Issuu on Google+

Albert Tímea Kopott testek meséi


CIÁN

minőségjelző Gyáva vagyok és gyenge. Előre megírt szerepekkel játszunk. Én osztom rátok. Egyik pillanatban messze löknélek titeket. Aztán meg nem tudom, hogy hogyan bírom ki azt a sok ezer órát nélkületek. Remegek a láztól. Olyan erősen villognak néha a képek. Számtalanszor elfelejtett emlékek feszítik a homlokom. Homokba ásnám mind. Néha. Aztán ostobán kényszerítem magam, hogy emlékezzek a nevetésedre. Vagy mikor együtt aludtunk, akkor az, hogy kezdődött? Ki mondta, hogy majd ő fekszik a fal mellé? Ki mondta? Egyáltalán ki rendezte meg? Kit kellene megtartanom, és kit örökre száműznöm. Aki belevetett a karjaidba egészen biztos, hogy sejti a választ. Ugyanazokat a köröket futom. Visszanézve már minden sokkal kiábrándítóbb. És pontosan a feladás képtelensége ejt rabul. A szívdobbanások minőségén akarom lemérni, hogy te vagy-e az? Persze nagyot csalódnék, ha mi egymásnak lennénk rendelve. Csak ne stagnáljunk már légy szíves. hát akkor, szia Jó, nem mondom azt, hogy nem vezetted a tekintetem. Hogy nem akartalak lopva keresni. Mikor nem figyelnek mások, majd megkereslek a tömegben. De igazából nem is kellett, mert átszúrtad a levegőt, az emberek párájától sűrűsödő teret. Nemes egyszerűséggel odaszögeztél


magadhoz. Át a székeken, asztalokon, kanyargó cigaretta füstökön. A zaj megállt. Az idő pedig talán megfeledkezett magáról. Én pedig tudtam, hogy nem akarlak már és nem is válthatsz ki belőlem semmit. Mindössze annyit, hogy mozdulatlanul figyellek. Nem tudom mikor láttalak utoljára, azt pedig főleg nem, hogy mikor mondtam egy köszönésnél is többet. Mikor volt az, amikor még a paplan mintáit vizsgáltuk tudományos megközelítéssel. De persze itt az augusztus, ami mindig visszacsempész. Ledob az ajtóm elé, hogy nesze. Néztük egymást értelmetlenül. Mások szerint inkább provokálás volt, mint közöny. Tulajdonképpen egy egészen kicsit hiányzol, még ha nem is fájsz már. Hiányzik a világod. Az az édes levegőjű. Ami egyszerre tart távol magától és egyszerre szippant be, mielőtt túl távol merészkednék. Hiányzik az a fajta döbbenet, amit kiváltottam sokszor belőled, és az a kíváncsiság, amit nekem szenteltél. És a tettek, amiket soha nem értettél, de végtelenül kívántál.


TÍZ PERC SZERELEM

magenta És már akkor gyűlöltem a pillanatot, ahogy a pizzás doboz közepén a mobiljából mégis elővarázsolta a kedvenc számom. És kettesben üldögéltünk egy üres étteremben. És csak egész este azt súgtam a fülébe, hogy mennyire aljas, hogy van képe létezni. Hogy az én álmaim nem szoktak kézzelfoghatók lenni. Hogy az álmaim sose fogják ilyen erősen a kezem. Soha nem ülnek mellém, mikor kérem. Soha nem találják elragadónak a rózsaszín körömlakkom, a gyöngysorom vagy a sálam. És egyszerűen pofátlanság, amit művel. És én tényleg nem akartam, mert, hogy néz az ki, hogy először egy taxiban csókoljátok meg egymást. És nem lehet valakinek ilyen kockás nadrágja. Ez egyszerűen képtelenség. Talán elfelejtettem reggel felébredni. Már ott észre kellett volna vennem, hogy valami nem stimmel, mikor fél kézzel emeltem meg magam, és már a szökőkút peremén ültem. Ez vagy film, vagy álom. Aztán persze, hogyne törne a százszor tört varázs. Én vagyok az, aki rendszeresen megteszi. Mert sokkal könnyebb valakiből kiszakadva világgá menni, mint álmokkal. Bőröm alatt áramlik valami vibráló erő. Aztán csak ölel, hogy soha nem enged el. Hogy kikopott, megsárgult lélegzettel, dohos magányban itthon, és akkor ő azt mondja, hogy ragyogok. Színek játéka vagyok csak. Szeretni, szeretni akarlak. De volt már elég bűnöm.


