Page 1


A nagyszüleimnek és minden elődömnek


1 A MOCSÁR

Roman küzdött, hogy talpon maradjon a süppedős, iszapos folyóparton. A kavicsos aljú, mocskos, hulladékkal teli víz már több száz éve gyűjtötte a le­ rombolt város darabkáit. A végeredmény valami lassú folyású, barna foltokkal tarkított pép lett, amely redőkbe rendeződött, ahogy lefolyt a meredek parton. A férfi megcsúszott egy ragacsba ágyazódott fémlapon, hasra esett, és métereket csúszott lefelé, elveszítve a távolságot, amit eddig sikerült meg­ tennie a partfalon. Kiköpte a száját megtöltő trutymót, és káromkodott egyet, miközben egy szennyes hullám az oldalára fordította és megforgatta a mocsokban. A fekete mélységit neki! Bűzleni fog, mint a szar, míg sikerül lezu­ hanyoznia. Pechjére a következő higiéniai karbantartás csak két nappal később volt esedékes. Tehát addig bűzleni fog, mint egy latrina, egyúttal nagy eséllyel a szálláson kívül töltheti az éjszakát. Valaki felkacagott odafent. „Chaki, ugye, te alszol Romannel? Sok szerencsét!” Chaki arca is feltűnt a dombtetőn, miközben Roman próbált talpra vergődni. – Te szerencsétlen vécétöltelék. Fejezd be a sárban hempergést. Meg­ jött a kolli. 5


Roman vetett még egy pillantást az esését okozó zöld fémlapra, és összeráncolta a homlokát. Archaikus világangolul írt betűk álltak rajta. Letörölte kabátjáról a trutymót, és lassan kiolvasta a szöveget: Új London. – A jó kontinensen vagyunk? – kérdezte hangosan. – Azt hittem, vala­ melyik Amerikában kéne lennünk. – Miért kérdezel ilyen hülyeségeket? – kiabált le Renee. – Nem tudom, ez az első utam ezen a bolygón. Úgy rémlik, London egy európai város. Vagy afrikai? Egy doboz formájú szürke hajó próbálta fölülről megközelíteni őket az akadályokat kerülgetve. A dombtetőn kidőlt póznák, leszakadt vezetékek, csüngő indák és épületek maradványai nehezítették a manőverező kész­ ségéről messze nem híres kolli közeledését a leszállóhelyhez. Egy folyótorkolat közelében voltak, és a puha talaj annyira megsüllyedt, hogy a folyó két partján épült házak boltívként hajoltak össze a víz fölött. Néhány ház már az összeomlás határán járt, nem sok volt nekik hátra. – Miért kell mindig dombtetőn felvenniük? – morgott Roman. – A vál­ tozatosság kedvéért egyszer igazán lejöhetnének értünk. Összeszedte magát, és most már négykézláb veselkedett neki a domb­ oldalnak. Karjai könyékig süppedtek a mocsokba, tökéletesen undorítóvá téve amúgy is gusztustalan egyenruháját. Nem mintha számított volna, ennél aligha lehetett már koszosabb. Roman és fél tucat tökkelütött társa épp most fejezték be nyolcórás őrjáratukat Boston városától délnyugatra. Az őrszemek mozgást észleltek, és miután feltételezték, hogy az elmúlt hat hónapban megfigyelt pusztai törzs adott életjelet, nyilván Romant és a szerencsétlen csapatát küldték ki felderítésre. A Kooperatív Erők, azaz Ko-op a Boston elleni sikertelen támadás után jött létre, amikor is megpróbálták helyrehozni az időbeli anomáliát, hogy az ügynökség eleget tehessen a megavállalattal szembeni, szerző­ désbe foglalt kötelezettségének. Eredetileg a Valta és a KronoCom közös műveleteként indult, de a valtás seggfejek – elsősorban a főnökük, Kuo biztonsági vezető – nemigen voltak tisztában a „közös” szó jelentésével. 6


Szinte minden nagyobb erőfeszítést igénylő munkát a KronoCom őrzői végeztek, míg a Valta egységek csak ültek a közös seggükön. Kuónak még ahhoz is volt képe, hogy közölje a vezető őrzőkkel, miszerint a Valta katonák túl értékesek ahhoz, hogy kockára tegyék az életüket. Fekete mélység, mindenki gyűlölte azt a nőt! Mióta kipucolták Bostont, és a vadak elmenekültek, az őrjáratok kiter­ jesztették tevékenységüket a várost körülvevő területekre. A Ko-op csapa­ tai mostanra ész nélkül kutattak a legapróbb energiajelek után is, abban bízva, hogy az általuk üldözött vad törzsektől származnak. Roman végül feljutott a dombra, ahol Renee és Pau felsegítették. Mong kronotrop ingerülten szagolt felé, miközben a kolli manővere­ zését figyelte. – Legközelebb legyél óvatosabb, te hülye. Ha a pilóta kitakaríttatja velünk a hajót, akkor te fogod csinálni, rendben, trágyalé?! – Te könnyen beszélsz – morogta Roman. – Nem minden seggfej enged­ heti meg magának, hogy exóval röpködjön. Ezt nem merte volna hangosan mondani. Mong 5-ös szintű volt, az Akadémia friss végzőse, és akár a legtöbb kronotrop, rendkívül büszke volt magára. Roman becslése szerint úgy tizenkilenc éves lehetett. Nyilván­ valóan zöldfülű és tapasztalatlan, de már olyan arrogáns, mint egy 3-as. Mindazonáltal a legtapasztalatlanabb kronotrop is magasabb rangúnak számított, mint a legtapasztaltabb őrző. A csapat tagjai lesikálták magukat, és várták, hogy a kolli a földre eresz­ kedjen. Szerencsére ez egy eseménytelen őrjáratnak bizonyult, bár Roman kicsit reménykedett, hogy felbukkannak azok a nyavalyás vadak, és véget ér ez az átkozott küldetés a valtás seggfejek irányítása alatt. – Alig várom, hogy bolygón kívülre helyezzenek – csattant fel. – Nem azért húztam el a Naiaid poklából, hogy még durvább pokolba jussak a Földön. Néhány társa egyetértően kuncogott. Mong csak megszívta az orrát, és továbbra is a kollit bámulta. Nyilván kiborította, hogy őrzőkkel kellett őrjáratoznia, ahelyett, hogy kronotrophoz méltón időrablókat üldözhetett 7


volna. A kolli a sárba cuppanva landolt, és a fáradt, az eseménytelen nap miatt boldog katonák beszálltak. Mong végignézett Romanen, és kifelé mutatott. – Először töröld le magad, a rohadt életbe. – Igenis, kronotrop – sóhajtott Roman. – Csak egy pill… Elcsuklott a hangja, ahogy valami feketeség suhant át az égen. Oldalra sandított, és még éppen időben emelte fel a karját, hogy az a valami a feje helyett a vállába csapódjon. Roman az ütéstől egyensúlyát vesztve vissza­ esett a sárba. Felnyögött, és döbbenten meredt a testébe fúródott vastag lándzsára. Egy másik a lába mellett állt ki a földből. Felordított. A lándzsák tovább záporoztak, és a kolliról lepattanva fúródtak a földbe. Chaki a lábához kapott, majd hatalmas csattanással terült el a földön. A többiek menedéket keresve szétszóródtak, csuklósugaraikat a körülöttük lévő romokra irányítva. A vadak egyre csak jöttek, mintha a romok réseiből és repedéseiből törtek volna elő. Megszórták Roman egységét kézifegyvereikkel; volt náluk min­ den, a vastag lándzsáktól a primitív pisztolyokon keresztül a sugárvetőkig. Mong aktiválta az exóját, és kilőtt a levegőbe. A legtöbb dobás és lövés lepattant a páncéljáról, anélkül, hogy bármi kárt okozott volna. – Védőállás a kolli körül! – kiáltotta. – Renee, hozd Romant. Gouti, zárótüzet az északi épületre. Egy-egy kinetikus tekercs jelent meg Mong két oldalán, mintha csak szárnyai nőttek volna, és a kronotrop egyenesen a támadó vademberek felé repült. Ahogy kaszabolva átsuhant köztük, a vadak dőltek jobbra-balra. Aztán irányt váltott, és a legközelebbi ház mentén kilőtt a magasba. Csáp­ jait az ablakok felé fordította, és elkezdte kihajigálni a vadakat az utcára. Roman felnyögött, ahogy egy durva kéz vállon ragadta és talpra segítette. – Gyerünk – mondta Renee, miközben a kolli nyitott ajtaja felé rángatta. A balról támadó vadat könnyedén leterítette csuklósugarával. Egy másik jobbról próbálkozott, de Roman leütötte, mielőtt a bárd elérte volna az arcát. Egyre többen jöttek minden irányból, és Renee kénytelen volt a földre ejteni a férfit félúton a hajóhoz, hogy felvehesse velük a harcot. 8


