Page 1

VENEZIA MIA

Puskรกs Erika Alessia


2


Puskรกs Erika Alessia:

Venezia mia

2017. 3


Írtam már egy könyvet, amelynek kétharmada ennek a csodálatos városnak az érdekességeit kutatta. Azóta eltelt két év, és a történeteknek nincsen vége. Nem mondok újat azzal, hogy Velence kimeríthetetlen tárháza az építészeti, művészeti különlegességeknek, a legendáknak, meséknek – a csodáknak. Most ebben a kis füzetben összegyűjtöttem egy újabb csokorral ezekből, és tudom, még nincs vége: ameddig egészségem és a pénztárcám engedi, újra és újra fel fogom keresni a lagúnák városát, hogy titkait kutassam, vagy csak ott legyek, és hagyjam, hogy szépsége megnyugtasson és elvarázsoljon. Lássuk hát az újabb történeteket!

4


Angyalszárnyak A téli Velencét látni régi vágyam volt, és bár alapjában véve ebben az évszakban inkább a lakás melegében szövögetem az utazási terveimet, kíváncsisággal (és meleg ruhákkal megpakolva) érkeztem meg egy sötét január 7-i reggelen, hogy lássam a szintén téli álmot alvó, a turistáktól ebben az időszakban kicsit jobban megkímélt várost. Útitársammal a harmadik, egyben utolsó nap estéjén elkezdtük számolni az ujjunkon, hogy nagyjából 72 óra alatt mit dobált be megint a Serenissima a vállunkra akasztott vándortarisznyába, amit eddig nem? Évek óta ott vagyunk, amikor csak lehet, mégis egy-két percen belül rengeteg dolgot fel tudtunk sorolni, ami újdonságnak számított. Tudom, ez minden városban így van, így lenne – de nekünk Velence lapjait osztották ki odafentről már akkor, amikor legelőször engedtünk a képzeletbeli játékasztal csábításának. Karácsonyi girlandok Január 7-én érkeztünk, még éppen láttuk a Vízkeresztkor erre járó Befana, Velence jóboszorkánya szoknyájának szélét, ahogy seprűjén ülve elhúzott a paloták kéményei között, hogy csak jövőre térjen vissza a gyerekeknek szánt ajándékokkal – rossz magaviselet esetén pedig a zokniba csempészett széndarabokkal (ezt gondolom annyira kell komolyan venni, mint nálunk a 5


virgácsot a Mikulás puttonyában). Egyik este még gyönyörködtünk az égősorok fényeiben, a következő napon láttuk, ahogy bontják a füzéreket, csomagolják el a szállodák bejáratainál az óriási gömböket; egymás után tűntek el a dobozban a színes üveglabdák a város bennük tükröződő képével együtt, amelyet megőriznek a selyempapír takarásában addig, míg el nem jön újra az ünnep. A leoncinók mögötti óriási karácsonyfát elszállították, én pedig azóta találgatom, vajon mi lett az ágakon függő fa táblácskákkal, amelyeket feltehetőleg helybéliek írtak tele mindenkinek szóló jókívánságokkal. Remélem megőrzik őket valahol. Fáradt volt már a karácsony, az ember Epifánia után a karnevál, a vidámság, a tavasz felé fordul, mégis jól esett összeszedegetni Jézus születése ünnepének hátrahagyott, édes morzsáit. Tél, sziget, csend Az Isola Memmián kiszállni a kettes vaporettóból mindig megnyugtató érzés, mert ezen a kis szigeten még nyáron is viszonylag kevés a turista, velünk szemben pedig Velence leghíresebb képeslapjában gyönyörködhetünk hosszú perceken keresztül. Hogy melyik sziget ez? A San Giorgio Maggiore, amely nevét valamikor a város alapításának környékén a Memmo családtól kapta, akik a tulajdonosai voltak. Most voltam fent először a Szent György-bazilika harangtornyában. Kevesen voltunk, nyugodtan körbe lehetett járni, kinézni mindegyik résen a megunhatatlan épületekre, a másik oldalon pedig a szintén megunhatatlan lagúnára, amely kisebb-nagyobb szigetekkel pöttyözve messzire nyúlik: jobbról a szárazföldig, szemben a Lidóig, 6


balról pedig egészen a nyílt tengerig. A sötétbe forduló vizet "V" alakban törték meg a lassan haladó motorcsónakok, a láthatáron széles aranycsík választotta el az eget a tengertől. Giccses? Mi a giccs? Egyszer beszélgettünk erről, sőt, talán még másfél oldalnyi írást is őrzök valakitől, aki teológus-grafikusként okosan választ tudott adni a témában felvetődő kérdésekre. A természet nekem nem tud olyat mutatni, amit túlzásnak tartanék, a napkorongot és a tengert pedig csak irigyelni lehet azokért a csodás percekért, amelyekben minden alkonyatkor egyesülnek ők ketten. Van a lifthez vezető egyik helyiségben egy szárnyas alak. Óriási fa angyalnak hiszem először, öregnek látszó testrészein szakadozott bronz borítással. Semmi tábla nincs hozzá, de az olasz forrásokból kiderül, hogy Szent György 16. századi szobra áll a kissé félreeső helyen, akiről a sziget a nevét kapta, és amely szobor a harangtorony tetejét díszítette, míg villámcsapás nem sújtotta 1993-ban. A sérülései miatt restaurálásra szorult: a munkálatokat a Swarovski cég anyagi támogatásával végezték el, és azután már úgy gondolták, jobb lesz az elemek viharának inkább egy másolatot kitenni, a hajósok öregecske vé7


dőszentje pedig pihenjen kupolájának védelme alatt.

békességben

a

templom

San Giorgio megérdemli a pihenést, mert a legenda úgy tartja, ő menekítette meg a velencei gondolásokat egy, a lagúna mélyében lakó sárkánytól (esetleg krokodiltól), ezért emlékeztet a csónakokhoz tartozó remo, az evező Szent György lándzsájára: úgy hiszik, akárhányszor a vízbe merül, mindig láthatatlan harcot vív a lagúna felszíne alatti szörnyeteggel. Szent György védelme alatt remélhetőleg a gondolák biztonságban siklanak tovább nap nap után, és ahogy nézed őket, félhold alakú testük és a vízen visszatükröződő égitest sarlója mintha épp csak elkerülnék egymást a sötétülő estében. Visszamegyünk Palladio templomába, és a zaj, ahogy leülök egy fapadra, igazán fülsértőnek hangzik. Nem mozdulok ezután néhány percig, és hirtelen tudatosodik bennem, hogy egyedül vagyunk; Golden valahol hátul motoz egészen halkan, de rajtunk kívül senki – senki, csak az Isten. Tudod milyen, mikor hallod a csendet? Amikor egyéb zajok híján megnyílnak az érzékeid valami másra, valami titokra, ami mindig ott van a háttérben..., valami lényeges dologra, amelyet végre nem lepnek el a modern kor felfokozott ingerei. Varázslatos pillanatok ezek. Az oszlopfők Ha már az előbb szóba jött, vessünk még egy pillantást Velence eredeti védőszentjére, aki nyugdíjas éveit a Palota árkádjai alatt tölti. Szent Teodor (Todaro) szobra, amelynek másolata a Piazzetta egyik oszlopának tetején látható, aránytalan testrészeivel hívja fel magára a figyelmet. Mint egy térbeli puzzle: a feje, a fiatal arcával Mithridatész, 8


pontoszi királyé, aki jóval időszámításunk előtt uralkodott. Páncéllal fedett teste római kori, karjait és lábait velencei mesterek készítették fémből, nagyjából ezer évvel később. A különös figura lábai alatt fekvő állat egy krokodil, de lehet akár Szent György sárkánya is. A másik oszlop dísze Velence szárnyas oroszlánja. Eddig könnyű volt. De már Szinte Gábor is írta a könyvében, hogy ez a test inkább egy perzsa kiméra, mitológiai állat, amely eleve több faj keveredéséből jött létre. Ehhez a velenceiek még hozzáadták a szárnyakat és a farkat, a mancsa alá tettek egy óriási könyvet, végül be is aranyozták a szobrot.

