Page 1

a présházban

Szabina azért ment pornófilmet forgatni az isten háta mögé, mert az ere­ deti asszisztens (a tisztesség kedvéért nevezzük Julcsinak, pedig Rékának hívták) beleugrott egy medencébe egy langymeleg nyári alkonyon. Julcsi egy kellemes vacsorával kezdte az estét a belvárosban (lazac főtt zöldsé­ gekkel, limonádé, valamint egy eszpresszó cukorpótlóval és tejszínnel), azonban az étteremből távozóban belefutott egy régi ismerősébe, Alex­ ba, aki az ingatlanszakmában dolgozott. Alex, mint általában, partizni indult,­Julcsi pedig vele tartott. Egy koktélból még nem lehet baj, gon­ dolta. Pár órával később már egy használaton kívüli villában tombolt a százfős impromptu buli, taxikkal tucatszám rendelték a töményeket és a karton söröket, előkerültek a zacskók, tele mindenféle szintetikus és or­ ganikus drogokkal. Mondhatni, Julcsi jól érezte magát. Annyira jól, hogy bele kívánt­ugrani a medencébe, mint a sztárok. Ez három, ismeretlen ve­ gyületeket tartalmazó tabletta elfogyasztása után történt, így kijelenthető, hogy Julcsi nem volt teljesen ura az eseményeknek. Az ugródeszkára kor­ mányozta testét, kibújt ruháiból, széttárta a karját, és boldog mosollyal az arcán bejelentette, hogy ő most úszik egyet. A tömeg elhallgatott, és me­ redten bámulta a meztelen testet. Ez még számukra is váratlan fordulat volt. Ha Julcsi akár két másodperccel tovább tétovázik, valaki bizonyára figyelmeztette volna, de a döbbenet megakadályozta a gyors cselekvést, ő pedig belevetette magát a medencébe, amelyben egy csepp víz sem volt. Állítólag egy szép napon újra fog tudni járni. A buli jól sikerült, a gond mindössze annyi volt, hogy Julcsi ezzel a ma­ gánszámával munkaképtelen lett, így az előre leszervezett stáb, amelyben­ Julcsi hol sminkesként, hol segédasszisztensként dolgozott, foghíjassá vált. 126


A forgatás kevesebb mint egy héttel az eset után kezdődött, és nem lehe­ tett elhalasztani. A produkció sürgősen utánpótlás keresésébe kezdett. Saj­ nos arra a hétre a legtöbb lehetséges munkatársat lefoglalta az Análprostik 43 és a Ha ez az ágy mesélni tudna forgatása. Megbízható, pontos és titok­ tartó emberre volt szükség, így került a képbe Szabina, akit éppen­kirúg­ tak egy spanyol–angol websorozat forgatásáról (nem volt benne semmi személyes, csak a magyar line producer unokatesója szintén sminkes volt, és épp munkanélküli). Véletlen találkozások és isme­rősök sora kellett ah­ hoz, hogy végül eljussanak hozzá mint lehet­séges jelölthöz. Szabina soha nem érezte, hogy az élete üres lenne pornófilmforgatás nélkül, sőt, ennek ellenére igent mondott a felkérésre. A lakbért minden hónap első hetében ki kell fizetni, akár van az embernek munkája, akár nincs. Számla nélkül adták a pénzt, zsebből zsebbe, és meglepően sokat ígértek. Alá kellett írnia egy titoktartási szerződést. Aláírta.  Nem mondták meg, hol lesz a forgatás. Szabina kicsit aggódott, hogy akarata ellenére esetleg a szereplője lesz a műalkotásnak, de megbízott Józsiban, akitől a felkérést kapta. Józsi profikkal dolgozott, nem ember­ kereskedőkkel.  Hajnalban vette fel a kocsi a Körúton, és már akkor is kellemetle­ nül meleg volt. Kevesen voltak az utcán, csak néhány hazafelé tántorgó részeg­meg a reggeli műszakkezdés felé tántorgó polgárok, akik rossz­ kedvűen csoszogtak a járdán egy cigaretta és egy jobb élet nyomában.  Piros szedán állt meg a padka mellett. Szabina az ablakhoz hajolt, miközben az a kellemetlen képzettársítása támadt, hogy így hajolhatnak be a kuncsaft ablakán a dolgozó lányok.  – Szabina? – kérdezte a sofőr, egy harmincas évei elején járó, dizájn­ bajszos férfi, homokszín hajjal. Balázs. Egyszer járt Afrika egyik meg nem nevezett országában, negyven fok árnyékban, malária meg éhező feketék: a bőrdzsekit akkor sem vette le.  – A forgatás? – kérdezte Szabina sokkal kevésbé magabiztosan, mint szerette volna. 127


– Az. Pattanj be. Cuccokat pakoljuk a csomagtartóba. A férfi energikus mozdulatokkal kiszállt a kocsiból, a szájába tolt egy cigit, de nem gyújtotta meg. Kezet nyújtott a lánynak. Három ujján volt gyűrű: hüvelyk-, mutató-, kisujj. Magabiztos, gyors kézfogása volt. – Balázs – közölte mosolyogva. – Szabina. – Tudom. Azok a csomagjaid?  – Aha.  – Tuti mindent hozol? Nem cseszegetni akarlak, de visszafordulni nem fogunk.  – Minden megvan.  – Okés.  Balázs megragadta a csomagokat, és berakta őket a csomagtérbe. Sza­ bina kedvelte a nyílt csomagteres kocsikat.  – Előre vagy hátra szeretnél? Szabina szíve kihagyott egy ütemet. – Hogy mi? – Előre vagy hátra ülnél? Ha előre, akkor velem kell beszélgetned, meg a hangossal, és én szar zenéket hallgatok. Ha hátra, akkor a pro­ dukció sztárjával. – A színész velünk jön? – A színésznő, a hangos után szedjük fel. Biztos vágyik majd egy kis társaságra, és az vagy te leszel, vagy a hangos fickó, de az csak szar vic­ ceket tud mesélni. – Oké. Akkor a női összetartás jegyében… – Szuper. – Balázs kinyitotta neki a hátsó ajtót. – Indulhatunk? Valóban szar zenéket hallgatott, álretró kortárs revival rockot meg eny­ hén homokos amerikai indie-t. De legalább halkan. Szabinán úrrá lett a beszélgetés kezdeményezésének kényszere. – És te mit csinálsz? – tette meg az első lépést. 128


– A stábban? – Aha. – Gyártásvezetek. – Mióta csinálod? – A Pornafternél?  – Aha.  – Lassan két éve. Nem, kicsit több, mint kettő. Összehoztunk pár fil­ met. – Mind a netre megy ki?  – Ja, a legtöbb, meg csinálnak időnként ilyen DVD-s bestofokat. Mondjuk, állítólag a DVD-piac már semmit sem ér, szóval marad a net. Láttad az oldalt? – Milyen oldalt? – A pornaftermidnight honlapját.  – Uh, nem. Rendszeresen látogatod?  Balázs elvigyorodott.  – Munkahelyi ártalom.  – Mi van ott? – Minden. Élő chat, filmek, videók, zene.  – Zene?  – Ja. Mindenkinek van ott valami.  – Van, aki zenére izgul?  Balázs megvonta a vállát.  – És persze vannak a zárt részek, előfizetőknek. Olyan dolgok vannak ott, amiket el sem tudsz képzelni.  – Például?  – Például amit nemsokára forgatunk. Úgy hallottam, nem tudod, mi ez. – Pornó. – De milyen pornó? Voltál már pornóforgatáson?  – Nem. Csak simán.  – Na, a pornóforgatás olyan, mint a sima, csak a színészek kúrnak beszéd­ helyett.  129


– Valami kínozós dolog lesz, vagy mi? – Nem, semmi erőszak. Egyszer voltam olyan forgatáson, többet nem akarok. Persze ha muszáj, akkor muszáj, pénzből élünk, nem?  – Akkor mi lesz itt?  – Nem tudom elmondani. Majd meglátod, de ne lepődj meg nagyon. Nem is értem, miért nem mutatták meg neked korábban… Gondolom, aláírtad a titoktartásit, nem?  – De.  – Ja. Mind aláírtuk. És tényleg nem beszélhetsz senkinek arról, amit ma látni fogsz. Én sem beszélhetek, senki sem beszélhet. Úgyhogy hagy­ juk is ezt a dolgot, mert majd meglátod. Így nem szegem meg a szerző­ désem, neked meg nem lesznek hamis elképzeléseid. Csak annyit mon­ dok: nem lesz semmi baj. Oké?  – Oké.  Egy darabig a pocsék indie szólt, Szabina egy refrént bírt ki a számból.  – Milyen volt az első forgatásod?  – Elég sztenderd. Irodai szopós-dugós. – És mi voltál azelőtt? – Mielőtt pornózni kezdtem?  – Aha.  – Apámnak volt három boltja, azok egy darabig jól mentek, ott dol­ goztam. Meg úgy volt, hogy én viszem tovább őket, ha apa nyugdíjba megy. De belefutottunk a válságba, úgyhogy az egész becsődölt.  – Sajnálom.  – Ja, én is. Mindenesetre egy ismerősöm tudta, hogy fasza vagyok szervezésben, úgyhogy ajánlott egy munkát. Kellett a pénz, nehogy elve­ gyék apám feje felől a házat is. Aztán benne ragadtam. Na, megjöttünk.  Egy lakótelep parkolójában álltak meg. Egy pocakos figura integetett nekik az egyik kapualjból, felkapta a lábánál pihenő mocskos sporttás­ kát, és a kocsi felé bicegett. Pólót viselt, ami alól csaknem kibuggyant a pókhasa, ritkuló haját hagyta lenőni, és csutkába fogta a megfakult baseballsapka alatt. Makkos cipő.  130


Kérdés nélkül bevetette magát az első ülésre, a sporttáskát a lábához dobta. Hátrafordult, és kezet nyújtott Szabinának. – Kezét csókolom. Kerényi István, hang. Nem baj, ha dohányzó a kocsi,­ igaz?  – Nem.  – Akkor jó.  Azzal elő is kapott egy kék Multifiltert meg egy műanyag gyújtót, amin egy kiskutya lógatta nyelvét a külvilág felé, virágos mezővel a hát­ térben. Kerényi István enyhén hörögve vette a levegőt, Szabina kíváncsi volt, hogy ezzel a légzőszervi kondícióval hogyan tud hangot rögzíteni. Balázs, mintha csak erre a pillanatra várt volna, meggyújtotta az örök­ kévalóság óta a szájában lógó cigit. Neki Zippója volt, Szabina a hátsó ülésen is érezte az öngyújtóbenzin szagát. A kocsi lassan megtelt füsttel.  – Hallom, meleg lesz ma – mondta István.  – Az. Húzzuk le az ablakot.  István valóban kizárólag szar vicceket tudott mesélni, de azokat nagyon­gyorsan. A cigije végére túl volt kettőn, mire a benzinkútra értek, még öt másikon. Közben kiderült a családi állapota (nős), a gyerekek száma (kettő), azok holléte (a kisebbik vidéki nagyszülőnél, a nagyob­ bik táborban), az asszony egészségi állapota (vesekőműtét a hétvégén). Mindezek mellett Kerényi István nem nyújtotta kellemetlen vagy durva alak benyomását. Szabina fontolgatta, hogy megpróbál inkább aludni, de a kocsi ismét megállt egy benzinkútnál, az autópálya-felhajtó mellett. Ott várt a nő. Cigizett, szemével a füstöt követte, ahogy az eggyé vált a levegővel. Mintha meg se hallotta volna a két harsogó dudaszót, újra beleszívott a cigibe.  – Mindig ezt csinálja – szűrte a fogai közt Balázs, és ismét a dudára tehénkedett.  A nő eldobta a cigit, majd eltaposta a csikket. Fekete balerinacipőt viselt, meggypiros szoknyát harisnya nélkül és fehér, atlétaszerű fel­ sőt. Miután biztos volt benne, hogy alaposan megölte a cigit, a kocsi felé­pillantott, és mintha csak akkor vette volna észre, hogy ott vannak, 131


lelkesen­integetni kezdett, majd kocogva megindult feléjük. Menet köz­ ben megállt, hogy elengedjen egy terepjárót, de a sofőr lefékezett, és átengedte a nőt, aki ezt egy mosollyal jutalmazta. Kérdés nélkül a hátsó ülésre vetette be magát, kisöpört a szeméből egy hajtincset, és Szabinára mosolygott. – Helló! Te vagy Szabina, igaz? – Aha. A haját rövidre vágatta. Nem viselt sminket, csak vörös rúzst az ajkán. Amennyire Szabina meg tudta állapítani a hajnali félhomályban, a nőnek hibátlan bőre volt. A szeme valahol a smaragdzöld és az ébenfekete közt.  A kocsi megindult a gyorsítósávban, mint egy lelkes kis állat. A világ­ álmosító remegéssé változott. A huzat cigarettafüstöt keringetett a kocsi­ ban, és újra valami nyavalygó, szar zene szólt a hangszórókból.  Szabina azon gondolkodott, hogy kezdeményezzen-e beszélgetést a nővel, akit hamarosan minimum nagyon megdugnak kamerák előtt, ma­ ximum elmondhatatlan és elképzelhetetlen dolgokat tesznek vele, amik­ ről még csak beszélni sem szabad.  – Régóta vársz? – kérdezte végül. – Nem. És te?  – Mire?  – Rám.  Szabina értetlenül nézett. A nő erre felnevetett. Olyan volt a nevetése, mint egy polcnyi mézescsupor, amint széttörik a padlón: hangos és édes.  – Csak szívatlak – mondta végül. – Ez az első pornós munkád, igaz? – Aha.  – Ne legyél ideges. Eleget aludtál?  – Nem hiszem.  – Akkor jobb, ha alszol egy kicsit, hosszú nap lesz.  – Nem hiszem, hogy tudok aludni.  – Miről szeretnél álmodni?  – Ha aludnék? – Aha.  132


