Page 1

2001: ŰRODÜSSZEIA I A KELET I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2013. október

EXKLUZÍV

ALFONSO CUARÓN A TÚLÉLŐK ITT A VÉGE AZ ÉV FILMJE? GRAVITÁCIÓ ÖRÖK BÉKE ISTENI MŰSZAK

FOGSÁGBAN DON JON I IRON SKY I IDŐRŐL IDŐRE I CARRIE


KEDVES OLVASÓK! O

któberben végre ismét ránk szakadtak a minőségi filmek, amiket a nagy nyári koplalás után meg is érdemeltünk. Bár minden filmre nem jutott sem időnk, sem energiánk (így maradt ki például a Last Vegas, az Adéle élete és hasonlók), de ígérem, a következő számban majd megpróbálunk visszatérni rájuk. Addig viszont gyönyörködjünk az ehavi anyagokban, mert hihetetlen tartalommal töltöttük meg az októberi szám oldalait. Láttuk például a Gravitációt, és olyanynyira lenyűgözött bennünket, hogy 8 oldalt szántuk a hozzá kapcsolódó élményeink részletezésére. Cikkünkből a véleményünk mellett számos kulisszatitok, érdekesség, tudományos információ kiderül, érdemes hát elolvasni. A film sikerében óriási szerepet játszott a rendező, Alfonso Cuarón, akinek a munkássága előtt egy 4 oldalas portréval tisztelgünk. Másik grandiózus kritikánk a Fogságban című filmről született és bár a cikket Holhós Linda írta, a végén található értékelést már egymás százalékainak az átlagából adtuk rá. És bár nem akarom elárulni a 6 oldalas kritikánk végső konklúzióját, annyit elárulhatok, hogy nem hiába

választottuk az októberi címlaptémánknak… Harmadik nagy kritikánk Richard Curtis utolsó rendezéséről, az Időről időre című filmről született, de láttuk még az Iron Sky rendezői változatát, a Joseph Gordon-Levitt rendezői bemutatkozásaként funkcionáló Don Jon-t, a tinédzserkori problémákkal foglalkozó A nyár királyait, valamint a felejthetetlen Itt a vége című filmet is. Háttérrovatunk ezúttal egy kicsit szűkösebb lett a megszokottnál, ám a rövidség szerencsére nem ment a minőség rovására, remek cikkekkel találkozhattok azon belül is. Kárpótlásul pedig extra mennyiségű sorozatajánlót kaptok, hiszen bemutatjuk nektek a Sons of Anarchy-t (magyarul: Kemény motorosok), valamint kiveséztük az Agents of S.H.I.E.L.D. pilot epizódját is. Filmklasszikus rovatunkba egy igazi kultfilm került, méghozzá Stanley Kubrick 2001: Ürodüsszeia című filmje, mely az 1968 -as bemutatásakor alapjaiban reformálta meg a sci-fi műfaját, hatását pedig még ma is érezzük a tudományos-fantasztikus világ legtöbb képviselőjén. Nincs is más hátra, minthogy jó szórakozást kívánjak a mostani lapszámunkhoz is!

CÍMLAPSZTORI: „Ünnep, családlátogatás, idill minden mennyiségben. Két baráti házaspár, hasonló életkörülményekkel, hasonló korú gyermekekkel, teljes összhangban. Az első képkockákon keresztül megismerjük mit is fognak az érintettek elveszteni a kétségbeesés zászlaja alatt.” >> 30.

KIEMELT KRITIKA: „Voltaképp semmi más nincs is a Gravitációban, csak nyers fizika, valamint egy megrázóan erős üzenet azzal kapcsolatban, hogy a földi evolúció állítólagos csúcsa milyen picike, a közömbös világegyetem milyen nagy, és az előbbi milyen meglepően kevéssé illik az utóbbiba. Hogy ez képes-e lekötni másfél órán át? Meglepő, de igen.” >> 18.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. október 16.

2 / FilmMagazin



HÁTTÉR

HÍRCSOKOR A "SZTÁRPÁR" ÚJRA EGYÜTT Nem, nem két celeb szerelmi életéről van itt szó, hanem Ben Affleckről és Matt Damonról. A két jóbarát ezúttal sem a kamerák előtt, hanem inkább mögöttük, a produceri munkában segíti majd egymást, ráadásul az Oscar-díjas páros nem is mozifilmet csinál, hanem a CBS csatornának készít egy TV-filmet. A vígjáték címe "More Time With Family" lesz, főszereplőjét a Tom Papa nevű, ismert komikus játssza, aki a történet szerint kilép a munkahelyéről, feladja egész addigi életét, csak hogy több időt tölthessen családjával, de aztán kiderül, hogy az említett família nem kifejezetten örül ennek a döntésnek. LEE DANIELS MEGINT MERÉSZ A Boldogság ára című film rendezője új produkción töri fejét, habár idehaza még be sem mutatták következő, A komornyik címre hallgató, kritikusok által már elismert művét. Tervei szerint ezúttal is kényes témát feszeget majd: következő filmje két akcióhős-szerű férfiről szól, akikről a

4 / FilmMagazin

nézők egészen a történet végéig nem fogják tudni, hogy valójában melegek. Daniels, akiről köztudott a homoszexualitása, és nem is titkolja, Alex Pettyfert, a Magic Mike és a Negyedik fiatal sztárját szeretné a pár egyik felének szerepében látni. A másik főszereplőt alakító színészt még nem találta meg. HOLLYWOOD RÁTALÁLT A VALÓSÁG SZÉPSÉGÉRE Az elmúlt években feltűnően nagy hangsúlyt kaptak az ismert, létező személyek életrajzának adaptációi, de az idei és a következő év felhozatala mellett már tényleg nem lehet elmenni szó nélkül. Idén a mozik nem csak történelmi alakok, hanem botrányhősök (The Bling Ring), népszerű politikai személyiségek (Diana hercegnő, Grace Kelly, Martin Luther King), sportolók (Nelson Mandela, Niki Lauda), de még rettenthetetlen zsenik (Julian Assange) és feledhetetlen művészek (Walt Disney) életét is feldolgozzák, a sornak pedig itt még messze nincs vége. Az utóbbi időben is nagy sikerük volt az

ilyen témájú filmeknek, gondoljunk csak a tavalyi Oscar-díj átadásra, ahol a Lincoln című filmet a legjobb film díjára is jelölték. Készüljünk fel, a pletykalapok és történelemkönyvek lapjairól ismert személyeket mostantól egyre sűrűbben látjuk majd viszont a mozivásznon is. ABRAMS A VALÓDIBAN HISZ Hiába kérdeznénk J.J. Abramset a Star Wars 2015-ben mozikba kerülő új részéről, az egyébként is titokzatos ember nem árul el semmit; sem a színészjelöltjeit, sem az eljövendő filmek hangulatát, semmit. Ennek oka azonban főleg az, hogy a folyamat még nagyon az elején tart. Többnyire csak pletykákból táplálkozhatnak a fanatikus rajongók, akik talán már megbocsájtották, hogy ugyanaz a személy köthető az új Star Wars filmekhez, mint aki a friss Star Trek filmeket is csinálta. Abrams annyit azért elárult, igyekezni fog olyan autentikusra, izgalmasra, érzelmesre csinálni a Csillagok háborúja hetedik részét, amennyire csak tőle telik. „Emlékszem, mikor


Ebben a rovatunkban a két lapszám között eltelt időszak legérdekesebb híreit, pletykáit tárjuk az olvasók elé.

én voltam 11 éves, végre láttam az első részt. Olyan hitelesnek, igazinak tűnt az egész, és ugyanerről olvastam mostanában más rajongóktól is; hogy szeretnék, ha az új film valódinak érződne. Úgy is lesz. ” Tekintve a technika fejlődését, ezt elérni talán nem is lesz olyan nehéz. A MILLIÁRDOS SZÉKE ÚJRA ÜRES Charlie Hunnam, akit a Kemény motorosok című sorozatból és a Tűzgyűrűből ismerhetünk, elhagyta a Szürke ötven árnyalata című filmet. TV-s produkcióira, időhiányra hivatkozik, de ma már kevés az olyan ember, aki ne hallott volna az egyesek szerint botrányos, mások szerint egyszerűen unalmas, megint mások szerint viszont izgalmas, erotikától fűtött, brutális szerelmi történetről, ami nagy esély lehet egy kevésbé ismert színésznek arra, hogy a nevét megismerje a világ. Vagy legalábbis a világ női. A könyvtrilógia megosztotta az olvasó közönséget, akárcsak anno a Twilight vámpírjai. A Szürke ötven árnyalatának megfilmesítésén most dolgoznának, de a produkcióhoz így kereshetik az új főszereplőt. Hunnam egyébként nem az első színész, aki visszamondja a szerepet. Vajon tényleg nincs ideje a milliárdos csábító, Christian Grey szerepére, vagy csak tudja, hogy úgy járna, mint Robert Pattinson, aki élete végéig sem fogja tudni levakarni magáról a csillámport?

ROBOTOK HELYETT HÚS ÉS FŐLEG VÉR Michael Bay horrorra vágyik. "Régóta gondolkozom egy saját, általam finanszírozott horrorfilmen – mondja Bay. – Imádom ezt a műfajt, mivel itt a sztár maga a film." A horror igazi rajongói azonban nem biztos, hogy örülnének ennek, több okból sem. Az utóbbi időben számtalan remake és adaptáció készült, és valljuk be, legtöbbje valóban nem volt méltó az eredeti, borzongató változatukhoz, Bay személye pedig egyébként is kissé megosztó. Majd meglátjuk, mi sül ki ebből a régóta dédelgetett álmából. HARRY POTTER BESTIÁI ÉLETRE KELNEK Harry Potter univerzuma volt, van, és lesz is, legalábbis ha a könyvek írónőjén és a Warner Bros.-on múlik. Azt tervezik, hogy a Harry Potter könyvekhez kiadott "segédanyagok" egyikét filmesítik meg, pontosabban azt veszik alapul. A Legendás lények és gondozásuk címre hallgató mű a varázslóvilág szörnyetegeinek egyfajta lexikonja; az írónő és a Warner Bros. ennek a könyvnek a fiktív íróját és kalandjait szeretnék filmvásznon látni. Rowling állítólag nem anyagi okok, hanem lelkesedés és személyes érzelmek miatt döntött így, ami végül is hihető… a nyolc film eddig összesen mintegy nyolc milliárd dollár bevételt hozott, valószínűleg senki sem küszködik pénzügyi gondokkal.

FilmMagazin / 5


HÁTTÉR

MACHETE GYILKOL Az egész csak egy poénnak indult, egy jópofa kamu-előzetesnek, amely kinőtte magát egy egészestés filmmé. Pár évvel a korrekt kritikai visszhangot kapott első rész után itt van a folytatás, mely – ha hihetünk a híreknek – még vadabb lesz, még durvább, még elszálltabb és még véresebb. Írta: Sanya08

A

fergeteges sztárparádét felvonultató film (na, soroljunk egy kicsit: Alexa Vega, Lady Gaga, Antonio Banderas, Walton Goggins, Charlie Sheen, Mel Gibson, Cuba Gooding Jr., Danny Trejo) valószínűleg nem a történet fordulatosságával vagy a karakterek mélységeivel fog minket levenni a lábunkról. Hanem inkább az exploitation-filmeket idéző – Rodriguez által csúcsra járatott – esztétikával, melybe beletartozik mind a belezés, ilyen-olyan, mérhetetlen kreativitással kiötölt halálnemek (lásd a trailerben is mutatott propellerbe hajítás), mind pedig a hiányos öltözetű, dögös lányok. A film egyik pikáns érdekessége, hogy ugyanaz az Alexa Vega, aki a rendező Kémkölykök-trilógiájában az egyik kémkölyköt játszotta, most egy felnőtt, meglehetősen szexi bérgyilkost alakít. A Machete gyilkol-t azonban valószínűleg nem csak Alexa Vega testéért érdemes majd megnézni, hanem azért is, hogy lássuk, miként játssza el Mel Gibson a főállású go-

6 / FilmMagazin

nosztevőt, akinek ilyen szerepe még sosem volt. Egyáltalán, még ha alakított is ezelőtt negatív figurát (ha azt nézzük, a Visszavágó Portere nem kifejezetten jófiú), főgonoszt még soha, és az előzetesek, valamint a hírek szerint nagyon is jól érezte magát Luther Voz bőrébe bújva, aki el akarja törölni a föld színéről Amerikát. Igazi örömteli, „overthe-top”-alakításra számíthatunk. És ha már ilyen fába vágja a fejszéjét, akkor jobb, ha számol azzal, hogy ebben a fura és bizarr filmes univerzumban az USA elnöke nem más, mint Charlie Sheen, ő pedig nem rest felbérelni Machetét, hogy tegyen rendet és öljön meg pár embert. Machete útját aztán egy speciális és profi bérgyilkosbanda fogja keresztezni (többek között egy prostikból álló banda, akiknek vezére egy nő golyószóró melltartókkal), na meg sok-sok veszély, amik persze hősünknek meg se kottyannak. Robert Rodriguez tehát elkészítette a várva várt folytatást. A kritikai visszhang egyelőre nem nevezhető

egyöntetűen jónak, viszont annyi leszűrhető, hogy kő kövön nem fog maradni. Ez a folyamatos múltidézés és hommage biztos sokaknak nem jön be, de akik csak egy egyszerű, agykikapcsolós mókára várnak a hétköznapok fáradalmai után, azok úgy vélem, hogy meg fogják találni számításukat. Elvégre rosszul nagyon nem sülhet el egy olyan film, ami eleve a rossz ízlésre épít és direktbe űzi a tongue-in-cheek-et. Még ha a forgatókönyv nagyon távol áll majd a legjobbtól, abban bízhatunk, hogy Danny Trejo sztoikus sziklaarca és az őrült cselekmény / akciók csalnak némi mosolyt a fáradt arcokra.

Stáblista Rendező: Robert Rodriguez Főszereplők: Danny Trejo, Sofía Vergara, Michelle Rodriguez Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 17.


HÁTTÉR

CARRIE Stephen King Carrie című könyve 1974-ben jelent meg, és a kultikus szerző első sikeres műveként tartjuk számon – pedig a legenda szerint, King annyira nem volt elégedett a végeredménnyel, hogy szó szerint kukázta az egészet. A felesége viszont megtalálta a papírokat a szemetesben, és annyira megtetszett neki a kézirat, hogy ragaszkodott a kiadásához. A többi pedig már történelem… Írta: alien

A

természetfeletti erővel megáldott Carrie White történetére Hollywood is felfigyelt, a jogokra Brian De Palma csapott le 1976-ban, és pályafutásának egyik legjobb filmjét készítette el belőle. A sikerhez persze nagymértékben hozzájárult a címszerepet, valamint a Carrie anyját játszó Sissy Spacek és Piper Laurie felejthetetlen alakítása is.

A remake elkészítésének feladatát Kimberly Peirce (A fiúk nem sírnak) kapta meg, aki viszont csak úgy volt hajlandó részt venni a projektben, ha arra Stephen King és Brian De Palma is az áldását adja. A történet „modernebb” megközelítése egyből elnyerte a tetszésüket, így zöld utat kapott a dolog. Sissy Spacek utódjának kezdetben Lindsay Lohant szánták, ami igazán merész húzás lett volna, ám végül ilyen-olyan okok miatt nem valósult meg. A következő jelölt a Kick Ass filmek sikerének köszönhetően egyre felkapottabb Chloë Grace Moretz volt, aki viszont már örömmel rábólintott a felkérésre. Margaret White „megtalálása” már közel sem okozott ekkora dilemmát, hiszen Julianne Moore-nál nem is találhattak volna jobb színészt a vallási áhítattól megbolondult anya szerepére. Az ilyen karakterek amúgy is hálás szerepek, legutóbb például Barbara Hershey alakított hasonló anyafigurát Oscarjelölést érően a Fekete hattyúban.

A forgatás leginkább kanadai helyszíneken zajlott, és 49 napig tartott. De mégis mi értelme volt megcsinálni ezt a filmet? Nos, erre a kérdésre majd csak a premiert követően tudunk érdemben válaszolni, az viszont biztos, hogy a készítők nem voltak restek még az alapanyagon is változtatni a még nagyobb hatás elérése érdekében. A befejezésnek például 5 különböző változata készült el, és tesztvetítéseken mérték fel azt, hogy melyiknek van a legnagyobb sikere. Talán ez a plusz meló volt az oka annak, hogy a film bemutatójának időpontját 2013 márciusáról október 17-ére rakták át.

Stáblista Rendező: Kimbery Pierce Főszereplők: Chloë Grace Moretz, Julianne Moore Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 24.

FilmMagazin / 7


HÁTTÉR

ISTENI MŰSZAK Örök béke. Írta: Vampka

H

azánkban a filmipar nem mondható virágzó üzletágnak, de a tehetséges magyar szakemberek nem adják fel, ráadásul szinte mindig eredeti, érdekes, ütős darabok kerülnek ki a kezeik közül. A legújabb film, az Isteni műszak sem egy átlagos mozi. Bodzsár Márk rendező első nagyjátékfilmje Milán, egy mentőápoló kalandjait meséli el, bőven megszórva jól ismert, „magyaros” fekete humorral, abszurditással, nagy igazságokkal és nem mindennapi, mégsem idegen karakterekkel. A történet a délszláv háború idején játszódik. A főszereplő Milán félig horvát, félig magyar srác (Ötvös András) 1992-ben dezertál a horvát seregből, a délszláv háború második évében átszökik Magyarországra Jugoszláviából, és mivel korábban orvostanhallgató volt, szerez magának munkát a budapesti mentőknél. Három főből álló éjszakai csapat tagjává válik. Két rohammentős társa, Kis Tamás

8 / FilmMagazin

(Keresztes Tamás), valamint a mentőautó sofőrje és egyben a csapat főnöke, Fék doktor (Rába Roland) lesz. Milán alapjaiban egy lelkiismeretes, kedves és lelkes srác, épp ezért éri váratlanul és kellemetlenül, mikor szembesül a ténnyel: társai szó szerint válogatnak a betegek között. Nem csak életeket mentenek meg, hanem néha az idősek, menthetetlenek, vagy a halálos betegek közül sokat egyszerűen hagynak meghalni, sőt az is megesik, hogy kifejezetten siettetik a halált. A srác rádöbben arra is, hogy a számos illegális eutanáziának komoly üzleti oldala van. Nehezen vallja be magának, hogy a mentőautó hátuljában, titokban lezajló eseményekből származó pénzre neki is szüksége van, ezzel ugyanis talán ki tudná szabadítani a szarajevói ostromgyűrűben rekedt bosnyák menyasszonyát (Stork Natasa), akivel csak telefonon tudja tartani a kapcsolatot. Kénytelen hát belemenni az üzletbe.

