__MAIN_TEXT__

Page 1

tavaszi magvető  magveto.hu

A Magvető Kiadó újdonságai a Nemzetközi Könyvfesztiválra Kertész Imre (1929–2016) 1


Bevezetés 2.0 Kultkönyvek, harminc év után! Esterházy Péter Bevezetés a szépirodalomba alcímű sorozatának kötetei most új külsővel, külön-külön újra megjelennek.

Esterházy Péter

Esterházy Péter Daisy

Fuharosok

operalibrettó

Esterházy Péter A szív segédigéi

Esterházy Péter Kis magyar pornográfia

Esterházy Péter Függő

Esterházy Péter Ki szavatol a lady biztonságááért?


‚‚Tudni kell a mesterséget” interjúrészlet Kertész Imrére Hafner Zoltán életút-interjújának rövid részletével emlékezünk.

a nyilvánosházba?”, és akkor a másik morog, bólogat, és azt mondja, hogy hát igen, „Talán ez ért a legtöbbet!”. Erre van felépítve két kötet. Molnáron keresztül lettem figyelmes arra, hogy milyen fontos a célirányos nyelv és szerkezet, amelynek a végén eldörren egy szó – ilyen a boldogság is a Sorstalanság végén, amelybe azóta se tudnak sokan beletörődni. Ha az ember következetesen fölépít egy nyelvi konstrukciót, az észrevétlenül megváltozik a regény folyamán, és a végén eldörren, akár egy robbanószerkezet, ami ott ketyegett az olvasók alatt. Molnár Ferenc ezt a legtisztábban mutatta meg. Ez nagyon érdekes.  (2003. május 4.)

© Burger Barna

Az írói készülődésed során, gondolom, sok szerzőt olvastál, hogy elsajátítsd a technikai fogásokat. …Engem a prózán belüli különleges kompozíció érdekel. A színpadi technikáról a legtöbbet Molnár Ferenctől tanultam. A Pál utcai fiúkat gyerekkoromban elolvastam legalább tízszer, tizenötször, de hogy Molnár Ferenc írta, nem sokat jelentett. Később aztán, az ötvenes években, minden darabját elolvastam, és lenyűgözött. Molnár Ferenc elindított valami irányba, ami később teljesen terméketlennek bizonyult, de a tudását nagyon becsültem. A színpadi tudása olyan nagy hatású volt, hogy azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy egy írásnak van szerkezete, tehát röviden és tömören: tudni kell a mesterséget. Thomas Mann-nál, Lev Tolsztojnál meg a többi nagy írónál, akikkel később találkoztam, elsősorban nem ez nyűgözött le, de hogyha ezt nem tanultam volna meg Molnár Ferencnél, akkor nem nyűgöztek volna le ők sem, tehát mondjuk az, hogyan van felépítve egy Halál Velencében, hogy micsoda mesteri munka. Most felejtsük el a témát. Mestermű, ahogy elkezdi, mestermű az ellentétnek a felállításában. Von Aschenbach, a fegyelemnek és az írói rabigának ez a remek képviselője, akiben a káosz lakik, ahogy ez a belső ellentét egyre markánsabb formát ölt, és elnyeli őt a végén… Az embernek nem feltétlenül kell így olvasnia. De ha így olvassa, Molnár Ferencen iskolázva, akkor könnyebben megpillantja e mesterségbeli fogásokat. De ugyanígy megpillantható Camus Közönyében is a felépítésnek ez a ragyogó, hihetetlen, elképesztően mesteri mivolta, vagy a Candide-ban, ha úgy tetszik. A mesterséget Molnár Ferencnél kezdtem el bámulni, amikor a korombeli fiúkkal elemeztük, nagyon sokat, hogy például miként csinál egy Abgangot. Ha elolvasol egy olyan darabot, mint az Oidipusz király Szophoklésztől, akkor ugyanezt a mesteri munkát látod meg, görög díszletben. Vagyis hogy egy színpadi vagy prózai gépezet hogyan működik, ez borzasztóan fontos volt és maradt is a számomra, és ezt elsősorban Molnár Ferenctől tanultam meg, bármilyen furcsa. Megtanultam az Olympia felépítését, ahogy megtanultam az utolsó mondatát: „sehol és soha többé”. Mestermunka, ahogy a darab föl van építve erre a mondatra. És aztán ezt találtam meg Flaubert-nél, az Érzelmek iskolájánál, amikor a két barát felidézi, hogy „emlékszel, amikor elmentünk

3


Az író és az úgynevezett világ Kertész Imre: A néző Sok szempontból megdöbbentő élmény Kertész Imre naplóit olvasni. Főleg most, hogy tudjuk: vége, szerzőjük nincs többé, s a különböző időszakban írt szövegek egyik fő témája, a halálra való készülődés és az életmű lezárása, felszámolása immár új értelmet kapott.

„Mindig volt egy titkos életem, s mindig az volt az igazi”– olvashatjuk Kertész előző könyve, A végső kocsma legvégén. Ez az utolsó mondat egyszerre hangsúlyozza az író személyiségének megközelíthetetlenségét és azt, hogy e naplók bemutatta belső világ sokkal autentikusabb, mint amit Kertészről messziről láthatunk. Mit tudhatunk Kertész Imréről? Holokauszttúlélő író, elhallgatott író, Nobel-díjas író, nemzetközileg sikeres író, magyar író, zsidó író, a hazai közéletben éppen sikerei és olykor radikális nézetei miatt megosztó író – és még sorolhatnám azokat a jelzőket, amelyek vele kapcsolatban felmerültek. Ezek állandóan előkerülnek a naplóiban is, amelyek szinte a teljes írói életművet átfogják: a Gályanapló az 1960-as évektől az 1990-es évek elejéig, a Valaki más a következő esztendők, elsősorban a rendszerváltás, a hazai és a nemzetközi siker, a Mentés másként a 2001–2003 közti időszak, tehát többek közt a Berlinbe költözés és a Nobel-díj, A végső kocsma pedig az új évezred első évtizedének krónikája. A mostani könyv, A néző nagyjából a Valaki más időszakának egyéb feljegyzéseit tartalmazza, e kötet keletkezéstörténetét, bécsi tartózkodását, első felesége halálát és a rendszerváltás utáni egyre sikeresebb szerző gondolatait foglalja magába. E naplók egyik leglényegesebb eleme éppen a reflexió: bár Kertész a külső történésekről is tudósít, ezek mintegy beleolvadnak az önmagát és a körülötte lévő világot folyton mérlegelő tudatba. A történések belső eseményekké válnak, ami említésre méltó, annak jelentése van, pontosabban már eleve valamilyen viszonyrendszerben kap jelentést. Pontosan ezért nehéz olvasmányok Kertész naplói, ez válthat ki olykor kellemetlen érzést az olvasóból: a rendkívül szikár prózában egymás mellé kerülnek a mindennapi eseményecskék, a korabeli közélet vagy a politika történései (olykor nagyon szubjektív és nagyon éles megvilágításban), a naplóíró olvasmányélményei, történetfilozófiai és bölcseleti reflexiói. Kertész világképe meglehetősen pesszimista: a naplókban egy kisszerű, széteső Magyarország járja haláltáncát, miközben ő próbál szellemileg és lehetőleg fizikailag is minél távolabbra kerülni tőle, olvasmányai,

4

művészete és szellemisége révén elhatárolódni mindentől, nem venni részt a játszmákban – még azokban sem, amelyek éppen őt mint írót határoznák meg. Furcsa érzés Kertész naplóit olvasni, főleg az újabban kiadott szövegeket. A naplók kíméletlensége, olykor gőgösnek ható véleményei sokakra taszítóan hathatnak, ahogy a hazai állapotok némiképp egyoldalúan pesszimista szemlélete is. A ’90-es évek naplóbejegyzéseire ugyanúgy jellemző ez, mint a következő évtized szövegeire. A néző passzusait olvasva pedig talán az a legkeserűbb tapasztalat, hogy el kell ismernünk: Kertész pesszimizmusa nem feltétlenül egyoldalú, hanem sokszor igencsak pontos, a társadalmi, közéleti, kulturális tényezők irányával kapcsolatos megfigyelései, félelmei időközben sajnos beigazolódtak – ha nem is mindegyik, de nagyon sok közülük. Nemcsak, illetve nem elsősorban ezért érdekesek azonban ezek a szövegek, hanem a bennük megfogalmazott történetfilozófiai vízió miatt. Magyarország ugyanis Kertész szerint tulajdonképpen újra és újra ugyanazokat a köröket futja: azért folyhatott át különösebb nehézségek nélkül a Horthy-korszak „langyos” diktatúrája a holokausztba, majd a kommunista diktatúrába és a Kádár-rendszer össznépi megalkuvásokkal teli akolmelegébe, mert a képlet folyamatosan változatlan. Ugyanazok a kulturális elemek és emberi viszonyrendszerek játsszák itt kicsinyes játékaikat, elnyomók és elnyomottak, gyilkosok és áldozatok egyaránt részt vesznek a közös vegetálásban. A kommunista rendszer kimúlása sem változtatott semmin, nem a belső ellenzék (amelyről Kertész igen megvetően nyilatkozik) döntötte meg, hanem ismét kívülről jött az átalakulás, s szerinte a mai (illetve tegnapi: 1990-es és 2000-es évekbeli) világunk ugyanazokat a fogalmakat, történelmi és kulturális zsákutcákat termeli újra. Talán ebben a kontextusban értelmezhető leginkább egy hajdani interjú sokak által vitatott, megkérdőjelezett mondata, amely A nézőben is szerepel: a Sorstalanság a Kádár-kor regénye. Nemcsak abban az értelemben, hogy akkor született, és nem azért, mert a holokauszt a Kádár-rendszernek valamiféle allegóriája lenne, hanem mert ugyanazok a kulturális alapsémák élnek tovább, ismétlődnek. Kertész némiképp apokaliptikus látomása nemcsak történelmi, filozófiai fejtegetésekben mutatkozik meg, hanem bizonyos koncentrált pillanatképekben is: egy törött szárnyú galamb látványában, egy villamoson lejátszódott különös jelenet leírásában, néhány munkás ábrázolásában, akik kinevették, amikor a sárba hullott a kalapja.


Ezek a rendkívül erőteljesen megírt jelenetek mindig többek „puszta eseményeknél”: egy széteső vagy már rég szétesett világ jelei, amelyet a naplóíró néma nézőként szemlél. Ahogy saját életét, írói sikereit, baráti kapcsolatait, viaskodásait a kritikával, külföldi és itthoni szerepléseit is. Ebben a világban minden „úgynevezett” – a könyv állandóan visszatérő kifejezése ez (valahogy úgy, ahogy a Sorstalanságban a „természetesen”): mintha itt éppen a dolgok keresettségét jelölné, minden olyan, mintha csak ráaggatták volna az üres, tartalom nélküli fogalmakat. Bizonyos végső pillanatokban a tragikum révén feslik fel az „úgynevezett” világ valódi rendje: ilyen például első felesége halálának jelenete – amely a magyar irodalom egyik legszebb és legfájdalmasabb halálábrázolása –, és az ehhez kapcsolódó kegyetlenül őszinte önanalízis és vallomás.