Roman térdre rogyott, és bal karjával a jobbat szorítva próbálta csök­ kenteni a testét uraló remegést. Az idegei szinte felsikoltottak, ahogy baljával célzásra emelte a jobb kezét. A kilőtt sugár mellbe talált egy öreg vadembert, és elkapott egy másikat, aki még a borotválkozáshoz is túl fiatal volt. Ez utóbbi már-már veszélyesen közel került ahhoz, hogy beledöfhesse lándzsáját. Roman szomorúan nézte, ahogy az ifjú vadember a lábához zuhant. Önkéntelenül összerándult. Kis híján vacsora lett belőle. Legalábbis az őrzők között az a szóbeszéd járta, hogy a pusztai törzsek kannibálok, és a civilizációból érkezők valóságos desszertnek számítanak az étlapjukon. Nem nagyon tudott szörnyűbb halált elképzelni, mint hogy nyársra tűzve forgatják a tűzön. Biztos volt benne, hogy rágós lenne. Gouti a kolli ajtajából ordított. – Húzzátok befelé a beleteket! Renee újra felkapta Romant, és minden erejükkel a kolli felé futottak. Tőlük jobbra Baeth tökéletesen a gyomra közepén talált el egy támadót, majd a fejére mért ütéstől elterült. Roman elborzadva nézte a társa fölé tornyosuló asszonyt, aki épp készült bevinni a halálos ütést. De nem tette. Biztos élve főzik meg a zsákmányt. Rohadt gazemberek. Már késő lett volna Baeth segítségére sietni. Az egység többi tagja elérte a kollit. Chaki csúnyán sántítva közeledett, miközben Gouti elkeseredetten tüzel­ve fedezte. Mong továbbra is ide-oda repkedve, faltörő kosként vetette be magát a vadak közé, hogy távol tartsa őket, és időt nyerjen a többieknek. Roman, az Akadémia egykori bukott diákja sokszor látott harcoló kronotropokat és auditorokat. Mong nem volt valami nagy exovirtuóz, de elvégezte a munkát. Roman és Renee már-már elérte a kollit, ami váratlanul és bizony­talanul billegve emelkedni kezdett. – Még nem szálltunk be! – ordított Renee, és Romant a földre ejtve a hajó felé rohant. Elkésett. Mire odaért, a kolli már öt méterre volt a föld­ től. Épp kilőtt volna, amikor valami nekicsapódott és visszaverte a talajra. A kolli nagy dörrenéssel az oldalára fordult, éppen csak elkerülve Renee-t és Romant, ahogy lecsúszott a lejtőn. Az utolsó pillanatban ugrottak félre előle. 9


– A rohadt mélységbe, ne már – nyögött fel Roman, amikor észrevette a fölöttük lebegő alakot. James Griffin-Mars volt az. Az áruló. Mielőtt Roman bármit tehetett volna, egy kábeltekercs a lába köré csavarodott, fölemelte, majd belehajította a sárba. Renee megpróbált lefelé menekülni, de a karok visszahúzták, és lehelyezték a társa mellé. – Kronotrop! – Az áruló hangja visszhangot vert a romok között. – Hagyd békén az elfretheket, és állj ki velem! Amikor Mong, aki még mindig a vadak aprításával volt elfoglalva, nem válaszolt, az áruló sárga fénycsíkként lőtt ki, és nekicsapódott. A két exofényben ragyogó test a domboldalnak csapódott, sarat és köveket lövellve az égbe. A következő másodpercben kirobbantak a sárból, és legurultak a folyóparton. A két férfi tekercsei összeakadtak, de nem volt nehéz megjósolni, ki áll nyerésre. Az áruló legalább tíz kábellel kötötte gúzsba ellenfelét. Mongnak valahogy mégis sikerült kiszabadulnia, és kilőtte magát az égbe. Az áruló azonnal egy fél tucat tekercset küldött rá. A kronotrop négyet hárított saját fegyvereivel, de egy 5-ös szintű kronotrop képzettsége nem vehette fel a versenyt egy egykori 1-es szintűével. Az áruló négy kábellel hatás­ talanította Mongot, a fennmaradó kettővel pedig a pajzsán áthatolva megragadta, és visszarántotta a földre. Mong akárhogy próbálkozott, másodszor nem szabadulhatott. – Gyerünk, te mélységverte áruló! – sziszegte. – Fejezd be, amit el­ kezdtél! Eddigre a több tucatnyi vadember bekerítette az őrzőket. A csapat nagy részét csúnyán elintézték. Baeth agyrázkódást szenvedett, és bár eszméleténél volt, meglehetősen zavartnak tűnt. Chaki lábán csorgott a vér, Romannek pedig még mindig kiállt a vállából az az undorító lán­ dzsa. Két vadember az ájult Renee-t hozta fel a partról. A két maradék őrzőt – Goutit és Paut – bekerítették. Néhány pillanattal később a sebe­ sült pilótát is kirángatták a kolliból, hogy csatlakozhasson a foglyokhoz. Roman szorosan­csukva tartotta a szemét. Ez volt a pillanat, amikor a vadak eldöntik, melyikük lehet a legízletesebb. 10


Roman már tizenöt éve dolgozott a KronoComnál, és semmi más nem tudta annyira kiborítani, mint a barbárok, legyen szó a Hajótemető kalózairól, a Vénusz komcsijairól vagy ezekről a földi vademberekről. Az áruló a levegőben tartotta Mongot. – Add át a karkötőidet, cserébe megkímélem az életedet és az embere­ idét – Mi lenne, ha inkább elmennél a picsába? – felelte Mong. – Ez nem is annyira rossz üzlet – mondta Pau. A kronotrop szeme rávillant. – Hallgass! – Add oda neki a hülye karkötőket – szólt közbe Gouti. – Kuss legyen, őrzők – vetette oda Mong. – Add már oda azokat a kurva karkötőket! – ordított Roman. Az egység többi tagja is könyörgőre fogta. Mong dühös volt, de Romant ez nem érdekelte. Inkább mondjanak le a szalagokról, mint hogy ők legye­ nek a vacsora. Kronotrop vagy nem, ez a kölyök fölöslegesen kockáztatta az életüket. – Rendben – vicsorgott Mong. – Ezeket akarod? Hát tessék! Kinyújtotta a karjait, és a karkötők egy csattanással kettétörve hullottak le róla. Roman lába feladta, és a földre roskadt. Idióta. Most aztán tényleg megesznek mindannyiunkat. Érezte, ahogy a vizelettől átmelegszik a nadrágja. Ezúttal nem a fájdalomtól, hanem a félelemtől reszketett. Nem tudta eldönteni, mi lehet a rosszabb, ha élve megfőzik, vagy ha nyárson forgatják a tűz fölött. Eljátszott a gondolattal, hogy kitépi a vállából a lándzsát, és hagyja, hogy elvérezzen. Működő kezével megragadta a kiálló nyelet, és vett néhány mély levegőt. Összeszorította a fogát, és kényszerítette a karját, hogy rántsa ki a lándzsát a testéből. Nem történt semmi, a karjából teljesen kifutott az erő. Megpróbálta még egyszer, aztán újra, de ahhoz is alig volt ereje, hogy szorítsa a nyelet, nemhogy kirántsa magából. Egyszerűen képtelen volt megtenni. Túlságosan félt, hogy megöli magát. Ezért sem tudott előrébb jutni az Akadémián. Mindenki azt mondta, 11


