Page 1

Juszra Mรกrdini

Pillangรณ


ELSŐ FEJEZET

Már azelőtt úsztam, hogy járni tudtam volna. Apám, Ezzat, aki úszóedző, egyszerűen csak belerakott a vízbe. Túl kicsi vagyok még a karúszóhoz, apa ezért leveszi a műanyag rácsot a víz szélén lévő túlfolyóról, és belepottyant a sekély vízbe. – Ide nézz! Mozgasd így a lábad! – mondja apa. Úgy csinál a kezével, mintha evezne. Addig kalimpálok a lábammal, amíg rá nem érzek a mozdulatra. Sokszor megesik, hogy úgy kifárasztom magam, hogy álomba ringat a meleg víz. Apa észre sem veszi. Túlságosan lefoglalja a nővérem, Sara instruálása. Egyikünk sem a saját akaratából döntött úgy, hogy megtanul úszni. Nem emlékszünk rá, hogyan kezdtünk el úszni. Egyszerűen csak úszunk, mindig is úsztunk. Aranyos kisgyerek vagyok, a bőröm világos, hatalmas barna szemem van, hosszú sötétbarna hajam és vékony alkatom. Szörnyen félénk vagyok, és szinte soha nem beszélek. Csak akkor érzem biztonságban magam, ha anyukámmal, Mervattal vagyok. Ha anyának ki kell mennie a fürdőszobába, addig várok az ajtó előtt, amíg nem végez. Ha más felnőttek szólnak hozzám, némán hallgatom őket. Hétvégente általában meglátogatjuk a nagyszüleinket, akik a városban laknak. A nagyanyám, Juszra, akiről elneveztek, olyan, mintha a második anyám lenne. Földig érő, testhez álló abajája hosszú ráncai mögé bújok, miközben a nagyapám, Abu-Basszam édességgel próbál mosolyra fakasztani. Soha nem dőlök be neki, nagyapa ezért mindig azzal cukkol, hogy gyáva nyúl vagyok.

9


Sara három évvel idősebb nálam és a tökéletes ellentétem. Lehetetlen elérni, hogy csendben maradjon. Örökké felnőttekkel fecserészik, képes még vadidegeneknek is halandzsázni a boltokban. Előszeretettel zavarja meg a teadélutánokat azzal, hogy a nagyi kanapéján állva hablatyol, és közben úgy hadonászik a karjával, mintha beszédet mondana. Ha anya megkérdezi, milyen nyelven beszél, Sara azt feleli: angolul. Nagy család a miénk. Anyának és apának összesen tizenegy testvére van. Mindig ott vannak körülöttünk az unokatestvéreink is. Set Zainabban élünk, egy kisvárosban Szíria fővárosától, Damaszkusztól délre. Apa bátyja, Gasszan a szemközti házban lakik. A gyerekei, akik az unokatestvéreink, minden nap átjönnek hozzánk játszani. Az úszás nálunk családi szenvedély, és apa elvárja tőlünk, hogy mi is rajong­junk érte. Apa összes testvére úszóedzésekre járt gyerekkorában. Apa kamaszként benne volt a szír úszóválogatottban, de abba kellett hagynia, amikor bevonult a kötelező katonai szolgálatára. Miután Sara megszületett, edzőként tért vissza az uszodába. Apa mindig is szenvedélyesen hitt a saját tehetségében. Egy alkalommal, még a születésem előtt, bedobta Sarát a vízbe, hogy bizonyítsa, milyen jó edző. Meg akarta mutatni a többieknek, hogy még a karon ülő lányát is képes megtanítani úszni. Anya halálra vált arccal nézte, mit művel, míg apa végül ki nem halászta a vízből a nővéremet. Négyéves koromban apa állást kap a damaszkuszi Tisreen Sportközpontban, amely a szír olimpiai bizottság otthona. Apa engem és Sarát is beírat az úszóedzésekre. Elintézi, hogy velem egy másik edző foglalkozzon, amíg ő a hétéves nővéremet edzi. Hetente háromszor edzek a hátborzongató olimpiai medencében. Az épület három oldalán végigfutó alacsony, keskeny ablakok szolgálnak fő fényforrásként. Az ablaküveg felett fémredőnyök zárják ki az uszodából a vakító napsütést. Az egyik sötétítőn a szír elnök, Bassár el-Aszad hatalmas portréja lóg, közvetlenül az eredményjelző tábla mellett. A medence vize mindig jéghideg. De hamar rájövök, hogy megvan az előnye, ha az ember kicsi, félénk és aranyos. Az új edzőm odáig van értem. Sikerült az ujjam köré csavarnom. 10


