Kapcsoskönyv

61 formában jelentkezik, hogy „csak akkor, és csak annyira szeretünk, ha, és amennyire megfelelsz a várakozásainknak”.

Gondolom felesleges különösebben ecsetelni, hogy az ilyen kimondatlan várakozások, és érzékelhető, ám megfogalmazhatatlan terhek milyen hátrányokat jelentenek a gyerek, majd a gyerekből lett felnőtt számára. Hiszen így aligha kerülhet abba a helyzetbe, hogy a saját életét élje, ellenben örökké ki van téve egy olyan tudatalatti nyomásnak, amelyik valamiféle kimondatlan várakozástömeg beteljesítése felé tereli.

Még rosszabb eset az, amikor a gyerek apuka vagy anyuka „egyetlen boldogsága”, vagy pláne „egyetlen támasza”. Ilyenkor ugyanis egész életében az lesz az egyetlen feladata, hogy szülei vélhetően elcseszett életét rendbe rakja. A fő probléma az, hogy gyerekként erre teljesen alkalmatlan, és a szüleivel való viszonyában felnőttként is gyerek marad. A gyerek pozíciója pedig függő és alárendelt. Ebből a pozícióból tényleg lehetetlen megoldani a feladatot. Így adódik elő az, hogy az emberek jelentős része az egész életét valamilyen homályosan körülhatárolt, ám megoldhatatlan feladat megoldásával tölti. Minthogy egy megoldhatatlan feladatot nem lehet megoldani, világos, hogy kudarcot vall, és vesztesként fogja élni az életét.

Akármilyen kegyetlenül, hidegen hangzik is, a gyerekeknek nem dolga az, hogy szüleik életét javítgassák, boldogságukat, anyagi jólétüket elősegítsék. Mert ez a szüleik dolga -lett volna.

A gyerekek dolga az, hogy amikor nekik gyerekeik lesznek, akkor azoknak biztosítsák a felnőtté válásukhoz szükséges anyagi, és érzelmi feltételeket.

Nyilván más eset a nagyon öreg szülő vagy szülők betegség, esetleg fájó egzisztenciális szükség esetén történő támogatása. Ez rettenetesen sikamlós terep, mivel a gyerek a szülő viszonylatában mindig gyerek marad, aki bármikor megzsarolható, hatalom alá vonható. Az a javaslatom, hogy minden esetben legyünk nagyon óvatosak a szülőknek való segítés ügyeiben! Ez az óvatosság azt jelenti, hogy igyekezzünk józan ésszel, a realitások alapján -azaz minél kevesebb érzelemmel- felmérni azt, hogy milyen segítségre van igazán szükség, és mi az a segítség, amire csupán azért van szükség, mert a szülő vagy a szülők valamilyen okból elrontották a saját életüket.

Elrontották abban az értelemben, hogy nem gondolták át azt, hogy gyerekük vagy gyerekeik felnőtté válása után az életükben marad még jó néhány évtized, amit valahogyan le kell élni. Érdemes tehát időben gondolni arra, hogy a gyerekneveléssel töltött cirka húsz esztendő után az életnek még jó fele-harmada hátravan, és nem mindegy, hogy ezt az időt mivel töltjük. Sajnos nagyon gyakori eset, hogy ez a tervezés teljesen hiányzik, és ebben a húsz, harminc, negyven évben a szülőknek alig van más szórakozásuk és kapcsolatuk mint a gyerekeik. Ez minden résztvevő számára rettenetes teher lehet, ami alól a gyerek morális és érzelmi okokból nemigen tud kibújni.

Ez a rossz, évtizedekig tartó helyzet általában úgy alakul ki, hogy a gyerek lassacskán felnő, néhány év múlva élethosszig tartó kapcsolatra szánja el magát, gyereke vagy gyerekei lesznek, akik nagyjából húsz év alatt szintén felnőnek. Az ilyen ember gyakorlatilag az egész életét gyerekként vagy szülőként tölti el. Igazán komolyan soha nem merül fel benne, hogy lehetne felnőttként is élni (azaz nem gyerekként vagy szülőként). Egyszerűen nincs rá felkészülve, fogalma sincs, mit kéne tennie, és minthogy a legfontosabb, egész felnőttkorán végigvonuló tapasztalata a szülőként való gondoskodás és az abból fakadó felelősség, 40-50-60 évesen gyakran már nem tud váltani egy olyan hozzáállásra, életmódra, amelyben „csak úgy”, kedve szerint élhetné az életét.