Bűnök egész sora vár rá, fokozatosan része lesz a borzalmaknak, ám egyúttal gyakorlott mentőssé is válik. Átéli az életmentéssel járó eufóriát, közben azonban szembe kell néznie a halál ezer meg ezer arcával és saját lelkiismeretével is. A fiatal, mindössze 29 éves rendező, Bodzsár Márk mindig is közel állt a filmekhez, tanult politológiát, próbálkozott az újságírással, de aztán a forgatókönyvírás kezdte komolyan érdekelni. Végül mégis a rendezői székben kötött ki, hála az egyetemi rendezői óráknak. Saját bevallása szerint már kiskorában is sokat foglalkoztatták a rajzfilmek, a dolgok szerkezete, imádott olvasni is, írni is, édesapja ráadásul először gyártásvezetőként, később pedig producerként sokszor elvitte magával a forgatásokra, így esélyes volt, hogy egy nap ő is a filmvilágban talál majd helyet magának. Jelen pillanatban is a következő filmtervein, két forgatókönyvön dolgozik.


Régen volt már, amikor egy magyar film trailere ekkora sikert ért volna el. Az alapján nyugodtan bizakodhatunk.

Eleinte tévéfilmeket és kisfilmeket forgatott, az Isteni műszak az első hosszabb filmje, aminek producere egyébként a fent említett édesapa, Bodzsár István. A forgatás 42 napig tartott, de már hosszú ideje készült a háttérben, még az „Örök béke” munkacímet viselve. Akkoriban az MMKA is támogatta volna a filmet, végül azonban csak egy pilotfilmre jutott pénz, ráadásul a mentősök is felháborodtak a témán és sztorin. Győrfi Pál, az Országos Mentőtiszti Szolgálat szóvivője úgy gondolta, ezek után az emberek még kevésbé bíznak majd meg a mentősökben és orvosokban, emellett az Isteni műszak ötlete valójában egy, a film történetéhez hasonló, lengyel botrány miatt pattant ki a rendező fejéből. Azóta majdnem két év telt el. A konfliktust elsimították, sőt, a film körüli felhajtásból végül előny is származott; felfigyeltek az alkotásra, 2012 őszén a Filmalap beszállt, és 206,5 millió forinttal támogatta a film

elkészültét, az Isteni műszakot így összesen 305 millió forintból tudták megcsinálni. Erre szükség is volt, ha a stáb és a színészek nem akartak embertelen körülmények között, hatalmas feszültség alatt dolgozni, így is rengeteg időt töltöttek éjszakai felvételek készítésével, sötétben, hidegben, amit megkövetelt a film hangulata. Mint minden filmforgatáson, itt is akadtak nehézségek, de mindent hamar meg tudtak oldani. A színészek összeválogatása is könynyen ment, hamar megvolt; a rendező a főszereplőt már évekkel ezelőtt megtalálta magának, és a kezdetektől voltak más karakterekre is konkrét kiszemeltjei. Mivel akadtak jelenetek, amikben nem magyarul beszélnek, és elviekben nem Magyarországon játszódnak – bár ezeket is idehaza, többnyire Budapesten vették fel –, ezért szerettek volna külföldi színészeket is szerződtetni, de ez nem sikerült, úgyhogy a magyar színészeknek kellett elsajátíta-

niuk az idegen nyelvet és a helyes kiejtést. Ehhez még természetesen hozzájött a mentős karakterek egészségügyi oktatása is. Forgatási helyszínül Budapest több pontját választották, de a legtöbbet használt tér a mentőautó belseje volt. Az Isteni műszak számos filmes fesztiválon bemutatkozik októberben. Először Varsóban mutatja meg magát, utána a luxemburgi filmfesztiválon, majd a nagyszabású spanyol filmünnep, a Valladolid következik, október 24-étől pedig a hazai mozikba is megérkezik, ahol végre mi is láthatjuk majd.

Stáblista Rendező: Bodzsár Márk Főszereplők: Ötvös András, Keresztes Tamás, Rába Roland Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 24.

FilmMagazin / 9


HÁTTÉR

TURBO

Aki nem unja még a Dream Works és a 20th Century Fox animációs filmjeit annak van egy jó hírünk, hiszen 2013. október 17-én mutatják be a mozikba a Turbó című szuperfilmet, melynek eredetijében olyan világsztárok szerepelnek, mint Ryan Reynolds, Samuel L. Jackson vagy a szuperszexi Michelle Rodriguez. Írta: Veszják

A

Madagaszkár és a Kung Fu Panda alkotói teljes gázzal pörgő animációs vígjátékot készítettek – 3D-ben! A film hőse egy kerti csiga, aki magasabb fokozatra kapcsol, mert egy fura baleset révén csodálatos képességre tesz szert: szupergyors lesz. Villámsebesen szerez is magának néhány új barátot, laza, nagydumás közúti csigákat, akiktől megtanulja, hogy a száguldás is csak jó barátok közt az igazi. Együtt repesztenek a nagy álom felé: Turbó meg akarja nyerni a legendás autóversenyt, az Indy

10 / FilmMagazin

500-at! Turbo tehát aprócska fickó, hatalmas álmokkal. Nem elégíti ki a tunya csigatempó és az unott piszmogás a paradicsompalántákon: az autóversenyek világába vágyik, és maga is száguldani akar. A többi csiga elnéző derűvel tekint rá, bátyja, Chet viszont aggódik érte. Chet elve, hogy lassan járj, tovább érsz, és attól fél, hogy Turbó sebességmániája katasztrófához vezet. Turbó először odahaza gyakorol, de nem igazán sikerül felgyorsulnia. Ez az anyatermészet parancsa, mutat rá szkeptikus bátyja, de Turbó nem

csügged, és nekivág a nagyvilágnak, hogy valóra váltsa álmát. Lenyűgözve bámulja az országúton száguldó autókat, amikor hirtelen elkapja egy kamion menetszele. Egy sportkocsi motorházfedelére potytyan, ahonnan a propeller beröpíti a szívószelepbe, és egy kiadós nitrófröccs testének minden molekuláját átalakítja. A fura baleset 300 km/hrás sebességgel ruházza fel a kis csigát, aki immár úgy száguld végig Los Angeles utcáin, mint egy neongolyó. Azonban még a turbófokozatra kapcsolt Turbó sem művelhet


Reméljük a nemrégiben bemutatott Repcsiknél sokkal jobb élményt biztosít majd nekünk a Turbo.

csodát egyedül. Szerencsére a sors megint közbeszól, mert Turbót és Chetet elkapja Titi, aki bátyjával, Angelóval egy tacobüfét üzemeltet. Titinek van mellékállása is: minden héten csigaderbit rendez, ahol nem hétköznapi csigák, hanem küzdelemre termett lábatlanok mérik öszsze erejüket és sebességüket. A versenyeknek a Starlight Plaza ad otthont, és Turbó itt olyan csigákkal találkozik, akik különleges, utcai mini-versenyautókra hasonlítanak. Ravaszak, nagyszájúak, és bár nem olyan gyorsak, mint Turbó, ugyanúgy megőrülnek a száguldásért. Turbó azonnal barátságot köt velük, és együtt indulnak nagy utazásra a győzelem felé. David Soren rendező szerint a Turbó műfaját tekintve a szuperhősés autóversenyzős filmek keveréke, lényegében azonban tipikus „kisember történet”. Turbó szokatlanul összetett karakter: egyszerre lúzer és szuperhős, aki ráadásul még elképesztően vicces is. Szerencsére a szükséges drámai és komikus tulajdonságok mindegyikét megtalálták napjaink egyik legnagyobb filmcsillagában, Ryan Reynoldsban, aki Soren szerint tökéletes választás volt Turbó szerepére. Turbó még szupersebességre kapcsolva sem érhetné el nagy cél-

ját, ha nem segítenék csigabarátai, Parázs, Féknyom, Csigavér, Árnyék és Ostor, vagyis a Turbó Versenyistálló tagjai. Turbó nagy menetelését a győzelem felé nem csak csigák, hanem emberek is segítik. A társaság vezéralakja Titi, aki a bátyjával egy Dos Bros Tacos nevű saját taco büfét üzemeltet. Titót kevéssé izgatják a tortillák, annál nagyobb örömét leli azokban a csigaderbikben, amiket a többi bolttulajdonossal a Starlight Plazában rendez. „Tito imádja az életet és a kalandokat – mondja a figuráról megszemélyesítője, Michael Peña –, és Turbóhoz hasonlóan ő is nagy álmodozó.” Hogy még jobban átélhesse a futamok hangulatát, Soren és Stewart maga is teljes versenyöltözékbe bújt, és módosított Indy autókon végigszáguldott a pályán. „Elképesztő élmény volt – emlékezik vissza Stewart. – Majd szétvetett minket az adrenalin.” A Turbó hangzásvilágát a háromszoros Oscar-díjas Richard King tervezte. Sorennel együttműködve ő keverte ki Turbó jellegzetes, felpörgő motorhangját, amely az Indy 500on induló összes többi autó félelmetes dübörgésétől és bömbölésétől különbözik. Soren a legkorszerűbb technikát használta a film tömegjeleneteinek

megalkotásához. „Az Indy 500 a világ legnagyobb egynapos sporteseménye, évente 300000 embert vonz, és a Turbóban nagyobb tömeg jelenik meg, mint bármely korábbi animációs filmben – büszkélkedik a rendező. – Ehhez egy teljesen új számítógépes rendszert hoztunk létre, amely sokkal rövidebb idő alatt tudta elvégezni a szükséges számításokat, mint a korábbi gépek.” A 3D produkció megalkotásához hatalmas számítástechnikai apparátusra és szakértelemre volt szükség, az alkotók azonban ügyeltek rá, hogy a technikai bravúrok sohase váljanak öncélúvá a filmben, mindig a mesét és a szereplők pontosabb jellemrajzát szolgálják. „Nagy művészi alázattal hoztuk létre ezt a mozit – összegez Soren. – Beletettük az álmainkat, és persze rengeteg munkát, és biztos vagyok benne, hogy a nézők ezt érezni is fogják.” Reméljük mi is. :)

Stáblista Rendező: Oliver Soren Eredeti hangok: Ryan Reynolds, Paul Giamatti, Michael Pena Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. október 17.

FilmMagazin / 11


EHAVI PREMIEREK

OKTÓBER 3.

Gravitáció

Don Jon

Mocsok

Majd újra lesz nyár

Hannah Arendt

A remény paradicsoma

Iron Sky rendezői változat

A háború császára

OKTÓBER 10. Templom a dombon

Adéle élete 1-2. fejezet

12 / FilmMagazin

Fogságban


OKTÓBER 17. Turbo

Paranoia

Machete gyilkol Itt a vége

Időről időre

OKTÓBER 24.

Szupercella

Carrie

Isteni műszak

Éjféli gyors Lisszabonba

Gladiátorok gyöngye

Anyai szív

FilmMagazin / 13


EHAVI PREMIEREK

OKTÓBER 31.

Last Vegas

Derült égből fasírt 2 - A második fogás

A nyár királyai

Fiatal és gyönyörű

Metro Manila

Frances Ha

Insidious - A gonosz háza

14 / FilmMagazin



KRITIKA

GRAVITÁCIÓ A szó klasszikus értelmében nem sci-fi. Csak sci. Viszont 95%-ban jó film! Írta: Kovácsné

E

lőször is hadd mondjam el, mi NEM a Gravitáció, mert ezzel úgy érzem elég sok csalódástól meg tudom kímélni azokat a leendő nézőket, akiket gondosan behülyítettek a médiákok, hogy itt az évszázad sci-fije. A Gravitáció ugyanis, ellentétben a mögöttem ülő kedves úr várakozásaival, aki némi éllel morogta bele a sötétbe az első öt perc után, amikor még mindig nem jöttek a mutánsok a lézerpisztollyal, hogy „eddig jó”, majd a film végén ennél sokkal több éllel anyázva távozott az ő rózsájával kart farba öltve. Szóval a Gravitáció a szó klasszikus értelmében nem sci-fi. Csak sci. Ha a gyerekem majd eljut abba a tradicionális oktatási fázisba, amikor a fizikatanár huszadszor is sikertelen kísérletet tesz az inerciarendszerek meg a lendületmeg-

16 / FilmMagazin

maradás elmagyarázására, akkor előveszem neki ezt a filmet. Csillagos ötös garantált. Voltaképp semmi más nincs is a Gravitációban, csak nyers fizika, valamint egy megrázóan erős üzenet azzal kapcsolatban, hogy a földi evolúció állítólagos csúcsa milyen picike, a közömbös világegyetem milyen nagy, és az előbbi milyen meglepően kevéssé illik az utóbbiba. Hogy ez képes-e lekötni másfél órán át? Meglepő, de igen. Az űrben járunk, valamikor napjainkban. Azaz dehogy járunk. Bukdácsolunk, mint egy kezdő kacsafióka, bénán hömbölyögve ide-oda ormótlan védőruházatunkban, semmi mesterséges gravitáció meg a Halálcsillag puritán ízléssel berendezett kényelmes belső terei, csak a tágas űr meg az ici-pici koszfészek űrállomások. Persze mindenhez hozzá

lehet szokni, a Hubble teleszkópot szervizelő űrhajósok (Sandra Bullock, George Clooney, meg egy kevésbé szerencsés harmadik tag, aki meghal, mire megmutathatnák az arcát) pl. egészen jól elviccelődnek a helyzeten. Messze nem ott tartunk már, hogy az emberiség lélegzetvisszafojtva lesi az űrhajósok minden szavát, az űrséta ha nem is szokványos meló, de mégis csak rutinmeló. A rutinnak az vet véget, mikor hőseink hírt kapnak Houstontól, hogy felrobbant egy orosz műhold, melynek darabjai szétszálltak, mint a tubarózsa, és meneküljön, akinek kedves az élete. A hősök száma igen hamar kettőre zsugorodik (igen, jól sejtitek, a nagy nevek maradnak meg). Űrsiklójuk megsemmisült, nekik pedig egyetlen esélyük az életben maradásra, ha


>>

VOLTAKÉPP SEMMI MÁS NINCS IS A GRAVITÁCIÓBAN, CSAK NYERS FIZIKA, VALAMINT EGY MEGRÁZÓAN ERŐS ÜZENET AZZAL KAPCSOLATBAN, HOGY A FÖLDI EVOLÚCIÓ ÁLLÍTÓLAGOS CSÚCSA MILYEN PICIKE, A KÖZÖMBÖS VILÁGEGYETEM MILYEN NAGY, ÉS AZ ELŐBBI MILYEN MEGLEPŐEN KEVÉSSÉ ILLIK AZ UTÓBBIBA. <<

FilmMagazin / 17


KRITIKA

valahogy el tudnak vergődni a közelben (?) lévő orosz űrállomásra. A törmelékfelhő innentől óramű pontossággal minden kilencven percben utoléri őket. Kamaradrámával van dolgunk, ahol a szereplők száma igencsak véges, viszont a kamara maga a végtelen. Ennek a drámának vannak emberi szereplői, jellemrajzokkal, kapcsolatokkal, erősségekkel és gyengeségekkel, legfőbb ismérvük mégis az elképzelhetetlen magány, hiszen ha bajba kerülnek, gyakorlati-

18 / FilmMagazin

lag senki nem segíthet rajtuk. De ez a film nem az emberekről szól, sokkal inkább az emberiségről, és az ő harcáról azzal a kevésbé ismert természetes környezettel, ahol nem hogy megnyugtatóan ismerős, hétköznapi tapasztalataink alapján viszonylag könnyen értelmezhető vérszomjas anyamedvék és/vagy perverz gyilkosok nincsenek, de szerves anyag se nagyon. Mint Cuarón maga is több fórumon kijelentette, a Gravitáció voltaképp nagyszabású tisztelgés az űrkorszak résztvevői


Alfonso Cuarón visszatérhet a Harry Potter univerzumba, hiszen a tervek szerint ő rendezi majd a hírrovatban is említett spin off-ot.

EMMANUEL LUBEZKI A Gravitáció kapcsán – Alfonso Cuarón zsenialitása és Sandra Bullock elképesztő alakítása mellett – mindenki a hihetetlen látványvilágról beszél, ami nem jöhetett volna létre Emmanuel Lubezki nélkül. A 49 éves mexikói operatőr filmográfiája eddig több, mint 30 filmet tartalmaz, olyan alkotásokat, mint a Szép remények, Az Álmosvölgy legendája, az Ali, a Richard Nixon-merénylet, Az ember gyermeke, az Égető bizonyíték, vagy éppen a Gravitációt megelőző filmje: Az élet fája. Karrierje során eddig 5-ször jelölték Oscar-díjra, ám még egyszer sem kapta meg a rangos elismerést. Vélhetőleg ez a Gravitációval változni fog. Cuarón mellett egy másik rendező, Terrence Malick is jó barátja az operatőrnek, afféle mesterfigura a számára, ráadásul 2005 óta állandó munkatársak is. Nem csoda, hogy az együttműködésük a közeljövőben 3 filmet is eredményezni fog.

(vigyázat: nem szuperhősei, legfeljebb hősies szereplői) előtt. Ennek megfelelőn maga a cselekmény bármilyen más környezetben totálisan semmitmondó lenne, a hétköznapi, banális karakterek épp attól magasztosulnak fel, hogy egy teljesen idegen, bármiféle életre gyakorlatilag alkalmatlan környezetben is megőrzik hétköznapiságukat, banalitásukat, magyarán mindazt, ami emberivé teszi őket. George Clooney nagyon aranyos a rutinos-vicces öreg űrmedve szerepében, és Sandra Bullock is teljesen meggyőző, mint változatos lelki gondokkal küzdő újonc, illetve mint a hatbilliós emberi faj általános képviselője. Clooney és Bullock becsületére legyen mondva, hogy sikerül észrevennünk őket a parszeknagyságrendben mérhető látványos-

ságok közt is. Játékuk nyomán tökéletesen átjön az érzés, amit a rendező kíván sugallni nekünk, hogy az űrhajós a maga kis burkában, köldökzsinórral a hajójához kötve kb. annyira ura a helyzetnek, mint a magzat az anyaméhben, és ahogy a gyerek megszületik és átadja magát a gravitációnak, úgy születik újjá az is, aki visszatér a jéghideg, végtelen halálból a kényelmes, nedves, meleg Földre. Ez mind nagyon szép és szimbolikus. De a hiperrealisztikusan széjjelrobbanó űrobjektumok, és a gyakorlatilag harmadik főszerepet játszó Föld bolygó azért legalább ennyire érdekes… (Az interjúk visszatérő motívuma, hogy minden egyes képkocka, ami a Földet ábrázolja, 250 ember összehangolt munkájának eredménye, mit mondjak, meg is látszik.)

