga előtt. Mikor nagy nehezen kikeveredtek a repedések közül, tágas udvaron találták magukat, a mozdulatlan, külső várfal, és az eltünedező belső tornyok között. Mire Murmuc felocsúdott, Turbócs már el is tűnt a legközelebbi fehér torony egy hajszálrepedésében. Murmuc megint kénytelen volt követni őt. Már hangosan fújtatott a kimerültségtől, de Turbócs továbbra is kíméletlen tempót diktált. Sokáig kúsztak hason, de Murmuc megdöbbenésére itt egyáltalán nem érezték, hogy a falak mozognak, pedig kívülről egész biztos volt ebben. Most már végképp nem tudta eldönteni, hogy a mozgás, vagy a mozdulatlanság a látszat. 12


Végül egy sötét, hideg folyosón értek földet. Heves tüsszögés fojtogatta őket a vastagon lerakódott portól. A fáklyák a tartókban rég kialudtak, a szobák visszhangzottak a kongó ürességtől, egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A bonyolult, zegzugos folyosókon úgy elvesztek, mint egy labirintusban. Turbócs úgy tett, mintha ez cseppet sem zavarná. Csak ment előre rendületlenül. Az talán nem zavarta volna, hogy nincs itt senki, de az nagyon is bántotta, hogy ételnek sem találták nyomát. Hirtelen megállt, és Murmuc, aki a gondolataiba mélyedve követte, beleütközött. Egymásba gabalyodva hemperedtek végig a poros kövezeten. – Miért nem vigyázol jobban? – förmedt rá Turbócs. – Miért kellett megállnod? Nem mehetnénk végre innen? Bejutottunk, itt bolyongunk a kérésedre, de ennek semmi értelme! Nincs itt semmi, nem látod? Követtelek ebbe az elátkozott kastélyba! Most rajtad a sor: gyere vissza velem az erdőbe. Ott legalább biztonságban vagyunk. – Nem futamodhatsz meg mindig minden elől! Még a kalandok keresését, és a nagyvilág bejárását sem vállaltad egyedül. Azért kellek ide én is. Képzeld csak el, hogy fogja enni a többi termésmanót a sárga irigység, mikor elmeséljük nekik, mit találtunk az Öreg Tölgyerdőben! – Nem érdekel, otthon mindenki csak szájhősködik. Azoknak a kalandoknak a fele sem igaz, elegem van belőlük. – méltatlankodott Murmuc. – Meddig akarsz még itt maradni, hogy utána nagy hangon elmesélhesd, hogy egy épp eltűnni készülő kastélyból szöktél meg? – Amíg ennivalót nem találunk. 13


Itt végleg elszakadt Murmucnál a cérna. – Gondolkodj már! Ha életnek semmi nyoma itt, miért pont ételnek lenne? Turbócs megállt egy pillanatra. Alighanem barátjának igaza lesz. – Keressünk egy kéményt. – szólalt meg nagy sokára. – Ha a kémény megmászása után sem találunk semmit, akkor te nyertél, visszamegyünk az erdőbe, rendben? Murmuc azt hitte, rosszul hall. – Miért pont kéményt keressünk? – Mert konyhát akarunk találni, vagy ebédlőt. Egy kastély kéménye pedig biztosan elvezet az egyikhez. – Meg a veszélyekhez is, amiket a hátam közepére sem kívánok. – dünnyögött Murmuc. – Csak egy kémény. És ha nem találunk semmit, mehetünk. Ebben végül megállapodtak. Murmuc alig várta, hogy kívül legyenek, és elfelejtsék ezt az egész ostobaságot. Turbócs mélyen legbelül reménykedett, hogy kíváncsiságának (és éhségének) meglesz az eredménye. Hosszas keresgélés után Turbócs egy gyanús, sötéten tátongó falmélyedésre mutatott. – Ott lesz. Meleg levegő, és ételek illata száll. Murmuc nem érzett semmit, de titkon remélte, hogy barátja téved. Bár jól tudta, hogy Turbócs ösztönei csalhatatlanok, ha evésről van szó, és már semmi nem tarthatja vissza, hogy folytassa felfedező útját: mágnesként vonzották előre az ínycsiklandó illatok. Murmuc nyögve, a sok szaladgálástól, és mászástól fájó lábakkal követte a nyíláson át az égbe nyúló ké14


mény belsejébe, ahol újabb repedések, imbolygó kövek, és fullasztó korom fogadta őket. Murmuc ezerszer elátkozta gyengeségét. Ha szilárdan ragaszkodik a saját elképzeléséhez, már rég a meleg avarba süppedve, egy biztonságot nyújtó galagonyabokor alatt alusszák az igazak álmát. Ehelyett most itt küzdenek koromban, sötétben, reménytelenségben, ki tudja, meddig, és ki tudja, miért. Percek teltek el némán, ahogy egyre feljebb tornázták magukat, míg végre Turbócs megállt, és kikukucskált egy résen. Mire Murmuc mellé ért, Turbócs már diadalmasan ragyogott. – Na, ugye, előre megmondtam!