– Fázom – motyogom, és tágra nyílt szemmel az edzőmre bámulok. – Tessék, kicsim? – kérdezi az edző. – Fázol? Fogd csak meg a törülköződet és menj ki szépen a napra egy kicsit, jó? Tessék, habibti? Tessék, édesem? Éhes is vagy? Gyere, kapsz sütit. A következő négy csodás hónapban alig vagyok a medencében. De apa elől így sincs menekvés. Egy nap, edzés után összefutok vele. A medence üres, apa már a következő edzésére készülődik. Anya már itt van, hogy szokás szerint hazavigyen minket, és most csendben várakozik a medence szélén. Apa észrevesz, mielőtt még anyához érnék. – Juszra, gyere csak ide! – kiált utánam. Összébb húzom a törülközőt a vállamon, és odasietek hozzá. Amikor már elég közel vagyok, letépi rólam a törülközőt, felemel és bedob a vízbe. Kapálózva feljövök a felszínre, és levegőért kapkodok. Kétségbeesve csapkodok a karommal és a lábammal. Négyhónapnyi napozás és sütizés megtette a hatását. Apát nem lehet becsapni. Elfelejtettem, hogyan kell úszni. A szitkozódásától zeng az egész uszoda, és a fülemben csengenek a szavai. Kievickélek a medence szélére és megkapaszkodok. Nem merek felnézni. – Mit műveltél? – ordítja. – Mi a fenét műveltél? Kikászálódok a vízből és felállok. Erőt veszek magamon, és apa szemébe nézek. Nagy hiba. Apa felém tart, és majd' felrobban a dühtől. Pár lépés alatt előttem terem. A csempére meredve várom a büntetést. Apa lehajol hozzám. – Mi a franc történt veled? – ordítja. – Mit művelt veled ez az alak? Apa meglöki a vállam és visszahajít a medencébe. Háttal a vízbe csapódok, az orrom telemegy klóros vízzel, de kiúszok a felszínre, a rémülettől elkerekedett szemmel vergődök összevissza, akár egy horogra akadt hal. Kapálózva visszaevickélek a medence széléhez, és egyre csak a vizet bámu­lom. – Kifelé! Gyere ki most azonnal! – ordítja apa. Kivonszolom magam a vízből, és kissé távolabb menekülök tőle. Rémül­ ten figyelem. Az arcáról lerí, hogy képes lenne egész nap ezt csinálni velem. 11


Addig fog a vízbe lökdösni, amíg el nem kezdek úszni. Megint elindul felém. Esdeklő pillantást vetek az anyámra. Rezzenéstelen arccal bámul minket a medence melletti székről. Semmit sem lehet kiolvasni a tekintetéből. Egy szót sem szól. Az úszómedence apa birodalma. – Elment az eszed, Ezzat? Félresandítok. Husszam bácsikám az, apa legfiatalabb öccse. A megmentőm. – Mi a fenét művelsz? – ordítja Husszam felénk sietve. Apára pillantok. Az arca még mindig lángol, de bizonytalannak tűnik, mintha habozna. Ki kell használnom. Anyához osonok, és a szék lábai közé kuporodok. Lerántom magam elé hosszú szoknyáját. Egyszeriben megnyugtatóan távolinak hat a veszekedés a medence mellett. Anya fészkelődni kezd a széken. Itt biztonságban leszek, amíg apa le nem nyugszik. Ettől kezdve apa egy percre sem téveszt szem elől. Több edzőnek már nem fogja hagyni, hogy elkényeztessen. Az ő lánya vagyok. Ha akarom, ha nem, úsznom kell. Felfújható karúszót ad rám, és Sara korcsoportjával rak egy medencébe. Amíg a többiek edzenek, én a medence másik szélén lebegek. A nagyobb­ gyerekek kíméletlenek hozzám. Félrelöknek az útból, a víz alá nyomnak. Gyorsan megtanulom, hogyan tartsam távol őket magamtól, és ha kell, mélyebbre merülök a víz alatt, amíg a többiek a fejem fölött gázolnak. Apa szépen lassan leereszti a karúszóimat, aztán, amikor már úgy megy az úszás, mint régen, leveszi rólam. Gasszan bácsikám azon a nyáron költözik a családjával Damaszkusz egyik külvárosába, Darajába, nyolc kilométerre a belvárostól. Anya és apa úgy döntenek, hogy mi is odaköltözünk, egy hosszú, egyenes úton álló hatalmas házba Daraja és a szomszédos kerület, Al Moadamjeh határán. Mi kapjuk a legnagyobb szobát Sarával. A ház elején van, és mivel a külső fala teljes egészében üvegből áll, egész nap fényárban úszik. Anya és apa hálószobája kisebb, hatalmas fehér franciaággyal a közepén, amit nagyapa és nagymama ajándékozott nekik. Sarával sikerül tönkretennünk, mert összefirkáljuk anya sminkjével. Az egyik kedvenc játékunk a 12