9


10


Brodskyval kézenfogva

A ködről nem tudok írni. El kell olvasni a Velence vízjele című könyvet, mert az orosz költőnél jobban senki nem tudta visszaadni azt a hangulatot, amit a tejfehérré változó mesevárosban érezni lehet ezeken a téli napokon. Hihetetlen látvány, ahogy a gondolák eltűnnek a semmiben alig néhány méterre tőled, csak feketéből szürkébe váltó sziluettjük érzékelhető még néhány percig, aztán össze-zárul mögöttük a szürkés-fehér függöny. A paloták belevesznek a Canale Grande láthatatlanná vált kanyarulatába, máshol lépcsők vezetnek felfelé a semmibe, emeletek tűnnek el, sőt, eltűnik maga a Salute is: igazán vicces, ahogy lenézve az Accademia hídjáról, a megszokott látványból hiányzik az óriási épület. A köd egyszerűen kiharapta a gyönyörű Bazilikát a paloták sora mögül. A lámpák egy része nappal is világít, elmosódott sárga pöttyök szegélyezik a kanálist, a terek kandelábereinek késő esti fénye pedig rózsaszínen üt át a gomolygó fehér 11


pamacsok között. "Misztikus", mondtuk... mesebeli, és egy kicsit melankolikus. Szeretnivaló. A beázós csizmák esete Az egyik januári napon feljön a víz. A Strada Nuován ki vannak rakva a pallók, és az utcai árus szerint, akit megkérdezünk csizma-ügyben, meg kell venni, mert a Piazzán "c'é acqua alta". Gyanús, hogy Golden akkor is megvette volna a csizmát, ha még a csapból sem folyik a víz, de hát igaza is van: mi lehetne jobb szuvenír ennél, még akkor is, ha néhány óra múlva kiderül, hogy egy kicsit beázik az alkalmatosság, és a sós víz csendesen, de határozottan eszi a bőrcsizmáinkat. Már írtam máshol, hogy nincs indíttatásom a katasztrófa-turizmusra, de Velencében egyszer legalább látni kell az acqua altát. Tudom, hogy árt a városnak, mégis nem győzök csodálkozni azon, ahogy a több száz éves épületek állják a víz ostromát, és bár a tenger elnyeli ilyenkor a bejáratokhoz vezető lépcsőket, magukat az ajtókat pedig szakadozott szélűvé rágták a sós hullámok a sok év alatt, mégis van abban valóban valami fenséges, ahogy a Serenissima még mindig 12


felülemelkedik mindenen, ami elpusztítani igyekszik Őt. Ez a város röhög rajtunk: düledeznek a házfalak, de sokszor meg sem repednek, mintha ruganyosak lennének..., a San Marco mozaik-padozata olyan hullámos, mint odakint a tenger egy szelesebb napon, ennek ellenére még a háromszög alakúra vágott márvány-darabkák csücskei sem állnak ki a mintából, követik a hullámokat, követik a változást. Megmaradnak. Megyünk tehát a tíz eurós csizmáinkkal a vízben, és csak vigyorgunk, mint a gyerekek egy váratlanul ajándékba kapott iskolaszüneti napon. A Piazzán az árkádok alatt a boltok nyitva vannak, az eladók nyugodtan ülnek a vízben álló pult mögött, lábukon gumicsizma, az ajtóban seprű. Majd esetleg később sepernek egy kicsit. Vagy kivárják, míg a hirtelen jött víz délutánra visszahúzódik oda, ahová valójában tartozik. Ez persze még nem az az igazi acqua alta, amelyik napokra elnyeli Velencét, csak amolyan átszaladó, délutánra eltűnő. Az egyik boltban muranói üvegtárgyakat árusítanak. Két nő van bent, az egyik megtámasztja a létrát, amin a másik fent áll - és éppen leporolja a plafonról lógó színes üveglufikat. Igaz, hogy bokáig ér a boltban a tengervíz, de kit zavar egy ilyen apróság? Az a lényeg, hogy egy porszem se legyen a csillogó üvegfelületeken. Hát nincs igazuk? A tér közepén a galambok ezeken a napokon megosztoznak az ennivalóért a sirályokkal: utóbbiak azt gondolják, hogy ha itt tenger van, még ha csak 40 centinyi is, akkor ez az övék. Ott úszkálnak a turisták lábai mellett, lesik a kezedet a kajáért, egészen közel jönnek, épp csak meg nem érintheted őket. Persze ilyenkor nincs nálam egy falat sirálykaja sem, csak szőlőcukor, de Golden szerint az nem biztos, hogy bejönne nekik. 13


Meglestem egyébként, hogyan is néznek ki azok az ajtók, amelyeket felszerelve, próbálják a "magas vizet" távol tartani a bejáratoktól. Egy fix fém keretről van szó, ebbe szorosan belecsúsztatnak egy fém lapot, amely vastag gumiszerű anyaggal van szegélyezve, befeszül, és tényleg elég hatékonyan visszatartja a nedvességet a belsőbb részektől. Van ahol ezek mögött a kb. egy méter magas ajtók mögött még szivattyú is működik, pl. a Dózse-palota kávézójában láttam ilyet. A mindent-gyógyító szer Van egy régi gyógyszertár a Rialtónál, amelynek cégére egy arany fej, Testa d'Oro. Nos, ezt a fejet meg kellett keresni, de vajon a híd melyik oldalán? Milyen magasságban? Felesleges körök elkerülése végett megkérdeztem az egyik halárust az Aranyfejről, lehet találgatni, hogy a hapsinak fogalma sem volt, miről beszélek, pedig ott árusítja a tenger gyümölcseit valószínűleg évtizedek óta a régi gyógyszertártól talán kétszáz méternyire. Magunkra voltunk utalva, és meg is találtuk az arcot, szemmagasságnál feljebb, a híd keleti lábánál.

14


Az üzlet nagyon híres volt a maga idejében, itt lehetett megvásárolni a legjobb minőségű, minden betegségre hasznos gyógyszert, a Teriacát, amelynek gyártását nem engedélyezték minden farmaciának, a városban található 90 gyógyszertárból mindössze 40 kapta meg a lehetőséget, ők viselhették a teriacanti nevet. A cégér alatt kivehető egy felirat: „Theriaca d’Andromaca”, a trójai hősnőre való utalás feltehetőleg a szer görög eredetére utal. A Farmacia Testa d’Oro azzal dicsekedhetett, hogy évi háromszori alkalomra is engedélyt kapott a város vezetőségétől a csodagyógyszer kikeverésére, ellentétben a többi patikával, akiknek meg kellett elégedniük az évi egy lehetőséggel. A gyógyszerkavarás nagy cécóval történt: már három nappal előbb nyilvánosan felsorakoztatták a hozzávalókat a közönségnek (nehogy a csalás gyanúja felmerüljön), így például azt a viperát is egy ketrecben mutogatták, aminek aztán a mérgét vették, mint fontos alkotórészt. A munkások, akik a teendőket végezték, egy dal ritmusára együtt mozogtak, így keverték, törték a mozsarakban a fontos hozzávalókat. Az öltözetük is az ünnepi, bár dolgos alkalomhoz igazodott: szép sárga cipőt viseltek, piros nadrágot, kalapjukon pedig toll lengedezett. A droga divina gyártását egyedül az aranyfejes patika folytathatta a Köztársaság bukása, 1797 után, bár az idők előre haladtával az összetétel már sokat egyszerűsödött, és így a hatékonyság is romlott. A Teriacáról már írtam a könyvben, viszont a történethez hozzá tartoznak a Santo Stefanón látható titokzatos pöttyök a kövezetben. Direkt kivésett, szabályos kör alakú, talán fél centi mélységű mintázatok ezek, amelyek azt a célt szolgálták, hogy a lefelé keskenyülő bronz mozsarakat, amelyekben a híres gyógyszert keverték sok száz évvel ezelőtt, meg tudják bennük támasztani. Ha az Accademia felől érkeztek, a tér jobb oldalán vannak a pöttyök. 15


Keressétek meg! Tisztára időutazás rajtuk lépkedni, és odaképzelni a régi eseményeket, a zajos munkásokat, az érdeklődő közönséget. Vagy csak az én fantáziám élénk. Mint mindig. Föld alatti csobogás Sokféle építészeti megoldás van Velencében, ami észrevétlen marad – egyszerűen elsodorja az embert a város milliónyi érdekessége. Egyik évben bő hétig laktam a Santo Stefano templom mellett, mégsem tudatosodott bennem, milyen különleges az, amit mögötte látok (pedig szinte naponta átsétáltam a hídon, a kedvenc pizza al taglio üzletem irányába). Ahogy a képen is megfigyelhető, a Rio del Santissimo, Velence egyetlen föld alatti csatornája gyakorla-tilag a templom, egész pontosan a kórus alatt folyik át. A város leg-alacsonyabb hajózható át-járóján nyugszik a több tonnányi építőanyag, ami a templomnak egy jelentős 16


részét alkotja. Hát nem elképesztő? Magas vízállás idején a gondolások sem tudják magukat átpréselni az alacsony ív alatt, de amikor nincs fent a víz, érdemes megkérni őket, hogy vigyenek át. Ba-kancslista. Ez is. Kicsi a Napóleon, de erős 1807-ben Napóleon úgy döntött, szebb lenne a Piazza, ha ott szemben az oszlopok, árkádok sorozatát nem zavarná meg a közéjük épített templom. És lebontatta. Így ment ez akkoriban. Érdekes most nézni a Sansovino tervei alapján 1557-ben épített San Geminiano templomot a régi mesterek (ez esetben Canaletto) festményein. Amit pedig a valóságban láthatunk, semmi több, mint egy márványtábla a Correr árkádjai alatt, amin legtöbbször figyelmetlenül átsétálunk. Álljunk meg egy percre, és emlékezzünk… ne Napóleonra, inkább a régi Velencének egy hiányzó darabkájára, ami áldozatul esett az önkénynek. Aztán pedig induljunk a Campanile felé, és úgy félúton megint jól nézzünk a lábunk elé, mert egy újabb, hosszúkás táblán fogunk átlépni, amely szintén egy régi templomra emlékeztet. Úgy látszik, a név nem volt szerencsés, mert itt is állt valamikor egy, a VI. században épített San Geminiano templom, amely azonban még korábban, már a XII. század elején eltűnt a városképből. Úgy tartják, eddig a vonalig ért abban az időben a Piazza, valahol még egy csatorna is keresztül futott a területen, mielőtt az általunk ismert kép kialakult sok száz évvel ezelőtt.