15


2. fejezet Arte Mízia, a Fehér Fény Virága Murmuc inkább nem szólt semmit. Magában morogva ő is kinézett a nyíláson, és azonnal abbahagyta a zsörtölődést. Hatalmas terem nyílt alattuk. A legcsodálatosabb, amit csak képzelhettek: a kastély ebédlőterme. Már az sem számított, hogy talpig kormosak, és teljesen elcsigázottak voltak. – Micsoda fogadtatás! Látod, igazam volt! –hencegett Turbócs. –Ezért megérte idáig lopakodnunk. Lent hosszú, nehéz tölgyfa asztalok roskadoztak finomságok maradékaival. Úgy tűnt, nem olyan régen itt vidám mulatozás folyt. Talán mégsem olyan kihalt a kastély? Ínycsiklandó húsok, zöldségek, és – még Murmuc szájában is összefutott a nyál – különféle torták, és édességek sorakoztak laza összevisszaságban. Erdei bogyókat, és gyümölcsöket láttak a tálakban, bodza- és málnaszörpöt a kancsókban. Nagy tálcákon szárított és friss erdei virágok halmai, amit ők is előszeretettel lopkodtak az erdőben a bokrokról, és fákról. Ennyi ételt még sosem láttak egyszerre. Mostanáig minden egyes falatért meg kellett küzdeniük vándorlásaik során, semmi nem hullott magától az ölükbe. De ez a terem az a hely volt, ahol még Murmuc is gondolkodás nélkül napokig maradt volna. Először adott magában hálát barátja makacsságának. Nélküle sosem találnak rá erre a bőségre. 16


Az ebédlő hirtelen ürülhetett ki, mert még arra sem fordítottak gondot, hogy az ételmaradékokat, és a terítékeket eltüntessék. – Hogyan jutunk le? – aggodalmaskodott Murmuc. – Lemászunk a falon. – Már megint? Nem bírom tovább! Ennyi mászás bőven elég volt! Nem kínozhatsz örökké! Turbócs megrántotta a vállát. – Ha akarsz, felőlem maradhatsz. Én megyek – ha ételről volt szó, nem ismert tréfát. Ebben a pillanatban azonban kivágódott lent a súlyos tölgyfa ajtó, és egy feldúlt hölgy viharzott be rajta. Hosszú, szőke haja, és tengerkék palástja csak úgy lobogott utána. Idegesen járkált fel-alá. Szemében a mély tűz egyszerre árulkodott dühről, zaklatottságról, és szenvedélyről. Arcizmai megfeszültek, keze ökölbe szorult. Nyugtalansága még odafönt a manók számára is tapintható volt. – Mi az, hogy eltűnt? Az én kastélyomban nem veszhet el semmi! Pláne nem a legféltettebb kincsem! És pont most! Kintről gurgulázó, alázatos hang válaszolt. – Mégis nyoma veszett. Méghozzá a lakoma alatt. Erről biztosíthatlak, hercegnő. – Az az átkozott varjú! Nem lehet, hogy túljárt az eszemen! Mit mondok majd annak, aki érte jön? – Bocsánatodért esedezem. A leghűségesebb szolgád és titkárod vagyok, mégsem értem, hogy történhetett. – Most mitévők legyünk? Még nem lehetnek messze! 17


