Page 1

Dennis Lehane

TITOKZATOS FOLYÓ


Feleségemnek, Sheilának


1

A Tető és a Lapály

Amikor Sean Devine és Jimmy Marcus gyerekek voltak, mindkettőjük apja a Coleman Candy édességüzemben dolgozott, és esténként hazavitték magukkal a csokoládé melengető illatát. Átitatta a ruhájukat, az ágyukat, amelyben aludtak, a kocsijuk hátsó ülését. Seanék konyhájának tejkaramella-, a fürdőszobának pedig étcsokiillata volt. Tizenegy éves korukra Sean és Jimmy annyira megutáltak mindenféle édességet, hogy attól kezdve egész életükben cukor nélkül itták a kávét, és sosem kértek desszertet. Vasárnaponként Jimmy apja átugrott Devine-ékhoz, hogy bedobjanak egy pofa sört Sean apjával. Ilyenkor magával vitte Jimmyt is, s mialatt az egy sörből hat lett, plusz lecsúszott mellé még két-három pohárka rövid, Jimmy és Sean a hátsó udvarban játszott, néha Dave Boyle-lal együtt, akinek kislányosan vékony volt a csuklója, gyenge a szeme, és állandóan az unokabátyjaitól hallott vicceket mesélt. A konyhából kihallatszott a nyíló sörösdoboz sziszegése, a hirtelen felharsanó, férfias nevetés és az öngyújtó mély csattanása, ahogy Mr. Devine és Mr. Marcus rágyújtott a Lucky Strike-ra. Művezetőként Sean apjának volt jobb állása. Magas, szőke férfi volt, és Sean nemegyszer szemtanúja volt, hogy könnyed, laza mosolya úgy csendesíti le anyja dühét, mintha csak egy kapcsolót kattintott volna le rajta. Jimmy apja teherautókat rakodott. Alacsony volt, sötét haja gubancosan lógott a homlokára, és a szemében mintha folyton zizegett volna valami. Nagyon gyorsan mozgott; egy szempillantás alatt a szoba másik felében tudott teremni. Dave Boyle-nak nem volt apja, csak sok nagybátyja, és csak azért volt ott vasárnaponta, mert úgy rá bírt tapadni Jimmyre, akár kötés a sebre. Rögtön kiszúrta, 11


hogy Jimmy meg az apja indulóban vannak, felbukkant a kocsi mellett, és kissé lihegve, szomorkásan-reménykedőn megkérdezte: – Mizujs, Jimmy? Mind Kelet-Buckinghamben laktak, nyugatra a belvárostól, parányi sarki boltok, még parányibb játszóterek és a kirakatba véres húst kiaggató hentesüzletek között. A bároknak ír nevük volt, és Dodge Dartsok álltak a járda mellett. A nők zsebkendőt kötöttek a tarkójukra, és műbőr tárcában tartották a cigarettát. Az idősebb fiúkat még néhány évvel azelőtt is szinte az utcáról szedték össze – akárha űrhajók rabolták volna el őket –, és küldték a háborúba. Üres, mogorva arccal tértek vissza egy-két évvel később, vagy nem is tértek haza egyáltalán. Nappal az anyák kuponokat kerestek az újságokban. Éjjel az apák kocsmába mentek. Mindenki ismert mindenkit, és azokon a fiúkon kívül soha senki nem ment innen el. Jimmy és Dave a Lapályban laktak, a börtöncsatorna mellett, a Buckingham Avenue déli oldalán. Ez csupán tizenkét sarokra volt Sean utcájától, csakhogy Devine-ék a sugárúttól északra éltek, ami már a Tetőhöz tartozott, márpedig a Tető és a Lapály nemigen keveredett. Nem mintha a Tető aranyutcáktól és ezüstkanalaktól csillogott volna. A Tetőn is kétkezi munkások laktak, Chevyk és Fordok parkoltak a tucat­ házak és az egy-egy kisebb Viktória-stílusú ház előtt. Csakhogy a Tető lakói birtokoltak. A lapálybeliek pedig béreltek. A Tetőn a családok templomba jártak, összetartottak, a választások alatt táblák díszelegtek az utcasarkokon. Ellenben a lapálybeliek, akik tudták, amit tudtak, úgy éltek, akár az állatok, tízen egy lakásban, és hanyagul szemeteltek az utcán. „Gazdaggödör” – Sean és a barátai a Saint Mike-ban így emlegették a helyet, ahol a családok segélyen éltek, állami iskolába járatták a gyerekeiket, és elváltak. Tehát míg Sean fekete nadrágban, fekete nyakkendőben és kék ingben járt a Saint Mike Parókia isko­ lájába, Jimmy és Dave a Lewis M. Dewey Iskola tanulója volt a Blaxstonon. Ide a srácok mehettek utcai ruhában, ami klassz, de az öt napból többnyire hármon ugyanazt viselték, ami viszont nem klassz. És valahogy zsíros volt mindenük: zsíros haj, zsíros bőr, zsíros gallér és ingujj. Sok fiúnak volt tiszta pattanás a bőre, és sokuk maradt ki az iskolából. A lányok közül pedig nem egy már kismamaruhában érettségizett. Vagyis, ha nincs az apjuk munkája, a fiúk valószínűleg sosem barátkoznak össze. Hét közben nem is lógtak együtt, de ott voltak a szombatok. S volt valami ezekben a szombatokban, akár a hátsó udvarban lebzseltek, akár a Harvest Street kavicsos szemétlerakatai közt csellengtek, vagy felugrottak 12