hol nem volt Csak így. Egy könnyed fátyol volt a megvetés. Aztán pedig olvadtam bele az éjszakába. A hangok fogták derekam, kövek illeszkedtek minden bordám közti óvatos mederbe. Eltévedt ujjak fonták össze régi ismerősként egymást. És volt egy pont, hogy határozottan jó volt lenni. Hol maradsz majd, ha elérek az álom mezsgyéjére? Hol maradsz majd, mikor lemosom körmömről a lakkot? Semmibe foszlik utánad a hiányod is. Csak helyenként tapadt hozzám. Ott, ahol a sálat bontotta le rólam. És lebegett a szélben. Tökéletes pillanatképeket adtunk a világnak. Ugyanazt játszottuk, pedig meg sem beszéltük előre: legyünk mára szerelmespár. Minden olyan megfoghatatlan mégis szükségszerű. Ahogy szándékosan nem gondolok rád elalvás előtt. Ahogy nem nézek a naptárba, hogy mikor érkezel majd.


CSERESZNYEVIRÁGBÓL KONFETTI

rések Ürítem a szívem. Oldom a kötelékeket. Nem gondolok rád. Aztán felfalsz még az érkezésed előtt. Ott jelensz meg, ahol soha nem várnám. Hajnali kettőkor a város kihalt szegletében, ahol soha nem voltam még. És meghalok, csak hogy rám figyelj. Éppen ezért nem figyelünk egymásra. Vegyülök másokkal. Szétfúrod a hátam a szemeddel. Le is megyek az alsó szintre. Míves taktikának álcázott menekülés. Tudom ez a: nem érünk egymáshoz, csak jelentőségteljesen nézünk, ez az, ami maradt nekünk. És pontosan azt sem tudom megmondani, hogy ez kinek a hibája. Nem gondolok rád. szemedben benne van a múltam Lassan már csak egy esetleges állítmány vagyok, az egyre forróbb éjszakákban. Nekem valóban üres volt a szívem. Olyan könnyűek voltak a mozdulatok, az arcélek felfedezhetetlenek. A poharaink csordulásig teltek. Minden annyira átjárható volt. Néha már nem is hiányzott igazán semmi. Elvesztünk a zenében. Aztán valahogy már el is felejtettem, hogy ki vagyok. Ki szeretnék lenni? Törött tükre vagyok szemednek. Hol voltunk eddig? Ragaszkodtál, hogy nézzelek. Valami törmeléken álltunk. Lebomlott falaim tetején. Olyan volt a szemed, hogy abban ezer év váltakozva villogott. Én be akartam fejezni, ki akartam várni, hogy kik lehetnénk. Már alig köt valami


ehhez a végtelen sok materiális borzalomhoz. És akkor jössz te, meg a társaid, akik filmeket vetítenek a fejembe. Én meg csak egy embert szeretnék találni, aki megértheti ezt, ami történik. Egy hatalmas vászon kihúzott szálaival babrálok. Annyira ellentétesek voltunk, hogy szinte mindig féltem. Féltem a kézfogásoktól, a félreértésektől. Általában kettétép az ismeretlen. Vitettem magam benned. Azt akartam, hogy tartsd meg a lényem. Hogy vidd magaddal az utcán, ahogy én hordozlak ezentúl téged. Valamit mutattál, ami én is vagyok. Egy másik helyen voltunk. Egy szél védett helyen. Mindenkinek cserepes volt a szája. Mindenki mozgott. Csak a mi képkockánkat merevítette ki, valami velem játszadozó végzet. Ha érteném, akkor azt hiszem, kevésbé lennék boldog. Ha képes lennék elhinni, hogy nem esünk vissza abba a torz múltunkba, akik eddig néha, igazán ritkán voltunk, akkor elégedett lennék. Szerinted lehet ezt így folytatni? Hajnalban leszálltam a buszról, és tudtam, hogy szeretnéd ezt a virágzó cseresznyefát. Éjfélkor elhagytalak, mint egy elrontott mesében. És én nem igazán tudom, hogy kerestél-e. A tánctermekben. A pultnál. Vártad-e, hogy megjelenek.