nővéremmel, hogy anya ruháit egy kupacba rakjuk a padlón, és a halom tetejére ülünk, mint a királykisasszonyok. Sok időt töltök az erkélyen, onnan bámulom a nyüzsgő utcát vagy a háztetőket, a környékbeli mecsetek csúcsos minaretjeit. A szüleink nem épp a legvallásosabb muszlimok, de úgy nevelnek minket, hogy tudjuk, mik a szabályok. Tiszteletre tanítanak minket, és ami még ennél is fontosabb, arra, hogy a jó muszlim tisztelettudó. Tiszteld az idősebbeket, a nőket, a más kultúrához és valláshoz tartozókat. Tiszteld anyádat. Tiszteld apádat. Főleg, ha az utóbbi az úszóedződ. Apa szereti elválasztani egymástól a szerepeket. Az uszodában edzőnek kell szólítanunk. Otthon hívhatjuk apának, de gyakorlatilag otthon is az edzőnk marad. Az edzés soha nem ér véget. Rettegek a péntekektől, amikor kezdetét veszi a hétvége, mert apa minden héten kivárja, amíg lehe­veredünk a kanapéra, bemasírozik a nappaliba és összecsapja a tenyerét. – Gyerünk, lányok! Hozzátok a gumipántot, megerősítjük a vállatokat! Lekászálódunk a kanapéról, hogy megkeressük a gumipántokat. Apa a nappali ablakához köti őket és kezdetét veszi az edzés. Apa edzésprogramjának legjobb része az, amikor sportközvetítéseket nézünk a tévében. Végignézzünk az úszó világbajnokság és az atlétikai világbajnokság ös�szes versenyét, mind a négy Grand Slam-tornát és a Bajnokok Ligáját. Megszállott FC Barcelona-drukker lesz belőlem. Apa egyetlen értékes másodpercet sem hagy kárba veszni a közvetítésekből. Az úszástechnikák közötti legapróbb különbségeket is megmutatja nekünk. A focisták egyéni stílusáról áradozik. Dicséri a teniszjátékosokat, ha azok földbe döngölik az ellenségüket, de rosszalló tekintettel nézi, ha nem bírják a nyomást és összeroppannak. Némán bólogatva hallgatjuk, amit mond. Hatéves koromban, egy késő nyári napon a 2004-es athéni olimpiai játékok döntőit nézzük a tévében. Épp a százméteres férfi pillangó döntője megy. – A 4-es pályát figyeljétek! – mondja apa. – Az ott Michael Phelps. Az amerikai. 13


Feszült csönd telepedik a nappalira. Megszólal a dudaszó. A nyolc úszó nyílvessző módjára a vízbe vetődik. Víz alatti kamera mutatja Phelps tekergőző­csípőjét, hosszú lábát és rebbenő bokáját, amelyekkel a vizet szeli. A versenyzők hatalmas loccsanással törnek elő a vízből. Phelps majdnem egy méterrel lemarad riválisától, Ian Crockertől. Reménytelennek tűnik, hogy győzzön. Phelps kolosszális válla megfeszül, és belecsapódik a vízbe. Szerteszét fröccsen a víz, ahogy megcsinálja a bukófordulót. Előbukkan a vízből, de még mindig le van maradva. Nem fog sikerülni neki. Negyven méter van hátra, harminc, aztán huszonöt méternél Phelps elkezd kétszer olyan gyorsan sprintelni. Beéri Crockert. A szemem a tévé képernyőjére tapad. Fej-fej mellett haladnak a versenyzők, lélegzet-visszafojtva figyelem őket. Mindjárt célba érnek. Három, kettő, egy. Phelps és Crocker megérintik az időmérőt. Phelps a győztes. Elhappolta az aranyat Crocker orra elől. Négy századdal győzött. Megbűvölten bámulom a képernyőt. Apa felugrik és az öklével a levegőt püföli. Visszafordul felénk. – Na, látjátok?! Phelps letépi a szemüvegét, és a kijelzőre mered. Győzedelmesen a magasba lendíti mindkét karját. A homlokomat ráncolva figyelem az arcát, és azon tűnődöm, vajon megérte-e ez az egész az érzésért. Ez a sok szenvedés, a rengeteg áldozat a győzelem egyetlen pillanatáért. Nem én döntöttem úgy, hogy úszó leszek. De abban a pillanatban eldőlt a sorsom. Ég bennem a tűz. Ökölbe szorítom a kezem. Már nem érdekel, mibe kerül, követni fogom Phelpst a csúcsra, egészen az olimpiai aranyéremig. Soha nem adom fel.

14


MÁSODIK FEJEZET

Apa azt akarja, hogy mi legyünk a világ legjobb úszói. A legeslegjobbak. Az egész világon. Bármit megtenne érte. Hatalmasak az elvárásai, és muszáj megfelelnünk. Phelps csodába illő athéni győzelme után néhány héttel elkezdem az általános iskolát. A suli és a hozzá tartozó középiskola Damaszkusz nyugati részében áll, a Mazzeh nevű negyed egyik terén. Csak át kell verekednem magam az épületeken. A legalsó lépcsőfokról nézve úgy fest, mint egy égig érő létra. Egy este, nem sokkal a tanévnyitó után apa leültet maga mellé. – Juszra, holnaptól kezdve profi úszóversenyző vagy. Mostantól fogva naponta két órát fogsz edzeni. A nővéreddel együtt a damaszkuszi ifjúsági úszócsapat tagjai lesztek. Világos? Bólintok. Nem kéri ki a véleményemet, csak közli velem a tényeket. A gyomrom egyszerre ugrik össze az izgalomtól és a félelemtől. Magam előtt látom úszókarrierem fokait, akárcsak az iskolaépület lépcsőjét. A követ­kező lépés a szír válogatott, amelynek tagjaként nemzetközi versenyeken fogom a hazámat képviselni. Onnantól már csak karnyújtásnyira lesz az olimpia. Hozzászokom Sara szigorú napirendjéhez. Apa olyan szigorúan fog minket, mintha csak a seregben lennénk. Minden nap korán reggel kezdődik a tanítás és délig tart. De számunkra még nem ér véget a nap. Apa minden nap az iskola kapujánál vár minket, hogy elvigyen az uszodába. Vannak napok, amikor egyáltalán nincs kedvem úszni. Apa ilyenkor egyetlen pillantással elintéz minket. A kocsiban tilos zenét hallgatnunk, és semmi másról nem beszélhetünk, csak az úszásról. Apa annyit szónokol­ 15


