Issuu on Google+

300: A BIRODALOM HAJNALA I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. március

WES ANDERSON PORTRÉ

EXKLUZÍV HÁTTÉRCIKK

GODZILLA MIELŐTT MEGHALTAM I MR PEABODY ÉS SHERMAN KALANDJAI I A GRAND BUDAPEST HOTEL I OLDBOY I NOÉ JOBB, MINT VALAHA! HANNIBAL 2. ÉVAD


KEDVES OLVASÓK! N

em mondhatnám, hogy szeretem a szörnyfilmeket, a Tűzgyűrű vetítésről is keserű szájízzel távoztam tavaly nyáron, de az új Godzilla trailere (valamint Brian Cranston szerepeltetése) meggyőzött arról, hogy májusban érdemes lesz majd egy újabb próbát tennem a műfajjal. A május egyébként kegyetlen lesz mozis szempontból (A csodálatos Pókember 2, A holnap határa, X-Men: Az eljövendő múlt napjai, Rossz szomszédság, hogy csak a legnagyobbakat említsem), úgyhogy nem is baj, hogy most foglalkozunk kiemelt részletességgel a filmmel, lehet, hogy két hónap múlva már nem tudnánk enynyire a mélyére ásni. Most viszont minden lényeges információt megosztunk Veletek, érdemes elolvasni a 6 oldalas háttércikkünket! Persze nem felejtkezhettünk meg az aktuális hónap nagyágyúiról sem. Március 20-án érkezik például A Grand Budapest Hotel, amit minden filmrajongónak érdemes lesz majd megnéznie, hiszen már most joggal pályázik „az év legjobb filmje” titulusra. Kritikánk mellett egy 4 oldalas háttércikket is olvashattok, a filmet rendező Wes Anderson előtt pedig

a visszatérő Spike révén egy szintén 4 oldalas portréval tisztelgünk. A hónap nagy attrakciója természetesen a Noé, amely Vampka kollegina várólistáján igen előkelő helyen szerepelt már hosszú idő óta, így nem csoda, hogy igen lelkesen vetette bele magát grandiózus háttércikkünk elkészítésébe. Az eredmény a 6. oldalon kezdve olvasható. Megérkezett a 300 folytatása is, mely igen durván két részre szakította szerkesztőségünket, úgyhogy két kritikát, egy negatív és egy pozitív véleményt is olvashattok a filmről. Befutott a Mielőtt meghaltam Matthew McConaughey és Jared Leto Oscar-díjas alakításaival, láttuk az előző számunkban már bemutatott Couch Surf-ot, a videojáték alapján készült Need for Speed-et, valamint az Asylum-stúdió legújabb agymenését, A Föld után: Apokalipszist. A világon elsők között nézhettük meg a Hannibál 2. évadának első két részét, elolvastuk a nemsokára mozikba kerülő A beavatott alapjául szolgáló könyvet, valamint jót nosztalgiáztunk A hét mesterlövész megtekintésével. Jól látható, hogy most is érdemes velünk tartani, jó szórakozást kívánok az ehavi adaghoz!

CÍMLAPSZTORI: „A 2014-es Godzillának elég izgalmas története van. Mármint magának a filmnek a történetéről szinte semmit nem lehet tudni, azonkívül, hogy a haragvó természetre, a hős tengerészgyalogosokra, a család fontosságára, és a manapság indokolatlanul divatos komor hangulatra helyezi a hangsúlyt.” >> 20.

KIEMELT KRITIKA: „Valahol a görög-perzsa konfliktus idején járunk, Leonidász előtt / után / közben, mikor hogy, ezt szerintem a kedves alkotók se tudták igazán kigondolni. Lényeg, hogy jönnek a porzsák... izé, a perzsák, élükön azzal hetven kiló vassal telekopulált fejű Xerxészszel, aki amúgy civilben egy egészen szimpatikus arc.” >> 28.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. április 15.

2 / FilmMagazin


HÁTTÉR

MR. PEABODY ÉS SHERMAN KALANDJAI Újabb időutazás a mesék birodalmában? Miért ne? Einstein esze, Sherlock Holmes logikája, Oscar Wilde szellemessége, és James Bond bátorsága egy személyben? Lehetséges ez? Igen. Mr. Peabody a világ legokosabb embere lehetne – ha nem egy kutya volna. Írta: Veszják

M

r. Peabody, a világ legműveltebb elméje – aki történetesen kutya – és Sherman névre hallgató, örökbe fogadott fiacskája – aki történetesen embergyerek – a saját fejlesztésű időgép, a Voltkomp segítségével elképesztő kirándulásokat tesz a múltban, a történelem nagy eseményeinél. Nem volt még ember, de kutya sem, akinek olyan fantasztikus kalandokban lett volna része, mint kettejüknek. Csakhogy Sherman egy alkalommal Peabody tudta nélkül indítja be a Voltkompot, hogy lenyűgözze szíve hölgyét, Penny-t. A tiltott időkiruccanás katasztrofális következ-

4 / FilmMagazin

ményekkel jár: Sherman-ék véletlenül lyukat ütnek a tér-idő kontinuumon. Múlt, jelen és jövő örökre öszszekuszálódhat, ha Mr. Peabody nem talál megoldást. Ahhoz, hogy a világmegmentő akció sikerüljön, a Nobel-díjas tudósnak át kell írnia a történelmet, nem utolsó sorban pedig meg kell birkóznia az apaság ebet próbáló feladatával. Ha innen nézzük, a Mr. Peabody és Sherman kalandjai történelmi kalandfilm, ha onnan, akkor időutazós sci-fi, ám mindenekelőtt egy apa-fia kapcsolat megindító meséje. „Mr. Peabody örökbe fogadta Sherman-t, és legjobb tudása szerint ne-

velgeti – magyarázza Rob Minkoff rendező, Az oroszlánkirály és a Stuart Little kisegér direktora. – Ám ahogy az lenni szokott, kamaszkorban a szülők legjobb tudása is kevésnek bizonyul, és a dolgok bonyolulttá válnak. A tudós kutyának és a fiúnak tanulnia kell a hibáiból, és együtt kell működnie, hogy páratlanul jó párossá válhassanak.” Még Mr. Peabody-nak, a világhírű felfedezőnek, a szenzációs lángelmének is komoly erőfeszítéseket kell tennie azért, hogy megbirkózzon a szülővé válással járó gondokkal és az apaság nem mindig édes terhével. „Mr. Peabody-nak be kell látnia,


A Mr. Peabody és Sherman alapötlete és két főhőse a népszerű Rocky és Bakacsin című rajzfilmsorozatból származik

hogy ő, aki a tudományban mindenkit felülmúl, és aki a legbonyolultabb képleteket és eszmefuttatásokat is villámgyorsan felfogja, nem érti a fiát – mondja Alex Schwartz producer. – Rá kell jönnie és el kell fogadnia, hogy nem mindig ellenőrizheti, nem mindig védheti meg Sherman-t, és bizony meg kell bíznia a fiúban. Még a zseninek sem könnyű megbirkóznia az egyik legsúlyosabb szülői kötelességgel, az elengedéssel.” Amikor Mr. Peabody úgy határozott, hogy fiát egész kicsi korától kezdve beülteti az időgépbe, és megmutatja neki a múltat, csak halványan sejtette, hogy azzal a pluszszal, amit ezek a különleges élmények és tapasztalatok jelentenek Sherman-nek, egyúttal veszélyt is hoz a fiára. Úgy vélte azonban, hogy képes kézben tartani, kontrollálni a páratlanul izgalmas kalandokat. És ez így is volt hosszú éveken át. Mr. Peabody egyedülálló találmányának, a Voltkomp-nak köszönhetően – mely szinte élőlény, harmadik figura az életükben – a kutya és a fiú a történelem legnagyobb alakjaival találkozott. Részt vett az emberiség sorsát alakító legfontosabb eseményekben, és bekukkanthatott a „kulisszák” mögé is, olyan zugokba, ahová nemigen láthat be, aki csak könyvekből ismeri a történelmet.

Sherman, az embergyerek így személyesen tapasztalhatta meg, amit az emberiség átélt, de egyetlen ember sosem. Rob Minkoff szerint Mr. Peabody és Sherman a filmtörténet legendás duóihoz hasonlít. „Emblematikus figurák, akárcsak Stan és Pan, Batman és Robin, Holmes és Watson.” Mr. Peabody-ban bőven megvan mindaz, amire egy XXI. századi szuperhősnek szüksége lehet: egyszerre zseniális üzletember, felfedező, Nobel-díjas tudós, olimpikon, sőt mesterszakács… mindehhez képest apróság csupán, véletlen körülmény, hogy nem ember, hanem kutya. Egyesíti magában Einstein géniuszát, Oscar Wilde bölcsességét, Indiana Jones bátorságát, Sherlock Holmes éleslátását, James Bond eleganciáját és Mario Batali konyhaművészetét. Egyvalamiben azonban éppolyan csetlő-botló, mint bármelyikünk: Peabody vért izzad, hogy rájöjjön, miképp kell bánnia hőn szeretett gyermekével. Mr. Peabody-nak Ty Burrell kölcsönzi hangját az eredeti szinkronban. „Nem volt kézenfekvő ez a választás – meséli Minkoff. – Ty-t ugyanis a legtöbben a Modern család című sorozatból ismerik, amelyben egy gyenge akaratú, mindenki kedvére tenni igyekvő, túlságosan is

megfelelni akaró apukát alakít. Röviden szólva Ty sorozatbéli figurája, Phil nem épp éles eszéről híres. Nem szerettük volna, ha ez a másik apafigura árnyékot vet Mr. Peabody karakterére. Ty azonban sokkal jobb színész annál, semhogy az efféle feladat akadályt jelentsen számára. Valahogy megoldotta, hogy Phil alakja láthatatlanná váljon, és mégis gazdagítsa Mr. Peabody személyiségét.” Alex Schwartz producer (Utazás a Föld középpontja felé) szerint Burrell nemcsak viccessé, de „emberségessé és emberivé tette Peabody figuráját”. Mr. Peabody időutazó csodagépet tehát Sherman engedély nélkül használja, és ettől összezavarodik a történelem, összekuszálódik az idő, és kutya nehéz feladat, hogy minden a helyére kerüljön. A kiváló páros szerencsére szereti a nehéz feladatokat – főleg, ha közben nagyokat lehet nevetni…

Stáblista Rendező: Rob Minkoff Eredeti hangok: Ty Burrell, Max Charles, Ariel Winter Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 13.

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

NOÉ Noé története a mai ember számára nem ismeretlen, de Darren Aronofsky, akinek többek között A forrás és a Fekete hattyú című filmeket is köszönhetjük, fel szeretné frissíteni az emberek emlékezetében élő bibliai hajós történetét. Írta: Vampka

N

oé minden nagy és meghatározó pillanata, valamint számos más személy és bibliai lény is helyet kapott a filmben, akik mind fontos szerepet játszanak az események alakulásában. Természetesen olyan elemek is megmaradtak, mint a galamb, a bárka, vagy az első szivárvány. Az alkotók ezúttal a történet legmélyére ástak, és onnan indították útjára a produkciót: Mózes első könyve szolgált alapul a történések filmvászonra való átültetéséhez. Aronofsky személyes elképzeléseivel ötvözve a Noé bátorságról, kitartásról és a történet első számú és legfontosabb üzenetéről, a reményről és önfeláldozásról szól. Olyan lenyűgöző érzelmi és vizuális kalandra hív, amiben a gigantikus mentőakció során a pusztítás és a kegyelem, a családi összetartás és az ellenségeskedés, a hit és a bű-

6 / FilmMagazin

nök együtt szolgálnak ritmusként az eseményekhez. Nem csak Noéval és elhivatottságával ismerkedhetünk meg, de a férfi családjával és múltjával, valamint a jövővel, az új Teremtéssel is, amit az emberiség az ő állhatatosságának és hűségének köszönhet majd. Az árvíz és Noé a Bibliában ugyan csak pár oldalt tölt ki, mégis a mai napig szolgál számtalan film, könyv, sőt színházi darab alapjául is. A vég, a pusztulás árnyékában szárba szökkenő remény és kitartás meséje milliárdok számára nyújtott és nyújt ma is vigaszt a nehéz időkben. Hollywoodban először 1928-ban készítettek filmet a témában, akkor az első világháborúval hozták öszszefüggésbe, azóta viszont nagyjátékfilmmel senki sem próbálkozott, senki sem vette a bátorságot, hogy Noé életének a mélyére ásson. A

rendező, és egyben forgatókönyvíró Aronofsky szerint – aki egyébként már 13 éves kora környékén kezdett érdeklődni a téma iránt – az egyik legfontosabb része a Bibliának Noé és az árvíz. „Arról szól ez a történet, hogy az emberek tíz nemzedéken át velejükig gonoszak voltak, amitől Isten berág, és úgy dönt, hogy inkább visszacsinálja az egészet. Számomra ez a legelső világvégesztori. – mondja. – Nem akartam azokat a kliséket gyarapítani, amiket a popkultúra kitermelt magából. Arra törekedtem, hogy Noé friss, közvetlen és valódi legyen.” Mivel már egészen fiatal korában is lekötötte a legenda, már akkor arról álmodozott, hogy egyszer egy nagy ívű mozit forgat majd az özönvízről. Tudta, ez lesz élete legnagyobb kihívása, de ez nem riasztotta el. Alaposan végiggondolta, miként


A forgatókönyv alapján egy képes regény is készült, aminek az első része Franciaországban jelent meg.

fogja közel hozni Noé történetét a mai közönséghez: megmutatja a családját, annak félelmeit és reményeit, konfliktusait és útkeresésüket a világrengető események közepette. Mikor nekifogtak a forgatókönyv megírásának, ez volt a kiindulópont Aronofsky és Ari Handel forgatókönyvíró, executive producer számára. A rendező védjegyei a szélsőséges történetek, merész elbeszélési módok, az innovatív vizuális stílus, valamint az, hogy előszeretettel ás olyan termékeny témák mélyére, mint a halandóság, a szerelem vagy a szentség jelentősége. Handel szerint Aronofsky az egyetlen rendező, aki képes megjeleníteni egy olyan ősi világot, amelyben egyszerre van jelen a fortyogó káosz és az isteni kegyelem. „A sztori által megkövetelt vizuális teljesítmény elképesztő, amihez elképesztően fan-

táziadús alkotó kellett. De arra is szükség volt, hogy a mellbevágó látványt érzelmi intenzitással kombináljuk, benne pedig megvan ez a különleges kettősség.” Mivel a bibliai szöveg meglehetősen rövid, így az alkotók minden apró részletet igyekeztek kibontani, logikus magyarázatot találni rá és érthetően megjeleníteni. „Noé történetének számtalan részletéről semmit nem tudunk, ő maga például meg sem szólal, amíg le nem száll a bárkáról, tehát nyitva maradt, mit gondolnak vagy mondanak ezek a szereplők – magyarázza Handel. – De ha alaposan elolvassuk a szöveget, találunk azért utalásokat. Vegyük például azt, hogy Noé nagyon berúg, amikor eléri a szárazföldet. Erre a Bibliában nem találunk magyarázatot, mi pedig mankónak használtuk Noé karakterének meg-

értéséhez. Milyen megpróbáltatásokon mehetett keresztül, ha még az elért siker után is le kell innia magát a sárga földig? Hogyan egyeztetjük össze Noé, az igaz ember képét azzal a ténnyel, hogy részegen és meztelenül örök rabszolgaságra kárhoztatja leszármazottai egyik vérvonalát?” Scott Franklin producer, aki Aronofsky valamennyi filmjének alkotótársa, biztos volt abban, hogy a bibliai történet időtlen üzenete és a rendező merész stílusa olyan filmet eredményeznek, amely technikailag lenyűgöző, miközben komoly mondanivalót hordoz. „Rendkívül látványosak a vizuális effektusok, de a filmet az mozgatja, hogy Darren nagyszabású családi drámaként képzeli el Noé történetét – mondja Franklin. – Szenvedélyes személyes tartalommal tölti meg ezt a filmet.”

FilmMagazin / 7


HÁTTÉR Amikor a film alkotói arról kezdtek beszélgetni, kire kellene bízni a címszerepet, gyorsan előkerült Russell Crowe neve. A Gladiátorért Oscart nyert színészre mindig szívesen bíznak olyan feladatot, ahol egy rendkívüli személyiséget kell emberközelien ábrázolni. „Russell azért jutott azonnal eszünkbe, mert mindig autentikus és hiteles – mondja Aronofsky. – Bármilyen legyen a helyzet, soha nem kérdőjelezzük meg, hogy a Russell által életre keltett karakter hisz abban, amit mond.” Crowe-t persze nem kellett sokat biztatni, mert amint beleásta magát a szerepbe, rájött, hogy Noé karakterének modern értelmezése hallatlanul izgalmas. „„Noé éppen hogy csak elkezdi kapiskálni, miről van szó, mert nem kap túl sok direkt információt – magyarázza a színész. – Azt megérti, hogy gondoskodnia kell az állatokról, de hogy mi legyen az emberekkel, azt neki kell kiokoskodnia. Szerintem az az egyik legérdekesebb dolog az egészben, hogy Noé nem örül különösebben ennek a feladatnak, mert ennél kínosabbat nemigen kérhetne tőle a Teremtő.” Noé feleségét a szintén Oscardíjas Jennifer Connelly alakítja, aki nagy kritikai elismerést aratott Aronofsky egyik korábbi művében nyújtott alakításáért is (Rekviem egy álomért). Noé feleségét nem nevezi meg a Biblia, de Aronofsky és Handel fontosnak tartották ezt a karaktert a filmben. „Mózes első köny-

véből nem nagyon derül ki, mit csinál vagy gondol Noé felesége, de mi hangsúlyos figurát akartunk formálni belőle – mondja Handel. – Olyan asszonyként mutatjuk be őt, aki egyben tartja a családot, pedig iszonyatos nyomás nehezedik rájuk.” Mivel Naameeh karakterének felépítéséhez kevés információ állt rendelkezésre, Connelly személyesen végzett kutatásokat azzal kapcsolatban, hogyan élhettek a nők a történelem hajnalán. „A Bibliából nem sok minden derül ki, de Darren olyan nőt írt meg a forgatókönyvben, aki hű fele-

DARREN ARONOFSKY EDDIGI RENDEZÉSEI Bár a Noé tesztvetítései nem zajlottak zökkenőmentesen (lázongó katolikusok hordtak kígyó-békát a még félkész alkotásra), a film minőségét illetően ha másban nem is, Darren Aronofsky személyében mindenképpen lehet bízni, hiszen a 45 éves rendező eddig még nem tudott hibázni. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy eddig mindig viszonylag kis büdzséből készített többnyire szerzői filmet, míg most egy hatalmas stúdió pénzhajhász producerei csattogtatják mögötte az ostort. Az, hogy végül a Noé hogyan sikerült, a jövő havi kritikánkból kiderül, addig viszont lássuk, hogy eddig milyen filmeket köszönhetünk neki, mert mindegyik megérdemli a figyelmet!

8 / FilmMagazin

PI (1998) Bár a későbbi filmjeit figyelembe véve jól látszik, hogy itt még csak szárnypróbálgatásról van szó, az azért már ekkor egyértelmű volt, hogy Aronofsky nagy dolgokra hivatott. Első nekifutásra egy csavaros sci-fi és egy rendezői díj a Sundance fesztiválon – nem is rossz…

REKVIEM EGY ÁLOMÉRT (2000) A film, amit csak egyszer szeretnél látni az életben – és nem azért, mert rossz lenne, sőt, sokkal inkább zseniális – olyan valóságosan és elrettentően mutatja be a drogfüggők kegyetlen világát. És persze ne feledkezzünk meg a zenéről sem, ami még ma is visszaköszön itt-ott.


Aronofsky szeret a jól bejáratott kollégákkal együtt dolgozni, így a stáb nagy része régi cimborákból áll. Igen, Clint Mansell a zeneszerző…

ség és odaadó anya, érzelmileg nagyon erős és jellemes” – mondja a színésznő. A Példabeszédek 31. fejezetében is talált inspirációt, ahol a derék asszonyról esik szó, akinek „értéke sokkal drágább az igazgyöngynél”, „egész életén át javát munkálja urának”, és „kezét nyújtja a szegénynek”. „A filmbeli Naameeh nagyon is megtestesíti ezeket az erényeket – mondja a színésznő. – Nemcsak azért, mert támogatja Noét, hanem mert erős, szorgalmas, bölcs és szerény asszony.” A Noé mellékszereplői között sokszorosan díjazott veterán színészeket és olyan feltörekvő fiatal sztárokat is találunk, mint Emma Watson vagy Logan Lerman. A fiatal és idős karakterek is fontos szerepet töltenek be a főszereplő életében. „Matuzsálem a mi felfogásunkban afféle mentorfigura Noé számára, ezért bölcs és megbízható karakterre volt szükségünk, akinek egy kis huncutság is bujkál a szemében – mondja Handel. – De nem csak egy sokat látott aggastyán. Egy zsidó legenda szerint Matuzsálemnek volt egy kardja, aminek markolatába belevésték Isten számtalan nevét, és ezzel a karddal tízezer démont kaszabolt le. Azt akartuk, hogy a mi Matuzsálemünknek is ilyen hatalma legyen.” A szerepre Anthony Hopkins-t kérték fel. Noé főellensége Tubal-Káin, a világ első gyilkosának, Káinnak a leszármazottja, a Bibliában fegyverkovácsként szerepel, őt

A FORRÁS (2006) Az életmű – eddigi – legmegosztóbb filmje, nagyon sokan nem tudták befogadni ezt az intellektuális, ezer éven és három koron át tartó utazást, akit viszont elkapott, az óriási élménnyel távozott a moziból. Egyedül a zenét szerette mindenki, Clint Mansell ismét nagyot alkotott.

A PANKRÁTOR (2008) Amikor kiderült, hogy Mickey Rourke jó pár rehab és nem egy félresikerült projekt után ismét egy komolyabb szerepet vállal, mindenki csak legyintett. Aronofsky viszont ismét elismert, A-kategóriás színészt faragott Rourke-ból, az pedig, hogy a film is jó, csak hab a tortán.

A FEKETE HATTYÚ (2010) Sok tekintetben A pankrátor testvérfilmje, de persze önálló alkotásként is bőven megállja a helyét, ráadásul még azoknak is érdemes megnézni, akik amúgy viszolyognak a balettelőadásoktól. Natalie Portman pedig élete alakítását nyújtja ebben a felejthetetlen mesterműben.