>> AZ

ŰRHAJÓS A MAGA KIS BURKÁBAN, KÖLDÖKZSINÓRRAL A HAJÓJÁHOZ KÖTVE KB. ANNYIRA URA A HELYZETNEK, MINT A MAGZAT AZ ANYAMÉHBEN, ÉS AHOGY A GYEREK MEGSZÜLETIK ÉS ÁTADJA MAGÁT A GRAVITÁCIÓNAK, ÚGY SZÜLETIK ÚJJÁ AZ IS, AKI VISZSZATÉR A VÉGTELEN HALÁLBÓL A FÖLDRE. <<

FilmMagazin / 19


KRITIKA

Nem véletlen, hogy a film méltatásakor mindenki a technikai megoldásokról hozsannázik, mert ilyen filmélményt tényleg nem kínált senki az istenadta népnek az utóbbi mondjuk nagyon sok évben. (A Gravitáció annyiból érdekesebb, mint az Avatar, hogy nem a megszokottat mutatja egzotikus színekben, hanem valami tökéletesen szokatlant). Mindehhez nagyban hozzájárult az ún. previsualisation, ami azt jelenti, hogy évekkel a forgatás előtt számítógépes animáció formájában megcsinálták gyakorlatilag az egész filmet. A színészeknek ehhez kellett alkalmazkodniuk, ami rendkívül kevés teret hagyott az improvizációnak, egyáltalán, a spontán mozgásnak. A technika főképp a súlytalanság hatásait bemutató, igen erős jelenetek szempontjából volt fontos.

A súlytalanság már csak azért is kihívást jelentett a számítógépes szakemberek számára, mert a karakterek mozgatásánál éppen hogy a gravitációs hatások megjelenítésére szokás kiemelt hangsúlyt fektetni (hosszú évekbe telt a szakmának előállítania az olyan dinoszauruszt, ami nem „lebegett” a föld felett, erre tessék, most valami őrült kitalálta, hogy a pocakos George Clooney röpködjön az űrben). Súlytalanságot ábrázoló, élőszínészes jelenetek filmre vitelének tuti biztos módja, ha a kérdéses jelenetet rövid vágásokkal veszik fel egy spirálban zuhanó repülőn (ami nyilván nem úgy zuhan, hogy le is ér, mit szólna a szakszervezet). Létező eljárásról beszélünk, a kérdéses repülő berendezést a NASA alkalmazza pontosan arra a célra, hogy a

leendő űrhajósokat felkészítse a súlytalanságra, és bár van normális neve is, sokatmondóan inkább csak „vomit comet”-nek azaz okádós üstökösnek becézik (magyarul nevezhetném akár hullacsillagnak is, ami jobban kihozza a szójátékot, viszont nem ragadja meg annyira lényeget). A Gravitációban azonban a rendező kimondottan hosszú vágásokat és széles látószögű felvételeket akart. (De ha nem is akart volna, a repüléstől közmondásosan rettegő Sandra Bullockot akkor is igen nehéz lett volna feltessékelni az okádósra, azzal a falvédő dumával, hogy áh, művésznő, nem lesz semmi baj). A film egyes jeleneteit tehát víz alatt vették fel, míg másokhoz bonyolult, 12 kábelből álló rendszerre függesztették fel a jobb sorsra érdemes színészeket. Ez utóbbi különö-

hogy képtelenség elkészíteni a Gravitáció-t – emlékezett a Zürichi Filmfesztivál sajtótájékoztatóján a rendező. – Ő viszont állította, hogy sikerülhet. Ha nincsenek meg hozzá a technikai feltételek, hát ki kell őket találni. Volt is jó néhány ötlete, sőt, a segítségét is felajánlotta, csak ahhoz nekünk kicsi volt a költségvetésünk. De két hónappal ezelőtt véletlenül találkoztunk Mexico Cityben. Elmentünk vacsorázni, és ott Cameron azt mondta: ’Tudtam, hogy

neked összejöhet, és tudtam, hogy bele fogsz őszülni.’ Aztán a saját hajára mutatott, és ezt tette hozzá: ’Látod az én hajamat? Én az Avatar alatt őszültem meg.’ Úgy látszik, a Gravitáció az én Avatar-om.” 2 – A forgatókönyv első változatát Alfonso Cuarón fia, Jonás vetette papírra, és két férfiról szólt, akik magányosan bandukolnak a kies sivatagban. A fiatalember gyakorlatilag csak egy-két jó tanács miatt mutatta meg a szkriptet az apukájának, aki-

ÉRDEKESSÉGEK 1 – A Gravitáció premierje óta mindig mint komoly Oscar-esélyes kerül szóba, de már megkapta a legnagyobb díjat: a világ legsikeresebb filmkészítője, James Cameron dicséri, ahol csak tudja: az Avatar rendezője szerint nem készült még ilyen jó, ennyire átélhető film az űrről. Alfonso Cuarón rendező most azt is elárulta, hogy Cameron nemcsak utólag okos: már bő négy évvel ezelőtt, a munka kezdetekor is jelen volt. „Eleinte mindenki azt mondta,

20 / FilmMagazin


Sandra Bullock legközelebb a Női szervek második részében lesz látható, valamint a Minions-ban (a Gru oldalhajtásában) hallható.

nek viszont annyira megtetszett a történet alapja, hogy rögtön továbbgondolta azt. A forgatókönyv végső változata 3 hét alatt készült el, ám a dialógusok kidolgozása már 5 évet vett igénybe. 3 – A filmben kialakult helyzet kiváltó oka az úgynevezett Kesslerszindróma. Ez az a jelenség, melynek során a világűrben az alacsony Föld körüli pályán keringő és egymással összeütköző szemétdarabok egyre nagyobb valószínűséggel to-

sen akkor volt izgalmas, mikor Sandra Bullock testre simuló alsóneműben röpdös az űrállomás belsejében (lám, hová jutott el a női testkép a pamutbugyis, totál átlagos Sigourney Weaver meg az Alien óta, hehehe) , és a felfüggesztést ebben kellett elrejteni, mert utómunkálatok ide vagy oda, az ilyesmi azért meglátszik. Mindeközben Bullock saját bevallása szerint nagyjából óránként küldte el a rendezőt az anyjába, és többször megesküdött élő adásban, hogy ilyen megerőltető forgatáson még életében nem vett részt. A dolog mindenesetre megérte az erőfeszítést. Érik a női főszerepért járó Oscar, Chris Hadfield, a jelenleg legnépszerűbb űrhajós pedig Twitteren adta áldását az alakításra, és azt is hozzátette, hogy szívesen repülne egyet a drága művésznővel

(bármilyen kontextusban is kéne értelmezzük ezt a megnyilvánulást). A forgatás során egy izgalmas technikai újítást is felhasználtak, ez pedig nem más, mint a Light Box. Egy nagyjából 6 méter magas dobozról van szó, melynek belső LED falait 4000-nél is több izzóból alakították ki. A dobozba bezárják a vélhetőleg élénken tiltakozó filmművészeti szakmunkást, majd a LED fal segítségével a világűrt, a Földet, stb. ábrázoló képeket vetítenek köré, miközben rosszalló arckifejezését robotkamerákkal rögzítik. Az eszközt az operatőr, Emmanuel Lubezki és a vizuális trükkök mestere, Tim Webber találták fel üres óráikban. Jelentősége részint az, hogy segítségével tökéletesen tervezhető a megvilágítás, részint pedig az, hogy a színészek pontosan azt látják, mint amit a karakterük a filmben. (Light Boxban vették fel például azt a gyomorforgató jelenetet, mikor Sandra Bullock megállíthatatlanul, percekig pörög az űrben, és mi az ő szemszögéből látjuk, mi történik.) De a Gravitációban az apró részletek a legfantasztikusabbak. Az alkotók türelmesen végiggondolták, milyen szörnyen furcsa lehet az űrben akár a leghétköznapibb tevékenység is: ha sírunk, a könnyeink gyöngysort formálnak a levegőben, ha egy szerszámot szórakozottan leteszünk magunk mellé, az pontosan abban az irányban és azzal a sebességgel fog elfelé repülni az idők végezetéig, ahogy balga mozdulatunk elindította, ha tűz üt ki az űrállomáson, hamar megtudhatjuk, milyen is a valóságban egy tűzlabda, stb. És nagyon, nagyon aljas az a trükk, hogy egyes kritikus jelene-

vábbi szemétdarabokat állítanak elő. A jelenségre a NASA egyik tudósa, Donald J. Kessler hívta fel a figyelmet, még 1978-ban. Tanulmányában leírta, hogy az alacsony Föld körüli pályán lévő űrszemét egy kritikus sűrűséget meghaladva olyan ütközéseket produkál, melyek valószínűsége egyre nagyobb lesz. Ennek egyik következménye lehet, hogy az űrhajózás és a műholdak működtetése akár évtizedekre lehetetlenné válik.

4 – A stáb tagjai állandó konzultációs lehetőséget kértek a forgatás során éppen a világűrben dolgozó űrhajósoktól. Sandra Bullock nem is habozott, az előkészületek során vagy nyolcszor hívta az űrállomást különböző okok miatt, ám az ottaniak mindig nagyon segítőkészek voltak minden kérdésben. Amikor viszont autogramot kértek Bullocktól, ő egy feltétellel ígérte meg nekik az aláírását – ha visszatérésük után ők is adnak egyet neki.

FilmMagazin / 21


KRITIKA

tekben pontosan azt halljuk, amit az űrben hallanánk: semmit. (Ezt akár gyakrabban is bevethették volna, mert a film zenéje ugyan hatásos, de egyedinek vagy különlegesnek semmiképp nem nevezhető.) Amint azt a fizikusok és űrszakértők csendben megjegyezték több fórumon is, az egyszeri Kovácsnét simán át lehet verni, de azért vannak bizonyos tudományos-technikai elcseszések a filmben. (Az egyik legrészletesebb hibalista attól a jóembertől származik, aki az Apollo 13 alapjául szolgáló könyvet írta és Hollywoodban rendszeresen szakérti az űrfilmeket, de még ez a lista is azzal a gondolattal fejeződik be, hogy „vannak hibák, de érdekli a francot”). Mint Cuarón több beszélgetésben is kifejtette, a koncepció kialakítása során igyekeztek ragaszkodni a fizikai törvényeihez, a létező technológiához és egyáltalán, a valósághoz – de ha mindenben ragaszkodtak volna, a Gravitáció nagyjából az ötödik percben ért volna véget, vagy azzal, hogy mindenki rakásra döglik, vagy azzal, hogy a küldetés békében és boldogan viszszatér a Földre (mint a rendező rámutat, az űrmissziók relatíve nagy számához képest aránylag kevés a baleset, mert minden egyes tevékenységhez aprólékos protokoll áll rendelkezésre). Létezett egy olyan kezdeti elgondolás is, hogy a film kövesse hűen a valóság minden egyes elemét, de az így megírt forgatókönyv mérete az Encylopedia Britannicáéval vetekedett, mert a nézőnek mindent részletesen el kel-

22 / FilmMagazin

lett volna magyarázni. A Gravitáció egy hollywoodi mese, és egyetlen percre sem állít mást magáról. A Hubble-től nem lehet eljutni a teljesen más pályán keringő nemzetközi űrállomásig, pláne nem a kínaiak űrállomásáig, ami a filmben ábrázolt elegáns űreszköztől eltérően egy viszonylag prosztó kinézetű láda az űrben, és nem, nem valószínű, hogy a kínai asztronauták pingpongütőket vinnének fel a kozmoszba (bár kedves poén). A Space Shuttle program 2011-ben befejeződött. Sandra Bullock a szkafander levétele után nem repkedhetne a légtérben egy szál dekoratív fehérneműben, mert az űrhajósok az űrruha alatt be vannak csomagolva egy második réteg ruhába is, melyet többek közt a nagyjából 91 méternyi kábelezés tesz különösen érdekessé, és... és igen, mondjuk ki: pelenka van rajtuk. Gyerekeimnek próbáltam elmagyarázni, milyen filmet láttam, soroltam nekik, milyen jól bemutatták a gazdaságos megoldásokat, szegény űrhajósoknak egy akkora kis helyen kell nyomorogniuk, mint az autónk.

No de – jegyezte meg erre az a tudományosfantasztikusan kiművelt nagylányom – a Luke Skywalker Xszárnyúja sem volt nagyobb. Igen, feleltem erre én, de abban nem is repkedtek taknyos zsebkendők minden irányban, ahányszor a hős acélos arcéllel megrángatta a botkormányt. És azt hiszem, a Gravitáció lényegét ezzel nagyjából sikerült is összefoglalnom. Az űrhajózás gyerekcipőben jár, az ember még nem igazán tud elszakadni a gravitációtól. Minden tiszteletem annak, aki megpróbálja. Ahogy elnézem, ez nem csak az űrhajósoknak sikerül, hanem néha a filmeseknek is.

95% Stáblista Rendező: Alfonso Cuarón Főszereplők: Sandra Bullock, George Clooney, Basher Savage Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. október 3.


Már nagyon várjuk Clooney legújabb rendezését, az érdekes alapötletet és sztárparádét felvonultató Műkincsvadászokat.

„VEGYTISZTA MESTERMŰ” - TOMPOWELL VÉLEMÉNYE

A

lfonso Cuarón kétségtelenül korunk egyik legjobb rendezője. Miután ledirigált egy egyszerre humoros és naturalista coming of age / road movie hibridet (Anyádat is!), megrendezte Hollywood történetének legnagyobb szabású felnövés történetének (talán) legjobb epizódját (Harry Potter és az azkabani fogoly). Ezek után más rendezőkhöz hasonlóan bedarálhatta volna az álomgyári gépezet, de ő sallangmentesen megcsinálta az új évezred legjobb sci-fijét Az ember gyermeke képében, ami az abszolút pozitív kritikai visszhang ellenére is elhasalt a mozi pénztárainál. Azóta nagy volt a csend a mexikói direktor körül, és csak a Párizs, szeretlek! szkeccsfilm egy epizódjával jelentkezett, hogy aztán most olyat tegyen le az asztalra, ami – minden túlzás nélkül – hivatkozási pont lesz a filmtörténelemben. A Gravitáció – noha helytelenül sci-finek van deklarálva – egy zsigerekig hatoló thriller, és egy nagyon is

mély emberi dráma. Persze ez ne tévesszen meg senkit. Igazi stúdiófilmmel van dolgunk, nem pedig egy köldöknézős művészfilmmel, ennél fogva a Cuarón és a fia által jegyzett forgatókönyv (ami az első vázlatokban még egy sivatagban játszódott) jól érthető szimbolikával és mondanivalóval rendelkezik, viszont éppen ettől válik az űrben ragadt asztronauták megpróbáltatásainak története többé egy egyszerű katasztrófafilmbe ékelt kamaradrámánál. A rendezőnek sikerül elérnie, hogy a végtelen űr legalább annyira klausztrofób érzést keltsen a szereplőiben és a nézőiben egyaránt, mintha azok egy koporsóba lennének zárva. Hasonló – de kevésbé hatásosan – utoljára talán Ron Howardnak sikerült az Apollo 13-ban. Ebben pedig most is segítségére van Cuarón hű operatőre, Emmanuel Lubezki, aki hosszú snittjeivel egy életre az agyunkba égeti a film képeit, amiben a minden eddiginél szebb és a cselekmény szerves ré-

szét képező 3D is közrejátszik, valamint a megdöbbentően realisztikus látványvilág, amely többek között Föld anyánkat egyszerre gyönyörűségessé és fenyegetővé teszi mindenki számára (és mindezt 80 millió dollárból), továbbá két főszereplője. George Clooney playboy image-ét sikerült a karakter szerves részévé tenni, míg a többek között Angelina Jolietól megörökölt szerepben Sandra Bullock élete alakítását hozza a kiszolgáltatott, és a múlt terheitől szabadulni képtelen asztronauta szerepében. Nehéz szavakat találni a filmben látottakra és hallottakra, igaz utóbbiból – légüres környezet révén – nincs túl sok, de ami van, az megdöbbentő tudatossággal van használva, ezért is plusz pont a forgalmazónak, hogy nem szinkronizálta le, mivel itt még egy egyszerű sóhajnak is kulcsfontosságú szerepe tud lenni. A Gravitáció azonban mindenképpen egy vegytiszta mestermű, amitől elszáll az agyad és Föld körüli pályára áll egy életre.

FilmMagazin / 23


PORTRÉ

ALFONSO

CUARÓN Alfonso Cuarón 1961. november 28-án született Mexikóvárosban, Alfredo Cuarón atomfizikus fiaként, aki sok éven át dolgozott az ENSZ Nemzetközi Atomenergiai-ügynökségénél. Van egy testvére, Carlos, aki szintén filmes berkekben tevékenykedik: forgatókönyvírói, produceri és rendező feladatokat is lát el. Írta: Spike

C

uarón filozófiát kezdett hallgatni a Mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem falai között, majd a filmkészítés rejtelmeibe is belekóstolt a nívós intézmény egyik kara, a CUEC (Centro Universitario de Estudios Cinematográficos) berkeiben. Itt töltött iskolás évei alatt találkozott Carlos Marcovich és Emmanuel Lubezki operatőrökkel, akik segítségével leforgatta első rövidfilmjét, az 1983-as Vengeance Is Mine-t. A művet sajnos befagyasztották azon okra hivatkozva, hogy angolul nem lehet forgatni az egyetemen, így ennek hatására felhatalmazást sem kapott a projekt, hogy kereskedelmi forgalomba kerüljön. Ekkor döntött úgy Cuarón, hogy távozik az intézményből. Cuarón a mexikói televízióban kezdett el dolgozni, először, mint technikus, később pedig, mint rendező. Munkájából kifolyólag számos latin-amerikai produkció elkészültében segédkezett: ilyen volt 1987ben a Gaby: A True Story című romantikus-dráma, vagy az 1989-es bibliográfiai mű, a Romero, amely a néha salvadori érsek, Óscar Arnulfo Romero y Galdámez életébe engedett bepillantást. 1991-ben elkészítette a Sólo Con Tu Pareja (Csak a pároddal) című romantikus komédiáját, amely az elsőfilmes, szár-

24 / FilmMagazin

nyait próbálgató direktort számos díjhoz és jelöléshez segítette hozzá, nagy siker lett Mexikóban és hangos pozitív ovációt váltott ki mind a kritikusokból, mind pedig a nézőkből. A történet egy szex-komédia, amelyben egy nőcsábász üzletember áll, akit egy AIDS-teszt alkalmával megtréfálnak, hiszen volt partnere viszszavágásból pozitívnak titulálja az eredményeket. A filmben a mexikói származású Astrid Haddad színésznő is szerepelt, akivel Cuarón 1989 és 1993 között élt együtt. Nem csak a rendezői-, produceri és forgatókönyvírói munkát végezte el egy személyben, de filmes berkekben kissé szokatlan módon a vágói teendőket kooperálva oldotta meg Luis Patlán kollégájával. A filmes mezsgyén a Coen-testvérek (Joel Coen, Ethan Coen) valamint Robert Rodríguez rendezők is hasonlóan jártak és járnak is el egy-egy művük születésekor, így Cuarón tovább öregbítette ezt a hagyományt, levetítve életművére is. A siker, valamint a meggyőző és magabiztos debütálása után az amerikai rendezőgéniusz, a két Oscar-díjas (Távol Afrikától– 1985) Sydney Pollack kérte fel Cuarónt a 90-es évek népszerű, 15 részes neo-noir sorozatának, a Fallen Angels egyik epizódjának az elkészítésére. A saga a Show-



PORTRÉ OKTÓBER 3.

A kis hercegnő – 1995

Szép remények – 1998

Anyádat is!