FILLÉRES JÁTÉKOK

hideaway Fényekből éltünk, meg vodkákból, és engedtük magunkat vitetni a zene és a füst forgásával. Nem volt határ. Néha megálltunk, azt néztük, hogy honnan hová jutottunk. De semmi nem volt a sajátunk, és éppen így volt tökéletes. Karok. Ölelések. Felmásztunk mindenre, ami egy kicsit is veszélyes lehetett. Beszöktünk a fizetős helyekre. A karkötőkre fogtam a pecsét hiányát. Kábultunk. Idegenek nem voltak többé érinthetetlenek. Valami zaj fogott közre mindenkit. Lüktettünk. Kívül volt a szívünk. Aztán már csak a buborékokat számoltuk, és a velőnkig tudtuk és értettük, hogy mindenen túl ez egészen felesleges. Hogy senki nem tartozhat egyszerre két emberhez. És hagytam. Tudom, most kivételesen engedtem elmenni magunkat addig a pontig, ahonnan csak én mondhatok már nemet. Én állíthatom meg a lavinát. Hatalom volt a kezemben. Te pedig követtél engem. Bármit megtehetek. Néha elborzaszt ez a konstelláció. Félsz tőlem és kívánsz. Közben pedig már senki nem figyel ránk. Akár vétkeket cserélhetnénk, adhatnánk-vehetnénk. A legbűnösebb kereskedője lennék a törékeny életünknek. Mindig érdekelt, hogy meddig lennénk képesek elmenni. Persze a szakadék látványa, már rideggé tesz. Megkapom, eldobom. Függeszkedünk. Édes volt a világ, mikor azt mondtad mennyire szereted a hajnal hangját. A madarakat. Régóta nem volt már kivel megosztanod. Így. Én pedig


csak engedtem magunknak valami eleve el nem rendelt jövőt. Hisz senki sem lát. Senki sem követ. Különlegesnek hívtál. Én pedig leállítottalak. Semmit nem kell mondanod, mit ne éreznék már magam is. Belőled. Évek óta. Egy kamrát tartasz fenn nekem a szívedben. Nem hiszem, hogy gazdagabbak lettünk. Nem hiszem, hogy boldogabb lettem, hogy eggyel több ember gondol rám éjszakánként más mellett fekve. Köröket rajzolok az emberek köré. Fordulok ki ölelésekből, a másikba meg önként szaladok bele. És ez emészt el. Én már nem is élek, abban a hagyományosan vett értelemben. púderrel fedlek el Vannak olyan napok, amikor mindenkiben csalódok. Aztán arra gondolok, hogy ilyenkor megmenekülök valami végzetestől. Lehet ennek most éppen így kell történnie, hogy fekszem az ágyban és veled beszélek telefonon. Milyen régen nem nevettem ennyit. Ilyen mélyről. Pedig egy név vagy. Név azok közül, akikkel nem szerethetjük egymást. Hogy mikor lerakjuk, visszahívsz azonnal, csak hogy újrakezdjük. Ugyanazokkal a mondatokkal. És hiányolsz. Ma csak te hiányolsz. Azt hiszem az első tavaszi hajnalon valamit útjára engedtünk, amit nem lett volna szabad. Teret kapott belőlünk valami titokzatos. Félnék is, ha nem lenne bennem ennyi fájdalom. A napom abból állt, hogy régi szerelmek menetelnek el előttem, közönyös tekintettel. Én meg belebújok egy zenébe, azt játszom, hogy egy filmben élem az életem, és eltűnök egy láthatatlanná tévő szemüveg mögött. Kihúzom magam, mikor elhaladok az ablakod előtt. Magasabbra emelem a tekintetem és a legfájóbb emléket idézem. És bízom, mindennél


erősebben bízom benne, hogy én vagyok a legerősebb a világon. Elhaladok. Túlélem. Összeesem. Aztán te meg felhívsz. Te, aki soha nem kaphat fejezetet a könyvemben. Akinek nem lehet neve. Aki végre megnevettet. Nem tehetek tönkre semmit, amit Isten alkotott. Nem lehetek a porszem, a gépezetben. Nem lehetek az eszköz. Titkon azt várom, hogy még visszahívsz. Hogy megint olyan hívásokra ébredek, amik nem szólnak semmiről. Amik csak szünetekből, meg nevetésekből állnak. Meg életből. Álmodok, miközben beszélgetünk. Vonatokról, erdőről. S te éppen ezt szereted bennem. Egy szeletet adtam magamból, onnan ahonnan soha nem is képzelted volna. És most nincs megállás. Mérgezem a tested. És ha tudnád, hogy az, hogy én most nem lehetek ott, kevésbé fáj, mint az a talány, hogy mit kezdhetnék most veled? Vajon megérzik rajtunk az illatát?