FilmMagazin / 9


HÁTTÉR

ELOSZLATTÁK A FÉLREÉRTÉSEKET Korábban vallási csoportok fenntartásaikat fejezték ki amiatt, hogy szerintük a Noé című szuperprodukció túl szabadon kezeli a bibliai történetet. A filmet gyártó Paramount stúdió most igyekszik a problémát rövidre zárni: közleményt adtak ki, remélve, hogy ezzel tiszta vizet önthetnek a pohárba. A közlemény szerint a film cselekményét "Noé története inspirálta", miközben az alkotók "éltek a művészi szabadság lehetőségeivel", ugyanakkor a produkció hű maradt Mózes első könyvének eredeti üzenetéhez és értékeihez. A közleményre már meg is született az első pozitív válasz. Jerry Johnson, a Vallásos Műsorszolgáltatók Egyesületének elnöke, aki már a filmet is látta, üdvözölte a stúdió nyilatkozatát. Szerinte a Noé színvonalas produkció, és biztos benne, hogy a vallásos nézők jól meg tudják majd különböztetni benne, mi az, ami a Bibliából származik, és mit tettek hozzá az alkotók. (UIP-Duna Film)

10 / FilmMagazin

Ray Winstone angol színész alakítja. Winstone bűnös, de karizmatikus karakterként képzelte el a figurát, akinek egyetlen célja a túlélés. „Bánat gyötri Tubal-Káin-t, mert hozzá nem beszél a Teremtő – mondja a színész. – Olyan frusztráció mardossa, mint az elhanyagolt gyermeket. Nagyon irigykedik Noéra. Olyan ember ő, aki fiatal kora óta harcolt a földért, az ásványkincsekért, a puszta betevőért, aztán egyszer csak fölteszi magának a kérdést: mire pazaroltam el az életemet?” A karakterek életszerű kidolgozása mellett a látvány megtervezése volt a másik fontos munka. Még el sem indult a produkció, Darren Aronofsky máris nagy döntést hozott: megépíti Noé bárkáját, méghozzá a róla szóló adatok szigorú figyelembevételével. Tudta, számítógépes animációval sokkal egyszerűbb lenne megoldani, de úgy érezte, így nem sikerülne megmutatni a nézőknek, milyen lenyűgöző volt Noé vállalkozása, milyen elsöprő hatást tehetett a korabeli emberekre a hatalmas Bárka, és hogy Noé eltökéltsége ellenére mégis mennyire agyaglábakon állt az egész projekt.


A felvételek főképp Izlandon zajlódtak, míg a bárkás jelenetek nagy részét New Yorkban rögzítették.

>> NOÉ

NEM VALAMI SZÉPNEK A MEGALKOTÁSÁRA TÖREKEDETT, AMI SZÁZADOKON ÁT DÍSZELEG AZ UTÓKOR ELŐTT, HANEM MINÉL GYORSABBAN, MINÉL MASSZÍVABB DOLGOT KELLETT ÖSSZETÁKOLNIA. << A nézők lehet, hogy megdöbbennek majd azon, ahogy a híres Bárka készül. Aronofsky ugyanis nem a megszokott, sebtében összetákolt bárkát képzelte el, éppen ellenkezőleg. A forma és a Bárka funkcióira vonatkozó gondolatok is eltérnek a megszokottól. „A Biblia leírása volt a kiindulópontunk, ott pedig egy hasáb alakú doboz szerepel – mondja a rendező. – Mózes első könyvében pontos adatokat találunk a Bárka méreteiről, ez azon kevés szöveghelyek egyike, ahol konkrét támpontokat kaphatunk. Az elmúlt évszázadokban mindig hajónak ábrázolták a Bárkát, de ha belegondolunk, ennek nincs különösebb értelme, hiszen nem kellett semmilyen irányba haladnia, elég volt, hogy fennmaradt a vízen.” Mark Friedberg látványtervező először a Bárka méreteit határozta meg. Az eredmény egy hatalmas monstrum lett. Friedberg ész-

ben tartotta, hogy Noé nem valami szépnek a megalkotására törekedett, ami századokon át díszeleg az utókor előtt, hanem minél gyorsabban, minél masszívabb dolgot kellett összetákolnia. „Noét a kétségbeesés hajtotta, nem volt ideje cizellálni a dolgokat. A Bárka durva, funkcionális objektum, ami arra szolgál, hogy az állatokat fenntartsa a vízen. Kormányszerkezetre nem volt szükség, mert hová mentek volna, ha az egész világ víz alatt van?” Aronofsky és Friedberg művészi ihletet is merítettek, elsősorban Anselm Kiefer német festő-szobrász nyers, apokaliptikus vízióiból, aki képeihez és szobraihoz olyan anyagokat használ, mint a szalma, a hamu és a só. „Kiefer művei mindig megérintenek, mert a kétségbeesésről, a szépségről és a kegyetlenségről szólnak – mondja Friedberg. – Úgy gondoltuk, mivel a Bárka na-

gyon durva, érdes építmény, a gerendákat nem fűrészelik hozzá, hanem törik, hasítják, és sebtében pántokkal vannak összefogva. Szerintem ettől kel életre a Bárka, amely a maga darabosságával arról beszél, hogy a végítélet közeleg.” A közönség ezúttal Noé történetének minden nagy pillanatát átélheti, az alkotók ugyanis vászonra álmodták, hogy szerintük hogyan történtek ezek a csodák, az eredmény pedig egy ősi történet újszerű elbeszélése lett.

Stáblista Rendező: Darren Aronofsky Főszereplők: Russell Crowe, Jennifer Connelly, Emma Watson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. március 27.

FilmMagazin / 11


HÁTTÉR

A GRAND BUDAPEST HOTEL A Vicky Cristina Barcelona óta imádkozok, hogy készüljön végre egy értelmes film Budapestről, igazi nagy sztárok főszereplésével. Úgy tűnik meghallgattak ott fenn, és eljött végre ez a nap is! Itt van nekünk a nagy mozi a mi csodálatos fővárosunkról. Írta: Veszják

12 / FilmMagazin


Ralph Fiennes nem csak színészként, de rendezőként is elismert, legutóbb a februárban bemutatott A titokzatos szerető került ki a kezei közül.

A

Grand Budapest Hotel Gustave H, a két világháború közti híres európai hotel legendás portásának kalandjait meséli el; a másik főhős Zero Musztafa, a londiner, aki Gustave bizalmas barátja lesz az évek során. A történetben szerepel még egy felbecsülhetetlen értékű reneszánsz festmény; igen heves harc a tetemes családi örökségért; és egy tébolyító édességű szerelmi történet – mindez a hirtelen drámai változásokat megélő kontinens színpadán. A Grand Budapest Hotel látványos és olykor zavaros vizeken hajózó bárka mozgalmas, eleven és komikus története; időtlen mese barátságról, tisztességről, és megtartott

ígéretekről. A rendező, Wes Anderson állítása szerint nyolcadik nagyjátékfilmjének témáját többféle inspiráció ihlette: a 30-as évek komédiái, jellegzetes közönségfilmjei, valamint Stefan Zweig novellái és emlékiratai. Forrásai között szerepelt továbbá Hannah Arendt könyve, az Eichmann Jeruzsálemben, és Iréne Nemirovsky Suite Francaise című műve, valamint számos olyan munka, amelyen keresztül képet kapunk róla: hogyan reagáltak az európai államok a nácizmus / fasizmus térhódítására, és hogy milyen volt a klíma az akkori civilizációban. Anderson a történetet egy fiktív alpesi fürdővárosba, Zubrowkába helyezi, melynek nemcsak tökéletes

vizuális kisugárzását teremti meg, hanem rekonstruálja benne a teljes XX. századi kelet-európai történelmet, a fasizmustól a kommunizmusig, beleértve a belle epoque máig ható utóérzetét is. Hosszas keresgélés után a stáb a filmbeli Grand Hotelt egy már-már szimbolikus helyen, a Németország, Lengyelország és Csehország metszéspontjában lévő Görlitzben találta meg. A film képi világát a 30-as évek klasszikus komédiáin kívül meghatározta a századforduló és a két világháború közti időszak képzőművészete is, Madame D. külsejét például jórészt Klimt nőalakjai ihlették. A zene is erősen közép-európai ihletettségű, szerepet kap benne a balalajka, a cimbalom

>> ANDERSON A TÖRTÉNETET EGY FIKTÍV ALPESI VÁROSBA, ZUBROWKÁBA HELYEZI, MELYNEK NEMCSAK TÖKÉLETES VIZUÁLIS KISUGÁRZÁSÁT TEREMTI MEG, HANEM REKONSTRUÁLJA BENNE A XX. SZÁZADI KELET-EURÓPAI TÖRTÉNELMET IS. << és a cigányzene is. Anderson Gustave H. szerepét kifejezetten Ralph Fiennes számára írta Anderson. Fiennes nagyon élvezte az együttműködést a rendezővel (akivel most dolgozott először), és a szerepet, amiről azt mondja: „Gustave bizonytalan, hiú, függő alkat, de ugyanakkor finnyás is, akinek igen kifinomult érzéke van ahhoz, hogyan kell gondoskodni az emberekről”. Fiennes különösen élvezte szerepbéli kapcsolatát a fiatal Musztafával, Gustave pártfogoltjával. „Gustave számára Zero az ártatlanságot és tapasztalatlanságot testesíti meg, valakit, akit nevelni, vezetni, óvni kell a világban, végül azonban igazi testvérekké válnak.” A fiatal Zero Musztafát hotelbe érkezése idején a még kezdő Tony Revolori játssza. A guatemalai származású amerikai színész ösztönös intelligenciával és a Musztafa karakterére is jellemző nyitottsággal oldja meg a szerepet, ráadásul Fiennesszal is kitűnő párost alkotnak. Revolori kiemeli, mennyit segített neki az idősebb színész, úgy viselkedett vele a forgatás alatt, mintha valóban a bátyja lenne.

FilmMagazin / 13


HÁTTÉR Az idős Zeró-t F. Murray Abraham játssza, aki voltaképpen elmeséli a történetet, a cselekmény narrátoraként funkcionál. Abraham számára különösen vonzó volt Musztafa figurájának a fejlődése: a fiú megél egy háborút és személyes tragédiákat, míg végül ő lesz a hotel tulajdonosa – gyakorlatilag mindenkit elveszít, akit szeret, mégsem válik cinikussá, megőrzi szellemi nyitottságát és empátiáját.

14 / FilmMagazin

A Grand Budapest Hotel cselekménye voltaképpen a 84 éves Céline Villeneuve Desgoffe und Taxis grófnő, azaz Madame D. rejtélyes halálával kezdődik, akit Tilda Swinton játszik. A grófnő hatalmas öröksége beindítja a családi háborúskodást: fiát, Dimitri-t, a film sötét és lenyűgöző rosszfiúját Adrien Brody alakítja. „Dimitri erős és mohó, olyan ember, aki mindig megkapja, amit akar. A figura intenzív

sötétsége bizonyos pontokon mármár vonzó; pontosan ezt a vonzás és taszítás közti egyensúlyt kellett megtalálnom.” Dimitri-nek van egy cinkosa is, az embere, Jopling, aki mindenre kapható, és akit Willem Dafoe formál meg. Dafoe-t lenyűgözte a filmből sugárzó, a Lubitsch és Wilder komédiáira jellemző szellemesség, atmoszféra, és fordulatosság. Kovács Vilmost, a grófnő ügyvédjét, és hagyatékának képvi-


Gustave H. figuráját Wes Anderson egyik barátjáról, Robin Hearlstoneról mintázta.

EGY KÜLÖNLEGES ÉPÜLET A Grand Budapest Hotelt alakító díszes palotát hosszas keresés után egy egykori kelet-német kisvárosban, a cseh és lengyel határ melletti Gorlitz-ben találták meg az alkotók. Ami a filmben elegáns hotel, az a valóságban egy régi nagyáruház. Az oszlopok, a grandiózus lépcsők, a színes ablakok és az előcsarnokot uraló hatalmas, pompás csillár mind eredeti. A stáb 20-as, 30-as évekbeli képeslapok alapján, rengeteg munkával gyűjtötte hozzá a többit: a cégtáblát egy 19. századi prágai hotelből, egy karosszéket egy Karlovy Vary fürdőből, a bárpultot Párizsból vitték oda. A zárójelenethez pedig szétszerelték az egészet, hogy a 60as évek szomorú, szocialista hangulatát tudják felidézni lejjebb eresztett álmennyezettel, ócska lambériával és erős fényekkel. Wes Anderson rendezőnek annyira szívéhez nőtt az épület, hogy a forgatás végén az is felmerült benne: megveszi, hogy így mentse meg a lerombolástól. Szerencsére a forgatás híre elég volt hozzá, hogy a különleges épületre igazi ingatlanfejlesztők is felfigyeljenek: az áruházat már renoválják, és a jövő nyáron újra megnyithat. (InterCom)

selőjét Jeff Goldblum játssza. Madame D. hűséges inasa, Serge X megformálója a francia Mathieu Amalric. Zubrowka legjobb péksége Mendlé, ott dolgozik Agatha, a csinos tanonclány, aki az egész városban híres „csokoládés kurtizán” nevezetű édességet készíti. A lányt a fiatal ír színésznő, Saoirse Ronan játssza. Agatha lesz Musztafa nagy szerelme, találkozásuk számos eseményt befolyásol a filmben. Albert Henckels kapitányt, aki megfigyeli Gustave-ot és Musztafát, Edward Norton kelti életre. „Henckels Gustave vonakodó üldözője – ő a törvény, ezért azt teszi, ami a kötelessége, de kedveli is a férfit, és érzi, hogy ebben a játékban valami nem stimmel.” A törvény azonban előbb-utóbb kegyetlenül lecsap Gustave-ra, és ő egy embertelen, szögesdróttal elkerített, rideg büntetőtáborban találja magát. Itt barátkozik össze Ludwiggal, a tetovált, durva lelkű fegyenccel, őt Harvey Keitel formálja meg. A börtönből megszökő Gustave csupán egyvalamiben bízhat: ez a

Keresztbe Tett Kulcsok Társasága, a világ legjobb szállodáiban dolgozó portások testvérisége. A film egyik legvirtuózabban megkomponált jelenetében Bill Murray, Bob Balaban, Fisher Stevens, Waris Ahluwalia és Wally Wolodarsky jönnek Gustave segítségére. Az Írót, „A Grand Budapest Hotel” szerzőjét, a „nemzeti kincset”, Tom Wilkinson játssza, az Író fiatalkori énje (aki egykor maga is a Grand Hotel vendége volt) pedig Jude Law alakításában kel életre. Reméljük a nagy nevek, a sok Oscar-jelölt és díjazott meghozza végre ugyanazt a hírnevet és turistaforgatagot, amit megérdemel a mi gyönyörű Budapestünk.

Stáblista Rendező: Wes Anderson Főszereplők: Ralph Fiennes, Tony Revolori, Adrian Brody Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 20.

FilmMagazin / 15


PORTRÉ

WES ANDERSON „Minden alkalommal, amikor egy filmet csinálok, sosem tudom előre, milyen fogadtatásban részesül majd. Számos különböző fajta reakciót kaptam már.” Írta: Spike

W

es Anderson 1969. május 1-jén született Houston városában, Texas államban. Két fivére van, szülei elváltak, amikor 8 éves volt, ez adott ötletet későbbi filmjéhez, a Tenenbaum, a háziátokhoz. Gyerekként több Super 8 mm-es filmet is készített, melyben ő és testvérei szerepeltek. Diplomáját a St. John’s School nevű koedukált független magánintézményben szerezte meg 1987-ben. Több iskolai színdarabot írt és rendezett ott (ez utóbbi intézmény szerepel az Okostojás című filmjében is). Később az austini University of Texas egyetemen tanult, ahol 1990-ben szintén sikeres diplomát szerzett. Itt ismerte meg Owen Wilsont, akivel később legtöbb filmjét írta, illetve szerepeltette is bennük. Rendezői debütálása Owen Wilsonnal kooperálva az 1996-ban megjelent Petárda című mozi volt (még 1992-ben leforgatták a rövidfilmet ugyanezzel a címmel, ebből lett később az egész estés kópia). A krimi-vígjáték középpontjában két testvérpár állt (Luke és Owen Wilson által életre keltve a karaktereket, akiknek szintén ez a produktum volt a bemutatkozásuk a publikum előtt), akik egy bűncselekményt akarnak végrehajtani kiszemelt célpontjuk ellen. A film végül többnyire pozitív visszhangot kapott a kritikusi körökből, azonban a jegypénztáraknál megbukott. Következő alkotása az 1998-as Okostojás című vígjáték volt, a Golden Globe-díjas Bill Murray főszereplésével. A komikus történet a Rushmore Gimnázium egyik végzős diákjáról szólt, aki beleszeretett az elsősök tanárnőjébe. Az Okostojás már közelebb került a gyártási költségek megtérítéséhez, és az ítészeknél is brillírozott. Murray-t többek között Golden Globe-re is jelöl-

16 / FilmMagazin

ték kimagasló alakításáért, és azóta a rendező minden produkciójában szerepet kapott. Még az Oscar-díjas direktor-géniusz, vagyis Martin Scorsese is elismerően nyilatkozott Anderson első két egészestés filmjéről. A 2001-es vígjáték, a Tenenbaum, a háziátok origójában egy zseni, mégis különc tagú New York-i család áll. Murray és a Wilson testvérek mellett olyan nevek is színesítették többek között a palettát, mint Danny Glover, Gene Hackman, valamint Anjelica Huston, aki szintén számos esetben dolgozott együtt a rendezővel. A mű igazi kirobbanó sikernek

téríteni, és a kritikai fogadtatása is kedvezőtlenebb volt korábbi műveinél. 2006 szeptemberében az Édes vízi élet kommersz fogadtatása után Walter Carl Becker és Donald Jay Fagen, a Steely Dan nevű amerikai jazz-rock együttes frontemberei írtak egy levelet, melyben Anderson gyengélkedését emelték ki. Elmondásuk szerint nagy rajongói mind a rendezőnek, mind pedig a filmek világának, így zeneszolgáltatásaikat felajánlották Wesnek, az Utazás Darjeelingbe című 2007-es produkciója kapcsán, beleértve a szövegeket és a címadó dalt is.

>> RENDEZŐI

DEBÜTÁLÁSA OWEN W ILSON-NAL KOOPERÁLVA AZ 1996-BAN MEGJELENT PETÁRDA CÍMŰ MOZI VOLT (MÉG 1992-BEN LEFORGATTÁK A RÖVIDFILMET UGYANEZZEL A CÍMMEL, EBBŐL LETT KÉSŐBB AZ EGÉSZ ESTÉS KÓPIA). << bizonyult, és végre a szakmai elismertség mellett anyagilag is búsás hasznot termelt. A Tanenbaum Anderson pályafutásának második legsikeresebb és legelismertebb filmje, amelyet az Oscar-jelölése mellett az Empire angol filmmagazin minden idők legnagyobb filmjei listáján az előkelő 159. helyre rangsorolta. Következő filmje a 2004-es Édes vízi élet című, Jacques-Yves Cousteau-féle dokumentumfilmes hatást keltő alkotása volt, amely paródia és egyben tisztelgés is volt a néhai francia világhírű búvár előtt. A főszerepet ismételten Murray kapta, de mellette olyan sztárok tűntek fel a vásznon, mint Willem Dafoe, Cate Blanchett, valamint Jeff Goldblum. A film kitűnően adta vissza Anderson filmes stílusjegyeit, viszont anyagilag nem volt képes a büdzsét meg-

2007-ben jelent meg drámája, az Utazás Darjeelingbe, amely három különböző érzelmi habitusú testvérről szólt, akik közös vonaton utaztak Indiába. Alkotása szembeállította a Tanenbaum érzelmességét az Édes vízi élet vegyes kritikai fogadtatásával, bár ezúttal filmje bevételi szempontból nyereséget termelt. Anderson elmondta, hogy elutazott Indiába, hiszen az Utazás Darjeelingbe tisztelgés volt a megboldogult indiai rendező, Satyajit Ray előtt, akinek ajánlotta művét, továbbá elmondta, hogy „filmjei inspirálóan hatottak az én filmjeimre is, más-más módon.” A megszokott duó, Jason Schwartzman és Owen Wilson mellett feltűnt a vásznon Adrian Brody is. 2008-ban felkérték a rendezőt, hogy készítse el a francia alkotás, a My Best Friend forgatókönyvének


PORTRÉ

EDDIGI RENDEZÉSEI KÉPEKBEN

Petárda

Okostojás

Tenenbaum, a háziátok

Édes vízi élet

Utazás Darjeelingbe

A fantasztikus Róka úr

Holdfény királyság amerikai adaptációját Brian Grazer producer segítségével. A tervezett szkriptet 2009-ben fejezték be, de a film mind a mai napig nem jelent meg vásznon. A projekt kezdeti címe "The Rosenthaler Suite" volt. 2009-ben került bemutatásra pályafutása egyik legnagyobb sikere, az animációs alkotás, a Fantasztikus róka úr, amely Roald Dahl, megboldogult angol származású író 1970-ben publikált gyermekműve alapján készült. Az alkotás éppen csak megtérítette a gyártás költségeit, de kritikai fronton igazi bravúrként abszolválták, sőt: egy Oscarjelöléssel is honorálta az Akadémia a Legjobb animációs film kategóriában. Az ilyen mesefilmek kikövezett útján haladva a Fantasztikus róka úr is briliáns színészi orgánumokat vonultatott fel, úgymint George

18 / FilmMagazin

A Grand Budapest Hotel Clooney, vagy éppen Meryl Streep. Az animációs csoda elismerésének útján haladva magabiztos és harmonikus munka közepette készítette el élete főművét, a 2012-es Holdfény Királyságot, amely a Cannes-i Filmfesztivált nyitotta meg az adott esztendőben. A romantikusdráma emblematikus Anderson-féle trademarkokkal operált, és mindkét fronton, azaz az ítészeknél és rentábilis fronton is kiemelkedően szerepelt, valamint a Legjobb eredeti forgatókönyv szegmensben is honorálásra került, a rendezőtől már megszokott kivételes kvalitású művészek hathatós közreműködésével. Legújabb filmje az ebben a hónapban debütáló A Grand Budapest Hotel, amely elkészítésében nagyban inspirálta őt a néhai osztrák író, Stefan Zweig számos novellája. Az

1930-as években játszódó történet középpontjában a szálloda karizmatikus főportása, Gustave H. áll, aki szövetkezik egy másik kollégájával, egy küldönccel, akivel együtt keveredik bele az évszázad festményrablásába. Miközben a felbecsülhetetlen értékű reneszánsz képet keresik, egy családi vagyon elvesztése vagy visszaszerzése is kockán forog: és a nyomozás meghökkentő fordulatai magukkal rántja a hotel összes lakóját. „A történelem egy csodálatos kigúnyolása, amelyben a rémület és a csintalan gesztikulációk bájos viccek sorozatába fordulnak át” – írta róla a The New York Times. Az alig több, mint 11 milliós gyártási költségből készült feketekomédia 2014. februárjában a 64. Nemzetközi Berlini Filmfesztivál nyitóalkotásává avanzsált, és pozitív


Anderson jelenleg New Yorkban él és Juman Malouf libanoni származású szinkronszínésszel randizik.

ovációt váltott ki a zsűriből, a kritikusokból és a nézőkből egyaránt. A direktor a jövőben számos rövidfilmmel jelentkezik majd. Az eredeti Petárda rövidfilmes adaptációja is vászonra kerül. A 2007-ben megjelent Hotel Schevalier című röviddráma – a főszerepekben Jason Schwartzman-nel és Natalie Portman-nel – eredetileg prológusa volt az Utazás Darjeelingbe című filmjének, amellyel kohéziót alkotva elvezettek a Castello Cavalcanti rövidfilmjéig, amely 2013. november 13án jelent meg, és egy sikertelen szériájú autóversenyzőről szólt. Emellett számos televíziós cégeknek rendezett reklámokat, beleértve a Stella Artois-t vagy a Prada-t, de például az American Express-nek készített TV spotban néhány perc elejéig saját maga is látható.