Harry Potter és az azkabani fogoly

Az ember gyermeke

Gravitáció

time nevű amerikai prémium kábelcsatornán futott, és a szérián olyan rendezők munkálkodtak korábban, mint az Aranyszobrocskára érdemes (Traffic – 2000) Steven Soderbergh, Jonathan Kaplan, Peter Bogdanovich, valamint Tom Hanks, a két Oscar-díjjal kitüntettet (Philadelphia – 1993, Forrest Gump – 1994) színészfenomén. 1995-ben debütált egész estés nagyjátékfilmjével, a Kis hercegnő című családi mozijával, melynek fundamentuma a néhai angolamerikai származású drámaíró és szerző, Frances Hodgson Burnett 1905-ben írt klasszikus művén alapult. Következő alkotása a megboldogult világhírű író, Charles Dickens 1861-ben publikált Szép remények című művének modernizált filmes adaptációja volt 1998-ban, a főszerepben Ethan Hawke-kal, Gwyneth Paltrow-val és a színészlegendával, a kétszeres Oscar-nyertes (Keresztapa 2 – 1974, Dühöngő bika – 1980) Robert De Niro-val. Cuarón visszatért Mexikóba, és leforgatta a spanyol Anyádat is! című drámáját. A provokatív komédia középpontjában két szexuálisan túlfűtött tinédzser állt, akik hosszú utazásuk alatt megismerkedtek egy vonzó házas asszonnyal. A film nyíltan ábrázolta a szexualitást, nem volt híján a durva, szókimondó hu-

26 / FilmMagazin

Cuarón nevéhez fűződik a Mexikóváros székhelyű Esperanto Films nevű gyártó- és filmforgalmazó cég megalapítása, amely olyan alkotásoknak protezsálta és segítette elő a megalakulását, mint a Duck Season, a Cronicas, A Richard Nixon-merénylet, A faun labirintusa a Biutiful vagy éppen a Gravitáció. mornak sem, a politikailag és társadalmilag kényes témák feszegetése pedig már csak hab volt a tortán, nemzetközileg mégis rentábilis lett, sőt: Cuarónt, megosztva testvérével, Carlos-szal Oscar-díjra jelölték a Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában. Harmadik nagyszabású alkotása a 2003-as Harry Potter és az azkabani fogoly volt. Azon világhírű franchise egyik részének filmes feldolgozása, amely korunk egyik legmeghatározóbb írónőjének, az angol származású J.K. Rowling-nak a kultikus regényfolyamán alapult. A mű óriási bevételi siker lett, a vaskalapos Harry Potter-rajongókat mégis megosztottá tette, azonban Rowling később elmondta, hogy ez az epizód az addigi személyes kedvence. Az ítészeket is elvarázsolta a vásznon életre kelt grandiózus történet, és elmondásuk szerint az akkori három rész közül az azkabani fogoly adta vissza addig legautentikusabban a regény atmoszféráját. A legutolsó, záró epizódig, a Halál ereklyéi második felvonásáig ez a rész volt a

legelismertebb a szériában. 2006-ban elkészítette az akkori életműve csúcsát jelentő Az ember gyermeke című disztópikus sci-fi alkotását, amely az elhunyt Phyllis Dorothy James, angol származású krimi író 1922-ben publikált azonos c. novelláján alapult, olyan nívós színészpalettával a főbb szerepekben, mint Julianne Moore, Clive Owen és a kétszeres Oscar-díjas (Hannah és nővérei – 1986, Árvák hercege – 1999) Sir Michael Caine. A film érdekessége, hogy még a gyártási költségeket sem volt képes megtéríteni, ezzel szemben az Akadémia három Aranyszobrocskával honorálta a sajátos jövőkép vizionálást, és hangos pozitív ovációt váltott ki a kritikusokból is, anyagilag mégis kudarcra ítéltetett. 2013. október 3-án debütált a Gravitáció című filmje, melynek a főszerepeiben az Oscar nyertes (A szív bajnokai – 2009) Sandra Bullock, és a szintén kitüntetett (Sziriana – 2005, Az Argo-akció – 2012) George Clooney látható. A projekthez csatlakozott még az an-


Cuarón ellentmondásos nyilatkozatot tett az autista érdekvédelmi szervezet egyik gyűlésén, amikor is „Én vagyok az autizmus” kijelentésével váltott ki kétes érzéseket. Beszédében élesen bírálta az autista segélyszervezeteket, akik állítása szerint negatívan és a ferdítve ábrázolják a betegséget. Az autizmus egyébként az Esőemberből, Dustin Hoffman alakításán keresztül lehet ismerős.

gol származású David Heyman filmproducer is, akivel Cuarón a Harry Potter harmadik részén dolgozott együtt. A film legelőször 2013 augusztusában, a 70. Nemzetközi Velencei Filmfesztiválon mutatkozott be, mint a gála nyitócíme. A 100 milliós büdzséből fogant űrdrámathriller mára már meg is térítette a gyártási költségeket. Sőt! Nem csak az ítészeket ejtette ámulatba világszerte, hanem James Cameron, a Titanic és az Avatar atyja is egyenesen Oscar-esélyesnek titulálta. A mexikói rendező tehát pályája csú-

csára ért, a kemény és kitartó munka, a harmonikus munkakapcsolat végül megérlelte gyümölcsét, és egy olyan opus született, amely iránymutatóvá vált a kategóriájában, amely megtekintése közben valóban értelmet nyert a 3D és az IMAX szakszavak és vizuális innovatív megoldások spektruma. Hamarosan pedig vetítésre kerül az NBC csatorna égisze alatt új sci-fi-kalandfilm sorozata, a Belive, amely 2013-2014 között debütál majd a Bad Robot Production és a Warner Bros. Television nevű nívós cégeknek hála.

FilmMagazin / 27


KRITIKA

FOGSÁGBAN Kérdés: Te mire lennél képes, ha a lányod nyomtalanul eltűnne? Mire lennél képes, hogy megmentsd? Értelmetlen felvetés, mert a válasz piszok egyszerű: bármire. Írta: Holhós Linda

28 / FilmMagazin


Az első tervek szerint a két főszerepet Mark Wahlberg és Christian Bale játszották volna.

E

zt az érzékeny területet boncolgatja jelen alkotásunk is. A Denis Villeneuve (Felperzselt föld) által rendezett thrillerben egy tipikus család szétbomló hétköznapjait kísérhetjük nyomon. A tragédia kiindulási pontja a hat éves lányuk nyomtalan eltűnése. Ünnep, baráti családlátogatás, idill minden menynyiségben. Két házaspár, hasonló életkörülményekkel, hasonló korú gyermekekkel, teljes összhangban. A rendezés, és a felvezetés meggyőző, az első képkockákon keresztül megismerjük mit is fognak az érintettek elveszteni a kétségbeesés zászlaja alatt. Mindkét családnak van tinédzser korú gyermeke, és mindkét családnak van egy hat év körüli kislánya, akik kimennek játszani az udvarra, először felügyelet mellett. Rámásznak egy lakókocsira, amiben jól érzékelhetően tartózkodik valaki. Az esetnek nincs nagy hangsúlya, mindenki hazamegy… Aztán pár órával később a két kislánynak már csak hűlt helye, és a szülők belecsöppenek abba a rémálomba, aminek már csak a gondolata is hidegrázással tölt el mindenkit. A

rendőrség azonnal riadót fúj, és relatíve hamar meg is találják a lakókocsit, belsejében egy szellemileg sérült férfivel. Mivel az illető egy tíz éves gyermek képességeivel rendelkezik a rendőrség rögtön le is veszi a gyanúsítottak listájáról, és némi őrsön történő ücsörgést követően, szélnek is eresztik. És itt lép a képbe a szülői elhivatottság. Mert a lényeg: van-e határ akkor, ha az életben szereplő legszentebb dologgal történik valami? Érnek-e bármit is az erkölcsök egy ilyen helyzetben? Mi számít rossznak, amikor az áldozat egy hatéves gyermek? A téma nyomasztó, ezzel a ténnyel nincs is szándékomban vitába szállni. A csa-

szándékomban vitába szállni. A csavar, és a konfliktus egy része akkor generálódik, amikor az egyik apuka elkapja a szellemileg sérült, a hatóságok álláspontja szerint bűnelkövetésre teljesen alkalmatlan illetőt, és kezébe ragadja az irányítást. Elviszi egy lerobbant házba, és jobbára péppé veri, remélve hogy ezzel közelebb kerül a lánya megtalálásához. Tervébe bevonja a másik érintett apukát is. A baj, hogy hiába minden fenyegetőzés, illetve testi erőszak, a férfi nem tud információval szolgálni nekik a lányaik hollétéről. A rendőrség képviseletében egy szabálymegkerülésre teljesen alkal-

DENIS VILLENEUVE ÉS JAKE GYLLENHAAL MÁSIK FILMJE Denis Villeneuve és Jake Gyllenhaal közvetlenül a Fogságban előtt dolgozott az Enemy című filmen (olyannyira közel esett egymáshoz a két forgatás, hogy a rendező az utómunkálatokat gyakorlatilag párhuzamosan végezte), mely egy olyan férfiról szól, aki egy filmben felfedezte a pontos hasonmását, és mindenáron meg akarja találni őt. Bár az Enemy alapja egy regény, sőt a forgatókönyv is időben elkészült, ám a dialógusokat mégis improvizálnia kellett a stábnak, az elhangzó mondatok nagy részét gyakorlatilag a felvétel előtt rögtönözték. Az Enemy stábját erősíti még Gyllenhaal mellett Mélanie Laurent, Isabella Rosselini és Tim Post is

FilmMagazin / 29


KRITIKA mas fazont kapunk, aki gondolkodásmódját, és stílusát tekintve a határozottabb apuka pepitája is lehetne. A második csavar a sztoriban, hogy sokkal gyorsabban haladnának előre, ha összedolgoznának, de hát amikor két dudás van egy csárdában… És leginkább ennyit a történetről. A főszereplők tekintetében azt hiszem nem fogok újdonságot mondani azzal, hogy bravúros volt a választás. Hugh Jackman egyenesen remekel a reményvesztett édesapa szerepében. Összeszedett, még a legkritikusabb pillanatban is, jól vág az esze, kellően brutális, és kíméletlen amikor a helyzet megkívánja. Nagyon szépen építette fel a félelem fokozatos kialakulását a karakterében. Annyira hiteles, hogy minden erőlködés nélkül hat a nézőre. A feleségét játszó Maria Bello-ról azt kell szükségszerűen leszögezni, hogy a) remek színésznő, és hogy b) ebből most nem láthatunk túl sokat. A lánya eltűnése után összeomlik, és a nyugtatók tömegének köszönhetően leginkább végigalussza a teljes történetet. Ugyanez jellemzi a másik apukát játszó Terrnece Howard-ot is, akinek a karaktere jóval visszafogottabb. Volt egy olyan érzésem a film nézése közben, hogy ezeknek a mellékszereplőknek csak annyi volt a funkciójuk, hogy reflektorként világítsák be a főszereplőket. Értem ezalatt azt, hogy egyiküknek sem volt nagyjából semennyi stratégiailag fontos, sorsdöntő szerepe. Benne vannak a

30 / FilmMagazin

filmben, nyugtáztuk őket, és ennyi. A nyomozót alakító Jake Gyllenhaal – imádom leírni a nevét, mindig lesnem kell a netről… – merészen olyan volt, mint mindig. Szuper. A morcos, nem túl beszédes, gyilkos tekintetű, acéllelkületű, de azért morálisan mégis érzékeny zsaru meghatározása mellet az Ő fotója van kirakva a filmkészítés szent könyvében. Van a pasasnak egy olyan kisugárzása, ami mindig eléri a kívánt célt, függetlenül attól, hogy most egy drámában, egy akcióban, vagy egy romantikus szösszenetben vagyunk. Kedvelem a srácot, mert képes volt fennmaradni a szakmában, méghozzá úgy, hogy a kisfiús báját hátrahagyva olyan szerepekben tündököl,

amik olykor-olykor súrolják a befogadóképesség határát. A Bőrnyakúak c. film volt az első – legalábbis nekem –, ahol megcsillantotta a tehetségét, és azóta töretlenül alá is támasztja az akkori elképzelésemet. Remélem, hogy nem fog kiégni… Most, hogy így kiáradoztam magam – ezt jegyezze meg mindenki, mert még egy ilyen a következő x hónapban nem nagyon várható – illene rátérni a film hangulatvilágára, és egyéb aspektusaira. A legfontosabb – amit én mindig külön hangsúlyozni szoktam, akkor is ha túl magas, és akkor is ha túl kevés – az a játékidő. A film 153 perc hosszú. Sokat elárul egy moziról a hossza. Egy nagyon hosszú film – mint jelen esetünkben


A film operatőre Roger Deakins volt, a fergeteges látványvilág tehát garantált.

>> EGY

NAGYON HOSSZÚ FILM – MINT JELEN ESETÜNKBEN IS – VAGY NAGYON JÓ LESZ, VAGY NAGYON ROSSZ. AMI BIZTOS: MEG FOGJA OSZTANI A TÖMEGEKET. << is – vagy nagyon jó lesz, vagy nagyon rossz. Ami biztos: meg fogja osztani a tömegeket. Mivel nem mindannyian vagyunk képesek közel két és fél óra nyakgörccsel egybekötött mozdulatlanságra. Mindenféle pisi szünet nélkül. És nem mindenkinek van mínuszba forduló vérmérséklete, hogy szó nélkül ki tudja bekkelni a történet utolsó tíz percét, amikor is a dolgok többségére fény derül. Szóval az ilyen filmekkel óvatosan kell bánni. És mivel egy thrillerről beszélünk, így nem az akciódússág lesz a porondon, hanem a lélektani hatások. Gondolkodós mozi ez… Már a cím is valami hasonlóra utalhat, a szereplők saját tehetetlenségük foglyai elsősorban. A másodlagos jelentés lehet szó szerinti:

a gyermekek, akiket foglyul ejtenek, a szellemi fogyatékos pasi, akit az édesapa ejt foglyul. Szeretem, amikor egy filmnek beszédes a címe, és így utólag el kell ismernem, hogy ez a címválasztás remek lett. Nem locsogós, nem ereszti bő lére a dolgokat, de elég figyelemfelkeltő, és rövid, ergo könnyen megjegyezhető. Mindennek megfelel, aminek meg kell neki. De visszakanyarodva a hangulathoz… A történet helyszíne egy kisváros, ahol épp javában tombol a tél. Minden szürke, vizes, hideg, barátságtalan, és szinte állandóan esik az eső. Ez már eleve lefekteti az alapokat, belehelyezi a nézőt a mondanivalóba, harmonizál az események által generált feszültséggel. A rendezés egyenes. Nem

fixírozza túl a dolgokat, nem hatásvadász, inkább nyers, naturalisztikus. Arra törekszik, hogy mindenféle torzítás nélkül bemutassa milyen lehet egy hasonló helyzetben lenni. Mindezen dolgokat egymás mellé téve, azt lehet nyilatkozni, hogy a film remekbe van szabva. És akkor most jön a „de”. Én maximálisan megértem, miért lett a film megalkotva úgy ahogy, olyannak amilyennek. És csodálom is a készítők elképzelését, azt pedig még inkább hogy hűek tudtak maradni önmagukhoz, és készítettek nekünk egy olyan mozit, amit szó szerint ki kell heverni, mind fizikálisan, mind lelkileg. A bajom csupán annyi, hogy én is azon emberek csoportjába tartozom, akik képtelenek ennyire lelassulni.

FilmMagazin / 31


KRITIKA AZ ELMÚLT ÉVEK LEGJOBB GYEREKRABLÓS FILMJEI

HIDEG NYOMON (R.: BEN AFFLECK) Patrick Kenzie (Casey Affleck) és Angie Gennaro (Michelle Monaghan), a Bostonban élő magánnyomozó páros elvállalja egy, a szomszédságból eltűnt kislány megkeresésének az ügyét. Az ilyen esetekben az első 72 óra a kritikus, onnantól pedig már csak a biztos halállal számolhatnak. Az egyszerűnek tűnő ügy viszont lassacskán hihetetlen jelentőségűvé növi ki magát, számos nehéz döntéssel és morális dilemmával… Dennis Lehane neve sem a TV, sem a filmnézőknek nem lehet ismeretlen, hiszen előbbiek a Drót című sorozat, míg utóbbiak a Clint Eastwood által rendezett Titokzatos folyó, és a Martin Scorsese dirigálta Viharsziget kapcsán gondolhatnak rá jó szívvel. Az ipse tehát első osztályú krimiket ír, ráadásul Ben Affleck egyik kedvenc írója is, innentől pedig kézenfekvő volt, hogy az addig leginkább színészként tevékenykedő Ben miből készíti első rendezését.

Nem voltak rosszak a fordulatok, ahogy bekövetkeztek, nem volt rossz az ütem sem, ahogy bekövetkeztek, de nekem sokkal jobb lett volna, ha itt-ott mondjuk tíz perccel hamarabb következtek volna be. Nem unalmas a film, de vontatott, a vége pedig… mintha lecsapták volna előttem egy hal fejét. Várom – mert mindig várom – a boldog befejezést – ami itt értelemszerűen eleve nem lesz olyan boldog, mint amilyennek reméljük – és mit kapok? Ráutalást. Oké, hogy az a ráutalás szinte már kiabál, na de akkor is! Én a tisztességes lezárásokat kedvelem, főleg ha már 145 percig kínlódom értük. Mi történt volna vajon a filmmel, ha mondjuk a mostanitól eltérő módon, azt kaptuk volna hogy

32 / FilmMagazin

ELCSERÉLT ÉLETEK (R.:CLINT EASTWOOD) 2009 elején 2 olyan Eastwood-film is érkezett a magyar mozikba, amik más direktornak főfilmként is szerepelhetnének a filmográfiában, Eastwood viszont csak „levezetésként” rittyentette össze őket. Az egyik a színészi karrierjét lezáró Gran Torino, a másik pedig az Elcserélt életek volt. Utóbbi története 1928. márciusában kezdődik, amikor is a gondos családanya, Christine Collins (Angelina Jolie) a munkába menet előtt elbúcsúzik a kisfiától, ám a hazatérésekor nem találja őt sehol. Öt hónap telik el a kereséssel, amikor is a rendőrség bejelenti: megtalálták a kisfiút és nagy csinadratta közepette meg is szervezik az anyukával való első találkozás. Christine azonban váltig állítja, hogy az elé állított gyerek nem az ő kisfia. A nőnek persze senki sem hisz, sőt még egy elmegyógyintézetbe is bezárják, hogy minél előbb észhez térjen. Mindez Angelina Jolie élete alakításával megfűszerezve.


Az első változata a filmnek több, mint három órásra sikeredett, ez lett végül 153 percre lerövidítve.