17


Mi van a „fiúk” lába alatt? Valószínűleg többször megsimogattad már a mórok karját, de nem biztos, hogy benéztél a lábuk alá. Nem pont alá, egy kicsit jobbra. A párkány alatt két angyal tart egy kőből kifaragott táblát, amelyen felirat látható. A véset az egyik legrégebbi üzenet Velen-cében, amelyet valószínűleg az építőmunkások hagytak az utókorra még a 13. század valamelyik évében, amikor serényen dolgoztak azon, hogy a San Marco minél gyönyörűbb legyen, viszont úgy érezték, nem tűnhetnek el ők sem nyomtalanul, ezért valamilyen módon üzenni akartak a látogatóknak. Ugyanazt érzem most, amit már az otrantói résznél is írtam a könyvem második kötetében: milyen boldog lenne az ember, aki a vésőt és a kalapácsot fogta, ha tudná, hogy nem merült feledésbe a szándéka, beszélünk róla, megörökítjük a táblácskát az érdekes masináinkkal, aztán még egy könyvbe is beleeszkábáljuk a régi ember fáradtságos munkával megírt üzenetét. A felirat: L OM PO FAR / E DIE IN PENSAR / E VEGA QUEL / O CHEL I PO IN / CHONTRAR 18


Eddig könnyű volt, de a jelentéssel már nem ilyen egyszerű boldogulni. Nagyjából annyit tesz, hogy az ember úgy cselekszik, ahogy gondolja, aztán majd a végén kiderül, hogy mi fog valójában történni vele. Szabadon fordítva: „Ember tervez, Isten végez.” Bizony, nagy igazság. Rejtekben A leonén csücsülő Minerva (Antonio Giaccarelli alkotása) 1830-tól 1938-ig az Accademia tetejét díszítette, amikor is eltávolították onnan, és azóta a Giardino egyik szögletében bújik meg a bokrok között. Minerva istennő védőszentje a tudományoknak és a művészeteknek (és még sok más dolognak), az oroszlán pedig - nem kell mondani - Velence szimbóluma. A szobor áthelyezésében politikai okok is közrejátszottak, de esztétikai, statikai problémák is adódtak: szakértők véleménye szerint túl nagynak és súlyosnak bizonyult az alkotás a homlokzathoz és az épület magasságához képest. Most, hogy az Accademia felújításra került, egyre többen adnak hangot annak a véleménynek, hogy a szobornak vissza kellene kerülnie a helyére. Amíg az okosok vitatkoznak a fejük felett, Minerva tovább integet a karjaival, a velencei oroszlán pedig a mellőzöttségtől kissé haragosan nézeget ki az őt egyre inkább eltakaró bokor mögül.1

1

A régi foto forrása az internet.

19


Egy magányos oszlopról A Santa Croce templomot a 19. század elején bontották le, egyetlen megmaradt oszlopa látható a sarkon, a Rio dei Tolentini kezdeténél, a pályaudvarral szemben. A templom és a monostor először a 9. században épült fel, a Benedek rendiek építették újjá a 12. században, 1470-től pedig klarisszák laktak a falak között. A megmaradt oszlopot több másikkal együtt valamelyik portyázásuk alkalmával hozták a városba a velencei hajósok. Érdekessége az oszlopfőn látható titokzatos középkori motívum. Elég nehezen, de stilizált módon kiolvashatók a következő betűk: TIKHIeL, amely a források szerint egy dél-orosz város neve lehet, az oszlop pedig egy örmény templomhoz tartozhatott. Egy másik magyarázat szerint az oszlopon egy óegyiptomi jel, egy hurkot vető kereszt látható, amely Ankh-ot jelent, azaz feltámadást. A szakértők még többet is kiolvastak az oszlopfő érdekes mintázatából, de nekem már ennyi is elég, hogy elképzeljem a velencei hajósokat, amint kiemelik a zsákmányt a hajóból, majd elképzeljem a megépült templomot, később a klarissza nővéreket, ahogy 20


barna habitusukban eltűnnek az árnyékos kapuk mögött. Azt már nem annyira szeretném felidézni, amit egyes történészek állítanak: éppen ez előtt az oszlop előtt kínozták meg a halálra ítélteket, mielőtt a vesztőhelyre vitték őket. Ezt gyorsan el is felejtem, csak nézem az oszlopot, és csodálkozom a város lakóinak építészeti találékonyságán: jó kis oszlop, nem dobjuk ki, elfér itt a sarkon, majd ráépítjük a házat. Legalább emlékeztet a régi templomra, és végül is… egész jól néz ki, hát nem? Oh, az illatok…! Giuseppe Tonolo 1886-ban alapította a pékségét Miranóban, nem túl messze Velencétől. 1909-ben egy párizsi versenyen elnyerte a „legjobb velencei focaccia” díjat egy manduláscukros édességgel, amelynek a titka volt, hogy természetes módon, 30 óra alatt kelesztették meg a tésztáját. Biztos voltak egyéb titkok is a tökéletes süti elkészítésében, de azt a mester nem kötötte senki orrára. A velencei üzlet 1953-ban nyílt meg a Calle S. Pantalon egyik sarkán. Térjünk be és együnk valamit! Közben pedig emlékezzünk Franco Tonolóra, aki 2017 januárjában bekövetkezett haláláig volt a lelke az cégnek. Reméljük lesznek még újabb és újabb generációk, akik tovább viszik majd a híres velencei pékség nevét. 21


Láthatatlan kanálisok Rio Terá, vagy canale interrato – feltöltött kanális. Ha így nevezték el az utcát, amin épp sétálsz, érdemes egy kicsit körülnézni. Általában jól kivehető (mint itt a Rio Terá dei Gesuatin is) a régesrégi csatorna széle, meddig tartott a víz, és hol kezdődtek kétoldalt a keskeny járdák. Az épületeken pedig látszik, hogy építőik valaha másként képzelték a dolgokat (bár Velencében ez gyakorlatilag mindenhol így van): befalazott ívek, régen talán hajózható átjárók, immár sehová sem néző ablakok szegélyezik utunkat. A kanálisok feltöltése különösen az 1700-as és 1800-as években volt divat, utóbbiban néhány évtized alatt 28 riót alakítottak szárazfölddé, ami nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, mert a következő évszázadokban kiderült, milyen sokat romlott a lagúna vizének cirkulációja, és így a tisztulása. A leghíresebb példa a feltöltésre a Via Garibaldi, amelyet valamivel korábban, Napóleon szándéka szerint hoztak létre. 1970 körül felvetődött a javaslat, hogy a széles szakaszt újra kanálissá 22


alakítsák, de az ötletet elvetették, mivel a Garibaldi fontos része immár a városnak, üzletekkel, éttermekkel, bőséges hellyel egy kényelmes sétára turistáknak és helybélieknek egyaránt. Amikor először olvastam erről, úgy értelmeztem a dolgokat, hogy a medret ténylegesen feltöltötték, tehát a víz jelenléte megszűnt a területen. Aztán találtam egy rajzot, amely megmutatja, hogy is néz ki a helyzet valójában: a lábad alatt most is ott folyik a kanális, ha láthatatlanul is. Így még izgalmasabb. 2 Kőbe vésett rágcsáló Amikor a fekete halál 1631-ben elhagyta Velencét, 47.000 lelket vitt magával, a lakosság mintegy egynegyedét. A bevésett dátum szerint a patkány-graffiti 1644-ben készült, úgy látszik, a félelem sokáig benne volt az emberekben, hogy bő évtized múlva is még a patkányt mintázták meg. Bár állattanilag nem igazán tudom beazonosítani a rajzot: a lagúnák városának abban az időben bőségesen vendégei voltak az egerek, a fekete egerek (patkányok), és még a nutriák is. Izgalmas lehetett az esti séta a sötét callékban, annak tudatában, hogy 2

A rajz forrása: http://www.venicebackstage.org/it/tag/gatolo/

23


bármikor elszaladhat a lábad mellett valamelyik kedves kis állat. Nem könnyű megtalálni a graffitit, a Calle del Traghettón kell kimenni a Canale Grande felé, és ott nézelődik az egyik fehér oszlopon, immár négy évszázada. Szentjánosbogarak a callék homályában Tudjátok-e ki volt Velencében a codega? Mielőtt elmesélném, tegyünk egy sétát a néhány száz évvel ezelőtti városban. Este induljuk el, naplemente után, menjünk egyre beljebb és beljebb, kanyarogjunk a szűk sikátorok, apró terek között, bújjunk át néha egy sotoportego alatt. Hogyan képzelitek? Szerintem önkéntelenül úgy, ahogy most van: megyünk, látunk, nézelődünk, ránk tekintenek a kivilágított ablakok, az éttermekből az utcákra hullik a fény, úton-útfélen világítanak a kandeláberek, a vízfelületeken visszatükröződnek a vaporettók lámpái. Így képzeljük, pedig tudjuk, hogy sötét volt, hogy nem volt közvilágítás, az ablakok négyszögét legfeljebb a bent égő gyertyák egész halvány fénye világította meg, amitől nem lett világosabb, inkább még misztikusabbá vált az utca, talán kicsit félelmetessé is. Nem csoda, hogy a város annyira alkalmas volt sikátorokban megbeszélt titkos találkákra (szerelmi és politikai okokból egyaránt), rosszabb esetben pedig bárki otthagyhatta a fogát azért a néhány pénzérméért, ami a zsebe alján csörgött. Egy gazdag és/vagy befolyásos velencei persze nem engedhette meg magának a sötét callékban való 24