hogy elég jó, a tanárait egyenesen meglepte, amikor megbukott. És most a gyávasága miatt a lehető legkegyetlenebb halál vár rá. A frusztrációja és a testében lévő feszültség egyre nőtt, magában azért könyörgött, hogy legyen már vége. Remegő kézzel nézte a nyél mellett kicsurgó és a földre csöpögő vért. Az egyetlen dolgot tette, ami eszébe jutott ebben a pilla­ natban. Zokogva ordítani kezdett. Egyre több szempár fordult felé, ahogy a zokogás erősödött. Pau odahajolt hozzá. – Szedd össze magad! – Könyörgöm… könyörgöm, ne egyetek meg – szipogta hangosan Roman –, szörnyen rossz ízem van! Sustorgás futott végig a vadak között. Néhányan láthatóan megértették, amit mondott, és lefordították a többieknek. Egyszerre hangos nevetésben törtek ki. Néhányan a hasukat simogatták. Egy alma koppant Roman fején. Még az áruló is halványan elmosolyodott. Aztán odareptette Mongot a többiekhez, felkapta a karkötőket, és egyesével megvizsgálta, majd egy sóhaj kíséretében a földre hajította őket. – Nagyon megnehezíted az életem – mondta. Mong dacosan előretolta az állát. – Essünk túl rajta, végezz velünk. – Beszélj a magad nevében – dünnyögte Gouti. – Ha meg akartunk volna ölni, már halottak lennétek – mondta James. Roman végignézett az egység tagjain. Eddig fel sem tűnt neki, de a fic­ kó igazat beszélt. Mindannyian életben voltak, és ez feltehetőleg nem a véletlennek volt köszönhető. Valójában ezek a vadak még a saját életüket is kockára téve vigyáztak, nehogy egyiküket is megöljék. De vajon miért? Az áruló odaintett egy csapat vadember felé. – Hét percetek van. Munkára! Roman tátott szájjal nézte, ahogy két tucat vadember nekiront a kolli­ nak, akár a tűzhangyák a tetemnek, és elkezdik lecsupaszítani. Legna­ gyobb döbbenetére hatékonyan dolgoztak, mint akik tudják, mit csinálnak. De hát ezek primitív vademberek. Hogy lehetséges ez? Mindenesetre 12


néhány perc alatt megszabadították a kollit a moduljaitól. Csak a váza, a motor és néhány szerkezeti rész maradt belőle. – Csomagoljátok be – mondta James. – A Ko-op csapatok bármelyik percben itt lehetnek. A vadak épp olyan gyorsan, ahogy megjelentek, eltűntek a város romjai között. Egyedül az áruló maradt. Az égre nézett, aztán a foglyokra. – A tieitek hamarosan megérkeznek. Mong zavartan nézett rá. – Miért nem végzel velünk, és kész? – Hallgass, mielőtt meggondolja magát – sziszegte Roman. Az áruló Mong arcát vizslatta. – Hány éve fejezted be az Akadémiát? Mong habozott, mielőtt válaszolt. – Öt hónapja. Az áruló bólintott. – Egy 5-ös szintű ügynökhöz képest jól bánsz az exóval. Egy napon remek kronotrop válik belőled. Csak próbáld meg megérni. – Miért engedsz el minket? – kérdezte Mong. James felsóhajtott. – Mert végül is te is csak jót akarsz, akárcsak én. – Majd kilőtt az ég felé, és egy sárga csík kíséretében eltűnt. Öt perccel később megérkezett a Valta Valkűr, három kolli kíséretében. A területet pillanatokon belül ellepték az őrzők. Roman arrafelé kémlelt, ahol utoljára látta az árulót, miközben az egység többi tagjával együtt biztonságba terelték. Most látta először az árulót, James Griffin-Marst. El kellett ismernie magának, hogy meglepődött. A felderítés instabil, kapzsi, öncélú őrültként írta le. Ez a férfi mindennek tűnt, csak az előbbieknek nem. Mongra pillantott. A kronotrop zavart arca elég sok mindent elárult arról, ami a fejében zajlott. Roman bemászott a mentőkolliba, és hamarosan felszálltak. Az utolsó gondolata, mielőtt elájult, az volt, hogy vajon így sebesülten is két napot kell-e várnia, hogy lezuhanyozhasson. 13


2 A HELYZET

James egy közeli épület középső szintjéről figyelte a kis kolliflottát és a Valta hajókat, ahogy ellepték a csatateret, ahol az elfrethek rajtaütöttek az őrzők csapatán. Számba vette a hajókat és a személyzetet, az időt, mire ideértek az első lövés eldördüléséhez képest, és hogy mekkora területet fedtek le a kimentés során. A Ko­op reakcióideje javult, de még mindig nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy elkapják őket a rajtaütés során. Miután végzett az adatgyűjtéssel, gyalog indult ideiglenes otthonuk felé, nem kockáztatva, hogy észrevegyék Új London egén röpködve ebben az órában. Volt már elég feszültség a környéken, az exója meg üstökösként ragyogott volna a sötét égbolton. Elég magas ház állt még fedezékül ahhoz, hogy ne használja feleslegesen az exót. A Ko­op nem volt jártas ebben a gerilla­hadviselésben, ellentétben a pusztai törzsekkel, akik több száz éve gyakorolták a rajtaütéses támadáso­ kat. Voltak persze más nem elhanyagolható előnyeik, mint az elképesztő tűzerejük és apadhatatlan forrásaik, míg az elfrethek amúgy is csekély készletei gyorsan fogytak. Smitt időadatbázis­hozzáférése nélkül, ami elengedhetetlen lett volna az ugrások kiszámításához, James nem tudott visszamenni a múltba, mint azelőtt, hogy feltöltse a készleteket.

14


Na, nem mintha amúgy ugrálhatott volna. Grace Priestly, az Idő Anyja makacsul állította, hogy a következő ugrásainak egyikébe bele fog halni. Túl sokat kirándult a múltba miazmakezelés nélkül, ami pedig elen­ gedhetetlen az időugrásból eredő émelygés, a hosszan tartó, degeneratív betegség kezelésére. A teste túlságosan is megviselt volt már ahhoz, hogy megkockáztasson egy újabb időutazást. Ez meglehetősen komoly prob­ léma volt, hiszen az elfrethek étel-, gyógyszer- és egyéb készletei az ő mentéseitől függtek, különösen most, hogy menekülniük kellett, és nem tudtak földet művelni. James továbbra is gyalogolt, a karkötői energiaszintjét alacsonyra állítva, hogy kerülje a feltűnést, az exóját is csak kis ugrásokra használta az utcák és a házak között. Körkörös úton nyugat felé tartott, hátha követik, míg végül elérte a Groton űrkikötő romjait. A félig már a barna óceánba merült űrkikötő a bolygóközi teherforgalom korai napjaiban még pezsgett az élettől. A Központi Konfliktus kitöré­ sekor, a huszonnegyedik század fordulóján a Groton űrkikötőt katonai objektummá alakították, és ez a kikötő tartott ki a legtovább, amikor a megavállalatok a bolygók külső peremterületeiről megérkeztek, és ostrom alá vették a Földet. Mostanra csak a kiégett épületek és a hajók csontvázai maradtak a korábbi évszázadokból. Az elfrethek számára viszont tökéletes menedéknek bizonyult, és egyben ez maradt az utolsó reményük. James egy régi Publicae drón szárnyán landolt, átugrott egy Velence hőel­nyelő hátára, majd onnan egy földhözragadt polgári szállítóra szök­ kent. Az emberiség repülésének történetébe tett kirándulás folytatódott, ahogy keresztülvágott a vizes temetőn. A barna óceán áramlásai és sűrű,­ szennyezett hullámai már régen elnyelték a leszállópályát, magukkal ragad­ va és elsodorva a gépeket. A hajók egymásnak csapódva ringatóztak előrehátra az árapály lassú mozgásával. Ahogy elért az egyik dombra épített, és így épen maradt összeszerelő hangárhoz, James szemben találta magát három nagy teljesítményű rob­ banófegyverrel felszerelt őrrel. Odabiccentett a vezetőjüknek, Mhairinak,