az úszástechnikáról, hogy a végén már kívülről fújjuk az összes mondatát. Anya minden nap eljön az uszodába, és a lelátóról nézi, ahogy edzünk. Egy nap apa Sara vállát nyújtja edzés előtt egy másik edzővel. A nővérem letérdel, apáék pedig hátrahúzzák behajlított könyökét. Mindketten utáljuk ezt a nyújtást. Fájdalmas tud lenni, de segít, hogy a vállunk kellően rugalmas legyen az úszáshoz. Apa ilyenkor mindig azt hajtogatja, hogy maradjunk nyugton. De Sara most összerezzen, elrántja magát apa és az edző keze közül és ordít a fájdalomtól. Rettenetesen szenved, anya és apa ezért orvoshoz viszi. Megröntgenezik és kiderül, hogy eltört a kulcscsontja. Sara heteken át nem edzhet, de apának a szeme se rebben. Egy ilyen aprócska baleset nem fogja derékba törni a lánya karrierjét. Amint Sara kulcscsontja begyógyul, már mehet is vissza a medencébe. Apa nem bánik vele kesztyűs kézzel. Még keményebben dolgoztatja, hogy behozza a lemaradást. Azon a nyáron megyek először edzőtáborba. Sarával nem kell messzire utaznunk. Szíria legtehetségesebb fiatal úszói Damaszkuszba jönnek a nyári szünetben, hogy itt edzenek. Mi is a tisreeni medence melletti sportszállóban lakunk a többi sportolóval. Sara, aki ekkor tízéves, a szír nemzeti válogatott tinédzsereivel lóg együtt. Mivel félénk vagyok, inkább a nővérem közelében maradok. Az idősebb gyerekek szépen lassan előcsalogatnak a csigaházamból. Az egyikük, egy idősebb, Ehab nevű fiú folyton engem cukkol és kisegérnek hív. Ramival is az edzőtáborban ismerkedek meg. Aleppói, de gyakran jön Damaszkuszba edzeni. Tizenhat, hét évvel idősebb nálam, de életre szóló barátságot kötünk. A táborban én vagyok a legfiatalabb, Rami ezért mindig nagyon kedvesen bánik velem. Jóképű srác szabályos vonásokkal, nyílt tekintettel. A haja és a szeme is sötét. Az összes lány engem irigyel, amiért barátok vagyunk. Nincs sok női úszó a táborban. Sokan abbahagyják az úszást kamaszkorukban. Néhányan azért fejezik be, mert nem látnak benne jövőt, vagy akkor intenek búcsút neki, amikor egyetemre mennek. De még ennél is többen vannak, akik azért hagyják abba, mert ebben a korban döntik el 16


a muszlim nők, hogy hidzsábban fognak-e járni, ami egyszerre jelenti a fátylat és az illemtudó, visszafogott iszlám öltözködési stílust. Szíriában senkinek sem kötelező hidzsábot viselnie, és sok muszlim nő dönt úgy, hogy nem öltözködik így, különösen a nagyvárosokban. Mindkettő teljesen elfogadott a hívő muszlimok számára, ha a ruháik nem mutatnak túl sokat a testükből. Ezen a ponton ütközik az úszás a hagyománnyal. Ha  az ember fürdőruhában edz, nehézséget jelent hidzsábban járni. Pedig a dolog világos: úszás közben nem viselünk hidzsábot. Sokan nem értik, mit akarunk az úszással. Nem látják, milyen kemény, áldozatos munkát és kitartást követel. Csak azt látják, hogy fürdőruhában vagyunk. A szomszédaink és az osztálytársaim szülei anyám képébe vágják, mennyire helytelenítik a dolgot. Néhányan azzal jönnek, hogy illedelmes kislányok egy bizonyos életkor után már nem viselnek fürdőruhát. Anya ügyet sem vet rájuk. Azon a nyáron, amikor kilenc éves leszek, anya elhatározza, hogy megtanul úszni. Mivel hidzsábot visel és fátyol takarja a haját, Tisreenbe nem jöhet úszni, így egy másik uszodába, egy kizárólag nőknek szervezett tanfolyamra jár. Apa nagyon örül, hogy anya úszni tanul, és végül saját maga tanítja. Apa mintha meg se hallaná a pletykákat. Semmi sem állhat az útjába annak, hogy a lányai ússzanak. Egyre jobban megmutatkozik az edzésprogramja eredményessége. Azt akarja, hogy rövid és hosszú pályán is jók legyünk, és egyre gyorsabban úszunk pillangó- és gyorsúszásban is. Sarának bámulatosan izmos lett az alakja, annak ellenére, hogy csak tizenkét éves. Ígéretes tehetségnek tartják, és a szír válogatott edzői is felfigyelnek rá. Apa magánkívül van az örömtől, mégha ez azzal is jár, hogy Sara így már nem a saját tanítványa, csak a kislánya. Én viszont még egyszerre vagyok mindkettő. Nem sokkal azután, hogy Sara a nemzeti válogatottal kezd el edzeni, apa egy nap elvisz minket, a tanítványait, megnézni őket, amíg az edzőteremben edzenek. Mi még túl kicsik vagyunk a súlyzózáshoz, apa ezért a gyakorlatokat magyarázza nekünk, amíg Saráékat nézzük. A lehúzó gépek köré gyűlünk, és az egyik lány, akivel együtt úszom, hirtelen lerántja a 17