botladozást, ezért előtte ment kis lámpásával a codega, a lámpáshordozó, egy azok közül az alkalmazottak közül, akiket a Serenissima biztosított a városlakóknak erre a célra. Természetesen csak az elegáns uraknak járt személyre szóló kíséret, a szegényebbek továbbra is gyertyákkal és olcsó olajjal töltött lámpásokkal próbáltak eligazodni a város labirintusában. A codegák mellett fontos szerep jutott az "éjszakai lovagoknak", akik valamiféle felügyelők voltak, és a közbiztonság érdekében háromszor járták körbe éjszakánként különböző beosztásban a város kritikusabb részeit. A kifejezés a görög "odega" szóból származik, ami annyit tesz, "útmutató". Bár a foglalkozás eltűnt az évszázadokkal - az olajos kandeláberekkel és később a villamosítással -, még ma is találunk hotelt Velencében ezzel a névvel. Továbbá azokra az alkalmazottakra is használják, akik rossz időjárás esetén esernyőt tartanak a taxiból kiszálló vendégek feje fölé, sőt, a fiúkra is mondják, akik az esti buliból hazakísérik a lányokat. 2015 októberében pedig volt egy nemzetközi világítástechnikai design verseny Velencében, ami szintén a Codega nevet viselte, és egy bauta maszk volt a logójában. Ha mentek a karneválra, és egy maszkosnak lámpás van a kezében - ő az.3 Frittelle veneziana A Majernek nem kimondottan olaszos neve van, de ez nem von le semmit az értékéből. Véletlenül találtunk rá a Giudeccán, és bátran állíthatom, hogy a legjobb velencei farsangi fánk, frittelle alla crema mindezidáig ebben az üzletben ment le a torkomon – bár vannak, akik a Pasticceria Tonolóra esküsznek, amit az előbb már 3

Kép forrása: http://www.veniceguide.net.

25


említettem. Hát… szerintem együk végig az összes helyet! Ráérős, kellemesen napos január eleji nap, finom ételek és italok, egy jó barátnő, frittelle gombócok a pultokon, az üvegajtón túl pedig a kéklő csatorna, túloldalán a Zattere épületeinek és templomainak színes sora. Hát nem tenyerén hord az Isten?4

Elcsúszott órák A San Giacomo di Rialtót Velence legrégebbi templomának tartják. A hagyomány szerint ezen a helyen települtek le a szigetvilág első lakói, legalábbis erre emlékezik a szentély jobb oldali oszlopán lévő tábla. Entinopo, az egyik telepes az elsők között, aki ácsmester volt, megfogadta, hogyha a kezdetleges település faházacskái megmenekülnek egy tűzvésztől, hálából templomot épít, és meg is tette: a San Giacomettót 421. március 25-én szentelték fel. Az épület kétszer is leégett, másodszor 1601-ben, és súlyosan megrongálódott; valójában már csak az oszlopsor mondható eredetinek, amely Velence egyetlen, eredeti állapotában fennmaradt templomtornáca.

4

Festmény: Pietro Longhi: La venditrice di fritole, 1750. Ca’Rezzonico.

26


Nézzünk egy kicsit feljebb a szemmagasságnál, vegyük észre a második oszlopon kifaragott két apró formát! Egy hal és egy osztriga – még azokból az időkből, amikor halárusok foglalták el a kis teret, és az eladásra kínált tengeri élőlények méretét így volt legegyszerűbb meghatározni. Ha ennél kisebbet árultál és éppen elcsíptek a felügyelők, az aznapi jövedelmed büntetésre költhetted. Külön figyelmet érdemel a Giacometto toronyórája, az egyik az elsők közül, amelyek felváltották a napórákat a 13-14. század tájékán. Van valami furcsaság ezen az órán, talán több is… Először az tűnik fel, hogy nincs kismutató: ugyan már nem napóra, de úgy látszik a percek múlása abban az időben nem volt még annyira fontos a városlakók számára. A másik a számozás: ahol a XXIV-es számnak kellene lenni, legfentebb, ott a XVIII-at látjuk, mégpedig azért, mert kicsit másként működött a régi időkben az időszámítás: az új napot az alkonnyal kezdték számolni, ez pedig úgy a 18. órában következett be. 27


Bonyolult lelkek voltak ezek a velenceiek! De mivel a Piazzán az Óratoronyban is így követik egymást sorban a számok, el kell hinnünk a történetet. A „Lomonoszov Egyetem” Tudom, hogy furcsa az elnevezés, de a névadás sajnos sikeres volt, és már a barátaim is így nevezik a Velencébe egyáltalán nem illő Mulino Stucky (Stucky malom) épületegyüttest. Szerencsére eléggé a város szélén van, így nem rontja annyira az összképet. Nem túl régi az épület: a gyárat 1882-ben építették Giovanni Stucky svéd vállalkozó megbízásából, aki 1922 májusában gyilkosság áldozata lett Velencében. A Mulinót 1954-ben már be is zárták, hogy aztán a 2000es években új életet, funkciót adjanak neki: a Hilton szállodalánc segítségével átépítették, konferenciaközpontot, szállodát és rezidenciákat alakítottak ki benne. Már a munkálatok végefelé jártak, amikor szerencsétlen módon 2003. április 15-én óriási tűzvész pusztította el az épület jelentős részét. A restaurálás 2015-re fejeződött be: a kivitelezők a felhasznált anyagokban és a külalakban egyaránt igazodtak az eredeti tervekhez. Ízlések és pofonok… én ezután is inkább szállok meg egy eldugott kis calle egycsillagos szállodájában, mint a Mulino Stuckyban, és ez nem kizárólag anyagi kérdés. Bár a múltkor láttam egy fotót a Stucky tetejéről: ott kapott helyet a feszített víztükrű medence, amelynek partján úgy heverészhetsz a napozóágyon, hogy a lábad előtt van egész Velence…., nos, akkor azért elgondolkodtam, hogy talán mégis hajlandó 28


lennék néhány éjszakát eltölteni a szögletes épület falai között. „Navigare necesse est” A Stuckyban azóta sem laktam – viszont a közvetlenül mellette ringó két hajó egyikén eltöltöttem néhány napot. Ugyanúgy lehet a Sarah Sun Island jachtjain szobát (akarom mondani kabint) foglalni az interneten, mint bármely más szállodában. Nagy várakozással néztem a dolog elé, mert bár a közismert latin kifejezést adtam a fejezetnek címként, az az igazság, hogy jómagam ízig-vérig szárazföldi patkány vagyok. Nos, a szűk kabin, a ringatózás nem zavart, az viszont annál inkább, hogy a higiéniai körülmények meglehetősen sok kívánni valót hagytak maguk után. Örülök, hogy kipróbáltam egyszer egy ilyen lehetőséget is, de ebben a mondatban a legfontosabb szó: egyszer. Persze ahogy lenni szokott, most már itthonról szép emlékként őrzöm a hajón töltött napokat is: rettentő mázlim volt azzal, hogy én kaptam meg azt az egyébként teljesen átlagos kabint, ami egyedüliként nézett a Canale Grandéra. Esténként ittam egy Aperolt a taton, és figyeltem, hogyan nyeli el a várost a kék idő, utána pedig a kis vackomban olvastam késő estig, közben a négyszögletes ablak keretében előttem húztak el a hajók, a 29


turistáktól elnehezült vaporettók, és – sajnos – néha még a nagy fehér szörnyeteg is bekúszott a képbe, minden mást kiszorítva maga mellől. Ami különös hangulatot adott ennek a helyszínnek, az a Giudecca, amelynek négyemeletes, egyszerű lakóházai ott sorakoztak közvetlenül a kikötő mellett. Lassabb az élet itt, mint bent, a város élettől pezsgő központjában. A kockás inges, kopasz férfi reggel-este lehozta a nagy barna kutyáját sétálni, idős hölgyek tereferéltek néhány percig, mielőtt bevásárlókocsijukat tovább húzták volna a vaporetto megállója felé. Gyerekek jöttek haza az iskolából, az egyik tetőtől-talpig futball-szerelésben, még járás közben is rúgta a bőrt. A Stuckyhoz egyre másra parkoltak be a fényesbarna taxik, amelyekből elegáns urak és hölgyek szállta ki finomkodva, az alkalmazott rögtön ugrott, vitte utánuk a csomagjaikat és a ruhatartó zsákokat, amelyben az estére, vagy az üzleti megbeszélésre való alkalmi ruháikat hozták. Egy színesbőrű, egyenruhás fiatalember egy partvissal óvatosan söprögette az ablakok környékét… igen, az ablakokat körülvevő téglákról távolította el a rájuk rakódott, amúgy láthatatlan porréteget. A Stucky mára az elegancia és a luxus egyik velencei fellegvára. Naranzeria A Rialto és a zöldségpiac közötti terület, a narancsárusok régi törzshelye mindig is az evés és az ivás helyszíne volt. Azokba a helyiségekbe, ahol most étterem, cicchetteria, kávézó van, már évszázadokkal ezelőtt is szomjukat és éhségüket csillapítani tértek be a városlakók. Az árkádok alatt sorakozó, zöldre festett faajtók kitárt szárnyaikkal várják a vendégeket, odabent pedig hamisítatlan velencei hangulat fogad. A falak régiek, kopottak, itt-ott látszik 30