Kertész Imre A néző Feljegyzések 1991–2001

A halál már itt, az 1990-es években is központi téma: újra és újra előkerül az öregedés és az elmúlás, egyszerre mint személyes, testi probléma, a Parkinson-kór felfedezése és a betegséggel való szembenézés, és mint művészi kérdés, hiszen Kertész a hátralévő szűkös idővel gazdálkodva igyekszik felszámolni saját életművét. A felszámolás, amely az utolsó teljes regényének címe lett, a naplóknak is az egyik kulcsfogalmává válik. E szövegek legfőbb törekvése ugyanis az írói én különféle publikus formáinak következetes és végleges felszámolása. Kertész nem tud és nem akar a „sikeres író” szerepébe bújni, ugyanúgy kívülálló marad, mint hajdan, a Sorstalanság írása alatt és után. Sem a „magyar”, sem pedig a „zsidó” író identitását nem vállalja fel, pontosabban egy sajátos, „kívülálló” szerepet kreál magának. Értelmezésében a zsidó író egyfajta „univerzális létformát” jelöl, hazátlan európait, „akinek egyetlen identitása írásbeli identitás, alkotása eloldódik a nyelvtől, amelyen létrejön, hatásra ott lel, ahol az emberek meghallgatják és kitárják előtte a szívüket”. Ez a félig választott, félig kényszerűségből, mégis önként felvett identitás az, ami miatt Kertész folyamatosan ellentmond a rákényszerített szerepeknek: nem akar az „úgynevezett” magyar irodalomhoz tartozni (holott tudja jól, és naplói is ékesen bizonyítják, hogy Márai, Kosztolányi vagy éppen Pilinszky örököse), ezért nem azonosulhat a sikeres író, és később a Nobel-díjas „márka” figurájával sem. Lehetne még sorolni A nézőben és a többi naplóban előkerülő témákat, Kertész aktuális olvasmányait, zenei élményeit, esztétikai, irodalmi fejtegetéseit, Auschwitzot elemző megfigyeléseit. Aki kommentárt, „kulcsot” vár a naplókon keresztül Kertész „úgynevezett” nagy regényeihez – a Sorstalansághoz vagy A kudarchoz –, itt nem találja. E könyvek ugyanis (külön-külön és együtt is) önálló művek, saját világot alkotnak, egyszerre mutatva be egy valódi személy, a sokáig mellőzött, majd belső (később valódi) emigrációba vonult sikeres író életét, a világhoz és saját műveihez való viszonyát, egy kritikus és pesszimista művészi és kulturális látomást történelmünkről, világunkról, életünkről, és válnak egy szerzői életmű töredékes, ugyanakkor egységes lezárásává. Nem biztos, hogy mindenki egyetért a naplókban írottakkal, sokakat zavarhat attitűdjük, radikalizmusuk, olykor nyers szókimondásuk. Sokszor kellemetlen szövegek, de a nagy író és a nagy irodalom egyik legfőbb ismérve, hogy tud és mer kellemetlen lenni. Kisantal Tamás

Oldalszám: 312 oldal; méret: 123 × 175 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 3990 Ft; ISBN: 978 963 14 3376 0

5


Beszéd, rítus, hatalom

GYÖ R GY P É T E R

Az ismeretlen nyelv

György Péter: Az ismeretlen nyelv

A szerző ezzel a könyvével visszatért az 1950-es évek, a szocialista múlt kezdeteihez, és a Magyarországon 1945 után létrejött politikai hatalom és társadalmi rend új szerepei és kényszerei mellett az uralomnak a kommunista beszédmóddal párhuzamos, abból sarjadzó kialakulását állította fókuszba. Ez a furcsa nyelv sokaknak fenyegető, mások számára pedig ígéretesen közérthető volt. És mivel a politikai élet centrumába került kommunisták egyszerre követték a sztálinizmus gyakorlatát és a marxizmus filozófiai normarendszerét, retorikáját, ez a radikális tapasztalatváltozás a történelem azonnali átírásához vezetett. „A szavak részben elveszítették jelentésüket, részben újakat nyertek.” György Péter szerint nem lehet figyelmen kívül hagyni e jelenséget, ezért nem lehet megkerülni annak elemzését, milyen módon használták ki és fel a kommunisták a nyelv különböző regisztereit, miként kényszerítették rá a maguk „ismeretlen nyelvét” azokra a közösségekre, amelyek identitása egyébként erősen a nyelvbe ágyazódott. Négy példát kapunk. Maga a szerző viszonylag keveset ír, mert autentikus forrásszövegei – levelek, naplók, jegyzőkönyvek, ügynökjelentések – és fényképei oly módon „közlékenyek”, hogy abszolút főszerepet érdemelnek. Így válik megismerhetővé az intim szféra és a nyilvánosság közötti távolság felszámolódásának, a társadalmi terek elmosódásának folyamata, de megmutatkoznak a jelenség konkrét következményei is: miként alakultak a rítusok és a gyónások, valamint a különböző csapdák elkerülésének lépésrendje. Kezdetként egy jórészt 1948-ban keletkezett levelezés olvasható, amelyben egy fiatal szerelmespár, Cili és Gida története tárul fel a párthoz való viszonyuk tükrében. Kiderül, milyen eszméktől átfűtött nyelvet használtak írásuk során a szerelmesek. Mindketten Montague-k voltak – fogalmaz György Péter –, igazi kommunisták, akik egymással küzdöttek a másikért. Majd Sántha Kálmán ideggyógyász professzor történetét adja közre a szerző, amely történet az ismertség sorsfordító logikáját követi: Sánthát 1951-ben kirúgták az Akadémiáról és a debreceni egyetemről, mert egy előadásán azt találta mondani, ha valaki nem önkéntesen sztahanovista, az átélt stressz idegi problémákhoz vezethet. Ez a kijelentés tökéletesen ellentmondott a sztálinizmus alapvető munkaképzetének, amelyben minden áldozat önkéntes volt. György Péter az MTA nyilvános üléseinek jegyzőkönyveit olvasva, kommentálva láttatja a tudományos közösség sorsát, ami nem kevés tanulságot nyújt akár napjaink narratíváját nézve is.

6

A hatalom színrevitele

A szerző a továbbiakban egy vallási közösség belügyeit meghatározó – befolyásoló és manipuláló – eseményt mutat be. A gyökeresen eltérő vallási irányzatokhoz tartozó ortodox és neológ zsidók 1868 óta külön hitközségekbe szerveződve éltek egymás mellett. A holokauszt után megfogyatkozott zsidóság képviselőit 1950-ben beparancsolták a neológ hitközség Síp utcai székházába, és Ortutay Gyula miniszter vezetésével – érdekes módon – végül két nap alatt megejtették az egyesítést. György Péter a fennmaradt jegyzőkönyvek alapján rekonstruálja, mi és hogyan történt, kik vettek részt a „tárgyaláson”, és milyen következményekkel járt a lényegében kikényszerített egyesülés. Nem kíván véleményt mondani, ehelyett olyan konfrontatív filológiai keretet teremt, amelyben szövegeket szembesítve mutatja meg azt a nyelvi univerzumot, amelyben a szereplők megszólaltak egykor. Utolsó elbeszélésként az előbbiek sajátos paródiáját választotta. Mérei Ferenc Törzsnek nevezett egykori köréből – melynek tagja volt többek között Justus Pál, Zsámboki Zoltán, Bíró Gábor, Bíró Endre, Bálint Endre, Horváth László, Kelemen Imre, újságírók, fordítók, tisztviselők, évtizedes barátok – a mára már szinte elfeledett Lux László szövegeit vette elő. A nagyon zárt baráti társaság – amelynek baloldali tagjai nagyrészt a kommunista hagyományon kívül éltek –, amikor épp egyikük sem volt börtönben, időről időre összegyűlt, és játékos-komoly „rendezvényeken” próbálta megélni a külvilágban megélhetetlen szabadságot. A kötetben a „rendezvényirodalom” Lux László-i megmutatkozásaiból olvashatunk részleteket. Az ideológia és az anyanyelv összefüggéseiről és sajátos korabeli teátrális eseményekről szól a könyv. Láttat és értelmez, bemutat és kommentál, méghozzá olyan, eddig alig ismert történeteken keresztül, amelyek önmagukban is igen fontosak, hát még a sajátos György Péter-i összefüggésrendszerben. Czenkli Dorka Oldalszám: 352 oldal; méret: 165 × 235 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 3990 Ft; ISBN: 978 963 14 3380 7


A kisváros bolondja Daniela Kapitáňová: Könyv a temetőről A színházi rendező Kapitáňová nem ebben a minőségében vált ismertté hazájában. Negyvennégy évesen, álnéven megírta első regényét, amely irodalmi szupersztárrá tette. A mű megosztotta kritikusait, volt, aki dilettáns munkának titulálta, pedig rendkívül erős szöveg – és most magyarul is olvasható Mészáros Tünde fordításában.

Akadt kritikus, aki úgy vélte, a csalhatatlan ízlésű Bagala minden bizonnyal megbolondult, hogy kiadta ezt a primitív nyelvezetű, stilisztikai hibáktól hemzsegő, keszekusza, idegesítően dilettáns szöveget. Ám az első sokk után sorra jelentek meg a lelkendező méltatások, amelyek nyelvmágusnak és kivételes kompozíciós érzékkel megáldott zseninek kiáltották ki a szerzőt. A szakmabeliek valamelyik híres íróra gyanakodtak – igazi meglepetés volt, amikor kiderült, hogy egy teljesen ismeretlen elsőkötetesről van szó, aki nő, és ráadásul középkorú. Szóval, adott ez a kisnövésű 44 éves gyerek, Samko Tále. Mindenki átnéz rajta vagy odébb hessegeti. Eddigi életének legnagyobb sikerélménye, hogy ő mondhatta a pio­ níreskü szövegét az avatáson, az egész osztály nevében. Akkor kötött igaz barátságot a városi párttitkárral, akit csodál, és aki előtt nincsenek titkai. Büszke arra, hogy bármikor bemehet a nagy hatalmú elvtárshoz. Szépen beszámol mindarról, amit a városban tapasztal. Mivel nem tud hazudni, elég egy kis érdeklődő biztatás, néhány jó szó, hogy a szerencsétlen fiú megbízható besúgóvá avanzsáljon. Mindenkiről elmondja az igazat, saját családtagjairól is. Vérfagyasztó, ahogy mindezt „leírja” a „könyvében”. Illetve ahogy az olvasó rátalál ebben a látszatra csapongó, valójában remekül szerkesztett szövegfolyamban azokra a pár mondatban vázolt, futólag említett emberi

© Jablonovsky F.

A Könyv a temetőről Samko Tále álnéven jelent meg 2000. április 1-jén (!), ákombákom illusztrációkkal, a kortárs szerzők első számú kiadójánál, Koloman Kertész Bagalánál. A kezdeti fogadtatás vegyes volt, hiszen Szlovákiában mindaddig nem jelent meg olyan regény, amely egy szellemi fogyatékkal élő főhős optikáján keresztül mutatja be a világot. Samko Tále ugyanis a kisváros bolondja, „tolikocsijával” járja Komárnót, papírt gyűjt, és közben mindent megfigyel. Az embereket felosztja jókra és rosszakra, és minden vágya, hogy belesimulhasson környezetébe. A híres helyi alkoholista és jövendőmondó megjósolja neki, hogy könyvet fog írni a temetőről. Így hát nekifog, ha már muszáj. tragédiákra, amelyeknek Samko okozójává vált. Egy idő után már nem is tudjuk, pozitív vagy negatív hőssel van-e dolgunk, sajnáljuk-e, vagy megvessük: mert miközben fokozatosan kirajzolódik egy alapvetően rosszindulatú, már-már gyűlölködő ember képe, az is nyilvánvaló lesz, hogy a mások „mássága” iránti gyanakvása éppen a maga nyomorúságából fakad. Samko mindent gyűlöl, ami szokatlan, ami más, ami kizökkenti őt a napi rutinból. Persze a cigányokat és a magyarokat is, no meg a „négereket” és a „buzikat”. És felmerül az örök kérdés, hogy vajon „így született-e”, vagy a társadalom, illetve szűkebb környezete tette ilyenné. És vajon miben különbözik a gondolkodása azon „normális” emberekétől, akik szintén felosztják ismerőseiket jókra és rosszakra, szintén gyűlölnek minden másságot, és semmi szokatlant nem tudnak elviselni a környezetükben? A kisvárosi folklór őriz egy anekdotát, merthogy Komárnóban valóban ismertek egy szellemi fogyatékkal élő férfit, aki talicskával járta a várost, és gyűjtötte a boltokból a kartonpapírt. Állítólag büszkén dedikálta bárkinek Kapitáňová regényét, mert meg volt győződve róla, hogy ő a főszereplő. 