– Mit tudom én. Te miről szoktál? – Én nem szoktam. – Nem szoktál aludni vagy nem szoktál álmodni? – Egyik sem. De te szoktál, nem igaz? – De. – Akkor mondd el nekem: miről álmodnál szívesen?  – Pónikról.  – Milyen kedves – mondta a nő, aki valahogy időközben rózsaszínű pónilóvá változott. Szabina nedveset érzett a térde alatt, lenézett. Fekete földön térdelt, egy mező közepén. A távolban hatalmas tölgyfa maga­ sodott, a mezőt nemrég szánthatták, a levegőben ózonszag terjengett. Szabina belemarkolt a földbe, majd hagyta, hogy az ujjai közt átperegjen a nedves anyag, amelynek különös, átható szaga volt.  – A közelben laksz? – kérdezte Szabina a pónit.  – Nem, egy másik városban, csak dolgozni járok ide.  – A földekre?  – Nem, pornókat csinálok.  Szabinának eszébe jutott, hogy neki is egy pornóforgatáson kellene lennie, de aztán megnyugodott, hogy az csak hetek múlva lesz.  – Így képzelted el? – kérdezte a póni. – Mit? – Nem érdekes. Eszedbe jut valami erről a mezőről? – Nem mondhatnám. Aztán mégis bevillant, hogy itt valami terem, azért is lett felszántva a terület. Mélyen beletúrt a földbe, és előhúzott egy könyvet, a lapjai sárosak voltak.  – Ez egy könyv – jelentette ki a póni.  – Igen. Egy régi könyv. – Sok ilyen van itt? – Igen, ez egy könyvtár.  És valóban, a mező alatt eltemetve pihent minden könyv, amelyet vala­ ha is elhagytak vagy elfelejtettek. Szabinának eszébe jutott még valami. 133


– Át is mehetünk innen a nagyterembe. – Valóban?  – Igen. Itt a bejárat.  Persze sehol sem volt bejárat, de ha Szabina erősen gondolt a mező egy pontjára, az átjáróvá változott.  – Nem kellene ahhoz felöltözni? – kérdezte a póni. Szabina csak ek­ kor látta, hogy meztelen.  – Nem is vettem észre. Biztos elfelejtettem felöltözni reggel.  – Korán keltél.  – Igen.  Szabina kínosan érezte magát egy vendég előtt csupaszon. Elkezdte marokszámra magára kenni az agyagos földet, míg az teljesen be nem borította.  – Így jó? – kérdezte.  – Csodás – válaszolt a póni. – Kényelmes? – Nagyon.  – Kíváncsi vagyok, milyen ízű.  – Kóstold meg!  – Nem bánnád? – Dehogy.  A póni Szabinához tipegett, és nagy, érdes nyelvével megnyalta a lány karját, aki felkuncogott.  – Csikis. A póniló újra megnyalta, ezúttal a hasán.  – Finom?  A póni bólogatott, majd újra megnyalta, az arcán. Majd újra. Szabina megsimította a póni fejét, a póni pedig csak nyalta a földet a bőréről. Szabina érezni akarta, milyen íze van a homoknak a póni nyelvén, ezért megnyalta a nyelvet, amiből valahogyan csók lett. Csókolóztak, de a nyelv nem nyelv volt már, hanem valamilyen másik szerv, amitől Szabina csak még jobban izgalomba jött. A póni megnyitotta magát előtte – édes, vággyal terhelt hús. 134


Szabina ajtócsapódásra ébredt, és azonnal elöntötte a csalódottság. Álmá­ban már majdnem elment. Balázs hátrafordult. – Jól elszundítottál.  – Aha, észre sem vettem. Hol vagyunk?  – Benzinkúton. Kell valami bentről? Bocs, hogy nem ébresztettelek fel, de olyan aranyosan aludtál.  – Szomjas vagyok.  Igazából mindennél jobban kívánt egy 7 Upot, pedig már évek óta nem ivott olyat.  – Akkor szaladj, vegyél.  De a nő és Kerényi István már visszafelé tartott, Szabina pedig nem akarta megvárakoztatni a stábot. Kerényi István nagyokat szuszogva tuszkolta be magát az első ülésre, míg a nő egy macska finomságával vetette be magát Szabina mellé.  – Jól aludtál?  – Azt hiszem.  A nő elővarázsolt egy doboz 7 Upot a táskájából.  – Neked hoztam.  Szabina elvette az italt, és a hideg dobozt a homlokához szorította. – Pont erre volt szükségem.  – Tudom – felelte a nő, majd Szabinához hajolt, és megnyalta az arcát.    A hőség egy órán belül elviselhetetlenné vált, hiába húztak le minden ablakot. Mindenki izzadt, mint a disznó, Kerényi István hörgése még hangosabb lett, és Balázs még így sem vette le a bőrdzsekit. Szabina időnként elhúzta ruháját a nedves bőréről. Utálta a nyarat.  A nő a szájában turkált, olyan mélyen, hogy Szabina csodálkozott, hogy nem fullad meg. Ugyanakkor nem találta undorítónak. Bármit csi­ nált a nő, olyan kecsességgel és bájjal tette, hogy lehetetlen volt nem esztétikusnak találni. Szabina próbált rájönni, mitől van ez; végül arra 135


a következtetésre jutott, hogy a nő egyszerűen csak így lett teremtve, minden csontja, porca, izma, pórusa éppen megfelelő, a tökéletesnél épp csak kicsit jobb. Azon kapta magát, hogy várja, mikor láthatja meztelenül.  A nő nem törődött vele, hogyan viselkedik az ember társaságban, végtagjait szétdobálta, vakaródzott, nem válaszolt a kérdésekre, ha azok untatták.  És minden kérdés untatta, amit nem Szabina tett fel.  Szabina megbűvölve bámulta, ahogy a nő rövid, fekete haját fújja a szél.  – Ne nézd – szólalt meg a nő. – A hajad?  – Azt. Ne ess belém.  – Én nem… – Tudom, hogy de. Nem a te hibád, sokan vannak így vele.  – Miért?  – Ilyen a természetem.  Szabina kíváncsi volt, mit szólnak ehhez a férfiak, de azok csak csend­ ben forgatták a füstöt a szájukban.  – Nem hallanak minket, nem figyelnek. Mintha itt sem lennénk – mondta a nő.  – Az jó? – Persze hogy jó. Ismerem őket, és már unom. Te még izgalmas vagy. Akarod tudni, kik ők?  – Férfiak.  – Persze hogy férfiak. Emberek. Akarod tudni a titkaikat?  Szabina a nőre mosolygott. Úgy érezte magát, mint gyerekként esős délutánokon a barátnőivel, amikor pletykálkodtak és játszottak.  – Izgalmas titkok?  – Nem igazán, de vannak olyan titkaik, amikről ők maguk sem tudnak.  Szabina fészkelődött az ülésen, és kitágult pupillákkal bámulta a nőt. Az mélyet sóhajtott türelmetlenségében.  136


– Tudom, hogy nem érdekel – mondta Szabinának –, de az izzadtsá­ gom miatt van. Azért szerettél belém. El fog múlni. Szabina lelkesen bólogatott.  A nő a felsője alá nyúlt, izzadságot kent amúgy is nedves tenyerére. – Nyald le – mondta Szabinának, aki engedelmeskedett. Olyan volt, mintha nyers elektromosságot nyalt volna. Gondolatai kitisztultak kissé, értette, hogy nagyon hülyén viselkedik, ugyanakkor továbbra sem tudta nem imádni a nőt. – Mi történt?  – Kicsit túladagoltalak. Tudod, mint amikor a kockacukor után nem annyira édes a dinnye.  – Aha. Mi vagy te?  – Mindegy. Érdekelnek a titkaik?  – Te jobban érdekelsz.  – De én unalmas vagyok – jelentette ki a nő, és végignyalta a kezét. – Nem, nagyon izgalmas vagy. Mire való az izzadságod?  – Önvédelmi mechanizmus.  – Mint egy virág.  – Gondolom, csak kicsit untat ez a beszélgetés. Azt hiszem, megtar­ tom magamnak a titkaikat.  Ez Szabina szívébe hasított.  – Ne, légy szíves, ne! Nagyon szeretném hallani!  A nő cigit tett a szájába.  – Hát jó. Azokat akarod hallani, amikről ők sem tudnak?  Szabina bólogatott.  – Jó. A bőrkabátos.  – Balázs?  – Az. Gyakran álmodik azzal, hogy egy nagy, meleg fészekbe van bezár­va, és madarak csipkedik a húsát. Ilyenkor mindig sikítva ébred. Kétszer be is pisilt álmában emiatt, egyszer úgy, hogy egy lány aludt mel­ lette, akivel egymásba szerettek volna, ha nem pisili le éjszaka, és most két gyerekük lenne, Alexa és Henrik. Még hat évig élnének boldogan,­ 137


akkor Alexánál leukémiát állapítanának meg az orvosok, és a lány két évvel később meghalna. Henrik viszont híres író lenne, nem lenne törvé­ nyes gyermeke, csak egy fattyú, akiről azonban nem szerezne tudomást soha, egy olyan nőtől, akire nem is emlékezne, viszont az a nő a te test­ véred lánya lett volna. Erre mindketten kuncogni kezdtek.  – De ez nem lesz így, igaz?  – Nem, a rémálmok miatt.  – Ez a titok, amit nem tud?  – Nem, ami nem történik meg soha, az nem titok. A titok az, miért álmodik rosszakat.  – Miért?  – Mert az anyja méhében megette a saját ikertestvérét. Most is ott van benne. A saját képmása. Ha nem eszi meg az anyaméhben, tizenkét éve­ sen öli meg játék közben, véletlenül. – Megvonta a vállát. – Úgy tűnik, a testvérnek mindenképpen mennie kellett.  – És mi történik majd vele? – Balázzsal? – Igen.  – Nem tudom, éli majd az életét.  – De te mindent tudsz.  A nő megint megvonta a vállát. Egészen közel hajolt Szabina füléhez, aki titkon azt remélte, hogy a nő megint megnyalja majd az arcát. – Nem tudok mindent. De tudom a kövér hangos fickó titkát. Érde­ kel?  Szabina nem tudta, miért, de suttogva válaszolt.  – Igen.  – Egy emlék kísérti a gyerekkorából. Mostanában nagyon sokat gon­ dolkozik rajta, a feje is belefájdul. Érzi, hogy valami rossz fog történni. A csontjaiban. És az emlék emiatt tör fel.  – Mi fog vele történni?  – A felesége. Elmondta, hogy vesekővel műtik majd, igaz?  138