15


aki intett, hogy mehet. Egész jól haladt a nevek megtanulásával, ami Elise szerint fontos volt ahhoz, hogy teljesebb értékű tagjává váljon a törzsnek. Eleinte ellenállt. A rossz emlékezőtehetség hasznos volt a kronotropok számára. Végül is a mentések során több ezer olyan emberrel került közeli kapcsolatba, akik már rég halottak voltak. Ha megjegyezte volna a nevü­ ket, még sokáig kísértették volna a mentések után. Még az ügynökségi időkben sem fárasztotta magát azzal, hogy az auditorokon és igazgatókon kívül mások nevét is megjegyezze. A kronotropok és az őrzők jöttek és eltűntek. Mi értelme lett volna ismerkedni velük? Sok tekintetben hasonló volt a helyzet az elfrethekkel. Rengetegen voltak a törzsben, és olyan kevés esély volt rá, hogy sokan túlélik a Ko-op elleni háborút. Miért tanulja meg a nevüket? Miért hagyná, hogy ezzel a hatalmukban tartsák? De Elise kedvéért erőt vett magán. Ahányszor találkozott valakivel, akit nem ismert, különösen, ha az illető őr volt vagy az élelmezési részleg tagja, rászánt néhány másodpercet, hogy megjegyezze a nevét. Eleinte időfecsérlésnek érezte mindezt, de lassan a nevek és az arcok összekap­ csolódtak. Ha újra találkozott valakivel, akinek már tudta a nevét, James azon kapta magát, hogy integet neki, és a napjáról érdeklődik. Apránként egyre többet megtudott róluk, míg végül néhányukra már jó ismerősként tekintett. Cserébe az elfrethek is kevésbé tartottak tőle. Amikor egy őr, és egyben egyik első barátja, Pon meghalt a Ko-op ellen vívott harc során, szomorúságot és fájdalmat érzett. Ritkán engedte meg magának az ilyesmit. Az érzés emlékeztette rá, miért is nem szereti megjegyezni a neveket. Oldalra pillantott, a mindig a közelében lévő kísértetei felé. Az utóbbi időben kevesebbet beszéltek. Grace és a náci katona szelleme nem hagyták el, de általában a háttérbe húzódva vitatkoztak egymás között. Időnként rajtakapta őket, ahogy szemrehányó tekintetet lövellnek felé. Ami a nácit illeti, James szerette volna tudni a fiú nevét, mert a „náci” és a „rohadt fasiszta” kifejezések kezdtek unalmassá válni. Mostanában egyre inkább koncentrálnia kellett, hogy egyáltalán észrevegye állandó kísérőit. 16


Sasha szellemével egész más volt a helyzet. Bár általában magában tar­ totta, de a tekintetéből ítélkezés sugárzott, ahogy minden lépését figyelte. James időnként arra riadt az éjszaka közepén, hogy a lány a sarokban állva mered rá, és ettől már-már kétségbeesett. Amikor nagy ritkán megpró­ bálta szóra bírni, Sasha szomorúan vagy talán rosszallóan – sosem tudta eldönteni, melyik – rázta a fejét. Mindig intett neki, ha látta, erről képtelen volt leszokni. Sasha soha nem intett vissza. James nem értette, egyáltalán mit keres ott. Végül is az igazi Sasha újra életben volt. James az életét kockáztatva egy utolsó ugrással visszament érte a Mnémoszüné állomásra, a menekülttáborba, ahol húsz éve nyoma veszett. Grace persze figyelmeztette az időugrással járó veszélyekre, de James megítélése szerint ez volt a legjobb dolog, amit tett egész nyomo­ rult életében. Egy emelvényhez ért a hangárban, ahol Chawr és a barátai épp a legu­ tóbbi alkotásukon dolgoztak. Amikor annak idején James és Elise csatla­ koztak az elfrethekhez, éppen magasra csaptak az indulatok, mert Chawr és barátai el akartak szakadni a törzstől. Fiatalok és erősek voltak, tehernek érezték öreg és gyenge társaikat, úgy érezték, többre jutnának nélkülük. James meggyőzte őket, hogy maradjanak, cserébe megtanította nekik, hogyan dolgozhatnak a kollijával. A szárnyai alá vette őket, és mostanra nagyon büszke volt rájuk. Néhány hónap alatt a csapat tagjai, akik égi őröknek hívták magukat, nélkülözhetet­ lenné váltak a törzs számára. Felé fordultak, ahogy fellépdelt a csizmái alatt kongó fémlépcsőn. Lelkesen gesztikuláltak és tréfálkoztak maguk között, miközben előkapták legújabb szerzeményüket a nemrég szétkapott kolliból. – Megtaláltuk, amit kerestünk? – kérdezte James. Hory felemelte a pilótafülke-konzol egy darabját. Bria ugyanezt tette egy hűtővel, de Chawrnál volt a zsákmány koronaékszere, a lopakodómodul. A KronoCom kollik számítottak a legfejlettebb lopakodóhajó­knak a nap­ rendszerben. Mivel az ügynökség nem katonai létesítmény volt, megbíztak ebben a fejlett technológiában, amit még az állami korban fejlesztettek ki, hogy elkerüljék a csatákat. 17


James hüvelykujjával az ég felé mutatott, és szemügyre vette a jobbján heverő fémszörnyet. Amióta a Boston elleni támadás során kilőtték a kolliját, a törzs azon fáradozott, hogy újra röpképessé tegyék. Tettek néhány sikertelen kísérletet, hogy működő hajókat lopjanak a Ko-optól, akik szigorúan őrizték őket, így inkább azt csinálták, amihez a legjobban értettek: összelopták, amit tudtak és lefosztották a roncsokat. A végeredmény egy öt, különböző csatákban odaveszett hajó részeiből összeeszkábált, rovarszerű mutáns kolli lett. Négyszer akkora volt, mint szabványos társai, három pilótafülkével és hat különálló motorral. A több tucatnyi ablakpanellel az elején úgy nézett ki, mint valami pók. A központi irányítófülke kicsit furcsa, ferde szögben állt ki belőle a tetején. A hordozó részt egyszerűen két szabványos kolliból hegesztették össze. Amikor Elise először meglátta a tákolmányt, majd megszakadt a neve­ téstől, és elnevezte Részeg Gépésznek, mondván: egy valódi Frankensteinműalkotás. Bár a Részeg Gépész név megindítóan közel állt az igazsághoz, a Frankenstein erősebbnek bizonyult. Mindenesetre az elfrethek új zászlósha­ jója, a Frankenstein készen áll első útjára, amint beszerelik a lopakodómodult. James maga előtt sem tagadhatta, hogy aggódott a Frankenstein űrálló­ ságát illetően. A napló szerint a hajó összesen tizenöt órát töltött az Atlanti­ óceán fölött, a módosított pajzskar viszonylag új volt, így nem igazán bízott a hajó szerkezetének sérthetetlenségében. Ugyanakkor készséggel elismerte, hogy a hajókkal kapcsolatos technikai ismeretei meglehetősen felszínesek. Hála a mélységnek, ott volt neki Grace Priestly, hogy pótolja a hiányosságokat. Végignézett az égi őrökön, ahogy az alkatrészekkel idétlenkedtek. Ezek a srácok, akik összeszerelték és -hegesztették a hajót, nem voltak kimon­ dottan képzett mérnökök, de attól még muszáj működnie. A kollik szilárd­ sága és egyszerű karbantartási igényei legendaszámba mentek, moduláris jellegük miatt pedig igen egyszerű volt a javításuk. Ugyan mi romolhatna el rajta? James úgy döntött, nem feszegeti a kérdést. Érezte, hogy valaki mögé lépett, és két kar ölelte át a derekát. Egy puha test kellemesen hozzásimult, majd egy fej jelent meg a hónaljában. Elise 18