hozzám legközelebb eső gép karját. Nehezebb, mint hitte, ezért elengedi, a kar így visszacsapódik és pont a szemem alatt talál el. Felordítok. – Mi van már megint, Juszra? – kérdezi apa. Kiserken a vér az arcomon. A szemem megtelik könnyel. Apa a tenyerébe fogja az államat és maga felé fordítja, hogy megnézze az arcomat. – Semmiség. Ne nyafogj! Visszaterel minket a medencébe, hogy elkezdjük az edzést. Reszketve állok a rajtkövön. Kezdetét veszi az edzés. Nincs más választásom. Be kell ugranom a vízbe. A sebet szinte égeti a klór. Megkapaszkodom a medence szélében. Végül az egyik gyerek apja ment meg, miután közli apámmal, hogy orvoshoz kell vinnie. Apa összeszorítja a fogát. Bosszantja a dolog. Int, hogy másszak ki a vízből, és edzés után elvisz kocsival a sürgősségire. Az orvosoknak végül össze kell varrniuk az arcom felső részén lévő sebet. Ettől kezdve betegesen rettegek attól, hogy megsérülök. Nem a fájdalom miatt, hanem mert az edzésnek akkor sincs vége. De van, amitől így sem óvhatom meg magam. Például a fülgyulladástól. Borzalmas, mintha valaki egy lufit próbálna felfújni a fejemben. Nem kell iskolába mennem, de az edzést így sem úszom meg. Apa nem bízik az orvosokban, főleg, ha azt akarják, hogy ne ússzak. De egy alkalommal annyira elviselhetetlen a fájdalom, hogy nem bírok mást, csak ordítani, miközben anya az orvossal egyezkedik. De az orvos hajthatatlan. – Kilyukadt a dobhártyája – mondja a doktornő. – Ki van zárva, hogy a gyerek úszni menjen. Legalább egy hétig nem úszhat. Anyára pillantok, aki felvont szemöldökkel nagyot sóhajt. – Ugye, megmondod apának? – könyörgök neki. – Én képtelen vagyok rá. Nem akarom megmondani neki. Végigsírom az utat az uszodáig. Rettegek attól, hogy mit szól majd apa, ha megtudja. Apa a medence szélén vár minket. – Na, mi az ítélet? – kérdezi. Anya közli vele. Apa őrjöng. – Mi a fenét hadovál ez a doktornő? Egy egész hétig? Egy másik orvos szakvéleményét is ki akarom kérni. 18


Visszaülünk a kocsiba, és anya elvisz egy másik orvoshoz, aki közli, hogy nincs semmi baj, nem lyukadt ki a dobhártyám, úgyhogy az edzéseket sem kell kihagynom. Apa repesve fogadja az örömhírt. Én pedig kínok között folytatom az úszást. Nem sokkal később, egy reggel az iskolabuszt várjuk Sarával, amikor hirtelen összeesek. Fél percig nem térek magamhoz. Apa az erkélyről látja, hogy összeestem és kirohan hozzánk a házból. Kórházba visz, de az orvosok értetlenül állnak az ájulásom előtt. A fülemhez lehet köze. Vagy a szememhez. Szemészhez küldenek, aki megállapítja, hogy rövid­látó vagyok. Attól fogva szemüveget vagy kontaktlencsét viselek, de ettől függetlenül továbbra is megtörténik, hogy időről időre elveszítem az eszméletemet. Nagyjából ez idő tájt viszkető, vörös foltok jelennek meg a nyakamon. Az orvosok szerint pikkelysömör. Apát nem zavarja, amíg nem vagyok eltiltva az úszástól. Bár már nem apa Sara edzője, továbbra is kiemelt figyelemmel kíséri a fejlődését. Közelednek a Pánarab Játékok, és apa azt szeretné, ha Sara is Kairóba utazna a szír csapat többi tagjával. A bajnokságon először lehet öttusában is indulni, és apa megtudja, hogy a csapatnak még nincs női versenyzője a vegyes váltóra. Sara edzői megkérdezik a nővéremet, nincs-e kedve kipróbálni a futást és a lövészetet az úszás mellé. Sara a Tisreen sportközpontban tölti a nyarat, hosszútávfutással és lövészettel. Néhányszor én is elkísérem, és egyszer nekem is megengedi, hogy kipróbáljam a pisztolyt. A fegyvere nehéz, hideg és nem áll kézhez. Nem igazán tetszik. Az edzők meg vannak elégedve Sarával, ezért novemberben a nővérem is Kairóba utazik a szír csapattal. Gyorsan fut, magabiztosan céloz a fegyverrel és szélsebesen úszik a medencében. Ezüstérmet szereznek a csapattal váltóban, és ezzel Szíria ötödik lesz az éremtáblázaton. Apa magánkívül van az örömtől, amikor hazatérnek. – Még az is lehet, hogy az elnökkel is találkozol! – mondja lelkesen Sarának. A következő héten az edzők megbeszélést tartanak, ahol bejelentik, hogy most már biztos: Szíria elnöke, Bassár el-Aszad minden versenyzővel­ találkozni akar, aki érmet szerzett a játékokon. Sara a legfiatalabb közülük. 19