– Küldjük szét az erdőben a szolgáid. Kerestesd égenföldön. A dolmányos varjú végig itt volt veled a teremben. Valaki másnak kellett ellopnia, akivel titokban szövetséget kötött. Az a fontos, ki lehet az áruló? Őt kell megtalálnunk. – Rendben, add ki a parancsot! Az összes szolga tegye tűvé az erdőt Arte Mízia, a Fehér Fény Virága után! Mindenkit keressenek fel, fogjanak vallatóra. Semmi nem kerülheti el a figyelmüket! Még ma meg kell találniuk, addig nem térhetnek vissza. Hamarosan át kell adnom őt valakinek. – És azt már tudjuk, hogy kinek? – Nem. De fel fogom ismerni, ha megérkezik. – Azonnal intézkedem – kintről bizonytalanul távolodó léptek zaja hallatszott. A hölgy egy darabig még idegesen járkált, hol teljes erővel ökölbe szorította a kezét, hol szétfeszítette az ujjait. Szeme egyik székről a másikra rebbent. Léptei cél nélkül cikáztak a teremben, mintha magában azt latolgatná, kik voltak a lakoma vendégei, és kik hiányoztak, kinek milyen érdeke fűződhetett a lopáshoz. Aztán sarkon fordult, kirohant, és hatalmas döndüléssel bevágta maga mögött az ajtót. Turbócs nem bírta sokáig a hosszú, pisszenés nélküli csendet. – Mi lesz? Megyünk már? Murmuc sóhajtott. – Nem kockáztathatunk, amíg ilyen feldúltan rohangálnak ki-be. – De ha óvatosan lemászunk, bárhol elbújhatunk. Murmuc elgondolkodva nézett körül. 18


– Hol? Az asztalon a poharak, kancsók, és ételmaradékok között? Valami biztonságosabb megoldás kell. – Ne vacakoljunk már! Ha mindig csak töprengünk, sose lakunk jól! Siessünk! A mennyezet gerendáiról hatalmas, többkarú csillárok lógtak. Murmuc az egyik félreeső csilláron jókora, porosodó pókháló-köteget vett észre. – Látod azt a pókhálót? Azon ereszkedünk le. Gyorsabban eltűnhetünk, és talán a sajgó lábaimnak is jobb lesz, ha nem kell megint másznom. – Nekem mindegy, csak induljunk! Lassan másztak át a csillárra, nehogy a sok kis kristály csilingelni kezdjen a súlyuk alatt. Murmuc több pókháló szálból kötelet font. Az egyik végét Turbócs derekára, a másikat pedig a csillárhoz erősítette. Ő megy elsőnek, Murmuc majd fentről ellenőrzi az ereszkedést. Turbócs félúton lógott a levegőben a csillár és az ebédlőasztal között, mikor a régi, használt pókhálószálak megadták magukat, és elszakadtak. Az eddigi óvatos ereszkedés hirtelen zuhanásba csapott át, és Turbócs csak azt vette észre, hogy valami puha, süppedős anyagban köt ki. – Ennyit Murmuc tervéről – morogta, míg megpróbált kikászálódni abból a valamiből. Körülnézett. Álmaiban a mennyországot képzelte ilyennek. Rózsaszín, édes eperhab ölelte körül, lábai puha piskótatésztát tapostak. Valahonnan a magasból Murmuc rémült kiáltását hallotta: – Jól vagy? 19


– Hát persze, hogy jól – motyogta maga elé, de hangosan nem válaszolt. Hadd aggódjon egy kicsit a másik. Megérdemli a buta ötletei miatt. Közben rájött, hogy egy epertorta maradékában üldögél, és már nem is haragudott annyira Murmucra. – Le tudsz jönni? – kiabált fel kis idő elteltével tele szájjal. – Igen – hangzott valahonnan a magasból. – Csak erősebb kötelet fonok, nehogy úgy járjak, mint te. – Szép, magának bezzeg erős fonalat fon. De a következő harapásnál már el is felejtette a barátját. Csak az eperhab létezett. Mire kikászálódott a süteményből, úgy degeszre tömte magát, hogy alig bírt mozogni. Elégedetten tisztogatta ruhájáról az eperhab és a korom váltakozó foltjait. Murmucnak híre-hamva sem volt. „Hol marad ilyen soká? Csak nem történt valami baj?” Bűntudata támadt, amiért megfeledkezett róla. „És ha ő is lezuhant, csak nem volt ekkora szerencséje?” – Murmuc, merre vagy? – kiabált kétségbeesetten. – Murmuc? Ki az a Murmuc? – kérdezte mögötte egy ismerősnek tűnő hang. – Azt hittem, egyedüli betolakodó vagy az ebédlőmben. Turbócs ijedtében megpördült, és persze, hogy az előbbi nyughatatlan hölgy állt előtte. Rajtakapták. Már megint. An-nyira lefoglalta az evés, hogy nem vette észre, mikor halkan és nesztelenül ismét belépett a hercegnő. Mivel ezúttal nem csapott zajt, nem keltett feltűnést sem. Murmuc azonban mindent látott föntről, és esze ágában sem volt egyenesen a karmai közé ereszkedni. Ezért eddig a pillanatig a hercegnő azt hihette, Turbócs egyedül lopakodott be. 20