ismerős illata megtöltötte az orrát, és a lány távollétében érzett gyötrő aggódása semmivé foszlott. Odahajolt hozzá, és megcsókolta. Grace Priestly, a Technológiai Izolacionisták vezető tudósa jelent meg a másik oldalán. Csípőre tett kézzel rázta a fejét. – A felderítők szerint megkímélted az őrzők életét. Miért? Attól, hogy kegyes vagy velük, még nem lesz lelkiismeretük. – A kegyelemnek ehhez semmi köze – morogta James. – Ismerem az ügynökséget. Nem pazarolják a forrásaikat erre a műveletre. A leggyen­ gébb egységeket küldik, kiöregedett és zöldfülű őrzőket, alacsony szintű kronotropokkal. Ha lemészároljuk őket, Young igazgató meggondolja magát, és képzettebb csapatokat küld, akik ellen semmi esélyünk sem lesz. Ne feledd, az elfretheknek nem az a győzelem, ha legyőzzük a Ko-opot. Az lehetetlen. Az egyetlen mód, hogy élve kerüljünk ebből az egészből, ha tovább bírjuk, mint ők. Ha belefáradnak a keresésünkbe. És ezt úgy kell elérnünk, hogy a KronoCom-erők veszteségei a lehető legalacsonyabbak legyenek. – És a Valta? – kérdezte Grace. – A pokolba velük! – mondta James. – Azokat irtjuk, ahogy lehet. Hangos csattanás hallatszott, és mind a hárman a kolli felé fordultak. Az égi őrök a lopott alkatrészeket cipelték a Frankensteinhez, hogy besze­ relhessék őket. Chawr az embereivel átkozódott, akik épp bekapcsolták a lézerhegesztőt, hogy az utolsó elemek is a helyükre kerülhessenek. Grace arca megrándult a vágáshoz készülő vademberek mérésének felületessége láttán. – Te tényleg fel akarsz szállni ezzel a halálcsapdával? – kérdezte Grace. – Tudod, kicsikém – tette hozzá –, a bátorságod és az ostobaságod újra meg újra lenyűgöz. James mindkét nő vállát átkarolta és megszorította. – Csináltam már nagyobb hülyeséget is. Nem sokat, de nagyobbat. – Grace-hez fordult. – Amint a modul a helyére került és leteszteltük, te meg én indulunk. – Ez esetben – mondta Grace –, ha ettől a szerkezettől függ az életem, akkor jobb lesz a körmére néznem ezeknek az őrülteknek. 19


Valamit még morgott arról, hogy a hülyék meg a halottak kéz a kézben járnak, majd odabicegett az égi őrökhöz. Amikor James először hozta el az Idő Anyját a jelenbe, már akkor is Grace volt a valaha élt legjobb fizikus. Az itt töltött rövid idő alatt Elise szintű biológus és zseniális mérnök is lett. Amikor rájött, James miben mesterkedik, személyesen vette át az irányítást a kolli építése fölött, hogy biztos lehessen benne, ez a roncsokból összeeszkábált tákolmány képes lesz elvinni őket oda, ahova szeretnék. Ez volt a valódi oka, hogy a férfi valami önbizalomfélét érzett a mutáns kollival kapcsolatban. Mondjuk, az esztétikum nem igazán érdekelte Grace-t. A Frankenstein határozottan ronda lett. James néhány percig még elnézte a szorgoskodó csapatot, majd Eliseszel a lakóterület felé indultak. Épp elkezdődött a vacsoraosztás, az öre­ gekből és gyerekekből álló sor hosszan kígyózott egészen az előtérig. Elhangzott néhány „Legidősebb”, ahogy elhaladtak, de még James is kapott néhány „Idősebb” köszöntést. James ellenállt a késztetésnek, hogy rávegye Elise-t egy kettesben elköl­ tött vacsorára. Végül is holnap elutazik. Ki tudja, mikor találkoznak leg­ közelebb, ha találkoznak még egyáltalán. De tudta, hogy Elise nagyon komolyan veszi az Elfrethek Legidősebbje szerepet, különösen most, hogy egyre többen lettek, és a csapatszellem nem volt a legjobb. A törzsnek szüksége volt egy vezetőre. A férfi csendben haladt át Elise oldalán az emberek – most már Elise emberei – között, miközben a nő meg-megállt, és váltott velük pár bátorító és vigasztaló szót. Jamest lenyű­ gözte, hogy Elise mindenkinek tudta a nevét, és régi barátként beszélgetett velük, bár a legtöbbször csak támogatóan végighallgatta aggodalmaikat és félelmeiket. A napi rutinra szinte az egész este ráment, és mire körbeértek és leültek, Elise elcsigázva és utolsóként fogott az ételhez. James magához ölelte, amíg a lány pár pillanatra becsukta a szemét, és összeszedte magát. – Fogalmam sincs, meddig hazudhatok még nekik – monda halkan. – Egyre csak hajtogatom, hogy minden rendben lesz, de tudom, hogy ez nem igaz. 20


– De igen – mondta James, bár ő maga sem igazán hitt abban, amit mondott. – Lehet, hogy nem kéne elmennem. Elise megrázta a fejét. – Ezt már ezerszer átrágtuk. Tudod, hogy menned kell. – Talán elhalaszthatnám az utazást. Nem biztos, hogy mindig sike­ rül egy lépéssel a Ko-op előtt járnunk. És ha rád találnak, amikor nem vagyok itt… – Semmi jelentősége – szakította félbe Elise –, hogy itt vagy-e vagy nem, ha ránk találnak, mind halottak vagyunk. – Megsimogatta a férfi arcát. – Minden rendben lesz. Csak szerezd meg, amire szükségünk van, és térj vissza biztonságban. – Nem jó az időzítés – rázta a fejét James. – Sosem lesz az. És mellesleg – halkította le a hangját, ahogy egy kislány szaladt hozzájuk – sokkal több minden forog itt kockán, mint gondolnád. – James! – kiáltotta Sasha, és a férfi nyakába ugrott, majd Elise-hez hajolt, és belecsípett az arcába. Jamesnek nem szeretett puszit adni, mert szúrta a szakálla. Azt mondta, viszket. Jamesnek ezzel nem is volt baja, bőven kárpótolták a lelkes ölelések. Az, hogy a húga újra életben volt, valóságos csodának számított. Még mindig csak egy tízéves kislány volt, de élt. A Mnémoszüné állomásról mentette ki a Mezőgazdasági Tornyoknál vívott csata után. Ez volt eddigi, és talán egész élete utolsó időugrása, és ez Jamesnek tökéletesen megfelelt így. Sasha volt az egyetlen dolog az életében, aki miatt büszkén vállalta, hogy a kronotropok útját járta. Bár azzal, hogy megmentette, lehet, hogy a halálnál is rosszabb sors várt a lányra. Sasha köhögött, majd megtörölte a száját. Napról napra rosszabbodott az állapota. Közvetlenül azután, hogy megérkeztek Bostonba, a kicsi és törékeny lányka megbetegedett. Szemben Elise-szel, akinek egészséges immunrendszere egész életében a Földhöz alkalmazkodott, Sasha kizá­ rólag mesterséges környezetben élt, így nem volt hozzászokva a mérgező földi körülményekhez. 21


James eleinte a saját atmoszféra-karkötőjével védte, gondolván, hogy lassan szoktatja hozzá az itteni légkörhöz. De ahogy a Ko-op csapatok egyre mélyebbre űzték őket, egyre nehezebb lett energiához jutni, így nem engedhették meg maguknak, hogy az atmoszféra-karkötő teljes kapacitással menjen, és Sashának kisebb védelemmel kellett beérnie, ami nem segített, és semmiképpen nem volt elég. Hiába evett és mozgott többet, mint régen, amikor a Mnémoszüné állomás mocskában éltek, egyre csak fogyott és gyengült. Senki nem értette, miért, még Grace sem. Egyetlen orvos sem akart segíteni rajta. Az orvosokat kétoldali szerződés kötötte a vállalatokhoz. Ahhoz, hogy bárki igénybe vehesse szolgáltatá­ saikat, a szerződő vállalat engedélyére lett volna szükség, és a Valta ezt minden környékbeli törzstől megtagadta. James esetleg elrabolhatott volna egy orvost, de ezzel magára vonta volna a vállalatok haragját, ami majdnem ugyanolyan rossz, mint a jelenlegi, Ko-op elleni háború. Így csak egy helyről remélhetett segítséget, de tudta, hogy ehhez sajnos hajóra van szükség, és hosszú időre itt kell hagynia Elise-t és a törzset. Ugyanakkor nem volt választása, a húga élete függött ettől. Sasha újra köhögni kezdett, de ezúttal egész testében reszketett. Ahogy megtörölte a száját, James észrevette, hogy véres lett a kabátujja. Remegő kézzel próbálta leküzdeni a vágyat, hogy magához szorítsa a kislányt. Nem segítene. Vigasztalni próbálta, de nem jött ki hang a torkán. Leblokkolt az agya, még soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Elise-szel aggodalmas pillantásokat váltottak. A nő elővett egy rongyot, és megtörölte a kislány kezét. – Sasha – mondta nyugodt hangon –, engedd meg, hogy a bátyáddal befejezzük a vacsorát, aztán mehetünk a szállásra. Tüzet rakunk, és foly­ tatjuk az ismerkedést az ábécével és a számokkal. – James ma este elutazik – grimaszolt a kislány. – Nem lehetnénk együtt, mint egy igazi család?! Elise elmosolyodott.