Andersonra jellemző stílusjegy, hogy mindegyik eddig készült produkciójában láthattunk már visszatérő sztárokat. Owen Wilson nagy kedvence, de testvérei többi tagjának (Luke-nak és Andrew-nak) is szavazott már bizalmat több alkalommal is. Csak úgy, mint Bill Murray-nak, aki eddig az összes alkotásában látható volt a vásznon, de többször dolgozott már együtt Willem Dafoe-val, Seymour Casselel, Anjelica Huston-nal, Jason Schwartzman-nal, Kumar Pallanaval, fiával, Dipak Pallana-val, Stephen Dignan-nal, Brian Tenenbaummal, valamint öccsével, Eric Anderson-nal,. Gyakori munkatársai közé tartozik még Noah Baumbach producer, Robert David Yeoman operatőr, valamint Randall Poster és Mark Allen Mothersbaugh zeneszerzők.

FilmMagazin / 19


HÁTTÉR

GODZILLA Nekem az 1998-as Godzilla soha nem képviselte a filmművészetnek azt a csótányszagú mélypontját, amit amúgy sok értelmes ember számára igen. Akár képviselhette is volna egyébként, mert némi eufemizmussal azt is mondhatnánk, hogy rossz film, viszont van benne valami, ami soha más Godzilla filmben nem volt, nem van és nem lesz: ez pediglen a Jean Reno volt, aki huszadik mellékszereplőként számomra az egészet elvitte azon a szottyadt francia hátán. A családban a „No croissant?” szállóige lett, és amikor a tévében már annyira nincs műsor, hogy valakinek eszébe jut leadni a Godzillát, akkor én percre pontosan tudom, mikor kell odakapcsolni a Jean Reno-s részekhez, a maradék időben meg olvasgatok. Írta: Kovácsné

N

e gondoljuk azonban, hogy ez az egész Godzilla-kérdés mindössze tizen-valahány éves múltra tekint vissza. Az első Godzilla filmet (Gojira címen) 1954ben a Toho vállalat készítette Japánban (ugyanaz a Toho, ahová Kuroszava filmjei, és a Miyazaki filmeket jegyző Studio Ghibli is tartoznak). Ez volt egyben az első kaiju-film, azaz szörnyfilm is, amit aztán a sikeren felbuzdulva számos, sőt számtalan hasonló követett. (Az ember csak ámul és bámul, mik vannak a világon, amiről nem tud. Ennek a cikknek a kapcsán találtam

20 / FilmMagazin

pl. egy hosszas felsorolást a kaijukról, ilyenek vannak benne, hogy „Gamera”, „Mothra”, meg „King Ghidora”, és az hagyján, hogy az utóbbi egy háromfejű sárkány, de az első egy teknősbéka, a második meg egy molylepke…) Godzilla egyébként már csak azért is kedves a japánok szívének, mert amíg számunkra a „radioaktív mutáns” csak egy jelző a sok közül, a japánokat gondolom ez sokkal, de sokkal mélyebben érintette 1954-ben, alig pár évvel Hirosima után. Lényeg az, hogy a nukleáris gyík akkora sikert aratott, hogy összesen

28 (huszonnyolc, jól tetszik látni) film készült vele csak Japánban (ebből engem a Godzilla a Mechanogodzilla ellen címűre nem engedtek el gyerekkoromban, a kultúrterroralapú nevelés jegyében). Három filmet Amerikában is csináltak, melyek közül a legutóbbi a hamarosan bemutatásra kerülő, Gareth Ewards rendezte Godzilla (szeretem, mikor az emberek hosszas tűnődés után frappáns filmcímekkel rukkolnak elő…). Késő gyermekkoromból egyébként rémlik még egy HannaBarbera rajzfilmsorozat is, amit még a Sky One-on lehetett fogni a rend-


FilmMagazin / 21


HÁTTÉR

szerváltást övező euforikus időkben (ekkor ismerkedhetett meg az angolszász kultúrára éhező magyar lakosság egyebek közt az eredeti Star Trekkel és hasonló nyalánkságokkal is, melyek nélkül a modern amerikai filmek popkulturális utalásainak mintegy 80%-a úgy pereg le rólunk, mint gyöngy a disznóról). Ebben Godzooky, Godzilla gyáva unokatestvére is szerepelt. Minek is ragozzam, minden intellektuális igényt kielégítő gyöngyszemről volt szó. A Godzilla filmek közös vonása (a legelsőtől és az 1998-as Roland Emmerich-féle modern változattól eltekintve), hogy a sugárzó mosolyú gyíknak mindig van valami rettenetes ellensége, a fentiekben említett Gamera, Mothra, stb. mellett még vagy harmincféle másik is (pl. King

22 / FilmMagazin

Kong). A 2014-es legújabb film megtartja ezt a szép nemzeti hagyományt: Godzilla fő ellenfele most Hokmuto, aki a kissé bizonytalan referenciák alapján majdnem pont úgy néz ki, mint a rákszerű szörny a Baljós árnyakban, csak alienesebb a feje. És ha már a sugárzó mosolyú gyíknál tartunk: a filmet gyártó Legendary Pictures megnyugtatta Godzilla meglepően népes rajongótáborát, hogy a ’98-as változat fura, kissé leguánszerű teremtménye helyett visszatérnek az 1954-es alapfigurához, és Godzilla ismét úgy fog kinézni, mint egy iguanodon (természettudományos vonalon kevésbé sziporkázó elmék kedvéért: az iguanodon olyan, mint egy tömzsi TRex, a leguán meg inkább olyan, mint egy komodói varánusz. Na,


most már mindenki tud mindent.) Egyébként a hardcore Godzilla rajongók a mai napig jeges verejtékben úszva ébrednek, ha eszükbe jut a „’98-as förmedvény”, olyannyira, hogy pl. a 2004-ben készült Godzilla: Final Wars című japán filmhez külön van egy bájos kis klip, melyben a toronyház méretű, radioaktív sugarat fújó echte Godzilla széjjelpasszírozza csenevész, uncsi amerikai kollégáját. A jól értesültek egyébként tudni vélik, hogy a mostani film olyannyira visszatér a gyökerekhez, hogy Godzillának megint lesz mágneses védőpajzsa (vagy mije) és természetesen tud majd tűzokádni is, ami csak annyiból érdekes, hogy az alkotók meg „realisztikus akciófilmet” ígérnek. Ja, és szavahihető források szerint a gyík 110 méter magas, ami szerintem azt jelenti, hogy itt valakik valamit nagyon nem gondoltak át…

A Godzilla filmek másik általános jellemzője, hogy a szörnyeteg még véletlenül sem ül meg a valagán valahol a tengerben, ahol lakik, hanem ellátogat valamilyen népesebb városba, és földig rombolja. Több órás megfeszített munkával se tudtam rájönni, hogy a tányértalpas jószág ezúttal melyik metropoliszt fogja szerencséltetni, még az is lehet, hogy valami kitalált városról lesz szó (műveletlen tahó vagyok, de a poszteren szereplő városképből én nem jöttem rá). A 2014-es Godzillának elég izgalmas története van. Mármint magának a filmnek a történetéről szinte semmit nem lehet tudni, azonkívül, hogy a haragvó természetre, a hős tengerészgyalogosokra, a család fontosságára, és a manapság indokolatlanul divatos komor hangulatra helyezi a hangsúlyt. A hivatalos nyilatkozatokban szerepelnek bizonyos

FilmMagazin / 23


HÁTTÉR

Ez a gyönyörű ábra az angol nyelvű Empire magazin hasábjain jelent meg, és Godzilla méretének a változásait illusztrálja. Jól látható, hogy minden idők legnagyobb szörnye fog májusban ránk támadni… erőteljesen önszopó megnyilvánulások, melyek a Godzillát pl. a Cápához (nem is akármelyikhez, hanem az elsőhöz) hasonlítják, legalábbis abban, hogy a szörny csak viszonylag későn, és akkor is fokozatosan adagolva jelenik meg, illetve azt is kifejti valaki, hogy milyen csodálatosan erősek a karakterábrázolások. Mindez két dolgot jelenthet: vagy azt, hogy kivételesen valaki filmet csinált egy szörnyfilmből, vagy pedig azt, hogy valaki egyéb ötletek híján csúnyán elhúzza a nézők idejét. Az „izgalmas történet” inkább arra vonatkozik, ahogyan a produkció egyáltalán létrejött. Az 1998-as Godzilla ugyanis akkora bukta volt, hogy a TriStar Pictures, amely eredetileg egy trilógia elkészítéséhez vásárolta meg a jogokat a Toho-tól, hagyta a fenébe az egészet, a jogosultsága pedig idővel lejárt. A Godzilla franchise 2004-ben ünnepelte ötvenedik szülinapját, ekkor jelent meg az a bizonyos Final Wars, ami olyannyira final volt, hogy a Toho bejelentette, hogy legalább

24 / FilmMagazin

10 évig hallani sem szeretne az aranytojást tojó gyíkról, és lebontotta az évtizedes tengeri díszleteket. Ezután kissé furcsának tűnhet, hogy Yoshimitsu Banno, aki a Godzilla vs Hedorah című zseniális műalkotást rendezte, még ugyanabban az évben megvette a jogokat egy 3D-s rövidfilm elkészítéséhez. Ez az alkotás végül soha nem született meg, de emberünk nem adta fel, és végül a Legendary Pictures – Warner Bros filmnek az egyik producere lett. Voltak olyan kósza hírek, hogy a rendezésre egyenesen Guillermo del Torot akarták felkérni. Ezek olyannyira kószák voltak, hogy maga del Toro is csak az újságból értesült a dologról. Végül azt a Gareth Edwardsot találták meg, aki mindezidáig kizárólag a Monsters című, nálunk, ha jól tudom, be sem mutatott, nem különösebben emlékezetes filmet rendezte. A forgatókönyv első változatát az a David Callaham írta, akinek pl. az Expendablest köszönhetjük – és a Doom-ot… Utána a jórészt ismeret-

len Max Borenstein következett (neki elkészült filmje egy nagyon ígéretesnek mondott, több díjat is elnyerő fiatalkori zsengén kívül nincsen), majd Drew Pearce (aki az Iron Man 3-hoz, és a most készülő Sherlock Holmes 3-hoz köthető) ismét újraírta a sztorit, mert kiderült, hogy a stúdió idősebb színészeket fog szerződtetni a szerepekre, mint ahogy azt a forgatókönyvírók gondolták. Közben az eredetileg 2012re tervezett bemutató apránként 2014-re tolódott (a forgatás is csak 2013-ban kezdődhetett meg). A főszerepet a Kick-Ass idióta főszereplője, és az új Anna Karenina csókos szájú Vronszkij grófja egy személyben, vagyis Aaron TaylorJohnson alakítja. Ő fiatal kora ellenére annyira ezerarcú figurának tűnik, hogy akár jó is lehet a rettenthetetlen és/vagy érzőszívű tengerészgyalogos szerepében. Feleségét Elizabeth Olsen játssza, akinek eddigi legnagyobb alakítását a Martha Marcy May Marlene című pszichodrámában láthatta, aki látta. Játszik


A Rotten Tomatoes felhasználói szerint a Godzilla a nyár 6. legjobban várt filmje, megelőzve mondjuk az új Transformerst is.

>> GYANÚS A RENGETEG HUZAVONA, A SOKSZOROS ÁTÍRÁS, A NEM TÚL TAPASZTALT RENDEZŐ, VISZONT MEGNYUGVÁSRA AD OKOT A LÁTVÁNYFELELŐS RÉSZLEG. AHOGY A VAK IS MONDTA: MAJD MEGLÁTJUK. << még a filmben Juliet Binoche és Ken Watanabe is, valamint Bryan Cranston , akit szerintem mindenki ezerszer látott már, ő az a tipikus olyan arc, aki mindig jól játszik, és soha senki nem emlékszik a nevére. Egyes fotók tanúsága szerint a filmben az 1954-es legelső Godzilla egyik főszereplője, Akira Takarada is felbukkan valamilyen formában. A film operatőre Seamus McGarvey jól csengő név a szakmában, nagyon sok egyéb közt pl. a Bosszúállókat is filmezte. (A Godzilla esteében az volt a gyíkja – ez remek szóvicc, tessék örülni – hogy utálja a 3D-s filmeket, ezért úgy dolgozott, mintha nem is létezne 3D-s technika). A forgatás digitálisan zajlott, többek között Kanadában, Brit Kolumbiában és Hawaiion. Az ötvenes éveket idéző jeleneteket a korhű hatás kedvéért majdhogynem eredeti (hatvanas évekbeli) kamerákkal vették fel.

A vizuális trükkök felelőse Jim Rygiel volt, ha ez így esetleg nem mond semmit, csak annyit súgnék, hogy: A Gyűrűk Ura trilógia. Motion Capture-t, Green Screen-t és egyéb idegen szavakat a szereplők nyilatkozatai alapján nem nagyon használtak (kivéve egy-két jelenetet, ahol viszont nem mást, mint Andy „Gollam” Serkist kérték fel, hogy segítsen), ehhez képest a hozzáférhető előzetesek alapján a film piszok jól néz ki (mondjuk a Poduction Design-ért is akkora név volt felelős, mint a Mátrix nyomán közismert Owen Paterson). A fene se tudja így előre, volt-e értelme még egy bőrt lehúzni a szemlátomást végtelen számú hámréteggel rendelkező szegény mutáns vízigyíkról. A szép előzetes nem ér pontot, mert csúnya előzetest eddig még viszonylag keveset láttam, és az se sokat mond, hogy „mindent a sorozat rajongóinak ked-

véért csináltunk”, mert én magam nem vagyok rajongó (igaz, ellenző sem). Gyanús a rengeteg huzavona, a sokszoros átírás, a nem túl tapasztalt rendező, viszont megnyugvásra ad okot a rutinos látványfelelős részleg. Ahogy a vak is mondta: majd meglátjuk.

Stáblista Rendező: Gareth Edwards Főszereplők: Elizabeth Olsen, Aaron Taylor-Johnston, Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. május

FilmMagazin / 25


EHAVI PREMIEREK

MÁRCIUS 6.

300: A Birodalom hajnala

Mielőtt meghaltam

Vámpírakadémia

A hang ereje

Couch Surf

A Föld után: Apokalipszis

Hárommal több esküvő

Idegen a tónál

Az ártatlanság virágai

Nyomtalanul

Szerelem a felhők felett

3 nap a halálig

Názáreti Mária

Az apáca

Vijay és én

MÁRCIUS 13.

26 / FilmMagazin


Need For Speed

Mr. Peabody és Sherman kalandjai

MÁRCIUS 20.

A beavatott

A Grand Budapest Hotel

Pofázunk és végünk

Viharsarok

Walesa - A remény embere

Ló az erkélyen

MÁRCIUS 27.

Működik a kémia

Mr. Morgan utolsó szerelme

Éljen a szabadság!

Szerelmem, New York

Noé

FilmMagazin / 27


KRITIKA

300: A BIRODALOM HAJNALA Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még irigyelni fogok valakit, aki napokig járt-kelt fel-alá, eltartott (szilánkosra tört, begipszelt) kisujjal, mint a francia arisztokrácia permanens paródiája, aztán erre még az influenzát (és a hattyú halálát) is elkapta. Ez volt a férjem, aki halmozottan hátrányos helyzete miatt kimaradt a Birodalom hajnala megélvezéséből. A rohadt mázlista. Írta: Kovácsné

A

kritikában itten az szokott következni, hogy felvázolom a történetet, de bajban vagyok, mert már a haldokló hattyú ilyen irányú kérdésére is csak azt tudtam mondani, hogy hát, izé. Valahol a görög-perzsa konfliktus idején járunk, Leonidász előtt / után / közben, mikor hogy, ezt szerintem a kedves alkotók se tudták igazán kigondolni. Lényeg, hogy jönnek a porzsák... izé, a perzsák, élükön azzal hetven kiló vassal telekopulált fejű Xerxésszel (Rodrigo Santoro, aki amúgy civilben egy egészen

28 / FilmMagazin

szimpatikus arc). Egy részük időnként megütközik a Gerald Butler vágóképével, míg a hajóhad Artemisia (Eva „Csodacsöcs” Green) vezetésével Themisztoklész (az ellenfényben, harminc méterről megtévesztően Jason Statham-szerű Sullivan Stapleton) ellen indul. Aztán sokat kardoznak. Ezúton szeretném előrebocsátani, hogy nekem a vérbélpornóval a világon semmi bajom nincsen, díjazom a celluloid fából készült vaskarikát, azaz az élőszereplős rajzfilmeket, mint amilyen a 300 meg a Sin City.

Én kérem eleve csökkentett mentális elvárásokkal ültem be a moziba, hogy aszondja, mostan nem a társadalmi mélyszántásér’ meg a halasi csipke finomságú karakterábrázolásért jöttem, hanem legyenek kockás hasak meg minimális méretű műbőr fütyivédők, meg lassított izmozás, és akkor nekem jó lesz, úgyis kell a kikapcsolódás. De ez a film nem kikapcsol, hanem lekapcsol. Hogy sokunk kedvencét, a híres Besenyő Pista bácsit idézzem: ez egy hülyeség, kérem. És sajnos nem a jobbik fajtából.


>> A

MÉSZÁRLÁSOS JELENETEK A 300-HOZ KÉPEST ERŐSEN ÖTLETTELENEK ÉS EGY ÖTLETTELENÜL LEVÁGOTT FEJ VAGY KINYOMOTT SZEM INKÁBB GUSZTUSTALAN, SŐT, UNALMAS, MINTSEM ABSZURD MÓDON MŰVÉSZI. <<

Valahogy úgy tudnám megragadni a lényeget, hogy ahol a 300 egy elcsépelt, bugyuta, de archetipikusan valahogy mégis nagyon szórakoztató, tesztoszteronban tocsogó zseniális marhaság volt, ott a Birodalom hajnala, hogy úgy mondjam, metroszexuális. Ha egy filmben az utolsó meredező mellbimbójú utcaseprő is úgy néz ki, mint Schwarzenegger még a kormányzói időszaka előtt, minden spiné buja és nagycsöcsű és mindenki kurvarendes, vagy iszonyúan gonosz, oda ugyanúgy nem kell bonyolult történet, mint a választási plakátra statisztika (vagy a Csillagok háborújába kereskedelmi szövetség, meg adópolitika...) Párbeszédből meg éppenséggel pont elég annyi, mint az általam oly sokat idézett „Spártaiak? Hu!”. A 300 a maga véresen harsány módján csodálatos érzékkel egyensúlyozott azon a nanoszálon, ahol egy film röhejes, de egy pillanatra sem komolytalan, a karakterek hihetetlenek, de egy pillanatra sem hiteltele-

nek, a történet pedig tökéletesen kiszámítható és szokványos, de egy pillanatra sem alszik el rajta az ember. A 302 erre a szálra gyakorlatilag felakasztja magát, a követhetetlen és érdektelen sztorival, az

értelmezhetetlen, utálatos szereplőkkel, és a borzalmas dialógusokkal. Zack Snyder biztos keze nagyon hiányzott a rendezői székből (ez annyira pompás képzavar, hogy inkább benne hagyom), Noam Mur-

FilmMagazin / 29


KRITIKA

rónak ez a második rendezése volt, és én személy szerint nagyon remélem, hogy ezután megpróbál majd rájönni, mihez is ért valójában, és sikeresen megvalósítja magát valami radikálisan más pályán. Arra is vénségemre kellett rájönnöm, hogy a kockahas messze nem elég a férfiassághoz (erre nyilván nem vénségemre jöttem rá, de így sokkal jobban hangzik). Sullivan Stapleton alakjára senkinek nem lehet panasza, szegény valahogy mégis olyan, mint akit a Kék Osztriga bárból kértek kölcsön, hogy hát van itt egy pár szandálunk, ha jó a magácska lábára, akkor játssza mán el nekünk a Themisztoklészt, legyen szíves. Miközben a Gerald Butler-t annak idején akár ki se kellett volna gyúrni, és talpig csipkében, rózsaszínre rúzsozva is úgy nézne ki, mint egy bölény. (Nem, ez nem tartozik a standard erotikus álmaim közé, csak úgy eszembe jutott.) Az összes pihepuha testépítő között Eva Green az egyetlen, aki miatt érdemes a vászonra nézni (mondom én, aki nő vagyok…), mert az idegbeteg amazon szerepében egyszerűen zseniális, mint az egyetlen legalább negyedében kidolgozott személyiségnek, az ember kissé hajlamos is neki szurkolni (pedig nagyon gonosz ám, hűűűű…).

30 / FilmMagazin

TUDTAD HOGY... - A forgatókönyv 3 példányát minden este bezárták a Los Angeles-i stúdió páncélszekrényébe. - 4 edző dolgozott a színészekkel, hogy formába hozza őket. A csapatot Mark Twight vezette. - Eva Green napi 4 órát edzett, hogy el tudja játszani Artemisziát, a perzsák vad és szexi vezérét. - Rodrigo Santoro naponta 6 órát töltött a sminkesek székében, hogy azok Xerxészt, a perzsa istenkirályt varázsoljanak belőle. - 45 kaszkadőr játszotta az 1000 fős hadsereget. - A tréning során a görög és perzsa harcosokat alakító színészek 100 kardot használtak.

A látványra nyilván ebben a filmben is ugyanannyi gondot fordítottak, mint az elődjében, de támogató motívumok nélkül a puszta vérontás is olyan... férfiatlan. (Valamint agyatlan. A zárt alakzatban villámgyorsan manőverező, hátraarcot és egyéb műveleteket a hullámzó tengeren halálpontosan előadó evezős hadihajók kb. ugyanazt a szellemi szintet képviselik, mint amikor valaki egy űrcsatát síkban mozgó űrjárművekkel tud csak megtervezni). A mészárlásos jelenetek a 300-hoz képest erősen ötlettelenek és egy ötlettelenül levágott fej vagy kinyomott szem inkább gusztustalan, sőt, unalmas, mintsem abszurd módon művészi. Lassítani azt érdemes, amit érdemes. Ne várjunk olyan gyer-

mekded jópofaságokat, mint a pofánkba satufékező döglött orrszarvú, vagy a vászonból kicsapó ostor, mert itt valakik annyira koncentráltak a szép pocakos nullákra a leendő bevételek számolgatáskor, hogy közben elfelejtettek filmet csinálni.