RENDŐRI MÚLT Gyllenhaal-nak nem idegen a rendőri szerep, hiszen nemrégiben a remekül sikerült Az utolsó műszak című filmben is egy zsarut alakított. A szerep kedvéért akkor 5 hónapot töltött rendőrök között, és az így megszerzett tudást természetesen jelen filmünkben is kamatoztatni tudta. Ráadásul Loki nyomozó figuráját egyik hasonló foglalkozású barátjáról mintázta.

klisészerűen mindenki, mindenkinek a karjába omlik (miközben a morcos zsaru halványan kifújja magát, a jól elvégzett munka biztos tudatával)? Elárulom mi lett volna akkor: elégedett lettem volna. Így nem vagyok az, aminek köszönhetően most itt mondom a magamét. Hát kell ez nekünk? Ha a művészi vénámra hallgatok – mert igen, van olyan – akkor be kell vallanom, hogy az a fajta lezárás, amit eszközölnek az alkotók, passzol leginkább a film hangulatához. De mivel emocionális

lényként – ezt még leírni is szörnyű – pillangó érzékenységű a lelkem – ez még viccnek is rossz – nem tudok szabadulni a hiányérzettől, amit az utolsó képkockák gerjesztettek bennem. De ez, bármerről is nézzük szubjektív benyomás, így megkockáztatom, hogy a műfajhoz értőknek semmi bajuk nem lesz a végjátékkal. Így kósza gondolataim ne tántorítsanak el senkit a filmtől. Ezen felül nagy otrombaságot, amin oldalakon keresztül agonizálhatnék, nem leltem fel a moziban. Mivel kedvelem a sötét, nyomasztó dolgokat, kissé elkanászosodott lelkem, remekül tobzódott, és otthon érezte magát ebben a közegben. A történet is kerek, nincsenek benne bakik, szépen felvázolja, majd levezeti a dolgokat, annak rendje és módja szerint ahogy kell. A színészek perfektek. Summázva: a film ajánlható, mi több a kategória kedvelőinek kötelezően nézendő. Az idei év legnagyobb thrillere. Rémes hogy mennyire pozitív tudok lenni, ha olyan alapanyag kerül a kezeim közé, ami megéri a közhelyek tömegének felsorolását. Amit még így kiegészítésként hoz-

zátennék: szeretném végre azt megélni, hogy olyan filmek kerülnek a mozikba, mint ez a mostani is. Amiknek van értelmük, mondanivalójuk, és kivitelezésükben is hozzák az elvártat. Még mindig szomorkodom amiatt, hogy ahelyett hogy ez lenne a célirány, Hollywood előszeretettel siklik ki a negatív pólus felé. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogyha képesek ilyet alkotni, akkor miért kell ennek az ellenkezőjét is mindig szemléltetni. De ez a gondolatmenet végképp nem vezet semerre. Az van, ami van, mi pedig csak annyit tehetünk hogy szortírozunk. De ezt legalább lelkesen tesszük.

85% Stáblista Rendező: Denis Villeneuve Főszereplők: Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal, Paul Dano Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. október 10.

FilmMagazin / 33


KRITIKA

IDŐRŐL IDŐRE Se nem elég vicces, se nem elég bölcs, és egyáltalán, olyan langyos és ráncos, mint a napon hagyott nyuszilufi. Írta: Kovácsné

M

int azt rendszeres olvasóim (szűkebb család, de a gyereknek zsebpénzt is kell adni érte…) megszokhatták, nálam minden kritika valamilyen szenvedélyes önvallomással kezdődik, csak hogy megadjam azt a koordinátarendszert, melyen belül az adott filmről tett kijelentésem valamilyen szinten értelmezhetők, ha egyáltalán. Most sincs ez másképp. Szenvedélyesen önbevallom tehát, hogy én vagyok az a tipikus nő (lassan már nenő), aki akárhányszor meg tudja nézni az Igazából szerelem című ominózt, és aki ennek kapcsán Richard Curtist a lélek hegedűhúrjain játszó igazi virtuóznak tartja. Úgy nagy általánosságban imádom ezen kívül a fura brit humort, a frappáns brit párbeszédeket, és a mindig nagyon emberközeli brit filmeket. Lássuk be, a szigetország alkotásai

34 / FilmMagazin

akár egy egyszerű zombifilm szintjén is azonnal elkülöníthetők más nemzetek munkáitól. Továbbá: Bill Nighy szerintem korosztályának legnagyobb arca, és bármikor adnék érte három tucat Justin Timberlakeet meg egy fél kiló patisszont, valamint már Brendan Gleeson is egy rendkívül sokoldalú színész, a fia, Domhnall Gleeson pedig talán még az apját is túl fogja szárnyalni (ráadásul fantasztikusan hasonlít a faterra, ami esztétikai szempontból nem feltétlenül ér pontot, de a brit férfiakat soha nem a bájaik miatt szerettük. Egy bájos brit... Uram Jézus. Ebből a kategóriából Hugh Grant nagyjából elég is volt.) Mindezen szenvedélyek birtokában az általam nagyon várt Időről időre című alkotást finoman és nőiesen „megbocsáthatónak” fogom titulálni a továbbiakban.


Richard Curtis a tervei szerint már nem fog több filmet rendezni, de a forgatókönyvírást nem hagyja abba.

Tim Lake-et (Domhnall Gleeson) a 21 éves szülinapja alkalmából félrevonja az apja (Bill Nighy) azzal, hogy egy fantasztikus titkot fog vele megosztani. Nem, nem a méhecskékről és a virágokról van szó: mint kiderül, a Lake család minden egyes férfi tagja képes az időutazásra, ráadásul ehhez nem is kellenek füstölgő masinák, lila löttyökkel telt lombikok meg egy szlávos kiejtésű púpos, elég ha az ember elbújik valami félreeső, sötét helyen, ökölbe szorítja a kezét és erősen koncentrál arra, hova is kíván eljutni. Persze vannak szabályok (pl. csak a múltba lehet menni), de kit érdekel, Tim így is nagyon örül a lehetőségnek, és igyekszik azt a maga szerény, szimpatikus módján saját maga és a körülötte élők (pl. szíve választottja (Rachel McAdams), illetve lütyő kishúga (Lydia Wilson) boldogítására

felhasználni. És… és ennyi. Nem ez az első romantikusidőutazásos-dimenziócsavaros történet a hozzám hasonló tök átlagos mozibajáró életében, ott van mindjárt pl. az Időutazó felesége, melyet eddig háromszor láttam, mert valamiért standard darab az Európába induló távolsági buszokon (és mind a háromszor szégyentelenül bőgtem rajta, mint a választott bornyú, azzal együtt, hogy közben tökéletesen tisztában voltam vele, hogy egy übergiccses, zagyvatag hülyeséget nézek, de nekem is van szívem, kérem...) vagy a kissé fárasztó Ház a tónál. Az Idétlen időkig nagyjából mindent elmond erről a témáról, amit érdemes, másik személyes kedvencem pedig az Előre a múltba nevezetű Francis Ford Coppola szösszenet, ajánlom szeretettel mindenkinek, mert nálunk viszonylag

FilmMagazin / 35


KRITIKA kevéssé ismert. Ezekben a filmekben minőségüktől függetlenül van valami közös: a történet legalább valamiféle kísérletet tesz arra, hogy eljusson A-ból B-be (mármint nem időben, természetesen, elvégre időben először eljut B-ből A-ba, aztán onnan C-be, majd vissza A-ba, majd… öööö…), és ennek kapcsán valami morális konklúziót kívánnak közölni, amire a néző vagy kíváncsi, vagy nem. (A kíváncsiság mértékétől függően aztán vagy jóindulatúan szemet hunyunk az ilyesfajta történetek elkerülhetetlen logikai buktatói felett, vagy kíméletlenül kilistázzuk az összes következetlenséget, és barátainkkal jókat derülünk rajtuk). Az Időről időre legnagyobb problémája, hogy ez az eljutni akarás mintha hiányozna belőle, miközben csak úgy zuhog ránk a mondanivaló minden irányból, mintha dézsából öntenék.

Ez sem lenne egyébként feltétlenül hiba. Richard Curtis mestere annak, hogy pirinkó életképekből és totál köznapi sorsokból valami nagyot, szépet és összefüggőt alkosson, amiből talán kissé szájbarágósan, de mindenképp őszintén süt a jóakarat és az életöröm. (Igazából szerelem, ugyebár. És akkor az életműből a Rockhajót még nem is említettem – egyébként azért nem, mert valahogy azt az emberek nem szeretik, pedig szerintem az utóbbi 10 év egyik legviccesebb szottyosmelankolikus filmje, mondjuk tény, hogy nőknek annyira nem való). Most viszont Curtis-nek sikerült egy olyan hétköznapi életképet választania, amit még az időutazás sem tud feldobni, pedig ez azért nagy szó. Egy lélektelen szörnyeteg vagyok, de engem Tim Lake sorsa az első fél óra után már annyira nem érdekelt, hogy sírni tudtam volna. Hő-

TUDTAD-E, HOGY RICHARD CURTIS… …az új-zélandi Wellington-ban született 1956. november 8-án …egyetemi éveit Oxfordban töltötte …az Oxfordban töltött évei alatt az akkori barátnője egy Bernard nevű ipse miatt szakított vele, ezért a forgatókönyvei nagy részében mindig szerepel egy Bernard nevezetű antipatikus karakter …már hosszú ideje Emma Freud-dal él együtt, 3 gyermekük is született , 2 fiú (James és Charles) és 1 lány (Rachel) …Ben Elton-nal karöltve lehetőséget kapott egy Police Academy: The London Beat című film forgatókönyvének a megírására, ám ő visszautasította a lehetőséget.

sünkkel nem az a baj, hogy egy teljesen szürke, érdektelen fickó, istenkém, a többségünk az, velem meg azzal a mintaszerűen nyárspolgári középszer életemmel az élen. Az a baj vele, hogy hiába mondja (szavakkal is, hogy a hülyének is világos legyen, istenem, hogy én MENNYIRE utálom a narrációt…) hogy az élet szép, egy van belőle, és leszünk szívesek örülni neki, ha közben én nem igazán tudom, hogy ő maga például mi a jó büdös bánatnak örül, már azon kívül, hogy kimondottan tehetős családból származik, gyerekkorában csupa szeretet vette körül, és van egy egész jó állása, dögös neje, meg cuki loknis gyerekei. Ez valószínűleg egyébként

36 / FilmMagazin


A film soundtrack-jén olyan előadók kaptak helyet, mint Amy Winehouse, a The Killers, Jimmy Fontana, vagy éppen a T.A.T.U.

magának a kissé elbaltázott alapkoncepciónak a hibája: nem nagy kunszt úgy életre szóló bölcsességeket pufogtatni, hogy eleve jó pozícióból indulunk és MINDIG van második (harmadik, stb.) esélyünk. A főhőst ez időnként kimondottan arrogánssá teszi és erősen megkérdőjelezi a film gerincét alkotó „boldog házasság” elfogadhatóságát is. Tim soha nem vallja be az asszonynak, milyen extra képessége van, csak sejtelmes mosollyal eltűnik a szek-

>> TIM

SOHA NEM VALLJA BE AZ ASSZONYNAK, MILYEN EXTRA KÉPESSÉGE VAN, CSAK SEJTELMES MOSOLLYAL ELTŰNIK A SZEKRÉNYBEN VAGY A KLOZETBAN, HA VALAMI BALUL ÜT KI. << rényben vagy a klozetban, ha valami balul üt ki. Egymás után háromszor hálja el az első éjszakát, hogy minden tökéletes legyen, ami vicces ugyan, de azért szerintem a partner szempontjából kissé megalázó. Ezt nyilván az alkotók is belátták, ezért valahol a film háromnegyedénél beletettek egy csavart (oké, egy csavarocskát) az amúgy egy betonból öntött vonalzót idézően sima, lineáris, és egyhangú történetbe. A csavar sem hozza meg azonban a kívánt hatást (annyit viszont sikerül vele elérni, hogy az addig is eléggé ingatag logikai felépítményt azonnal a földig rombolják és még rá is pisálnak). A tanulság abszolút diétás: az élet a buktatóival együtt szép, ragadd meg a pillanatot, úgy élj, mintha a mai nap lenne az utolsó, stb. Emberünk viszont a film 99%-ában épp az ellenkezőjét csinálja: apróbbnagyobb (de inkább apróbb) boszszúságait időutazással hozza helyre. A cselekményből (már ha cselek-

ménynek lehet nevezni azt, ami a vásznon történik) egyszerűen nem következik a konklúzió. A ráébredést hősünk készen kapja meg attól az istenkirály apjától, akiből Tim Lake totál puha karakterével ellentétben simán, elsőre kinézzük a világmegváltó szentenciákat. Értjük mink, mer’ láttunk má’ kútúrát közelrő’, hogy ez egy kámingofédzs izé akar lenni. Ennek viszont pont az lenne az egyik lényege, hogy megtanuljuk elfogadni saját magunk és környezetünk hibáit, mégpedig szigorúan önerőből, saját baklövéseinkből tanulva, nem pedig azért, mert a Somamamagésa azt mondta. A felnőttkor kezdetét éppen az jelzi, mikor ráébredünk, hogy baklövéseink az élet szerves részei, nem radírozhatók ki, viszont személyes fejlődésünk alapját képezik. (Ok, azt hiszem, most megyek, és írok egy Coelho könyvet, nem is gondoltam volna, hogy ilyen egyszerű…) Volt egy olyan benyomásom,

FilmMagazin / 37


KRITIKA

hogy az esendő embert oly igen kiválóan ábrázoló Curtis a saját rég bevált receptjét húzta le a vécén a perfekcionista lúzer túl hosszadalmas, kritikátlan ajnározásával. Vájt szemű kritikusként nem tudtam nem észrevenni, hogy a mellékkarakterek mintha kopipészttel kerültek volna ide Curtis korábbi filmjeiből, pl. a szerencsétlen kishúg, a balfék író (jelen esetben Tom Hollander), de még a jófej atyj is, aki egy az egyben Quentin, a hajóskapitány karaktere a Rockhajóból. Curtis bácsi, Curtis bácsi, mintha kezdenél öregedni... Ugyanez a deja vu érzés vonatkozik a poénok java részére is. A film zenéje megbocsáthatatlan, még öt percet hallgattam volna belőle, garantáltan szülök egy rózsaszín flitteres ruhás, lakkozott patácskájú, párás szemű pónicsikót. Sajnálom, takonyzenét csak a nagyon jó filmek bírnak el.

38 / FilmMagazin

Hogy az Időről időre mégis, mindezek ellenére megbocsátható (még ha nem is fogom még egyszer megnézni), az részint a színészeknek köszönhető, részint azoknak a jeleneteknek, melyek önmagukban apró kis ékköveket alkotnak csak sajnos nem állnak össze egy olyan gyönyörű ékszerré, amire az oktondi kritikus számított, mikor beballagott a moziba. Gleeson és McAdams remek párt alkotnak. Rachel McAdams-et az isten is a „nem bombázó, de azért nem is hétköznapi szinten csinos, intellektuális cukipofa” női szerepre találta ki (és nekem a legváltozatosabb conteo elméleteim vannak arra, miért szerepel immár a második időutazós filmben, de ezt most hagyjuk). Bill Nighy ugyanolyan meggyőző kardigános angol családapának, mint Zskategóriás zombivámpírnak vagy bohém bonvivánnak, többet nem is

írok róla, mert még a végén kifolyok a küszöb alatt. Általában az egész szereplőgárda szemmel látható örömmel, könnyedén, minden különösebb erőfeszítés nélkül vett részt a projektben. Curtis azon ritka kortárs rendezők egyike, akiket anyám is elvisel, de ezt a filmet neki se tudnám jó szívvel ajánlani, mert nem elég vicces, nem elég bölcs, és egyáltalán, olyan langyos és ráncos, mint a napon hagyott nyuszilufi. Tévében, leülős családi ünnepeken, (viszki)szódával, esetleg. De nem feltétlenül.

60% Stáblista Rendező: Richard Curtis Főszereplők: Domhnall Gleeson, Rachel McAdams, Margot Robbie Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. október 17.



KRITIKA

ITT A VÉGE „Seth, that's some of the better acting than I've seen in your last six movies. Where the fuck was that in Green Hornet?” – részlet az év egyik legviccesebb és legegyedibb hangvételű komédiájából Írta: Sanya08

P

apíron nem tűnik másnak az Itt a vége, mint egy öncélú, önfényező sztárparádénak, amiben mindenki saját magát alakítja és a poénok sok része arra fut ki, hogy egymás pályafutását, filmográfiáját idézgetik és célozgatják. Elsülhetett volna ez rosszul, de mégsem lett elrontva, amit pedig annak köszönhetünk, hogy alapjában véve a filmben felsorakoztatott színészek

40 / FilmMagazin

(főbb színészek) egyáltalán nem tehetségtelenek (mint ahogy sokan szeretik őket annak beállítani: tévesen), hanem van érzékük a humorhoz, sőt még a történetmeséléshez is. Az pedig csak ne legyen már probléma, hogy olyan szerepet játszanak, amit a legjobban tudnak hozni, mégpedig saját magukat. Lássuk be, ez nem menne olyan sok színésznek, könnyedén félremehet

ezen egy film, itt azonban nem kárára, sokkal inkább hasznára válik ennek az apokaliptikus hangvételű, bizarr és veszettül humoros horrorkomédiának. A történet szerint Jay Baruchel Los Angeles-be utazik, hogy végre kirúgjon a hámból kicsit haverjával Seth Rogen-nel. A nagy haveri dinom dánom, iszogatás, lazulás és 3D-s tv-nézés után oda lyukadnak ki, hogy elmennek megnézni James Franco újonnan épített házát, ahol is éppen aznap este házavató partit tart, ahol ott van Hollywood színejava. Jay nem érez sok kedvet hozzá, hiszen ott lesz a bulin Jonah Hill is, akivel utálják egymást és különben is, ő azért jött Los Angeles-be, hogy a cimborájával legyen. A buli egészen jól alakul, de végül egy otromba világvége csak belepirít a jó hangulatba.


A festmények James Franco házában mind a színész alkotásai. A festészeten kívül már a regényírásba is belekóstolt.

A HASONLÓ CÍMŰ MOZI Az Itt a vége (angolul This is the end) mellett készült egy hasonló témájú és című mozi is The World’s End címmel. Ez utóbbi mozi Edgar Wright nevéhez fűződik, aki a Cornetto-trilógia zárásának szánta (előző részek: Haláli hullák hajnala, Vaskabátok). Így az sem meglepő, hogy a főbb szerepekben Simon Pegg és Nick Frost láthatók. Hazánkban a CineFest fesztiválon már nagy sikerrel és teltházas teremben vetítették a filmet, ám a széleskörű mozis forgalmazásról nem született döntés. Reméljük a legjobbakat.