– Igen. – Nem csak vesekövet találnak majd. Nem segít majd sem a kemo­ terápia, sem a sugárkezelés, a nő elfonnyad majd, mint egy virág, napról napra. És a kövér hangos végignézi. Hallottál már arról, hogy emberek egymásnak lettek teremtve? Hogy nem tudnak egymás nélkül létezni? – Szabina bólogatott. – Na, ez van a kövér hangossal és a feleségével. Tökéletes pár, és az élet elképzelhetetlen számukra a másik nélkül.  – Ez nagyon szomorú.  – Igen, nagyon. A kövér hangos… – Kerényi István.  – Igen. A kövér hangos. Úgy érzi majd, hogy nem tud élni, minden nap szenvedés lesz számára, amit egyedül kell töltenie. És sok ilyen nap lesz.  – Hallod, hogy hörög? – kérdezte vékony egérhangon Szabina, mint­ ha nem lenne egészen biztos benne, hogy nem hallják az első ülésen.  – Ne tévesszen meg a látszat. Mert éppen erről szól a titok.  – Kaphatok még az izzadságodból?  – Csak egy keveset, nehogy megártson. – Azzal odanyújtotta a karját, Szabina meg mohón végignyalta, csuklótól vállig, majd a nyakon át a fülig.­A nő egy hirtelen, erős mozdulattal eltaszította magától. – Visel­ kedj!  – Bocsánat.  – Jobban vagy?  – Igen. Mesélj! – Szóval, a titok, ami próbálja megmutatni magát a kövér hangosnak a rossz hír árnyékában, egy gyerekkori emlék. Soha nem fog tudni tisz­ tán visszaemlékezni, csak félálomban ugranak majd be részletek. Soha nem az egész, és akkor is azt fogja hinni, hogy egy régi álmot álmodott újra. – De nem álom, igaz?  – Amennyire én tudom, lehet akár az is, csak egy kicsit valódibb az átlagos álomnál. Kicsi gyerek volt még, amikor látott egy szivárványt. 139


– Szivárványt? – Igen, egy egész nagyot, egészen közel. A szivárványok természete, hogy nehezen mutatják meg a tövüket. Amikor a fiatal kövér hangos a szivárvány nyomába eredt, senki sem volt a környéken. Ezért a szivár­ vány kissé figyelmetlen lett, és a kövér hangos megtalálta a tövét.  Szabina szája elkerekedett.  – Sikerült neki?  – Igen. Azon nyomban neki is kezdett, hogy kiássa a kincset.  – A kincset a szivárvány tövében?  – Nyilván. Ásott és ásott, végül megtalálta a kincsesdobozt, és kiemel­ te a földből.  – És aztán?  – Ahogy kivette a földből, vér ízét érezte a szájában, vére a doboz fede­lére csöpögött, kopp-kopp-kopp. Egyszer csak kiesett az egyik foga. Ott állt a szivárvány tövében, kezében a foga. Végül kinyitotta a dobozt.  – Mi volt benne?  – Fogak. A doboz tele volt emberi fogakkal, mindegyiken ott száradt egykori gazdája vére. A fiatal kövér hangos beledobta a saját fogát is, aztán visszatemette a dobozt a földbe.  – Akkor nincs is kincs a szivárvány tövében?  – Hogyne volna, de az igazi kincset nem aranyban mérik. Aki meg­ találja a szivárvány tövét, és egy fogát adja, az annyi évet nyer, amennyi fog a ládikóban van. – És hány fog van a ládikóban?  – Elég sok. Több mint amennyit a kövér hangos szeretne élni, miután az asszonyt elföldeli. Hogy tetszettek a titkok?  – Tudsz még ilyeneket? – Igen.  – Rólam is? – Persze.  – Elmondod?  – Nem. Nem akarnád hallani.  140


Szabina gondolkozott, és rájött, hogy valóban nem. – Miért tartasz érdekesnek? – kérdezte végül. A nő mosolyogva végigmérte.  – Mert gyermektelenül fogsz meghalni. Az ilyenek mindig érdekesek.  – Mi vagy te?  – Nem értenéd meg.  – Istenség?  – Az azért nem.  Szabina egy kicsit töprengett, mielőtt feltette volna a következő kér­ dést. – Miért pornózol? – Mit gondolsz, miért? A lakbért nekem is fizetnem kell valamiből. Végül megérkeztek. Egy faluba, a falun túlra, egy dombra. Egy présház­ ba. A stáb többi tagja már várta őket. A másik nő már ott várt.  – Miért épp egy présházban forgatunk? – kérdezte Szabina Balázstól. – Mert erre szólt a megrendelés. Hogy ebben a présházban forgas­ sunk.  – De miért?  – Mert van, akinek ettől áll fel.  A másik kocsi leginkább egy taktikai csapatszállítóra hasonlított, még hat ember jött vele, plusz a felszerelés nagy része. Szabina mindenkivel kezet fogott, és bemutatkozott, de alig tudott figyelni. Ezzel nem volt egyedül, a stáb másik fele ugyanolyan hatás alatt állt. A másik nő nem üdvözölte, csak mosolygott rá, és szívta a cigijét. Ő is tökéletes volt, csak máshogy. Szőke, félhosszú haj, a szeme a világoskék és a sötétbarna között, nyaka kecses és vékony, gödröcskék a szája mellett.   Szabina szíve összefacsarodott. Vissza akart menni a nőhöz, megmon­ dani neki, hogy ne csinálja, hogy ne mutassa magát ennyi ember előtt, hogy csak őhozzá tartozik.  141


Persze, úgysem hallgatna rá. Nem hallgatna senkire. A présházat régóta nem használták. Poros, korhadó hordók sorakoz­ tak végig a falnál, mindegyikre fakuló évszám pingálva fehér krétával. Egy csomag gyertya a mestergerendán, barna papírzacskóban, amit évti­ zedes mocsok lepett. A szőlőprés magányos óriásként aludt a sarokban, pókok szőttek rá takarót. Palackok álltak a párkányokon, bennük a borok jóval túl a csúcson, több már ecetes.  Az operatőrök két sarokban már fel is állították a lámpákat. Ketten filmeztek, hogy minél több szögből legyen meg az akció. Egy asszisztens felseperte a padlót, és leterített egy fehér lepedőt.  Szabina a kocsinál sminkelte a két nőt. Saját sminkfelszerelést kapott, valamilyen alapozót, amely azonban nem hasonlított semmilyen általa ismert alapozóhoz.  – Kend fel a testükre – mondta neki Balázs – egyenletesen, minden­ hol. Aztán mehet egy kis smink, de ne vidd túlzásba.  – De minek, ezt nem így… – Csak csináld! Mindkét nő levetkőzött, széttárták a karjukat, és tűrték, hogy Szabina lealapozza a testüket. Tapintani tudta volna az idegességüket. Mielőtt levetkőztek volna, megcsókolták egymást, de nem szenvedélyből vagy üdvözlésképp: mindketten kidugták és összeérintették a nyelvüket. Így maradtak egy kicsit, aztán szétváltak és levetkőztek.  Szabina nem tudta, hogy bír elviselni ennyi tökéletességet.  Az alapozó nem is látszott a bőrön.  – Enélkül nem látszanánk a kamerában – magyarázta az egyik nő.  – Pedig látszanunk kell – tette hozzá a másik.  Szabina alaposan megnézte magának mindkettőt, és már nem tudta eldönteni, melyikkel utazott a kocsiban, pedig egészen máshogy néztek ki. Ugyanannyira szerette őket.  A két nő megint összeérintette a nyelvét.  – Ti így beszélgettek? – kérdezte Szabina, de a nők válaszra sem mél­ tatták.  142


Nem öltöztek fel, meztelenül sétáltak be a présházba. Néma csend fogad­ta őket, annyi szerelem még nem gyűlt össze egy helyen, mint akkor­ és ott. Szabina egy pillanatra azt kívánta, bárcsak megismerkedne a többi stábtaggal, akikkel a nők látványán osztozott. Kerényi István­belógatta a mikrofont, hörgő szuszogása csodálatos mód megszűnt. Az operatőrök elhelyezkedtek a lepedő két oldalán, a rendező halkan instrukciókat osz­ tott nekik. Balázs megérintette Szabina vállát. – Tudod, hogy ők nem emberek, igaz? Szabina bólintott.  – A videó megrendelője sem ember. Ez egy nagyon-nagyon drága film, és a pénz nagy részét ők kapják. Szükségük van a pénzre, ahogy neked vagy nekem is. Érted?  Szabina ismét bólogatott. – Tudom, hogy érzel. De tartsd észben, hogy ez az ő döntésük, és ezt tiszteletben kell tartani, bármit látsz. Érted?  Bólintás.  – Jó.  – Felvétel – mondta a rendező, halkan, mintha nem akarná felébresz­ teni az alvó borospalackokat.  A két nő a lepedő két végéről méregette egymást, de egy lépést sem tettek a másik felé. Egyre gyorsabban vették a levegőt, mintha az áju­ lás szélére akarnák magukat juttatni. Szabina lábával egy ütemet kezdett verni, ekkor jött rá, hogy a két nő légzése egy ritmusban fonódik össze, valamifajta komplikált, páratlan ütemben. De amint ezt felismerte, azok abbahagyták a légzőgyakorlatot. Közelebb léptek, nyelvük ismét össze­ fonódott. Simogatták egymást, de nem szenvedéllyel, mint a szeretők, hanem szisztematikusan, mint a kutatók. Végül megtalálták, amit keres­ tek, az egyik a bordák alatt, a másik a vállon. Ott kezdték el simogatni egymást, és akkor jelent meg a vágy. Szabina feje elkezdett zúgni, mint­ ha valami feszítette volna belülről. A két operatőr lassan keringett a két nő körül, az egyik egészen közelről, a másik távolabbról vett mindent. 143


A dolog csak egészen kevéssé tűnt pornónak: a nők egy-egy ujjnyi helyet­ simogattak a másik testén, és ettől izzadtak. A présházban azonban min­ denki érezte a vágyat, amely kettejük közt feszült, és csak arra várt, hogy kitörhessen. Két perc simogatás után ki is tört. Mindketten hörögni kezdtek, mint az állatok, a levegőben terjengett az izgatottságuk szaga. Annyira ritkán csinálták ezt, hogy féltek felfedni magukat, ez minden szabállyal ellen­ tétes volt, ami alapján az életüket élték. Ahogy egy ember sem vizelné magát össze mások előtt szándékosan, a nőknek is nehezükre esett, hogy átlépjék a határt.  De végül átlépték. Nem bizonytalanul és finoman, hanem gyorsan és határozottan.  A testük szétnyílt, mint valami nagyon bonyolult kirakós. A bőrük, mintha szikével vágták volna szét, számos egyenes mentén hasadt fel. Nem véreztek. A testük újrarendeződött. A mellkasuk oldalirányban tárult fel, a bordáikból kezek lettek, a belső szerveikből hol végtagok, hol érzékszervek, az izmaikból csápok vagy karok. Fél perc alatt eltűnt minden, ami emberre emlékeztetett, vagy bármilyen élőlényre, amelyet emberi szem valaha látott.  Ugyanakkor Szabina tudta, hogy a világon soha semmi nem lesz an�­ nyira gyönyörű, mint az, ami itt zajlik a présházban.  A formájukat vesztett testek ott érintették egymást, ahol csak tudták, nedvek cserélődtek, erek forrtak egybe, csontok dörzsölődtek egymáshoz. Az egész folyamatos változás volt, szüntelen keresés, állandó, türelmetlen hév. Végül megtalálták, ami után kutattak. A tökéletes állapotot. A két lény úgy fonódott egymásba, hogy szerveik és testrészeik káoszából új egész született, egy hibátlan együttállás, egy isteni lény. Szabina orra vérezni kez­ dett, egy ismeretlen stábtag elájult, a rendező a térdei közé hajtotta a fejét, és sírni kezdett. A lény nagyjából egy percig maradt a pózban mozdulatla­ nul, a stábnak egy percig volt jutalma a boldogság és a gyönyör.  Aztán kettévált, finoman bogoztak szét az összefonódott testek. Kette­ jük közt, a földön, egy borostyánszín gömb hevert, mint egy túlméretezett­ 144


szőlőszem, akkora, mint egy férfi ökle. A két lény körbefonta a gömböt. Nem kellett elmagyarázni, hogy Szabina megértse: ez a közös magzatuk. A két lény ismét nőformát öltött, szerveik, végtagjaik visszarendeződtek eredeti állapotukba. Mindketten remegtek a kimerültségtől és az izga­ lomtól. A hangulat is megváltozott, nyugtalanság és félelem lett úrrá min­ denkin. Az operatőrök tovább filmeztek, ráközelítettek a nőkre. Az egyik nő felvette a földről a gömböt, és megmutatta a kamerának. Majd a szá­ jához emelte, és beleharapott. Borostyán nedv ömlött végig az állán és a mellkasán. A magzat másik felét a társa ette meg. Az operatőrök szuper­ közeliben vették, ahogy a nők rágnak, egészen addig, amíg mindketten le nem nyelték a részüket.   Mindenkit helyben fizettek ki. Szabina is megkapta a maga fehér borí­ tékját, gépiesen megnézte, hogy elég bankjegy van-e benne, aztán a táskájába tette. Senkinek sem volt kedve beszélgetni. Szabina a nőket figyelte, azok pedig egymást. Az egyikük kiöltötte a nyelvét a másik felé, de az nem viszonozta a gesztust.  Egy óra alatt összepakoltak mindent, és Balázs, Kerényi István, a nő meg Szabina ismét a kocsiban ült, útban Pest felé.  – Ilyenkor szégyellitek magatokat? – kérdezte Szabina a nőtől.  – Most nem akarok beszélgetni – felelte az.  – Fogsz még vele találkozni? – Mondom, nem akarok beszélgetni. – De… – Aludj! És Szabina elaludt.  Néhány héttel később ismét felhívta Józsi. Egy újabb ajánlat, újabb titoktartási szerződés, újabb fehér boríték.  Szabina négy másodpercig hezitált. A lakbért mindig ki kell fizetni. 