a földalattira, és bementek a belvárosba, nem konkréten valahová, csak bámulni a metróalagút fekete falait, hallgatni a kocsik nyikorgását és a fékcsikorgást a kanyarokban, miközben a fények villogva suhannak – volt mindebben valami, amitől Seannak még a lélegzete is elállt. Jimmy mellett bármi megtörténhetett. Mert ő, ha tudta is, hogy vannak bizonyos szabályok – a földalattin, az utcán, a moziban –, ki nem mutatta. Egyszer a South Station állomáson lógtak, és egy narancssárga utcaihoki-golyót passzolgattak a peronon, amikor Jimmy Sean rúgása mellé nyúlt, és a golyó lerepült a sínekre. Seanban még fel se merült, hogy Jimmy netán erre gondol, mikor az már le is ugrott a peronról a sínekre, le az egerekhez, patkányokhoz és a harmadik sínhez. A peronon az emberek frászt kaptak, és Jimmyre kiabáltak. Egy asszony arca hamuszínű lett, ahogy behajlított térddel visongta, hogy „Gyere fel, gyere fel azonnal, az isten verje meg!” Sean fülét mély morgás ütötte meg, amely lehetett a Washington Streetnél az alagútba lépő szerelvény vagy fent, az utcán­eldübörgő teherautó. Az emberek is hallották. Eszeveszetten integettek, fejüket forgatva keresték a metrórendőrt. Egy férfi eltakarta a kislánya szemét. Jimmy fel sem emelte a fejét, a golyót kereste a peron alatt. Megtalálta. Inge ujjával letörölt róla valami fekete mocskot, és rá se hederített a sárga vonalon térdelő, kezüket nyújtogató emberekre. Dave megbökte Seant, és jó hangosan azt mondta: – Állat, mi? Jimmy a sín közepén elindult a peron túlsó vége felé, ahol az alagút táton­gott sötéten. Még erősebb moraj rázta meg az állomást. Az emberek már szabályosan ugráltak, öklükkel hadonásztak. Jimmy csak azért se sietett, szinte csoszogott, majd a válla felett hátranézve elkapta Sean tekintetét, és elvigyorodott. – Mosolyog – csóválta a fejét Dave. – Tiszta hülye, nem? Amikor Jimmy elérte az első betonlépcsőt, jó pár kéz kapta el és rántotta fel. Sean nézte, ahogy Jimmy lába kileng balra, közben a feje jobbra billen, olyan kicsinek és pihekönnyűnek látszott egy nagydarab férfi markában, mintha szalmabábu lett volna, de a hokigolyót még akkor is melléhez szorította, amikor többen elkapták a könyökét, a sípcsontját meg beütötte a perem szélébe. Sean érezte, hogy Dave reszket mellette. Ő csak nézte a Jimmyt felhúzó emberek arcát, de már nem látott aggodalmat vagy félelmet, az iménti tehetetlenségük eltűnt, akárha sose lett volna. Tajtékzó szörnyetegarcokat látott, eltorzult, vadállati vonásokat, mintha rögtön bele akarnának marni Jimmybe, kiharapni belőle egy-egy darabot, aztán ott helyben agyonverni. 13


Felhúzták a peronra, de nem engedték el, ujjukat a vállába mélyesztve tartották, és ide-oda forogtak, hogy valaki megmondja nekik, most mi legyen. A szerelvény besüvített az alagútba, valaki felsikoltott, másvalaki meg nevetett – rikoltó-károgón, amiről Seannak az üst körül keringő banyák jutottak eszébe –, merthogy a szerelvény az állomás túlsó felén robogott el, északnak, Jimmy ekkor felnézett az őt szorongató arcokra, mintha azt mondaná: látjátok? Dave vihogni kezdett azon a magas hangján, aztán a szája elé kapta a kezét, és beleokádott. Sean elfordult. Úgy érezte, nem tartozik ide. Aznap este apja leültette Seant az alagsori műhelyben. Zsúfolt helyiség volt: fekete satuk; szögekkel és csavarokkal teli kávésdobozok; a középen álló, karcos pult alatt takaros deszkarakások; ácshevederekbe pisztolyként beledugott kalapácsok; egy kampón szalagfűrészlap. Apja, aki gyakran dolgozott ezermesterként a környékbelieknek, madáretetőket készített itt, meg a feleségének virágtartókat az ablakpárkányra. Itt tervezte meg a hátsó tornácot, amelyet a haverjaival egy pokoli meleg nyáron húztak fel, amikor Sean ötéves volt, és ide jött le, amikor nyugalmat akart, és néha akkor is, ha dühös volt: dühös Seanra, az anyjára vagy a saját munkájára. A madáretetők – parányi Tudorkori úrilakok, koloniál udvarházak, viktoriánus kastélyok és alpesi fakuckók – a pince sarkában végezték; annyi volt belőlük, hogy ha az Amazonasnál laknának, akkor sem találnának elég madarat hozzájuk. Sean felült az öreg, piros bárszékre, és a vastag, fekete satu belsejét tapogatta, a pofák közt maradt olajat és fűrészport, mígnem apja megszólalt: – Hányszor kell még elmondanom, Sean? A fiú kihúzta az ujját, és az olajat a tenyerébe törölte. Apja felszedett néhány kósza szöget a pultról, és beledugta egy sárga kávés­ dobozba. – Tudom, hogy bírod Jimmy Marcust, de mostantól kezdve, ha együtt akartok játszani, csakis a ház körül. A mi házunk körül. Sean bólintott. Semmi értelme nem volt vitatkozni az apjával, amikor ilyen halkan és lassan beszélt, mint most, amikor minden szó olyan nehezen jött elő a szájából, mintha egy apró kő lenne rákötve. – Értjük egymást? – Apja félretolta a kávésdobozt, és a fiára nézett. Sean bólintott. Figyelte, ahogy apja ledörzsöli a fűrészport vastag ujjai hegyéről. 14