30% Stáblista Rendező: Noam Murro Főszereplők: Sullivan Stapleton, Eva Green, Rodrigo Santoro Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 6.


Themisztoklész szerepére először Joel Edgerton-t szerették volna szerződtetni, ám a dolog időegyeztetési problémák miatt nem jött össze.

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Miközben Leonidász 300 harcosával egyenesen a végzetébe menetel, Themisztoklész próbálja meg összefogni a görögöket, hogy megállítsa az isteni Xerxészt, és hajóhadának eszelős parancsnokát, a gyönyörű Artemisziát, mielőtt végérvényesen lángba borítják az országot. Ahogy az a történetből (valamint történelmi ismereteinkből) is kitűnik, nem a szokásos folytatást kapjuk, sokkal pontosabb a spin-off, vagy a társfilm kifejezés, mivel A Birodalom hajnala eseményei jobbára párhuzamosan zajlanak az első résszel. A film (talán) egyetlen, igazán nagy hibája is ebben rejlik: mint különálló alkotás elvérzik. Így az első részt betéve ismerők olykor szemezgethetik az utalásokat, míg a laikusok alkalomadtán megkérdezhetik a mellettük ülőt egy-egy szereplő láttán, hogy: „Ez meg kicsoda?”. Szerencsére az ezúttal íróként is közreműködő Snyder (aki ha nem szamuráj libák pornográf kalandjait festi a vászonra, és van miből dolgoznia,akkor tud is) ezúttal mellőzi a po-

litikai ármánykodást, és inkább a görögök és perzsák tengeri haddelhaddjaira fekteti a hangsúlyt, amik vannak annyira változatosra hangszerelve, hogy ne érezzük önismétlésnek egyiket se. De persze a temérdek lassítás, a kockahas fitogtatás és olcsó CGI vér fröcsögés kivételével van, ami változott, mégpedig a stílus. Ez részben a történetből is fakad. Míg az első résznél a kezdetektől tisztában voltunk vele, hogy hova fut ki a sztori, itt az ismétlődő sztori elemek (pl. apa-fiú szál) és az alapul használt történelmi környezet ellenére is eklektikusabb lett az egész, és ez a két főszereplőnek és a köztük meghúzódó viszonyrendszernek is köszönhető. Themisztoklész Leonidásszal ellentétben lényegesen civilizáltabb, furfangosabb észjárású harcos, így seregéből is ő tűnik ki igazán, mindenki más csak statiszta mellette. Míg a spártai király leginkább neveltetése és szívóssága révén jutott a csúcsra, addig a görög parancsnok szemmel láthatóan az

eszével. Az eddig jobbára ismeretlen Sullivan Stapleton ugyan kevésbé karizmatikusabb mind kinézetét, mind megjelenését tekintve Butlernél, de képes elérni, hogy a kezdetektől fogva szimpatizáljunk vele. A show-t azonban így is Eva Green viszi, aki valósággal tobzódik az ördögi Artemiszia szerepében, és a visszatérő Xerxész mellett a kezdetektől arcot is ad a gonosznak. Ritkán látunk ennyire kegyetlen és egyszerre eszes nőt a vásznon, aki amellett, hogy erős jelenléttel is bír, nem röhögöd körbe, ha harcolni látod, még egy ennyire, a földtől elrugaszkodott, elsősorban a látványra gyúró akció-fantasyben sem. Noha Murro nem tett hozzá igazán semmit az első részhez vizuálisan – sőt, képei talán még kevésbé festőiek is, mint Snydernél – de szerencsére nem is vett el belőle semmit, így az első részhez abszolút méltó trip kerekedett belőle. Ennél nagyobb dicsőség pedig egy megkésett folytatásnak nem járhat. Talán csak a hősi halál. (80%)

FilmMagazin / 31


KRITIKA

A GRAND BUDAPEST HOTEL Egy film, amely annyira abszurd, mint a magyar rögvalóság. Csak azzal ellentétben ez piszkosul szórakoztató is. Írta: TomPowell

W

es Anderson nagy valószínűséggel sose fog mély lélektani drámákat készíteni, ahogy agyeldobós popcornfilmeket sem. Igazi szerzői filmes ő, a szó legnemesebb értelmében, ennél fogva stílusa még úgy is csak egy bizonyos rétegnek jön be, hogy hívó szavára a színész (és nem sztár) világ színe java hadrendbe áll, és bolondozik (és nem ripacskodik) egy jóízűt. Bevallom sokáig én is hadilábon álltam sajátos filmes elbeszélésmódjával, és igazán legutóbbi filmje, a Holdfény királyság szerettette meg velem. A gyermekies hangvétel ellenére hősei rendre valamilyen traumával vagy komplexussal küzdenek, ugyanakkor munkás-

32 / FilmMagazin

ságának összekötő eleme, hogy szereplői két külön generációt képviselnek. Az ehhez hasonlatos Anderson-i védjegyek, a rá jellemző „olcsó” vizualitás most sem hiányzik, sőt, lényegében az újdonság varázsa is eltűnt, de a stílusa most lett igazán a csúcsra járatva. Már a háromszoros (!!!) keretes szerkezet indokolttá teszi a rendező sajátos elbeszélésmódját. A történet a képzeletbeli Zubrowka Köztársaságban játszódik, ami nagyon szépen magán viseli Közép- és KeletEurópa stílusjegyeit, látványban éppúgy, mint karaktereiben. A Grand Budapest Hotel portása, a gerontofil hajlamokkal megáldott Gustav H. (Ralph Fiennes) és hű londinere,

Zéró (Tony Revolori) belekeverednek egy gyilkossági és ebből kifolyólag örökösödési ügybe, aminek középpontjában egy festmény áll. Közben pedig a háború is közeleg… Andersonnak amerikai létére sikerült összehozni egy olyan filmet, ami annyira görbe tükröt volt képes állítani az európai ember – a film címéhez méltóan különösen a magyar – elé, hogy az abszolút ijesztő lehet… ne, ha nem szórakoznánk közben ennyire jól. Gustav H. figurája például simán elmehetne akármelyik Mikszáth-regény főhősének is. Az idős hölgy vendégeket önös érdekből kielégítő portás, a civilizáltság és kifinomultság látszatát igyekszik fenntartani egy olyan korban, amikor


Willem Dafoe-nak nem ismeretlen a film által megteremtett hangulat, hiszen munkája során szinte az egész Kelet-Európában megfordult már.

CSALÁDBAN MARADT Tony Revolori Zérő szerepének meghallgatására a bátyjával közösen ment el, és az utolsó fordulóban már csak ők ketten maradtak esélyesek a szerepre. Végül a fiatalabb fivér győzedelmeskedett…

ez éppen kiveszni látszik. Ebben pedig óriási szerepe van Fiennesnak. Nagy szerencse, hogy Johnny Depp helyett a már tiszteletbeli magyarnak (Az angol beteg, A napfény íze) is nyilvánítható brit színészlegendát sikerült megnyerni a szerepre. Míg előbbi nagy valószínűséggel rutinból hozta volna szokásos manírjait, addig Fiennes kifinomult angolságával teszi szerethetővé a karaktert. Párosuk a kezdő Tony Revolori-val is jól működik, igaz utóbbi szinte ugyanazzal az arccal játssza végig a filmet (ami Andersonnál nem feltétlenül hiba), de a csak másodpercekre beköszönő többi színészre sincs okunk panaszkodni, mint például az Anderson

állandó színészeinek minősülő Bill Murray / Jason Schwartzman / Owen Wilson trióra, de említést érdemel még a rendező korábbi filmjeiből szintén ismert Jeff Goldblum, Adrien Brody vagy Willem Dafoe is. A színészek mellett szerencsére a történet is végig izgalmasan abszurd (még ha kiszámítható is), ugyanis a Holdfény Királyság coming of age története után, Anderson a heist mozikat forgatja ki a világukból, és formálja a saját képére. Mindemellett a már sokszor hangoztatott vizualitás mellett tökéletesen megidézi a korhangulatot úgy is, hogy még az alternatív nácik jele is képes aranyos lenni vagy a már lepukkant hotelban ráismerhetünk a számunk-

ra oly kedves szocreál környezetre, ami jól párosul az Anderson-i „olcsósággal”. A film kevés hibájának csak az olykor ismétlődő, elnyújtott poénokat, valamint a hányaveti befejezést tudnám említeni, esetleg az alkalom adtán meglepő fekete humort, leszakadó testrészekkel. Azonban ezek éppúgy szükséges velejárói rendezője stílusának, mint egy jó nevű szállodának egy mindenre kész portás.

90% Stáblista Rendező: Wes Anderson Főszereplők: Ralph Fiennes, Tony Revolori, Adrian Brody Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 20.

FilmMagazin / 33


KRITIKA

MIELŐTT MEGHALTAM Mi történik, ha egy erősen homofób cowboy elkapja a HIV vírust egy olyan közegben és korban, amikor ezt még a tudatlan halandó a melegek lépfenéjének véli? Mi történik, ha a gyógyszer lobbi pénze és befolyása oly nagy, hogy képesek még teljesen ártalmatlan vitaminokat és fehérjéket is tiltólistára tenni, hogy az ő szerük legyen az egyetlen lehetőség egy AIDS-es beteg számára? Írta: Paulkemp

K

icsit háttérbe szorítva egy zseniális (Oscar-díjas) alakítást és egy szintén kiváló sminkes munkát (két Oscar-díj) ezen kérdésekkel foghatunk hozzá Jean-Marc Vallée filmjéhez. Hiszen csupán csak annyiról van szó, hogy egy átlagos bunkó cowboy, Ron Woodroof, akinek a mindene a rodeó és a punci, a ’80-as évek közepén elkapja a HIV vírust, s nagyon úgy tűnik a rendszer csupán egy

34 / FilmMagazin

kísérleti szert kínál a számára, már ha bekerül a programba, s ott nem a placebót fogyasztó kontrollcsoportba találja magát. Alternatíva több is akad, de nagyon úgy tűnik, hogy a csodaszernek kikiáltott AZT csak egy méreg, s még illegálisan sem érdemes hozzájutni. Mexikóban viszont egy engedélyétől megfosztott orvos vitaminokkal és fehérjékkel nagyobb eredményt ér el, mint akármelyik amerikai kollégája. Termé-

szetesen Ron ebben szinte rögtön meglátja az üzletet, s papnak öltözve több évre elegendő, az Államokban nem engedélyezett, ám abszolúte nem mérgező pirulával tér viszsza, melyre egészen hamar talál vevőkört az AIDS vírus által tizedelt texas-i meleg közösségben. Az FDA szinte rögtön rászáll Ronra, s mindent megtesz, hogy ellehetetlenítse az ő kijátszásukra alapított klubját, ahol csupán tagsági díjat kell fizetni


A sztori egészen konkrétan 1985-ben játszódik, és megtörtént eseményeket dolgoz fel.

a tagoknak, hogy azután ingyen gyógyszerhez jussanak. Ron az évek alatt pedig egy homofób, bunkó cowboyból szép lassan hőssé növi ki magát az általa korábban úgy gyűlölt emberek között. Nehéz ezek után nem azzal foglalkozni, hogy a nem túl távoli Oscargálán a mozi három szobrocskát is begyűjtött méghozzá, nem is másodrangú díjakat. Matthew McConaughey Ron szerepében azon túl, hogy ledobott a szerep miatt 30 kilót (és mint tudjuk, az ilyesmit nagyon szereti az akadémia), olyan zseniális alakítást nyújtott mely díjazásán nehéz lenne vitatkozni. Ezzel pedig úgy tűnik, hogy az egykor még kigombolt ingű szívtipróból mára korunk egyik legjobb színésze vált, mellyel szintén nehéz lenne mostanában vitatkozni. Sőt mondhatjuk a karakter megformálásának nagy bravúrja (a forgatókönyvvel egyetemben), hogy a teljesen nyilvánvaló fordulatok és klisék hitelessé válnak és szép lassan válik a white-trash villanyszerelőből egy szimpatikus esendő ember, akinek szembe kell néznie saját magával élete legnagyobb kihívása közben. A másik két szobor viszont inkább egy, hiszen Jared Leto legjobb férfi mellékszereplőként inkább köszönheti elismerését a másik Oscar-

szobrocskának, a sminkes és maszkos szakembereknek. Talán legyen elég erről annyi, hogy Leto nagyon jó nő a film nagyobb részében, köszönhető ez zseniális megjelenésének. Mindennek ellenére azért megköszönhetjük az énekes-színésznek, hogy a drogfüggő, AIDS-es meleg szereplő nem válik klisé gyűjteménnyé, melyre azért megvolt a lehetőség. A rendező előtt pedig hajtsunk fejet azért, hogy képes volt ellenállni annak (pár képkockát leszámítva), hogy karaktereiből cirkuszi ’freak’-et kreáljon, melyre a betegség okozta fizikai változások sok lehetőséget adtak volna. Az Oscar szobrokon túl a film képes volt az AIDS mozgóképes lerágott csontján azért néhány új húsfoszlányt találni, s hitelesen bemutatni a ’80-as ’90-es években középpontban lévő betegséget, melyet azóta leváltott a rák. A film ezzel az avittasnak tűnő témával mégis roppant aktuális, hiszen erőteljesen felszólal a ma is érvényes államokbeli jog ellen, mely szerint egy beteg csupán az engedélyezett gyógymódok között válogathat. E közben viszont nagyon hatásosan mutatja be, hogy mi történik, ha felelőtlenül saját kezébe veszi valaki a kezelést, s mindenféle előismeret nélkül próbálja magát kigyógyítani egy halálos

AND THE OSCAR GOES TO… Tegyük a szívünkre a kezünket: ha végignézünk a két úriember filmográfiáján, akkor előbb jutott volna eszünkbe Jared Leto-nak díjat adni, mint Matthew McConaughey-nek. Ettől függetlenül mindketten nagyon megérdemelték az Oscar-t, sőt, McConaughey díjáról mindent elmond, hogy a legjobb férfi főszereplő kategóriájában DiCaprio-győzelmet várt mindenki, ám az ő díjazása sem okozott népharagot…

betegségből, mely a fejében úgy él, mint egy nátha. A zseniális alakításokon, forgatókönyvön és rendezésen túl így kapunk egy elég markáns kérdést is, mely valószínűleg éppen annyira aktuális napjaink Észak-Amerikájában, mint a megelevenített korban. A történet végkifejlete pedig amellett érvel, hogy igenis lehetőséget kellene adni, hogy egy beteg válogathasson a gyógymódok között, s kipróbálhasson olyan alternatívákat is, melyek nem feltétlenül felelnek meg a helyi hatóságok előírásainak.

90% Stáblista Rendező: Jean-Marc Vallée Főszereplők: Matthew McConaughey, Jared Leto Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

FilmMagazin / 35


KRITIKA

MR. PEABODY ÉS SHERMAN KALANDJAI A LEGO kaland elég magasra tette a lécet az idei animációs filmek előtt, úgyhogy nagyon nehéz dolguk van a kihívóknak. Vajon Mr. Peabody és Sherman kalandjainak van esélye a tökéletes LEGO-egyveleggel szemben? Írta: zsebzsb szintén bevallom, sosem voltam DreamWorks rajongó. Sőt, néha kifejezetten utáltam a filmjeiket, és persze irigyeltem. Megszállott Pixar-imádóként mindig irigykedve figyeltem az egyes DreamWorks-filmek bevételeit, hogy hogy képesek ennyi pénzt bezsebelni. Voltak persze kifejezetten szórakoztató darabok, mint a Shrekszéria első két része, a Madagaszkár-filmek, illetve a két Kung Fu Panda, de a filmjeik nagy része mármár minősíthetetlen rossz, mind történetileg, mind egyéb szempontból. Azt a csodát ugyanis, azt a felemelő érzést, amit szinte minden

Ő

36 / FilmMagazin

Pixar-filmnél átéltem (a Toy Story 3ig bezárólag, mert azóta sajnos a Pixar sem az igazi), eddig egyetlen egy DreamWorks-film adta meg, az pedig az Így neveld a sárkányodat volt. Nos, remélem, hogy az Így neveld a srákányodat 2. része felnő majd az első rész színvonalához, mert a DreamWorks-öt már csak az menti meg, ugyanis a Mr. Peabody és Sherman is inkább a korábban említett szériák szintjéhez közelít, de talán ahhoz se. Mr. Peabody minden idők egyik legnagyobb géniusza, zavartalanul éli életét az emberek világában. Egyetlen baj van vele. Mégpedig az,

hogy kutya. Ennek ellenére örökbe fogad, és felnevel egy gyereket, Sherman-t. A fiúból szintén hatalmas géniusz lesz, köszönhetően Mr. Peabody időgépének, aminek a segítségével nevelt fia gyakorlatilag az iskolára már mindent tud a legnagyobb történelmi eseményekről, lévén, hogy mindet átélte személyesen. Ez a nagy tudálékosság azonban hátrányára fordul, amikor egyik osztálytársa, Penny cikizni kezdi, mire Sherman megharapja őt. Mr. Peabody próbálja egy vacsorával eltusolni az ügyet, melyre meghívja a gyermekvédelmi szervezet vezetőjét, valamint Penny-t is, a családjá-


Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkai, lapozz ehavi magazinunk 4. oldalára!

val együtt. A vacsora meglepően jól alakul, azonban a két fiatal továbbra sem jön ki egymással. A pokol pedig elszabadul, amikor Penny tudomást szerez az időgépről, és visszarepül az ókori Egyiptomba. Mr. Peabody és Sherman mentőakcióra indulnak, de az oda, majd visszavezető út rengeteg meglepetést tartogat hőseinknek. Kezdjük is rögtön a legnagyobb pozitívummal, a forgatókönyvvel. Bizony, a DreamWorks nem arról volt ismert korábban, hogy okos, csavaros történeteket ültessen a vászonra, ezúttal azonban pont egy ilyennel van dolgunk. Bár a cselekmény nagyon egy szálon fut, így csavarok nem igazán férnek bele (ami meg van, azt már 50 korábbi időutazásos filmből ismerhetjük, a tér-idő kontinuum-féle örök klasszikust természetesen itt is elsütik, mint minden időutazós film alapproblémáját, remélem ezzel nem SPOILER-eztem most akkorát…), de ettől függetlenül okosan kigondolt története van. Egy másfél órás törté-

nelemórának is beillene, de a történelmen túl is rengeteg tanítást tartalmaz a film. Ezen kívül remekek még a karakterek, és maguk a helyszínek. Rengeteg időt és helyet bejárunk, és az adott korszak legismertebb emberei elevenednek meg a vásznon, természetesen remek humorral fűszerezve. Az animáció természetesen gyönyörű, de más pozitívumot nem nagyon lehet találni. Viccesnek persze vicces a film, de cseppet sem szórakoztató. Bár vannak kifejezetten jól sikerült poénok, amin remekül szórakoztam, de többször fogtam a fejemet ledöbbent arccal, mint ahányszor hahotázásban törtem ki. És bizonyítható tény, hogy a gyerekek sem élvezik annyira a filmet, ugyanis a sajtóvetítésen egy nyereményjáték következtében részt vett nagyjából 100 gyerek, és bizony ők sem nevettek sokkal többet, mint én. Mondanivaló nuku, tanulság nuku, a végén a kisgyerek „kutya-vagyok” monológja (aki megnézi majd a filmet, tudni fogja, hogy miről van szó), pedig egy-két érde-

kes alapgondolatot leszámítva inkább volt szánalmas, semmint tanulságos. És maga a film is, egy kétérdekes poént, viccet és okosságot leszámítva, többnyire érdektelen, és semmitmondó. Bár kellemes kikapcsolódás, semmiképpen sem maradandó élmény. Pénzkidobásnak nem pénzkidobás, de a látványvilág sem kiált feltétlenül a mozivásznakért. Ami pénzkidobás, az a 3D, ami természetesen továbbra is csak egy ócska szemfényvesztés. Ha már animáció, és ha már 3D, akkor inkább A LEGO kaland. Többször is!

60% Stáblista Rendező: Rob Minkoff Eredeti hangok: Ty Burrell, Max Charles, Ariel Winter Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. március 13.

FilmMagazin / 37


KRITIKA

NYOMTALANUL Hatalmas imádója vagyok a skandináv népeknek, és szerencsére ott északon a filmkészítéshez is nagyon értenek, így adta magát, hogy a Nyomtalanul című dán-svéd koprodukcióból megszülető bűnügyi thrillert már csak jó szokásomhoz híven is meg fogom nézni. Szerencsére egyáltalán nem csalódtam. Írta: Török Tamás

A

történet nagyjából a film első öt perce után világossá válik, a felállás ugyanis roppant egyszerű, talán már unalmas is: a dán nyomozó, Carl Morck egy rendkívül szerencsétlen és félresikerült ügy után gyakorlatilag lefokozásra kerül a gyilkossági csoportból. A magánéletben is zátonyra futott férfi viszont nem marad munka nélkül, ugyanis beosztják a "Q ügyosztályba", akik a már lezárt eseteket futják át újra. Alapvetően ez unalmas papírmunka, ám az eddig csak terepen munkálkodó Carl nem marad a fenekén egy percig sem, és beleveti magát egy, az akták szerint öngyilkosságot elkövető nő ügyébe, újdonsült és egyetlen társával az oldalán, Assad-dal.