145


visszatérés az éjféli iskolába

Olyan faluban élek, ahol a nők gyakran szülnek gödörbe. Ismerek egy asszonyt, aki büszkén vallja, hogy mindhárom gyerekét a szántóföldön tolta ki magából. A hagyományokat ápoló családok kiviszik az anyát a földekre, ásnak egy gödröt, majd hagyják, a nő hadd nyomja ki a gyere­ ket, akit aztán kiemelnek a mocsokból, és lefürdetnek, a gödröt pedig, annak tartalmával együtt, betemetik. Ha a csecsemő nem sír fel, akkor azt is elhantolják. Egy helyre megy. Amikor éjszaka gyalogol az ember a faluban, vagy épp kocsival hajt keresztül rajta, és a földeken – távol a házaktól – máglya lángját veszi észre, nagy eséllyel valaki éppen szül. Azért születünk a földbe, mert ezzel tiszteljük meg. Végül is a föld tart el minket. Bár nem kérdeztem, de amennyire tudom, én is egy ilyen gö­ dörbe estem bele anyám lába közül, és oda fogok ismét zuhanni, ha végre meghaltam, így megy ez errefelé. Van néhány család, főleg, amelyben az asszony máshonnan házasodott ide, akik inkább kórházba mennek. Nem vetjük meg őket, mindenkinek szíve joga, hogy eldöntse, hol akar szülni, vagy akar-e egyáltalán. Nekem nincs gyerekem, és most már nem is lesz. Nem tudom, hogyan döntöttem volna, gödör vagy kórház. De ahogy az ablaknál ülök – előt­ tem a földek, éjszaka sötétebbek a feketénél, mintha eggyé válnának az éggel, a mélyük több titkot rejt, mint a tenger –, azt hiszem, jó dolog gödörbe születni. Az hasonlít legjobban az élethez. Itt előfordul, hogy kétszer születik meg az ember a földből, már aki­ ben megvan a hajlam. Ilyenkor tort tartunk. Az ember nem felejti az első tort. Kilenc- vagy tízéves lehettem, mikor meghalt Rudolf bácsi. Kevés emlékem maradt róla. A gyerekek utálták. Én is utáltam. Sárgás-vöröses­ 193


haja volt, és disznószerű, seszínű szeme. Amikor a felnőttek nem látták, elkapta a legközelebb álló gyereket, és addig csavargatta az orrát, amíg sírni nem kezdett. Mint egy ragadozó, várta áldozatát a nyári konyhák hűvösében vagy a fal menti, árnyékos lócáknál, ahol aztán egy csellel eltávolította a felnőttet a közelből (általában azzal, hogy egy pohár hi­ deg vizet kért), aztán rád nézett, és halovány, ijesztően hideg mosoly ült ki az arcára. Magához intett, neked pedig nem volt más választásod, mint odamenni. Játszma volt ez ragadozó és préda között – egy gyerek mindig azt csinálja (legalábbis mifelénk), amit a felnőtt mond, ugyan­ akkor ő sem hülye. A magam részéről mindig igyekeztem a parancsnak megfelelően közelebb menni, de nem túlságosan. Pontosan annyi ideig kellett kihúznom biztos távolságban, ameddig a felnőtt vissza nem ért a pohár vízzel. De Rudolf bácsi gyors volt, mint valami állat. Az sem zavarta, ha véreztél. A végén nevetett, mintha az egész csak egy jó tréfa lett volna. Kölyökként úgy gondoltam, ha felnövök, megértem majd, mi ebben olyan vicces, netán magam is rákapok az orrcsavarásra. Nem így történt. Erről eszembe jut az egyetlen emlékem, ami nem az orrcsavaráshoz kötődik Rudolf bácsival kapcsolatban. Nyár volt – mintha Rudolf bácsi­ csak nyáron élt volna, nem maradt róla téli vagy tavaszi emlékem –, a nyári konyhában ült az asztalnál, előtte egy szódásszifon, egy pikoló szóda, egy mocskos légycsapó meg egy pénzérme. Rudolf bácsi híres volt arról, hogy soha nem ivott, és nem is dohányzott. Egyszer a szomszé­ dunk – hózentrógeres, bajszos figura, mindig rákvörösre égett vállakkal – kérdezte tőle, kér-e egy kis bort. „Iszom majd a sírban.” Ezt felelte Rudolf bácsi vigyorogva. Ha jól emlékszem, mindig ezt válaszolta. Sze­ rintem az emberek időnként ezért a válaszért kínálták meg itallal. Szóval a konyhában ült, és nem vette észre, hogy őt nézem. A zöldség­ pince tetején ültem, onnan pedig remekül belátni a nyári konyha nyitott ablakán. Rudolf bácsi a pénzérmét pörgette az asztalon, kivárta, míg az egyre lomhábban fordul, mint egy lassan kivérző csirke, majd eldől a viaszosvászon terítőn. Ekkor felvette, és újra megpörgette. Ha az érme 194


leszédelgett az asztalról, akkor Rudolf tenyerét az asztal széle alá tartotta, és abba hullt a pénz. Rudolf bácsi nagyon erősen pörgette az érméket, olyan erősen, ahogy orrot csavart. Megbabonázva néztem kintről, ahogy újra és újra megpör­ geti. Nagyon izgultam, egyfelől, mert leskelődtem, és az mindig nagyon izgalmas, másfelől pedig tudtam, hogy ha meglát, akkor jön az orrcsa­ varás vagy valami még rosszabb. Tévét néztem, ahol a képernyőn végte­ lenítve ugyanaz a mozdulatsor ismétlődik, de a műsorvezető bármikor beléphet a szobádba. Felpillantott az asztalról, mintha meghallott volna valamit. A zöld ajtót figyelte, ami a spájzba vezetett. Gyerekkoromban nem szerettem a spájzt, mert sok pók élt benne, és rothadó zöldségek, egyszer pedig, amikor anyám beküldött lekvárért, tisztán éreztem, hogy áll mellettem valami, és engem néz. Persze nem láttam senkit. Az érme csak pörgött és pörgött, Rudolf bácsi pedig a spájzajtót bá­ multa. Az ajtó kinyílt, nem lassan és fenyegetően, hanem hirtelen és gyorsan, mintha valaki kivágta volna. Rudolf bácsi összerezzent ijedté­ ben. Az ajtóban nem állt senki. Az érme csak pörgött tovább, míg végül leesett a padlóra. Szép csendben lemásztam a zöldségpince tetejéről, a térdem reme­ gett, és a továbbiakban igyekeztem elkerülni, hogy be kelljen mennem a spájzba. Nem sokkal később Rudolf bácsi meghalt. Nem tudom, miben, és soha nem érdekelt annyira, hogy megkérdezzem. Hideg volt, amikor eltemet­ ték, hajnalban keltünk, még dél előtt meg is volt az egész gyászszertartás, a pap álmosítóan unalmas beszédet mondott, az olcsó deszkakoporsót pedig elnyelte a föld mélye. Ezután a felnőttek felkészültek a torra. Amikor az ember még kicsi, akkor a többi gyerekkel együtt egy házba viszik, amit a pap előzőleg felszentel. Ott, egyetlen szobába zsúfolva kell mindannyiuknak végighallgatniuk az éjszakát megtöltő sikolyokat és üvöltözést. A gyerekek egy része még ébren összepisili magát, a többiek akkor, amikor elalszanak. Mindenki retteg a naptól, amikor először kell 195


elmennie egy torra. Ugyanakkor gyerekként mind kíváncsiak voltunk, milyen lehet. Hazudik, aki mást mond. Mire beáll a sötétség, a legtöbb férfi már részeg. Az asztalok csaknem összeroskadnak a rengeteg italtól és zsíros ételektől. A gyerekek és az asszonyok, akik nem álltak szoros rokoni kapcso­ latban az elhunyttal, nincsenek jelen. Valaki, általában egy polgárőr, a temetőben marad, hogy jelezzen. Régen haranggal, most már síppal. A toron mindenki fél, de senki sem annyira, mint akinek ez az első. Az első toromon kiváltságokat kaptam, édességet, fejsimogatást, vize­ zett bort. De semmi nem tudta elvenni a félelem ízét. Felnőttként én is ugyanúgy simogattam a gyerekek fejét, mikor tudtam, ez az első toruk. Emlékszem, az azt követő nyáron kint ültünk Karcsival a mező szélén, és homokból útvesztőt építettünk a hangyáknak. Nagy, sárgás-vöröses hangyák voltak, amikhez hasonlót azóta sem láttam. Akkor mondta azt a Karcsi, hogy ha meghal, reméli, hogy visszajön a sírból. Teljesen komo­ lyan mondta, mint minden mást is. Azt mondta, kíváncsi, milyen lehet élőhalottnak lenni. A faluban senkinek sem eldöntött a viszonya az élőhalállal kapcsolat­ ban. Nem beszélünk róla, még ha tudjuk is, ki az, aki vissza fog jönni, vagy ha valaki tudja magáról, hogy vissza fog jönni. Nem szabad gyűlölni a leendő visszatérőt, de mégiscsak távolságot kell tőle tartani, hiszen ha visszatér, akkor nincs mit tenni, mégsem hagyhatjuk, hogy élőhalottak járják a mezőket meg utcákat. Karcsinak voltak ilyen gondolatai, hogy például, mit érezhet az élőha­ lott? Hogyan láthat? Én, amikor megláttam az első élőhalottamat (Ru­ dolf bácsit, természetesen), nem tudtam semmi hasonlón gondolkodni. A legtöbb ember a faluban képtelen rá, nem véletlen, hogy csak Karcsi jött ilyesmikkel. Az élőhalottaknak megvan az a szokása, hogy a családtagjaikhoz tér­ nek vissza. Nem a házhoz, ahol laktak, vagy a szeretőjükhöz vagy az állataikhoz. A vérhez. Ezért alakult ki az a szokás, hogy a toron minden családtag összegyűlik, mintegy világítótoronyként szolgálva a halottnak. 196


Ha a családtagok szétszóródnak a faluban, az összezavarhatja, és akkor nehezebb megölni, mert keresgélni kell mindenfelé. Az borzasztó. Van olyan is, hogy a visszatérő elhunytnak nincsenek élő rokonai. Bé­ res Andris például, nem volt neki senkije, csak mi, akikkel dolgozott. Úgyhogy elmentünk Béla bácsihoz, aki sokat látott, már kilencvenen is túl volt akkor, és megkérdeztük, ilyenkor mi a teendő. Végül összeültünk Andris udvarán, itallal a kezünkben, mi, a barátai, és énekeltünk neki egy dalt, amit Béla bácsi tanított aznap délután. Egész különös dallam volt, arra gondoltam, ilyen az, mikor megy le a nyári nap, és méhek tenyésznek az elhullott bika koponyájában. Nem tudom, miért, de ez jutott eszembe, és nagyon megnyugtató gondolatnak találtam. Szóval egyre énekeltünk, és láss csodát, Béres Andris odatalált hozzánk a sírjától. Megkönnyeb­ bültünk, amikor bevánszorgott a nyitott kapun, száját hang nélküli üvöl­ tésre tárva, torkában a sírkert nedves földjével. Karcsi is ott volt a Rudolf bácsi torán, pedig neki nem lett volna szabad, egyidősek voltunk, ő pedig nem rokon. Akkor kezdődött a barátságunk. Mindenki Karcsizta, de azt utálta, olyankor összehúzta a szemöldökét, és olyasmiket motyogott az orra alatt, mikor senki sem hallotta, hogy „a kurva anyátokat”, de folyamatosan és gyorsan fejlődött a szókincse. Én csak azért is Karcsiztam, de nekem elnézte. Karcsi nem a faluban született, ez egészen világos volt, már ha ránéz­ tél, akkor is. Bőrszínének árnyalata eltért a miénktől, a haja is máshogy állt. De legfőképp a szeme: ült benne valami különös csillogás, és mikor rád nézett, az olyan volt, mintha nem a felszínt látná (mind csak azt látjuk egymásból, kivéve a kórboncnok), hanem mögé pillantana, sőt a húson is átlátott, és az izmokon és a csontokon, egyenesen beléd. Szóval ebből világos volt mindenki számára, hogy Karcsikát nem gödörbe szülte az anyja. Valami nagyvárosban született, azt soha nem mondta, melyikben, vagy ha igen, már nem emlékszem. Egyszer csak a faluba került, a Halász családhoz. Jó emberek a Halászék, a lányuk ve­ lem szemben lakik, már férjezett, két gyerekkel, pedig fiatalabb nálunk,­ 197