21


– Van egy társad is. Ez a Murmuc. Ő hol van? Turbócs elmélyülten figyelte két számmal nagyobb, mogyoróhéj cipője orrát. – Nem tudom – suttogta. – Hát nem együtt voltatok? – kérdezte élesen a hercegnő. – Egy darabig igen. De most már nem… – Nocsak. És mióta nem? Hiszen most is érte aggódtál. – Igen. De haragszom rá. Csak azért kerestem, hogy jól rápirítsak. – Jól rápiríts? Valami rosszban sántikált, nem úgy, mint te? – Nem, nem. Vagyishogy igen. Éppenséggel igen. A vesztemet akarta okozni. Azt akarta, hogy lezuhanjak. – Hogy lezuhanj? – Igen. Hogy lezuhanjak arról a csillárról, ott. Ezért font nekem sokkal gyengébb pókfonalat, mint saját magának. – Sokkal gyengébb fonalat? – Igen. Az én pókfonatom sokkal gyengébb volt, ezért lezuhantam, láthatod. Akár ki is törhettem volna a nyakam! Azt akarta, hogy valami bajom legyen, és ez az egész itt mind megmaradjon neki! A hercegnő felvonta a szemöldökét. – Ez az egész megmaradjon neki? Érdekes. Eddig úgy tudtam, hogy ez mind az enyém. Már hogy lehetne ez egyedül Murmuc barátodé? – Épp azt magyarázom, hogy ezt nem szabad engedni. Még az kellene. Ő sokkal… sokkal… hogy is mondjam, sokkal tes22


tesebb. Ha érted, mire gondolok – közben hatalmas pocakot mutatott maga elé. – Ezt nem eheti meg mind egyedül! Ezt már a csillár tövében lapuló Murmuc sem állhatta meg szó nélkül. – Ez nem igaz! – kiabált le. – Nem vagyok olyan kövér. És azt miért nem meséled el, hogy miattad vagyunk itt? Csakis miattad! Nekem semmi közöm az egészhez. És nem én akartalak elveszejteni, hanem te ragaszkodtál hozzá, hogy beszökjünk! Engem egyáltalán nem érdekelt ez az elátkozott kastély. Különösen nem az ebédlője! Hogy hazudhatsz ekkorát? A hercegnő szigorúan tekintett fel. – Gyere csak le szépen te is, jómadár! Igazán nem illendő, hogy amíg a barátod itt áll előttem, te a mennyezetről kiabálj. Vagy talán nincs bátorságod elém állni? Murmuc tétovázott, de rájött, nem maradhat szégyenben Turbócs előtt. Még a végén megint ráfogja, hogy gyáva. Ezt nem engedheti meg magának. Leereszkedett hát az immár erősre sodort pókfonaton. Valahogy majd kibeszélik magukat. Abban nagymenők. – Mit keres két termésmanó talpig szutykosan az asztalom közepén? Nagyszabású ünnepséget tartottam, de ti nem szerepeltetek a meghívottak listáján. Hogy kerültök ide? És miért pont most? – Én nem is… – tiltakozott Murmuc, de a hercegnő beléfojtotta a szót. – Azt akarod mondani, hogy eszed ágában sem volt az asztalomra érkezni? Remélem, nem várod, hogy ezt el is hig-gyem! 23


A manók egy darabig haboztak, a torkukat köszörülték, a kezüket tördelték. Végül Murmuc szólalt meg: – Csak erre jártunk. Egy kicsit enni szerettünk volna. Illetve: Turbócs MINDIG enni szeretne. Igazából miatta vagyunk itt. Engem nagyon megijesztettek azok az izgő-mozgó tornyok, hidd el, nem akartunk semmi rosszat. De honnan tudod, hogy erdei termésmanók vagyunk? – Sok mindent tudok, amiről nektek fogalmatok sincs. Például tudom, hogy mi az illem. Ezzel szemben úgy tűnik, ti nem. Illett volna például a kapumon besétálnotok, ahelyett, hogy úgy szöktök be, mint a besurranó tolvajok. – Nem mindenütt szoktak szívesen látni minket, mert… mert nos, nem vetjük meg a tréfákat – húzta ki magát Turbócs büszkén. – Ezért jobb szeretjük ezt a megoldást. – Úgy tudom, az erdei termésmanók magányosan járják a világot, hogy kalandokat keressenek, és kizárólag a csínytevés élteti őket. Mindenféle haszontalan dolgokat tanulnak, és tesznek. Miért vagytok ti mégis ketten? – Mi különlegesek vagyunk a termésmanók között, nem szeretjük az egyedüllétet – válaszolta Murmuc, bár ez inkább rá vonatkozott, mint Turbócsra. – Körülbelül egy időben születtünk a Nemeserdőben. Ő mogyoróból, én bükkmakkból keltem ki. Barátok lettünk. Azóta együtt járjuk a világot. Majdnem olyan, mintha testvérek lennénk. – És mindennél fontosabb nekünk a szabadság - egészítette ki Turbócs, hogy a hercegnő egész biztos legyen benne: nem fognak sokáig nála vendégeskedni. Csak tele rakják a gyomrukat, és már mennek is. 24