– Meddig? Apja felnyúlt, és egy kóccsomót húzott le a mennyezetbe szúrt kampóról. Ujjai közt sodorgatta a csomót, majd a pult alatti szemetesbe dobta. – Hát egy jó darabig. És Sean... – Igen? – Eszedbe ne jusson, hogy anyádhoz mész ezzel. Ő látni se akarja Jimmyt a mai produkciója után. – Pedig nem rossz srác. Csak… – Nem azt mondtam, hogy rossz srác. Csak vad, és anyádnak elég vad dologban volt része, hogy egy életre elege legyen belőle. Sean látott valamit felfényleni apja arcán, amikor kimondta, hogy „vad”, és ebből tudta, hogy egy pillanatra a másik Billy Devine-t látja, azt, akit a nagybácsik és nagynénik beszélgetéséből rakott ki magában. Úgy hívták, az Öreg Billy, a „bunyós”, mondta Colm bácsi egyszer mosolyogva; az a Billy Devine, aki Sean születése előtt eltűnt, és helyébe lépett ez a csendes, aprólékos ember a vastag, fürge ujjaival, aki túl sok madáretetőt készít. – Ne felejtsd el, miben egyeztünk meg – mondta az apja, és megpaskolta a vállát, hogy mehet. Sean kiment a műhelyből, és a hűvös alagsorban lépkedve elgondolkodott, hogy talán ő is azért szeret Jimmyvel játszani, amiért az apja szeret Mr. Marcus­ szal lenni, a szombatot vasárnapba inni, túl hangosan és túl hirtelen nevetni, és talán éppen ez az, amitől az anyja fél. Néhány szombatra rá Jimmy és Dave Boyle Jimmy apja nélkül jelent meg a Devine háznál. A hátsó ajtón kopogtak be. Sean éppen befejezte a reggelit, s hallotta, hogy anyja ajtót nyit, és azt mondja: – Jó reggelt, Jimmy! Jó reggelt, Dave! – Udvarias volt a hangja, mint általában, amikor maga sem tudja, szívesen látja-e, aki jött. Jimmy szótlan volt. Az a tömérdek rakoncátlan energia mintha összegömbölyödött volna mélyen a bensejében. Sean szinte érezte, ahogy dörömböl Jimmy mellkasán, Jimmy meg nagyokat nyel, hogy visszatartsa. Valahogy kisebbnek, sötétebbnek látszott, mintha egy tűszúrásra el akarna fakadni. Sean látta már ilyennek. Jimmy mindig is eléggé hangulatember volt, ami újra és újra megdöbbentette Seant, és ilyenkor eltűnődött, Jimmynek van-e hatalma fölötte, vagy ezek a hangulatok csak jönnek, mint a torokfájás vagy mint anyja kuzinjai, akik beállítanak, akár van kedve hozzájuk az embernek, akár nincs. 15


Dave Boyle persze pont ilyenkor volt a legelviselhetetlenebb. Láthatóan úgy gondolta, hogy az ő feladata mindenkit felvidítani, ami általában csak még jobban felbosszantotta az embereket. A járdán ácsorogtak, azon töprengve, mihez kezdjenek. Jimmy abszolút magával volt elfoglalva, Sean még csak félig volt ébren, s mindhármukat bizser­gette az előttük álló nap, amelyet persze Sean utcájának két vége határolt. – Hé, szerintetek a kutya miért nyalogatja a golyóit? – szólalt meg Dave. Nem válaszoltak. Már ezerszer hallották a kérdést. – Mert eléri! – nyerített Dave Boyle, és a hasát fogta, mintha annyira vicces lenne, hogy az már fáj. Jimmy a fűrészbakokhoz ment. A közterületisek hagyták ott, akik a járdát javították. A négyszögben felállított négy fűrészbakra sárga szalagot kötöttek, hogy megvédjék a frissen javított járdarészt, de Jimmy egyszerűen átsétált a szalagon, és elszakította. A javítás szélén leguggolt, letérdelt a járda ép részére, és egy gallyal vékony vonalakat húzott a puha aszfaltba. A vonalak Seant egy öregember ujjaira emlékeztették. – Apám már nem dolgozik apáddal – dörmögte Jimmy. – Miért? – Sean letérdelt mellé. Nem volt botja, de akart egyet. Azt akarta csinálni, amit Jimmy, még ha nem is tudja, miért, még ha apja meg is nadrágszíjazza érte. Jimmy vállat vont. – Okosabb náluk. Megijeszti őket, mert annyi mindent tud. – Annyi mindent! – vágott közbe Dave Boyle. – Igaz, Jimmy? Igaz, Jimmy? Igaz, Jimmy? Dave néha olyan volt, mint a papagáj. Sean elgondolkodott, mit lehet tudni annyi mindent a csokiról, és miért lehet az annyira ijesztő. – Milyen dolgokat? – Hát hogy hogyan menne jobban a bolt. – Jimmy hangja bizonytalanul szólt, majd a fiú vállat vont. – Dolgokat, na. Fontos dogokat. – Aha. – Hogyan menne jobban a bolt, igaz, Jimmy? Jimmy tovább turkálta az aszfaltot. Dave Boyle is talált botot, és a puha aszfalt fölé hajolva elkezdett kört rajzolni. Jimmy a homlokát ráncolva eldob­ta a botját. Dave keze megállt, és Jimmyre nézett, mintha azt kérdezné: mit csináljak? – Tudjátok, mi lenne tök jó? – Barátjuk hangja kicsit megemelkedett, amitől Sean vére zsizsegni kezdett, mert ami Jimmynek tök jó volt, az általában senki másnak nem volt az. 16