akkoriban még beszélni is alig tudott. Szóval Karcsit ők vették maguk­ hoz. Ő mesélt nekem először arról, hogy a halottak másutt nem jönnek vissza. – Ha visszajött volna apa és anya, én biztos nem ölöm meg őket. Ez addig fel sem merült bennem, hogy a halottakat nem lenne fel­ tétlenül szükséges megölni. Odakint esett az eső, erre emlékszem, mert aznap játszani akartunk a földeken, ehelyett a szobámban feküdtünk, a padlón, izzadtan a fogócskázástól és bújócskázástól a házban. Alattunk a szőnyeg, felettünk a plafon. – Mit csinálnál velük? – kérdeztem. Én mindig úgy gondoltam a szü­ leim halálára, hogy milyen bátor leszek, mikor visszajönnek. Ezért is vannak a toron a férfiak. Az összes, nem csak a rokonok. Ezt persze gyerekként nem érthettem, de a rokonok, főleg az elhunyt gyer­ mekei, nem mindig voltak képesek arra, hogy a halottal végezzenek. Azt hiszem, én sem lettem volna képes. – Egyszer azt álmodtam, hogy visszajönnek – mondta Karcsi válasz he­ lyett. – Azt álmodtam, hogy otthon vagyok, nem itt otthon, hanem otthon, ahol korábban laktam… – Innen is lehetett tudni, hogy nem innen szár­ mazik. Mi azt mondjuk „otthol”. – Álmomban egyedül voltam a lakásban, és csengettek, és én tudtam, hogy ők azok, hogy meghaltak, de most vis�­ szajöttek. És az ajtóhoz rohantam, kinyitottam, és ott voltak. Újra éltek, de valahogy mégis halottak maradtak. – Megvakarta a tenyerét. – Fura volt. Kicsit gondolkodtam. – Hogy haltak meg? – Szétlőtték őket. A háborúban. Nem akartam hülyének tűnni, ezért nem kérdeztem meg, melyikben. Az első torom után megdicsértek, mert ügyesen viselkedtem. Másnap elvittek moziba anyámék, az pedig órákra van innen autóval. Sok gyerek az első alkalommal nem meri végignézni, mi történik a halottal. Gyakran a rokonok is visszahúzódnak a házba, és hagyják, 198


hogy a többiek végezzék el a munkát. Senki sem hibáztatja őket. Nem szép látvány. Először is, ugye, megérkezik a halott. A halottakat könnyű deszkakoporsóba temetik, hogy egyszerű legyen nekik kitörni. Amikor a temetőbe kihelyezett őrszem látja, hogy a halott bújik ki a föld alól, megfújja a sípot. Amint ezt meghallja, a templomszolga megkongatja a harangot. Ott áll tehát az udvaron egy csomó részeg férfi meg a rokonok, és ahogy elhangzott a sípszó, tudják, hogy nincs visszaút, a halott vis�­ szatér. Ezután nagyjából tizenöt-húsz perc, mire a hulla odaér az adott udvarra. Az állatok nem bírják a halottakat, ezért a hulla útját vonyítás, hörgés, ugatás, prüszkölés kíséri. A legtöbb családtag ekkor már össze­ omlik, főleg, ha a halott üvölt is. Nem mindegyik üvölt, van, amelyik túl sok földet nyel, miközben próbál kitörni a sírból, mások egyszerűen csak képtelenek rá. Ha üvölt, az nem jó, azt nem bírja a rokon elviselni. Végül a hulla becsoszog a kapun, amit szélesre tárunk. Minden mun­ kaképes férfi kaszát ragad, meg állatbefogó hurkokat és hosszú botra sze­ relt kampókat. Megvárják, míg a halott belép a kapun, és elindul feléjük. A halottak nem túl gyorsak, úgyhogy a férfiak könnyűszerrel bekerítik, és a szín felé terelik. A színt ilyenkor a halottak feldolgozására készítik elő, a hentesek már várakoznak. Amikor a halott próbál kitörni a kör­ ből, a férfiak akcióba lendülnek. A kaszákat és kampókat meglendítik, a pengét igyekeznek minél mélyebben a visszatérő húsába vágni. A lényeg az, hogy mozgásképtelenné tegyék a testet. Időnként, akár akarva, akár akaratlanul levágják egy-egy végtagját, de igyekeznek elkerülni, mert ezt tiszteletlenség az udvaron megtenni. Ezután a szín felé rángatják a holttestet. A halott ilyenkor, mintha valami állat lenne, visít és üvölt, rángatózik, és a földre veti magát, vagy menekülni próbál. Tart, ameddig tart, de a halottat végül a színbe viszik, ahol a böllérek veszik át a terepet, meg a pap, bár az inkább már csak megszokásból, fölszenteli a felszere­ lést meg a holttestet, aztán elmegy tovább vedelni. Az alkohol nyilván tartósít, mert a pap a mai napig pontosan úgy néz ki, mint gyerekko­ romban, és ugyanolyan szaporasággal csavarja el a falubeli lányok fejét, mint akkor. A böllérek végzik az igazi munkát: először is a halott szívébe 199


belekalapálnak egy karót, olyan hosszút, hogy átüsse a testet, és a földhöz szögezze. Ez egyrészt megnyugtatja a visszatérőt – sokkal kevésbé kapá­ lódzik és üvölt –, másrészt pedig mozgásképtelenné teszi. Én akkor léptem be a színbe, amikor Rudolf bácsit már a padlóhoz szö­ gezték. Rőt haja foltokban kihullott a sírban, a végtagjai fehérek voltak, és bűz lengte be a helyiséget. A két hentes megkezdte a test feldarabolását, először is a lábak elválasztását a testtől. A test, ami valamikor Rudolf volt, nyöszörögni kezdett, mint egy halálos csapdába esett állat, amely már túl sok vért veszített a hideg éjszakában, és még messze a hajnal. – Most csavargassál orrot, te rohadt geci – mondta mellettem Karcsi. Ekkor találkoztunk először. Azóta számtalan toron voltam már; egyszer, mikor az egyik böllér nem tudott eljönni, mert kórházba került vérmérgezéssel, én álltam be segí­ teni a visszatérő feldarabolásában. A testet olyan kicsi darabokra kell szeletelni, amennyire csak lehetséges. Az idősebb asszonyok – vagy fél tucat –, akik sokat láttak már, közben hatalmas kondérokban vizet és hússavat tesznek fel főni. Ahogy leválasztunk egy darabot a testről, azt az asszonyok rögtön be is dobják a kondérba. A tor végére az egész test ott fő, hajnalra pedig, a hússavnak hála, kocsonyaszerű anyaggá válik. A kocsonyát ezután hordókban tároljuk, amíg el nem jön az idő, hogy a földeket felfrissítsük. Olyankor a kocsonyát, amit mi porzónak hívunk, beleszántjuk a földekbe, kora tavasszal. Nyártól őszig pedig aratunk. A föld akkor adja vissza azt, amit év közben elvesz tőlünk. A hússavat is a föld adja, anélkül nem tudnánk olyan hatékonyan visszaforgatni a testeket a termőföldekbe. Rudolf bácsit is visszaforgattuk. Karcsi jelenléte csak azután tűnt fel a felnőtteknek, hogy a dolog nagy része már elvégeztetett, de akkor már mindenki túl részeg és fáradt volt ahhoz, hogy érdekelje őket. Adtam neki a vizezett boromból, ő pedig hálásan fogadta, úgy tűnik, mivel hívatlan vendég volt, őt nem halmozták el ajándékokkal, kedvességgel és alkohollal. 200


Míg Rudolf a kondérban rotyogott, mi autóversenyzős rágómatricákat cserélgettünk. Neki sokkal több volt, mint nekem, biztos, mert város­ból jött. Később már neki sem volt olyan egyszerű beszereznie őket. Mivel elég hamar jóban lettünk, Halászék engedték, hogy én vezessem körbe Karcsit a faluban, és hogy én mutassam meg neki, hogyan zajlik a ter­ mény gondozása, aratása és feldolgozása. Ha a Halászék vagy bárki más ismerte volna Karcsit, egész biztos, hogy nem is engedték volna a földek közelébe. Egyszer sejtettem meg, milyen lehet Karcsinak lenni. A földeken játszot­ tunk, ahogy szoktunk, mikor jó volt az idő. Biztos, mert városi gyereknek született, Karcsi nagyon élvezte a földeket, a tágas tereket, a kilométe­ reket, melyet nem töltött meg semmi, csak a kiabálásunk visszhangjai. Néha­még akkor is kint voltunk, mikor szemerkélt az eső; ha nagyon rákez­dett, akkor viszont bementünk, mert a felázott föld könnyen elnye­li a cipődet, és akkor a szülők még jobban leszúrnak otthon, mint egyéb­ ként. Amiatt, hogy láttam, Karcsi mennyire élvezi a földeket, én is friss szemmel tekintettem rájuk, mintha nem is ide születtem volna, pontosan ebbe az anyagba, mintha a szövetek, amelyek kicsúsztak velem együtt anyám lábai­közül, nem pont ide lennének eltemetve. Volt, hogy fogócs­ káztunk, volt, hogy gyűjtögettünk, volt, hogy tüzet raktunk. Nyáron nekünk­kellett vigyáznunk a terményre, hogy a madarak ne zabálják föl, vagy hogy valaki más, akarva vagy akaratlanul, kárt ne tegyen bennük. Késő délután volt. A termények még nem nőttek ki, a szántó sötét, gazdag földje a végtelenbe nyúlt talpunk alatt. Mezítláb voltunk. Akkor találta ki Karcsi a játékot, melynek nem adtunk nevet az elején, végül Karcsi elnevezte „Hívjuk a halottakat”-nak. Abból állt, hogy lefeküdtünk a földre, a szántás közepén, körülöttünk az üresség, fejünk a homok­ban nyugodott. Ekkor Karcsi azt mondta: – Érzed? Itt vannak alattunk. Télen ők is alszanak. Most felébredtek, és tudják, hogy itt vagyunk. Jönnek felfelé. Nemsokára ideérnek, érzed már? Mindjárt megérintenek. 201


Karcsi akkor már megszállottjává vált a terménynek és a földeknek. Lehet,­hogy én is megszállottja lettem volna a dolognak, ha nem ide születek, ha nem így élem az életem minden napját, a tél-tavasz-nyárősz, a várakozás-gondozás-aratás-feldolgozás körforgásában. Nekem ebben nem volt semmi újdonság, míg őt lenyűgözte a dolog. Valóban voltak dolgok alattunk, mikor lefeküdtünk a földre. Azért szántunk, hogy bedol­gozzuk az időközben elhunyt, visszatért és kocsonyásított holttesteket. A hit vagy tapasztalat az, hogy a visszatérőket a föld adja, mert őket szeretné magáévá tenni. A halottakat vendégül látja, míg a testük porrá nem lesz a koporsóban, de soha nem kerül velük olyan intim viszonyba, mint amikor a kocsonyásított szöveteket bedolgozza a szántó a talajba. Az több mint vendégül látás, az egyesülés. A hit az, hogy enél­ kül is ad a föld terményt, de nem annyit, és nem olyan minőségűt, mint szántással. Egyszóval az elmúlt évszázadok számtalan halottja nemcsak hogy a földben nyugszik, de maga a föld. Végül ott van maga a termény. Gyerekkoromban nem tudtam vagy nem értettem, hogy máshol nincs ilyen termény, csak ezen a vidéken. A mi falunkban meg egy-két szom­ szédosban, de nálunk a leggazdagabb. Gyerekkoromban a távolságot sem értettem persze. Emlékszem, hogy mikor az iskolában a pap beszélt Krisztusról meg arról, hogy meghalt és feltámadt, és hogy mindez valami távoli országban történt, Jeruzsálemben, megkérdeztem, hogy miért nem megyünk el oda. Úgy hittem, hogy ha a város pár órára van kocsival (egy napra lovas kocsival), akkor Jeruzsálem sem lehet sokkal messzebb, és akkor sokkal világosabban értenénk, hogy mi ez az egész katyvasz Jézus­ sal. Azóta tudom, hogy Jeruzsálem messze van, és hogy nem jutnánk el oda kocsival, de gyerekként a távolságot másként érzékeljük, mint most. Majdnem felnőtt voltam, mire teljesen tiszta lett, hogy a termény egyedi dolog, ami csak nálunk nő, vagy ha máshol is, mi nem tudunk róla. Mikor kicsit távolabbi falvakba mentem, annyit vettem észre, hogy sokkal több gyümölcsfájuk van, mint nekünk, és hogy ők búzát, kukoricát, kölest, krumplit meg hasonlókat termesztenek. Egy idő után arra is rájöttem,­ 202