bennük – jó szokás szerint – egy-egy bevakolatlan oszloptöredék, a padozatot besötétítette az idő. A modern szpotlámpákat Campari-szódás kis üvegekből készített „lámpaernyő” takarja el, barátságos, narancsos fénybe borítva a helyiséget. Egy borús, melankolikus májusi napon behúzódtam a langyosan szemerkélő eső elől és ittam itt egy Aperolt. Egyedül voltam a bejárati ajtó melletti helyiségben, valahonnan halk zene szólt, néhány régebben letett pohár talpának halvány köre látszott a fényes, sötétbarna asztalon. Előttem a párás pohár a kesernyés itallal, benne az olajbogyóval és a lassan olvadó jégkockákkal, a tányéron két cicchetti és valamennyi chips. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fogalmam sem volt, hogy dél van, egy óra, netán már három…? Lényegtelen apróság. Velence megint kihúzta a lábam alól a realitás talaját, és hagyta, had lebegjek boldogan az időtlenségben, a gondtalanság és a nemtörődömség illúziójában. Én pedig hagytam… századszorra is hagytam. Ráláttam a vízre, néztem az elcsobbanó gondolák nyomán felgyűrődő hullámokat. Figyeltem a vizes asztalok mellé leülő néhány turistát, akik fejükre húzott kapucnijuk alól is mosolyogtak, sőt, nevettek, miközben fényképezték egymást, a palotákat, a vaporettót, a gondolákat, a gondolieréket, a vizet… csillogó szemmel, az időjárással mit sem törődve igyekeztek minél több élmény-morzsát összegyűjtögetni szűkre szabott idejük alatt. Az Aperol régen elfogyott a poharamból, lassan a gömbölyű páracseppek is apró patakokként indultak lefelé a pohár oldalán, az olajbogyó magja illetlenül pucéran feküdt a kiürült tányér közepén néhány chips-morzsa társaságában. Nem volt értelme tovább halogatni, indulni kellett, de addigra már éreztem is a lábamban a bizsergést, a kezem önkéntelenül nyúlt a fényképezőgép után… sok titkot rejt még Velence, és bár nem tudom, mennyi az idő, egy biztos: még nincs vége a napnak. 31


32


A Florian A Florian olyan, mint a gondolázás. Vagy mint a koncert valamelyik Scuolában, esetleg a San Giacomóban, vagy mint a San Gallóban a színházi előadás tavaly januárban. Sokba kerül, legalábbis a mi pénztárcánkhoz mérve, de amikor már megadta az Isten, hogy rendszeres látogatója legyél a lagúnák városának, szeretnél egy kicsit többet... nem elégszel meg azzal, hogy elveszel a sikátorokban, és állva megeszel valahol egy szelet pizzát. Jól esik leülni... beülni... kiülni... meghallgatni... megkóstolni... megélni többet és még többet. Ki lehet találni, bementem életemben először a Florianba, igen. Úgy képzeltem, az ott tartózkodás minden percében tudatában leszek annak, hogy Casanova és Goldoni nyomában járok..., hogy talán éppen itt, ennél az asztalnál ivott valamit Peggy Guggenheim, ott a másiknál Chaplin kortyolgatta a kávéját, a teraszon pedig Clark Gable ejtette ájulatba a nőket a kis bajuszkájával meg a zselézett hajával. Hát, nem egészen így volt. Alig kaptam helyet, semmi esély nem volt az elmélkedésre, a pillanat megélésére, mert folyamatosan cserélődtek a vendégek, és bár igyekeztem a Caffé al Doge-t apró kortyonként elfogyasztani, így is viszonylag hamar kiürült a pohár. Bár a pincérek nem néztek rám egyetlen egyszer sem, azért a levegőben benne 33


volt, hogy ha fogyasztottál, akkor menj, had üljenek le a következő vendégek, akik már az ajtóban sorakoznak. Pedig most jött volna az a rész, hogy előveszem a kis jegyzetfüzetemet, és ábrándos arccal feljegyzéseket készítek az úttal kapcsolatban, miközben kintről beszöknek a hegedű hangjai, a bepárásodott ablaküvegen keresztül pedig elmosódó sziluetteknek látom a szemerkélő esőben a Piazzán mocorgó alakokat. És az érzés, hogy milyen jó nekem, mert megengedtem magamnak, hogy egy ilyen védett és meghitt helyen töltsem az időt, mint a Florian. Hát, ez annyira nem jött össze. Viszont valóban régi vágyam teljesült abban a pillanatban, mikor elém tették ezt a csodás tálcát, amit eddig csak képeken láttam. Néhány percig nem törődtem a rumlival, a jövő-menő emberekkel, csak a két tenyerem közé fogtam a dózse kávéját, megérintettem a szalvétán Velence leghíresebb kávéházának logóját, gyönyörködtem a makulátlanul csillogó fémfelületekben, és abban az összhangban, ahogy ezt az egy pohárnyi különlegességet felszolgálták. Negyed óránál nem tudtam tovább húzni az időt, fizettem és eljöttem. De így is megérte. Amikor kezek támasztják meg Velencét Biennale idején sok meglepetés érhet, például láthatod, ahogy egy nagy, uszályhoz hasonlító hajó két óriási kezet visz a fedélzetén. Reggel már észrevettem a különös rakományt a Dogana mellett, délután pedig a Rialtónál figyeltük többedmagammal, ahogyan a végleges kiállítási helyére megérkezett végtagokat darukkal és egyéb eszközökkel a magasba emelik, majd elhelyezik a Hotel Ca’ Sagredo falaihoz támasztva. Lorenzo Quinn alkotása felhívni szándékozik a figyelmet a klimatikus változásokra, és arra, hogy Velence milyen nagy mértékben van veszélynek kitéve a víz folyamatos emelkedése miatt. A 34


velenceiek vegyes érzésekkel fogadták az óriáskarokat: mint mindig, most is van, aki a város megcsúfolását látja benne. Pedig az alkotásra nyugodtan lehet mondani, hogy világsiker, mert mióta felállították, több internetes felületen is viszontláttam a róla készült fotókat. A célt, hogy még jobban felhívja a figyelmet Velence problémájára, elérte. A Fontego dei Tedeschi A Rialto mellett álló óriási épület az 1500-as évek első felében épült, a német kereskedők szállása, üzleteik, irodáik voltak itt találhatóak több évszázadon keresztül. Az utóbbi évtizedekben posta működött a falak között, egy éve pedig befejezték a felújítását, és új funkcióban adták át a nagyközönségnek. A négy emelet magas épület elegáns üzleteket, kávézót rejt, a szintek között lifttel és piros mozgólépcsővel lehet közlekedni. A falakon meghagyták a régi órát és a feliratokat, a kávézó közelében pedig díszítő elemként még az eredeti kút is helyet kapott. Felmegyünk lifttel a negyedik emeletre, majd ki a tetőre… és máris Velence vöröslő háztetői felett találjuk magunkat. 35


Óriási élmény! A Rialto íve szinte karnyújtásnyira van tőlünk, közelebb és távolabb minden templom tornya és kupolája látszik, felülnézetből figyeljük a Canale Grande zöldes vizén úszó különböző hajókat. Rengeteg képet csinálunk, mivel szép idő van, jól is sikerülnek, mégsem adják vissza azt a gyermekien ujjongó érzést, amit ott fent a tetőn éreztünk. Kihagyhatatlan!

36


37


Angyal haranggal Ha szemben állsz a San Marcóval, jobbra fent látsz egy angyalt, feje felett apró haranggal. A Campana di Sant’Alipio volt hivatott az időt jelezni a Köztársaság virágzásának kezdetén. Az óraszerkezet vízzel működött, és megközelítő pontossággal elütötte az időt. A városvezetésnek azonban ez nem volt elég, pontosabb, megbízhatóbb szerkezetet szerettek volna, így került sor az Orologio megépítésére az 1400-as évek végén. A Campana Sant’Alipio nyugdíjba vonulhatott. Nézz fel újra az angyalra! Ő már akkor itt volt, mikor az ötszáz éves Óratorony tervei még építészeinek rajzasztalán alakultak, mindent látott, ami ezen a téren nagyjából nyolcszáz év alatt megtörtént. Porszemnek érzem magam, akit bármelyik pillanatban felkaphat és megsemmisíthet a szél… Én már nem leszek sehol pár évtized múlva, de ott fent az angyal… ő marad. 38


Piros téglaszív Castellóban, az Arsenale közelében átbújhatunk a meglehetősen alacsony átjárón, a Sotoportego dei Pretin. Ha nem tudjuk, mit keresünk, biztos nem vesszük észre bent a félhomályban az egyik ív fölé beillesztett piros szívet. Pedig ha szerelmesek vagyunk, vagy ha azok szeretnénk lenni, kötelező megérinteni, hogy velünk maradjon, vagy ránk találjon az igazi, akire mindig is vártunk. A szerelmes szokáshoz természetesen legenda is tartozik. A sotoportego feletti házban élt egy halász, Orio. Egyik nap munka közben segélykiáltást hallott, és észrevette, hogy a hálójába egy szép sellőlány gabalyodott. Kiszabadította, és természetesen azonnal megszerették egymást. A lány, Melusina azonban bevallotta, hogy átok sújtja: minden szombaton rettentő kígyóvá változik, az átok pedig csak akkor törik meg, ha valaki elveszi feleségül, és ezáltal ő is emberré válik. Orio természetesen elvette, gyermekeik is születtek, de sajnos Melusina hamarosan beteg lett és meghalt. A halász szomorúan élte tovább az életét, dolgozott és nevelte a gyermekeket. Meglepetésére rendszerint az történt, hogy az általa meglehetősen rendetlenül hagyott otthonukban szokatlan rend támadt, mire hazaért a halászatból. Nem tudta mire vélni a dolgot. Egyik alkalommal aztán belépve a konyhába egy undorító kígyóval találta magát szemközt, akit ijedtében azonnal megölt. Ezután eluralkodott a rendetlenség a házban, mert 39