– Mi? – Kocsit vezetni. – Na ja. – Értitek – mutatott körbe Jimmy, megfeledkezve a botról és a járdáról –, csak a sarokig. – Csak a sarokig – bólintott Sean. – Tök jó lenne, nem? – vigyorgott Jimmy. Sean szája sarka önkéntelenül felkunkorodott, és széles mosoly terült szét az arcán. – Tök jó lenne. – Még annál is jobb. – Jimmy nagyot ugrott. Seanra nézve felhúzta a szemöldökét, és még egyet ugrott. – Ja, tök jó. – Sean már kezében érezte a nagy kormányt. – Ja, ja, ja – ütögette Jimmy ritmikusan Sean vállát. – Ja, ja, ja. – Sean viszonozta az ütést, és valami hevesen hullámzani kezdett a bensőjében, minden felgyorsult, ragyogott. – Ja, ja, ja – szállt be Dave is, de elvétette Jimmy vállát. Sean egy pillanatra el is felejtette, hogy Dave is ott van. Dave-vel ez sokszor előfordult. Sean nem értette, miért. – Tök jó lenne – nevetett Jimmy, és megint ugrott egyet. – Kurva jó. És Sean már látta is magukat. Elöl ülnek (Dave hátul, már ha egyáltalán ott van), és hajtanak, két tizenkét éves fiú furikázik Buckinghamben, rádudálnak a haverokra, versenyeznek az idősebb fiúkkal a Dunboy Avenue-n, fékcsikorgás és füstfelhő közepette koptatják a gumit. Érezte a leeresztett ablakon besüvítő levegő illatát, a szél ujjait a hajában. Jimmy végignézett az utcán. – Tudsz valakit, aki a kocsiban hagyja a kulcsokat? Sean tudott. Mr. Griffin az ülés alatt tartotta a kulcsot, Dottie Fiore a kesztyűtartóba dugta, az a részeges vén Makowski meg, aki éjjel-nappal Sinatra­lemezeket bőgetett, többnyire benne hagyta az indítóban. De ahogy Jimmy tekintetét követve végignézett ezeken az autókon, tompa sajgás hasított bele a fejébe, s a csomagtartókról és motorházakról visszaverődő erős fényben magán érezte az utca, a házak, az egész környék és a környékbeliek elvárásainak súlyát. Ő nem olyan srác, aki autót köt el. Ő olyan srác, aki egy nap majd főiskolára megy, fontos és jobb ember lesz, nem csak egy művezető vagy rakodó. Ez volt a terv, és Sean hitt benne, hogy a terv véghezvihető, ha az ember óvatos, ha elővigyázatos. Mint a moziban: végig kell ülni a filmet, 17


akármilyen unalmas vagy zavaros, mert a végén néha a dolgokat megmagyarázzák, vagy mert a vége annyira klassz, hogy úgy érzed, megérte végigülni. Majdnem elmondta ezt Jimmynek, de az már el is indult az utcán, be-bekukkantva a kocsik ablakán. Dave mellette szaladt. – Mit szóltok ehhez? – Jimmy megpaskolta Mr. Carlton Bel Airjét. Hangja erősen zengett a száraz szélben. – Figyuzz, Jimmy – indult utána Sean –, majd inkább máskor. Oké? Jimmy arca beesett, megfakult. – Mi van? Megcsináljuk. Jó hecc lesz. Kurva jó. Emlékszel? – Kurva jó – ismételte Dave. – Ki se látunk a műszerfal mögül. – Hozunk tőletek telefonkönyveket – mosolygott Jimmy a napfényben. – Telefonkönyveket, ja! – kurjantott Dave. Sean tiltakozóan emelte a kezét. – Nem. Hagyjuk. Jimmy mosolya elhalt. Úgy nézett Sean kezére, mintha legszívesebben könyökből levágná. – Miért nem akarsz semmit csak heccből csinálni, ha? – Lenyomta a Bel Air kilincsét, de zárva volt. Jimmy arca egy pillanatra megrándult, alsó ajka reszketett, aztán Seanra meredt, olyan vadul magányos tekintettel, hogy Seannak megesett rajta a szíve. Dave Jimmyről Seanra nézett. Esetlenül megütötte Sean vállát. – Ja, hogyhogy sose akarsz semmit heccből csinálni? Sean el se akarta hinni, hogy Dave megütötte. Dave. Mellbe vágta Dave-et, aki az aszfaltra csüccsent. Jimmy meglökte Seant. – Mi a fenét csinálsz? – Megütött. – Nem ütött meg. Sean szeme hitetlenkedve elkerekedett, Jimmy pedig gúnyosan utánozta a pillantást. – Megütött – ismételte. – „Megütött” – utánozta Jimmy lányos hangon, és megint meglökte. – A  bará­tom, baszod. – Én is az vagyok. – „Én is az vagyok, én is az vagyok, én is az vagyok” – kántálta Jimmy. Dave Boyle nevetve felállt. 18