Nem kell iskolába mennie, sőt még az egyik vizsgáját is megússza, de így is megkapja a legjobb jegyet. Sugárzó arccal jön haza az elnöki palotából. – Na, mi történt? – kérdezi anya. – Sorba kellett állnunk, hogy találkozhassunk vele – feleli Sara vigyorogva. – Hihetetlen, hogy tényleg létezik. – Mondott neked valamit? – faggatja tovább anya. – Azt mondta, büszke rám, mert én vagyok a legfiatalabb – mondja Sara büszkén. – És azt is mondta, hogy csak így tovább. Azt mondta, ha tovább nyerem a versenyeket, újra találkozni fogunk. Rendes volt és normális, mint bárki más. Anya és apa arca ragyog a büszkeségtől. Hatalmas dicsőség a családunk számára, hogy a nővérem találkozott az elnökkel. Azt a csoportképet, amin Sara az elnökkel látható, az iskolájában is felakasztják a falra. Apa csináltat egy nagyított másolatot, bekeretezteti és kiakasztja a nappalink dicsőségfalára. Néhány héttel később anya közli velem és Sarával, hogy terhes. Felkavar a hír. Többé már nem én leszek a legfiatalabb, a legkisebb, a legaranyosabb. Egy szót sem szólok, csak mosolygok. Márciusban, épp abban a hónapban, amikor betöltöm a tizet, megszületik a húgom, egy pici angyalka hatalmas égszínkék szempárral. Anya Sahednek hívja, ami azt jelenti: méz. Mind elolvadunk tőle. Majd' kiugrok a bőrömből, annyira örülök, hogy van egy kishúgom. Míg apának az úszóeredményeink körül forognak a gondolatai, anyát az iskolai teljesítményünk foglalkoztatja. Sarának és nekem is jól megy az angol, anya ezért magántanárt fogad mellénk, hogy még gyorsabban haladjunk a nyelvvel. Apa megismerteti velünk az amerikai popzenét. Mind rajongunk Michael Jacksonért. Olyan elmélyülten tanulmányozzuk a dalszövegeit, mintha vizsgakérdések lennének. Állandóan fülhallgató van a fülünk­ben, iskolába vagy uszodába menet, vagy útban hazafelé a nagyszüleink házából. Néha megkérdezem Sarától, hogy egy-egy angol szó mit jelent és hogy írják. Sara angolul írja a naplóját, hogy anya és apa ne tudják elolvasni. 20


Ha épp nem edzésen vagyunk, akkor a 2008-as pekingi olimpiát nézzük Sarával és apával. Anya néha csatlakozik hozzánk Saheddel a karján. Phelps miatt az egész pekingi olimpia az úszásról szól. Lenyűgözve figyelem, ahogy egymás után nyeri az aranyérmeket, rekordszámú győzelmet aratva. Az egész világ megőrül érte. Az arab újságok „új olimpiai legenda”ként emlegetik. Az első számú olimpikonként. Lélegzet-visszafojtva várjuk a százméteres pillangó férfi döntőjét. Szinte tapintható a feszültség, ahogy a szerb úszó, Milorad Čavić kijelenti, hogy meg fogja akadályozni, hogy Phelps a hetedik aranyát is megszerezze. A versenyzők felsorakoznak a startkövön. Crocker is ott van közöttük. A kamera végigpásztáz rajtuk. Alaposan szemügyre veszem a nyakukat, a karjukat. Hihetetlen! Phelps olyan, akár egy izomkolosszus. Szinte szikrázik a levegő a nappalinkban, annyira feszült mindenki. Apa ragaszkodik hozzá, hogy néma csendben nézzük a döntőt. A startjel után mind a vízbe ugranak. Čavić és Crocker vannak az élen, ahogy feljönnek a felszínre. Csapkodva szelik át a medence vizét. Az első hossz végén Phelps a hetedik helyen áll. Visszatartott lélegzettel várom, hogy a szokásos formájába lendülve mindent kiadjon magából. Harminc méter van hátra, aztán húsz, és Phelps megelőzi Crockert, de Čavić még mindig az élen. Szinte már fej-fej mellett haladnak. Létezik, hogy ennyire a végére hagyja Phelps? Gyerünk már! Hagyd le Čavićot, gyorsabban, gyorsabban! Már csak tizenöt méter van hátra, amikor Phelps gőzerőre kapcsol. Felhozza magát, pontosan egyvonalba kerül Čavić-tyal. Felsikoltok, amikor egyszerre érintik meg a kijelzőt. Hihetetlen, hogy megint megcsinálta! Megint aranyérmes! Egyetlen századmásodperccel győzött. Phelps felordít, és a vízbe csap hatalmas karjaival. Apa felugrik. – Láttátok ezt? Ilyen egy győztes, lányok! Ilyen egy igazi olimpikon. Sarával egymásra vigyorgunk. – De hogyan fogunk mi is eljutni ide? – kérdezem apától. – Hogyan jutunk el az olimpiára? 21