22


– Nem bánom, legyen a ma este kivétel. Holnap reggel folytatjuk a tanulást, rendben? Egy laborasszisztensnek tudnia kell olvasni. Sasha még egyszer megölelte őket, aztán elviharzott. Amint eltűnt, Elise Jameshez fordult, és a két kezébe fogta a férfi arcát. – Elrepülsz az űrbe, és kitalálod, hogy menthetjük meg a kislányunkat. Nem érdekel, mibe kerül. Hallasz engem?! James bólintott. – Rendben. Akkor egy szót se többet arról, hogy gondoskodnod kell rólam meg az elfrethekről. Minden rendben lesz. Csak gyere vissza, ami­ lyen gyorsan csak tudsz.

23


3 A LEGIDÓ´SEBB

Elise Kim a vízparton állt, és a horizontot nézte, ahol a fekete óceán talál­ kozott a sötét éggel. A Frankenstein színes kondenzcsíkja éppen elenyészett az alacsonyan lógó, vastag felhőrétegben. James és Grace néhány kolliból és egy Valta Valkűr támadóhajóból rakosgatta össze a hajó hajtóművét. Amennyire Elise meg tudta ítélni, elég sok szöszmötöléssel járt, mire összeállt a szerkezet. Már az is meglepte, hogy a toldozott­foltozott, rágó­ gumival összeragasztott izé felemelkedett a földről, nem beszélve arról, hogy Grace és James elég bátor volt ahhoz, hogy elinduljanak vele az űrbe. Bátrak vagy ostobák. Elise végül is a kései huszonegyedik századból jött, amikor az űrutazás még igencsak gyerekcipőben járt, és az emberiség nem hódította meg a Naprendszert. Lenyűgözte, milyen messzire jutottak azóta. Megvárta, amíg a Frankenstein utolsó fénye is eltűnt, aztán felnézett a hatalmas égboltra, és magányosabbnak érezte magát, mint az utóbbi időben bármikor. James és Grace elmentek, az ő kősziklája és bölcsessége, és Gaia tudja, mikor térnek vissza. Senki sem maradt a Földön, akitől tanácsot vagy támogatást kérhetett volna, és egy csomó ember tőle várta, hogy vezesse őket. Elise megrémült. – Kérlek, gyertek vissza hozzám. Mind a ketten! – Alig hallotta saját suttogását a partnak csapódó hullámok zajától. 24


Kis csizmák csoszogását hallotta meg a háta mögül. Rima tisztelettu­ dóan várta, hogy odaforduljon. – Legidősebb, a törzs összegyűlt, és készen állunk az indulásra. Leg­ idősebb Franwil szerint könnyen kifuthatunk az időből, és nem tudunk átkelni a Long Island-i szoroson napkelte előtt. Azt mondta, Moma hamarosan szülni fog, és nem biztos, hogy kibírja az utat. Eriao hadvezér arra figyelmeztetett, hogy sehonnai bandák ólálkodnak a Temze partján úgy fél-egynapi járásra. Támadásra számít, és azt akarja, hogy induljunk, mielőtt lecsapnak ránk. Elise szívesen eltöltött volna még néhány napot Grotonban. Hónapok óta ezek voltak a legnyugodtabb napok a törzs számára. De a közeledő Koop és a betolakodó sehonnaiak miatt az űrkikötő már nem volt biztonságos. Az elfrethek akkor futottak bele a sehonnai törzsbe, amikor átkeltek Új Londonon. Azok a vadállatok azóta is vadásztak rájuk. Elise azt hitte, megszabadultak tőlük, amikor besáncolták magukat Grotonban, hogy befejezhessék a Frankenstein építését. Az égre pillantott. Talán ez a leg­ jobb pillanat, gondolta. Igen, így lesz a legjobb. Már két hete időztek itt, sokkal tovább, mint bárhol, mióta elmenekültek a bostoni Mezőgazdasági Tornyoktól. Ehhez­ hozzájött még a Frankenstein első útja, ami ha nem megy simán, ki tudja, hány riasztást fog beindítani ma éjjel. Csak reménykedtek benne, hogy a lopakodórendszer jól működik. Akárhogy is lesz, nem érdemes itt helyben kivárni. Elise ellenőrizte az MI-karkötőjét. Négy óra múlva feljön a nap. Már el kellett volna indulniuk. Túl kockázatos lett volna az égi főutat hasz­ nálniuk, mely harminc kilométer hosszan ívelt át a Long Island-i szoros fölött. A háromszáz méter magasan futó úton nemcsak az ellenséges őrjáratoknak, hanem az elemeknek is túlságosan kitették volna magukat. Ha egyetlen őrjárat is kiszúrja őket, hajnalra híre-hamva sincs az elfrethek törzsének. Viszont ez volt az egyetlen szárazföldi összeköttetés köztük és úti céljuk között. Az óceán környéki mocsaras utak egytől egyig jár­ hatatlanok voltak. 25


Rimához fordult, aki táblával a kezében várta az utasításokat. – Indítsuk útnak a karavánt. Mondd meg Eriaónak, hogy küldjön ki felderítőket ötszáz méterrel a főcsapat elé. Amint felértünk a rámpán, olyan gyorsan haladunk, ahogy csak tudunk. Hol van Legidősebb Franwil? – A kowrukkal. – Mondd meg neki, hogy reméljük a legjobbakat Momát illetően. Elise figyelte Rimát, aki villámgyorsan felírt mindent a táblájára, majd futásnak eredt. Felnőtt a lány egy év alatt, amióta ismerték egymást. Elő­ ször is, régen Elise lenézett rá, amikor beszélgettek. Azóta Rima eszelősen megnőtt, és mostanra fél fejjel magasodott Elise fölé, ami, mondjuk, nem is volt olyan nagy dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a tollaslabdacsapat­ ban Elise beceneve Alacsonyan Csüngő Gyümölcs volt, a maga pajzán kétértelműségével. A gimnazista lányok szörnyű kis ribancok tudnak lenni. Elise-t még mindig feszélyezte, amikor az egész törzs előtt kellett beszélnie, és legtöbbjüknek alig az álláig ért. Rima szellemileg is érettebb lett, hiszen az elmúlt pár hónapban hirtelen kellett felnőtté válnia. Amikor először találkoztak, egy írástudatlan kis vadóc volt, akit csak a vadászat, a verekedés és az idősebbek idegesítése érdekelt. Elise meglátta benne a lehetőséget, alapvető matematikát tanított neki, és megszerettette vele az olvasást. Rima, Grace és Elise szárnyai alatt, rövid idő alatt a törzs legműveltebb embere lett. Ki tudja, mi lett volna belőle, ha egy felvilágosultabb korban születik. Ha Elise-en múlik, még így sem késett le semmiről. Elise a rámpához ment, és szemével a ködbe kanyarodva eltűnő utat követte. Pár perccel később meghallotta a kövek csikorgását a háta mögött. Figyelte az előőrsöt követő több száz férfit, nőt és gyereket. A lábdobo­ gás egyre erősödött. Azután a fatengelyen forgó kerekek nyikorgása is csatlakozott a kórushoz. Majd következtek a háziállatok – néhány tucat tehén, egy csapat csirke, aztán a disznók, kecskék és kowruk. Utóbbiak a huszonnegyedik század elején kitenyésztett, génmanipulált nyulak voltak a brahman és az óriásnyulak keresztezéséből. Idősebb Franwil is ezzel a csoporttal ment, és az állatokat felügyelte. Momára, a vemhes kowrura 26