SEKÉLYES VALLOMÁSOK

önző Azt hiszem, önző vagyok. Már nem csak az kell, ami szükséges, hanem arra is szükségem van, ami igazán nem is kell. vagyok Narancsszínű volt a hold. Ez az utolsó kép, ami a józan világból felém int. Valaki nevet. Valaki csókol. Sosem értettem miért jó, szív nélküli szájat csókolni. De már egészen mindegy, ha magával akar vinni valamit belőlem, hát vigyen. Kérdezget. Miért nem gondolom én ezt komolyan? Hogy miért nem? Hát mert ismer ő egyáltalán? Veszek neki enni. Ő üzenetet küld egy lánynak. Ott állok felette. Már annyira undorít minden, hogy tényleg egészen mindegy. Befizetem a belépőjét. Beszélünk a dolgozatról, amit megírtam helyette. Ott a volt nője. Hazamegy vele. Rám hagyja a haverját. Közlöm vele, hogy ne számítson tőlem semmire. Persze látom a szemén, hogy már belém szeretett. Vigyázok a sáljára. Megérintem a raszta tincseit. Látom az egyik exem. Kiráz a hideg. Nem bírok mellette állni. Csókol egy száj. Kell egy kéz. Kell egy kéz. Kell egy kéz. Sírok. Arcomon gördülnek a könnycseppek. Egyik a másik után. Folyik. Ömlik. Egy fiú letörli. Egy másik fogja a kezem. Senki nem ért semmit. Siratom a jövőmet. Ugyan mi értelme lenne sírni a múltamon? Ketten hívnak aludni magukhoz. Busszal hazautazok. A


telefonba belemondom, hogy szeretek. Szeretek. Senkit nem érdekel. Csak engem. Bekapcsolom a gépem. És bámulom. Senki nem hiányolt. Senki. Senki. Senki. Fájok. Tudom egészen mindegy, de szeretek. Azt is tudom, hogy hihetetlen, de szeretek. Tudom, hogy lehetetlen, de szeretek. Tudom, hogy bele fogok halni, de. visszalopok mindent Tudom, hogy hajnali kettőig titkon azt várod, hogy megjelenek. Talán még utána is, egy egészen kicsit. Szétfutott szemfestékkel, borral a kezemben. Félszeg mosollyal, mint aki még nem mer átölelni. Aztán egy órán belül már rohan hozzád. Te pedig majd felszínes dolgokról beszélsz. Pedig a szemem mindig elárul. Csak ölelnél át végre. De ma nem. És még sokáig. És egyre jobban fogok hiányozni napjaidból. Megengedem, hogy várj rám. Mert jövök még.


HAJNAL HARAPÁS

plasztik Én csak remélni tudom, hogy nem jön el az a pillanat, mikor rájövünk, hogy ez nem szimpla szimpátia. széktolók Egész életemben egyetlen dologban biztos voltam, hogy képes vagyok szeretni. Akár a végsőkig. Tudtam, ha szeretni akarok, az majd mindig rajtam múlik, hogy meddig. És hogy mennyire? Az sosem volt kérdéses. Szívem minden szeretetével. Szeretettel, telt szívem, mindig kitettem az asztal közepére. Aztán az újdonsült gazdájával, farkasszemet nézve bámultuk. Hol egymást, hol a kis vonagló szívemet. Soha nem fogadták be. Mindig féltek viszont szeretni. Hol tőlem féltek, hol engem féltettek. Valójában ez gyengeség. Az ő saját gyengeségük. Magukat féltették. A fiú felállt, betolta a széket maga után. Én meg, ültem tovább. Bámultam a kedves kis szívem. Sajnáltam őt, hogy már megint mostohán bántak vele. Pedig mennyire vágyott az érintésre. De csak ültem tovább. Sokszor szerettem volna felállni, betolni magam után a széket. Átlépni a küszöbön, bezárni az ajtót. Csakhogy, mégis ő az én szívem. Ki marad neki, ha nem megyek vissza érte? Most ülünk, és beszélgetünk. Én és a szívem. Néz rám, csodálkozó gyermeki tekintettel. Közlöm vele, hogy most először félek. Életemben először nem merek szeretni. Ez fáj és elveszetté tesz.


bennem a bánatod Ott akkor azon a reggelen, belefulladtam a ködbe. Te észre sem vetted, mert szemem pereméig toltam fel a kötött sálam. És elfelejtetted megvizsgálni, szívem lüktet-e még. Pedig azóta nem lélegzem. Sár darabokat lökdöstem a tóparton ülve. Már csípett a fagy és akkor, belefulladtam a ködbe, ami az erdőből felénk folyt. Én igazán nem akartam. Erőlködtem. Ráztam magamba az életet. Kényszerítettem szívemet, hogy dobbanjon még egyet. Három kavicsot csörgettem a kezemben. Végeláthatatlan messzeséget torlaszolta el, a tejszínű semmi. És fájt. És még mindig sárosak az ujjaim. Csak rád gondoltam akkor. Hogy hogyan lehetne megmenteni az időt. A világot akarata ellenére visszagörgetni. elévül a révülés Szálltam magasban, és világokat mutattam be. Csodákat bújtattam zsebekbe, pedig nem is éltem. Embereknek beszéltem ki a fájdalmat szemükből, pedig sosem fájt nekem igazán. Szerettem, hirdettem, hogy belehalok a szerelembe. Pedig szerethettem volna, kik körülvesznek. Semmit nem éltem meg, amiről az ellenkezőjét hazudtam. Vágyott világok asztalánál bukom el. Most remeg a szám magányért. Fennkölt pillanatokért boldogan futok, meg nem álló buszok után. Ha tudnátok, hogy soha nem akartam utolérni. Szavakat hintek mindenhová, s elárulom azt, is hogy korhadt belül ott valami. Pedig rózsaszín. Hazug fájdalom helyek. D��rdák nyomát festettem magamra, leölt állatok vérével. És most, kaparom a semmit és rájövök, hogy a világ nem értem van, hogy nem menthetem meg, akiket szeretek. Pedig percről percre egyre többen és többen.