– Hagyd abba! – mondta Sean. – „Hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!” – Jimmy újra meglökte, tenyere éle belemélyedt Sean bordái közé. – Velem kezdj ki! Akarsz velem kezdeni? – Akarsz vele kezdeni? – és most Dave lökte meg. Sean nem értette, hogy történt ez. Már arra sem emlékezetett, mitől gurult be Jimmy, vagy hogy egyáltalán hogyan lehetett Dave olyan hülye, hogy megütötte. Az egyik pillanatban a kocsi mellett álltak. Most meg Jimmy az utca közepén lökdöste, mogorva, vicsorgó arccal, Dave meg csatlakozott hozzá. – Gyerünk! Velem kezdj ki! – Én nem… Még egy lökés. – Gyerünk, kislány! – Jimmy, nem hagyhatnánk… – Nem, nem hagyhatnánk. Beszari vagy, Sean? He? Megint meg akarta lökni, de megtorpant, és újra az a vad (és fáradt, vette észre hirtelen Sean, vad és fáradt) magányosság rántotta össze az arcát, ahogy Sean mögött meglátott valamit. Sötétbarna autó volt, szögletes és hosszú, mint amilyen a rendőrnyomozóknak van, Plymouth vagy olyasmi, a lökhárítója épp a lábuk előtt állt meg, a két zsaru meg a szélvédőn keresztül meredt rájuk, s az üvegen tükröződő fák mögött arcuk olyan volt, mintha víz alól bámulnának ki. Sean érezte, hogy a reggel hirtelen megtántorodik, puhasága odalesz. A sofőr kiszállt. Zsarunak is nézett ki: rövidre vágott, szőke haj, vörös arc, fehér ing, fekete-arany nejlon nyakkendő. Pocakja úgy buggyant ki övcsatja mögül, mint egy rakás palacsinta. A másik betegesnek látszott. Sovány volt, és láthatóan fáradt, ki se szállt, egyik kezével zsíros, fekete haját túrta, s az oldalsó visszapillantóba meredt, ahogy a három fiú a kocsit megkerülve odament a sofőrhöz. A kövér behajlított ujjal hívta őket, amíg ott nem álltak előtte. – Hadd kérdezzek valamit, rendben? – Lehajolt hatalmas hasára, óriási feje betöltötte Sean látóterét. – Azt hiszitek, srácok, hogy teljesen rendben van az utca közepén verekedni? Sean észrevett egy aranyjelvényt, amelyet a nagydarab férfi a jobb csípőjére, az övcsat mellé tűzött. – Tessék? – A zsaru a füléhez tette a kezét. – Nem, uram. – Nem, uram. 19


– Nem, uram. – Vagányok vagytok, mi? Azok? – Nagy hüvelykujjával a férfira bökött a kocsiban. – A partneremmel már elegünk van belőletek; kelet-buckyi vagányokból, akik elijesztitek a tisztességes embereket az utcáról. Értem? Sean és Jimmy hallgattak. – Sajnáljuk – mondta Dave Boyle, és látszott rajta, hogy mindjárt elbőgi magát. – Ebben az utcában laktok? – A nagy zsaru szeme a házakat pásztázta az utca bal felén, mintha ismerne minden lakót, és jól elrakja őket, ha hazudnak. – Igen – mondta Jimmy, és válla felett visszanézett Seanék háza felé. – Igen, uram – felelte Sean. Dave nem szólt. A zsaru ránézett. – He? Mondtál valamit, öcsi? – Tessék? – nézett Dave Jimmyre. – Ne rá nézzél! Rám nézzél! – A nagy zsaru hangosan fújtatott az orrán keresztül. – Itt laksz, öcsi? – Ööö… Nem. – Nem? – A zsaru lehajolt Dave-hez. – Hol laksz, fiam? – A Rester Streeten – felelte Dave még mindig Jimmyt nézve. – Lapálybeli szemét a Tetőn? – A zsaru összezárta meggypiros ajkát, akárha nyalókát szívna. – Az nem tesz jót az üzletnek, mi? – Én… – Anyád otthon van? – Igen, uram. – Egy könnycsepp gördült le Dave arcán. Sean és Jimmy nem néztek rá. – Hát akkor beszélünk vele, és elmondjuk neki, milyen vagány lett a kisfia. – Én nem… én nem is… – Szállj be! – A zsaru kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját, és Sean orrát almaillat csapta meg, éles, októberi szag. Dave Jimmyre nézett. – Szállj be! – szólt rá a zsaru. – Vagy megbilincseljelek? – Én… – Mi van? – A zsaru már tényleg dühös volt. A nyitott ajtó tetejére csapott. – Szállj már be, a kurva életbe! Dave sírva bemászott. A zsaru tömpe ujját a két fiúra szegezte. 20