Világvégét ábrázoló filmekkel találkoztunk már nem egyszer, ám ilyennel, ehhez hasonlóval gyanítom, hogy nem nagyon. Egyrészt, ugye ez egy abszolút sztárorientált film, amiben ráadásul a poénok nagy része – amint azt már írtam a kritikám elején – sokszor arra megy ki, hogy egymás pályafutásán élcelődnek, úgyhogy kicsit bajban lehet az, aki mondjuk, nem ismeri Seth Rogen vagy Jonah Hill filmjeit. Igaz ugyan, hogy e nélkül a tudás nélkül is élvezhető lehet az Itt a vége, de ha birtokában vagyunk az előképeknek, ennek a tudásanyagnak, akkor még jobbat szórakozhatunk, és nem fogunk bambán nézni, amikor James Franco azt mondja Seth Rogennek, hogy: „Freaks forever.” (nem biztos, hogy pontos idézet, de a lényeg benne van). Vagy amikor Jonah Hill Oscar-jelölt alakításán élcelődik Danny McBride, aki egyébként zseniálisan hozza a cinikus-kritikus-taplóállat figurát, aki minden további nélkül rárecskázik James Franco pornóújságjára. De nem csak ő kapja meg a maga nagy pillanatait, hanem majd’ minden színésznek, karakternek kijárt a csúcspont, így mondjuk a csupán epizódszerepet kapott Michael Cera is legalább olyan vicces és emlékezetes, mint amennyire Jonah Hill, akinek

hihetetlenül jól áll ez a kedves hangon beszélő, de belül rohadék szerep. Az érzelmi, centrális pontba Jay Baruchel került, végül az ő és Seth Rogen barátságára hegyezték ki a filmet, de azért, mondom, senki mást nem hanyagoltak el. James Franco legnagyobb bűne pedig az, hogy megd*gta Lindsey Lohan-t. A film azon felül, hogy jól kihasználja a színészeinek tehetségét és főbb jellemvonásait, a zsánerben sem teljesít kritikán alul, sőt. Egyrészt, a film vicces nagyon, abszurd és bizarr poénok váltják egymást, és egyszerűen nézőként is jó érzés volt összezárva lenni ezekkel az alakokkal és nézni, ahogy betépnek. Másrészt pedig a horror-műfajjal is jól bánik és megadja az elvárt hangulatot. Megidézi a Sátán-filmek nagy részét, illetve a legnagyobb klasszikusait (Rosemary gyermeke, Az ördögűző) és maga a képi világ is döbbenetesen jó néha, főleg a lángokban álló utcák és a finálébeli pokoltüzes/kénköves szcenárium is megteszi a maga hatását. Nem hinné az ember az elején, hogy egy ilyen – hogy mást ne mondjak – faszán kidolgozott látványvilága lesz a filmnek, tűzzel, ördöggel és miegymással. Ráadásul még a lányok kedvence, Channing Tatum is tiszteletét teszi és… hát szerepe cseppet

sem hálás, de óriási pacsi neki, amiért bevállalta és bírta a kritikát. Ilyen az, amikor jól sül el a sok ego egy helyen és nem fordul viszszájára a szituáció. Referenciák röpködnek poénokkal karöltve, betépés, ivás és egymás ellen fordulás, valamint egy jó adag – ám még egészséges mennyiségű – ön- illetve Hollywood-kritika is belefért ebbe a szűk két órás önfeledt szórakozásba. Trágár, ötletes, kreatív, látványos, horror és komédia majdnemtökéletes házassága. Egy olyan film, ami kínos önidézés helyett zseniális baromkodás lett. Azt tudtátok, hogy Michael Cera egy vicces fazon?

95% Stáblista Rendező: Seth Rogen Főszereplők: Seth Rogen, Jay Baruchel, Emma Watson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. október 17.

FilmMagazin / 41


KRITIKA

DON JON Ritka az olyan film, ami az alapvetően egyszerű sztorit sikeresen el tudná mesélni anélkül, hogy bugyutára venné a figurát, és közben még szórakoztat, sőt, talán még tanít is valamit. Ritka, de létezik, a Don Jon pedig számomra meglepő módon éppen ilyen film volt. Írta: Vampka

P

edig nem könnyű egy ilyen témát, pláne nem ilyen típusú karakterekkel ilyenre megcsinálni ilyen formában. Tudom, sok a szóismétlés, de képzeljük ide, hogy mutogatok, mondjuk a film plakátjára, és megnyomkodom a szavakat, de ez amolyan elismerő ismételgetés. A történetről nagyon röviden annyit, hogy egy olyan srácról szól, akiben nincs semmi rendkívüli, sőt. Mondhatjuk, hogy a mai világban átlagosnak számít. Csak azzal foglalkozik, ami fontos neki, ezek pedig a család, a teste, a verdák, a vallása, a csajok, és mindenekelőtt a nagy betűs Pornó. A rendes szex a jó nőkkel viszont nem igazán köti le, ellentétben az imádott pornóival. Nem is lenne ezzel különösebb gondja, mivel minden este sikeresen

42 / FilmMagazin

összeszedi a szórakozóhely aktuális legjobb csaját, másnap meg kidobja, de egy nap megismerkedik egy dögös macával, aki nem adja csak úgy oda magát azonnal. Később persze összejönnek, Johnny, a főszereplő eléggé belezúg a csajba, de a hölgynek fogalma sincs, hogy a srác mondhatjuk, hogy pornófüggő. Mikor aztán fény derül a kellemetlen igazságra, Johnnynak szembe kell nézni azzal, hogy ami addig a pillanatig normálisnak és megszokottnak tűnt számára, talán nem is olyan egészséges. Döntenie kell, hogy mi és ki számára a fontosabb, ennek érdekében pedig kénytelen lesz új fejezetet nyitni az életében. A Don Jon számtalan helyen mehetett volna át amolyan Amerikai Pite stílusú, ostoba baromságba,

mert hát a pornó és a szex témája azért még manapság is olyasmi, amit csak kevesen mernek igazán komolyan venni, és inkább humorral oldanák a légkört, de a Don Jon nem esett ebbe a hibába. A Don Jon jó. Részemről nem számít tabunak a boncolgatott téma, de rengeteg embert ismerek, főleg az idősebb generációban, de a sajátomban is, akik egy ilyen film láttán csak hápogni tudnának, pedig a Don Jon még csak nem is durva. Ki tehet erről a reakcióról? Senki. Ilyen a világ, a mostani gyerekek huszonéves korukban csak a jóég tudja, fogják-e még kényelmetlenül érezni magukat bármitől is. Én elismerem, nem kerülöm a témát, ha szóba kerül, nincs pirulgatás vagy hasonló, de nem szeretem az olyan jellegű filmeket,


A filmben szereplő pornó-részletekben – a stáblista tanúsága szerint – még egy magyar hölgy is feltűnik.

ahol túl sok a pucérkodás meg a szex, mivel akárcsak a sportközvetítéseket, úgy az ilyen filmeket sem bírom, abszolút nem kötnek le. Hogy miért? Mert nem értem, miért jó nézni. Csinálni, az már más kérdés, de minek nézzem? Emiatt a „szemlélet” miatt is úgy álltam neki a Don Jonnak, hogy nem lesz semmi, amit igazán élvezni fogok belőle. Még csak a színészkért sem vagyok oda, Joseph Gordon-Levitt oké, őt csípem, ráadásul ő rendezte és írta is a filmet, de Scarlett Johansson kifejezetten taszít. Aztán végül kellemesen csalódtam. Nem figyeltem igazán a rendezést, de ahogy szoktam, a film után csekkoltam néhány kritikát, ahol azt írták, hogy elsőfilmes rendezés létére egészen jó volt. Ámen, biztosan úgy van. Engem sokkal jobban lekötöttek a karakterek, azon belül is első sorban a főszereplő, meg az élete. Joseph Gordon-Levitt (a továbbiakban csak JGL) jó színész, ezt már számtalanszor bizonyította, habár ő is azok közé a színészek közé tartozik, mint Johnny Depp például. JGL mindig JGL egy szerepben, és nem egy karakter, akit JGL játszik. Érthető a különbség? Nem tudja levetkőzni saját magát, hanem magára húzza a karakter bőrét, amin akaratlanul is átsejlik

maga a színész. Nem az a fajta, aki mondhatni újjászületik a szerepben, és még a néző is elfelejti, hogy ő egy színész, mint mondjuk Tom Hiddleston, vagy anno Heath Ledger esetében. Persze ez nem jelenti, hogy JGL nem játszana jól. Don Jonként tökéletesen elhittem róla, hogy egy macsó, a gesztusai, a mozgása, a mimikája, az egész kisugárzása megfelelt a képnek, és az jutott eszembe, hogy milyen igaz az egész. Annyi ilyen „csávó” van odakinn, mint égen a csillag, amiért nem hibáztatom sem őket, sem mást, de érdekes volt mozivásznon látni azt, amiről mindannyian tudjuk, hogy igaz: ezek a pasik sincsenek acélból, sőt. Nagy részük csupán kompenzál a macsósággal, bizonytalan, de ezt még magának sem vallja be. Kicsit sarkítva végül is a valóságot festette le a film, ehhez pedig tökéletesen asszisztált Johansson brutális – és engem nagyon irritáló – plázamacska karaktere, meg Johnny haveri köre is. Másrészről az egész pornó-dolog ma már a társadalomhoz tartozik, ha akarjuk, ha nem, és a film ezen része is igaz; egy csomóan tagadják vagy titkolják, hogy nézik, vagy hogy konkrétan bizonyos célokból nézik. JGL be merte vállalni, hogy erről ír, erről forgat és még el is játssza a fősze-

repet, méghozzá remekül. Tetszik ez a fajta bátorság, ami egyre jellemzőbb manapság, mert nem jelent feltétlenül felszínes hülyeséget. Gondoljunk csak például a Szégyentelenre Michael Fassbenderrel, de míg a Szégyentelen sokkoló, durva és, ha az ember megértette, akkor fájdalmasan mély nyomot hagy, addig a Don Jon már-már könnyednek tűnik, pedig egyáltalán nem üres, inkább egyszerre érdekes, szórakoztató és a maga módján komoly. Az utolsó csavar miatt ráadásul a végén még a szemöldökünk is felszaladhat meglepetésünkben…

75% Stáblista Rendező: Joseph Gordon-Levitt Főszereplők: Joseph GordonLevitt, Scarlett Johansson Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2013. október 3.

FilmMagazin / 43


KRITIKA

A NYÁR KIRÁLYAI Felnőttet játszva. Írta: Sanya08

A

tinik nem jönnek ki jól a szüleikkel. Tiszta és világos. Nyilván a generációkülönbség az oka, vagy valami más, valami a génekkel kapcsolatos. Filmrendezők sora reagálta már le ezt az állapotot. Amikor a fiúk/lányok úgy érzik, elegük van az otthoni szigorból, a szabályokból. Abból, hogy mindig a felnőttek mondják meg nekik, hogy mit csináljanak, hogyan csinálják, hogyan öltözzenek, és hogy a leckét bizony hamarabb meg kell csinálni, mint hogy leülj a számítógép elé. Mindenkinek ismerős téma, még ha nem is a saját életéből, de a filmekből biztosan. A gyerekek előbb-utóbb fellázadnak a szülők ellen és megpróbálják maguk kialakítani a saját életük szabályrendszerét. Ez általában sikerül, de elkerülhetetlen, hogy végül rájöjjenek arra az örök igazságra, hogy a gyerek bizony még nem felnőtt és szüksége van a szülői korlátokra. Az persze sose árt, ha a saját bőrén tapasztal-

44 / FilmMagazin

a meg a tanulságot. Joe és Patrick átlagos srácok, akikben egy közös tulajdonság szemmel láthatóan van: mindkettőjük unja az otthonlétet. Unják a szüleiket, furcsának találják őket, igazságtalannak a módszereiket, cseppet sem tartják őket viccesnek és persze úgy gondolják, hogy itt az ideje kicsit elhatárolódni tőlük. E gondolaton felbuzdulva kitalálják, hogy építenek egy erdő széli kis faházikót, ahol saját maguk lesznek a kiskirályok, ők írják a szabályokat és kvázi remete-életmódot folytatva maguk vadásszák le az ebédjüket, vacsorájukat. Minden teljesen rendben megy és szórakoztatóan addig a pontig, amíg meg nem jelenik A Nő, hogy aztán mindent fenekestül felforgasson. A történet leírva teljesen jól mutat és kellően egyszerű ahhoz, hogy egy igazán jó filmet tudjon belőle kerekíteni egy jó stílusérzékkel bíró és tehetséges rendező. Az sem árt,

ha megtalálja az író a megfelelő hangnemet, amelyen megszólaltatja a fiatal főszereplőket és a szülőket. Stílusérzék az láthatóan van, a rendező rengeteget fitogtatja ilyen téren a tehetségét. Azon kívül, hogy megannyi hangulatos képet rögzített a vászonra, melyen bemutatja az erdei, szabadsággal telítődött élet mindennapjait és a fiatalok örömét a szülőktől való megszabadulás gondolatát illetően, zenét is kellő hozzáértéssel válogatott bele. Olykor egészen varázslatos hangulatot teremtett, visszafogottan stilizált világot, mely erősen hajazott és emlékeztetett Wes Anderson remekművére, a Holdfény királyságra (mely egy sokkal, de sokkal erőteljesebb és emlékezetesebb mű). Operatőri munka tehát jeles, sok remek kép született. A film hibája egyébként érdekes módon épp a stílusból ered (hogy úgy mondjam, annak a bizonyos hangnemnek a meg, vagy meg nem találásából), habár sokaknak pont


A tavalyi év egyik legjobb filmjét, a Holdfény királyságot tényleg érdemes megnézni, nemcsak a téma rajongóinak!

ez okozhatja benne a legnagyobb örömet. Elsősorban a főszereplők karaktereivel voltak problémáim, illetve magával a dialógusokkal, amelyeket a szájukba adtak. Majd’ minden megszólalás (legyen szó például a szülők és gyerekek közötti párbeszédekről) túl mesterkélt, mintha mindig arra játszottak volna rá, hogy ezt a szöveget majd jól lehet idézni. Nem zsebbölcsességekről van szó, hanem viccesnek ható beszélgetésekről, melyek tényleg szellemesek, szó se róla. De itt egész egyszerűen nem tudtam viccesnek tartani és nevetni rajtuk, mert helyzet-idegennek éreztem őket. Arról nem is beszélve, hogy magát a főszereplőt a film nagy részében ellenszenvesnek tartottam. Részben azért, mert valahogy nem tudtam elfogadni azt a viselkedést, amit az apjával szemben tanúsított. Ilyen zavaró elem volt a filmben még a lánytesó kínai barátja, melyet feleslegesen vicces adalékanyagnak é-

reztem, semmint olyan elemnek, amely a történet szerves része. És akkor a rettenetesen furcsa harmadik fiúról nem is beszéltem, akiről nem lehet mást elmondani, mint azt, hogy furcsa. Ugyanakkor akadtak a filmben egészen őszinte pillanatok, olyan helyzetek, amelyek ha csak pár percre is, de segítettek a szereplőkkel vagy szereplővel való azonosulásban (Kelly választása a két fiú közül), de ezek nincsenek annyira túlsúlyban. A rendező tehát súlyos aránytévesztésekkel és felesleges összetevőkkel megrakott filmet készített, melynek a külcsíne takaros, a mondanivalója univerzális és mindenki által érthető. Viszont a vicceskedő, szellemeskedő és laza dialógusokat felválthatta volna olyanra, amit komolyan lehet venni, ami nem csak úgy szellemes és vicces a maga örömére, hanem jobban árnyalják a helyzetet. Nem azt mondom, hogy vérkomoly drámát kellett volna ké-

MÁSVÉLEMÉNY Nehéz erről a filmről mit mondani, mert őszintén szólva minden megvan benne, ami egy jó filmhez kell, de semmi olyan nincs benne, amit úgy különösebben ki tudnék emelni. Olyan ez, mint amikor a kezedbe nyomnak egy almát. Az alma elég jól néz ki, finom, de nagyjából olyan, mint a többi, és aztán megkérdeznék mi a véleményed róla. Erre mit lehet mondani? Finom. Én is valami ilyesmit tudnék mondani a filmről. Jó. szíteni, de így nagyon felemás lett. Mert igen, szépek a képek. Igen, vannak benne jó poénok. De összeállni sokszor nem állt össze a számomra. Wes Anderson jobban ért ahhoz, hogy összehozza a furcsát a fejlődésregénnyel, de Jordan VogtRobertsnek még bőven gyakorolnia kell ezt.

60% Stáblista Rendező: Jordan Vogt-Roberts Főszereplők: Nick Robinson, Gabriel Brasso, Moises Arias Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2013. október 31.

FilmMagazin / 45


KRITIKA

IRON SKY RENDEZŐI VÁLTOZAT 1945. szeptember másodika, a második világháború vége. Legalábbis így tanultuk, ám azt nem sejthettük, hogy a nácik eközben egy titkos bázist állítottak fel a Hold sötét oldalán. Tervük nem más, minthogy teljes felkészültséggel és átütő erővel visszatérjenek 2018-ban, hogy világuralomra törhessenek. Csak a szokásos, mondhatnánk... Írta: Török Tamás

E

gy, az Iron Sky-hoz hasonló film esetében sokkal nagyobbak az elvárások a rajongók részéről, ha azt ők maguk pénzelik. Amikor ez a projekt 2012-ben elkészült, és véget ért a rajongók várakozása, meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. Hogy miért? A válasz számomra csakis az lehet, hogy az Iron Sky egészen a stáblista végéig képtelen eldönteni, hogy egy jópofa paródia, vagy éppen egy komoly sci-fi akar-e lenni, és sajnos ez a kettőség ebben az esetben messze nem vált a film előnyére.

46 / FilmMagazin

Haladjunk szépen sorjában. A film alaptörténete remek. A náci-német vonal kapott egy jókora vérfrissítést és kitörve a sablonok szűk falai közül célba ért, amihez a Hold sötét oldalában rejlő misztikum abszolút megadja az alaphangulatot. A probléma ott kezdődik, hogy a szememben ezt a harmóniát alaposan megbontotta az Iron Sky komikus hangvétele. Nem azt mondom, hogy ez a stíluspáros alapjáraton halálra van ítélve, hanem ez, ebben a formában nem működik, ugyanis az Iron Sky egyáltalán nem vicces. Oké, még

mindig többet lehet rajta röhögni, mint egy mai Adam Sandler komédián, ám ez még így is kevés ahhoz, hogy az Iron Sky-t vígjátéknak, vagy akár paródiának lehessen nevezni. Elmondhatjuk, hogy a film alapvetően egy olyan pontban hibádzik, amit csak elég vastag bőrréteggel az arcunkon foghatunk rá a viszonylag alacsony költségvetésre. Legalábbis közvetlenül biztos hogy nem. Majd miután szembesülünk azzal, hogy az Iron Sky egy elég lightos szinten humorizál, észrevesszük, hogy a látványvilág viszont mennyi-


A rendezői változatban Julie Dietz karaktere is több szerepet kapott, valamint a CGI trükkökön is sokat csiszoltak.

re patentosan néz ki. A holdbázis döbbenetesen részletesre és hangulatosra sikerült, amit a film képi világa és az operatőri munka még inkább az egekbe emel. Ez a pár komponens egy olyan hangulatot kölcsönöz a filmnek, ami igazán egyedivé teszi azt. Amit az Iron Sky letett az asztalra látvány téren az abszolút követendő példa kellene, hogy legyen, ugyanis a film költségvetése durván 7,5 millió euró volt, aminek csak egy része ment el a vizuális megvalósításra. Ki lehet jelenteni, hogy ha valamivel igazán elégedettek lehetnek a rajongók (és egyben szponzorok), akkor az a film látványa. Ám úgy érzem, hogy talán pont a film legerősebb pontja okoz-

za az Iron Sky vesztét. Az egyik lehetőség az, hogy a költségvetésnek mégsem egy kis részét, hanem gyakorlatilag a teljes összegét tette ki a vizuális megvalósítás, így a film további részeire már tényleg csak aprópénz maradt. A másik variáció pedig az – amin talán sokan nevetni fognak –, hogy a részletekig kidolgozott és odafigyeléssel kivitelezett látvány egész egyszerűen túl profi és komoly az Iron Sky stílusához. Számomra a forgatókönyv hiányosságait, az olykor elég kezdetleges párbeszédeket és a minden kreativitást nélkülöző négeres poénokat leginkább az emelte ki, hogy a filmet ránézésre nem a B kategóriába sorolná be az ember.