semmi Aznap reszeltem ki a szemed sarkából, a bánatot. Akkor láttalak először nevetni. És tudtam, hogy most azonnal celofán zacskóba kell mindet beletölteni. Lepkehálóval összegyűjteni. De inkább szálltam én is veled, és nem maradt már semmi. Most megmutathatnám, hogyan néztél rám akkor. Elszalasztott pillanatok. hamis diadal Már nincs rólad emlékem. Tíz éve hordom ugyanazt a kabátot. Körmömmel kaparom zsebében a koszt. Talán mégsem évül el rajtam kezed nyoma. Évődve éltük, éretté magunkat. Azon a télen akartál örökre velem maradni. Fagyott szökőkút peremén egyensúlyozni. A hazug hólé habozva csurgott nyakunkba. Annyira lecsókolnám arcodról a múltam. Azt, aki voltam.


TÜRKIZKÉK AMULETT

türkizkék amulett – Add ide a bal kezed. – Miért? – odaadtam, és ő a szívére tette. – Milyen gyorsan dobog. – Ezért mutattam. – Miattam? – miattam. kalács, tea és megtalált szerelem Tökéletes pillanatkereső, gyűjtő. Őrültséget álmodó, találó. Szemeden átszűrődő lélek hatása alatt tartózkodom. Színtelen pillanatokat beszínező, megörökítő. Nyomot hagyni emberekben. Élet közeli élmény. Független, függő. Egyetlen szín miatt. Szakadó esőben nevető lány. Minden szerelembe belehaló. Csak így érdemes. Félek a pillangó nélküli pillanattól. Nem hiszek az álom és valóság közötti különbségben. szemein átszűrődő lélek hatása Reggel itt lesz. Most, hogy mondod meg valakinek, akit négy évig ugyanazzal az intenzitással szeretsz, hogy most már nem. Hová lesznek azok az érzelmek, amik kihűltek? De most tényleg? Azokról beszélek, amik nem valami különösebb ok miatt változnak meg. Hanem csak úgy egyik napról a másikra. Mikor már az a bizonyos valaki mégsem jelent annyit, mint egy hete, azaz az életedet. És ugyanakkor megjelenik valaki, a semmiből, aki megint a


mindent jelentheti számodra. Hogyan jelenthet valaki számodra mindent, mikor csak a tudat a tiéd, hogy létezik. Pedig igenis jelenthet. Azt nem tudom pontosan hogyan. Mondjuk lehet, én vagyok a hibás. Mert sose elég nekem az általános, a könnyű. Mennyire egyszerű lenne szeretni valakit a szomszéd házból, a baráti körből. És mennyivel nehezebb szeretni valakit, aki nem átlagos, aki különleges, aki reménytelen, aki éppen, hogy csak rád néz, aki ezek ellenére tökéletes, akinek már a látványa is gyönyörködtet. Aki minden érzékszervedre hat. Aki sose lesz a tiéd. És ez azt hiszem így van jól. Mert nem inspirálhat valami, ami a tiéd. Csak a rajtad kívül álló dolgok késztethetnek téged alkotásra. Nagyszerű érzés a beteljesülés, semmihez sem fogható. De mi történik a résztvevőkkel utána? Megmarad a szenvedély? érzelem művészek Távolságtalanul feküdtünk. Új érzés volt. Tökéletesen gyönyörű. Alámerültünk. Érzelmeink művészei / alkotásai vagyunk. Álmomban egy pillangó szállt a tenyeremre. Dolgokat teszek, melyek megszokástalanok. Annyi szó hever bennem. Egyszer majd mindent könyvbe foglalok. Az első pillanatot, és minden azt követőt. Utolsó soha nem lesz. Hányszor esküszik életében erre az ember, hogy örökké. És nincs is ezzel semmi gond, mert míg mondja, hiszi is. Aztán, hogy az élet másképp rendezi? És? Az átélés a lényeg, minden pillanatban, a dolgok, a szerelem mélységes át és megélése. Leírok majd mindent, ahogyan az első érintés zajlott. A gazdag és üres pillanatokat is. A fémesen fájdalmas öleléseket. A félelmeinket. Az egymás elől bújtatott boldogságot. Milliónyi szó lesz belőle. Szavak. Hogy emlékezz. Hogy mindenki értse. Hogy