hogy ezeket nekik ültetni kell, míg mi a mi terményeinket ajándékba kapjuk a földtől. Más szempontból egyébként nagyon hasonlóak a ter­ ményeink: mi is ugyanúgy aratjuk le és dolgozzuk fel a terményt, gene­ rációk összegyűjtött tapasztalata alapján, mint ők. Két falura tőlünk dinnyét termesztettek, és az ő dinnyeföldjük hasonlí­ tott a leginkább a mi földjeinkre. Sajnos úgy tűnik, a dinnye nem bírja ezt a fajta talajt, mert az összes dinnyéjük savanyú lett, idővel pedig meg sem értek, csak elrothadtak a tövön. Mindenesetre a terményünk dinnyeszerű, csak a legtöbb esetben sok­ kal nagyobb, mint egy dinnye, és mindig fekete, vagy annyira sötétkék, illetve zöld, hogy feketének tűnik. Először csak apró, fekete pontok jelen­ nek meg a földeken, mint számtalan borsszem, majd nőnek elképesztő gyorsasággal, míg a legnagyobb el nem éri egy megtermett ökör méretét. Először a lábastermény érik be, tavasz végén, nyár elején, ezt követi a fogas- és tengeri termény júliusban, de a csúcs az augusztus, mikor az álmodóterménynek van szezonja, az utószezon pedig szeptember vége meg október, mikor a gránátokat szüreteljük. A termények nem igényelnek különösebb gondozást, csak arra kell vigyázni, hogy a madarak ne csipegessék meg őket túlságosan. Nem sze­ retik a madarak amúgy a terményt, mert meghalnak tőle, csak bizonyos részeit, mint a lábas apró bóbitáját a tetején vagy a csirvik gyökere mel­ lett kinövő kis palántákat. Amikor a termés beérett (ezt mindig vágással döntjük el, apró metszést ejtünk a héján, és a kifolyó nedv minőségéből állapítjuk meg, jöhet-e a szüret), akkor lapátokkal és vágószerszámokkal indulunk neki a földek­ nek. Ahogy említettem, a lábasokkal kezdünk. A termények arról kapják a nevüket, amit tartalmaznak. A lábastermény például nem nő nagyra, kicsit nagyobb, mint az ember ökle, de nem sokkal. Megfogod az aljá­ nál, kicsit megemeled, és egy kis temetői lapáttal (aminek a széleit élesre köszö­rüljük) kimetszed a földből. Olyan sokat kell megtartani a gyökeré­ ből, amennyit csak lehet, de az egész gyökeret nem lehet kiszedni. 203


A terményt összehordjuk, majd elszállítjuk feldolgozni. A feldolgozást a férfiak és nők közösen végzik. A termény minden része felhasználható, így minél kevesebb vész kárba a feldolgozás során, annál jobb. A termény tapintásra nagyon hasonló az emberi bőrhöz, csak egy kicsit puhább. Van, aki nem bírja az érintését, azok el vannak tiltva a munkától, olyan, mint a mogyoróallergia (nálunk most egy ember allergiás a mo­ gyoróra, és majdnem bele is halt, mikor ez kiderült, mert az orvosnál nem volt ellen­szer). Az ilyen allergiás embernek, mikor hozzáér a ter­ ményhez, a tekintete elborul, mintha már nem látná azt, ami előtte van. Ilyenkor nem szabad hozzáérni és elválasztani a terménytől, mert akkor rohamot kap, a teste görcsösen rángatózik. A legsúlyosabb esetben akár meg is halhat, mert nem kap levegőt, de a legjobb esetben is napokig használhatatlan lesz. A gyerekeknek is mindig elmondjuk, hogy ha vala­ kin látják, hogy allergiás, ne érjenek hozzá. Mindig a gyerekek vannak a legnagyobb veszélyben, ha nincs a közelben felnőtt. Szóval az allergiás személy, miután hozzáért a terményhez, néhány másodpercig mozdulat­ lanul áll, ezután pedig valami furcsa, dallamtalan hörgésbe kezd, mintha a teste egy hangszer húrjaként rezonálna, vagy mintha a zenész hangolna rajta, a hörgés magassága és ereje hullámzik, míg meg nem találja a helyes regisztert. Ez eltart akár percekig is. Ezután az allergiás személy beszélni kezd, legalábbis úgy hisszük, hogy beszéd, de ha az valamilyen ismeretlen nyelven van, sokak szerint csak értelmetlen halandzsa, a beszédszervek véletlenszerű összjátéka, mint a leválasztást kísérő roham. Aki azonban több ilyet látott már, tudja, hogy az allergiások mindig ugyanazt mond­ ják, felismerhetőek bizonyos hangok, esetenként akár szavak is. A gond az, hogy ez a nyelv (már ha ez nyelv) olyan módon használja az emberi hangképzés eszközeit, hogy akárhogy próbáljuk, nem tudjuk utánozni. Néha engem a halottakra emlékeztet, az ő hörgésükre, csak a halottak nem próbálnak semmit kifejezni, a testük az üresség eszköze, míg az allergiás valamifajta tudaté. Legalábbis szerintem. Béla bácsi, mielőtt meghalt, azt mondta, hogy az ő gyerekkorában volt egy ember, akit nagyon bölcsnek tartottak, ő 204


talált fel egy sor receptet, ami alapján feldolgozzuk a termést. Béla bácsi azt mondta, a férfi szerint az allergiás ember a világ utolsó pillanatát meséli azon a nyelven, amit akkor beszélnek majd az emberek. Ez persze csak egy teória, aminek semmi alapja sincs, de mikor ilyen embert látok, próbálom beleképzelni ezt az üzenetet. Akár még ez is lehet az igazság. Karcsi persze mindig irigykedett az allergiásokra. Ő is akarta látni, amit azok láttak. Persze az egésznek semmi értelme nem lett volna, mert amikor az allergiás befejezi a mondandóját, akkor elered az orra vére (súlyos esetben a pórusaiból és a szeme alól is vér folyik), majd elájul. Van, hogy csak másnap ébred fel, de sosem emlékszik arra, mi történt. Sokaknak ezután rémálmai vannak, és egyes esetekben, mikor a tükör­ be néznek, azt látják, hogy valami homályos figura áll a hátuk mögött. Az állatok (főleg a macskák) hetekig kerülik a roham után az allergiáso­ kat, időnként meg is támadják őket. Amúgy nincs olyan sok allergiás, azt hiszem, ebben a pillanatban tucat­ nyian lehetnek a faluban. Visszatérve a lábasterményre: a terményt egy kádba helyezzük, és egy késsel óvatosan felnyitjuk. Azért kell a kád, hogy a kifolyó fehér nedvet abba gyűjthessük össze. Miután mind kifolyt,­a héjat teljesen leválasztjuk, és egy külön vederbe helyezzük, majd kiemel­ jük a magot. Magnak hívjuk, pedig nem az, hiszen nem tudjuk újra elül­ tetni. Van egy másik neve is: utazó. A lábastermény esetében az utazó (vagy mag) egy pók. Pincékben látni olyan pókokat, amiket körülfont a penész, mintha a pók önmagát fonta volna be hálóval, és önmagát emésztené az örökkévalóságig. Ez valami hasonló. Egy fehér zacskóban van, mely nedves, de érintésre könnyen szakad. A pók a lábait szorosan teste köré fonja, és egy köldökzsinórhoz hasonló fonál kapcsolja a ter­ mény gyökeréhez. Ezt ollóval kell elvágni, aztán ki kell emelni a pókot, és szét kell feszíteni a lábait. A lábak olyan hosszúak, mint egy férfi keze mutatótól hüvelykujjig, szőrtelenek és fehérek. A pókok mind fehérek, amelyik nem, azt el kell égetni. A nem fehér pókok színpompásak, mint 205


egy páva farktollazata, és a lábuk szőrös. Nagyon veszélyesek, semmit sem lehet velük kezdeni; ha ilyennel találkozunk, azt rögtön be kell dob­ ni egy hordóba, ahol a munkafolyamat során állandóan ég a tűz. Sietni kell, mert ezek a pókok akár magukhoz is térhetnek, és megmarnak vagy elszaladnak. Én még nem láttam senkit, akit megmart volna egy ilyen, csak Béla bácsi mesélt róla. Azt mondta, azonnal meg kell ölni azt, akivel ez megesik, gondolkodás nélkül. Karcsi majd' megőrült, annyira akarta tudni, hogy mi történik a pók marta emberrel, de ez soha nem derült ki egyikünk számára sem. Én egyszer találkoztam ilyennel, amint megláttam, hogy a pók nem fehér, az egész terményt tűzre vetettem a biztonság kedvéért. Szerintem ha Karcsi találkozik egy ilyen pókkal, hagyja magát megmaratni. A pókokat ezután feldolgozzuk, a lábaikat leválasztjuk a törzsről, a potrohból kimetsszük a fő mirigyeket. A lábakat szárítjuk, majd össze­ morzsoljuk, a morzsolványt pedig a termény héjának belső faláról vett gyantával és méhviasszal kenőccsé keverjük. A kenőcs fájdalomcsillapító hatású, enyhíti az irritációt, puhává teszi a bőrt, és gyógyítja a bőrrákot. Egy átlagos évben három mázsa kenőcsöt tudunk előállítani. A pot­ rohból vett mirigyet hagyjuk rohadni, cukrot adunk hozzá, és lefőzzük. Amennyiben alkohollal és vízzel keverjük, parfümöt kapunk, mely az asszonyokat teszi kívánatosabbá. Amennyiben tisztán hagyjuk, annyira erős méreg, hogy fémtartályon keresztül is képes megmérgezni. Legerő­ sebb formájában csakis kristályedényben tárolható. Ha valaki egy olyan üvegcse mellett alszik, melyben ilyen méreg van, olyan rémálmai lesznek, melyek megmérgezik az életét. A potrohból fűszert készítünk. Minden egyes terménynek, attól függően, hogy mikor aratjuk, akár több tucat elkészítési módja van. Azokra koncentrálunk, amelyikre a legna­ gyobb az igény. A rókatermény egy részéből (a róka farokcsonkjából) olyan folyadékot állítunk elő, melynek fogyasztója hét percig lebeg­ 206


a padló szintje fölött hetven centivel. Bár én azt gondolom, hogy ez haszon­talan dolog, sokkal nagyobb az igény rá, mint a más módszerrel, de szintén a rókafarokcsonkból előállítható porra, mely megszüntet bár­ milyen viszketést. Ki érti ezt? Ugyanabból készül a hajhullást megállító és hajnövesztő krém, mint amiből az ital, amitől az ember az anyaméhbe álmodja magát. A lábastermény után jönnek a fogastermények, ezekben farkasok és rókák­vannak hasonló módon összegömbölyödve, mint a pók. Ránézésre semmi különbség nincs köztük és az élő rókák között, csak annyi, hogy a szemük mintha befelé fordult volna, egy fekete dudor pihen a szem­ gödrükben. Egy farkasból összesen harminchétféle készítmény állítható elő, egy rókából tizennégy. A termény ebben az esetben természetesen nagyobb, mint a lábastermény, és ebből van egy fajta, a csirvik, melyben olyan állat rejtőzik, amilyenre nincs élő példa a környezetünkből. Hason­ ló a farkashoz, csak hat lába van, és hiányzik a farka. A fogasok után jönnek a tengeri termények, amelyekben a közepesnél nagyobb vízi állatok vannak. Ezeket a terményeket (különösen amelyik­ ben polipféle van) vízben kell kifőzni, mielőtt felnyitnánk, mert a ben­ nük szunnyadó magok nagyon gyakran felébrednek. A magokat körül­ vevő folyadék itt tele van ikrákkal, melyektől lila kiütések keletkeznek az ember kezén (kesztyűn keresztül is), kivéve, ha felforraljuk előtte a terményt. Ősszel, az utószezonban, gyümölcsszerű magvak nyugszanak a ter­ ményben, mint az alma meg a barack, csak ezek szivacsos húshoz hason­ ló anyagból állnak. Az, ami Karcsit leginkább érdekelte, az augusztusi termény volt. Az álmo­dók. Ebben a terményben emberek fekszenek, hímek és nős­ tények egyaránt, magzatpózban, mintha aludnának, a szemük csukva. Színtelen, sűrű­folyadék öleli körül őket. Négy-öt ember kell ennek a terménynek a learatásához, majd három ember dolgozza fel őket. 207