Juhász Katalin

Oldalszám: 228 oldal; méret: 123 × 184 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 2990 Ft; ISBN: 978 963 14 3381 4

7


Mint egy zarándoklat: magáért az útért csinálja az ember Nádasdy Ádám, új Dante-fordításáról Dante Isteni Színjátéka a 14. században született, de az első teljes magyar fordításra – Szász Károly tollából – a 19. század végéig várni kellett. A 20. században is elkészült egy új magyar verzió a 14 ezer sorra, s ezt, vagyis Babits Mihály munkáját ismerik talán a legtöbben. Éppen ideje volt, hogy a középkori világkép enciklopédiája a 21. században is újjászülessen magyar nyelven. Összesen hány évet dolgozott a fordításon? Nyolc évet. Persze kihagyásokkal, és volt olyan is, hogy eltelt hat hónap úgy, hogy nem nyúltam hozzá a szöveghez. Akkor például már hiányzott. Szerettem a kutakodást, amivel ez a munka járt: nekem is rengeteg mindennek utána kellett néznem, hiszen úgy nem vagyok hajlandó fordítani, hogy nem tudom, egy város hol van pontosan, vagy kicsoda egy ember, akit Dante említ a műben. Így született meg az a hatalmas jegyzetapparátus, ami kíséri a szöveget: arra gondoltunk, másnak is hasznos lehet. „Nagyon más, nagyon érdekes, nagyon szép, de semmi közöm hozzá” – mondta egy interjúban Dante művéről. Mégis miért áldozott ilyen hosszú időt az életéből az Isteni Színjáték fordítására? Elsősorban a kíváncsiság dolgozott bennem, hogy a fordítás során alaposan megismerjem ezt a fantasztikus könyvet, hiszen minden fordítás egyben elemzés is. Gyerekkoromban apám (Nádasdy Kálmán színházi és filmrendező – a szerk.) gyakran idézett az Isteni Színjátékból, olasz szakosként is foglalkoztam vele az egyetemen, de még így is lenyűgözött, mennyi apró érdekességet rejt. Volt egy vágy bennem, hogy én is bejárjam ezt a katedrálist, amelyben már annyian megfordultak az évszázadok során. A turisták szeretnek felkeresni olyan helyeket, ahova sokan mások is ellátogattak már. A klasszikusokkal egyszerűen azért érdemes megismerkedni, mert klasszikusok. Olyan ez, mint egy zarándoklat, magáért az útért csinálja az ember. Nem feltétlenül azért megyek oda, mert ez a világ legszebb helye, de nagyon fontos, mert rengetegen hivatkoznak rá. És persze útközben el lehet gondolkodni sok mindenen. Ma már azért inkább csak szűk szakmai körben van hatása, nem? Ne gondolja. Született például belőle képregény-feldolgozás, nem is egy. Néha nagyon pimaszul vannak megrajzolva, de abszolút hűen az eredeti szöveghez. Ez persze elsősorban a Pokolra igaz, mert a Purgatórium, és főképp a Paradicsom kevésbé képszerű. A szerző itt lemond arról, hogy ténylegesen lássuk az embereket, akik pulzáló fényként, ragyogásként vannak jelen. Beszélni

8

beszélnek ugyan, de nincs alakjuk, és ez a fordítást is megnehezítette. Dante előre kitalálta, hogy a napi politikáról fog írni. Olyan ez a mű, mintha mondjuk Kossuth Lajos memoárját olvasnám a 19. századból. Az is tele lenne olyan személyekkel, helyekkel, amelyeket én már nem ismerek, de ettől még érdekes olvasmány, mert ha valaki jól ír a környezetéről, akkor az tanulságos tud lenni. Eléggé laza szerkezete van egyébként, olyan, mint egy Don Quijote-szerű kalandregény, úgyhogy részleteket is lehet olvasni belőle, nem kell az egészet egyben. Azért is érdekes, mert sokat elárul a korról? Igen, pontosan. Nem véletlenül írták róla, hogy forrásanyagként is szolgál, hiszen egy csomó apró részletet csak innen lehet megtudni a korszakról. Mit tartottak helyesnek, mit büntettek, mi számított erényes viselkedésnek. Ha ma írná meg valaki ezt a könyvet, akkor, mondjuk, a pokolban azt mondaná a szerző, hogy jé, milyen érdekes, hogy Károlyi Mihály és Kádár János egymás mellett vannak. Biztos vagyok benne, hogy sokan azt állítanák, ez így nem jó, Károlyit a pokol fenekére kellene tenni. Mások meg azt mondanák, hogy pont fordítva, Kádárt kellene oda száműzni. Dante meg, mondjuk, azt bizonygatná, hogy mindkettő a maga módján jót akart, csak nem tudta megvalósítani satöbbi. Mindenesetre a könyv megjelenése után mindenki ezen vitatkozna. Az Isteni Színjáték idejében pont ez történt, akkoriban egész Itália falta ezt a könyvet, és a legkülönbözőbb helyeken vitatkoztak Dante sorairól. Azt lehet tudni, hogy miért lett akkora siker már a megjelenése idején? Nem volt hozzá hasonló mű? Nem, olaszul semmiképpen. Ez volt Dante nagy újítása: elhatározta, hogy komoly témájú művet fog írni, de nem latinul. Erre addig nem volt példa. Latinul nem lehetett se nagyon vicceset írni, se durvát, vagy meglepőt. Dante nem akarta, hogy ez korlátozza. Eszembe jut egy jelenet: sorban állnak az ördögök a pokolban, és a szakaszvezető a valagával trombitál – hát latinul ilyet nem lehetett volna leírni. Érezni, ahogy tobzódik a nyelvben? Igen, abszolút. Úgy írt, ahogy a szíve diktálta. Persze létezett már az olasz nyelv előtte is, csak beszélt nyelvi formában. Azután az is fontos volt Dante számára, hogy a nők is értsék a könyvét, márpedig latinul csak nagyon kevés nő tudott. Ez a tény is az olasz nyelv mellett szólt. A rengeteg női olvasó sokat hozzátett a könyv népszerűségéhez.


Visszaemlékezésekből tudjuk, hogy mindez tudatos döntések eredményeképpen alakult így? Igen, megmaradtak a levelei, és a fia is sok mindent megörökített az utókornak. Egy generációval később Boccaccio nagyra becsülte Dante művét, kézzel lemásolta kétszer vagy háromszor is, ugye ekkor nyomtatás még nem volt, azt ne felejtsük el. Firenze város megbízásából Boccaccio felolvasásokat tartott, és nyilvános előadásokon magyarázta az Isteni Színjátékot. A fennmaradt dokumentumokból az is kiderül – és ez számomra teljes újdonság volt –, hogy Dante mennyire hadakozott Firenze modernizációja ellen. Meglepően konzervatív módon azon dohogott, hogy a városba beköltöznek mindenféle vidéki, műveletlen emberek, akik hamar meggazdagszanak, és akkora házat építenek, amekkorát belakni se tudnak. Visszasírja a múltat, amikor Firenze még kisváros volt, nem létezett a divatmánia, meg a pénzhajhászás. A Dante-fordítások egyik alapkérdése mindig az, hogy rímes vagy rímtelen legyen a szöveg. Miért döntött a rímek elhagyása mellett? Az eredeti tercinában íródott, ami egy bonyolult rímképlet. Azt fontos tudni, hogy olaszul könnyű rímelni, mert kevés fajta szóvégződés van, így azok könnyen összecsengenek. Németül, angolul vagy magyarul már bűvészkedni kell, ha meg akarom tartani ezt a rímképletet, nem adódik a nyelvből. Nagyon jó példa erre Babits Isteni Színjáték-fordítása. Ő megtartotta az eredeti hármas rímeket, de ettől sokkal „szebb” lett az ő verziója, mint az eredeti. Az embernek eláll a lélegzete az akrobatikus rímelési mutatványoktól. Az csak a bökkenő, hogy az eredetiben nincsenek akrobatikus rímelési mutatványok. Mondok egy hasonlatot: Danténél úgy haladnak keresztül a színpadon a szereplők, hogy nem tudom eldönteni, mennek vagy táncolnak, csak a szép, ritmikus mozgást látom. Magyarul viszont csak balettozva lehet ezt a hatást elérni. Ma sok műfordító úgy gondolja, hogy a fordításnak nem szabad szebbnek lennie az eredetinél. Fontosabb a teljes tartalmi megfelelés, mint a formai azonosság.

Purgatórium. Kósa Tamás illusztrációja

Gócza Anita

„Természetünk, ha nincs harmóniában a sorsával, csak rosszul fog teremni, mint mag, ha kedvezőtlen földbe hull. Ha lent a földön figyelembe vennék a természetes hajlamot, s követnék, jobb emberekből állna a világ. De ti templomba kényszerítitek, aki a kardra született; s csináltok királyt abból, ki prédikálni tudna.” (Paradicsom 8)

Oldalszám: 792 oldal; méret: 113 × 185 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 6490 Ft; ISBN: 978 963 14 3379 1

9


Fonódó történetek Grecsó Krisztián: Jelmezbál Hömpölygő sorsok, lassan kirajzolódó kapcsolatok, végtelenül hétköznapi, néha mégis bizsergetően meglepő párbeszédek és gondolatok – Grecsó Krisztián új könyve a Viharsarokkal, Budapesttel, családi mozaikokkal utaztat arra a helyre, amit az író a legjobban ismer.