– Mondjátok meg a szüleiteknek, hogy mit műveltetek. És nehogy még egyszer az utcán verekedni lássalak benneteket, szarosok. Jimmy és Sean hátralépett, a zsaru pedig beszállt, és elhajtott. Nézték, ahogy a sarkot elérve jobbra fordul, látták a hátrafordulva őket néző Dave fejét, amint lassan elmossa a távolság és az árnyék. Aztán az utca kiürült, és a kocsiajtó csapódásával mintha teljesen elnémult volna. Jimmy és Sean csak álltak ott, néztek erre, néztek arra, az égre, a lábukra, mindenhová, csak egymásra nem. Seant megint elfogta az émelygés, s ezúttal olyan ízt érzett a szájában, mintha koszos fémpénzt nyalt volna meg. A gyomrát meg akárha kanállal kaparták volna. Aztán Jimmy szólalt meg: – Te kezdted. – Ő kezdte. – Te kezdted. Neki meg most annyi. Az anyja tiszta nem normális. Ki tudja, mit csinál, ha zsaruk viszik haza. – Nem én kezdtem. Jimmy meglökte, Sean pedig visszalökte, aztán a földre hemperedtek, birkóztak, ütötték egymást. – Hé! Sean legurult Jimmyről, és mindketten felpattantak, arra számítva, hogy a zsaruk jöttek vissza, de csak Mr. Devine volt az, aki a ház lépcsőjén ballagott le. – Mi a francot csináltok? – Semmit. – Semmit, na persze. – Sean apja a homlokát ráncolva lépett le a járdára. – Gyertek be az utca közepéről! Kimentek a járdára. – Nem hárman voltatok? – Mr. Devine végignézett az utcán. – Hol van Dave? – Hogy? – Dave. – Sean apja jól megnézte magának a két fiút. – Veletek volt, nem? – Verekedtünk az utcán. – Mit? – Verekedtünk az utcán, és jöttek a zsaruk. – Mikor? – Öt perce. – Aha. Szóval jöttek a zsaruk. – És elvitték Dave-et. 21


Sean apja újra végignézett az utcán mindkét irányban. – Hogy mi? Elvitték? – Elvitték haza. Hazudtam. Azt mondtam, hogy itt lakom. Dave azt mondta, a Lapályban lakik, azok meg… – Mit hadoválsz? Sean, hogy néztek ki azok a zsaruk? – Hogyan? – Volt rajtuk egyenruha? – Nem. Az nem… – Akkor honnét tudjátok, hogy zsaruk voltak? – Nem tudom, csak… – Csak mi? – Volt jelvénye – mondta Jimmy. – Az övén. – Milyen jelvény? – Arany. – Jó, de mi állt rajta? – Állt? – Az írás. El tudtad olvasni? – Nem. Nem emlékszem. – Billy? Mind odanéztek. Sean anyja állt a tornácon, az arca merev volt, és értetlen. – Drágám, hívd fel a rendőrséget, jó? – mondta neki a férje. – Kérdezd meg, hogy valamelyik nyomozó felvett-e egy gyereket, aki verekedett az utcán. – Gyereket? – Dave Boyle-t. – Jesszusom! Az anyja… – Ezzel még várjunk, jó? Először várjuk meg, mit mondanak a rendőrök, rendben? Sean anyja bement a házba. A fiú az apjára nézett, aki mintha nem tudta volna, mihez kezdjen a kezével. Zsebre tette, aztán kivette, beletörölte a nadrágjába. – Ezt nem hiszem el – morogta, és az utca vége felé nézett, mintha Dave ott lebegne a sarkon, éppen a látóterén túl, akár egy táncoló délibáb. – Barna volt – szólalt meg Jimmy. – Micsoda? – A kocsi. Sötétbarna. Azt hiszem, Plymouth. – Még valami? Sean próbálta maga elé képzelni a kocsit, de nem ment. Csak úgy látta, mint ami eltakarja előle a képet, és nem, mint ami benne van. Eltakarta Mrs. Ryan 22