A történethez visszakanyarodva: a film sztorija egy James Washington nevű afroamerikai katona köré van felépítve, aki miután felkerül a Holdra, egy kísérlet hatására igazi árja németté változik. Ekkor jelenik meg Renate Richter, aki segíteni akar a számára rokonszenves férfin. Renate férje (Obergruppenführer Adler), a nácik hajtómotorja pedig eközben visszatér a Földre, hogy megszerezze az utolsó komponenst, ami a hadművelet elindításhoz szükséges. Miután ez kitudódik, a Föld nagyobb országai kivételesen öszszefognak, ismét a nácik ellen. A cselekmény a film háromnegyedéig elég alacsony fordulatszámon pörög, ám utána kezdenek beindulni

FilmMagazin / 47


KRITIKA

>> A

STÁBLISTÁHOZ ÖSSZEHOZOTT DAL, AZ "UNDER THE IRON SKY" AZ ELMÚLT ÉVEK EGYIG LEGEGYEDIBB ÉS LEGHANGULATOSABB FILMZENÉJE LETT. <<

az események. Az Iron Sky tíztizenöt perc erejéig képes egyszerre érdekes, szórakoztató, látványos és humoros lenni. Bárcsak végig ilyen lenne… Viszont amiben az Iron Sky többnyire tökéletesen eltalálta az átmenetet a sci-fi és a vígjáték hangulat között, az a casting. Götz Otto, a B kategória egyik királya, aki német eleganciájával magasan viszi a prímet. Ő képviseli a film komolyabb vonalát, miközben ott van a Washingtont alakító Christopher Kirby is, aki inkább idegesítő, mint vicces. Nem nagyon beszélhetünk igazi karakterről, egyértelműen a történetvezetés és a gyengébb, töltelékszerű poénok kivitelezése miatt lett megalkotva. Személyes kedvencem Götz Otto magabiztos performansza ellenére is a Renatet alakító Julia Dietze volt. Női bájának, magával

48 / FilmMagazin

ragadó akcentusának és az amúgy egész korrekt alakításának köszönhetően ő a legszerethetőbb karakter a filmben. A film fináléja volt a kegyelemdöfés… a teljesen hullámzó hangulatot egy igen komoly hangvételű drámával zárták le, ami számomra egyértelműen jelezte, hogy Timo Vuorensoláék bőven több mondanivalót szántak az Iron Sky-ba, mint amenynyi végül belekerült. Mellékesen megjegyezném, hogy a stáblistához összehozott dal, az "Under The Iron Sky" az elmúlt évek egyig legegyedibb és leghangulatosabb filmzenéje lett. A hangulata pedig közel sem vígjátékra hajazó. Annak ellenére, hogy haragszom az Iron Sky hibáira, mindenképp egy vállalható, sőt, jó B kategóriás film lett. Ezzel az a baj, hogy ez a pro-

jekt a másfél órás játékidő során párszor jelezte felénk, hogy ő bőven többre hívatott a B betűvel jelölt besorolásnál. Nagyon szerethető, ötletes film, reméljük, hogy a nemsokára érkező folytatás határozottabb lesz, és kiaknázza a Hold-nácik történetében rejlő nem csekély lehetőségeket.

60% Stáblista Rendező: Timo Vuorensola Főszereplők: Udo Kier, Julie Dietz, Christopher Kirby Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2013. október 31.


KRITIKA

VÉRMESÉK Valaki talán még emlékszik a magyar filmes szinkronok aranykorára, mikor szinte jobb élmény volt egy-egy alkotást az általunk hozzá adott hangsávval játszani, mint az eredetivel. Manapság sajnos ezek az idők múlóban vannak, s annyinak is örülnünk kell, ha egy megmosolyogtató és szerethető mozi olyan címet kap, melyre elismerően kell csettintenünk. Írta: Paulkemp

A

Vérmesék pont ilyen alkotás, még ha nem is várható el, hogy a film az elejétől a végéig próbára tegye a rekeszizmokat (vígjátékról lévén szó), bőven elegendő, hogy az egykor szebb fényben tündöklő sztárok nem hattyú halálukat járják a filmvásznon. Robert De Niro, Michelle Pfeiffer és Tommy Lee Jones ugyan nem brillírozik, de talán megcsillant valamit egy talán túlzásba vitten is idealizált korból, melyben szinte minden filmjük a párját ritkította. További kalandozások helyett persze inkább ideje lenne szót ejteni a Blake család európai „nyaralásáról”, melyet az egykor szebb napokat megélt maffiavezér apukának köszönhetnek, aki egy szép napon úgy határozott, hogy mindenki számára jobb lesz, ha a szövetségiekkel együttműködve a hűvösre juttatja másik családjának nagyobbik részét. Az egykori brooklyn-i gengszter ennek következményeként családjával egyetemben kénytelen a francia főváros, Riviéra és más táj-

egységek (jelenleg Normandia) vendégszeretetét élvezni az FBI vendéglátásában. S ez a família nem csupán egy igazán heves vérmérsékletű show-t hozz össze nekünk, hanem igazán véresen is festi meg az elég éles stílusváltásokkal tűzdelt történetet. Mert míg végigzongorázva az erősen neurotikus anyukán, az agresszivitásért kétszer sorba álló, ám az igaz szerelmet megszállottan kereső lányon (Dianna Agron), és a visszafogott, de annál inkább egy pók hálójához hasonlatosan manipuláló fiún (John D'Leo) igazán jókat mosolyoghatunk. De abban a pillanatban, hogy a tábla szereplői egytől-egyig a helyükre kerülnek rögtön átcsapunk egy klasszikus amerikai-olasz vérfürdőbe. Az egészet paradicsomlében és robbantásokban tocsogó finálét persze Luc Besson (írta és rendezte) remekül felvezeti az eleinte inkább humorosnak ható erőszakhullámokkal, ám abban a pillanatban, ahogy a nagy leszámolás beindul valami mégis elbicsaklik. S így hiába kap-

hattunk olyan kikacsintásokat, mint ahogy De Niro karaktere díszvendégként végignézi egy francia kisváros filmklubjában a Nagymenőket, hogy egy percre ünnepelt sztár legyen. A film sehogy sem áll össze egy egésszé. Ettől függetlenül roppant szórakoztató szűk két óra vár mindenkire, aki ráveszi magát egy filmre, mely kellemesen kikapcsol egy késő vasárnapi délutánon, s ráadásul bemutatja, hogy egyetlen „baszki” hogyan képes az emberi hangulat szinte teljes skáláját közvetíteni.

65% Stáblista Rendező: Luc Besson Főszereplők: Tommy Lee Jones, Michelle Pfeiffer, Robert De Niro Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 26.

FilmMagazin / 49


KRITIKA

A KELET A kelet című filmet néhány kiválasztott a CineFest fesztiválon már láthatta, a nagyközönségnek viszont október végéig várnia kell rá, és akkor is csak DVD-n juthat hozzá. Lássuk érdemes lesz-e beszerezni! Írta: alien

A

kelet annyiban mindenképpen különleges, hogy ez a tragikus körülmények között elhunyt Tony Scott egyik utolsó filmes munkája, amit azonban nem rendezőként jegyez, hanem testvérével együtt producerként segítette az első komolyabb lehetőségét megkapó Zal Batmanglij direktori munkáját. A címben szereplő „kelet” nem a történet helyszínének a megjelölése, hanem egy ökoterrorista csoport neve, ami keresztes hadjáratát a környezetszennyező nagyvállalatok ellen vívja. Ide kell beépülnie az egyik elit nyomozóiroda fiatal ügynökének, Sarah-nak (Brit Marling), hogy még idejében leleplezze a Kelet tagjait és megakadályozza a következő merényletüket. Sarah élete azonban gyökeres fordulatot vesz, amikor szerelembe esik a csoport vezetőjével (Alexander Skarsgard), ráadásul a Kelet nézetei is egyre inkább szimpatikussá válnak a szá-

50 / FilmMagazin

mára… Az előbb többször is a csoport szót használtam a Kelet tagjaival kapcsolatban, ám a közösség sokkal helytállóbb megállapítás rájuk nézve. Ezek az emberek ugyanis a külvilágtól elzártan élnek, és egy nagy családot alkotnak, jóban rosszban összetartanak, és akár fel is áldozzák magukat a másikért. Akcióik mindig gondos tervezésen, több hónapos előkészületen alapulnak, ám aki a terrorista szó hallatán lövöldözéseket, robbantásokat, vagy akár autós üldözéséket vizionál, azt el kell, hogy keserítsem: semmi ilyesmiről nem lesz szó. A merényletek lényege ugyanis nem a minél nagyobb emberáldozat, hanem hogy a fagyi visszanyaljon a nagyvállalatok gátlástalan vezetőinek. Az ember azt hinné, hogy a Scott testvérek produceri felügyelete egy ilyen típusú filmnél véres lövöldözéseket és látványos akciójeleneteket eredményez, ám Zal Batmanglij rendezőt sokkal jobban érdekelte ennek

az egésznek az emberi oldala. Való igaz ugyan, hogy egy kicsivel több dinamika elfért volna még a filmben, és talán az olló is csattoghatott volna bőszebben a vágószoba falai között, de így is egy szerethető filmet kaptunk remek alakításokkal (Brit Marling nem csak bájos és aranyos, hanem elképesztően tehetséges is) és néhány igazán emlékezetes jelenettel (a kelet tagjainak vacsorája például egészen megdöbbentő).

75% Stáblista Rendező: Zal Batmanglij Főszereplők: Brit Marling, Ellen Page, Alexander Skarsgard Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, október 30-tól


KRITIKA

A HÁBORÚ CSÁSZÁRA Inkább az unalom császára… Írta: Sanya08

A

zért megnyugtató, hogy Tommy Lee Jones-ban lehet bízni. Akárcsak Bill Murray, sokszor ő is hozza azt a figurát, amit a legjobban megszerettünk tőle, azt pedig mindig öröm nézni. Akkor is, ha egyébként maga a film nem nevezhető túlságosan emlékezetesnek vagy épp jónak, ha felbukkan a vásznon, akkor valahogy mindig felértékelődik pár percre az adott alkotás. Sajnos Peter Webber rendező (Leány gyöngy fülbevalóval; Hannibál ébredése) így járt legújabb filmjével, pedig ki lehetett volna hozni ebből a témából többet is, mint amennyit sikerült. A Pearl Harbour-t ért támadás után járunk. Az amerikaiak győztek, ez a győzelem azonban meglehetősen törékenynek bizonyul. MacArthur tábornok (Tommy Lee Jones) és Fellers tábornok (Matthew Fox) azt a feladatot tűzik ki maguk elé, hogy segítsenek újból fellendíteni Japánt, valamint hogy kiderítsék, vajon mennyi köze volt a bombázáshoz Hirohitónak, az uralkodónak.

A fent felvázolt történet önmagában rendben lenne, a gond ott kezdődik, hogy Webber nem elég, hogy teljesen elbagatellizálta ezt a nyomozást, nem bírt magával és belegyömöszölt egy szerelmi szálat is. Így tehát kapunk két filmet egyben, a szomorú pedig az, hogy egyik sem feltételezi a másik szál jelenlétét és egyik sincs kellően érdekesen és izgalmasan kifejtve ahhoz, hogy ezt megbocsájtsuk a rendezőnek. Míg a nyomozós szál minden feszültség és izgalom nélkül zajlik le, teljesen tét nélkülinek érződve (pedig elvileg volna ugye tétje neki), addig a szerelmi történet Fellers és egy japán lány között felesleges és teljes mértékben le van redukálva egy olcsó klisé szintjére. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy el akarták sütni az alkotók az „amerikai-fiúösszejön-a-japán-lánnyal” effektust, ami olyannyira gyakori ebben a témában, de ugyanennyire unalmas is már. A történethez nem ad hozzá semmit, semmi nem indokolja, hogy benne legyen a filmben.

A színészek sincsenek túl nagy formában. A már említett Tommy Lee Jones-on kívül – aki kisujjból kirázza a sokat tapasztalt vén róka szerepét – szinte mindenki más csak úgy „van” a filmben, a legszemernyibb inspirációt és ihletet nélkülözve bandukolnak át egyik jelenetből a másikba. Webber igyekszik elvetni a hollywood-i filmekre oly jellemző feketefehér látásmódot és inkább a szürke árnyalatot helyezi előtérbe (már ami az amerikai-japán konfliktust illeti), valamint az operatőri munka is dicséretes, de a jó szándék és a technikai hozzáértés nem elég, illett volna némi izgalmat és érdekességet csempészni a filmbe, nem pedig hagyni, hogy a parlagon heverjen a téma, jóformán boncolatlanul. Így tehát nem kaptunk mást, mint egy unalmas, vontatott és álmatag történelmi közegbe helyezett filmet, melyet azon nyomban elfelejtünk, mihelyst elkezdődik a stáblista.

40% Stáblista Rendező: Peter Webber Főszereplők: Tommy Lee Jones, Matthew Fox, Eriko Hatsune Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2013. október 10.

FilmMagazin / 51


SOROZAT

KEMÉNY MOTOROSOK Ha férfiaknak kell ajánlani: pornó, fegyverek, harc a végsőkig, bikaerős motorok és hatalmi harcok… Ha nőknek kell ajánlani: bikaerős motorok, bikaerős pasik alatt, akiknek mégis érzékeny a tekintetük, és akik kérdezés nélkül ölnek, ha a családot vagy a szerelmet kell megvédeni. Írta: Holhós Linda

52 / FilmMagazin


H

ogy miért is nem kezdjük az idei sorozatindító időszakot valami újjal, és frappánssal, annak oka leginkább abban keresendő, hogy a magyar kereskedelmi televízióknak köszönhetően a Sons of Anarchy (nem, soha nem leszek hajlandó ezt a művet a lefordított címével – Kemény motorosok – gyalázni) nemzetünknek relatíve még újnak számít. Az Államokban a sorozat nemrég debütált a 6. (!) évadjával, és nekünk sikerült elindítani immár másodszor (!) az 1. (!) évadot. Ugye milyen eszeveszett sebességgel tartja hazánk az ütemet? Bezzeg a Szulejmán, és a Gyilkos/ Szenvedélyes/Pusztító/Vad Angyal/ Szerelem/Bosszú töretlenül trónol a vetítési lista élén. Nem is értem mire a felháborodásom… Főleg ha még azt is hozzátesszük hogy a CSI minden alfajának, majd minden epizódját lehetett szerencsénk minimum hússzor megtekinteni. A lényeg: aminek kicsit is lenne értelme, azt mi nem vetítjük. Míg az egész világ tűkön ülve figyeli a hatodik évad történéseit, addig nálunk a jónép repetázhat az első évadból. Szerintem ehhez nincs mit hozzáfűzni… De mit is kell tudnunk erről a sorozatról? Nagyvonalakban egy fegyvercsempészésre szakosodott motoros banda hétköznapjait ismerhetjük meg, annak minden macsóságával, én és identitástudatával, bőrmellényével, és vérességével. Vannak itt harcok a körön belül, és a körön kívül is, ez utóbbiban konkrétan minden hárombetűs szervezet vagy terroristacsoport helyet kap: ATF, DEA – a szövetségiek zászlaja alatt, a CIA, az IRA- a rosszfiúk képviseletében, és persze a helyi jard, ami hol könnyen lefizethető, hol ke-

vésbé. És ha azt hinnénk, hogy enynyi elég is volna, akkor még megspékelik nekünk a bonyodalmakat a helyi törvényen kívüli bandákkal, mexikóiakkal, feketékkel, kínaiakkal, indiánokkal, és némi kotorászás után még helyet kap a „fehér hatalom” is. Aztán lesznek még itt a férfiak széleskörű szórakoztatására szakosodott hölgyek közül is néhányan, meg persze pornó – mert abból mindig lehet pénzt fakasztani, méghozzá legálisan. Ebből egyenesen következik: a Sons of Anarchy a sorozatokon belül azt a kategóriát képviseli, ami elé csak egyszer ül le a néző, és többé nem is áll fel, mert csak még egy részt… Rémisztően valósághű képet fest az ilyen jellegű bandák patriarchális rendszeréről, ahol a férfiak kemények, és ahol az asszonyoknak is annak kell lenniük, ha túl akarják élni. Női szerepkörből szükségszerűen ki kell emelni Katey Sagal-t (Mrs. Al Bundy), aki kezdetben, mint a vezérkan felesége, és a leendő elnök anyja, méhkirálynőként üdül a kicsi rakás tetején, és mesterien manipulál mindent, és mindenkit. Bevallom őszintén, sosem hittem volna, hogy a hölgy a tőle megszokott harsány, és vicces szerepkörtől, ennyire eltérő és komoly szerepet is képes ilyen profi szinten eljátszani. Ráadásul úgy, hogy a kora ellenére még szexi is. Engem megvett, csodálom a tehetségét. Háttérinformációként még jó tudni azt is, hogy az Ő férje volt a sorozat kiötlője, Kurt Sutter, aki amúgy szerepel is néhány epizódban (Ő a halálsoron veszteglő Otto). Az úriembert saját élete ihlette a történet megalkotására. A férfi főszerepben Charile Hunnam-et láthatjuk, aki már biztos hogy nem fog zajos sikert aratni a

mozikban jövőre, mint a nők által körülhisztizett Mr. Christian Grey alias Mr. Nagyonszadistademégisérzékeny. Aki lemaradt volna, annak mondom, hogy a Szürke ötven árnyalata c. könyv filmadaptációjáról van szó. Majd egy hónapig hihettük, hogy férfiunk lesz a történet főszereplője, de most mégis úgy látszik hogy eltáncolt ettől a lehetőségtől eleve nem értettem hogyan tudott elfogadni egy olyan szerepet amiben jobbára csak a farkát tudta volna himbálni… na nem mintha annyira bántam volna ezt a tényt. Mr. Hunnam Jax Tellerként hiteles, nem mesterkélt, könnyen magával ragadja a nézőt. Van a pasasban potenciál, és női szemmel egyenesen öröm nézni. Na ezt a mondatomat tuti minden hímnemű olvasó értékelni fogja… Nevelőapját - és kezdetben a klub elnökét - pedig a kissé karakteres vonásokkal rendelkező Ron Perlman alakítja. A köztük kialakult feszültségek szerves részét képezik a sorozat első felének. Mert nincs is család balhé nélkül… jelen körülmények közt a „balhé” RPG-vel, shotgun-nal, és AK-val értendő, amibe helyenként hol ez, hol az belehal, mi pedig emiatt az első pár alkalommal megdöbbenhetünk. Ezt keresztezve a profi kivitelezéssel, felmerül a kérdés: mi kell még? Semmi – jöhetne a zsigeri reakció, mégis tudnak még erre is lapátolni az alkotók, méghozzá a hangulathoz mesterien illeszkedő zenével. Komoly stílusfejlesztést kapunk ám az epizódok alatt felcsendülő itt-ott rockos, néhol drámás melódiákon keresztül (megjegyzés: a zenék egy részét Katey Sagal énekli). Ez is olyan profin sikerült, hogy lúdbőrözhet tőle a hátunk.