„El kell felejteni az életet, akkor lehet tovább élni” – mondja Grecsó egyik hőse a Jelmezbál című könyvben. A látszólag különálló, és csak idővel összeszaladó történetek mindegyik szereplőjének fejében megfordul talán néha ez a gondolat. A reményt követő reménytelenség, a kilátástalanságból fakadó hit, a múlt nélküli jelen illúziója sorsformáló – tudatosan vagy éppen tudat alatt. Ahogy a régi olvasók megszokhatták (az újoncok pedig most merítkezhetnek meg benne), Grecsó utaztat a Viharsarokba, kicsi falu mély titkaiba, és persze Budapestre, a nagyváros láthatatlan életébe. A könyv különállónak tűnő történetek lánca, amikről idővel kiderül, hogy nagyon is összefüggnek. Mi köze van két meggyilkolt lány történetének egy Lehel téri kocsmában zajló beszélgetéshez? Hogyan találkozik egy szeretetre vágyó tanárnő története egy fiatal fiúéval, aki egyszer csak azt gondolja: „az ajkait nézem, ahogy mozog, mintha az én kedvemért lassan beszélne, hogy lássam az ívét, a nyelvét, ahogy hozzáér”? Minden mindennel összeér. Grecsó a saját és mások valóságából (is) építkezik, olyan történeteket mesél, amelyek mindannyiunk szomszédságában, családjában, barátai között megestek – vagy éppen velünk is. Úgy meséli, mintha beszélgetne olvasójával, olyan nyílt, őszinte, nyers, tiszta, néha zavarba ejtő gondolatokat és párbeszédeket fogalmazva meg, amiktől elkezdünk jobban figyelni a világra, mindarra, ami körülöttünk zajlik. A „veszekedés a házasság lényege, vagdalózás és üvöltés a kétségbeesésig, mindenen túlmenni, gyilkolni, gyötörni, alázni, elmenni addig egészen, ahonnan már nincs visszaút, gennyes sebeket ejteni, melyek soha nem hegednek be, és akkor végre jöhet egy rendes baszás” – írja az egyik novellában, azaz fejezetben. Beenged a mindennapi kétségekbe, félelmekbe, a boldogtalanságba kapaszkodó boldogságba, az alkoholizmus és az elutasítottság keserűségébe, és az ebből fakadó kegyetlenség önigazolásába is. Néha belülről, néha egészen távolról követjük a belső monológokból, pletykákból, párbeszédekből megismert sorsokat. Várjuk, hol jön a feloldozás, hol bizonyítják be (vagy legalább tudatosítják) ezek az életek, vagy maga az író, hogy mindennek van oka, értelme. A novellafüzér összefonódó történeteiből megismert szűkebb-tágabb család, rokonok, közösség élete pont olyan, mint bárkié – talán máshol, másképp, máshogy, de a mozgatórugó, a félelem, a vágy, az öröm, az élet megtapasztalása vagy megtagadása hasonló mintázatot mutat mindenhol. A kisebb-nagyobb bűnök és örömök, a szeretet utáni kiapadhatatlan vágy, a megváltó és éltető szerelem, a számvetés,

10

a megbocsátás és feloldozás egymásutánisága természetesen rajzolódik ki egykori rendőr, gyermekéről lemondó anya, kiközösített lány, magányos tanárnő, idősödő férj, váratlan örökséghez jutó férfi, elhagyott, gyerekre váró asszonyok életéből – megannyi történet, és annak sokféle színe. Helyszínek és emberek – akik ismerősek lehetnek: vagy azért, mert jártunk már ott és találkoztunk valaki hasonlóval, vagy azért, mert jártunk olyan helyen és hallottunk olyan párbeszédeket, amelyek kísértetiesen hasonlítanak arra, amit olvasunk. Grecsó Krisztián a Jelmezbálban a tőle már megszokott természetességgel vezet minket abban a világban, ahonnan érkezett, és amit korábbi írásaiban is megidézett. Otthonosan keveri a valóság és a képzelet elemeit, és rajzolja meg belőlük egy család történetét. Nyomasztó, súlyos világ, ami ennek ellenére húz, visz magával mondatról mondatra, oldalról oldalra, novelláról novellára, hogy a részekből összeálljon az egész.

Oldalszám: 296 oldal; méret: 125 × 197 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 3490 Ft; ISBN: 978 963 14 3370 8


Valahogy úgy épül fel, mint a Ponyvaregény Grecsó Krisztián

Korábbi könyveidhez is kapcsolódik ez a regény, sőt mintha egy folyam kezdete lenne, ezt jól látom? Igen, visszaköszönnek régi szereplők, de persze annak sem kell aggódnia, aki korábban még semmit sem olvasott tőlem. És valóban, egy krimiszerű rejtéllyel indul, és azzal is záródik a könyv, szóval lehetne folytatni. Már csak a szerkezete miatt is. Hiszen ahány fejezet vagy novellafejezet, ha szabad ezt így mondani, annyi történetszál. Szinte mindegyiket tovább lehetne írni, nincsenek elvarrva. Szerintem valahogy úgy épül fel a Jelmezbál, mint a Ponyvaregény, Tarantino filmje. Vagyis a figurák sorsa végül összeáll a sok történetszálból. És tényleg eszembe jutott, hogy mint egy nagy kirakót, építem tovább, de majd meglátjuk. Ennyire nem volt korábban benne a könyveidben a mai Magyarország. Ezt örömmel hallom. Mindig szerettem volna, ha rólunk szólnak a könyveim, ha a mi valóságunk, környezetünk van bennük. Ez persze nem azt jelenti, hogy közéleti a könyv, hanem, azt remélem, életszagú. A termékbemutatók és a magányos nők országa ez, a családokat pedig az elhallgatás, a felejtés és a titkok jellemzik, egy gátlásos és gátlástalan, nehézkes hely ez, szerelmes és vágyakozó emberekkel. Korábban sokan hiányolták a női karaktereket nálad. Most aztán megkapták. Igen, a Jelmezbál hősei többnyire nők, vetélkedő testvérek, kollégák, az igazi anyját kereső árvalány. Mindig tele voltam szorongással, nehezen írtam nőkről, nőket, de most valahogy elindult. A kiszolgáltatottság, a vágyak, a remény nem gender-téma. Egy adott mélységben már csak az emberről van szó, és hogy ismerd őket. A hit, a vallás gyakran előkerül, egy szekta is fontos szerepet játszik. Az egyik családban nagyon fontos kérdés, a vallás az identitásuk, ez a sorsuk alapköve. A Dániel családban a szakralitáshoz való viszony központi kérdés, ráadásul ők azok, akiknél néhány jelenetet láthatunk más-más nézőpontból.

© Szilágyi Lenke

A hősök most többnyire nők, a sorsok ismerősek, az emberek szerelmesek és vágyakozóak. Grecsó Krisztiánnal családról, titkokról, eltolt idősíkokról és az életszagú történetekről beszélgettünk legújabb könyve, a Jelmezbál kapcsán.

Az eltolt idősíkos, tördelt szerkezet hogyan jutott eszedbe? Annyira sokat írok családi történeteket, hogy néha már nem tudom, mi az igazság, hogy mi az én fikcióm, és mi a közösségi emlékezés fikciója. Aztán, nem olyan régen, anyukám sok régi családi papírra akadt. Köztük a dédapám leszerelési papirosára. Tragikus, nehéz sorsa volt a dédapámnak, öngyilkos lett, mert megvakult az első világháborúban, Doberdónál. A papíron ott volt az anyja, apja neve, ott volt az álla alakja, szemöldöke színe. Nagyon megrázott, mert a dédmamám közel állt hozzám, nagyon jól ismertem, és soha semmit nem mondott a volt férjéről. A történetet kiraktam a Facebookra. Csíkszeredából kaptam utána egy levelet, a dédapám testvérének a leszármazottaitól. Két eltévedt sors, elszakadt emberek, akik egész életükben meséltek egymásról, de soha többet nem találkoztak. Ettől valahogy eszembe jutott, hogy minden szereplőnek legyen meg a saját nézőpontja, joga, főszerepe. Néhány évvel ezelőtt egy interjúban azt mondtad: „én is a perifériáról jövök, nekem fontos, hogy ezekről az emberekről szó legyen”, és a „saját kudarcomnak tartom, hogy nem tudok eljutni úgy az olvasóhoz, hogy megértse, a szociálisan érzékeny retorika nem oldalhoz kötött”. Hogyan látod ezt most? Ugyanígy. Bár vagy öt-hat éve nem vállalok szereplést közéleti tévéműsorban. Nem értek mindenhez, és erre időről időre figyelmeztetem is magam. És persze arra is vigyázni kell, hogy ne szajkózzam mindig ugyanazt. Fontos elmondani, hogy milyen borzalmas helyzetben van a vidék, de még fontosabb tenni érte. Ebben viszont még vannak tartalékaim, ahogy mondani szokás.  Kovács Andrea

11


A gyerekkor vége Karl Ove Knausgård: Halál Norvégia irodalmi botrányhőse, de egyben Marcel Proust méltó utódának is tartják. Hatrészes regényfolyamának első kötetével Karl Ove Knausgård új alapokra helyezte az önéletrajzi regényt. A könyv Petrikovics Edit fordításában már magyarul is olvasható. Magyarországra is megérkezhet az a felzúduláshullám, amely a híresen prűd és a politikai korrektséget mindenek fölé helyező Norvégia irodalmi életében már elég komoly viharokat kavart. Az országosan már hellyel-közzel ismert írónak számító Karl Ove Knausgård ugyanis – akinek korábban két könyve meglehetős sikert aratott Norvégiában, az egyikért megkapta a kritikusok díját is – Min Kamp címmel jelentette meg a végül hatkötetesre duzzadt regényfolyamát, amelynek első részét magyarul Halál címmel vehetik kezükbe az olvasók.

Ami miatt a Halál elképesztő erejű lesz, az Knausgård prózája, amit leginkább Vladimir Nabokov, Marcel Proust vagy a norvégok tragikus sorsú nagy írója, Knut Hamsun írásművészetéhez lehet hasonlítani. A nagyjából lineárisan haladó, de néha időben és térben első olvasásra logikátlanul, mégis koncepciózusan és jó okkal ideoda mozgó történet, amely a szerző gyerekkorától indul és az apa halálával végződik, alapvetően nélkülözi az olyasfajta cselekményt, ami megkönnyíti az olvasók dolgát a befogadásban. Knausgård írásművészete mégis képes érdekessé és addiktívvá varázsolni a szerző teljesen átlagos, nagyítás és költői túlzások nélküli életét.

A Min Kamp pedig szinte tabunak számító cím, merthogy ugyanazt jelenti, amit a Mein Kampf (Harcom), Adolf Hitler börtönben íródott műve, a későbbi Harmadik Birodalom komplett ideológiai megalapozása. Ez már önmagában elég volt ahhoz, hogy a híresen érzékeny norvég médiánál kiverje a biztosítékot. A botrányos cím és a hírverés, amit csak súlyosbított a szerző rokonai által indított lejáratókampány, gyakorlatilag megalapozta a sorozat sikerét – minderről bővebben lásd keretes írásunkat. Csak Norvégiában félmillió példánynál tart a sorozat, a nyitó kötetet huszonkét nyelvre fordították le.

A szöveg pontosan úgy csorog a maga medrében, ahogy az elbeszélő élete, az egészet ugyanakkor vibráló elevenséggel tölti meg Knausgård szókimondó, de mégsem túlzó vagy bántó naturalizmusa. A gyerekkor szorongásai, a kamaszkor viszontagságai, Yngve, a szerző csodabogárnak számító bátyja, és természetesen az alkoholista, teljesen lecsúszott apa, illetve a szintén alkoholista, szenilis nagymama pont úgy működnek és élnek – legyen ez bármily paradox – a Halál lapjain, ahogyan a valóságban. Knausgård keveset árul el saját belső motivációiról, ahhoz képest, hogy milyen aggasztó alapossággal tárja fel élete legkisebb, akár jelentéktelennek tűnő mozzanatát is. Az olvasó saját empátiája segítségével kell hogy átérezze, milyen lehetett felnőni egy olyasfajta, ijesztően átlagos, mégis semmi mással össze nem hasonlítható légkörben, mint amilyenben Knausgård felnőtt – s amelyet bízvást nevezhetünk hétköznapi pokolnak.