– Kemény munkával – feleli apa, és visszafordul a képernyő felé. – Ha isten is úgy akarja, egy nap ti is odajuttok. Az nem igazi sportoló, akinek nem az az álma, hogy kijusson az olimpiára. Egy darabig Sara a szír csapat ifjú csillaga. A rövid pályás pillangó és vegyes úszás is jól megy neki. De a pekingi olimpiát követő ősszel bukdácsolni kezd a teljesítménye. Ingadozik a szintideje, és az edzői kezdik elveszíteni a türelmüket. Mintha hetente váltana edzőt. Apa tanítványai közül én és egy másik lány, Carol vagyunk a leggyorsabbak. Mi leszünk apa saját kis sztárjai. Az úszóválogatott tagjait a rivá­lisának tekinti, Sarát is beleértve. Megversenyezteti Sarát és Carolt százméteres pillangón. Apa mindenkit odacsődít, hogy megnézzék a versenyt: minket, a tanít­ ványait, edzőket, úszókat és Sara csapattársait. A pálya szélén apa nem az apánk, hanem az edzőnk. Sara, aki a startkőre áll Carollal, nem a lánya, hanem a tanítványa ellenfele. Üres tekintettel bámulom a medencét. Fogal­ mam sincs, kinek kellene drukkolnom. A rajtjel után Sara és Carol a medencébe ugranak. Carol jön fel elsőként a víz felszínére, Sara csak utána. Az ötvenméteres fordulónál Sara egy teljes testhosszal le van maradva. Kitart ugyan, de Carol felgyorsul az utolsó huszonöt méteren, és legalább öt másodperccel veri Sarát. Apa győzedelmesen a levegőbe bokszol, és a válogatott edzőire vigyorog. Győzött a kis sztár tanítványa. Útban hazafelé síri csönd van a kocsiban. Sara kibámul az ablakon, a fejhallgató a fején. Amint belépünk a házba, apa megint úgy viselkedik, mint az apánk. Nekitámad Sarának. – Mi a fene ütött beléd? – ordítja. – Romlott a teljesítményed. Oda a kiváló eredményeid! Sara szeme szinte szikrát hány a dühtől, olyan ideges. – Ennyi, vége! – folytatja apa. – Többé nem mész át edzés után a barátaidhoz! Nincs több kosarazás. Majd én rendbe teszlek téged. Mostantól fogva én foglalkozom veled. Visszajössz hozzám.

22


Sara sírva fakad. Visszarakja a fejhallgatót, felkel a kanapéról és kimasírozik a szobából. Kimaradok a veszekedésükből. Sara majd jól kisírja magát és megnyugszik. Sara ezután együtt edz velem és Carollal, apa szárnyai alatt. Néhány hónappal később fájdalmas grimasszal az arcán mászik ki a medencéből, a jobb vállát szorongatva. – Nem bírok tovább úszni – mondja apának. – Nem bírom megmozdítani a vállam. Anya orvoshoz viszi, aki egy hónap pihenést ír elő és felír neki valami krémet. Apa nem örül a dolognak. Sara egy hónap múlva visszatér edzeni, de a kihagyás miatt megint romlik a szintideje. Beletelik két hónapba, mire sikerül visszaküzdenie magát arra a szintre, ahol volt. Aztán tavasszal a másik válla is megadja magát. Az orvosok nyugtalannak tűnnek, és újabb egy hónap pihenőt írnak elő neki. Anya megpróbál segíteni Sarán. Amióta megtanult úszni, vízi aerobicot oktat egy Damaszkusztól egy órányira lévő gyógyfürdőben, Darához közel. Gyógymasszázzsal is foglalkozik, és Sara vállán gyakorol. Sara nem sokkal később folytatja az edzéseket. Keményebben dolgozik, mint valaha, hogy visszanyerje korábbi formáját. Noha nem vallja be nekem, látom rajta, hogy már nem élvezi az úszást. Más dolgok kezdik érdekelni. Edzés után sokszor eltűnik, nyár elején elkezdi sminkelni magát. Arra gyanakszom, hogy fiúkkal találkozgat. Apa őrjöng, de Sarát nem érdekli. A családi életünk manőverezések és csatározások véget nem érő sorának tűnik. – Nézd meg a húgodat! – ordítja apa. – Miért nem tudsz olyan lenni, mint ő? Legalább egy kicsit. Semmire sem megy vele. Minél jobban ordít apa, annál kiborítóbban viselkedik a nővérem. Visszabeszél és válogatott káromkodásokat vág apa képébe. Nálam viszont eléri vele a célját. Látva, milyen dühöt vált ki belőle Sara, ki van zárva, hogy én is keresztbe tegyek apának. Nem fogok okot adni arra, hogy megharagudjon rám. Meghúzom magam, kemények