38 / FilmMagazin

Őszinte leszek, kicsit megijedtem így az első benyomások után, hogy egy tipikus thrillert kell végigülnöm. Aggodalmam nem volt alaptalan, ugyanis a "főhős", Carl személye abszolút a magába fordult, végig fapofát vágó, csak az ügyre összpontosító nyomozó, akivel igen nehéz azonosulni, ám erről majd később. Ezt követően tudatosult bennem, hogy ez a film pont arról fog szólni, amin én már nagyon régóta rágódok. Igen, az ügyek általában lezárásra kerülnek, ám gyakran megfordul a fejemben, hogy mi van, ha tévednek? Az igazságszolgáltatással is megeshet az ilyesmi (sőt...), szóval számomra kézenfekvő, hogy létre kell hozni egy, a már "kihűlt" ügyeket még egyszer átvizs-

gáló osztályt. Ez a Nyomtalanulban szerencsére megtörtént, és az alapvetően már ezerszer látott koncepciót ez minden tekintetben feldobta, ha nem is számottevően, de megadta az alaphangulatot. Nem tudom, mekkora titkot fogok most elárulni, szóval aki érzékeny az ilyesmire az minimális SPOILER fényében most inkább ne figyeljen. Az elvileg öngyilkosságot elkövető nő (nevezzük Mereté-nek), ahogy azt sejthettük, még véletlenül sem vetett végett a saját életének. Amikor e felől a filmben is megbizonyosodnak, a történet úgymond két szálon kezd el futni. A Merete-szál alapvetően nem tekinthető igazi történetvezető eszköznek, ám két szempontból is rendkívül jót tett a filmnek,


A film alapjául szolgáló regény magyar nyelven is olvasható, sőt, a Q ügyosztály másik 3 esete is elérhető a könyvesboltokban.

azon túl, hogy az egész cselekmény erre épült. Először is, a flashback-ek és az egyéb múltra visszautaló jelenetek révén ismerjük meg igazán a karakterek motivációt (direkt nem nevezek meg senkit). Ami igazán meglepett, hogy ezek a motivációk egyáltalán nem töltelékként funkcionáltak, hanem komolyan elgondolkodtam azon, hogy most kit is "kell" igazán utálni. Ebbe tényleg nem fogok részletekig belemenni, ugyanis a film lelkét pont ez a szál képezi, és engem kifejezetten érdekelne, hogy egyesek hogyan fogadták be a szóban forgó információkat. A másik rendkívül fontos szerepe a Merete-szálnak nem más, mint a már Carl és Assad által megnyert figyelem fenntartása. A két cselekmény szinte óraműpontossággal váltogatta egymást, ezáltal egy hihetetlenül izgalmas tempót, és kézzel fogható feszültséget keltett. Engem abszolút egyik pillanatról a másikra szippantott be a film, és egészen az utolsó percig sodródtam az eseményekkel. Mikkel Norgaard rendező ezt csinálta igazán tökéletesen: lekötötte a figyelmet valami olyannal, amit ha nem is ugyanebben a formában, de már láttunk máshol is. A szerintem remek történetvezetés ellenére volt egy igazán komoly baja a filmnek. Értem én, hogy van-

nak már olyan műfajok, ahol elfogadott, hogy teljesen magába roskadt, depresszív és néma karakterek kapják a főszerepet, de én ezt egyszerűen nem akarom elfogadni. A Carl nyomozót alakító Nikolaj Lie Kaas kapcsán nem könnyű színészi játékról beszélni, de ez véletlenül sem az ő hibája, hanem az íróké. Az a vicces, hogy a film során társa, Assad még meg is említi, hogy "Carl, te semmin nem tudsz mosolyogni?", viszont itt sajnos nem csak, hogy mosolyról, de gyakorlatilag nulla érzelemkifejezésről beszélünk. Persze, ez is egy út, hogy a cselekményre van kihegyezve a film, és nem feltétlenül a karakterekre, viszont éreztem, hogy a Nyomtalanul próbált pár elejtett mondattal és jelenettel utalni arra, hogy miért is ilyen Carl, de mintha eszükbe jutott volna, hogy manapság divat az ilyenféle karakter szerepeltetése. Valójában ez a Nyomtalanulnak nem ártott különösképpen, de én nagyon nem örülök neki, hogy manapság ennyire elfogadott a kidolgozatlan karakterek megalkotása. Szerencsére az Assad-ot alakító Fares Fares (akit már láthattunk már hollywoodi produkcióban is, pl. a Zero Dark Thirtyben) egy üde színfoltja volt a filmnek, gyakorlatilag egyedül ő volt képes a feszültség oldására.

Kicsit elkalandoztam, szóval öszszegezzünk. A Nyomtalanul nem vállalja túl magát, viszont az a másfél óra amit a film nyújt tökéletes kikapcsolódás. A "Q ügyosztállyal" kapcsolatban egy nagyon értékelendő gondolat fogalmazódik meg a film végén. Bár követendő példa lenne mindenhol.

70% Stáblista Rendező: Mikkel Norgaard Főszereplők: Nikolaj Lie Kaas, Fares Fares, Rasmus Botoft Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. március 13.

FilmMagazin / 39


KRITIKA

3 NAP A HALÁLIG Liam Neeson után szabadon: Kevin Costner-rel is megpróbálják ugyanazt eljátszani, lássuk mennyire sikerült. Írta: Atee007

H

ollywood rájött, hogy a vén rókák tapasztaltabb színészeket jelentenek, így sorban rángatja vissza a nyugdíjból a nagy neveket, majd egy pisztolyt nyomva a kezükbe visszadobja őket a kamerák kereszttüzébe. Hogy ezzel mennyire lehet kasszát robbantani, azt Sly nyuggerkommandója is jól mutatja. Egy kreatív elgondolás fölvetette azt is, hogy mi lenne, ha a Liam Neeson-féle kemény arcokat a töküknél kicsit érzékenyebb ponton ragadnák meg: a családjuknál. Ez működött is, egészen addig, amíg volt egy alaposan átgondolt koncepció e mögött. Kevin Costner sajnos már nem lehetett ilyen szerencsés. Igen, leginkább a koncepció vitte el a hátán az Elrabolva első részét (a másodikat hagyjuk), ennek köszönhetően válhatott be az, hogy Liam Neeson egyetlen pisztollyal felhajtotta Európa legdurvább emberkereskedelemi hálózatát. És ak-

40 / FilmMagazin

kor itt most abba is hagyom a két film hasonlítását, mert az apa-lánya szituban és az érzelgős pisztolyhősben ki is merülnek az egyezések. A 3 nap a halálig (még most sem sikerült egyébként rájönnöm, hogy mit takar a cím) legjobb pontja hősünk halálos betegsége lehetett volna, ha jól rá tudnak építkezni. Sajnos jogos a feltételes mód, mert egyrészt nem tudtak értelmes drámát kicsikarni belőle, másrészt ez szolgáltatott alapot arra, hogy idióta indokokkal „zsarolja” őt a CIA. Az alapszituáció nem egyedi jelenség: Ethan Renner (Kevin Costner) a CIA egyik legkiválóbb ügynöke, azonban visszavonul, mikor megtudja, hogy halálos beteg, és csak hónapok vannak hátra neki. Természetesen munkaadói nem érik be ennyivel, és mivel „csak ő tudja befejezni ezt az akciót”, ezért elkezdik azzal etetni, hogy meggyógyítják, ha segít nekik. Álljunk csak meg egy pillanatra.

Amber Heard karaktere, Vivi a legbizarrabb jelenség az egész filmben. Félelmetes gyilkológép látszatát akarja kelteni, de igazából jellemének misztikuma egyedül arra épül, hogy az égvilágon semmit sem tudunk meg róla. Egyszer csak berángatja Ethan-t a kocsiba, előhúz a kesztyűtartóból egy csodagyógyszert, ami a ráktól kezdve az AIDSig mindent gyógyít, de „még nem volt tesztelve”, és megmondja neki, hogy kit kéne kinyírnia, miközben olyan okosságokra tanítja, mint hogy érdemes elegánsabbnak lenni, mint a hullák, akiket hátrahagy. Hősünk (aki ugye egy szuperügynök) pedig be is nyeli az egészet, mindezt úgy, hogy csak úgy mellékesen szóba kerül az, hogy kinek is dolgozik igazából a nő. Ezen felül mintegy Nagy Testvér, mindenhol figyeli Ethan-t, és a lehető legváratlanabb pillanatokban (de tényleg!) bukkan föl. Ráadásul az sem derül ki, hogy milyen


A rendezői feladatokat ellátó (?) McG a szintén megosztó értékelésű Terminátor 4 óta lehet ismerős.

szervezet is pontosan, aki felbérelte Ethan-t, mivel Vivi egyszer egy rejtélyes vöröses háttér előtt szerel fegyvereket, aztán pedig egy éjszakai klubban élvezkedik erotikus showra, arról nem is beszélve, hogy megállás nélkül flörtöl megbízottjával. Egyébként meg olyan maffiamódszerekkel dolgoznak, hogy csak úgy berontanak egy lakásba, és kinyírnak mindenkit, aki nem tud válaszolni. Az szintén egy kicsit furcsa jelenet volt, amikor fényes nappal a forgalmas utca közepén, pisztollyal a kezében fenyeget valakit a főhős, majd betuszkolja a csomagtartóba, de ez érdekes módon egyik járókelőnek sem tűnik fel. Ott folytatódnak a kérdőjelek a szervezettel kapcsolatban, hogy még Ethan lakásának bérlőit sem érdekli, hogy pontosan ki is ő, nem zavarja őket egyáltalán, hogy Rambo lakik a hátsószobában, egy kisebb hadsereg ellátására elég fegyverrel a szekrényében. Még csak rendőrhöz sem fordulnak… ja, igaz is, azért mert azok (itt nem fánkot zabálnak, hanem) meccset néznek, és a képedbe röhögnek. A család sztori pedig annyira nem is folyik össze a munkával, szinte ugyanolyan fekete-fehéren elkülönül a kettő, mint amennyire a poszter két oldala. Két gyilkolás között Et-

han bemegy a boltba vásárolni, aztán miközben a harmadikat fojtogatja, addig telefonon cseverészik a lányával, de még a zuhanyzóban kikötött túszt is ott tudja hagyni, amikor éppen rohanni kell körhintázni a gyermekével. De legalább nincsenek családdal zsarolós klisék… Vannak kimondottan jó pillanatai a filmnek, ezek például az apa-lánya jelenetek, és a drámai(nak szánt) momentumok, de ezeket is sikerül néha olyan klisékkel megtörni, mint hogy a tetoválószalon az csakis egy lepukkant drogos bűnözőtanya lehet, vagy a „megint csalódtam benned John!” szövegekkel. Az akciójelenetekkel sincs semmi gond, dinamikusak, és hihetőek, Costner-nek pedig kimondottan jól áll a szerep. Ami érdekes volt, hogy pont a többi résznél a kamerákkal sokszor nem tudtak mit kezdeni, nekem kimondottan zavaróak voltak a szuperközeli képek, amikor úgy beletolták a színészek arcába a kamerát, hogy meg lehetett számolni Amber Heard arcán egyesével a bőrpórusokat, és ez egy két perces párbeszéd alatt elég kényelmetlen. Ahhoz képest, hogy mennyi lehetőség rejlett a koncepcióban, rendre kihagyták az összes létező ziccert, mintha csak szándékosan nem akartak volna semmi fordulatot,

vagy meglepő dolgot belevinni. A hatalmas lyukban azért legalább ittott föl lehet fedezni forgatókönyvet, már Luc Besson sem a régi. A záró jelenetet pedig abszolút nem tudom hova tenni, mintha elfogyott volna az a kevés papír is a forgatókönyvírók számára, nem akarom lelőni, de ha nézitek, akkor biztosan nektek is fel fog majd tűnni. Az tény, hogy Kevin Costner-nek is jól tud állni az ilyenfajta szerep, csakúgy, mint Liam Neeson-nek, pont azért, mert kvalitásaikat tekintve csuklóból lehozzák a drámai részeket is ha kell, és ez egy nagy pluszt ad az átlag kőszikla mimikájával rendelkező akciósztárokkal szemben. Hogyha pedig ezen a szinten akarják folytatni az akciózást Costner-rel, akkor inkább most törjük félbe ezt a karrierjét, mert csak neki teszünk jót vele.

45% Stáblista Rendező: McG Főszereplők: Kevin Costner, Hailee Steinfeld, Amber Heard Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2014. március 13.

FilmMagazin / 41


KRITIKA

NEED FOR SPEED Videojátékokból filmet csinálni általában nem éppen a legjobb ötlet, mert a végeredmény túlnyomórészt vállalhatatlan. De mi van akkor, ha a világ legismertebb autós játékából csinálnak filmet? Írta: noxwill

A

z igazság az, hogy én meglepődtem azon, hogy egy Need For Speed filmre ennyit kellett várni. Mert tény, hogy a széria évek óta a legismertebb videojátéknak számít, és bár az utóbbi pár NFS rész nem lett olyan, mint a sorozat fénykorában, még nem érett meg végleg az eltemetésre. Évek óta tendencia, hogy minden, amiből filmet lehet csinálni, és az alapanyag valamilyen formában sikeres, abból előbb-utóbb el is készül valami film. Én pár éve, úgy 2006 környékén, amikor a Need For Speed a csúcson volt, eltöprengtem azon, hogy vajon miért nem készül el végre egy egész estés alkotás? Nos, az akkori fejtegetésemhez képest csak 8 évet kellett várni, de megérkezett. Kérdés, hogy a Halálos iramban filmeken szocializálódott nézőközönség vevő-e az ilyesmire.

42 / FilmMagazin

Szóval az NFS mozi megérkezett, és bizony azt kell, hogy mondjam, pont olyan lett, mint vártam. Hogy ez mit is jelent, azt lentebb fogom kifejteni. Egyik legnagyobb ütőkártyájának a főszereplő Aaron Paul számít, aki a Breaking Bad Jesse Pinkmanjeként vonult be a köztudatba. Tény, hogy nem egy ilyen filmmel fogja évekre előre megalapozni komoly filmes karrierjét, de kezdőugrásként nem rossz. Emellett még ismerős lehet Dominic Cooper és Michael Keaton neve is (utóbbi sajnos meglehetősen keveset van a vásznon, és többnyire ugyanabban a pozícióban látjuk). A történet szerint a New York mellett élő Tobey Marshall (Aaron Paul) jó versenyző hírében áll, bár komoly elismerést sosem kapott, de a jobbak között tartják számon. Egy kis műhelyt vezet, amit egy napon az-

tán apja halála és a felhalmozódó tartozások miatt be akarnak záratni. Ekkor kap egy ajánlatot Dino Brewstertől (Dominic Cooper), hogy fejezzen be egy igen értékes Ford Mustang-ot, melyet a legendás Carroll Shelby még a halála előtt kezdett el megépíteni, de befejezni nem tudta. A kocsit be is fejezi Tobey és csapata, ám egyik napról a másikra arra eszmél rá, hogy a börtönben találja magát. Miután kiszabadul, megfogadja, hogy bosszút áll mindazért, amiért börtönbe jutott. Ennél jobban a történetbe nem szeretnék belemenni, mert az igazság az, hogy maga az egész cselekmény elég vékony jégen táncol. Sokan szidták / szidják a Halálos irambant a szinte nulla történetért. Nos, a tény az, hogy a Need For Speed-nek talán még annál is egyszerűbb a sztorija. Nem megy bele a


Az első Ned For Speed videójáték éppen húsz évvel ezelőtt, azaz 1994ben jelent meg.

szereplők komoly háttértörténetébe, nem diskurál a múltban történtekről, egyszerűen csak egy ponton belecsöppenünk a történésekbe, és onnantól kezdődnek az események. Ez bizony hiba, de egy ilyen filmtől ne is várjunk mást. A szereplők terén is vannak érdekes dolgok. Az biztos, hogy a főszereplő Aaron Paul nem ezzel a szerepével alapozza meg hírnevét (mintha komolyabb szüksége lenne a Breaking Bad után). Igaziból nem alakít rosszul, de jól se. Amolyan oké kategória. Aki érdekesebb volt számomra, az Dominic Cooper. Őt először az Amerika Kapitányban láttam, mint Howard Stark, és attól a karaktertől olyan messze van ez, mint Makó Jeruzsálemtől. Viszont egész jól hozza a kicsit csúszómászó, alattomos, mindenkin átgázoló, igazi suttyó karaktert. Rajtuk kívül említést érdemel még a rezidens poénautomata szerepében Scott Mescudi, akinek karaktere totál sablonos, mégis okoz pár humorosabb pillanatot. A film pozitívumai közé sorolható a látvány, mely állítólag CGI-tól mentes. Az biztos, hogy néhol egész kreatív ötleteket vonultat fel. Ilyen például az a kameraállás, ami úgy mutatja be az eseményeket, mintha a néző vezetné az adott au-

tót. Ilyenre még nemigen láttam példát, és bizony azt kell, hogy mondjam: 3D-ben egészen jól mutat. A versenyek jól néznek ki, az audió oldala a filmnek pedig valami pazar. Az autók hangjai igazinak hatnak, nem pedig valami mű számítógépes valaminek, aminek a valóságtartalma csak nyomokban lelhető fel, és ez mozi hangzásának köszönhetően nagyon jó benyomást kelt. Illetve még pozitívum, hogy maga az autófelhozatal is egészen jó. Ez nyílván azoknak jó hír, akik autóbolondok (mint én), és merőben eltérő típusok láthatóak, mint a Halálos iramban filmekben. Mert még ott inkább az egyedi tuningolású autók láthatóak, itt teljesen széria, viszont méregdrága autócsodákat kapunk. Komoly negatívumot igazándiból nem tudok felhozni a film ellen. Egyedül talán a történet, ami tényleg abszolút nulla. Viszont dicséretes, hogy a film nem akar több lenni, mint ami. Nem filozofál, nem hirdeti a család fontosságát ezredjére is, nem akar semmi komolyat bemutatni, ami esetleg ne férhetne bele, csak egy szórakoztató, helyenként poénos, helyenként jól kinéző utcai versenyzéseket bemutató film akar lenni, pontosan olyan, mint a Need For Speed játékok, és ez dicséretes. Összegezzünk!

TOMPOWELL VÉLEMÉNYE Nem egészen értem a fanyalgókat. Semmivel sem rosszabb, mint az egyre rajzfilmszerűbb, műmacsó Halálos iramban széria. Forgatókönyve ennek sincs, jó húsz perccel hosszabb is a kelleténél és az utolsó pillanatban hozzáadott optikai tuning (3D) se tesz hozzá semmit, de kellemes kikapcsolódás, amiben azért néha színészi játék is felüti a fejét (ez Aaron Paul-ra és Michael Keaton szokásos bolondozására vonatkozik csak), az egyébként nem túl izgalmas, de látványos versenyeken kívül, amik vizuálisan tökéletesen megidézik a játékok hangulatát.

A helyzet az, hogy aki a Halálos iramban filmektől is a falnak ment, az ezzel se lesz kibékülve, viszont akik elszórakoztak az előbb említett filmeken, az bátran tehet egy próbát ezzel is, de ne várjon olyan emblematikus karaktereket mint Dom, vagy Brian. Ha javasolhatom, akkor ajánlott moziban megnézni, mert a film igazi esszenciáját, azaz a látványt és hangokat csak a mozi adottságai tudják teljes mértékben átnyújtani a nézőnek, és talán még azt is tudom mondani, hogy érdemes a 3D-re befizetni, mert egészen jóra sikeredett.

65% Stáblista Rendező: Scott Waugh Főszereplők: Aaron Paul, Dominic Cooper, Michael Keaton Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: 2014. március 13.

FilmMagazin / 43


KRITIKA

SZERELEM A FELHŐK FELETT Romantikus filmekből sosem elég. Legalábbis ezt gondolhatják a filmkészítők ugyanis a műfaj egy újabb darabja érkezik hamarosan a mozikba, azaz egy újabb rókabőrt húznak le a műfajról. Írta: zsebzsb

M

erthogy sok újdonsággal ez a film sem szolgál, ezt már most elárulhatom. Bár az az igazság, hogy lassan már nem is lehet. Tényleg, jóformán hetente kerül a mozik kínálatára egy-egy romantikus film (legyen az dráma, vagy vígjáték). Ez nem feltétlenül lenne baj, mert egy-két kifejezetten szörnyű kivételtől eltekintve, ezek nem rosszindulatúak, egy-két nagyon gyenge kivételtől eltekintve egy kicsit még szórakoztatóak is, és úgy nagy egészként, nem tudunk rájuk haragudni. Amiatt viszont igen, hogy megpróbálják magukat újra és újra úgy eladni, mintha világmegvál-

44 / FilmMagazin

tó darabok lennének, és amiatt is, mert ha egy fikarcnyit többet gondolkoznának a nagy fejesek (szándékosan nem írok hollywoodi fejest, mert jelen filmünk is pl. egy francia alkotás), akkor más műfajokban százszor eredetibb, és kevésbé leharcolt ötletekkel operáló filmek születhetnének. De ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, úgyhogy érjük be azzal, ami van… A Szerelem a felhők felett, ahogy azt könnyedén ki lehet találni, a levegőben játszódik, mégpedig egy repülőgépen. New York-Párizs 6 órás út, egy könnyed alvás. Így apellál legalábbis a buli után, más-

naposságából éppen ébredező Antoine, aki épphogy csak eléri a gépet, valamint Julie is, aki természetesen időben felszáll ugyanarra a járatra. Julie jegye, bár a másodosztályra szól, egy szerencsésnek tűnő véletlen következtében mégis az első osztályon utazhat. Ám az álomutazás hirtelen rémálomba fordul, amikor Julie megtudja, hogy a mellette lévő ülésre szóló jegy tulajdonosa bizony Antoine, akivel még évekkel ezelőtt volt kapcsolatban. Egy olyan kapcsolatban, ami nem a boldog viszontlátás reményében ért véget, és egy olyan kapcsolatban, ahol bizony mindkét félnek megvol-


A film forgatása kilenc hétig tartott 3 helyszínen, Párizsban, Toulouseban és New Yorkban.

tak a maga problémái. Az utazás tehát nem úgy kezdődik, ahogy azt várták. Egy idő elteltével aztán lassan felelevenednek a régi érzelmek, és közben a régi szerelmespár a szomszédos székeken ülő utasoknak mesélik el nem mindennapi életüket. Bár az érzelmek újra előtörnek mindkettőjükből, Julie 4 nap múlva férjhez megy. A kérdés: Vajon elég-e egy 6 órás repülőút arra, hogy Antoine visszahódítsa Julie-t? Bár a történet sem mennyország, azért helyenként próbál eredeti lenni, ami becsülendő. Azonban az igazi nagy gondok nem is itt kezdődnek, hanem minden másnál. A forgatókönyv bár nem rossz, nem is annyira jó. Mert bár próbálnak elsütni egy-egy csavart a film közepe és

vége táján, ezek nem minden esetben úgy sülnek el, ahogy azt várnánk, bár tagadhatatlanul két olyan pontja is volt a filmnek, ahol egy picit meglepett, amit láttam (még úgy is, hogy a kettő közül az egyik teljesen irreális, és oda nem illő jelenet volt). Viszont ami a forgatókönyvnek igen nagy hibája, azok a karakterek. A

filmben szinte senki nem viselkedik emberi módon. 4 olyan karaktere van a filmnek, akiről valamit megtudunk. Antoine legjobb barátja, Hugo. Talán ő a film csúcspontja, és alighanem a legnagyobb humorforrása egyben. Julie anyja bár egy fokkal gyengébb eresztés, de neki is vannak egészen reális érzelmei. Julie

és Antoine karaktere viszont egyértelműen csalódás. Bár ki vannak bontva, és mindent megtudunk, amit kell, de a végére azt kívánnánk, bár ne tudnánk meg. Egész egyszerűen a két főszereplő közül egyik sem képes arra, hogy legalább egy icipicit emberien viselkedjen. Teljesen irreális érzésekkel és tulajdonságok-

FilmMagazin / 45


KRITIKA

kal rendelkeznek, ami nem válik előnyükre. Bár most csak 4 karaktert emeltem ki, ez annak köszönhető, hogy a többi karakter borzasztóan sekélyes. Vannak még barátok, ismerősök, a repülőgép utasai, akiknek például mesél Antoine, de mindenki olyan semmilyen, hogy arra nincsenek szavak. Persze, nem lennék kíváncsi a családfájukra 10 generációra visszamenően, de azért egyiknek-másiknak legalább a nevét megtudhatnánk. Félelmetes, hogy mennyire semmibe vettek mindenkit a 4 főbb karakteren kívül. Nem válik a film előnyére maga a megvalósítás sem. A film nem is különösebben szép, nem is különleges, semmilyen szempontból, és a logikai felépítése sem az igazi. Az elképzelés az volt, hogy a mesén keresztül, flashback-ek formájában ismerjük meg a pár évekkel azelőtti életét, megismerkedésüktől kezdve, egészen szakításukig. Ezzel mind nem is lenne gond, de olyannyira eltúlozták a dolgokat, hogy gyakorlatilag az egész film egy nagy flashback. A címből (kivételesen ötletes és jó a magyar cím, tehát ez ezúttal nem a fordítás hibája, ugyanis az „Amour & Turbulences” cím alapján is a levegőbe képzeljük a cselekményt) arra következtethetnénk, hogy a film a levegőben játszódik majd, és néha belelátunk a pár múltjába. Ehelyett pont a fordítottja történik mindennek, a párról Atól Z-ig mindent megtudunk, és néha

46 / FilmMagazin

azt is látjuk, mi történik a repülőgépen. Így viszont, mivel nem tudjuk meg valójában, mi minden történik a gépen, azt sem tudjuk meg, vajon mi vezet oda, hogy a pár megannyi ellenségeskedés után újra egymásba szeressen. A film tehát hemzseg a logikai és a szerkezetbeli hibáktól. Ugyanakkor nem szabad elmenni a film pozitívumai mellett sem, mert szerencsére abból is van valamenynyi. A színészek például szerintem egész jók, persze nem világmegváltó alakítás egyik sem, de a műfajhoz mérten abszolút mindenki hozza a kötelezőt, valamint a remek a film humora is. A legnagyobb pozitívum, hogy lehet rajta röhögni. Persze a negatívumok alapján sokszor inkább kínunkba röhögünk, semmint máson, de azért jó pár alkalommal a film is előhúz megfelelő poénokat. És azt romantikus filmek kapcsán továbbra sem tudom eleget hangsú-

lyozni, hogy mennyire nem lehet haragudni ezekre a filmekre. Mindent egybevetve nem rossz film a Szerelem a felhők felett, de nem is jó. Bár vannak meglepő erényei, a film már alapjaiban halálra volt ítélve. Nem kötelező néznivaló, de ha valaki mégis megnézi, akkor minden negatívum ellenére is jól fog szórakozni, bár nem sokáig emlékszik majd rá…

60% Stáblista Rendező: Alexandre Castagnetti Főszereplők: Ludivine Sagnier, Nicolas Bedos, Jonathan Cohen Forgalmazó: MTVA Hazai premier időpontja: 2014. március 13.