Ám ekkora sikerhez, pláne a nemzetközi elismerések sorához nem volna elég egy jobbára Norvégiára korlátozódó botrány, s ettől el is kell vonatkoztatnunk, ha látni szeretnénk a könyv értékeit. Knausgård negyvenévesen kezdte írni a regényfolyam első részét, a Halált, épp abban az életkorban, amikor az édesapja elhagyta őt és a családját, hogy lassan a halálba igya magát. A Halál teljesen önéletrajzi mű: az egyes szám első személyű történet a szerző gyerekkorában kezdődik, s tanár édesapjához fűződő viszonyát dolgozza fel teljes hitelességgel. Nincsenek fikciós elemek, sem metaforikus utalások: minden ízében valóságos, hamisítatlan önéletrajzi terápiás regényt tartunk a kezünkben.

12

A deklaráltan terápiás könyvnek íródott – a szerző elmondása szerint napi húszoldalas tempóban, önkívületi állapotban született nemcsak az első kötet, hanem a többi is – Min Kamp-sorozatnak a Halál csak a bevezető epizódja. A folytatás öt részében, amelyeket nemsokára szintén olvashatunk magyarul, Knausgård életének további alakulásába is bepillantást nyerhetünk. A külföldi kritikusok nem véletlenül rajonganak a sorozatért, a Halált olvasva mi is megérthetjük lelkesedésüket: Knausgård gyakorlatilag új alapokra helyezte az önéletrajzi regényt, és ezzel minden bizonnyal örökre beírta magát nemcsak a norvég, de a nemzetközi irodalomtörténetbe is.

Oldalszám: 436 oldal  Méret: 140 × 215 mm; kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 3990 Ft; ISBN: 978 963 14 3293 0


Copyright © Sam Barker, http://www.sambarkerphoto.com

Megjelent a könyv, és elszabadult a pokol Fogadjuk el tőle: az 1968-ban született, azaz a norvég irodalom fiatalabb nemzedékéhez tartozó Karl Ove Knausgård nem akart botrányhős lenni. Ám arra azért komoly esély van, hogy ha a hatkötetes Min Kamp kevésbé felforgató címmel jelenik meg, akkor elmarad a skandináv média keltette hisztéria, és a szerző nem kerül azonnal a világ irodalmi érdeklődésének célkeresztjébe. Mindenesetre Knausgård állítja: a címadás egyáltalán nem volt szándékosan provokatív. „Valamiféle autista állapotban írtam – nyilatkozta a  szerző a Guardiannek. – Csak ültem a szobámban egy szál egyedül, én és a számítógépem, és még csak bele sem gondoltam, hogy problémákat okozhat a cím, hiszen tényleg az az igazság, hogy az én személyes küzdelmeimről szól a regény. De persze, mint kiderült, ez rettenetesen naiv gondolat volt. Megjelent a könyv, és elszabadult a pokol.” A helyzetet többek közt Knausgård apai rokonsága is súlyosbította: megpróbálták megakadályozni a könyv megjelenését, perrel fenyegették meg az írót és a kiadót, amennyiben megjelentetik a Halált. A legnagyobb bajuk nem is az apa, hanem a szintén alkoholista nagymama ábrázolásával volt. „Ők azt állították, hogy hazudok, én pedig azt, hogy mindez a színtiszta igazság. Kisvárosi emberek,

mindenki arra figyel, hogy mit mutat a külvilág felé, úgyhogy el tudom képzelni, hogy a Halálban ábrázolt dolgok miatt szégyenkezniük kellett. Ugyanakkor valami tévedés folytán azt gondolták, hogy a könyv egyfajta bosszú egy olyan sérelemért, ami kamaszkoromban ért, holott egyáltalán nem erről van szó. Egyszerűen csak meg akartam érteni apámat – idézte fel a Halál megjelenésekor kirobbant botrányt a szerző. – A nagyanyámat talán ábrázolhattam volna finomabban is, de apámat semmiképpen sem. Pontosan olyannak kellett lennie a könyv lapjain, mint amilyen valójában volt. Még mindig álmodom róla. Tizennégy éve halott, és még mindig előjön az álmaimban, hogy gyötörjön” – tette hozzá. Knausgård nagybátyja végül a médiához fordult a történettel, és annyit elért, hogy az író a kiadójával és a jogászaival egyetértésben megváltoztatta a Halálban is szereplő apai családtagok neveit. Mindenkiét, kivéve az édesapjáét. „Azt egyszerűen nem tehettem meg, ezért emlegetem a könyvben csak apámként, illetve apaként.” 

Vincze Ádám

13


kétfrontos küzdelem Houellebecq és a keserűség ‚‚Már évek óta egy fantom mellett lépdelek, aki hasonlít rám, aki egy teoretikus Paradicsomban él, szoros viszonyban a világgal. Sokáig hittem, hogy vele kell tartanom. De már nem hiszem” – mondja magáról összeomlásának mélyén Michel Houellebecq első könyvének narrátora.

Az írót nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek, hiszen Tótfalusi Ágnes fordításában az elsőt követő minden regénye olvasható magyarul. Rajongóinak most arra is lehetőségük nyílik, hogy felfedezzék a kezdetet; akik pedig korábban nem olvasták, most megjelenésük eredeti sorrendjében ismerkedhetnek meg a hol nőgyűlölőnek, hol arabellenesnek/rasszistának, hol pornográfnak tartott, a francia irodalomnak előbb nagy reménységeként, majd fenegyerekeként jegyzett író műveivel, aki számos francia és európai elismerése mellé 2013-ban a Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként megkapta a Budapest Nagydíjat is. A szerző, aki „semmivel sem járult hozzá a francia elektropopreneszánszhoz, és még a L’ecsó stáblistáján se” szerepel, ahogy a Bernard-Henri Lévy író-filozófussal folytatott levelezésüket közreadó Ennemis publics (Közellenségek) című kötetben fogalmaz, saját stílusát, miként bármely regénystílust, a költészethez képest semminek tartja. Állítása éppen életműve felől kap gellert, hisz mielőtt nekilátott volna 

választottam témául, ám ez valójában nem is volt választás: amúgy sem létezik számomra más kiút” – állítja a rendszerszervező-programozó hivatalnok elbeszélő, aki végtelen, spleenes középszerűségében és mindenmindegy állapotában 

Camus Közönyének Meursault-ját  idézi.  A párhuzam nem is merül ki az én-elbeszélésben, a kishivatalnokságban és a spleenben; a történet előbb-utóbb a tengerpartra vezet egy gyilkossági szituációhoz, amelynek az elbeszélő csak felbujtóként részese. A szituáció végkimenetele tragikus ugyan, de különbözik Camus történetétől. A felvillantott párhuzamoktól első olvasásra sem szabadulhatunk, s épp azt a kényszert idézik elő, hogy megnézzük, mi változott az 1942-ben megjelent Közöny és az 1994-es Houellebecq-regény között.

történeteket mesélni, amit alapvetően  gyűlöl 

„A gazdasági liberalizmus a harcmező kiterjesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi osztályra.  Ugyanígy: a szexuális liberalizmus a harcmező kiter– három verseskötettel jelentkezett. Első regénye, A harcmező kiterjesz- jesztését jelenti, minden életkorra és minden társadalmi tése 1994-ben jelent meg, s 22 év múltán is érdemesnek mutatkozott osztályra” – fogalmaz a regény elbeszélője, a kevésbé a kiadói figyelemre. Még ha megtaláljuk is a szerzőre aggatott jelzők szépek és/vagy fiatalok közös nyomorának gyökerét csíráit a regényben, az én-elbeszélés nem a nőgyűlöletként vagy keresgélve, a „harcot” kétfrontossá téve. idegenellenességként leírható részletek miatt érdekes. Sokkal inkább a már itt is jelen levő, a világtól való elválasztottságban kiteljesedő, Hiába a siker az egyik fronton, ha a másikon eredményvégtelen spleen miatt. Houellebecq filozófiai hitvallássá emeli a mo- telen marad az egyén, életét nem tekintheti sikeresnek, dern kor európai emberének saját életén kívül rekedtségét: az ifjúság s boldogtalansága kódolt. Az elbeszélő sorsa szinte szükés a szépség kultusza következtében a társadalmi rendszerbe épülő ségszerűen torkollik teljes depresszióba, de a kálvária  egyes stációit annyi öniróniával írja meg, hogy a reménymásodik szűrőrendszer, a szexualitás  telenség ellenére a humor az olvasó számára is könnyebbé  teszi az alaphelyzet változtathatatlanságának elviselését. kiélhetetlensége miatti frusztrációját – s mindezt úgy teszi, hogy amit Houellebecq első regényében is sok minden ott van már olvasunk, azt egy pillanatig sem érezzük dögunalmas és emészthetet- azokból az elemekből, amelyek miatt len filozófiai értekezésnek. Hanem úgy, hogy testi leépülésünk ránk  vetülő árnyékában is fel-felnevessünk a boldogság lehetetlenségének későbbi regényeit botrányosnak  kényszerű hitvallásán. minősítették,  „Az alább következő oldalak egy regényt képeznek; úgy értem, egy sor rövid történetet, amelyeknek én vagyok a főhőse. Az életemet

14



vagy épp lelkes kritikai visszhanggal illették; ugyanakkor érdekes megfigyelni, kezdeti regényírói lépései során


Philippe Matsas © Flammarion

MICHEL HOUELLEBECQ A hArcmező kiterjesztése

hogyan küzd meg az elbeszélő túlesztétizáltságának problémájával. A programozó szabadidejében állatmeséket ír, amelyeket a regény szövegébe szőve olvashatunk, s inkább gyengécske, bő lére eresztett filozófiai értekezésekre emlékeztetnek, semmint Aiszóposz vagy La Fontaine rövid, csattanós, erkölcsi tanulsághoz vezető szövegeire. Ám ez a tökéletlenség se véletlen, mert a kettős áttételen keresztül adagolt kegyetlenség vagy nő- és szerelemkritika kellő távolságba kerül, és komolysága ellenére is megteremti annak lehetőségét, hogy egy nem túl csillogó elme lenyomataként olvassuk; ugyanakkor a hagyományos műfajok és formák jelenbeli érvényességével szembeni kételyeknek is teret enged. Izgalmas az is, ahogyan Houellebecq a motívumok egymásra következésében felépíti a regény ragyogó utolsó mondatait:



„Soha nem jön létre a magasztos összeolvadás. Elszalasztottam az élet  célját. Délután két óra van.”  A könyv elején jegyzi meg: „Igencsak messze kerültünk az Üvöltő szelektől, ez a legkevesebb, amit mondhatok. A regényforma nem arra született, hogy a közömbösséget vagy a semmit írja le. Egy laposabb, tömörebb, komorabb regénynyelvezetet kellene kifejleszteni.” A szöveg bátran tekinthető ilyen kísérletnek, mely a jelenkori emberi lét alapállapotának a keserűséget tartja, ám ennek elfogadásával lehetőséget ad arra, hogy saját nyomorunkra esetlegesen felszabadító örömforrásként tekintsünk. „Alapvetően csak tahó vagyok. Jelentéktelen író, akinek nincs stílusa, és aki néhány éve csak annak következtében tett szert ismertségre az irodalomban, hogy egyes elmebeteg kritikusok – merőben szokatlanul – téves ítéletet hoztak” – állítja a szerző, s hogy igazat adunk-e önjellemzésének, az vérmérséklet függvénye. 