narancsszínű Pintóját meg a sövényének alsó felét, de magát az autót egyszerűen nem látta. – Almaillata volt – bökte ki. – Milyen? – Alma. A kocsinak almaillata volt. – Almaillata volt – ismételte az apja. Egy óra múlva Seanék konyhájában két másik zsaru kérdezgette sokáig a fiúkat, aztán jött egy harmadik, aki a leírásuk alapján lerajzolta a barna autót. A nagy szőke zsaru a rajzon még gonoszabbnak látszott, az arca is nagyobb volt, de amúgy hasonlított. A másik fickó, aki egyfolytában a visszapillantót bámulta, olyan semmilyen lett, fekete hajú, arc nélküli ember, merthogy a fiúk nemigen emlékeztek rá. Jimmy apja is megjött, mérges, töprengő arccal álldogált a konyha sarkában, szeme vizenyős volt, s kicsit remegett, mintha a falak mozogtak volna mögötte. Nem szólt Sean apjához, és hozzá se szólt senki. Szokásos hirtelen, hangtalan mozdulatai miatt Sean most kisebbnek látta, valahogy kevésbé valóságosnak; szinte arra számított, hogy ha egy pillanatra félrenéz, utána sehol sem találja, mert beleolvad a tapétába. Miután négyszer-ötször átmentek az egészen, mindenki távozott: a zsaruk, a rajzoló, Jimmy és az apja. Sean anyja bement a hálószobába, s pár pillanat múlva Sean kintről meghallotta az elfojtott sírást. Leült a tornácra, ahol apja azt mondta neki, hogy nem tett semmi rosszat, és ő meg Jimmy jól tették, hogy nem szálltak be abba a kocsiba. Apja megpaskolta a térdét, és azt mondta, minden jóra fordul. Dave otthon lesz estére. Majd meglátod. Aztán az apja elhallgatott. Sörét kortyolgatva ült Sean mellett, de a fiú érezte, hogy elsodródik tőle, talán a hálószobába az anyjához vagy a pincébe a madáretetőihez. Sean a kocsik fényes sorát nézte az utcán. Arról győzködte magát, hogy ez – ez az egész – egy terv része, és van értelme. Csak ő még nem értheti. Majd egy napon. Az adrenalin, amely azóta áramlott a testében, hogy Daveet elvitték, és Jimmyvel birkóztak, most végre a pórusain át elpárolgott, mint valami salakanyag. Nézte a helyet a Bel Air mellett, ahol Jimmy, Dave meg ő veszekedtek, s várta, hogy az adrenalin távoztával a testében kialakult űrt betöltse valami. Várta, 23


hogy átalakuljon, értelmet nyerjen a terv. Várt, és nézte az utcát, érezte életteli zizegését, és egyre csak várt, mígnem apja felállt, és együtt bementek a házba. Jimmy az apja mögött ballagott vissza a Lapályba. Az öreg kicsit csalinkázva ment, a cigarettákat tövig elszívta, és megállás nélkül morgott magában. Ha hazaérnek, talán elrakja, talán nem, még nehéz volt megmondani. Amikor kirúgták az édességüzemből, megmondta Jimmynek, hogy soha többé nem mehet a Devine házba, és a fiú úgy tippelte, az engedetlenségéért fizetnie kell. De ma talán még nem. A faterján álmos részegség látszott, és Jimmy ismerte már ezt; ilyenkor hazaérve leül a konyhaasztalhoz, és addig vedel, amíg a karjára dőlve el nem alszik. Jimmy pár lépéssel azért mögötte ment, biztos, ami biztos, azt a labdát dobálta a levegőbe és kapta el azzal a baseballkesztyűvel, amelyet Devine-éktól csent el, miközben a zsaruk elköszöntek, és senki egy szót se szólt hozzá meg a faterjához, ahogy az ajtó felé mentek. Sean szobájának ajtaja nyitva volt, és Jimmy meglátta a padlón heverő kesztyűt benne a labdával, hát benyúlt és felkapta, aztán apjával már kint is voltak a házból. Gőze nem volt, miért lopta el. Nem a meglepett büszkeség miatt, amely megcsillant a faterja szemében, amikor észrevette. Azt ő leszarja. Le van szarva. Inkább amiatt, hogy Sean megütötte Dave Boyle-t, és betojt az autólopástól, és még egy-két dolog miatt az évek során, és az érzés miatt, amely elfogta, valahányszor Sean adott neki valamit – baseballkártyát, egy fél csokit, bármit –, s mindez most így jött ki. Amikor felkapta a kesztyűt, és kisétált vele, Jimmy a mennyekben járt. Istenien érezte magát. Kicsivel később, amikor a Buckingham Avenue-n mentek át, rátört az ismerős szégyen, mint mindig, ha lopott valamit; a düh az ellen, ami erre késztette. Aztán kicsivel még később, amint a Crescent Streeten a Lapály felé tartottak, belesajdult a büszkeség, ahogy nézte a szaros labdát meg a kesztyűt. Elvette a kesztyűt, de bánta. Seannak hiányozni fog. Elvette a kesztyűt, és örült. Seannak hiányozni fog. Az apját nézte, ahogy tántorog előtte, a vén hülyét, aki mindjárt összeesik, és tócsává olvad, és közben gyűlölte Seant. Gyűlöli Seant. Hülye volt, amikor azt hitte, hogy barátok lehetnek. Tudta, hogy egész életében megtartja ezt a kesztyűt, vigyáz rá, sose mutatja meg senkinek, és soha, de soha nem használja ezt a szart. Inkább megdöglik. 24


Jimmy nézte az előtte elterülő Lapályt, ahogy bandukoltak a magasvasút sötét árnyékában, közeledve oda, ahol a Crescent kiöblösödik, és tehervonatok dübörögnek a régi, lelakott kocsma meg a csatorna mellett, és tudta – mélyen, mélyen belül tudta –, hogy soha többé nem látja Dave Boyle-t. Ahol Jimmy lakott, a Rester Streeten, mindennapos volt a lopás. Neki is ellopták a kisdömperét, amikor négyéves volt, nyolcévesen meg a biciklijét. Az öregének a kocsiját. És már az anyja is inkább bent teregeti a ruhákat, mert olyan sokat leloptak a kötélről. Más érzés, ha valami ellopnak, mint ha csak elveszik. Az ember a mellkasában érzi, hogy sose lesz már meg. Így érzett Dave-vel kapcsolatban is. És Sean most talán éppen így hiányolja a kesztyűjét, ott áll, ahol a padlóra dobta, és tudja – nem tudja megmagyarázni, hogy honnét, de tudja –, hogy soha az életben nem lesz meg. És milyen kár, mert Jimmy szerette Dave-et, habár meg nem tudta volna mondani, miért. Volt benne valami. Talán az, hogy mindig ott volt, még akkor is, ha ezt általában észre sem lehetett venni.