KRITIKA

COUCH SURF Mielőtt megtekintettem a filmet, nagy várakozás övezte az egészet, mert felkeltette az érdeklődésemet az alapkoncepciója, a színészfelhozatal, és még a trailer is nagyon megfogott. Sajnos beigazolódott megint, hogy a trailer-nek soha nem szabad hinni, és a legmagasabbról lehet a legnagyobbat taknyolni. Na ilyen érzések vannak bennem most a film kapcsán, de ne rohanjunk ennyire előre. Írta: noxwill

A

Couch Surf egy klasszikus skeccsfilm, azaz nincs története, hanem minden jelenetnek megvan a maga sztorija. Így kevesebb a jelenet, de az egész változatosabb. Jelen esetben központi elem a kanapé. Minden jelenetben ott van, minden a köré épül. Emberek öntik ki a lelküket rajta, vagy éppen abban rejtenek el valamit, netalántán kis várrá alakítják át, kinek hogy tetszik. Elméletben ez egy remek ötlet, a gyakorlatban már más a helyzet. A trailer-ek alapján is sejthető volt, de a film alatt igazolódott be, hogy egy ízig-vérig művészfilmről van szó. Ez érezhető a hangulatban, a képi megvalósításban, meg magukban a jelenetekben is, amik szimplán csak unalmasak. Látjuk mi zajlik a vásznon, és értjük is miről szól a jelenet, de a megvalósítás annyira ingerszegény és semmilyen, hogy az valami borzalom. Élből 2-3 szkeccset nyugodtan a vágószobában lehetett volna hagyni, mert tulajdonképpen semmi értelme nincs annak, ami történik. A példa okáért az egyik ilyen jelenetben egy tag azon akad ki, hogy az

általa gyűjtött papírokon más és más helyen van egy-egy folt. És erre épül fel egy komplett 8-10 perces jelenet. Hát, kevesebb ingerszegény és feleslegesen semmitmondó ötletet lehetett volna kitalálni, mert bár a végén kiderül mi a lényege az egésznek, de addigra vége is, és eltelt 10 perc a játékidőből. Mint minden ilyen film, a Couch Surf is erős színészgárdával rendelkezik, a magyar színészpalettából szép számban képviseltetik magukat ismerős arcok. Ilyen például Kerekes Vica, Anger Zsolt, Hámori Gabriella, Elek Ferenc vagy Fullajtár Andrea, azonban nem tudják bemutatni színészi talentumaikat, mert mire belejönnének a dologba, már rég vége a jelenetüknek, így nagyon kiemelkedő produkciókra nem is lehet számítani. Talán Balsai Mónika az, akit ki lehet emelni, ha már feltétlenül ki kell valakit. A filmről egyébként sugárzik hogy magyar alkotás, mert szinte minden erre utaló dolog adott: meztelen női test és iszonyatosan erős termékelhelyezés. A film konkrétan azzal kezd, hogy a néző arcába tol egy

terméket, kicsit sem bújtatott formában. Egyébként a film teljesen magánpénzből, állami támogatás nélkül készült el 30 millió forintból, ami magyarázat lehet minderre. Sajnos a Couch Surf egy kihagyott ziccer. Minden bizonnyal meg fogja találni a maga közönségét, de bizony sokan fognak benne csalódni. Remek önreklám lehet a filmnek a nézőcsalogató színészfelhozatal, illetve az operatőri munka is kifejezetten zseniális , de sajnos ez sem menti meg az egészet attól, hogy egy unalmas, néhol jó megvalósítással bíró, de összességében gyenge eresztés legyen.

35% Stáblista Rendező: Dyga Zsombor Főszereplők: Hámori Gabriella, Anger Zsolt, Balsai Mónika Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

FilmMagazin / 47


KRITIKA

AZ ÁRTATLANSÁG VIRÁGAI Egy művészfilm, amitől nem kell megijedni! Írta: Fekete Felícia

G

rúzia 1992. Tbilisziben tavasz van, minden nagyon zöld és reményteljes. Két fiatal lány iskolába jár, elszívja az első cigijét, hallgatja a szülei üvöltözését, utálja a tanárnőjét, de szereti az osztálytársait. Ez idáig semmi különös, sőt, a posztkommunista környezet túlságosan is emlékeztethet minket a kamaszéveinkre. Igaz, kicsit még kopottabb az ablakkeret, kicsit még frusztráltabbak a felnőttek, de azért nincs olyan égbe kiáltó különbség. Pont emiatt issza be magát a történet a bőrünk alá, mert a környezet és a problémák egyáltalán nem egzotikusak, legalábbis eleinte. De ahogy halad a történet egyre egyértelműbb, hogy ez azért eggyel vadabb világ, pont annyival, hogy már elviselhetetlen legyen. Ezek miatt a baljós árnyak miatt, nem igazán élveztem a filmet. Tudtam, hogy történni fog valami rossz, és ez egyre csak halasztódott. A film második felében már rég egy fegyver körül zajlott a történet, ami csak

48 / FilmMagazin

nem akart elsülni. A mellettem ülő színésznő is már türelmetlenül megjegyezte, hogy "ha egy filmben van pisztoly annak el is kéne sülnie." Kicsit eluntam az izgulást a végére, mert ezt is, mint majdnem minden művészfilmet, kissé elnyújtották. A vége felé, mikor megtörténik a baj, az tényleg nagyot üt, de utána lehetett volna kicsit gyorsítani. Én aztán tényleg bukok a művészfilmekre, de nem lehet már szerintem ezt a tempót tartani amikor az emberek True Detective-et néznek esténként. Na mindegy, egy szó mint száz, azért ez egy nagyon jó film és gyönyörű lányok szerepelnek benne. A két amatőr kamaszlány zseniálisat játszik, amit különböző fesztiválokon díjaznak is szépen. Tényleg minden lány döbbenetesen gyönyörű, egy gond van csak, hogy szinte képtelenség őket megkülönböztetni, egy kínai film kismiska ehhez képest. Zseniális húzással végig nem derül ki, hogy hány évesek a lányok, és amikor megtudjuk, na az üt iga-

zán, nem a pisztoly, vagy a kés. Mint már mondtam, a moziban kicsit hosszúnak tűnt, de a film napokig kísért, a fekete szemű lányok, a zöld fák és a reménytelenség.

80% Stáblista Rendező: Nana Ekvtimishvili Főszereplők: Lika Babluani, Mariam Bokeria, Maiko Ninua Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. március 6.


KRITIKA

CSAJKEVERŐK Vígjátékokkal már az idei évben is el voltunk eresztve, de vérbeli „tinikomédiát” viszont még nem kaptunk. Hát most ebből a műfajból is megjött az első! Írta: zsebzsb

A

z utóbbi években rendszeresen kaptunk egyet-egyet a kiemelkedőbb (nem minőségileg, inkább marketing szempontjából!) tinivígjátékok felhozatalából, amik érdekes módon nem csak DVD -re jöttek ki, hanem moziban is bemutatásra kerültek. Tavaly volt egy Képszakadás, előtte egy évvel egy Project X, és valahogy minden évre jutott egy-egy ilyen film. Ezekben a filmekben eddig pár közös pont volt felfedezhető. A filmek a legkevésbé sem eredetiek, a maguk nemében gyötrelmesen buták, ugyanakkor a célközönség számára helyenként tagadhatatlanul viccesek. Nos, ebbe a leírásba tökéletesen beleillik a Csajkeverők is. A történet rém egyszerű. Adott három barát, akik minimum pelenkás koruk óta ismerik egymást, és minimum pelenkás koruk óta csajozógépek mind! A legkomolyabb közülük Mikey (Michael B. Jordan), aki orvosi egyetemet végzett, és megnősült. A másik két illetőben egy csepp komolyság sincsen. Danielnek (Miles Teller), a meglepő módon nőnemű legjobb barátja, Chelsea (Mackenzie Davis) szedi fel a csajo-

kat, majd passzolja át neki, hiszen nincsenek leszbikus hajlamai. Jason életében először szerelmes lesz egy lányba, Elliebe (Imogen Poots), Mikey és Chelsea egymásba szeretnek, hiszen mind tudjuk, hogy fiú és lány között nem létezik „csak” barátság, Mikey pedig megtudja, hogy felesége, Vera (Jessica Lucas) csalja őt, és válni akar. A kérdés, hogy vajon a három jó barát hogyan kecmereg ki a csávából. Aki csak az előző bekezdés hoszszát figyeli, azt gondolhatja, hogy egy bonyolult, fordulatos cselekménye van a filmnek, de természetesen erről szó sincsen! Ugyanolyan buta, rémségesen egyszerű, és kiszámítható a film, mint az összes többi hasonló műfajból érkező társa. Egy helyen talán meglepi az óvatlan és fáradt nézőt, de ennyi és nem több. Nem csak a történetben van itt a hiba. A botrányos rendezés, a csapnivaló, sablonos karakterek, valamint a színészek rendkívül unott játéka mind-mind csökkentik a film színvonalát. Értem én, hogy senki sem színészzseni a szereplők közül, de azért Zac Efronnak volt már korábban egy-két kiemelkedőbb, drá-

mai produkciója, Michael B. Jordan pedig tavaly a Magyarországot elkerülő, Fruitvale Stationben, az év egyik legjobb drámájában bombaként robbant a köztudatba, meggyőző alakításával! Miles Teller pedig Miles Teller, ő mindig is ezen a vonalon mozgott, de akkor is. Ez az egész nem szól másról, mint hogy összeszedtek 2 hollywoodi szépfiút, meg egy nem annyira szépfiút, felkeresték Hollywood legbombább nőit, akik vállalkoznak egy ilyenre (Mert Olivia Wilde valószínűleg nem jött volna), és elvitték őket pár hónapra bulizni, közbe pedig felvették őket. Egyszer talán elmegy szódával, de másra nem jó.

60% Stáblista Rendező: Tom Gormican Főszereplők: Zac Efron, Miles Teller, Imogen Poots Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. február 27

FilmMagazin / 49


KRITIKA

OLDBOY Spike Lee esete a távol-kelettel. Írta: Sanya08

J

oe Doucett egy rongy ember: alkoholista, gyermekével nem törődik, faragatlan, undorító fazon. Ne is csodálkozzunk, ha valaki egyszer csak megorrol rá és több évre bezárja egy szobába. Hadd gondolkozzon azon, mit tett életében. Kinek árthatott? Kinek tehetett keresztbe ennyire? Szabadulásakor bosszút esküszik: megtalálja azt az embert, aki bebörtönözte, aki elvett az életéből annyi évet. Na de a bosszú korántsem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre látszik. Ki itt az igazi áldozat? Ki áll bosszút kin? Komplexitás a köbön. A legtöbb emberrel ellentétben én igyekeztem megőrizni a hidegvéremet az Oldboy-remake hírének hallatán. Nem könnyű persze, ha egy olyan, számomra is nagyon kedves filmről van szó, mint Chan-Wook Park alkotása. De tekintve, hogy Spike Lee filmjeit legalább annyira szeretem (még az olyan lehúzott, elfeledett filmjeit is, mint a Miracle at

50 / FilmMagazin

St. Anna), úgy gondoltam a minimum az, ha megadom neki az esélyt. Hátha úgy nyúl a témához, hogy hozzáadja saját hangját, saját stílusát. Hátha hozzáad valami pluszt, valami olyat, amitől hamisítatlanul Spike Lee-szerű lesz az egész. Ennyi elvárásom volt a filmtől, plusz az, hogy Josh Brolin ragyogó színész, vártam, hogy megnézzem egy ilyen szerepben. A legtöbb emberrel ellentétben én nem álltam fel a film után teljesen csalódottan. Még csak azt sem mondhatom el magamról, hogy unatkoztam volna a film két órájában, mert nem. Arról sincsen szó, hogy mondjuk borzalmas lett volna vagy ilyesmi. Nem volt szörnyű élmény, nem ért megrázkódtatás. Az azonban nem vált világossá számomra, hogy miért is kellett rátenni a kezüket az amcsiknak erre a távolkeleti alapanyagra. Csábító, annyi biztos. Sok mindent ki lehet belőle hozni és talán Chan-Wook még nem

is hozta ki belőle a maximumot. Talán. De érthetetlen, hogy vajon miért gondolták azt Hollywood-ban, hogy majd ők megmondják a tutit. Hogy majd úgy elmesélik a történetet, hogy azt megemlegetik mindenütt. Én nem hibáztatom Spike Lee-t egyébként, bár próbálkozhatott volna jobban is. Nem állítható az, hogy apait-anyait beleadott volna, ugyanis a legszembetűnőbb a filmmel kapcsolatban az, hogy a rendező kézjegye alig fedezhető fel, hacsak nem gondolunk Samuel L. Jackson jelenlétére, aki a direktor egyik kabalababája. Azon kívül azonban semmi. Nem állítom, hogy ha bárki más rendezi, akkor ilyen lett volna, talán egy alacsonyabb kaliberű rendezőnél az egész katasztrofálisabbra sikeredett volna, így inkább örüljünk, hogy megúsztuk ennyivel. Most akkor jó vagy rossz? Tudom, hogy erre vagytok kíváncsiak. Legyünk őszinték: nem lett ez rossz film. Tényleg nem. Ódzkodok attól,


Chan-Wook Park Oldboy filmje 2003-ban került a nagyközönség elé, és egyértelműen az egyik legjobb film, amit 2000 után készítettek.

hogy jónak mondjam, de semmiképp nem beszélhetünk egy pocsék alkotásról. Főképp, ha Josh Brolin játékát nézzük. A fickó nagyot alakít, az hétszentség, csak épp kár, hogy nem egy emlékezetesebb filmben. Ugyanez nem mondható el Sharlto Copley-ról, aki kicsit rajzfilmesre vette a figurát és a karaktere egydimenziósra sikerült (pedig az eredeti filmben ugye…). Elizabeth Olsen meg cuki, szép az arca és szépek a szemei, de ennyi és nem több. Ami fájó, az az, hogy sokszor lustára vették a figurát a kreativitást illetően. Egyes jelenetekben ugyan fel- felbukkan a tűz, de aztán szomorúan bólogatunk, amikor más jelenetekben meg lényegében lemásolták az eredetit (lásd: az ominózus kalapács-jelenetet, mely ugyanaz itt, csak pepitában). A másik probléma abban rejlik, hogy hiányzik az az érzelmi kampó, amely a dél-koreai filmben megvolt. Felvázolják ugyanazokat a csavarokat (egy-két változtatással), de tényleg csak annak érződik: vázolásnak. Nem éreztem magamat gyomron vágva a finálé-

ban sem, amikor a leginkább kellett volna, inkább olyan volt, mintha csak átfutottak volna az egyes fontosabb pontokon, hogy aztán mihamarabb a végére érjünk. Hiába mutat jól papíron a film végi csavar és hiába működött olyan veszettül jól Chan-Wook dolgozatában, Lee nem tudja ugyanazt a hatást elérni, hiába próbálkozik. Mint amikor pontosan kimérünk minden hozzávalót, próbálunk a lehető legprecízebbek lenni, de aztán a végén kifelejtünk valami nagyon fontosat. A feszültség, a tempó és az elbeszélésmód itt sokkal inkább hasonlít egy thrillerére, ez a másik fő változtatás az eredetihez képest. Talán úgy gondolták, hogy ilyen tálalásban könnyebben lenyomhatják a nyugati

közönség torkán a film fordulatait. Talán sikerült. De senki ne lepődjön meg azon, ha az évek múltán (bár már most is) csak egyetlen Oldboyra fogunk emlékezni. És az az Oldboy sajnos (?) nem ez az Oldboy lesz.

50% Stáblista Rendező: Spike Lee Főszereplők: Sharlto Coopley, Elizabeth Olson, Josh Brolin Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: Csak DVD-n március 26-tól

FilmMagazin / 51


KRITIKA

MŰKÖDIK A KÉMIA Mindenki kedvence tizenhármasa, Olivia Wilde most nem laza piás lányt alakít, hanem egy gazdag férfi elhanyagolt, de szintén piás feleségét, aki unalmában viszonyt kezd az unalmas kisváros még unalmasabb gyógyszerészével. A Sam Rockwell által alakított patikus a legvalószínűtlenebb vad szerető, aki a földön járt idáig, ám mégis óriási őrület veszi kezdetét köszönhetően a szuper drogoknak, amit szexi szeretője hatására keverni kezd. Írta: Fekete Felícia

S

am Rockwell az Galaxis útikalauz stopposoknak óta a kedvenceim közé tartozik, és megint zseniális volt. Ahogy az útikalauzban rázta a fejeit, mintha egész életében ezt csinálta volna. Itt is egyik pillanatban a tökéletes kispolgár, a másikban a lehető leglazább polgárpukkasztó. De a legnagyobbat mégsem Wilde vagy Rockwell alakítja, bár mindkettő remek, hanem a pincsikutya gyógyszerész felesége, Michelle Monaghan. Annyira élethűen alakítja a sportmániás, öregedő anyukát, hogy eszembe sem jutott, hogy igazából egy színésznőt látok. Sok jó filmre emlékezteti a nézőt ez a kellő gonddal elkészített, de azért nem olyan nagyon egetrengető alkotás. Az alfa-hím após mellett senyvedő férfi alakja a Fargo főszereplőjére hajaz, a becuccozott bicikli versenyes jelentet meg egyértelműen Ghislain Lambert belőtt biciklis jelenete a Pedálkirályból. A filmünk két dolgot elemezget: 1. a legális ill. nem legális gyógyszerek hatása, elérése, és hosszú távú életvezetései hatásai. 2. akkor most lelépjünk-e a családunktól, avagy

52 / FilmMagazin

mégsem. Egy amerikai közönségfilmben nem kérdéses a vég, már csak a miértek kellenének, de azok meg nincsenek. Ez a film legnagyobb hibája, művészfilmnek felszínes, igazi közönségfilmnek meg nagyon lassan indul, én is majdnem feladtam. Viszont az apa-fia kapcsolat remekül van ábrázolva, és Ray Liotta szerepeltetése (igaz csak kettő jelenetre volt pénz) is jó ötlet. Egyik meghatározó élményem mikor elmentem egy gyógyszerészhallgatók által túlreprezentált házibuliba. Mondanom sem kell, hogy házi készítésű cuccokkal ütötték magukat. Az egyik srác egy idő után sötét zöld lett, és nem nagyon mozgott csak hanyatt feküdt a szőnyegen. Kérdeztem a haveromat, hogy nem fog-e meghalni, mondta, hogy nem, és mivel ő is gyógyszerésznek tanult, hittem neki. Szerencsére igaza is lett, mert a srác egy idő után kifehéredett és elkezdett mozogni is. Lehet, hogy nem mindenkinek volt ilyen élménye ezért talán érdemes volt ezt a filmet megcsinálni. Sajnos nem túl maradandó alkotás, de azért rossznak sem lehet nevezni.

65% Stáblista Rendező: David Posamentier Főszereplők: Olivia Wilde, Sam Rockwell, Michelle Monaghan Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2014. március 27.


KRITIKA

A FÖLD UTÁN: APOKALIPSZIS Asylum támad. Írta: Sanya08

A

zzal aztán nem vádolhat meg engem senki, hogy nem vagyok belevaló srác. Mielőtt nekiültem volna az Asylum-stúdió legújabb diadalmenetének (irónia: ON), úgy gondoltam – ha lúd, legyen kövér alapon – hogy nem ártana bemelegíteni a stúdió egy korábbi produkciójával. Volt miből válogatni, én pedig nagy nehezen kikötöttem egy film mellett, amelynek címe: Utazás a nácik központja felé. Bevallom őszintén, hogy egészen eddig Asylum-szűz voltam és mindig csak olvastam az újabb agymenéseikről, egészen eddig. Az élmény – hogy úgy mondjam – egészen sajátos. Egyrészt szemöldökráncolások sorozata, kínos vigyor az arcon, másrészt nincs híján dicsérnivaló abszurditásoknak. Persze vitatható, hogy érdemnek lehet-e nevezni egy filmet, melyben Hitlert felélesztik és visszahozzák robot formájában, de váljék egészségére annak, aki ilyen ötleteken jót tud derülni. Nem tagadom, ilyen és ehhez hasonló marhaságokkal könnyen meg lehet engem venni. A könnyed nácis baromkodás után aztán jött a lényeg. Tudom, hogy milyen kérdés fogalmazódik bennetek: miért írunk egy

olyan filmről, mint A Föld után: Apokalipszis a mozi premierek között? Teljesen jogos a kérdés. Magam is ezen gondolkodtam, míg lepergett előttem a másfél órás játékidejű alkotás. Valaki nagyon megfenyegethetett valakit, vagy esetleg egy heves italozás után/közben elvesztette valaki a fejét, esetleg egy fogadást… Nem tudtam rájönni, kész rejtély. Nem mintha a magyar mozivászon nem látott volna valaha ennél siralmasabb alkotást. Dehogyis. De egy Asylum-művet nagy vásznon tudni azért elég meredek gondolat. És egyáltalán: miért pont ezt a filmet kaptuk? Talán a nagy nevek miatt? Végül is mindnyájan emlékezhetünk a megboldogult Hegylakó-sorozatra, melyben a Christopher Lambertpótlék Adrian Paul volt a címszereplő. Én néztem, azt tudom. Vagy ott van Richard Grieco, a film másik húzóneve. Grieco többek között a Spionfióka című akcióvígjátékban szerepelt, melyben a Bond-filmek lettek megidézve és tinédzserkörnyezetbe ültetve. Nem fogjátok elhinni, de én azt a filmet kisgyerkőcként valósággal imádtam és kismilliószor megnéztem, valamint szerelmes voltam Gabrielle Anwar-ba.