Melusina volt az, aki visszatért ily módon a halálból, hogy segítségére legyen a családjának. Szép mese. De én arra lennék kíváncsi, hogy igazából ki rakta oda azt a szívet és miért? Bolhapiacok Egy este bevettem magam a San Polo - Santa Croce Dorsoduro Bermuda-háromszögbe, és olyan helyeken voltam, ahol biztos vagyok benne, hogy még életemben nem. Oké, ez most nagyképűen hangzik, de tényleg nem gondoltam volna, hogy tudok három-négy órát úgy sétálni még Velencében, hogy ismeretlen környéket fedezzek fel. Néha fény gyúlt az éjszakában, és hirtelen elém került valami ismerős, pl. a Ponte dei Pugni, aztán megint eltűntem a térképről. Melankolikus, felhős idő volt egész nap, és amikor közeledett az alkony, majd az este, a városnak ez az elhagyatott része még misztikusabb arcot öltött. Alig volt ember, volt olyan tér, ahol egyes egyedül voltam, a sikátorokban megült a sötétség, miközben kanyarogtam össze-vissza, mint egy labirintusban. Nagyon izgalmas és érdekes volt. Egy másik napon estére meglehetősen nehéz lett a hátizsákom, mert több helyen is belefutottam az utcára vagy a kanális partjára kitelepült könyvárusokba, akiknél néhány euróért otthagyhatatlan köteteket lehetett beszerezni. Szerencsére akkor nem voltam már egyedül, amikor a San Maurizio közelében egy óriási, ideiglenes régiségpiacba futottam bele, mert ha több lehetőségem van a standok között nézelődni, az biztos igen káros hatással lett volna az anyagi helyzetemre. És így legalább volt, aki lefényképezett. 40


41


Gabriel szárnyai Az utolsó estén egy hirtelen és gyorsan közeledő vihar szele vette a hátára a felrebbenő galambokat, a fekete felhők egyre lejjebb ereszkedtek, mígnem magukhoz hasonlatosra színezték a lagúna pár perccel korábban még türkizen ragyogó vizét. A Piazzán az árusok gyakorlott kezekkel pakolták be a portékát a guruló kocsiba, hogy aztán gyors léptekkel húzzák fedezékbe a megélhetésüket jelentő alkalmatosságot. A rakparton a művészek ijedten kaptak a rajzaik után, igyekeztek a vázlatokat és a kész képeket is sérülés nélkül bezárni szalagos mappáikba, mielőtt az egyre erősödő szél felkapná és messzire vinné őket. Legurult néhány ceruza, felborult egy festőállvány, egy piktor pedig szaladt a kalapja után, amely játékosan görgött egyre messzebb tőle a szürke kövezeten. A kikötött hajók ijesztően dülöngéltek, a gondolások megszokott, ám meglehetősen kapkodó mozdulatokkal burkolták kék vászonba féltve őrzött hajóikat. A kettes vaporetto megállója felé igyekeztem, és mint mindig, most is megrémített egy kicsit a vihar lehetősége, ugyanakkor fel is csigázott az a feszültség, a várakozás, ami ilyenkor tagadhatatlanul ott vibrál a levegőben. Felnéztem az égre, követtem tekintetemmel a sűrűsödő, sötétülő felhőket, és akkor megláttam Gábrielt. Aranytollú szárnya szinte világított a sötétkék háttér előtt, jobb kezével felfelé mutatott, mintha emlékeztetni akarna, hogy minden onnan érkezik, a mindent elverő eső és az áldás egyaránt. A liliom megmozdult a baljában, de nem is a liliom… ő maga fordult egy negyednyit… aztán még egy keveset… aztán vissza. Lassú táncot járt a szél ritmusára, szoknyája mintha meglebbent volna, hajfürtjébe belekapott a szél. Álltam és csak néztem, szinte tátott szájjal, olyan örömmel, mint amit a kisgyermek érez, amikor felgyúlnak a karácsonyfán a fények. Rengetegszer voltam már ebben a 42


városban, de még soha nem láttam Gabrielt megmozdulni. Tudtam, hogy mozog, hogy a velencei megfigyelés szerint, ha arccal a Bazilika felé fordul, acqua alta közeledik, hogy villámhárító funkciót lát el…, de ahányszor ránéztem, ahányszor lefényképeztem, mindig unottan figyelte a tengert, arcát sosem fordította el a Bacino látványától. Ostobán olyan érzésem volt, mintha az előadás most csak nekem szólna: mintha nekem intene a szárnyával, mintha nekem illegetné magát, hogy örüljek… hogy vigyem el ezt az emléket is, hogy majd írjak róla… és hogy ne legyek olyan szomorú azért, mert holnap reggel megint itt kell hagynom a csodálatos Serenissimát. Elhoztalak, Gábriel… és látod: írtam is rólad. Oroszlánok délről Ha eljutnánk az Égei-tenger egyik apró, Délosz nevű szigetére, biztosan meglátogatnánk Apollón templomát. A mitológia szerint a gyógyítás, a vadászat és a művészetek istene ikertestvérével Dianával együtt ezen a szigeten született. A templomot a tiszteletére emelték i.e. 477 körül, gyönyörű fehér márványból, az előtte lévő utat pedig hatalmas oroszlán szobrokkal szegélyezték. Valaha több volt belőlük, bár a számuk eléggé bizonytalan. A jelenlegi hét darab is eggyel több lehetne, ha a gyűjtögető kedvű velencei hajósok nem pakolják be a raktérbe az egyik kedves, bár kissé bamba arcú leónét: a másfél ezer éves oroszlánhölgy már hatszáz éve az Arsenale bejáratát őrzi máshonnan odacipelt társaival együtt. Ha megnézzük a 43


görög szigeten készült fotókat, bizony az időjárás és a tengeri szelek sok kárt tettek az oroszlánokban: némelyiknek a pofája szinte már felismerhetetlen, ellentétben a velenceivel, amelyiknek még az arckifejezése is jól kivehető - talán egy kis hála is van a szemében, hogy a lagúnák városában ilyen szépen öregedhetett meg, és nem kellett elvesztenie a fejét.5

5

A görögországi kép forrása az internet.

44


45


Rúnajelek Az Arsenale kapuját őrző óriási hím oroszlán Píreuszból való a 11. századból. A napokban beszélgettünk valakivel arról, hogyan mozdították meg vajon a velencei hajósok ezeket az óriási tárgyakat, amelyeket aztán hazahoztak, hogy szeretett városukat díszítsék vele? Szobrok, márványtáblák, oszlopok… Hogyan vitték el mindezeket a kikötőig, hogyan tették fel a hajókra…, egyáltalán hogyan bírták el azok a hajók a tonnányi súlyokat? Nos, elég nehezen lehet elképzelni, de az a lényeg, hogy a sok érték most mind ott van ebben az alapjában véve kicsinyke városban, így egy helyen csodálhatjuk meg Görögország és más távoli országok kincseit. A három méter magas leonét Francesco Morosini hajóskapitány hozta el Velencébe 1687-ben. A torkában egy cső nyoma látható, ami arra enged következtetni, hogy eredeti helyén szökőkútként funkcionált. Az oldalán látható különös rúnajelek a mai napig kutatások tárgyát képezik. A mintázat és a forma skandináv eredetre utal: az északi tájon is találhatóak kövek, amelyekre szintén a „lindworm”-t, ezt a sárkányhoz vagy kígyóhoz hasonlatos mintát vésték évszázadokkal ezelőtt. Természetesen a kíváncsi tudósok a feliratokat is igyekeztek kibetűzni. Az eredmények szerint mintha valamiféle naplót, vagy helyzetjelentést olvasnánk: Asmund faragta ezeket a rúnajeleket Thord és Ivar kérésére..., négy további skandináv név, akik elfoglalták ezt a görög partot…, és még valaki, akit bebörtönöztek egy távoli tájon. Egy négyszáz éve ezen a helyen ücsörgő 46


kőoroszlán, ami valójában egy ezer éves üzenőfal! Közel megyek hozzá, megérintem az apró mélyedéseket, amelyek tényleg titokzatos betűket, réges régen bevésett alakzatokat formáznak. Tízszer száz éve egy ismeretlen, messzi országban volt egy ember, aki vésővel és kalapáccsal dolgozott a kövön ott, ahol most én is végighúzom az ujjaimat, közben néha lefújta a márványport készülő művéről. Néhány varázsos pillanat telik el, és az érintésemen keresztül mintha összekötne valami bennünket azzal az emberrel téren és időn át. Fantasztikus, feledhetetlen érzés. A kurtizánok és a miniszoknya Mary Quant nagyot tévedett a hatvanas években, mikor azt hitte, ő találta fel a miniszoknyát. Vagy lehet, korábbi, mintegy két-háromszáz éves források adták számára az ötletet? Mindenesetre mi, Velence-rajongók tudjuk, hogy itt minden előbb volt, mint máshol – így a „minigonna” is, amely természetesen a kurtizánok ruhatárát gazdagította, az ő kuncsaftjaikat vitte őrületbe a látvány, mikor hosszú ruháik alól előbukkant az ügyesen rejtegetett „mini”, fedetlenül hagyva jónéhány izgalmas testrészt. Hozzá pedig a szédítő papucsok, amelyeket a Museo Correrben eredetiben meg is csodálhatunk – csak az a kérdés, a férfiember szédült-e jobban a látványtól, vagy a kurtizán, akit akár 50 centiméterrel is megemeltek a rettenetes cipellők, és csak két szolgára támaszkodva tudott átsétálni a Piazzán. 47