23


edzek és mindent beleadok, hogy érmeket nyerjek. A suliban is a legjobb jegyeket akarom kapni. Annyira erős bennem a versenyszellem, hogy ha egy osztálytársam jobb jegyeket kap nálam, kiújul a nyakamon a pikkelysömör és viszketni kezd a vöröslő folt. Sara strébernek csúfol. Azon a nyáron Sarával Latakiába utazunk egy versenyre. A tengerparti város népszerű üdülőhely Szíria északnyugati részén. Az emberek fel-alá sétálgatnak a hosszú tengerparti sétányon, éttermek teraszain üldögélnek, vagy a vidámparkban hullámvasutaznak. Mi viszont a tenger miatt vagyunk ott Sarával. A versenyt a nyílt vízen rendezik, öt kilométert kell leúszni egy szigetről ki a partra. A tengerpartról nézve a tenger nyugodtnak tűnik, a víz csillog a szikrázó nap fényében. Ötvenen rajtolunk el. Ádáz küzdelem zajlik, mindenki igyekszik a legrövidebb úton visszaúszni a partra. Amint kiérünk a nyílt vízre, nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Más a tengerben úszni, mint egy medencében. Olyan mély és titokzatos a tenger vize. Nincsenek falak, nincs mód arra, hogy megpihenjünk. Félek, hogy eltévedek, és felemelt fejjel kell úsznom, hogy lássam a bójákat meg a csónakokat, amelyek az utat jelzik. Megkönnyebbülök, amikor egy órával később partot érünk. Nem sokkal később Sara megint fájlalni kezdi mindkét vállát. Egyetlen karcsapásra sem képes. Az orvosok fizikoterápiát írnak elő neki. Megint kimarad egy hónapra. A következő év elején folytatja az edzést, de gyengébben úszik, mint korábban. Nem beszélgetünk sokat Sarával, hiába van közös szobánk. Aggódom miatta, de ha otthon vagyunk, mindketten a saját világunkba zárkózunk. Még ha nyomorultul is érezzük magunkat, magunkban szomorkodunk. Teljesen külön életet élünk. Külön úszunk, külön tanulunk, a barátaink is mások. Hiába próbálja apa megváltoztatni Sarát, nem tud hatni a nővéremre. Sara lóg a suliból, romlanak a jegyei, és a tanárok elkönyvelik bajkeverőként. Edzés után lelép, hogy a barátaival szórakozzon. Kosarazik vagy a barátai házában lóg. Sok fiúbarátja van. Otthon egyre elviselhetetlenebbek a veszekedések. Sara már apa legenyhébb beszólására is bepöccen. Például­ 24


amikor apa megjegyzi vacsora közben, hogy Sara meghízott. Vagy szidni kezdi a romló jegyei miatt. Vagy azért, hogy milyen rosszul úszott az edzésen. Sara ilyenkor csikorogva hátratolja a székét, felpattan és kiviharzik a szobából. – Hát ez nagyszerű! Most akkor az jön, hogy nem fogsz enni? – kiált utána apa. – Nem vagyok éhes! – kiabál vissza Sara. Sara becsapja a szobánk ajtaját, mire összerezzenek. Lesütött szemmel tologatom az ételt a tányéromon a villával. Csak engedelmeskednem kell, és akkor minden rendben lesz. Tudom, hogy apa boldog lesz, ha én vagyok a legjobb úszó. Márpedig egyre jobb vagyok. Egyre gyorsabban úszok pillangóban. Ősszel beválogatnak a szír nemzeti csapatba. Tizenkét éves vagyok. Az edzők szerint készen állok az első külföldi versenyekre, amelyek Jordániában és Egyiptomban lesznek. Ez nagy előrelépést jelent számomra. Mostantól fogva versenyszerűen úszom, a szír válogatott tagjaként, ami azt jelenti, hogy egy lépéssel közelebb kerültem az olimpiáról szőtt álmomhoz. Miközben Sara teljesítménye romlani kezd, és a nővérem fellázad az úszás ellen, én leszek apa úszócsillaga.

25

Juszra Márdini: Pillangó  

A könyv első 2 fejezete.

Juszra Márdini: Pillangó  

A könyv első 2 fejezete.

Advertisement