Fordította: Tótfalusi Ágnes Oldalszám: 176 oldal; méret: 135 × 197 mm; kötés: kemény- tábla védőborítóval; ár: 2990 Ft; ISBN: 978 963 14 3382 1

Györe Gabriella

15


Külön kulcs Három új verseskötet Az identitás kérdése, adott és választott volta, öröme és keresztje központi kérdések lehetnek mindhárom verseskönyvben. Már ha feltétlenül közös fogalmakat akarnánk bennük találni, egységes módon próbálnánk őket leírni. De talán jobb, ha ezt a kényszert most elvetjük: itt van három nagyszerű új könyv, és külön-külön kell kulcsot keresnünk hozzájuk. Ilma Rakusa: Love after love Fordította Kiss Noémi

Röhrig Géza: Az ember aki a cipőjében hordta a gyökereit

Ma, a menekülthullám közepette, a multikulturalizmus és a közös európai eszme válságának korában kötelező tananyaggá lehetne tenni Ilma Rakusát. Nemcsak műveit, hanem személyes példáját is. Megmutatja ugyanis, hogyan lehet minden erőlködés nélkül egészen egyszerűen európainak, sőt többnek: embernek lenni, maradni.

A szerzőt mostanság színészként ismerjük – az immár Oscar-díjas Saul fia főszereplőjeként. Érdemes nem elfelejtenünk: költő is, akinek 1995-ös első kötete óta ez a mostani a tizedik, és aki hányatott sorsát, felvállalt és megélt zsidóságát belekomponálja verseibe. Adná magát a lehetőség, hogy szövegeit a világhír felől, a világhírűvé vált filmben nyújtott alakítása felől olvassuk – Saul arca beleégett a tudatunkba. Maga Röhrig Géza pedig egyszerűen most vált láthatóvá nagyon sokak számára. Egyrészt kevesen tudták, hogy verseivel jelen van már húsz éve, miközben régóta külföldön él, másrészt nem irányult rá a média figyelme. S most mintha „előzmények nélküli” ember volna, akiről azonban mindenki érzi: itt van itthon. Az olvasó számára éppen az a feladat, hogy elengedje, amit az utóbbi hónapokban megismert róla, belőle, s a kötet ezt ki is kényszeríti olvasójából, hisz az előzmény (és a következmény) itt van, a versekben.

Mondhatnánk, könnyű neki. Magyar anya és szlovén apa gyermekeként Szlovákiában született, Budapesten, Triesztben, Ljubljanában nevelkedett. Felnőttként Zürichben él. Hatévesen már négy nyelvet beszélt tökéletesen. Ma a magyar mellett gyakorlatilag az összes szláv nyelvet, valamint a németet, az olaszt, a franciát és az angolt is beszéli. Másrészt viszont irgalmatlanul nehéz dolga volt. A második világháborút követő zaklatott évek időbeli, a vasfüggönnyel kettészakított Európa pedig térbeli keretét adja eszmélésének – és ezek a keretek egyáltalán nem arról szólnak, hogy Európa valaha egy lehet. A család örökösen költözik, de bárhová kerülnek, a közép-kelet-európai társaság hamarosan egymásra talál. Ilma Rakusa számára lényegtelen, hogy ki magyar, szlovák, szerb vagy cseh, mint ahogy az sem számít: zsinagógában, katolikus vagy pravoszláv templomban imádja-e Istenét. Ilma Rakusa a szó eredeti, nagyszerű értelmében egyszerűen csak – európai. A Love after love – amely az utószót jegyző Nádas Péter szerint Ilma Rakusa költői fő műve – a kétnyelvű szerelem himnusza. Mert az írónő életében a szerelem sem egy nyelven szól. Olyasvalakit szeretni, aki más nyelven él, gondolkodik, álmodik – olyan kihívás és élmény, amit csak az érthet meg, akinek ez már megadatott. Mások az összemosolygások, emlékidézések – hiszen, ahogy a magyar oly kifejezően mondja: nem egy nyelvet beszélünk. És a nyelvünk miatt, eltérő nyelvünk okán más a múltunk, mások az érzéseink, a gondolataink. Más a kultúránk. És hogy a szerelem mégis létezni, élni tud: kell-e ennél tökéletesebb bizonyíték arra, hogy mind egyek vagyunk?

16

Oldalszám: 64 oldal; méret: 110 × 170 mm Kötés: keménytábla; ár: 1990 Ft ISBN: 978 963 14 3383 8

Röhrig verseskönyve nem könnyű olvasmány. Nehéz szövegek, darabosak, kegyetlenek is helyenként. Mégis érdemes beléjük merülni. Mert a kötetben minden egyes sornak múltja és története van. Egy árva fiú története, akit anyja elhagyott, apja pedig meghalt. Árvaházban töltött, sodródó évek története. A tizenévesen megtalált örökbe fogadó család, a ki vagyok én? története. A vállalt zsidó múlt, a holokauszt soha nem fakuló emlékének története. Mondhatnánk így is, kicsit játszva a szavakkal: minden sora sors. Történetek, amelyeket Röhrig velünk is megoszt, amelyek igazsága és fájdalma átsüt a szövegeken.

Oldalszám: 96 oldal; méret: 110 × 170 mm Kötés: keménytábla; ár: 1990 Ft ISBN 978 963 14 3372 2


© Szilágyi Lenke

© Szilágyi Lenke

© Yves Noir

Tamás Zsuzsa: Mit tud a kert Első verse olvasása után azonnal közeli ismerősöm lett Tamás Zsuzsa. Mintha magamat láttam volna, téli estén hazafelé tartva, borzongva belesni a boldogságot sejtető, melegséget sugárzó, kivilágított ablakon (van-e, akinek ez nem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé?). Élvezettel olvastam végig a kötetet, mazsoláztam, szemezgettem belőle, ízlelgettem a szavakat, hagytam őket átfolyni magamon, hadd ringassanak el. A versekben líraian lágy sorok váltakoznak a gondolatiság epikus koppanásaival. Némelyik hangulat – majdnem azt írtam: „csak” hangulat, pedig kell-e többet tudnia egy versnek? De Tamás Zsuzsa versei többet is tudnak. Vannak sorai, amik bevették magukat a szívembe, és egész nap a fülemben dobolnak – mint amilyenek például ezek: „Akit szeretnék, nem engedi. / Fényes kalácsot sütnék neki.” De éppen ennyire jellemzőek a kíméletlenül őszinte, a test esendőségeit és kínjait feltáró szövegek is. Húsvét előtt olvastam, fájdalmas aktualitásként, a Nagyhét című verset. A szakralitás, illetve az emberi élet legnagyobb kínjai­ nak egyike, a szerelmi bánat – micsoda párhuzam! Sorjáznak a versek, és sorjáznak a kínok: elgyászolni kit nehezebb vajon, az anyát, életünk adóját, gyermekkorunk központját, vagy a meg nem született gyermeket? Kinek a hiányától tágul nagyobb űrré a világ: azétól-e, akiből vétettünk, akivel évtizedeket éltünk, aki énünket meghatározza hiányában is, vagy azétól, aki belőlünk vétetett volna, s akit egyetlen pillanatra sem ismerhettünk, mégis velünk marad mindörökké? Tamás Zsuzsa a meghalt anyát és az elvesztett gyermeket is versbe lényegíti – meglehet, számára nem hoz megkönnyebbülést, ám nekünk, olvasóknak ad általa. Nem is keveset: megrázó, megrendítő élményt.  Kovács-Cohner Róbert Oldalszám: 64 oldal; méret: 110 × 170 mm Kötés: keménytábla; ár: 1990 Ft ISBN: 978 963 14 3377 7

17


Posztszocialista szellemvasút Joanna Bator: Szinte éjsötét Mikor kezdett el felemészteni mindent a sötétség? A nácik, a kommunisták alatt, vagy már a gyöngyhalászokat a végkimerülésig hajszoló arisztokraták idején? Szörnyű, de mindez kicsit sem számít. A borzongató lengyel regény, a Szinte éjsötét lapjain egyszerűen csak természetes, hogy mindent bekebelez, megnyomorít valami, ami koroktól függetlenül velünk vagy bennünk él. A Homokhegy és a Homokfelhő után megjelent az ünnepelt lengyel írónő, Joanna Bator újabb regénye magyarul. A Szinte éjsötét több műfajból építkezik, thriller- és fantasy-elemekkel tűzdelt krimi és családtörténet egyszerre – ezzel a furcsa vegyítéssel nyerte el az írónő az egyik legrangosabb lengyel irodalmi díjat, a Nikét. Azoknak, akik olvasták a két korábbi családregényt, a Szinte éjsötét helyszíne már ismerős lesz. Lengyelország délnyugati részén, a cseh határ közelében fekszik a sziléziai bányászváros, Wałbrzych. Ezúttal azonban a lakótelep helyett a fókusz a város felett kibelezve otthagyott książi várra és az alatta elterülő erdőre, az egykori németek házaira vetül. Egy ilyen házba született Alicja Tabor, a negyvenhez közeledő varsói riporter. Kollégái Páncélos Alicjaként emlegetik, mert „képes rá, hogy szembenézzen a gyűlölettel és a butasággal, a halállal és a pusztulással”. A jellegtelen egykori bányászvárosban egymás után tűnt el három gyerek. Hogy anyagot gyűjtsön cikkéhez, Alicja visszatér szülőváro­ sába, ahol a megszokott szörnyűségek mellett szembe kell néznie azzal a „másik múlttal”, amelyet módszeresen próbált kitörölni az emlékezetéből. Alicját „németországi cigány keverékek”, transzszexuális könyvtárosnők, rejtélyes igazságosztók, kortalan boszorkányokra emlékeztető macskanénék segítik. És mindegyiküknek súlyos titka van. Az el nem mondott történeteket olyan misztikus tárgyak is őrzik, mint az NDK-ból kapott mackó, egy pedáns német házias�szonytól itt maradt konyhakés, a vár néhai úrnőjének elátkozott gyöngysora. Joanna Bator szuggesztív regényében a volt szocialista országok tipikus, megfakult bányászvárosából – amely a keleti blokkban bárhol, akár nálunk is lehetne – halállal és szellemekkel teli, elátkozott hely lesz. Egy pusztuló városban nyomoz a magányos riporter, és közben megismeri önmagát – nem a legeredetibb séma. Az atmoszférateremtésben azonban fontos szerep jut az ismerős alapoknak, ezek teremtik meg a regényben csupán néha érezhető otthonosságot. A Szinte éjsötétben a nyomorúság ugyanis mindent befed. Joanna Bator regényében az iszonyat a gyengeségből, az elfojtott érzésekből táplálkozik. Kapzsiság, majomszeretet, lustaság, kéjvágy, fanatizmus – csak néhány azokból a jellemhibákból, amelyek a wałbrzychi szörnyeket, a „macskafalókat” éltetik. Nem a mocsárban vagy az erdő mélyén élnek, nem is a kimerült bányák kazamatáiban. Valahol az elfojtott érzések mélyén lakoznak. A macskafalók így

18

a legkülönbözőbb formát ölthetik, lehetnek sírgyalázó kisnyugdíjasok, bántalmazó szülők, vérfertőző testvérek, hamis próféták, pedofil anyámasszony katonái is. Nem éppen üdítő regényvilág. De Joanna Bator olvasói megszokhatták már, hogy nincsenek nyugvópontok, kiismerhető helyek, hogy még a legunalmasabb panelszobát sem lehet uralom alá vonni. A végig magas fordulatszámon járatott feszültség, a borzalmak naturalista ábrázolása, a gótikus-mágikus atmoszféra, a szokatlan jelzőktől zsúfolt, lírai nyelv önmagukban is elég vonla ahhoz, hogy az olvasó nehezen érezze magáénak ezt a történetet. Az elbeszélő cinikusan, néhol kifejezetten szarkasztikusan láttatja még Alicját is, aki nagyjából az egyetlen „normális lény”. A rengeteg, egymással bonyolultan összekapcsolódó, és gyakran ellentmondó mikronarratíva, az elhallgatásokkal teli párbeszédek is a bizalmatlanságot fokozzák. A thrillerekből és krimikből kölcsönzött olcsó, hatásvadász trükkök azonban a fentiek ellenére is egyre mélyebbre taszítanak a bányászváros, az átlagos életek sötétségébe. A Szinte éjsötét okosan építkező dramaturgiájával erősebb hatást ér el, mint egy populáris pszichothriller. Joanna Bator regénye mesterien használja ki és fordítja a szereplői (sőt az olvasói) ellen is a legalapvetőbb vonást, a másságtól érzett félelmet. Ahogy peregnek a könyv lapjai, úgy fogynak az azonosulási pontok. Nem a belemerülés regénye, inkább olyan élmény, mint a szellemvasút: gyors, ijesztő, fojtogató, szívdobogást okoz, és sokáig a hatása alatt tart. Varga Betti