Van abban persze valami megható, amikor látjuk ezt a két leharcolt videófilmes színészveteránt egymással vállvetve harcolni, miközben ilyen-olyan suta dialógusokkal kérődznek. Meg lőnek. És komolyabb baj igazából nincs velük. Inkább azzal, hogy az egész film olyan semmilyen. Az olcsóságtól bűzlik (és nem csak az effektekről beszélek, hanem úgy az egészről), eredetiségnek meg híján van, a film végi fordulat már az elején tudható. Szinte meglepődsz azon, hogy ezt fordulatnak szánták az alkotók. És akkor nevetsz egy nagyot. Gondolkozol, vajon miért nézted meg ezt a filmet? Mit adott neked? Semmit az égadta világon. És azt is unalmasan.

30% Stáblista Rendező: Thunder Levin Főszereplők: Adrian Paul, Richard Grieco, Bali Rodriguez Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

FilmMagazin / 53


KRITIKA

NON-STOP Avagy Liam Neeson sokadik ámokfutása. Egyébként Ti láttatok már jó repülőgép eltérítős / katasztrófa filmet? Én sem, mégis adtam a Non-Stop-nak egy esélyt. Vajon megérte? Most kiderül! Írta: Orobertosays

A

z Ismeretlen férfi rendezőjének legújabb filmje az amerikaiak egyik legnagyobb fóbiájára épít. Főhősünk a marcona, ámde melegszívű Bill Marks (Liam Neeson) légi marsall minden, csak nem megbízható. Konkrétan, alkoholista és egy pszichológiai kezelés is ráférne. Egyszóval hivatali kötelességeit mentálisan ellátni képtelen, kiöregedő serif. Így csak Ő csodálkozik, de nagyon, amikor első számú gyanúsítottá válik. Nem sokkal a felszállása után egy titokzatos idegentől a még titkosabb rendőrségi hálózaton fenyegető üzeneteket kap, mire légi marsallunk kötelességtudatból elkezdi a nyomozást. Az üzenet így szól: ha a fenyegető nem kap 150 millió dollárt a megadott bankszámlára (ami egyébként az Ő nevén van!), akkor az utasokból 20 percenként megöl egyet. 2001. szeptember 11-től minden gépen ülnek légi marsallok, hogy vigyázzák a rendet, ha arról van szó, így szeretné tenni ezt Bill Marks is. Olyannyira, hogy társát az első adandó alkalommal megöli, mikor kiderül, hogy sáros, és PONT 20

54 / FilmMagazin

perccel azután, hogy megkapta a fenyegető (viber) üzenetet. Ekkor felkaptam a fejem. Nahát, valami érdekesség, valami, ami talán a klisétől legalább néhány arasznyira elhatárolódik. Eztán a gyanú hivatalosan is ráterelődik, sőt olyannyira, hogy én, személy szerint szerettem volna azt gondolni, hogy mi van, ha ez a valóban lecsúszott rendőr képzelete szüleménye és paranoiájában, túlzott segítőkészségében ő lesz mindennek a pusztítója. Persze nem így lett. Maradtunk a hős mocskolásánál, később láthatóan alaptalanul, szinte már túlzóan, legalábbis, ami a főnökeit illeti. Alapból az a legnagyobb logikai baki, hogy nincs rendesen megmagyarázva az, hogy hogyan tudnak az ő nevére számlát nyitni? Az nem úgy megy, hogy csak úgy beszambázik valaki a bankba és nyit egy számlát Bill Marks névre. Annyira rá akarják bizonyítani ezt a repülőgép eltérítést, hogy már a rendőrségre is elkezdhetünk joggal gyanakodni. Aztán rengeteg lehetséges gyilkos jelölt is felsorakozik, akiket Bill Marks a nyomozásából leszűr. Megvallom

az őszintét, ezen a ponton igen elbizonytalanító a film, ami legyen a javára írva. Nem tudtam kitalálni, hogy ki lesz a gyilkos! Sőt, teljességgel rosszul tippeltem, pedig van már elég tapasztalatom az amerikai krimik mozgatórugóinak a feltérképezésében. Ennek külön lehet örülni! Ha érdemes megnézni a filmet, ezért igen! Menjetek el, nézzétek meg, próbáljátok meg kitalálni, hogy ki a gyilkos. De! Amennyiben nem készültetek fel egy patetikus, teljesen tipizált végkifejletre és undorítóan, bődületesen ostoba főgonosz motivációra, akkor inkább kerüljétek, ha lehet, akkor jó messzire…

60% Stáblista Rendező: Jaume Collett-Serra Főszereplők: Liam Neeson, Juliet Moore, Anson Mount Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: 2014. február 27-től


KRITIKA

HÁROMMAL TÖBB ESKÜVŐ A filmkritikus is ember. Nyilvánvaló, hogy az én nememnek és korosztályomnak szólt ez a film. Az ördögi terv sikerült is, mert tényleg bejött. Írta: Fekete Felícia

V

icces volt, de legjobb tulajdonsága mégis az, hogy életszagú. Tudom ez furcsán hangzik, de sok ilyen lány van, nagyon hasonló helyzetben. A szörfös vonal is reális volt, persze erősen eltúlozva, pedig azt ritkán találják el, mondjuk a spanyolok itt kétségtelenül hazai pályán mozognak. Első látásra úgy tűnt, hogy a főhősnő csúnyának van beállítva mert hatalmas szemüveget visel, és épp mindenki előtt rúgja ki a tényleg igen ronda pasija. Persze az ember furcsállja egy kicsit, miért egy világszép színésznő játssza ezt a hálás szerepet, de aztán minden a helyére kerül, mert szépen lassan kiderül, hogy főhősünk, Ruth, az ég világon mindenkivel járt már, akivel érdemes. Egy bibi van csak, hogy az expasik sorra hívják meg az esküvőjükre, és ő meg nem érzi épp top formában magát. De mindenhova elmegy és mivel jobb ötlete nincs a gyakornok srácot hívja magával a laboratóriumból ahol dolgozik. Nem nehéz megtippelni a happy end-et főleg mivel a gyakornok gyerek, Martino Rivas, elég meggyőzőnek tűnik már első látásra is. Imna Cuesta tényleg nagyon jól néz ki, sokkal szebb mint a két sztárszínésznő akiknek a keveréke. Kevésbé merev az arca mint Salma Hayek-nek, de nem is annyira elnagyoltak a vonásai mint Penelope Cruz-nak. Tökéletesen testesíti meg a déli szépséget, annak minden kerekdedségével, és még jól is játszik. Nem értem mit csinált az elmúlt

tíz évben, hiszen már 34 éves. És végre valahára férfi főhősnek is sikerült olyat választani, akinek nem csak a belső tulajdonságai értékelhetők. Jól működnek ketten is, így ezzel sem volt gond. Irtó jól mulattam ezen a filmen. Könnyen azonosultam a főhőssel mert vesztes volt, de őszinte. Igen, sok poént loptak a legsikeresebb romantikus vígjátékokból, A négy esküvő és egy temetésből (kínos jelenet a lagzis asztalnál) vagy a Koszorúslányokból (kaki). De ha loptak is, legalább jó helyről loptak. Szerencsére szereztek egy mindenki által ismert, de jó régen elfelejtett mega-romantikus slágert is: Sokat dobott a nézőközönség hangulatán, mikor felcsendült Ruth kocsijában a Europe-tól a Carrie. Persze, minden bizonnyal segít egy romantikus filmjátékon, ha Spa-

nyolországban játszódik, mert van tenger, meg süt a nap, színesek a ruhák és még az isten háta mögötti, elmaradott falu is filmbe illő díszlet. Kellő ütemben adagolták a humort, a zenét, és a romantikát. Kakis és morbid poénok egy ideje már kihagyhatatlanok a vígjátékokból, itt sem ússzuk meg őket, de valahogy kezdem már megszokni ezeket…

90% Stáblista Rendező: Javier Ruiz Caldera Főszereplők: Inma Cuesta, Martín Rivas, Roberto Romero Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. március 6.

FilmMagazin / 55


SOROZAT

HOUSE OF CARDS Igaz, a magyar közönséget még nem sikerült meghódítania, mert az itthoni csatornák egyelőre nem tűzték műsorra, de ami késik, nem múlik. A siker garantált. Hiszen már két évad is lenyűgözte a fél világot. Miért pont mi lennénk kivételek? Írta: Zaphier

P

ersze, az, hogy a film fő töltelékanyaga, a politika, erősen megosztja az érzelmeket. Hiszen politikusok és képviselők, töltik ki a média nagy részét, és nem a legkellemesebb gondolatokat okozzák számunkra. Akkor miért akarnánk még a „pihenőidőnkben” is politikával foglalkozni? Nos, meg kell, valljam, hogy én is előítélettel ültem le, hogy megnézzem az első részt. Általában minden sorozatnak adok egy esélyt azzal, hogy megnézem az elejét. Aztán, vagy tetszik, vagy nem. Az alkotók többnyire nem tudnak megcélozni minden réteget, hisz az összes korosztálynak és számtalan világnézetű ember elvárásainak megfelelni erősen képtelenség. Próbálkozni azonban lehet, hogy minél szélesebb kört

célozzanak meg. Az azonban, hogy a sorozat egyik fő témája a jogok és paragrafusok útvesztője, nem egyszerűsíti meg a helyzetet. Várható, hogy lesznek, akik szeretik és olyanok is, akik gyűlölik. Nem szeretem a politikát, és ez volt a gondolatom akkor is, mikor leültem megnézni az első részt. Nem volt katarzis, hogy „hű, ez mégis mennyire jó”, de ott maradtam a monitor előtt. Bár eleinte, talán még kicsit untam is, ez hamar elmúlt. A karakterek bemutatása, hogy ki milyen politikát folytat és mi a feladata a nagy fehér épületben. Egy sorozat a többi közül, csak unalmasabb a témája – gondoltam. Persze, az mindenképpen megtette a hatását, hogy a főszereplő már azonnal az elején, minket nézőket is megszólít,

mint valami titkos naplót, ami ismeri minden titkodat. Rögtön azt sugallja, hogy bárkinek bármit is mond, mi mindig tudni fogjuk, hogy mi van a gondolatok hátterében. Mi átláthatjuk, hogy mi is zajlik le a főszereplőben. Persze, az már más kérdés, hogy ez mindig minden körülmények között jó-e nekünk? Minden esetre ez zseniális húzás volt az alkotók részéről. Aztán szép lassan kirajzolódtak az összefüggések. Az, hogy vajon mi is a sorozat alapszituációja és merre indul a történet. A nézőnek pedig szembesülnie kell vele, hogy akármennyire is szereti vagy ellenérzései vannak a politikával, ez valami egészen másról szól. Itt a hatalom a lényeg. Az, hogy egyetlen ember milyen hihetetlen módon tudja befo-


lyásolni, akár ezrek életét is, ha a megfelelő pozícióban van. Még akkor is, ha az nem a legfőbb hatalom. A befolyás pedig természetesen, nem csak lefelé érvényes. A politika csak eszköz. Ahogy kirajzolódnak a karakterek, rá kell döbbenni, hogy némelyik egészen hétköznapi, mint te, vagy én. Aztán felismerjük, hogy vannak nagyágyúk is, akik egészen elképesztő dolgokat tesznek, a lehető legváratlanabb pillanatba. Természetesen a főszereplő a tökéletes megtestesítője ennek. A lehető legmegdöbbentőbb karakter, akinél részről részre felteszi magának az ember a kérdést: Most szeresselek, vagy gyűlöljelek? Nem lett megkönnyítve a helyzetünk. Mikor az ember egy olyan abszolút pozitív karakterrel találja

szembe magát, mint mondjuk a Hannibál Will Graham-je, vagy az Arrow zöld csuklyása, egyértelmű a szimpátia. Mi van azonban olyankor, mikor nem igazán vagy vele tisztában, hogy ez a szereplő most pozitív, vagy negatív? Vagy ha elvonatkoztatunk ettől a kérdéstől, akkor azon kezdhetünk el gondolkodni, hogy vajon lehet-e kedvelni valakit, aki ennyire hidegvérrel tapossa szét mások életét? Biztosan kell benne lenni valami jónak, hiszen akkor ez nem lehetne egy főszereplő karakter. Hiszen nem tehetnek egy gonosz embert főszereplővé, akkor nem akarná, senki sem nézni a sorozatot. Vagy mégis? Az is lehet, hogy nem gonosz, csak egyszerűen hidegvérrel éli az életét és nem érdekli, hogy a saját céljai esetleg ki másét keresztezhetik? Az egyik lehető legmegosztóbb karakter, akit az utóbbi években láttam sorozat főszereplőjeként. Az, hogy önmagában, egy darab papírra lefércelve is ilyen kivételes lenne-e, nem tudom, de az biztos, hogy Kevin Spacey egy zseniális figurát alkotott belőle. Kérdés, hogy van-e még egy olyan színész, aki hasonló zsenialitással tudta volna megalkotni Francis Underwood karakterét, de az biztos, hogy Mr. Spacey-vel, megnyerték a főnyereményt. Nem csak a producerek, hanem mi, sorozatrajongók is. Underwood, miután megnyeri elnökének a választásokat, nem kapja meg azt a pozíciót, amit megígérnek neki, így hadjáratot indít. Rejtve, de szépen lassan gondoskodik róla,

hogy mindenki az ő lekötelezettje legyen a kormányban. Az ő személye cipeli a hátán szinte az egész sorozatot, de természetesen van még mellette néhány nagyon kivételes színész és karakter. Robin Wright mindenképpen meg kell említeni, aki Mrs. Underwood-ot személyesíti meg. A sorozat számtalan díjjelölése közül, ő meg is kapta a maga Golden Globe díját. Hisz nem akármilyen feladat egy ennyire érzéketlen és hidegvérű asszonyt játszani, akin alig-alig látszik, hogy ő is „emberi lény”. Az övé is egészen megdöbbentő karakter. A sorozat egyik alappillére az ő házasságuk, ami inkább emlékeztet egy üzleti megállapodásra, mint érzelmeken alapuló szeretet kötelékére. Mindkettejük célja a hatalom és ezért képesek bárkin és bármin átgázolni, bármilyen eszközt felhasználva. Persze láthatunk olyan politikusokat is, akikben van helye érzelmeknek és nemes céloknak, mint például az eltévelyedet Peter Russo (Corey Stoll). Azonban azt is láthatjuk, hogy az Underwood-félék, miként bánnak el az ilyen Russokkal. Ha politika, akkor természetesen nem marathat ki a média sem. Ezt a szálat Zoe Barnes képviseli a sorozatban. Alapjaiban négyük sztorija ez, de ugye mindenki tudja, hogy kik azok, akik varhatóan előbb vagy utóbb lemorzsolódnak. Hisz a hatalom általában épp attól az, ami, hogy egyetlen ember kezében van. Akár gonosz, akár nem, akár pozitív, akár nem, erre Mr. Underwood, igencsak alkalmas személy.


SOROZAT

HANNIBAL 2. ÉVAD Láttuk az áprilisban érkező új évad első két részét! Írta: noxwill

A

Hannibal egy különös sorozat. Olyat vállal, amit nagyon kevesen: kendőzetlenül mutat be olyan brutális gyilkosságokat, amik messzemenően túlmutatnak bármin, amit eddig látni lehetett. Épp ez halmozott fel tetemes elismerést, valamint alapozta meg a sorozat sikerét, továbbá sokak kíváncsiságát, hogyan folytatódik a hírhedt Dr. Hannibal Lecter kifinomult és művészies bábjátéka. Amint azt mondottam, lehetőségünk volt megtekinteni a második évad első két részét, tulajdonképpen szinte mindenki előtt, hisz jelen sorok írásakor még Amerikában sem volt meg a premierje. A vetítése helyszíne az AXN budapesti irodája volt, az eseményen minden fontosabb sorozatokkal foglalkozó oldal egy-egy szerkesztője képviseltette magát. Az esemény tiszteletére a szervezők igazi, hamisíthatatlan Bloody Mary-vel várták az érkezőket, a végén pedig egy nagyon autentikus Hannibal tortával tették fel a koronát az esemény végére. A vetítés jó hangulatban zajlott, erre igazán nem lehetett panasz. Természetesen a beszámoló mellőzni fog minden nemű SPOILER-es utalást, de igyekszek minél több infót átadni. A cselekmény közvetlenül az első évad után játszódik. Az események felpörögtek, és most már nem csak pusztán arról szól a történet, milyen elmebeteg gyilkosokba botlik bele az FBI. A központban most is Will Graham (Hugh Dancy) különleges nyomozó áll, akinek a helyzete kissé megváltozott az előző évadban történtek miatt, és ez lesz a második évad katalizátora. Pontosabban az, hogy hogyan alakul az ő története. A másik központi elem természetesen a doktor, azaz Hannibal Lecter (Mads Mikkelsen), aki továbbra is olyan, mint volt: pedáns, kimért, de egyúttal stílusos, és hidegvérű (ezzel gondolom nem árulok el sok mindent). De hogy beszéljek is a látottakról: a sorozat ugyanolyan, mint volt, sőt! Továbbra is durva, pszichotikus és kemény. Bár lényegében kevesebb a vér, de a maszkmesterek továbbra is kitesznek magukért. A sorozat jól játszik a helyzettel, amit teremtett: a megtörtént események miatt már nem csak egy dolog kerül a középpontba, hanem már két, párhuzamos szálon fut a történet. Természetesen nem kell lemondanunk az őrült, kezelnivaló

58 / FilmMagazin

gyilkosokról sem, továbbra is számíthatunk művészien megkomponált gyilkosságokra. Konkrétan az első két részben is láthatunk ilyet. Mellőzi a nyílt brutalitást, de a látottak tényleg művészien vannak megcsinálva. A szereplők terén is várhatunk újításokat. Természetesen a megszokott karakterek hozzák a kötelezőt, de emellett bekerült pár ismerős név is: Cynthia Nixon (Szex és New York), Bernardo Bertolucci (Az álmodozók) és Micheal Pritt (Boardwalk Empire). Emellett 1-1 elrejtett vicces megjegyzés is látható, ami jót tesz a sorozatnak, tehát aki azt választja, hogy benevez a Hannibal második évadára, nem lő mellé. Továbbra is egy érdekfeszítő pszicho-thrillerrel állunk szemben, remek alakításokkal, izgalmas történésekkel. Itthon április 9-től lesz látható az AXN műsorán, a megszokott szerdai 22:00-ás kezdéssel.


FilmMagazin / 57


EXTRA

KÖNYVKRITIKA Bevallom, A beavatott előzetese annyira felbolygatott, hogy neki is álltam a könyvnek. És gyerekek, egy mondat sikít bennem amióta leraktam az első kötetet... Kérem szépen, így kell könyvet írni! Nem is tudom hová legyek a boldogságtól... És tényleg! Ha tehetném azonnal olvasnám a második részt, de az még nincs meg, én pedig kínomban a türelmetlenségtől az asztal szélét rágcsálom. Írta: Holhós Linda

N

em is tudom már hányszor morogtam amiatt, hogy nem találok eredetiséget a jelenleg megjelent könyvek körében. A beavatott egy disztópia, egy eltorzult jövőkép, és mint ilyennél, ennél is lehet tartani a klisék tömegétől. Az Éhezők Viadalának a világa meggyőzött, mert részben a saját történelmünkből merített ihletet, és mert ámulatba ejtő, hogy Collins mi mindent ki tudott hozni a sztoriból a trilógia végére. A disztópiák esetében is beszélhetünk egy jelenkori divat-

60 / FilmMagazin

hullámról. Korábban is volt már a műfajnak nem egy jeles képviselője, de az utóbbi években ez a műfaj is elkezdte újkori fénykorát élni. Ilyenkor lehet elkezdeni attól tartani, hogy gomba módjára elszaporodnak az ugyanazon csontot rágó regények – remek példaként rögtön ide lehetne sorolni az erotikus / romantikus műfajt, ahol jobbára már hónapok óta rendületlenül csak ugyanazt a sztorit adják ki a kiadók, legfeljebb a könyvek címe, és a szereplők neve más. Jelentem, Veronica Roth

világképe ragyogóan van felépítve. Annyira egyedi, amennyire annak kell lennie. Társadalmi felépítése fantáziadús. Öt nagy csoportra építkezik, az Őszintékre, az Önzetlenekre, a Bátrakra, a Műveltekre, és a Barátságosakra. Minden 16 évet betöltött gyermeket letesztelnek, hogy melyik csoporthoz klappol a leginkább, aztán a fiataloknak dönteniük kell, hogy melyik kasztot választják. Persze ez lehet az a csoport, amiben nevelkedtek, ahová születtek, de válthatnak csoportot is,


A beavatott 2011. április 25-én került a tengerentúli könyvespolcokra, nem sokkal később pedig Európát is meghódította.