FilmMagazin / 53


SOROZAT

AGENTS OF S.H.I.E.L.D. PILOT KRITIKA Újabb műfajba tette be a lábát a Marvel. A képregények, rajzfilmek, animációs filmek, videójátékok és nagyköltségvetésű blockbusterek után már a sorozatok világát is megkívánják hódítani. A recept azonban most más. Írta: Noxwill

M

arvel fannak lenni mostanában igazán jó dolog. A Bosszúállók mondhatni talán a tavaly év legjobb blockbustere lett. Mind a kritikusok, mind a nézők elismerően nyilatkoztak a filmről. Bevételi szempontból pedig elképesztő sikereket halmozott fel. Erre jött idén a Vasember 3, mely bár megosztóbb lett, de bevételekben majdnem felért a Bosszúállókhoz. Valószínűleg ezen tényezők miatt döntött úgy végleg a Disney és a Marvel, hogy belevág egy új, eddig ismeretlen műfajba: az élőszereplős sorozatokba. A recept azonban ahogy mondtam más. Ezúttal egyetlenegy playboy, emberbarát milliárdossal sem találkozunk. Ahogyan nem lesznek dühöngő zöld szörnyek, és ideológiában kissé lemaradt szuperkatonák sem. Mert ahogy a sorozat is hirdeti: nem minden hős szuper. Ugyanis ahogyan a címből is kiderül, a S.H.I.E.L.D. ügynökeinek kalandjait követhetjük nyomon, kissé más aspektusból, mint ahogyan azt megszokhattuk. Tulajdonképpen egy CSI, csak Marveles elemekkel. Ez

54 / FilmMagazin

egyébként egy baljós előjel volt sokakban: hogy nem lesz más, mint egy kutyaközönséges CSI nyomozósdi, csak elhintve pár Starkos utalással. Nos, nem kisebb ember próbálta mindezt megcáfolni, mint Joss Whedon, a Bosszúállók rendezője. Első nagy dobásnak azt szánta, hogy visszahozta Phil Coulson karakterét, akit ugye Loki megölt a Bosszúállókban. Legalábbis ezt hittük eddig. De vélhetőleg Whedonék is úgy gondolták, hogy kell egy ügynök húzónév. Fury, Romanoff és Barton, azaz Samuel L. Jackson, Scarlett Johanson és Jeremy Renner vélhetőleg túl nagy színészek ahhoz, hogy el tudjanak vállalni egy ilyen sorozatot (leginkább a ráfordítható szabadidejüket tekintve). Maria Hill (Cobie Smulders) karakterét valamilyen szinten megtudták oldani, de talán a legegyértelműbb választás az Phil Coulson (Clark Gregg) karaktere volt. Nem csak azért, mert ő a legismertebb S.H.I.E.L.D ügynök, de népszerűségi indexe talán még Furynál is nagyobb. Épp ezért vezették úgy a szálakat, hogy vissza tudják őt hoz-

ni. Időben a New Yorki csata után vesszük fel a fonalat. Az emberek tudatába mélyen belevésődött a szuperhősök gondolata. Eközben egy új S.H.I.E.L.D.-en belüli csapat kezd kialakulni, melyet a halottnak hitt Coulson ügynök verbuvál össze. Ezek között van Grant Ward (Brett Dalton) aki a S.H.I.E.L.D. egyik új ügynök-üdvöskéje. Továbbá Melinda May (Mind-Na Wen), aki főállásban harcművész és repülőgéppilóta, másodállásban íróasztal mögött dolgozó parancsszerkesztő. Továbbá Leo Fitz (Iain De Caestecker) aki a kicsit nerd mérnök szerepét játsza, illetve Jemma Simmons (Elizabeth Hestringe), aki biokémikus, és nem mellesleg Fitz-cel dolgozik együtt. A csapat első feladata, hogy felkutasson egy embert, aki valamilyen okból szuperképességekkel rendelkezik, így megment egy felrobbanó házból egy nőt. Ezt az akciót telefonjával felveszi Skye (Chloe Benett), aki nem mellesleg az Árhullám nevű titkos szervezetnek dolgozik, akik megpróbálják leleplezni a S.H.I.E.L.D. munkásságát. Persze


titokban. Skye megpróbálja figyelmeztetni a titokzatos szuperhőst, ahogyan Skye fogalmazott: ijesztő emberek sötét ruhákban. Azonban miközben az újdonsült szuperhőssel van elfoglalva, Skye-t elkapja Coulson és Ward. Innentől kezdve már csak spoilerekkel tudnám folytatni a történetet, úgyhogy rá is térnék az epizód elemzésére. Nos, alapjában véve az epizód jó, de nem tökéletes. Whedon keze nyoma mindem egyes jeleneten tetten érhető. A hangalávágástól, a szálak mozgatásáig minden. Jó ötlet volt továbbá, hogy visszahozták Coulsont. Egyrészt számomra is a legszimpatikusabb S.H.I.E.L.D. ügynök, másrészt nem tudtam volna A sorozat lapzártánkkor már a negyedik részénél tart, és jó hír a rajongóknak, hogy a kezdeti sikerek után az ABC berendelte a teljes évadot, ami összesen 22 részt jelent majd. A továbbiakat pedig csak a nézettség dönti majd el.

mást elképzelni erre a pozícióra. Jó pont még, hogy minden egyes karakternek megvan a maga jellemvonása. Ward az önfejű, aki inkább elvállalná a magányos "hős" szerepét, csak ne kelljen másokkal dolgoznia. May a rutinos ügynök, aki valószínűleg több dolgot tapasztalt, mint maga Coulson. A Fitz-Simmons karakterek pedig lényegében tök ugyanazok, csak más-más a szakterületük. Azaz fiatalok, tapasztalatlanok, de nagyon ügyesek a maguk szakterületén. Tulajdonképpen tehát sablonkarakterekkel van dolgunk, de a mai világban elég nehéz egy üdítően jó hatású figurát kitalálni. Egyébként talán itt hozható fel az első negatívum. Talán ez még nem spoiler, de a Simmons és Fitz közötti párbeszédek (jobban mondva affektálások) az arra érzékenyeknél tuti kifogja csapni a biztosítékot. Én ugyan még nem tartottam idegesítőnek őket, de nagyon sokaktól olvastam azt, hogy nekik igenis idegesítő volt. Nem tudni, hogy ez a továbbiakban is tetten érhető jelenség lesz-e (vélhetőleg igen, mert ez a karakterek velejárója), de ha marad ez, sokak számára

FilmMagazin / 55


SOROZAT

kritikus pont lehet. Eldönteni egyértelműen, hogy ez negatív dolog nem lehet, mert ezt embere válogatja. Van akinek irritáló, van akinek nem. A történetvezetés egyébként jó. Egy percig sem ülepszik le a cselekmény. Folyamatosan pörögnek az események, egy percig sincs üresjárat. A felvezetés is pont olyan hoszszú, mint amennyire szükséges. A pilot rész (és vélhetőleg a többi rész is) tele van utalásokkal. Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hány utalás volt a Bosszúállókra, de szinte kivétel nélkül minden előzményfilmből van valamilyen utalás. Hol fontosabb, hol kevésbé fontos, szinte poén szintű megemlítés. Úgyhogy a Marvel fanok végig fogják vigyorogni a részt. Tehát jó látni, hogy nem kezeli a sorozat mostohán az eddigi filmek főszereplőit

56 / FilmMagazin

(bár óriási csalódás lett volna, ha Whedon így tett volna). Többet elmondani erről az epizódról nem lehet, mert bár így sem lett rossz rész, de sajnos kiemelkedő sem lett. Az látszik azonban, hogy vannak még rejtett tartalékai a sorozatnak, amikre reflektálni a spoilerek miatt nem fogok, de legyen annyi elég, hogy például Coulson visszatérésének körülményeire is ráfér egy tisztességes magyarázat, amit vélhetőleg el is fognak majd sütni valamikor a sorozat folyamán. Nézettség szempontjából viszont nagyon is jól teljesített a pilot rész. A 18-47 év közötti korosztályból 11,9 millió nézőt érdekelt, ami 2009 óta a legjobb szezonkezdés, amit produkáltak Amerikában. De ez igazándiból az ABC marketingjének és a Bosszúállók népszerűségének köszönhető.

A Marvel fanok azonban tuti kajálni fogják minden egyes másodpercét, a laikusok meg majd eldöntik. Ebből a szempontból elég kemény mezőnybe lett bedobva az Agents of S.H.I.E.L.D., mert nem egy, nem két olyan sorozat fut jelenleg a többi amerikai csatornán, mely már vagy be van járatva és azért népszerű, vagy ez a szezon az utolsó egyes sorozatoknak és amiatt népszerű. A frissen induló szériákról már nem is beszélve. Mindenesetre a start nem volt rossz, de az, hogy sikeressé fog -e válni, az a későbbiekben dől majd el. Jó előjel, hogy egy kellemes pilot epizódot tettek le az asztalra a készítők. Nem rosszat, de nem is kiemelkedőt. Azért azt merem remélni, hogy a későbbiekben választ fogunk kapni a nyitva hagyott kérdésekre is.



FILMKLASSZIKUS

2001: ÜRODÜSSZEIA Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy mitől érdemli meg valami a "kultuszfilm" besorolást? Ahelyett, hogy több oldalon át próbálnám meg elemezni a dolgot, én roppant egyszerűen megválaszolom a kérdést: azt a filmet nevezhetjük kultusznak, ami nyomot hagy. Ha elfogadjuk az előbbi állításom, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy Stanley Kubrick klasszikusa kőkemény kultusszá lett. Írta: Török Tamás

L

eszögezném, hogy kompromisszumukat kellett kötnöm saját magammal a cikk írása előtt, ugyanis közel sem lesz annyi helyem, hogy a 2001-et olyan szinten kivesézzem, mint ahogyan azt páran már megtették előttem az interneten. Szóval valószínűleg nem sok újat fogok mondani erről a filmről, sokkal inkább egy élménybeszámolót fogtok olvasni az elkövetkezendő pár bekezdésben. Kevés érdekesebb dolog van annál, minthogy anno, jelen esetben 1968-ban hogyan képzelték el a jövőt. Kubrick egy ilyen jövőképet igyekezett vászonra varázsolni a zseniális Arthur C. Clarke regénye nyomán, ami végül egy olyan szintű filozófiai, olykor transzszerű élménybe torkollott, amiről igen nehéz beszélni. A történet szerint 2001-ben,

58 / FilmMagazin

az akkor még távoli jövőben járunk, mikor az emberek már bőven kiléptek a Föld bolygó korlátai közül, ám mindaddig nem találtak más, értelmes fajokra utaló bizonyítékot vagy éppen jeleket. Ekkor jött az áttörés. Az emberi faj történelme során egyértelműen egy másik létforma által készített tárgyra lelt egy távoli bolygón, a mára már kultikussá vált "monolitra". Az idegen eredetű objektum a Jupiter felé küldött egy ismeretlen, igen erős jelet. Egy viszonylag kis létszámú legénység el is indult a hosszú útra, egy mesterséges intelligenciával karöltve a hajó fedélzetén. A történet alapvetően egyszerű, ám ez akkori szemmel sokkal újszerűbbnek hat(hat)ott, mint most. Ennek az egyszerűségnek köszönhetően a 2001 története alapvetően

egyetlen egy, igen intenzív emberi tulajdonságot célzott be, mégpedig a kíváncsiságot. Magam is meglepődtem, hogy mennyire nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mégis mi lehet az a rejtélyes monolit, kik építették, mi célból, és ez a roppant egyszerű, ám a film során elburjánzó gondolat végig fenntartja az érdeklődést, amire – tegyük hozzá – szükség is volt. A 2001 ugyanis minden, csak nem könnyen emészthető darab. A film során a párbeszédek a lehető legkisebb szerepet kapják a történetvezetés szempontjából. Éppen csak annyit kapunk belőlük, amit Kubrick nem tudott volna tökéletesen átadni azzal a hihetetlen audiovizuális élménnyel, amit a 2001 nyújtott. Emberek, ez tényleg művészet. Képzeljünk el egy olyan


Riporter: Beszéltünk a H.A.L. 9000 számítógéppel is, akinek, mint megtudtuk, "Hal" a beceneve. Szervusz, Hal! Mi újság? HAL 9000: Jó napot, Mr. Amer! Minden a legnagyobb rendben. Riporter: Hal, óriási felelősség hárul rád az űrutazás alatt, mondhatni nagyobb az expedíció minden résztvevőjénél. Te vagy az űrhajó agya és idegközpontja. Neked kell ellenőrizned a hibernált útitársak állapotát. Nem okoz ez nálad bizalomhiányt? HAL 9000: Hadd fogalmazzam így, Mr. Amer. A 9000-es sorozathoz tartozó számítógépek a legmegbízhatóbbak. 9000-es számítógép még sohasem hibázott, nem adott téves információt. Akárhogyan is fogalmazzuk tehát, mi, 9000-ek, bombabiztosak vagyunk, nem tudunk hibázni. Riporter: Hal, az óriási intelligenciád ellenére sosem zavart, hogy az emberektől függ, mit tehetsz meg? HAL 9000: Cseppet sem. Szeretek emberekkel dolgozni. Nekem kell irányítanom az összes műveletet az űrhajón, így egyfolytában elfoglalt vagyok. A lehető leghasznosabbá igyekszem tenni magamat és ennél, azt hiszem, tudatos lény többet nem is kívánhat.

sci-fi látványt ami nem hogy '68-ban, de még ma is bőven megállja a helyét. A film során látott pár bolygó kidolgozottsága, a jövőbeli technika ábrázolása és maga az űrbéli kiszolgáltatottság érzékeltetése mind kifogásolhatatlan volt. De! Ettől még nem feltétlen lesz valami újszerű, forradalmi, ám Kubrick itt húzott egy hatalmasat. Srácok, ha szeretnétek látni és hallani, amint a sci-fi és a klasszikus zene tökéletesen kiegészíti és művészi magasságokba emeli egymást, akkor mindenképpen javallott nyomban megnézni a 2001-et, ha esetleg még nem láttátok. A film Richard és ifj. Johan Strauss mesterművei mellett a Kossuthdíjas magyar zeneszerző, Ligeti György néhány varázslatos alkotását is felvonultatja. Ezek a dalok és az űrbéli jelenetek megkomponálása egy – minden túlzás nélkül mondom – már-már könnyfakasztóan gyönyörű kozmikus keringőt kelt életre a szemünk előtt. Kubrick hihetetlen módon játszott ezekkel az elemekkel. Voltak a filmben olyan percek, mikor a kép teljesen elsötétült, és a zene mellett csak a hangeffekteket hallhattuk, amik amellett, hogy időt adtak az események feldolgozására külön érzelmeket is kifejeztek, amik számomra többnyire ijesztő, hátborzongató és félelmetes perceket okoztak. Ennek hatására teljesen át tudtam érezni a világűr kicsit ridegebb, magányosabb oldalát. Lehet, hogy ez-

zel egyedül vagyok, de pont ezért zseniális Kubrick, hiszen pontosan tudta, hogy ez a film mindenkiből mást fog kihozni. Visszatérve a kultuszhoz. Igen, ez most egy erős túlzás lesz, de gyakorlatilag minden második hasonló (vagy olykor teljesen eltérő) témájú film vagy videójáték valamilyen módon reflektál a 2001-re. Felesleges okokat keresni, egyszerűen tény, hogy az Űrodüsszeia jelenetei bevésődtek az emberek tudatába, ezzel mintegy halhatatlanságra téve szert. Az én személyes kedvencem egyértelműen a Jupiter felé utazó hajó mesterséges intelligenciájának, H. A. L.-nek a "története". Egyes emberek valóban a jövőbe látnak, és ezalatt nem valamilyen paranormális képességet értek, hanem egyszerűen a logikát. Arthur C. Clarke valami olyasmit látott előre, ami számomra a film legerősebb pontját képezte (bicska nyílást hallok). Kubrick remekül mutatta be azt a lehetséges viszályt ember és gép között, ami habár 2001-ben nem jött el, de mégis mintha itt lenne a küszöbön. Még szinte semmit nem mondtam el a filmről, és már be kell fejeznem a cikket. Beszélhetnék még a 2001 végéről, amihez egy tíz percen át tartó, teljesen hallucinogén hatású utazással jutottunk el. A pillanatról, amikor biztossá válik, hogy az emberi faj így nem élhet tovább, és az egyszerű halandó egy csillaggyermekként születik újjá. Eshetne még

szó a Homéroszi eposz és a film közötti hasonlóságokról, de ez nem csak a hely hiány miatt nem történik meg. Ez olyan, minthogy egy vaknak sem tudjuk elmagyarázni a színeket, vagy nem tudom elmondani, hogy milyen íze van a Wellington bélszínnek amíg még nem ettél. A 2001: Űrodüsszeia sokkal inkább egy megtapasztalandó élmény, mintsem egy klasszikus értelemben vett film. Nézd meg, add át magad neki, az eredmény pedig valami igazán személyes lesz. Garantálom.

FilmMagazin / 59


KÖV. HÓNAP AZ ÉHEZŐK VIADALA: FUTÓTŰZ Katniss Everdeen a 74. Éhezők viadala győzelme után biztonságban visszatér szülővárosába, győztes társával Peeta Mellarkkal. Sikerük azonban azt jelenti, hogy hátrahagyva családjukat és barátaikat útra kell kelniük, hiszen részt kell venniük a Győztesek körútján. Útközben Katniss már látja, hogy lázadás készül, de a Kapitólium még mindig erős kézben tartja a 12 körzetet, Snow elnök pedig belefogott a 75. Éhezők Viadala előkészületeibe, ami egy olyan életre-halálra szóló verseny, mely örökre megváltoztathatja Panem országát.

THOR: SÖTÉT VILÁG A Thor és a Bosszúállók eseményeit követően, a Sötét világban Thor a világegyetem rendjéért harcol, eközben azonban egy ősi faj a bosszúra szomjazó Malekith vezetésével viszszatér, hogy az egész univerzumot sötétségbe taszítsa. Még Odin és Asgard sem tud szembeszállni azzal az ellenséggel, akivel Thornak szembe kell néznie. Veszélyes úton indul el, mely során újra találkozik szerelmével, Jane Fosterrel, és fel kell áldoznia mindent, hogy megmentse a világot.

60 / FilmMagazin




Millions discover their favorite reads on issuu every month.

Give your content the digital home it deserves. Get it to any device in seconds.