Ezekből­készül a legtöbb­és legértékesebb termék. Az utazók bőrét min­ den esetben tetoválás borítja, a tetoválás mintája egyedi. – Miért nem várjuk meg, míg felébrednek? – kérdezte Karcsi, mikor meglátta az első álmodó magot, egy fekete hajú nőstényt. Ha várnánk szeptemberig, felébrednének. Nem szabad megvárni, míg felébrednek. Egyszer, régen, talán még Béla bácsi koránál is sokkal régebben a falu­ beliek nem csoportosan végezték a feldolgozást, hanem minden ház külön-külön. Egy történet szerint volt egy férfi, közepes méretű földdel a birtokában. Van, aki szerint mindig is egyedül élt, mások szerint volt felesége és gyereke, de azok meghaltak balesetben vagy betegségben. Mindenesetre ő magában végezte a szüretelést és a feldolgozást. Egy szép napon a falusiak azt vették észre, hogy asszony van a háznál, cso­ daszép, magas nő. Örültek is neki, hiszen a gazda sokkal boldogabb lett, mint annak előtte, de hamar gyanússá vált a helyzet. Állítólag külö­ nös dolgok történtek abban az időben, gyerekek tűntek el, kacagásukat pedig­hol a föld alól, hol a falakból hallották szüleik. Sokak szerint az állatok beszélni kezdtek, a bor vérré változott, a falut pedig megszállta valami borzalom előérzete, a kutyák (amik nem beszéltek) egyfolytá­ ban vonyítottak, holttestek tűntek el a koporsókból, egyszer pedig a nap nem jött fel az égre. Mindenki biztos volt benne, hogy a világvége közeleg. Akkor látta meg egy asszony a gazda feleségét, amint vizet hord a kút­ ról. Ruhája elcsúszott a hajolgatásban, és kibukkant alóla a testét borító tetoválás. Az asszony megértette, honnan fúj a szél. Elmesélte a többi falusinak, mit látott, akik még aznap este a házhoz vonultak, és a gazda tiltakozása ellenére letépték a feleségről a ruhát, és így kiderült, hogy a nő egy felébredt utazó. A gazdát nyilván annyira kínozta a magány, hogy nem tudott ellenállni a szépséges nő látványának, és ahelyett, hogy fel­ dolgozta volna, megvárta, míg felébredt. A falusiak további kérdés nélkül agyonverték a nőt, a testét pedig szétdarabolták, de nem dolgozták fel. A gazda önkezével vetett véget életének. 208


Ezután állítólag a termények is megváltoztak; ha lehet hinni a régi­ legendáknak, a történtek előtt még volt egy olyan termény, melyben egy formátlan lény pihent, hasonló a gombához, ami nem aludt soha, és könnyen felvett bármilyen alakot. Azt beszélik, hogy ha nem dolgozták fel, ez a lény háznak vagy járműnek álcázta magát, és az emberekkel élt együtt. De erre semmilyen bizonyíték nincs. Akkortól vált szokássá a közös munka, hogy ne essen senki kísértésbe. Gazdaságosabb is a közösségi feldolgozás. Szóval amikor Karcsival feküdtünk a mezőn, alattunk az álmodók való­ ban a felszín felé tartottak a halottak valamikor-volt húsán keresztül. Az volt a játék célja, hogy minél tovább bírd ki a földön fekve, tovább, mint ellenfeled, miközben ő próbál megijeszteni. – Érzed már? Az nem egy elmozdult földdarabka, hanem egy ujj. Érzed­ezt a remegést? Most törnek ki a föld alól. Mindig vesztettem. Karcsi elképedve szemlélte az álmodókat és a feldolgozásukat. Ugyan­ úgy le kell hántani a héjat, mint a többi a terménynél, majd egy késsel elvágni a zsinórt, ami a gyökérhez kapcsolja őket. A magokat ezután ki kell emelni és ki kell nyújtani. Itt nem a végtagok levágásával kezdjük, hanem a törzset vágjuk szét, és kiemeljük a belső szerveket, amiket külön vedrekbe helyezünk. Mindegyik szervből más termék készül. Ezután le­ hántjuk a bőrt, majd letörjük a bordákat, mert azokból gyógyszer készül. Felnyitjuk a gerincet a gerincvelőért. A legértékesebb rész, mely a többi utazóban nincs meg, az a szőlő. Ezt a koponya alsó részében találjuk: egy borostyánszín gömb, nem nagyobb, mint egy szőlőszem, melyben, ha sokáig nézed, mintha egy óceán kava­ rogna lassan. Ezeket sértetlenül kell megőrizni. Generációk óta ugyanaz a vásárló viszi el a szőlőket, egy Zanó nevű, kövérkés figura. A többi terméket rendre teherautókon szállítják el idegen nyelveket beszélő kereskedők a világ minden tájára. Ezt senki sem mondja ki, de 209


valószínű, hogy miattuk nem tud a világ a termények létezéséről. Mindig van velük egy férfi, aki lefordítja a mondandójukat a mi nyelvünkre, de általában nincs miről beszélnünk. Mi odaadjuk az árut, cserébe ők pénzt adnak, és egyéb javakat, melyeknek hasznát vesszük. A falu szinte összes tévéjét ők adták, csakúgy, mint a kocsikat, modern sütőket, a munkaesz­ közök egy részét. Mi nem kérdezzük, kinek adják el az árut, ők pedig nem mondják. Már generációkkal a születésem előtt is így volt, és úgy tűnik, így is marad. Hozzánk nem érnek el a háborúk, sem a politika változásai. A kereskedők megvédenek minket mindentől. Vagy ők, vagy a földek. Karcsit hetente legalább egyszer le lehetett nyűgözni valamilyen új infor­ mációval a terményekről. Egyszer az iskolában voltunk, a folyosón feküd­ tünk, és elmondtam neki, hogy minden termény összekapcsolódik a föld alatt. Az iskola egyszerű épület, két teremmel, néhány kisebb helyi­séggel, egy folyosóval. Igazából a felnőttek több időt töltenek ott, mint a gye­ rekek, mert közösségi házként is üzemel, gyakran szerveznek ide mu­ latságokat és közös étkezéseket. Az iskolát soha nem zárják be, így, bár nem volt tanítás, mi ott ültünk a folyosó hűvösében, és beszélgettünk. Karcsinak volt egy fajta nézése, amivel nyilvánvalóvá tette, hogy új infor­ mációkra vágyik a terményekkel kapcsolatban. Végiggondoltam, mivel lehetne lenyűgözni. Végül választottam, és elmeséltem, hogy amikor az ember elég mélyre ás, akkor látja, hogy a termények mélyen a föld alatt fehér szálakkal kapcsolódnak egymáshoz. Minden ásónyi földdel tucatnyi ilyen kapcsolatot vág át az ember, ezért csak indokolt esetben szoktunk mélyre ásni. Ezért nem lehet kivenni a termények gyökerét sem. – Olyan, mint az emberi agy – mondta Karcsi. – Végtelen számú kap­ csolat. Megkérdeztem, hol látott ő emberi agyat, mire az felelte, hogy nem látott, csak tanult róla. Furcsa dolgokat tanulnak ezek a gyerekek a város­ban, gondoltam akkor. Mi nem tanultunk az emberi agyról az isko­lánkban. 210


Egyszer láttam, ahogy Karcsi nyers húst eszik, egy álmodó húsát. Levá­ gott egy darabot feldolgozás közben, majd gyorsan zsebre vágta. Mun­ ka után felosontunk a padlásra, és ott elővette a húsdarabot. Rászóltam, hogy mit csinál, ezt nem szabad, de suttogtam, hogy más meg ne hall­ ja. Igazából én is kíváncsi voltam. Állítólag a nyers álmodóhús nagyobb való­színűséggel vált ki allergiás reakciót, de jellegében kicsit másmilyet, mint az érintés. Van, aki speciális képességekre tesz szert, például Ajtós Robi, aki most már aggastyán, képes lett hegedülni, de kizárólag ugyan­ azt a dallamot. Van, aki évekig alszik tőle. Van, aki dolgokat tud meg má­ sokról vagy magáról. Van, aki meghal. A legtöbb esetben viszont semmi sem történik. A darab hús ott pihent Karcsi remegő kezében, a közelben halkan dongtak a méhek – volt egy kaptár valahol a padláson. – Ha elkapnak, nagyon megvernek – suttogtam neki. Rám vigyorgott. – Akkor csináljuk gyorsan – mondta, és bekapta a húsdarabot. Egyszer nagyon beteg lett, elkapott valami lázat. A kútról hordta a vizet­ a tengeri terményekhez, mikor összeesett. Majd' negyvenfokos láza volt már akkor, de a nagy munkában senki sem vette észre. A szeme fennakadt, haja csapzott volt az izzadtságtól. Felemeltük a földről, és az egyik kádba vittük, amiben vizet készültünk melegíteni a terményekhez, abba­hordta Karcsi a kútról a vizet. Most ő került a kádba, majd, miután kicsit­lejjebb ment a láza, bevittük egy hűvös szobába Halászék házá­ ban. Engem­bíztak meg, hogy maradjak mellette, cserélgessem a vizes boro­gatást a homlokán. A felnőtteknek vissza kellett menniük dolgozni. A termények feldolgozását nem lehet félbehagyni, különben az egész tönkremegy. Egész nap hordtam a friss borogatást, nedves ruhával törölgettem Karcsi izzadó homlokát. Óránként-kétóránként Juli néni, egy öregas�­ szony az utcából ránk nézett, hozott egy kis könnyű levest nekem is. – Karcsi meg fog halni? – kérdeztem tőle. 211


Juli néni arcán, a szája mellett, volt egy hatalmas anyajegy, amiből szőrszálak álltak ki, mint valami adó-vevő. Amikor a fejét mozgatta, a szőrszálak is ide-oda himbálództak. – Nem tudom, fiam. Vagy meg, vagy nem. – Nem kellene kórházba vinni? – Feldolgozunk, fiam. Nem lehet. Azzal távozott. Késő délután kezdett el Karcsi beszélni, lázálmában. Először nem értet­ tem, mit mond, csak motyogott, fejét jobbra-balra forgatta az átned­vesedett párnán. Megijedtem, hogy mi van, ha lázgörcse lesz. Nem tudtam pontosan, mi az, csak hogy veszélyes. Mi van, ha a motyogás már a lázgörcs jele? Kétségbeesetten néztem körül, de a felnőttek távol voltak, én pedig nem akartam Karcsi mellől elmozdulni. Karcsi kinyitotta a szemét, és egyenesen rám nézett. A pupillája kitá­ gult, természetellenesen sötét volt a tekintete. Az orrából folyt valami híg takony, de úgy tűnt, észre sem veszi. Felült az ágyban, de nem támasz­ totta magát a karjával, úgy nézett ki, mint akit zsinóron húznak felfelé. Nem mertem mozdulni, attól féltem, ha megmozdulok, akkor elvágom a zsinórokat, amelyek a testét tartják, és ő majd holtan hull vissza a párnák közé, én pedig majd rohanhatok ki a felnőttekhez, hogy meghalt a bará­ tom, míg én vigyáztam rá. Úgyhogy nem mozdultam meg. – Anya? – szólalt meg Karcsi. Nem tudtam, mit válaszoljak. – Anya? – kérdezte ismét. Pánik lett úrrá rajtam. Karcsi szemébe kiült a kétségbeesés. Megfogtam a kezét, égetett, mint nyáron a homok a talpunk alatt. – Itt vagyok – mondtam. – Anya! De jó, hogy itt vagy! Azt mondták, meghaltál! Olyan erősen szorította a kezemet, azt hittem, eltöri. – Nem haltam meg. Aludj, pihenned kell. Karcsi elmosolyodott, a feje visszahanyatlott a párnára, és lehunyta a szemét. Azonnal elaludt. 212


Megrágta a darab húst, és grimaszolva le is nyelte. – Milyen ízű? – kérdeztem. Soha nem kóstoltam a nyers terméshúst azó­ ta sem. – Nem tudom – mondta –, mint valami… Az arca elzöldült, olyan lett hirtelen, mint a tavaszi erdő. Vett néhány­ nagy levegőt, mint aki tüsszenteni készül, majd elhányta magát. A hányás­ nem tartozik az allergia jellemző tünetei közé, de azért megrémültem. Karcsi köpött egyet, majd felpillantott. – Nagyon szar volt. Mint a nyers zsír vattacukorral – mondta végül.­ Megszemlélte a hányását. – Mivel? – kérdeztem. – Ne nézzed már, mindjárt én is odarókázok. Rókázni. Ezt a szót tőle tanultam. – Nincs benne. – Mi? Közelebb hajolt a tócsához, elvigyorodott. – A darab, amit megettem. Nem jött ki. Tényleg nem. Akkor még nem érzett semmit. Kérdeztem tőle, és láttam rajta, hogy hazudni akar, de végül nem tette. Azt mondta, még nem tudja. Kirohantunk a padlásról, a forró nyári napsütésbe, és szétkergetett minket a szellő, mint a pitypang magjait. Az volt az utolsó igazán jó napunk. – Olyan lehet ez nekik, mint az iskola – mondta Karcsi, miközben tömte a buktát a szájába. Egy fa tövében ültünk, kendőbe csomagolva pihentek mellettünk a langymeleg lekváros bukták. Pihenőhét volt a feldolgozásban, ilyenkor az egész falu közösen süt-főz. Karcsival megragadtunk annyi süteményt, amennyit csak bírtunk, és elszaladtunk velük. – Kiknek? – kérdeztem. Lenyelte a buktát. Azt kívántam, bárcsak hoztunk volna magunkkal tejet meg egy kis kakaós csigát. 213