Melissa A restaurálás alatt álló velencei épületek gyakran megtréfálnak bennünket: egyik nap még egy divatcég által kreált ruházatot, napszemüveget, esetleg illatszert vagy más csábító árucikket reklámoznak a munkálatokat fedő vásznak, másnap reggel pedig zavartan nézzük, hogy a tegnapi kép helyén egy másik van, amelyen éppen szerzetesek kevernek valami gyógyitalnak látszó folyadékot. Jól láttam? Igen, jól láttad! Akkor nézzünk utána, mi ez! A híradás arról tudósít, hogy a karmelita szerzetesek a Scalziban újra használatba vették a gyógynövény-kertet, és ismét elkezdték a „Melissa” nevű gyógyital gyártását. A recept az 1700-as évek elején született, amikor egy karmelita atya elhozta az egyébként tiroli eredetű növényt, amelyről tudták, hogy jó hatással van a neurotikus eredetű panaszokra. A belőle készülő gyógyszer receptje titkos volt, a Scalzi monostorában mindig csak két páter tudhatta az összetételt, haláluk esetén újabb kettő, és így tovább. A gyógyital nagy sikert 48


aratott Velence gazdagabb és szegényebb lakosainak körében egyaránt, ezért a hamisítást elkerülendő a Serenissima kizárólagos jogot adott a karmelitáknak a gyártásra és árusításra, ekkor kapta a szer az „Acqua di Melissa” nevet. A gyógyitalt azóta a modern technika eszközeivel is megvizsgálták, és úgy tapasztalták, többféle nyavalyára is orvosság lehet. Én drukkolok a szerzeteseknek és az ő italuknak – inkább fedezzük fel újra ezeket a gyógymódokat, mint hogy kénytelen-kelletlen a modernebb, ám annál ártalmasabb kémiai szereket tömjük magunkba. És hogy mi a titokzatos alapanyag, a melissa? Citromfű. Már nem is annyira titokzatos. Most már csak a pontos összetételt kellene megtudni.

Parangon A "Parangon" szóból mára valahová elveszett az "n" betű. Utána kellett néznem: a "paragon" eszményképet, mintát, valamint a 100 karátnál nagyobb súlyú, hibátlan gyémántot, vagy óriási gyöngyöt jelent. 49


A Rialto mögött van egy sikátor, amelynek öreg falai és kopott járókövei éles kontrasztot képeznek a kis étterem terített asztalaival. Többször jártam már arra, de mindig kifogástalanok a vendégeket váró, damaszttal leborított és ugyanilyen szalvétákkal feldíszített, napernyővel védett asztalok. A piac körül mindig érdekes a bolyongás, mert ha jól figyel az utazó, biztosan megérzi a város régi lüktetésének ritmusát. Ha a San Marco a tüdő, a tengerre nyitott levegővétel, akkor a Rialto a szív, a központ, amely a vért pumpálja a város ereibe, ahol az érzelmek harcba szállnak az értelemmel, az örök találkozási pont, ahová évszázadok városlakója csukott szemmel is odatalál. 50


A 14. század második felében kezdett Velence igen jó minőségű textíliákat gyártani, és a mindenre figyelő Serenissima hamarosan felállított egy hivatalt, amely ellenőrzése alatt tartotta az iparosokat, nehogy a könnyebb haszon reményében lazítsanak valamit a gyártási technológián. A Corte del Para(n)gonban lévő irodában mindenfajta kelméből volt egy darab, egy etalon, amelyet időről-időre (mondhatjuk: szúrópróba-szerűen) összehasonlítottak az újabb termékekkel, figyelmesen megvizsgálva, hogy ugyanolyan-e az anyag minősége, színezése, mintázata, mint az eredeti. Különös figyelmet fordítottak a "kermes" színre, a bíbortetűből nyert vörös árnyalatra, amely mint "rosso veneziano", velencei vörös vált híressé a következő századokban. Már rég óta pörgök a témán, de ugye hogy nincs még egy ilyen város, ahol ennyire benne jársz a történelemben? Nem változott semmi, csak az étterem asztalainak fehérje pöttyözi meg az öt-hatszáz éves utcaképet, mintha fehér ragtapasz került volna az öreg bőrre: ha lerántanád, leplezetlenül állna előtted a megviselt, de még mindig fenséges corpus. La Serenissima... örök. Szigetek és vágyak Újabb - valószínűleg nem teljesülő - álmom van: csónakba ülni és bejárni a lagúna ismert és ismeretlen szigeteit, mocsarait, kikötni minden helyen, ahol van annyi talaj, hogy megvethetem a lábam, ücsörögni egy kicsit a csak madarak által látogatott apró szárazföldeken. Elmennék például körbejárni ezt a romos épületet, nem csak hajóból nézném, arra sem érdemesítve a szegény omladozó téglafalakat, hogy lefényképezzem őket.6

6

Pados Judit fotója.

51


Elpöfög a vaporetto Mazzorbo mellett, halad tovább a kék vízen a kék ég alatt, aztán jobb oldalról elúszik a Madonna del Monte szigeten búslakodó romok mellett. 1303-ban négy bencés apáca kapott engedélyt arra, hogy az apró földdarabon kolostort alapítson. A nővérek halála után elhagyottan állt a terület 1712-ig, amikor egy Pietro Tabacco nevű ember megkapta az engedélyt, hogy létrehozzon a kolostor romjain egy új templomot, amelynek a Santa Maria del Monte del Rosario nevet adták, és ami után a szigetet is elkezdték így emlegetni. Az 1800-as években az épületeket az osztrákok vagy a franciák lerombolták, a helyükön pedig lőporraktárat építettek, ennek a romjai látszanak a hajóról. A sziget jelenleg magántulajdon, de csak az okmányokon, mert bárki is legyen a tulajdonosa, úgy tűnik, magára hagyta ezt a csodálatos helyet. A természet pedig lassan de biztosan visszaveszi, ami valaha az övé volt.

A legszebb ékszer A pár száz évvel ezelőtt élt muránói mester elkészítette a megrendelt csillárt, amit nagyon vártak már a palazzóban. Helyére illesztette az utolsó üvegcseppet, elégedetten hátradőlt, és az önmaga által alkotott szépség láttán 52


elfelejtett minden fáradtságot, kezének és karjának minden fájó, égett sebét, amit a forró anyag okozott egy-két óvatlanabb pillanatban. Kint várta már a csónak, amellyel elszállítja a hatalmas ékszert a gazdag családnak, hogy majd évtizedekig - ki tudja, talán tovább is - palotájuk legszebb dísze legyen. Azt is kitalálta már, hogyan fognak célba érni. Egy óriási hordót kötözött a bárka aljába, jó erősen, minden oldalról megfogatta a hasas edényt, hogy bármilyen szeszélyes legyen is a tenger, ne tudja megdönteni. Telerakta tengervízzel, a csillár akasztójára pedig felszerelte a hordó tetejét, mind ideiglenes mennyezetet, majd annál fogva két segédjével óvatosan beleengedték a vízbe, amelynél semmi nem lehetett biztonságosabb. Az alig egy-két napja elkészült üvegcseppek lassan úszkáltak az átlátszó, védő közegben, és már a következő estén végleges helyükön szórták a gyertyák fényét a palota legszebb termének aranyozott díszítéseire.

53


Lido Nem lakhatnak messze: a bácsi és az asszonya mindennap kijöttek a partra, leállították az autót a kis mellékutcában, aztán átadták magukat a tengernek és a napsütésnek. Az öreg néhány óránként feltápászkodott, és a két botjával lassan elment a vízig... bement addig, amíg a hullámok elérték a nadrágja szárát, néha a pólójának az alját, állt egy ideig az ingatag homokon, hosszan bámulta a végtelennek tűnő tengert, aztán nehézkesen visszabotorkált a székéhez. Vágyakozást láttam az arcán, talán az eltelt idő vastag szövetének szakadásain kikibújnak néha az emlékek... a feledhetetlen érzés, ahogy úszás közben selymesen körülveszi a víz, ahogy lendületes csapásokkal halad, később könnyed mozdulatokkal szalad a homokon, barnára sült bőrén csiklandósan ülnek meg a sós cseppek. Mostanra az évek elsorvasztották az izmokat, lyukacsossá tették a csontokat, az ízületek is lassan cserben hagyják az öreg corpust. De egy-egy napsütéses reggelen még így is felöltözik, elbotorkál az autójához, és kijön a tengerhez. Addig megy be, ameddig tud. De bemegy. Nem zavarja, ha nézik, nem szégyelli az állapotát, megteszi, amit lehet. Sokat gondolkozom mostanában az öregségen: így harminc felett ez már előfordul az emberrel. Talán ez a lényeg, hogy nem szabad feladni. Semmi nem megy már úgy, mint régen, de mindig van valami szép, amit még meg lehet élni, egészen az utolsó percig. Nem egy nagy felfedezés, de jobb ezt már most elhatározni, hogy igen... én is így teszek majd. Megyek (lehet, csak a sarokig), írok (lehet, csak magamnak), olvasok (lehet, nagyítóval), tanulok (lehet, már cél nélkül), és még sok minden dolgot csinálok. Az a lényeg, hogy ott bent az az apró kis láng sose aludjon ki, és még akkor is kitartson, ha neki ártani akaró, erős szelek fújdogálnak minden irányból. 54