A hercegnő azonban máris félreértette őket. – Szabadság? Nos, ha már erre vetődtetek, ettől egy időre el kell tekintenetek. Néhány napra a kastélyomban maradtok. Persze étel-ital korlátlanul a rendelkezésetekre áll. Nem szeretem, ha valaki hiányt szenved, még akkor sem, ha később kiderül róla, hogy az ellenségem. Nem bízom bennetek, mert rosszkor voltatok rossz helyen. – Egyébként Ambrózia hercegnő vagyok, a Táncoló Kastély úrnője. A környező erdők, hegyek, vizek, állatok és növények az én védelmem alatt állnak. A világban egyre több gonosz erő munkálkodik, de itt, az Öreg Tölgyerdőben mindenki biztonságban van. Vagyis inkább volt, egészen a mai napig. Mert ma délután egy csapásra minden megváltozott. – Amiatt az eltűnt izé miatt aggódik annyira? – kíváncsiskodott Turbócs. A hercegnő szeme elkerekedett. – Eltűnt izé? – Hallottuk, mikor a titkárával beszélt róla. Turbócsnak nem volt erőssége, hogy előbb gondolkodjon, és csak utána beszéljen. – A titkárommal? Mióta hallgatóztatok tulajdonképpen? Murmuc gyorsan közbevágott. – Semmi különöset nem hallottunk. Azt is csak fél füllel. Minket csak és kizárólag az ételek érdekeltek. Turbócs csak félrebeszél. De barátja félszavakból sem könnyen értett. – Dehogy beszélek félre! Mind a ketten hallottuk, hogy elloptak innen valami virágot, ami a hercegnőnek fontos volt, és most mindenütt keresi, mert nem lett volna szabad eltűnnie. 25


A hercegnő szeme villámokat szórt. – Hosszú idő óta tartózkodott nálam Arte Mízia, a Fehér Fény Virága. Ő volt legfőbb támaszom az Öreg Tölgyerdő védelmezésében, a veszélyek elhárításában. Igazán jól éltünk, amíg velünk volt. De ma, a lakoma alatt valaki ellopta. Ezzel veszélybe került mindaz, amit hosszú évek során felépítettem. – Igazából még betörnie sem kellett, mert a kapuim mindig mindenki előtt nyitva állnak. Majdnem az összes szolgámat mozgósítanom kellett, hogy megkeressék. De még semmi biztató hírt nem kaptam. És a tetejébe még ti is itt vagytok! Pont azon a napon, mikor a kastély legnagyobb értékét ellopják! Addig nem mentek sehová, míg a Virág elő nem kerül, és újra a kastélyom biztonságát nem élvezi. Túl gyanúsak vagytok nekem. Egy szolgám örökké a nyomotokban lesz, és minden lépésetekről tájékoztat. És most lóduljatok! Csettintett, és a semmiből azonnal előkerült egy szolga. Némán meghajolt, a hóna alá csapta a két rúgkapáló kis fickót, és rezzenéstelen arccal elindult kifelé. Eleinte számolták a lépéseit, hogy titokban visszasurranjanak az ebédlőbe, onnan pedig a kéményen át a szabadba. De a szolga hosszú kitérőket tett a kacskaringós labirintusfolyosókon, amibe végül megint belezavarodtak. Lehetetlen volt itt kiigazodni. Abban azonban biztosak voltak, hogy az első adandó alkalommal megszöknek. Ők szabad vándormanók, és ebben még egy hercegnő sem akadályozhatja meg őket!

26

Arte Mízia titokaztos eltűnése 1. fejezet  
Arte Mízia titokaztos eltűnése 1. fejezet  

Meseregény érzékeny gyerekeknek, akik szeretik a csodák, és titkok világát, akik szeretik, ha elvarázsolják őket, szeretnek más világokba c...

Advertisement