mutatott, és öt ujját mutatta Elise felé. Elise bólintott. Hamarosan kocsira kell rakniuk Momát. A Mezőgazdasági Tornyok elleni támadás után egy héttel a KronoCom és a Valta tízszer annyi emberrel jött, mint a Föld korábbi főauditora, Levin­ Javier-Oberon által vezetett sereg. De csata helyett csak egy elhagyott telep várta őket. Az elfrethek addigra rég eltűntek a föld alatt, a bostoni labirintusokban és az egykori közlekedési rendszer épületeiben bujkálva. Elise eleinte abban reménykedett, hogy kibekkelhetik a kutatócsapa­ tokat a romok között, de alábecsülte az eltökéltségüket. A ko-oposok minden résbe bebújtak, és elkezdték szisztematikusan felszámolni a többi, ott élő törzset. Boston néhány nap leforgása alatt börtönné és temetővé változott. A törzseket, amik túléltek több száz évnyi éhezést, dögvészt és fertőzésveszélyt a legbrutálisabb vidékeken, készületlenül érte és megti­ zedelte a népirtás. A Ko-opot nem érdekelte, mi került a célkeresztbe. Elise bűntudatot érzett, amiért halált hozott ezekre az emberekre, és felszólította az elfretheket, hogy fogadjanak be minden menekültet, így a törzs lélekszáma a kezdeti háromszázról közel ezerre nőtt. A harc egy kivéreztetős macska-egér játékká vált, ahogy a ko-opos katonák levadászták az elfretheket, akik cserébe a többi törzzsel együtt csapdákat állítottak, és egyesével próbálták leszedni a megszállókat. Végül James és Eriao meggyőzte Elise-t, hogy ezt a harcot nem lehet megnyerni, és az egyetlen esélyük, ha elmenekülnek a városból. Nehéz döntés volt, és Elise vonakodva bár, de egyetértett. Az emberek iránt érzett felelősség súlyától időnként még lélegezni is alig tudott. Min­ den győzelem átmenetinek, minden vereség elsöprőnek, és a legapróbb hiba is hatalmasnak tűnt. De valamilyen, általa is érthetetlen okból a törzs tagjai továbbra is tőle várták, hogy vezesse őket. Vajon miért hittek benne még mindig? Az elmúlt hónapok nehezek voltak, és az elfrethek problémái napról napra sokasodtak. Most, hogy menekülniük kellett, nomáddá váltak, és nem tudtak földet művelni. A harcok során több kisebb csoport is csatla­ kozott hozzájuk, és a megnövekedett csapat nehezen kezelhetővé vált. Bár 27


erősebbek lettek, mint a legtöbb pusztai törzs, a bujkálás szinte lehetetlen lett volna, ezért több kicsi és jól szervezett csapatra bomlottak, és sehol sem maradtak néhány napnál tovább. Ám óhatatlanul betévedtek más törzsek területére, így gyakrabban keveredtek összetűzésbe velük, mint a valódi ellenséggel. Ráadásul nem volt egyszerű ezer éhes szájat etetni. A tél közeledtével és a sarkukban loholó Valta- és KronoCom-csapatokkal az elfretheket az éhezés réme fenyegette. Egyre csak jöttek az emberek a sötétségből, és a karaván lassan meg­ töltötte a rámpát. A kisebb csapatokra osztott elfrethek (Elise intézte így, hogy az egységek önellátók lehessenek, ha netán elválasztják őket egymástól) lassan kapaszkodtak fel az égi főútra. Néhányan intettek neki, a nemrég csatlakozók lehajtott fejjel üdvözölték. Elise halkan maga elé motyogta a neveiket. Megpróbált minden arcot az emlékezetébe vésni. Mennyi ember, mennyi gond. Megvárta, amíg a főcsapat utolsó tagja is elhaladt mellette, majd maga is elindult. Egy új tagokból álló csapathoz csatlakozott. Egy kis törzshöz, az aqui­ n­ák­hoz tartoztak, akik a Mezőgazdasági Tornyoktól délre éltek a folyó­ nál. Váltott néhány kedves szót Liával, az egykori Legragyogóbbal, aztán meggyorsította lépteit, hogy utolérje a következő kisebb csapatot. Elbe­ szélgetett néhány idősebb elfrethtel, akikkel odahaza együtt gondozták a veteményeket a Mezőgazdasági Tornyokon. Megölelgették és bátorították, amitől szinte könnyekig meghatódott. Hiányoztak azok a régi hétköznapok. Folytatta az útját a tömegben, kihasználva a hosszú gyaloglást, hogy újra közelebb kerüljön az emberekhez. Találkozott a nomádokkal, akik csak pár hete csatlakoztak hozzájuk, és most felderítőként teljesítettek szolgálatot. Hosszasan hallgatta az idősebb konyhások zsörtölődését a készletekről. Na, nem mintha rosszul álltak volna – ezt mindenki tudta –, de időre lett volna szükségük, hogy takarmányozzák a zafír gyümölcsöt, ami egyfajta fűszerként meggátolta, hogy a hús és a zöldségek megromoljanak. Elise megnyugtatta őket, hogy utánajár a dolognak. Azután rövid lelkesítő beszédet tartott néhány gyereknek, akik már lát­ hatóan hozzászoktak a hontalansághoz, és Elise-nek ettől majd’ megszakadt­ 28


a szíve. A szükségesnél pár perccel többet töltött velük, és régi történeteket mesélt a huszonegyedik századról, amire mostanában az emberiség arany­ koraként szoktak hivatkozni. Csak nézte a tágra nyílt szemüket, ahogy itták a szavait. – És te visszahozod azokat az időket, Legidősebb? – kérdezte egy kislány. – Hát persze, kicsim. – Ez így nem fedte a valóságot, de a kevés dolog egyike, amit Elise megadhatott az embereknek, az a kiapadhatatlan remény volt. Úgy érezte, a remény legalább annyira táplálja a gyerekeket, mint az étel, akkor is, ha hamis. Különösen akkor. Haladt tovább a sor eleje felé, és hálásan állapította meg, hogy már nem emelkedik az út. Megnézte az időt: még három óra napkeltéig, aztán még pár nap, és elérik a rettegett Köd-szigetet. Amikor több generációval ezelőtt utoljára arra jártak, majdnem az összes elfreth odaveszett. És Elise most éppen ide vezette őket vissza. Fohászkodott Gaiához, hogy a döntése jónak bizonyuljon. A döntés mindenesetre megszületett, és akármi is várt rájuk, az elfrethek nyugatra tartottak. Elise felnézett az égre, és a felhők közötti résen ezernyi csillagot látott. A kősziklája és a bölcse magára hagyták idelent, így csak a saját józan ítélőképességére hagyatkozhatott, ami a világon mindennél jobban megrémisztette.

29


4 KUO

Kuo Masaki­Europé, a Valta vállalat különleges műveleti osztályának rangidős ügynöke száz méter magasan lebegett egy régi hajótemetőnek látszó terület fölött. Kezdetleges, itt­ott félig a talajba süllyedt űrhajók pettyezték a területet. Helyettese, Ewa szerint ezt az űrkikötőt még nem kutatták át, tekintve, hogy egy hónappal ezelőttig elborította a víz. Lent a földön a negyven KronoCom­őrzővel és Valta csapatokkal megtámogatott Valta „kutyafalkák” egységei kutatták át az elburjánzott űrkikötő épületeit. A felderítés alig három napja gyenge jelet észlelt, ami Valta­ és KronoCom­hajókról egyaránt származhatott. Röviddel később a jel megszűnt. Elővigyázatosságból odaküldtek egy kutyafalkát – a Valta elit felderítőit –, hogy járjanak a dolog végére. A trió kérte az erősítést, amikor északról egy nagyobb embercsapat közeledését érzékelték. Az ilyen romok között ritkán találkoztak nagyobb vadembercsoportok­ kal. A kutyák úgy vélték, rábukkantak azokra, akikre a Ko­op vadászott. Kuo kíváncsiságból és a gyakorlás kedvéért úgy döntött, csatlakozik a rohamosztaghoz. Azt meg kellett hagynia, hogy ez az időanomáliás tudós és a törzse a vártnál sokkal több fejfájást okoztak, és ez már a Varta igazga­ tótanácsának a figyelmét sem kerülhette el. És ez nem az a fajta figyelem volt, amit Kuo ki szeretett volna harcolni a megavállalatnál. 30