55


Elvarázsolt kastély Sok ilyen fotót látok úton-útfélen: amikor a velencei paloták nem érnek véget a talapzatuknál, fejre fordított képmásuk akadálytalanul folyik bele a lagúna vizébe, fejtetőre állítva mindent, ami hozzájuk tartozik. Felfelé lógnak a száradni kitett ruhák, súlytalanul lebeg egy ember az ablaküveg mögött, az erkélyeken a melegtől hamar megszáradó virágok felüdülést remélnek attól, hogy legalább a tükörképük a hűvös vízben fürödhet. Nagyon sokszor azt gondolom, ez a kép nekem is megvan… álltam én is ezen a hídon, lefényképeztem pont ezt, pont ebből a szögből. Néha le is ellenőrzöm gyorsan – és nem. Az egy másik híd volt, egy másik kanyarulat, egy másik kémény, amelyik a füstjét a zöldeskék vízbe fújta finoman. Milliónyi kép van a Városban, megszámlálhatatlan arcot képes ölteni, és nagyon ritkán van két egyforma. Velence valóban egész évben karnevált ül, amikor nem hús-vér arcokat fednek a maszkok, akkor is képes megtréfálni a vándort folytonosan változó képmásával. Ezért érdemes fotózni, még akkor is, ha amatőr vagy, ha ügyetlen, ha a tiéd nem sikerülhet úgy, mint a profié, mert a te kattintásod nyomán is születik majd egy olyan kép, ami addig nem volt. Minden helyre igaz ez, a legkisebb magyar falutól a leghíresebb városig, Velencében pedig különösen izgalmas, mert minden négyzetméter különleges dolgokat kínál, és amikor egy apró, elhagyatott sikátor előtt felemeled a gépedet, egy pillanatra megfordul a fejedben, hogy talán ez lesz az… talán ezen a kopott falon az érdekes mintákban málló vakolatot, vagy amott azt a különösen vetülő árnyékot még nem fényképezte le senki. Talán lesz néhány megapixelnyi Velence, ami csak a tiéd.

56


57


Gondolatok az ágy szélén ülve Bár fáradt vagyok, nem dőlök le, csak ülök a szállodai ágyon még az utcai ruhámban: sajnálok minden elvesztegetett percet, amikor nem az ablak keretének négyszögében pergő eleven útifilmet nézem. Kinyitottam a spalettákat a kopott, töredezett ablakpárkány felett, elhúztam mind a két függönyt; nem zavar, ha belátnak, mert ez az ára annak, hogy én is láthatom, mi történik odakint, a lagúnák városának egy filmkockányi részletében. Ha én utazom a vaporettón, amely most lomhán ring előttünk, én is igyekszem belesni az ablakokon, hát hadd legyen meg másnak is ez az öröme. Az ablaküveg mintha nem is lenne, vagy ha van is, inkább többletet ad a képhez: tükröződöm benne én magam is, de a csatorna vizén látom viszont a hátam mögötti lámpa sárga ernyőjét, ott van mellette a tükör cirádás, aranyra festett kerete, a festett asztalka, ami mintha a szemközti rakparton állna… sosem lehet tudni ebben az elvarázsolt kastélyban, mi a valóság, és mi az illúzió. Hiszen én is itt vagyok… de holnap már más tekint ki ugyanezen az ablakon, előttem pedig sok száz, talán több ezer ismeretlen szállodalakó gyönyörködött a látványban, esetleg bosszankodott az időjárás, a zaj miatt, nem szerette a várost, és szorosra zárt spaletták, behúzott függönyök mögött töltötte el az idejét önkéntes rabságában. Sokfélék vagyunk. Az én elmosódó sziluettemet megőrizte az ablaküveg, miként lépteimet a callék szürke kövezete, tenyerem érintését a paloták kopott ruhái alól kilátszó mezítelen, porló téglák. Hangomat, nevetésemet visszaverik a sotoportegók alacsony mennyezetei, ahol a Szűz elnézően mosolyog rajtam, mennyire gyerek tudok lenni ebben a hihetetlen, csodálatos városban. Én nem tartozom ide. De az érintésem, a léptem, a nevetésem, a tükörképem már igen. 58


All’alba Ma is felkelt a nap a tenger felől, a narancsos festékpötty lassan emelkedett fel az ég palettáján, sorban hívva maga mellé a színeket: életre keltek a friss zöldek, az épp csak kibomlott virágok rózsaszínjei, a tenger meghatározhatatlan és percenként változó hajnali lilái és reggeli kékjei. Új nap kezdődik Velencében, munkába indulnak a helyiek. Maria Costa fél a vihartól, ezért ma reggel - bár csendes az idő - a nevével jelzett mentőövvel kedveskedett neki a hajóskapitány. Hangosan üdvözlik egymást, amikor a nő hajóra lép, hosszú fekete haját az arca elé sodorja a szél, az éjszaka szomorúságának páráját elporlasztja a kedvesség és a fény. Nem minden helybéli temetkezik az újságjába vagy a gondolataiba, vannak, akik kiállnak a vaporetto szeles részére, nyakukat behúzzák a sáljuk vagy a gallérjuk mögé, és összehúzott szemmel, 59


ezredszer is rácsodálkozva nézik Brodsky "eleven vízfestményét". Ma újra hihetetlen közelségben látszanak a hegyek, a kékesfehér csúcsok mintha ott lennének rögtön a part közelében. Egy színes repülő készül leszállni a Marco Polón, egyre lejjebb ereszkedik, most éppen mintha megülne az egyik hegylánc tetején, de aztán csúszik tovább lefelé, ablakaiban láthatatlan, izgatott arcok, Velence legújabb rajongói mutogatják egymásnak a halat, amelynek vékony szálkái között már néhány óra múlva elveszhetnek, és ha csak néhány napig is, de ők is részei lehetnek a corpusnak. Korai gondolák billegnek a hullámokon, amelyeket a nagyobb hajók kergettek a feketén csillogó hajótestek alá, apró motorcsónakokban vízhatlan, színes kabátot viselő, gumicsizmás koránkelők igyekeznek hazafelé, lábuknál hálóban vagy vödörben a reggeli zsákmány: apró lények, amelyeket a lagúna apálykor sekély, járhatóvá váló részén felkínál a tenger. A vízbe eresztett cölöpök néhol hármasával, ötösével ölelkeznek össze, korhadó lábaikkal is igyekeznek szilárdnak és megbízhatónak látszani: évszázados kilométerkövek ők Velence sokak számára láthatatlan vízi országútjain. Tetejükön sirályok nyújtózkodnak, kiterített szárnyaik formájában ott van Leonardo álma, tollaikat rendetlenre borzolja a csípős reggeli szél. A nap közben feljebb emelkedett, narancsszínnel megfestette a tetőket, a Piazza épületegyüttesének jól ismert színeit kihangsúlyozza a mögéjük fröccsent azzurro. Kék, tényleg „kék fent az ég”, talán sehol sem ilyen mint itt, ebben a pillanatban, amikor Szent Mihály üdvözlésül megbillenti aranytól fénylő szárnyait a távolabbról érkezőknek. Mintha ott lennék. Talán ott is vagyok. Per sempre.

60


61


Források: Berendt, J.: Velence hulló angyalai. Palatinus, 2008. Brodsky, J.: Velence vízjele. Typotex, 2008. Galla, Á.: Karnevál Velencében. Alexandra, 2000. Hunt, L.: Velence. Booklands 2000, 2001. Jonglez, T. – Zoffoli, P.: Venezia, insolita e segreta. JONGLEZ, 2014. Kaminski, M.: Művészeti kalauz. Velence. Vince Kiadó, 2006. Mameli, P.: Ti presento Venezia. Editoriale Programma, 2017. McCarthy, M.: Velence közelről. Európa Kiadó, 1986. Pados, J.: Velencei olló. Kézirat, 2010. Predrocco, F.: Velence művészete. Corvina, 2004. Sievers, G.W.: 11 luoghi di Venezia che devi proprio scoprire. Emons Verlag Gmbh. 2015. Sola, S.: I bambini alla scoperta di Venezia. Illustrato da Lorenzo Terranera. Edizioni Lapis, 2014. Szerb, A.: Utas és Holdvilág. Magvető, 1964. Szigethy, G.: Utazás Velencében. Litea Könyvszalon, 2013. Szinte, G.: Velence és Firenze titkai. Jonathan Miller, 2005. Útitárs Top 10. Velence. Panemex-Grafo, 2003.

62


A Frizzo egy olasz kávézó, ahol végigkóstolhatod a legjobb kávékat és a legjobb, eredeti olasz recept alapján készült süteményeket. Ahol elmélyedhetsz egy-egy útikönyvben, képes albumban, vagy éppen böngészheted Toszkána térképét, megtervezve következő utazásodat. Ahol olasz zenét hallgathatsz, miközben játszol egy sakkpartit, dominócsatát vívsz a gyerekeddel, vagy megfejtesz egy keresztrejtvényt. Ahol kiszakadhatsz egy órára a napi rutinból. Várunk szeretettel, ízekkel, illatokkal és betűkkel. Címünk: Biatorbágy, Vasút u. 7. Tulajdonos: Puskás Erika Alessia

63


64

Venezia mia  
Venezia mia  
Advertisement