Fordította: Hermann Péter Oldalszám: 420 oldal; méret: 140 × 215 mm; kötés: kemény- tábla védőborítóval; ár: 3990 Ft; ISBN: 978 963 14 3397 5


színről színre Kántor péter A tárca műfaját a regény árnyékában már-már hajlamosak volnánk elfelejteni. Hiba lenne. Például azért, mert vannak, akik mesterien művelik. Miért ír egy vérbeli lírikus prózát? Talán azért, hogy kiderüljön, van átjárás a két műfaj között: nem csak epikus költemények léteznek, ugyanígy lehetséges a prózában is költőnek lenni, különösen a rövidprózában. A kötéltáncos épp ezt csinálja: lírikusként egyensúlyozva lépked a próza vaskosabb, sokszínű kötelén. Hol a jelenben, hol a múltban jár, de mégis a ma áll a figyelme centrumában, a mához hajol közel, akkor is, amikor a történetek jelen idejűek, és akkor is, amikor régi emlékeket elevenítenek fel.

© Krzysztof Łukasiewicz

Lépkedünk színről színre, történetből történetbe, Nádler István kötéltáncos grafikái között. „Van egy történetem” – ez az egyik írás felütése. Kántornak hangja is van ahhoz, hogy ezek a történetek feszesen izgalmasak legyenek, ez pedig ugyanaz az egyszerre személyes és tartózkodó, iróniával és szenvedéllyel vegyített, összetéveszthetetlen hang, amit már a versekből is jól ismerünk. S ha egy történet hősei netán ókori görögök, akkor se lehet semmi kétségünk afelől, hogy a történet rólunk szól.

Joanna Bator (1968) kultúrakutató és filozófus, a Gazeta Wyborcza munkatársa. Wałbrzychban született, a középiskola után azonban csak rövid látogatásokra tért vissza a városba. New Yorkban doktorált, majd ösztöndíjjal kutathatott Japánban – itt írta meg a Homokhegyet. A tudományos munkát az írással cserélte fel. Regényeit számos nyelvre lefordították, magyarul a Magvető Kiadó gondozásában jelentek meg családregényei, a Homokhegy (2011, fordította Hermann Péter) és a Homokfelhő (2014, fordította Hermann Péter). Tanulmányokat, esszéket, novellákat is publikál. 2013-ban, a Szinte éjsötét című könyvéért átvehette a rangos lengyel irodalmi elismerést, a Nike-díjat. A díjátadón úgy fogalmazott, három egymást követő regényben tért vissza szülővárosába, de a Szinte éjsötéttel „kimerítette ezt a földet”. Oldalszám: 92 oldal; méret: 145 × 197 mm Kötés: keménytábla védőborítóval; ár: 2490 Ft ISBN: 978 963 14 2983 1

19


Bereményi Géza versek

Bodor Ádám fényviszonyai  „Bár a kritikusok szeretnék, Bodor Ádám esetében értelmetlen pesszimizmusról beszélni. A Sinistra körzet nem sötét világ, hanem itt mások a fényviszonyok” – írja Esterházy Péter szerzőnk legismertebb művéről, és vonatkoztatható ez a teljes életműre is. Egy friss interjújában Bodor maga is tagadta, hogy az ő világa sötét, rideg és reménytelen lenne: „Én a Sinistrát mindig is érzelmes könyvnek tartottam. Igaz, más ott a klíma, mások a kapcsolati viszonyok, az érzelmek is eltorzulva, más szférában jelentkeznek, mégsem pesszimista történetek ezek, legfeljebb más a dolgok elhelyezkedése. Bár nem vitatom, kell bizonyos fokú odaadás és érzékenység ahhoz, hogy ez a látvány a humánum felé is kitáruljon.” A filmesek, úgy látszik, élesebb szeműek, mint az átlagos olvasó vagy a tompult kritikus, mert ők hamar kiszúrták, Bodor koszlottnak, lepusztultnak tetsző világa filmre való, és megvolt bennük a kellő odaadás ahhoz, hogy a páratlan bodori látványt megpróbálják kitárni akár a humánum felé is. A Magvető Kiadó különleges kiadvánnyal tiszteleg kiváló szerzője (és egykori szerkesztője) előtt, aki idén februárban töltötte be a nyolcvanat: a műveiből forgatott filmek közül a kedvencét jelentették meg DVD-n, együtt a forgatókönyv alapjául szolgáló négy novellával. A barátkozás lehetőségei – ez Ferenczi Gábor filmjének (2007), Bodor egyik elbeszélésének és a mostani kiadványnak a címe. Bodor Erdélyben és Romániában is különcnek számított, Magyarországon pedig alig ismerték, amikor már 1972ben egyik novelláját választották trambulinnak Bacsó Péter Forró vizet a kopaszra című vígjátékához. Aztán következett Fábri Zoltán drámája, a Plusz-mínusz egy nap (1973). Majd 21 év szünet után jöhetett Gothár Péter filmje, A részleg (1994), amely komoly kritikai elismerést aratva számos díjat besepert. Ferenczi most kiadott munkáját 2005-ben Buvári Tamás kísérleti kisjátékfilmje, a Kivégzés és Kamondi Zoltán nagyjátékfilmje, a Dolina (2006) előzte meg. Nagy sikerű életútinterjújában Bodor elárulja Balla Zsófiának, hogyan alkot: „nem szövegekben gondolkodom, inkább képekben, helyzetekben, erre az én esetemben

20

történetesen a papír és a ceruza volt a leghozzáférhetőbb eszköz. Kétségtelenül, írásművészet ez is, de merő véletlenség, hogy mindaz, amit művelek, végül is az irodalomhoz áll a legközelebb.” Bodor szikár, lineáris novellái potenciális filmnovelláknak tűnnek, első pillantásra problémamentesen adaptálhatók a mozgókép nyelvére. Csakhogy látszólagos egyszerűségük ellenére jóval rafináltabb, rétegzettebb szövegekről van szó, amelyek nem függetlenek a történeti, földrajzi szituációtól és a metafizikától. Ahogyan Ottliknál is ott vannak „az elbeszélés nehézségei”, amelyek máig akadályozzák az Iskola a határon hiteles megfilmesítését, valójában a Bodor-életmű is inkább csak kecsegtet „a barátkozás lehetőségével”, és a filmes alkotók invencióján múlik, képesek-e élni a felkínált lehetőséggel. Ferenczi Gábor alkotása jó példát mutat. Oldalszám: 48 oldal; méret: 150 × 215 mm Kötés: keménytábla; ár: 4290 Ft; ISBN: 978 963 14 3371 5 DVD-melléklettel

‚‚Epikus esszék” Spirótól Spiró György ökörkövetkezetességű, lényeglátó, brutálisan kritikus, merész és idegesítően eszes író. Tehát elsőrangú esszéista. Ha olvassuk, legott vitára ingerel: na, ez nyilvánvalóan nincs így, túlzó leegyszerűsítés, amit be akar itt nekünk adni, igen tisztelt Spiró úr. Amint azonban ki akarjuk fejteni, mi is a bajunk szerzőnk sarkos állításával, rettentően nehéz dolgunk lesz, mert többnyire oda vagy majdnem oda vagyunk kénytelenek kilyukadni, ahova ő már eljutott. S ha esetleg rajtakapnánk, hogy valami fontos ténytől, körülménytől mégiscsak eltekintett, és igazolva látnánk sejtésünket, triumfálni semmi okunk, mert biztosak lehetünk abban, sokkal inkább fogunk emlékezni Spiró gondolatmenetére, mint a sajátunkra, az övéhez képest csenevészre, vértelenre. Ettől zavarba ejtő leginkább az, amit ő esszé címén művel. Mégsem meggyőzni, elkápráztatni vagy lehengerelni, hanem ingerelni, felrázni, nevelni akarja olvasóit, akárcsak a legnagyobb esszéisták. És minden ellenállásunk, tiltakozásunk dacára tényleg ingerel, valóban felráz, és hát valahogy mégiscsak nevel bennünket, hiába ragaszkodunk komfortzónánkhoz foggal-körömmel. A Magvető válogatott esszékötettel köszönti a hetvenéves Spiró Györgyöt. Az írások 1979 és 2016 között keletkeztek, némelyek már korábban megjelentek kötetben. Ismerjük az új könyv hőseit,


művészi vagy morális eszményeit is. Itt is találkozunk Borowskival, a nők, köztük Poremba Éva és Vértes földrajztanárnő Salamovval, Wyspiańskival, Krležával, Olbrachttal, Gorkijjal, Ker- segítségével hozza létre privát, egyben közlegendáriumát. tész Imrével, Kardos G. Györggyel, Bada tanár úrral és Hamvas Egy fura, a tömegektől távoli, mégis minden ízében ismeBélával. rős és vonzó, mindent magába szippantó pszeudovilágot Spiró éppen az utóbbit jellemzi úgy, hogy „a világvégéről ír, és (hiszen hát, „a feketelyuk egy nem létező égitest”), ahol boldog. Optimista katasztrofista. A legerősebb humorú relativista. együtt volt szabadság, önpusztítás, szépség, lepusztultság, A legéletszeretőbb gyűlölködő. A legdialektikusabb moralista.” költészet, közönségesség, derű és ború. Eközben a kádári Spiró is a világvégéről, elveszett világokról, a világ elvesztéséről ír, kisember, ha elszámolt helyzetével, leginkább így érzett: igaz, a boldogságnak kevés nyomát mutatja. Ő is katasztrofista, csak „Én élek, élek csak, úgy élek, ahogy lehet.” Persze, ezt is ő keveset remél. És az ítéletei is morális töltésűek, meg gyűlöl ő is, költőnktől tudjuk. izzóan, ahogyan a páratlan Bada tanár úrtól tanulta. A Magvető a hetvenéves Bereményi Gézát minden eddigiHamvas fő művét elemezve megmutatkoznak Spiró saját választásai: nél bővebb versgyűjteménnyel köszönti, amelyben helyet „Népkönyv a Karnevál, bizonyos értelemben csak a Švejk veheti föl kapnak a klasszikusok, a Cseh Tamás előadásában megisvele a versenyt. Olyan népkönyv, amilyet csak a világ legműveltebb mert és népdallá vált koraiak mellett vadonatúj versek is. dilettánsa engedhetett meg magának. Mindig a dilettánsokban re- A kötet öt, markánsan kialakított ciklusában a versek ménykedtem, de hogy visszamenőleg igazam legyen!… Van a Karnevál többletjelentései, hangsúlyai és asszociációi lesznek két kötetének egy furcsa időkoncepciója, hogy ugyanis a XIX. század meghatározók. Mellékzörejek szólnak élesebben, hátmagántébolyai a XX. századra egyetemes tébollyá váltak. Dilettáns térfigurákra esik erősebb fény. Így kap helyet a kötetben koncepció, mert igazolhatatlan. De művészi koncepció­nak termékeny szubjektív lírai önéletrajz, geometriai alakzatokban gazlehet, mert nem állítható az ellenkezője.” Igen, ő a „dilettánsokért”, dag szerelemtérkép, a rendszerváltoztatásokat kifigurázó a kívülállókért, a fel nem ismert vagy elfelejtett tehetségekért rajong, jelentörténeti tabló és a Bereményi-mitológia hőseinek a szabálytalan, eredeti, klubokon és kánonokon kívüli egyéniségek színes panoptikuma. vonzzák, nekik minden hibát megbocsát. „Mi sajátos életformát éltünk, és volt egy véleményünk Spiró esszéinek különlegessége, hogy nem egyszerűen hőseik vannak, magunkról. Ez az egész lemez, és ez az egész Antoine és hanem egyenesen történetük, meséjük, amely szinte mindig tragikus, Désiré mondakör annak az életformának a vázlata. Két reménytelen, és a szereplők szükségszerű, nemritkán egyenesen bohócról íródott, nekünk pedig közünk volt a bohócságsorsszerű bukásával zárul. Mindenki elbukik, de egyáltalán nem hoz. Nem is tűntünk társadalmi lénynek, sokkal inkább mindegy, hogyan. A történelem az élet tanítómestere, nem pedig az természeti lénynek, mint a bohócok” – nyilatkozta Cseh emberé. Nem tanulunk semmit, de Spiró esszéi legalább megadják Tamással készített egyik korai lemezéről szerzőnk. Paa lehetőséget: egyszer talán, hátha. radox módon az „egyik bohóc” mostani verseskötetéből az akkori világról, közérzületről mégis többet megtudOldalszám: 384 oldal; méret: 123  ×  184 mm hatunk, mint bármelyik jól adatolt társadalomtörténeti Kötés: keménytábla védőborítóval monográfiából. És közben még magunkról is.