– Akik át akarnak jönni. Odaátról. Ezen elgondolkodtam. – De hol van az odaát? Összevonta a szemöldökét. – Hát… a túlvilágon. Ahol a halottak élnek. – De az hol van? – kérdeztem. Nem tudtam elképzelni, hogy a halot­ tak vannak valahol, ami nem a sír. Mit csinálnak: összejárnak, kártyáz­ nak? Akkor hogyan lennének halottak? Karcsi eldobta a bukta maradékát. Mindig csak azt a közepét ette meg, amiben a legtöbb lekvár volt. – Apám azt mondta, hogy az élet olyan, mint egy iskola. Felkészít arra, ami az élet után jön. Az arcom kérdőjellé változott. Karcsi a szemét forgatta. – A halálra. Az jön az élet után. De apa azt mondta, hogy a halál is valahogyan élet, csak másképpen. Ingattam a fejem. – A halál nem lehet olyan, mint az élet. Akkor nem lenne halál. – Apa azt mondta, csak azért hívjuk halálnak, mert nem tudjuk, mi van a másik oldalon. De van valami, és mi itt arra készülünk fel. Ezért olyan az élet, mint egy iskola. – Rendben. De hogy készülünk fel? – Azzal, hogy élünk. Beleharaptam a következő buktába, mert nem értettem semmit az egészből, közben igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki nagyon mély dolgokról elmélkedik. Karcsi folytatta. – Odaát is felkészülnek, mert ide akarnak jönni. Apa szerint amikor megszületsz, akkor jössz át abból a másik iskolából. Ez teljesen összezavart. – Milyen másik iskolából? – Hát… onnan, ahol a halottak vannak, meg akik még nem születtek meg. A miénk a déli iskola, az övék az éjféli, apa így mondta. – Éjféli iskola? 214


– Aha. Csak ők az életre készülnek azzal, hogy halottak. És itt jönnek át, a föld alól. Így születnek ide. Vállat vontam, nem akartam erről vitatkozni. A termények csak ter­ mények, nem élők, nem halottak. Anyag, amiből valamilyen más anyag lesz, ennyi az egész. Elképzeltem az iskolánkat, milyen lehet éjszaka, az ablaktáblákon beömlik a telihold fénye, a folyosó a sötétségbe vezet, a tantermek csendes kripták, ahol mint az álom fedi a padokat a por. A fali­óra mutatója mozdulatlan, örökké az is marad, mindig nulla óra nulla perc lesz az éjféli iskolában. Karcsi egész közel hajolt hozzám, pedig csak a fűzfák álltak hallótá­ volságon belül, ajka porcukortól fehér, zsírtól csillogó. – A hús működött – mondta –, csak nem azonnal. Hanem álmomban. Megrémültem. Nem akartam, hogy elmondja, mégis megkérdeztem. – Mit láttál álmodban? – Anyáékat. Eljöttek hozzám, álmomban. Nem úgy, mint amikor régen­álmodtam róluk, hanem igazán. Nem úgy néztek ki, mint régen, és nem is beszéltek úgy. De ők voltak, a lényegük. Nagyot nyeltem. – Odaát vannak. Az éjféli iskolában. Elmondták, hogy tudok átmenni. Ez az a hely, ahol át tudok lépni. Ezek a földek. Itt a legkeskenyebb a határ. Sokkal idősebbnek tűnt a valódi koránál, ahogy erről beszélt. – Láttad a helyet? Az… iskolát? – kérdeztem. – Csak az árnyait. Nincsenek rá szavak, hogy leírjam. Nem is akartam. – Azt mondták, megpróbálnának átjönni. De itt nem lehet átjutni. Azért vagytok ti, hogy ne lehessen, ezért kell megölnötök őket. – Mi nem ölünk meg senkit. Ezek nem élnek! – csattantam fel. – Nyugi, nyugi. Nem baj, hogy nem jönnek. Nem lennének önmaguk. Ezért kell nekem átmennem. – Neked? – Igen, nekem. 215


– Hogyan? – Nem világos? Meg kell halnom. A faluban nagyon kevés ember lesz öngyilkos. Nincs rá igazán oka sen­ kinek. Néha azért előfordul, hogy valaki olyat tesz, ami után nem tud tovább élni. Kovács Tibi például elütötte teherautóval a saját fiát. Vélet­ len volt, a gyerek a holttérben állt, de Tibi mégsem tudott megbocsátani magának. Meg tudom érteni, én sem tudtam volna. Tibi felakasztotta magát a háza pincéjében. Ugyanúgy eltemettük, mint bárki mást. Az is megesik, hogy valaki krónikusan lelkibajos, rajta már az elejétől látszik valamiféle melankólia, de az esetek nagy részében azok nem olyanok, akik ide születtek, hanem csak ide házasodtak. Egészen estig nem is beszéltünk a dologról. Én nem akartam, őrültség­ nek tűnt az egész. Most is annak tűnik. Egy ház falának vetettük a hátun­ kat, és néztük, ahogy a földeket vörösre festi a lemenő nap fénye. – Nem halnék meg igazán – törte meg a csendet Karcsi –, élnék tovább,­csak máshogy. – Nem fogok neked segíteni – jelentettem ki, remélve, hogy elég hide­ gen hangzik. – Nélküled nem tudom megcsinálni. Egyedül nem lehet. – Nem érdekel. – Akkor viszont a másik utat kell megpróbálnom. Rápillantottam. – Másik utat? – Másikat. Leugrom valami magas helyről. Vagy felakasztom magam. – Akaszd! – Hátha sikerül úgy is. De anyáék azt mondták, akkor kivet magából a föld. Vissza fogok jönni. Nem bánom, kíváncsi vagyok, milyen az… – Hagyd abba. – …de akkor nem jutok át. Aki visszajön a sírból, az nem jut át. Ezt mondták anyáék. – Hallgass el. 216


Nem hallgatott. Később verekedtünk is, nem játékból, hanem tényleg. Vérzett az arcunk, és horzsolások borították a karjainkat. Otthon még anyámék is elvertek, és napokig nem engedtek ki a házból. Végül mégis segítettem neki. Nem akartam látni, milyen az, amikor visszajön a föld alól. Az utolsó nap hajnalban keltünk, és kiszöktünk a házból. Még éjszaka volt, én pedig féltem, hogy felborítok valamit a sötétben. Borzongtunk a hűvösben. Már bántam, hogy nem csempésztem ki magamnak egy puló­vert is. Az utca végén találkoztam Karcsival. Volt nála ásó és lapát is, nálam­a lámpák. Elvettem tőle a lapátot, és a földek felé szaladtunk. Kicsit reméltem, hogy elered az eső, és bennragadunk a sárban dolgavé­ gezetlenül, de nem így történt. A sötétségben nem tudtam megállapíta­ ni, hogy hol lehetünk, de éreztem, hogy már messzire a házaktól, mikor Karcsi megálljt parancsolt. – Itt jó lesz – suttogta rekedt hangon. Ő is izgult. Felkapcsoltuk a két viharlámpást, és letettük őket a földre. Körülöt­ tünk nem volt semmi, se épületek, se fák. Karcsi megragadta az ásót. – Ne csak állj ott. Segíts! – Azzal beledöfte az ásót a talajba. Én is ásni kezdtem. Gondoltam, beszélgetünk majd közben, de erre­ esély sem volt. Karcsi megszállottan dolgozott, mint valami gép, úgy hányta a földet maga mellé halomba. Én sem akartam lemaradni, úgy­ hogy fél óra sem telt bele, már derékig a gödörben izzadtunk és liheg­ tünk. Föld soha nem adta magát olyan könnyen, mint akkor. Reméltem, hogy nem fog sikerülni, hogy a föld mélyét túl sűrűn növik be a gyöke­ rek, hogy tele van kavicsokkal és kövekkel, hogy kemény, mint a beton, és mi reggelre ájultan dőlünk majd ki, miközben épp csak bokánkig állunk egy mélyedésben. Nem így történt, egyik ásómozdulat sem volt nehe­ zebb az elsőnél. A horizont kékes színben derengett, és mi már vállig álltunk a gödör­ben. Máig nem értem, hogy haladhattunk olyan gyorsan. Felnőtt 217


emberként­sem tudnék kiásni egy akkora gödröt annyi idő alatt. Mi mégis megtettük. – Ez így jó lesz – mondta Karcsi, és kidobta az ásóját a gödörből, majd ő is utánamászott. Leültünk egy kicsit a friss halom tövébe. Elővettem egy szendvicset, és odaadtam Karcsinak. Főtt sonka volt benne, meg sajt. Magamnak is hoztam egyet. Egy darabig csendben ettünk. – Mi van, ha tévedsz? – kérdeztem végül. – Mi van, ha csak álmodtál? Ha csak egy álom volt, és nem ők jöttek el hozzád? Lenyelte a falatot. – Akkor tévedtem. Nem kérdeztem aztán semmit. Karcsi a lámpa fényében a földrakást vizsgálta, időnként belenyúlt és kivett belőle valamit. – Tényleg itt vannak. Közelebb hajoltam, hogy lássam, miről beszél. Gyökerek voltak, vékony,­fehér szálak, amik összekötöttek mindent mindennel. Karcsi vigyor­gott. – Sikerülni fog – mondta. – Sikerülni. A nyakamba borult, és megölelt. Levetette magáról a ruháit, és bedobta őket a gödörbe. Még egyszer szétnézett a földeken, majd ő is beugrott. Úgy nézett ki fentről, mint egy verembe esett állat. Integetett, mintha csak nyaralni menne, aztán lefeküdt a ruháira, és magzatpózba kucorodott. Én csak álltam és néztem, mintha minden tagom annyira átfagyott volna, hogy képtelen többé mozdulni. – Csináld már, kurva hideg van itt – sürgetett Karcsi. – Meg kell len­ nünk, mire feljön a nap. Vacogott a fogam, mint a gépfegyver a filmekben, úgy éreztem, a holdra is elhallatszik a koccanásuk. – Gyerünk már! – hallatszott újra. 218


Furcsa gondolat hasított belém. Arra gondoltam, ha mozgok, kevésbé fázom majd. Nem hiszem, hogy ez a gondolat a sajátom volt. Szeretném azt hinni, hogy nem. Megragadtam a lapátot, és betemettem a gödröt. Mire végeztem, a nap már kúszott felfelé az égen. Valahonnan madárszó hallatszott. A levegő átmelegedett, a földek kellemes, kora reggeli vörös­ be borultak. Mintha semmi sem változott volna meg, mintha minden ugyanaz lenne, mint korábban, mintha Karcsi soha nem is létezett volna. Elegyengettem a földet a gödör felett, összeszedtem a szerszámokat, és hazaindultam. Nem lett nagy ügy az eltűnéséből. Halászék úgy gondolták, elszökött, és láttam rajtuk, hogy egy kicsit meg is könnyebbültek. Nem nekik kell felnevelniük valaki más gyerekét. Egy darabig még beszéltek Karcsiról, de ennek elég hamar vége lett, nem töltött elég időt a faluban, hogy ér­ dekelje az embereket. Időnként eszembe jutott, hogy újra ki kellene ásni a gödröt, de mi értelme lenne? Így vagy úgy, Karcsi megkapta, amit akart. Később elmentem máshová tanulni. Látni akartam, milyen a világ többi része. Diplomát szereztem, munkába álltam egy gyárban. Egy nyári fellángolás után megházasodtam, de a szenvedély parazsa hamuvá lett, így a következő nyárra el is váltunk. Akkor hazaköltöztem. A faluba. Máshol nem jó igazán. Várom a napot, amikor engem is visszatesznek a földbe, ahonnan ki­ vettek. Remélem, hogy nem jövök majd vissza. Remélem, találkozom majd Karcsival, és tudni fogom, hogy sikerrel járt, és majd együtt ját­ szunk, mintha soha nem nőttünk volna fel, ott, az éjféli iskolában.

219

Veres Attila: Éjféli Iskolák  

A présházban és A visszatérés az éjféli iskolába című novellák.

Veres Attila: Éjféli Iskolák  

A présházban és A visszatérés az éjféli iskolába című novellák.

Advertisement