mindenki csodálja. A tökéletes pillanat kereséseim okát. A tökéletes pillanatok mesét alkotva boldogítanak. Akarom, hogy tudják, vannak csodák. Vannak álmok, melyek valóra válnak. És vannak álombeli pillangók, melyek várnak minket odaát az álomvilágban. Rég volt érzés ennyire mély. Van a léleknek egy darabkája mit, ha megérint egy igazán, kellőképpen nagyszabású érzés, akkor az a kicsiny kis lélekdarab ki akar szabadulni, világot ölelni. Olyan, mint egy buborék. Mintha az egész lélek egyetlen buborék lenne, és ha jön ez a mélységes, gyönyörű érzés, a buborék kinyílni vágyik, a külvilág felé. És hirdetni próbálja a gyönyörűen tökéletes pillanatokat. Valójában leírhatatlan. Ezért kell. Csak azt tudom, hogy ki akar szakadni. Megmutatni magát. Boldogság. Nem tudom mitől. Hittől, reménytől. Sodor, pezseg, velem, bennem. Kapcsolatunk, maga a művészet. Soha nem gondoltam, vagy nem jutott eszembe, hogy a művészet az nem csak tárgyakkal való kapcsolat. És tényleg, az elejétől fogva, mintha minden meg lett volna komponálva. Mint egy zene. Az apró dolgok, melyek önmagukban nem is jelentenek semmit másoknak, annak, aki előadja a kész művet, annak a keze alatt megszületik a zene. Nem tudom, mi ez. Vagy, hogy ki is ő. Vagy miért jelent ennyi mindent. Igen őrült vagyok. De egy illúziótól nem várhatjuk el, hogy földön járjon. Marad az asztal és az ég. oldat Ó kérlek, ne tedd. Ne adj egyetlen mosolyt se. Ne ülj mellém a naptól forró padra. Ne kínálj mézédes málnával. Ne engedd a szellőnek, hogy illatoddal incselkedjen. Maradtam volna csendben, kívánságok nélkül, szobám megszokott sarkában. De te tovább fogtad a kezem, hát


mégis jól emlékszem. Másnap égette retinám az a kép, az a foltokká mállott éjszaka. Minden igaz volt. Magam kedvéért hittem el, hogy illúzió színű a hajad, a valószíntelen hajnalokon. És jó lesz, tudom, mondtad. Ő mondta, aki nem is tudhatta. Már magamban oldom fel őket, mint használt ecsetekből oldja a színt, a kert végi patak. Kettétérdelem a szokatlan álmom. Bal part, jobb part. Hagyjatok aludni. De soha ennyire éber a szívem, nem volt. Maga sem tudja már kinek zakatol. Hogy lehet, az hogy ő soha sem fél, hogy nem jut eszébe, milyen lesz a nap, nap után, nélküle. Azt kellene tennem. Őröket kölcsönözni magam számára. megjegyzés Igen, tisztában vagyok vele, hogy most két kézzel löktem magam a szakadék felé. Ez most valami végtelen direkt fájdítom a szívem móka lesz. félszárnyú pillangó Hol kezdődsz bennem? És miért nem igyekszel már végre végződni? Pár napja, már szinte tökéletesen vége volt. De, nem mondanék ilyet, ha nem pont rólad lenne szó. Azt hiszem hagy némi kívánnivalót magad után, a szemtelenséged. Ugyanis szemtelenül gyalogoltál bele az álmomba. Itt érzem a konyha illatát. Aztán pedig égetett a kezed helye, ami a combomhoz ért. Mert ugye ősz van. Ősz, de az a színtelen, szagtalan konzervdoboz ősz. Talán meleg vízben kellene feloldanom. Ha gyorsan innám, nagy kortyokban, talán hozna valami új látomásvíziót, ami több lenne, mint te. Azzal a kócos hajaddal együtt. Mindig hanyagul kínáltad magad, hogy mikor aztán érintésben fejeződött volna be a mozdulat, megszűntél létezni. Persze


csak számomra. Hiába hunyorogtam a sötétben, csupán a platánfa levelek közötti üres tér jelezte fennhangon: voltál. Kedvesen ért össze a kezünk, és talán ez most hiányzik. Néha eljátszok a gondolattal, hogy majd nem gondolok többet rád. Aztán azt játszom, hogy ha tartósan rád gondolnék, talán újra lehetnél. Talán ha írnék. De nem írok. Mert önző vagy, és belemászol az álmaimba, ahol kiélvezed azt, hogy szeretettel, kopott antik fóliás szeretettel, eléd teszem szemem bogarának szomorú mélységét.