Zádori Zsolt

© Szilágyi Lenke

„Ráébredt, hogy az ő ismerősei nem helyezhetők be az emberiség történelmébe. Legfeljebb odatévedtek” – ez a felismerése a Vadnai Bébi című regény főhősének, valójában az író Bereményi Géza ifjú alteregójának. És ezt ragadja meg verseiben a költő, dalszövegíró Bereményi is. Nem akármilyen tehetséggel, mert azt tudja, amit csak kevesek, olyanokban is nosztalgiát és az ismerős világ otthonosságérzetét képes kelteni, akik még csak nem is éltek, amikor ezek a szövegek megszülettek. Saját élményét gálánsan megosztva teremt nemzedékek közt élményközösséget, még ha csak virtuálisan is. Líráján keresztül átélhetővé teszi az ötvenes évektől a rendszerváltásig tartó korszakot, mégpedig anélkül, hogy „fő alakokkal” vagy „mélyben munkáló társadalmi folyamatokkal” foglalkozna. Pusztán a peremen kószálók, a létező szocializmus nagyvárosi bohémjai, az ide-oda sodródó Vízik és Ecsédik, Antoine-ok és Désirék, a ravasz Sándor nagyapa és a szent Róza nagyanya, a nővér, Irén, aztán meg

© Stekovics Gáspár

Bereményi-versek generációi

Oldalszám: 264 oldal; méret: 130 × 197 mm Kötés: keménytábla védőborítóval Ár: 2990 Ft; ISBN: 978 963 14 2897 1

© Bodor Anikó

Ár: 3490 Ft; ISBN: 978 963 14 3378 4

21


tízpontos könyvek Aegon Művészeti Díj 2016, Jelöltek

Bartis Attila: A vége

„Ez a regény megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét. Meg mindehhez még valamit, amit Bartis Attila rajongói már ismernek: az érzelmek olyan elképesztő erejű sodrását, ami magába ránt, és nem ereszt. Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni.” (Kemény István)

Danyi Zoltán: A dögeltakarító

A menekülő és a menekülni nem tudó emlékezet könyve. Főhőse, miután átéli a délszláv háborút, keresi a biztonságot és a szabadságot. Útja Splitbe vezet, Budapestre és Berlinbe, miközben Amerika ígéretével csábít, de kérdéseinkre a választ talán egy temerini alkony rejtegeti. Groteszk és felkavaró történet arról, hogy az emberi létezés miként válhat szabaddá néha rémületes, néha felemelő körülményeinktől. A kötetért Danyi Zoltán kapta a Mészöly Miklós-díjat 2016-ban.

Dragomán György: Oroszlánkórus

A lendületes történetekben a zene esélyt ad az ellenállásra, segít abban, hogy vállaljuk a sorsunkat, gyerekek legyünk a felnőttek között, vagy otthont keressünk egy idegen országban. A könyv különlegessége, hogy a szerzőnek három regény után most jelenik meg először novelláskötete, ráadásul a szövegek egy része hangoskönyvként is meghallgatható.

Esterházy Péter–SZÜTS MIKLÓS: A bűnös

Néhány éve Szüts Miklós akvarell naplójegyzeteit látva mondta Esterházy Péter, ,,majd írok hozzájuk gyilkossági történeteket”. Nem egészen így lett. A napló ott hevert az írónál, közben megjelent A kardozós változat, A Márkváltozat és Az évek iszkolása. Végül egyetlen gyilkosság története született meg, de az mindent überel.

Marno János: Hideghullám

Új verseskötetében az ismétlés, a rátalálás és a rátévedés hármas ritmusa teremt egzisztenciális töltetű, delejező feszültséget. Napjaink egyik legeredetibb és legizgalmasabb költője új kötetében páratlan iróniával és játékossággal ered saját emlékezete és az örök filozófiai kérdés nyomába: nyelvünk határai mennyiben jelentik világunk határait?

22

Oravecz Imre: Távozó fa

Megindítóan személyes új kötetében Oravecz Imre a tél hideg fényével pásztázza végig létezése lehetőségeit és adottságait. Apró megfigyelések, végtelen következtetések az élet örök körforgásából. A természetből rajzolódik ki az ember, és az életből a halál. A Távozó fa az Oravecz-életműkiadás első kötete. A szerző 2015-ben vehette át a Prima-díjat.

Rakovszky Zsuzsa: Fortepan

A kötet magját a világhálón lévő régi fényképekből kiinduló versek adják. Egykorvolt történetek elevenednek meg, örökkévalóságba dermedt alakok mozdulnak meg – nyelvet kap a létezés megannyi titka. A Rakovszky-világ különleges körfolyosó, egymásból nyíló és még inkább egymásba záródó terekkel: tragikus monológok, képleírások, tárgyak árnyékai.

Réz Pál: Bokáig pezsgőben

Nem egyszerű élet- és pályarajz, hanem sok anekdotával fűszerezett beszámoló a kortársakról: írókról, költőkről, pályatársakról és barátokról. Szereplői mindazok, akikkel Réz Pál együtt élte át a magyar irodalom egyik aranykorát. A 23 évvel ezelőtti, Parti-Nagy Lajos készítette rádióinterjú kibővített és 2015-ben kiegészített, fotókkal és dedikációkkal illusztrált szövege.

Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra

Úgy képes ábrázolni otthonosan klausztrofób viszonyainkat, hogy közben komoran felszikrázik az abszurdtól sem idegen, sötét humor. A történeteket olvasva a rémület, a részvét és a meglepődés egyszerre lesz úrrá rajtunk. Hiába nem találjuk a hangot a szüleinkkel és a gyerekeinkkel, hiába vágyódunk el a társaink mellől, vagy hiába vágyunk utánuk reménytelenül – mégis tudunk működni a világban. Idegenek vagyunk a történeteinkben, mégis ezek között kell berendezkednünk. Megszokhatatlan, hogy mindez tényleg sikerülhet.

Térey János: A Legkisebb Jégkorszak

2019. Európát és benne Magyarországot az izlandi vulkánok heves aktivitása nyomán bekövetkező globális lehűlés keríti hatalmába. A felső középosztály kényelmes életét felborítani látszanak a hó és jég alatt is forrongó szélsőséges csoportok. Mi történik, ha csődöt mond a logisztika, a pénz sem bizonyul hathatós cserealapnak a túléléshez, és előbújnak a hegy kísértetei is? Korántsem utópisztikus látomás, hanem képtelenül valóságos korrajz közeli múltunkról, jelenünkről és egy elképzelt jövőről. (Jelenkor Kiadó)


A Magvető Kiadó programjai, dedikálásai a XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon 2016. április 21 — 24. Millenáris, 1024 Kis Rókus u. 16-20. Április 22. péntek

Április 24. vasárnap

16.00 Oravecz Imre dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 17.00 Bertók László dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 18.00 Babiczky Tibor és Csider István Zoltán dedikál a Magvető–Corvina standon (B22)

11.00 Bartis Attila dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 12.00 Kováts Judit dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 13.00 Szaniszló Judit és Horváth Viktor dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 14.00 Esterházy Péter és Szüts Miklós dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 14.00 Jelmezbál. Grecsó Krisztián új regényének bemutatója Közreműködik: Grecsó Krisztián és Lévai Balázs rendező, producer Osztovits Levente terem 15.00 Grecsó Krisztián dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 16.00 Spiró György dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 16.30 Ilma Rakusa: Love after love – kötetbemutató Közreműködik: Ilma Rakusa, Kiss Noémi fordító és Turi Tímea szerkesztő Kner Imre terem A rendezvényt a Swiss Arts Council Pro Helvetia támogatja. 17.00 Cserna-Szabó András dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 17.30 Ilma Rakusa dedikál a Magvető–Corvina standon (B22)

Április 23. szombat 11.00 Bereményi Géza dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 11.00 A maximalista. Bemutatkozik a Hazai Attila Alapítvány; a Hazai Attila-díj nyertesének bejelentése Kner Imre terem 12.00 Dragomán György és Szabó T. Anna dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 12.00 Könyv a temetőről. Daniela Kapitáňová regényének bemutatója a szlovák standon. A könyvet bemutatja: Parti Nagy Lajos, moderátor: Németh Zoltán B1-es stand 13.00 Daniela Kapitáňová dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 14.00 Bodor Ádám dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 14.00 Dante: Isteni Színjáték – Nádasdy Ádám új Dantefordításának bemutatója Közreműködik: Nádasdy Ádám, Szörényi László irodalomtörténész és Turi Tímea szerkesztő Supka Géza terem 15.00 Nádasdy Ádám és Parti Nagy Lajos dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 15.00 Az ismeretlen nyelv. György Péter új kötetének bemutatója Közreműködik: György Péter, Szilágyi Zsófia irodalomtörténész, kritikus és Takáts József eszmetörténész, kritikus Hess András terem 16.00 György Péter és Kántor Péter dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 17.00 Tamás Zsuzsa dedikál a Magvető–Corvina standon (B22) 18.00 Garaczi László dedikál a Magvető–Corvina standon (B22)

Szerkesztő: Nagy Gergely · Művészeti vezető: Pintér József · Lapterv, tipográfia: Farkas Anna · Korrektor: Schmal Alexandra Felelős kiadó: Nyáry Krisztián · Szerkesztőség: 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235 5020 e-mail: magveto.kiado@lira.hu Nyomda: Dürer Nyomda Kft. A címlapon: A fiatal Kertész Imre

Profile for Farkas Anna

Tavaszi Magvető (magazin)  

Tavaszi Magvető (magazin)  

Advertisement