– Itt Kutya kettes – recsegte egy hang a kommunikációs modulon. – Egy hangárban vagyok. Mindenfelé kibelezett űrhajók. Felismerem egy kolli burkolatát. Az a jelzés tehát nem volt vaklárma. De vajon miben mesterkednek a vademberek? Mit akartak kezdeni egy űrhajóval, miközben a Valta Val­ kűrök blokád alatt tartották a területet? – Kutya egyes jelentkezik – csatlakozott egy újabb hang. – Szálláshelye­ ket találtam. A tűzhely kihűlt, de nemrég használhatták. Egy, maximum két napja. Nagyobb embercsapat tartózkodott itt mostanában. A hulladékszint alapján több százan, de akár ezren is lehettek. – Azonosítsa őket – mondta Kuo. – Derítse ki, merre indultak tovább. – Némi időbe beletelik a terület átfésülése – válaszolta Kutya egyes –, és gondban leszünk a dagállyal. Kuo ellenőrizte az MI-modult. A következő órában a víz két métert emelkedik. Káromkodott egyet. Hónapok óta nem kerültek ilyen közel hozzájuk. A vadak ravaszok voltak, elrejtőztek a mocsokban, és mindig egy lépéssel a Ko-op előtt jártak. Előnyükre fordították a terepviszonyokat, és gyors rajtaütésekkel szerezték meg a készleteiket. – Itt Kutya hármas. A kilences zónában mozgás a hangárban. Ezután egy sikoly hallatszott, majd semmi. – Minden egység a kilences zónába! – Kuo felhúzta a terület térképét az MI-modulon, és megkereste a kilences zónát. Az űrkikötő északi szé­ lére repült, és leszállt egy masszív duplaajtós hangár előtt. Bekapcsolta az exóját, és létrehozott egy vastag, fehér kábeltömböt, amit faltörő kosként az ajtó egyik szárnyának csapott, mire az kifordult a sarkaiból. Kézi fegyverek össztüze csattogott a pajzsán, a golyók szikraként pat­ tantak le a fehéren izzó burokról. Kuo kiterjesztette pajzsát, és berepült a hangárba. Exója kékesfehéren világította be a helyiséget. Egy tucat alakot látott az árnyékba húzódni. Vörösen izzó energiasugarak és antik fegyverek lövedékei záporoztak rá. Kuo a konténerek mögül érkező energiaforrásra fordította figyel­ mét. Az emberméretű kábeltömböt egyenesen a tűzfészekre irányította. 31


A becsapódás­után konténerek és emberi testek repültek szanaszét, kisza­ kítva egy darabot a falból. Az óceán vize bezúdult, vademberekkel, vízzel és kavicsokkal árasztva el a hangárt. Most jobbról vették tűz alá, de egyetlen lendítés a tömbbel végzett a támadóval. Az életben maradtak eleget láttak ahhoz, hogy mene­ külőre fogják. Kuo még lecsapott párszor, csontokat és koponyákat zúzva. Azután akkorára terjesztette ki fegyverét, hogy kitöltötte a helyiséget, és körbeforgatta. A maradék falak leomlottak, és az épület maga alá temette a benne lévőket. Egy pillanattal később Kuo újra kilőtt az égbe, és onnan nézte a menekülő vadakat. Közben megérkeztek a takarításra az őrzők, és elkapták a menekülés közben lemaradó vadakat. Akik tovább próbálkoztak, azokat a területet felügyelő Valta katonák lemészárolták. Az összeomlott épület és a környéke teljes káoszba fulladt. Kuo visszavonult. Precíziós exo híján nem lett volna biztonságos tüzet nyitnia az őrzők közé vegyült vademberekre. Így is meglehetősen feszült viszony alakult ki közte és Young igazgató között. Nem akarta megtoldani bűnlajstromát egy szerencsétlen baráti tűzzel. Egy kisebb csapat menekülőt vett észre, akik derékig a barna vízben gázolva a terület szélén álló épülethez igyekeztek. – Néhányat hagyjatok életben, hogy kikérdezhessük őket – adta ki az utasítást, majd egy másodperc alatt odarepült a száz méterre mozgó emberek fölé. A háztetőn landolt, és egyenesen lehajította a hatalmas kábel­tömböt. Tekert egyet az exóján, elektromos teret alkotva a teljes épület köré, elpusztítva minden bent tartózkodó élőlényt. Energiaszintje erősen lecsökkent, de nem annyira, hogy érdekelte volna. Ezek a vademberek meg­ öltek egy Valta-alkalmazottat, és ez Kuo szemében megbocsáthatatlan volt. – Keressétek meg Kutya hármas holttestét – parancsolta, miközben visszaindult oda, ahol az őrzők bekerítették a túlélőket. A gyors és kegyetlen harc véget is ért. Az őrzők negyven vadat ejtettek fogságba, és megöltek vagy háromszor annyit. Az ő veszteségük tizenkét őrző és egy „kutya” volt. 32


– Itt Kutya kettes – recsegte egy hang –, ezt látnia kell, rangidős. – Megyek. Néhány perccel később Kuo már az egykori hangárban szétszórt külön­ féle alkatrészeket vizsgálta. A vadak nem fecsérelték az időt. Úgy tűnt, vala­ mi hajófélét építettek. Emiatt jelezhetett a riasztó, idevonzva a kutyákat. Vajon el akartak repülni innen a Valta-blokád ellenére? Hamar megkapta a választ, ahogy egy kutya az egyik oldalon felhalmozott alkatrészekhez vezette. Kuo gúnyosan felkacagott. Hát persze, kolli lopakodómodulok után kutattak. Ezt erősítette meg az az új információ is, hogy a vadak mos­ tanában csak őrjáratokra csapnak le. Eszerint sikerült összerakniuk egy működő modult. Kuo elfojtotta a haragját. Ez kissé megváltoztatja a dolgokat, és új kérdéseket vet fel. Mihez akarnak kezdeni egy lopakodó­ val? Nyilvánvalóan nem szállíthatják el vele a teljes törzset anélkül, hogy elkapnák őket. De akkor hova készülnek? Vajon a szökevény és az időbeli anomália kettesben akarnak lelépni, sorsukra hagyva a vadakat? Lehet, de nem valószínű. Az anomália minden jel szerint erősen kötődött a törzshöz. Kuo a földön várta meg csapata többi tagját, hogy befejezzék az űrki­ kötő átvizsgálását. A terület nyilvánvalóan túl nagy volt ennyi embernek, ráadásul a bizonyítékok nagy részét valószínűleg elmosta a víz. Összesen három tucat foglyot tudtak felmutatni, ráadásul később róluk is kiderült, hogy nem azok, akiknek gondolták őket. Az anomáliát rejtegető törzs igen ügyesen tartotta titokban a mozgását. Az elmúlt hat hónapban, bár a Ko-op több ezer vadat ejtett fogságba és kérdezett ki, csak néhányan – ötnél is kevesebben – bizonyultak elfreth törzsbélieknek. Mielőtt bármit kihúzhattak volna belőlük, a vadak meg­ ettek valami mérgező növényt, megelőzve a kínvallatást. Valójában az öt emberből háromról tudták biztosan, hogy elfrethek voltak, miután a holttesteik átkutatásakor megtalálták a méreg maradványait. Ewa szállt le Kuo mellé. – A terület tiszta, rangidős. Úgy gondoljuk, a törzs az égi főúton me­ nekülve kijátszotta a blokádot. 33


Kuo felnagyította a terület térképét MI-modulján. – A délre fekvő vidéket, amit Long Islandnek hívnak, szinte teljesen elárasztotta a víz, így lakhatatlan. Ha továbbmennek a főúton, akkor… – …a Köd-szigetre jutnak – fejezte be Ewa a mondatot. Kuo a fogát csikorgatta. Ha tényleg ez a helyzet, és a vadak elérik a szigetet, az nagyban megnehezíti a dolgát. Egyszerűen nincs elég embere. Ha a Ko-opnak új frontot kell nyitnia a Köd-szigeten, akkor kétszer vagy talán háromszor ennyi katonára lesz szükség. – Készítsék elő a Valkűrt – adta ki a parancsot. – Igenis, rangidős. Célállomás? – Chicago. Több őrzőre lesz szükségünk. Sokkal többre, és ha Young nem ért egyet, akkor élve megnyúzom. Távollétemben még egyszer vizs­ gálják át a területet. Fésüljék át az egész környéket déli és nyugati irányban. Ewa habozott. – Délre az óceán van. Nyugaton meddig? A Valkűr már szinte kapa­ citása határán jár. – Egészen a Köd-szigetig.

34

Wesley Chu: Időostrom  

A regény első 4 fejezete.

Wesley Chu: Időostrom  

A regény első 4 fejezete.

Advertisement