KRÉTÁVAL ASZFALTRA

ennyi volt Ó igen, egészen odáig, hogy megfogtam a kezét. Egészen. Valaki fél. Valaki mindig fél. csupa sár és bor Ez az egész mérleg dolog csak úgy működhet, ha az összes fájó pont, amit ma megtaláltak, és műkörmökkel kapargattak… Szóval ha ezért cserébe téged, igen téged azzal a ragyogással a szemedben… Ha ezt így megkapom cserébe. Különben ez nem volt igazságos a részedről, élet! erjedés Az én boldogságom, a legromlandóbb a világon. Fél nap a világ. hártyásszárny Tudod, édes vagy, hogy mindig megmentesz. Hogy félévente jelensz meg, nem is az én életem része vagy, de mégis. Hogy még csak a nevem tudtad, de már akkor fogtad a kezem. Soha nem árultuk el senkinek, hogy a sötétben köröket rajzoltál a tenyerembe. Egymásra vigyázunk. Néha valóban ezt képzelem. Hogy hajnal volt, és én meg a laptopoddal az ölemben ültem a földön. Te meg leültél mellém a hűtő elé. Akarok valami nyomot rólad, ami túlmutat azon, akiként számon tartalak a szívemben. Te vagy az én csöndem. És a legrosszabb


napjaimon valami boldogság illat. Nem az én boldogságom vagy, de tudtodon kívül mindig azzá is válsz. Aztán csak a cipőnket néztük az asztal alatt. Pedig a survive nem is miattad szólt, de mégis azóta a miénk. Álltunk a pultnál, és öt forintosokból kértük ki az este utolsó felesét. Most meg, leszállsz a buszról, és a lelkemben éppen csak valami sorvadt pokol dúl. Megérkezel a világomba, ahová soha nem is képzeltelek. És rám nézel, és üzengetünk egymásnak a lelkünkkel. Most végre megint olyan voltál, mint régen. Nem voltál szomorú. Egy napig nem voltunk azok.


ZOMÁNCTALAN SÓHAJ

légyott Éppen a harisnyáját húzta fel, kecses vádliján. Haja még rakoncátlan tincsekben hullott az arcába. – Ne tűzd fel, hagyd így. S ő engedelmeskedett. Pont úgy ahogyan mindig szokott. Csendben tűrt mindent. – Holnap nem találkozhatunk – mondta. És akkor összeszorult a szíve. – Holnap? De hát holnap van a születésnapom az egyetlen ünnep, ami… – s erre lesütötte a szemét – ami igazán az enyém. – De most szerinted én mit csináljak? Jön. Tudod, hétvége és ki tudja melyik pillanatban érkezik meg. Azzal könnyeit visszatartva, erős kezekkel fogta össze a haját. Volt abban némi nemesség, ahogyan kiemelte arca komoly vonalait ez a frizura. – Különben sem szabad megszeretnünk egymást. Már így is túl sokat találkozunk. Szavak nélkül szedte össze a fogkeféjét, az alvó pólóját. Áthúzta a párnahuzatot, és szavak és búcsú nélkül mászott át az erkély magas rácsain. Hajnal volt. S ő, hogy elterelje figyelmét, teste remegéséről, ujjaival borzolta a harmatos apró leveleket a sövényen. Hajnal volt, s ő hogy elterelje figyelmét, erősen rázkódó testéről ismerősként köszöntötte a zúzmarás bokrokat. Hajnal volt, s a keze vörös volt, ahogyan a sövény tetejét borító hóban végighúzta. Hazáig.