és nem kötelező azt a csoportot választaniuk, amire elvileg a teszt szerint a legalkalmasabbak. Miután kiválasztották hogy hová is csatlakoznak, jól kiképzik, és vizsgáztatják őket. Aki nem felel meg, mehet Isten hírével, csoportnélkülivé válik, a társadalom peremére szorul, nem kap munkát, kitagadottá lesz. Aztán vannak még az Elfajzottak. Ők azok a fiatalok, akiket nem lehet egyértelműen besorolni, mivel az agyuk működése több csoport jellemzőjét is képes produkálni, így nehezebben irányíthatók, leginkább semennyire sem. Ebből egyenesen következik, hogy ezen egyedeket a társadalom előszeretettel likvidálja. Történetünk főhőse, Tris is Elfajzott. Egy Önzetlennek született lány, aki merészen csoportot vált, és beáll a Bátrakhoz. A csoportfelépítéses-elmélet nekem nagyon tetszett. Minden csoport más-más feladatot lát el a társadalmon belül. Az Önzetlenek a politikai réteg urai, mivel elvileg ők azok akik képesek úgy döntéseket hozni, hogy minden esetben a közjót veszik figyelembe. A Bátrak képezik az idézőjeles katonaságot. A Műveltek jelentik az agyat, ők azok akik a fejlődésért felelősek, és így tovább és így tovább… A csavart pedig az képezi, hogy nem minden csoport elégedett ezzel a társadalmi struktúrával, van amelyik hatalomra vágyik, szóval küszöbön a háború. Nem is tudom hová sikoltozzam az elégedettségemet, mivel ezek az alapok olyan kitűnő kis játszóteret képeznek, amiben öröm tobzódni. Csak hogy hívek maradjunk a szokásokhoz, jelen könyvünk is E/1-ben íródott. Még mindig nem a kedvencem ez a fajta megközelítés, mivel így csak egy szereplő gondolatait ismerjük meg, a többiek motivációira csak úgy derülhet fény, ha vagy kikövetkeztetjük azokat, vagy ha a mellékszereplő szófosó görcsöt kap, és szájbarágósan a tudtunkra adja a miértjeit. Mondanom sem kell, hogy itt is küszködtem némi hiányérzettel. Egyfelől Tris teljes könyvön átívelő önismereti krízise reális volt, mi több, szórakoztató, másfelől viszont Négyes (igen, Ő az a srác akivel majd romantikázni fogunk, és aki nem mellesleg Tris kiképzőtisztje) jellemfejlődése egy az egyben kimaradt. Már csak azért is, mert az Ő karaktere már egyenesben van. De

A FILM Az Éhezők viadala eddigi részeinek óriási sikere után nem meglepő, hogy nemsokára a mozikat is ellepik a hozzá hasonló felépítésű történetek. Ezek egyike A beavatott, mely március végén debütál majd a szélesvásznon. A hollywoodi fejesek annyira bíznak az arany tojást tojó tyúkjukban, hogy még jóval a film bemutatása előtt berendelték a második rész megfilmesítését is, ám míg A beavatottat Neil Burger (Csúcshatás) rendezte, addig A lázadót majd Robert Schwentke (RED) dirigálja majd. A főszerepet az Utódokban megismert Shailene Woodley kapta, aki emiatt a film miatt lépett vissza A Csodálatos Pókember széria Mary Jane szerepétől. Hogy ez jó döntés volt-e, az nemsokára kiderül… azért annyira jó lett volna belelátni a fejébe. Hogyan élte meg a fiatalságát? Mi hajtja előre? Miért pont Tris-t választja? Mit lát benne? Nem beszélve az apja és közte húzódó feszültségről, amit éppen hogy csak érintünk. De ne legyünk telhetetlenek! Vannak itt folytatások is... Abban is kell lennie olyan információnak, ami új és friss, így nem lőhetünk le minden poént az első kötetben… De akkor is hiányérzetem volt! Tudjuk be ezt önnön idiótaságomnak…

A mellékszereplők felépítése is tetszett. Mindegyik beteljesíti a rendeltetését. Van amelyiket sajnálhatjuk, van amelyik sorsán ledöbbenhetünk, és van amelyiknek élete tragikus fordulatot vesz. Annyira vannak árnyékoltan ábrázolva, amennyire kell ahhoz, hogy jelentsenek nekünk valamit. Hogy át tudjuk rajtuk keresztül érezni Tris veszteségeit. Mivel a történet zöme a Bátrak központjában játszódik, így hangulatilag elég egyértelmű löketet kapunk. Minden akörül mozog, hogyan tud-

FilmMagazin / 61


EXTRA

A FOLYTATÁSOK

ják a frissen belépett fiatalok legyőzni a saját félelmeiket. A kiképzés három fő részre oszlik. A fizikai erőpróbákon megtanulják a fegyverhasználatot, és a közelharcot – itt megy a csihipuhi vérzésig, hangsúlyozandó mennyire barbár is az ember ha arra kényszerítik –, a pszichikai gyakorlatokon hallucinációkon keresztül mindenki szembesül a saját félelmével, amit meg kell tanulnia uralni, a harmadik fázisban pedig ötvöződik a kettő – győzzük le önmagunkat, uraljuk a pánikot, a fizikai módszerek segítségével. Nekem a második, és a harmadik szakasz nyerte el leginkább a tetszésem. Félelmekben nincs hiány, kezdve a szokványostól – magasság, fulladás, bogarak –, az egyedi szorongásokig bezárólag – szülők, szerelem, kiszolgáltatottság. Van egy olyan rész a könyvben, amikor egy 100 emelet magas épületről egy kifeszített drótkötélen kell egy hevederbe szíjazva lesiklania Tris-nek… Amíg olvastam ezt a részt, szédültem. Az ágyamon feküdve szédültem. Na jó, tériszonyos is vagyok, nem is kicsit. Nekem már egy létra kihívásnak számít… De akkor is! Marhára élveztem! Szóval hangulatilag is le lettem nyűgözve.

62 / FilmMagazin

Romantika nélkül nem könyv egy könyv. Mivel mindkettő főhősünk Bátor, így egyvalamit már a legelején lemínuszolhatunk – itt nem lesz nyavalygás, hogy jaj, most tetszem-e neki, vagy sem, meg gyomorideg, ha meg akarnak csókolni. Persze Tris-ben lesz egy csöppnyi feszültség, mert – láss csodát! – itt legalább verbálisan megjelenik a szex lehetősége... és hát ne várjunk már feszültségmentességet egy 16 éves szűztől… Na de, ahogy az írónő ezt a témát lerendezi! Én egyrészt görnyedtem a nevetéstől, másrészt olyan büszke voltam a fiataljainkra, mint még soha könyvszereplőkre! Úgy nagyjából két-három bekezdés alatt letudják ennek a krízisnek a megvitatását. Mindenféle nagyobb érzelmi zűr nélkül, és mindemellett aranyosan. Imádtam! Még így felnőtt fejjel is megkedveltem Négyest, sőt még Trist is. Görcsösen szurkoltam is nekik, hogy kibimbózzon a románcuk. Ami még nagyon megnyerő volt, hogy annak ellenére, hogy konkrétan egy katonai kiképzést nézünk végig, nem egy helyen az írónő betesz a történetbe olyan elemeket, amiken keresztül tisztán érezhető, hogy a szereplők mégiscsak 16

éves tinik. Nem felnőttek, és sok esetben össze is vannak zavarodva. Csaponganak az elvárásaik, és a vágyaik között. Ezek az elemek nem olyan hangsúlyosak, hogy átfordítsák a teljes történetet száraz drámába, de elég hangsúlyosak ahhoz, hogy amikor kell, akkor megborzongjunk miattuk. Megkockáztatom, hogy ez a könyv van annyira jó – ha nem jobb (csak egy hajszállal) –, mint Az Éhezők Viadala. Az előzetes alapján talán már azt is le lehet szűrni, hogy a filmkészítők igyekeztek a legnagyobb pontossággal hűek lenni a könyvhöz. Ha a film csak feleannyira lesz meggyőző, mint a könyv, akkor én máris elégedett leszek. Mindenképp el fogok pocsékolni annyi pénzt, hogy moziban nézzem meg az adaptációt. És kicsit ugyan fanyalogva, de még azt is elismerem hogy Theo James nem rossz választás Négyesnek… Tris személyét illetően még vannak kétségeim. De filmtől függetlenül, a könyvet minden disztópiákat kedvelőnek csak ajánlani tudom.


FilmMagazin / 63


EXTRA

A BERNI KÖVET Ötvenhat után pár évvel két férfi újra felveszi a harcot az ellenséggel. Túszejtős thriller magyar módra, ahol nem fogsz kínosan felnevetni a dialógusokon, és a színészek játékán. Írta: Sanya08

M

agyar thriller? Ugyan már! Épphogy kihevertük a Halálkeringő által okozott lelki töréseket (idézzük fel: Dobó Kata kemény, Kern András lebilincselve), máris le akarnak a torkunkon nyomni egy újabb zsánerpróbálkozást? Biztos, hogy egészséges ez? Ráadásul pont egy történelmi kontextusba helyezett történettel szeretnének levenni minket a lábunkról? És… tv-re készült? Papírízű, élettelen dialógusok, kínosan magyar helyzetek és béna akciók.

Maga a tény, hogy nem ez lett a végeredmény, eszembe juttatja Billy Wilder örökbecsű mondását, miszerint egy jó filmhez három (azaz HÁROM) dolog kell: "Egy jó forgatókönyv, egy jó forgatókönyv és egy jó forgatókönyv." Esetünkben az alapanyagot Köbli Norbert szolgáltatta, aki ma az egyik legjobb névnek számít a szakmában (legutóbbi filmje, A vizsga is egész szép szakmai sikereket ért el), az ő számlájára írható az a fajta minőségigényt kielégíteni vágyó küzdés, ami a film minden

egyes képkockájában fellelhető. Nem elhanyagolható persze az sem, hogy Szász Attila az alacsony költségvetésnek a látszatát is igyekezte elkerülni, így az amerikai filmeket alapul véve fényképezte és dirigálta A berni követet olyan módon, hogy bravúrosan átsasszézott a koppintás és ügyetlen másolás bűzös kátránya fölött. Lássuk be, már ez is óriási eredménynek mondható: a néző egy percig nem érzi azt, hogy "mindezt már láttuk amerikai filmekben és ott jobb volt". Mert bár a módszerek

NÉHÁNY SZÓ A CIKK LÉTJOGOSULTSÁGÁRÓL Rutinos olvasóink tudhatják, hogy a lehető legritkább alkalmakkor szoktunk TV-filmekről cikket publikálni hiszen ezeknél az alkotásoknál viszonylag könnyen dönt az ember, hogy megnézi-e őket, avagy sem. A február végén bemutatott A berni követ esetében viszont úgy döntöttünk kivételt teszünk: egyrészt mert egy jó filmről beszélhetünk, másrészt pedig mert ezt a jó filmet magyarok alkották. Talán az MTV nemsokára ismét műsorára tűzi, hogy mindenki pótolhassa, aki az első alkalommal lemaradt róla!

64 / FilmMagazin


Köbli Norbert otthonosan mozog az ’56-os témájú filmekben, hiszen legutóbbi munkái (pl. A vizsga)) is ebben a környezetben játszódnak

amerikaiak, a narratíva levezetése szintúgy, a történet, a téma teljesen magyar, és egy percig sem érződik hamisnak a hangvétel. A történet maga első ránézésre teljesen egyszerűnek tűnik (a cselekményt illetően mindenképpen), de látszólagos egyszerűsége magában hordozza a magyar történelem egynéhány égető problémáját, kérdéseit. Ezek azonban szerencsére nem egy didaktikus, demagóg fércmunkában manifesztálódtak, hanem egy példásan feszes tempójú, körömrágós izgalmakat tartogató thrillerben, melynek láttán felmerül a nézőben a kérdés: miért látunk kicsiny hazánkban ilyen ritkán hasonlóan minőségi alkotást? Miért is nem adódik még több lehetőség arra, hogy leírjuk magyar színészeinkről, hogy milyen jól játszanak? Például ha megnézzük Kulka Jánost, már a film első posztere is árulkodik arról, mennyire uralja a szerepet. És tényleg. Nem csak a szerepet persze, az egész filmet magáévá teszi a jelenlétével. Az alamuszi, saját bőrét mentő kommunista fickó karaktere könnyedén beleeshetett volna az egydimenzióság pöcegödrébe, de a forgatókönyvvel karöltve Kulka érezhető lelkesedéssel és mindenekelőtt óriási profizmussal kelti életre Koroknait: élvezettel szemléljük min-

den egyes megrezdülését, a kiszámíthatóság pedig nem számít tényezőnek, mindig képes meglepetést okozni nekünk. Köbli Norbert laza ecsetvonásokkal, de annál érzékletesebben festi meg egy olyan ember portréját, aki bármire képes a túlélés érdekében. Az ügyeletes főgenya szerepében Szikszai Rémuszt láthattuk, az ő William Forsythe-ra emlékeztető fizimiskája eleve nyerő ötlet volt egy ilyen figura eljátszására. Meglátod és instant megutálod. Nincsenek ennyire szerencsés helyzetben a Szabó Kimmel Tamás és Kádas József által játszott túszejtők (illetve szabadságharcosok), akiknek már nem sikerült ennyire izgalmas karaktert írni. Sok panasz nem érheti őket, tisztességesen helytálltak, viszont azzal a ténnyel problémás helyzetben voltam, hogy valószínűleg nekik kellett volna szurkolnom. Ez nem mindig jött össze, hiába tudtam, hogy ők az igazságot akarják és szabadságharcosok… Nem tudtam mindig izgulni értük. Bocsi. Félreértés ne essék, nem is Kulkának szurkoltam, csak arról van szó, hogy őt szórakoztatóbb volt nézni és egy fokkal tisztábbak voltak a motivációi. Még ha morálisan nem is voltak azonos szinten a fogvatartóiéval. A hollywood-i eszközöket legutóbb Vágvölgyi B. András hasz-

nálta ennyire következetesen és tudatosan a Kolorádó kid című filmben (szintén az '56-os filmek sorozatát bővíti). Sajnos azóta nem rendezett semmit, pedig megnézném szívesen mi sülne ki egy KöbliVágvölgyi párosításból. Biztosra veszem, hogy érdekes és értékes zsánerparádé születne. Csak egy tipp: ha még nem láttátok a Kolorádó kid-et, úgy nézzétek mihamarabb! Méltatlanul elfeledett kis gyöngyszem. Szóval: zárásként mit is mondhatnék még? Ne is beszéljünk olyan sületlenségeket, hogy a magyar film halott. Nem az. Feltörőben van és még ha az arány nem is szól egyelőre a jó filmek javára, a mérleg nyelve lassan, lassacskán jó helyre áll és akkor örülhetünk. Tehetségek vannak dögivel, csak figyelni kell, hogy ne legyenek eltékozolva. A berni követ pedig nagyon jó film és nem csupán magyar viszonylatban. Hanem amúgy is.

Stáblista Rendező: Szász Attila Főszereplők: Kulka János, Kádas József, Szabó Kimmel Tamás Forgalmazó: MTVA Hazai premier időpontja: TV-ben, február 22-én

FilmMagazin / 65


FILMKLASSZIKUS

A HÉT MESTERLÖVÉSZ A hét mesterlövész bizonyára az a mű, amit egyetlen filmszerető embernek sem kell különösképpen bemutatni, pont ezért kifejezetten nehéz róla érdemi újdonságot írni. Ilyenkor mindig visszatérek a gyökerekhez, ezalatt azt értem, hogy elkezdem keresni a filmben azt az elemet, aminek köszönhetően 70 évvel később is ugyanabban a fényben tündököl. Nem beszélhetek mindenki nevében, ám számomra végül egyértelművé vált ez a tényező... Írta: Török Tamás m mielőtt erre kitérnék, leszögeznék valamit, ami még jobban megerősíti a film érdemeit: a személyes nosztalgia-faktor teljes hiányát. Én a film megjelenésekor durván 35 évre voltam még a földi élettől, és a gyerekkorom filmes élményeiből valahogy kimaradt A hét mesterlövész. Mindezek ellenére John Sturges klasszikusa elérte nálam, hogy ugyanazzal a gyermeki lelkesedéssel nézzem végig a két órás cselekményt, mint pl. A nagy szökés esetében. Őszintén szólva nem tudom, hogy ezt a szerepet mely mai filmek fogják átvenni a jövőben. Mi mindenesetre most maradjunk A hét mesterlövésznél.

Á

66 / FilmMagazin

Történetünk egy kis mexikói falu megismerésével indul, ahova meghatározott időközönként a Calvera néven ismert vadnyugati rosszfiú vissza-visszatér, hogy mindenféle fizetség nélkül elvegye a falusiak által szorgosan megtermelt élelmet. Annyit persze pont hagy nekik "nagylelkűség" címszó alatt, amenynyiből életben tudnak maradni, csak hogy a termelés tovább folytatódhasson. Ám a parasztok türelme sem véges, egy nap megelégelik ezt a bánásmódot és hárman a város felé veszik az irányt, hogy segítségre leljenek. Ezt a tapasztalt lövész, Chris Adams személyében találják meg, aki a rendkívül alacsony fizet-

ség ellenére csapatot toboroz, hogy egyszer s mindenkorra felszabadíthassa a kis mexikói falut. A mára már tipikussá vált western történet egészen meglepő morális mélységeket hordoz magában. Számomra a film legérdekesebb pontját képezte, ahogyan a hét (többnyire) vérprofi pisztolyhős érzelmileg kötődni kezd a falu egyszerű embereihez. Ezt az elhivatottság már akkor érezhettük a hét férfin, amikor a szinte nulla fizetség ellenére is elfogadták a munkát. Természetesen mindannyiuk motivációjáról napestig lehetne értekezni, ám én azt mondom, hogy a puszta jó szándék és betyárbecsület fúziója munkálkodott


bennük. Ezt leginkább a Charles Bronson által alakított Bernardo O'Reilly volt képes szavakba önteni, miközben a falu pár fiataljának mutatott megindítóan jó példát. Amiért nyugodtan vettem egy kalap alá a hét cowboyt az nem más, minthogy nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett kidolgozottságról, már ami a karaktereket illeti. A párbeszédek mennyisége a minimum értéken pörög a film során, ami abszolút indokolt, ugyanis hőseink tényleg csak akkor beszélnek, amikor muszáj, ám olyankor minden szónak súlya van. Ám a karakterekbe mégsem ezek a szavak viszik bele valódi mélységet, hanem az őket alakító színészek. Steve McQueen-nek, Charles Bronson-nak vagy Yul Brynner-nek bőven elég annyit tenni, hogy minden szó nélkül csak állnak a vadnyugati tájjal a hátuk mögött, és csak merednek előre a nagy semmibe. Ezt manapság a kritikusok lehet, hogy színészileg nem sokba néznék, ám az előbb említett úriemberekről tényleg csak a korona hiányzott ahhoz, hogy igazi királyoknak nevezhessük őket. A cikk elején beharangozott gyermeki rajongás nálam pontosan ezzel magyarázható. McQueen-ék gyakorlatilag minden megerőltetés nélkül voltak halálosan hitelesek, és ez teszi A hét mesterlövészt és társait örökérvényű alkotásokká. Persze

IDÉZET A FILMBŐL Chris Adams: Reggelt! Harry Luck mondta, hogy szűkölködsz. Bernardo O'Reilly (fát vág egy tál levesért): Nem, azért csinálom ezt, mert milliomos vagyok. Chris Adams: Volna egy munka hat embernek. Őrizni egy falut. Bernardo O'Reilly (miközben aprítja a fát): Mennyi az ellenség? Chris Adams: Harminc puska. Bernardo O'Reilly (megütközve): Csodálom az esélyek iránti érzéked Chris Adams: Ennél rosszabb esélyt is vállaltál a travisi harcokban. Bernardo O'Reilly: Csakhogy azért hatszáz dollárt kaptam… Vin: Tudjuk, hogy Salinast egy hónap alatt megtisztítottad. Bernardo O'Reilly: Azért nyolcszáz dollárt kaptam… Vin: Nagy árad van! Bernardo O'Reilly (megáll): Igen. Nekem nagy áram van. Chris Adams: Ők húsz dollárt fizetnek. Bernardo O'Reilly (dühödten folytatja a favágást, majd mikor Chris és Vin elindulnak, utánuk szól): Húsz dollárt? Manapság az sok...

nem feledkezhetünk meg a stáb többi tagjáról sem, akik szintén tettek arról, hogy minőségi munka kerüljön ki a kezük közül. A hét mesterlövészben nagyítóval kereshetjük a hatásvadász elemeket, nem fogunk találni, egyet sem. A tökéletesen felelevenített vadnyugati környezet, a hibátlan jelmeztervezés és a mesterien megkomponált tűzharcok mind iránymutatóak voltak a következő generációk westernfilmjeinek. Egyedül az Elmer Bernstein által szerzett zene az, amit nem igazán tudok kiemelni. Nálam sok esetben – ahogy itt is – a zenék képezik e klasszikusok gyengepontjait, bár A

hét mesterlövész esetében egyáltalán nem ütött el a film hangulatától az aláfestés, ám én mégis hiányoltam egy Ennio Morricone-féle mesterművet. Mit is mondhatnék végszónak? Nagyon sablon szöveg, ám teljesen igaz, hogy A hét mesterlövész tipikusan egy olyan alkotás, ami önmagáért beszél. Ha nem látta az ember hiába olvas róla, ez olyan, mintha vaknak magyaráznánk a színeket. Az is előfordulhat, hogy valaki egyáltalán nem találja meg a számításait a filmben, ám ha mégis, akkor gyakorlatilag az örök fiatalság elixérjére bukkan rá.

FilmMagazin / 67


KÖV. HÓNAP

AMERIKA KAPITÁNY - A TÉL KATONÁJA A Marvel legújabb képregény-adaptációja, az Amerikai kapitány - A tél katonája a Bosszúállók eseményeit követően játszódik. Steve Rogers - aki az 1940-es évek elején vet részt az USA hadseregének titkos kísérletében most Washingtonban éli csendes hétköznapjait és próbál alkalmazkodni a modern világ kihívásaihoz. Azonban amikor a terrorelhárítással és hírszerzéssel foglalkozó S.H.I.E.L.D. egyik munkatársát megtámadják, a férfi egy olyan összeesküvés közepén találja magát, amely az egész világot fenyegeti. Újra feltűnik a színen a Bosszúállókból ismert szövetségese, a Fekete Özvegy is, akivel minden erejükre szükségük lesz, hogy felderítsék a konspirációt és leküzdjék a megsemmisítésükre küldött bérgyilkosok hadát. Amikor rájönnek, hogy valójában mivel állnak szemben, felismerik, hogy további partnerekre lesz szükségük, ha győzni szeretnének. Csatlakozik hozzájuk legújabb szövetségesük, Sólyom is, azonban még így is minden erejükre szükségük lesz, mivel váratlanul egy rendkívül erős ellenféllel, a Tél Katonájával találják szemben magukat.

TRANSZCENDENS Dr. Will Caster (Johnny Depp) a mesterséges intelligencia legelismertebb szakértője, egy olyan gép létrehozásán dolgozik, amely ötvözi a világ összes tudását az emberi érzelmek teljes skálájával. A sok vitára okot adó kísérletei híressé tették, ugyanakkor első számú célpontja lett egy radikális technológiaellenes csoportnak, akik meg akarják állítani. Bármi áron. A veszélyes szervezet merényletet követ el a népszerű tudós ellen. Tettükkel egy számukra is teljesen váratlan folyamatot idéznek elő: Caster az általa kifejlesztett gép tesztalanyává válik. Caster felesége, Evelyn (Rebecca Hall), és legjobb barátja, Max (Paul Bettany) úgy döntenek, hogy a haldokló Will tudatát feltöltik a gépbe. Azonban, ha bármi kimarad, akár egy gondolat, vagy egy régi emlék már nem biztos, hogy ugyanannak az elmének adnak életet, akit egyszer ismertek.

68 / FilmMagazin



2014március