Hajnal volt, s virágok nyíltak. Gyengülő teste, zokogás ütemére táncolt. Nem is tudott már csak tánclépésekben sétálni. El kellett hinnie, hogy ez nem a valóság, az álmokban pedig táncolnak a nimfák. Belső dallamára, egyetlen mantrát dúdolt: nem szabad megszeretnünk egymást. Hány éve is tart már? történet egy lányról, aki elvesztette a nevét Mennyit ér egy név? S mennyit érünk magunk? Volt egy lány, aki besétált azon az éjszakán egy helyre, ahova soha nem járt. S volt egy fiú, aki besétált ugyanarra a helyre, pedig ő sem járt előtte oda. Leült a lány mellé. Szinte most is magam előtt látom, ahogy pár szóváltás után a fiú keze már a lány térdén pihent. Akár felállhatott volna. Így is tett. De ott abban a pillanatban, abban a semmi nem történt estében, azt hiszem akkor veszett el. Évek múltak, s lerágták egymásról az utolsó cafat húst is. Talán a szívüket falták fel először, talán néha tetszett is nekik a játék. Aztán mikor üresen, kiégve bámulták, a bánattól vénült arcot magukkal szemben, akkor már mindegy volt minden. Akkor már semmi nem volt szent. Akkor már a bosszú édes volt, és mérgezett. Porc tört, és vér hullott. Soha nem halhattam volna meg jobban, mint akkor. Élve voltam saját testem sírjába eltemetve. Felálltam, s néha járok is. Már nem kérdezem, az okát csak menetelek. Az emberek keresnek. Azt mondják, hiányzik az a kedves lány. Önmagam árnyékának sem vagyok még a pereme sem. Nem értik, hogyha élek, akkor miért nem változok vissza. Hát hogyan is lehetne szív nélkül, csalódottan, a világ keserűségével a nyakamban? Nem tudok új esélyt adni az álmoknak. Vagyis, lehet már csak éppen ők maradtak. Meg némi illúzió. Elmarok magam mellől


mindenkit, átnézek embereken. És néha szeretek, néha kénytelen vagyok szeretni valakit, csak hogy ezt a borzalmat eltakarjam magamban. Sajnálom. Kiveszett végérvényesen belőlem, az a tiszta én. Gyűlölöm a világ mocskát. Remélem, megbocsátanak nekem otthon. Remélem, ha túl sokat álmodozok arról, hogy milyen volt ő előtte, akkor talán valóra is válik. Eleredt az eső.


FELELŐTLEN SEMMI

gyónás. sokadik. Magam sem értem teljesen, hogy ez az egész mire is volt jó. Hogy mit akartam tőled. Vagy csak egy törlesztés volt. Mert soha nem vagyok képes kitenni a végső pontot. Éppen tíz éve ismerlek. Már aznap megcsókoltuk egymást, mikor először találkoztunk. Értelme valahogy akkor sem volt. Soha nem beszéltük meg, de mégis mindketten tudtuk, hogy képtelenek lennénk egymással élni. Aztán elcsattant még pár csók, jöttek a súrlódások, taktikák, játékok. Félbehagyott csókok. Félbemaradt érintések. Tegnap önző módon befejeztem mindet. Az összes érintést, amit az évek során neked tartogattam, most csak így könnyedén egyszerre átadtam. Hogyan szerethetsz ennyire? Folyton csak ezt kérdezted. Nekem pedig fogalmam sincs. Törött szárnyú madárként tartottam a lelked két puha tenyeremben. Meg akartalak gyógyítani. Azt kiabáltam, hogy nekem minden mindegy, a lényeg, hogy ezen a napon boldog legyél. Már nem is láttam hajnalban a bortól, az elmaszatolt szemfestéktől, a csókok nyomától. De még akkor is csak azt figyeltem, hogyan emelhetnélek fel. Egészen oda, ahol… Nem is tudom. Mikor kérdezted, hogy én vagyok-e boldogabb a kis álomvilágomban, vagy te. Képtelen voltam válaszolni. De tegnap minden bizonnyal boldogabb voltam mindenkinél. Ahogy éreztem, hogy végre elolvadsz minden egyes érintésnél, ahogy átrajzoltam az egész tested az ujjaimmal.


És mikor egy pillanatra szünetet tartottam, hiszen ez nem az én feladatom lenne. Nem nekem kellene most téged szeretnem. Akkor kérleltél, hogy ne menjek. Nem tudom, hogyan szerethetlek ennyire, mikor közel sem szeretlek annyira, mint. Arról beszéltem, hogy hagyjunk itt mindent és nézzünk hullócsillagokat, de addigra hajnal lett. Hiányoltad magad a könyvemből. És még most sem érted, hogy hogyan is tanulhattam tőled élni. Mert most ebből, már nem látszik semmi. Nem érted, hogy hogyan ismerhetnélek. Hogyan érezhetném a lelked fájdalmát. Azt hogy már egyikünk sem látja a másik szemében azt, aki tíz évvel ezelőtt volt.


TARTALOM MEGHÍVÓ CIÁN TÍZ PERC SZERELEM CSERESZNYEVIRÁGBÓL KONFETTI FILLÉRES JÁTÉKOK SEKÉLYES VALLOMÁSOK HAJNAL HARAPÁS TÜRKIZKÉK AMULETT KRÉTÁVAL ASZFALTRA ZÖLD KAVICS ZOMÁNCTALAN SÓHAJ MANDARIN FELELŐTLEN SEMMI TÜKÖR SZINTÉZIS


Albert Tímea: Kopott testek meséi