25


2

Négy nap

Mint kiderült, Jimmy tévedett. Dave Boyle az eltűnése után négy nappal visszatért. Egy rendőrautó első ülésén. A két zsaru, aki visszahozta, megengedte neki, hogy játsszon a szirénával, és megsimogassa a műszerfal alá akasztott puska tusát. Adtak neki egy „tiszteletbeli rendőr” jelvényt, és amikor kitették az anyja házánál a Rester Streeten, az újságírók és tévériporterek is jelen voltak, hogy megörökítsék az eseményt. Az egyik rendőr, Eugene Kubiaki kivette Dave-et a járőrkocsiból, magasra emelte a fiút, csak úgy kalimpált a lába a levegőben, aztán tette le a járdára szipogó, reszkető anyja elé. Aznap igazi tömeg gyűlt össze a Rester Streeten: szülők, gyerekek, egy postás, a két Csülök Fivér, akiknek az a kis boltjuk volt a Rester és Sydney sarkán, és még Miss Powell, Dave és Jimmy ötödikes tanárnője is. Jimmy az anyja mellett állt, aki a hasához szorította fia fejét, és nedves tenyerét a homlokára nyomta, mintha védeni akarná, nehogy elkapja azt, amit Dave talán elkapott, és Jimmy irigykedve nézte, ahogy Kubiaki megemeli Dave-et a járda fölött, s úgy nevetnek, mint a régi cimborák, miközben a csinos Miss Powell összecsapja a tenyerét. Jimmy el akarta mondani valakinek: majdnem én is beszálltam. Leginkább Miss Powellnek akarta elmondani. Olyan szép és olyan tiszta volt, s amikor nevetett, látszott, hogy az egyik foga felül kicsit csorba, de ettől Jimmy csak még szebbnek látta. El akarta neki mondani, hogy ő is majdnem beszállt abba a kocsiba, hátha Miss Powell ugyanúgy nézne rá, ahogy most Dave-re. El akarta mondani, hogy állandóan csak őrá gondol, hogy gondolatban idősebb, kocsit vezet, és elviszi Miss Powellt olyan helyekre, ahol sokat mosolyog, 26


és piknikeznek, és minden, amit mond, megnevetteti Miss Powellt, akinek neve­tés közben kivillan a csorba foga, és megérinti az ő arcát. Pedig Miss Powell nem is érezte itt jól magát. Jimmy látta rajta. Mondott pár szót Dave-nek, megsimogatta az arcát, megpuszilta – kétszer is megpuszilta –, aztán mások tolakodtak oda, Miss Powell pedig odébb ment, és csak állt a járdán, nézte a megdőlt, háromemeletes házakat, a felkunkorodott kátránypapírt, amely alól kivillant a fa, s Jimmy fiatalabbnak és mégis keményebbnek látta egyszerre, mintha hirtelen valami okból apácaszerű lett volna az, ahogy megszokásból meg-megérintette a haját, rángatta fitos orrát, készen arra, hogy ítéletet mondjon. Jimmy legszívesebben odament volna hozzá, de az anyja szorosan ölelte, rá se hederített a mocorgására, aztán Miss Powell elsétált a Rester és a Sydney sarkára, Jimmy meg meredt szemmel figyelte, ahogy kétségbeesetten integet valakinek. Egy hippi kinézetű fazon állt meg mellette egy hippi kinézetű sárga kabrióban, amelynek az ajtajára festett bíbor virágokat kifakította a nap, és Miss Powell beszállt, majd elhajtottak, Jimmy meg azt ismételgette magában, hogy „Nem, nem, nem”. Végre kiszabadult anyja öleléséből. Az utca közepén állva figyelte a Dave-et körülvevő tömeget, és azt kívánta, bárcsak ő is beszállt volna abba a kocsiba, bárcsak ő is érezhetné azt a figyelmet, bárcsak őrá néznének azok a szemek úgy, mintha különleges volna. Nagy parti alakult ki a Rester Streeten, mindenki kamerától kameráig rohangált, hátha bekerül a tévébe, vagy meglátja magát az újságban. Ó, igen, ismerem Dave-et, a legjobb barátom, együtt nőttünk fel, tudja, pompás srác, hál’ istennek nincs semmi baja. Valaki kinyitotta az egyik tűzcsapot, s a víz surrogva szökött magasba a Resteren, akár egy megkönnyebbült sóhaj, a gyerekek meg, uzsgyi, ledobták a cipőjüket, feltűrték a nadrágjukat, és táncoltak a zubogó vízben. Megérkezett a fagylaltoskocsi is, Dave kérhetett, amit csak akart, ingyen, és még Mr. Pakinaw is, a gonosz öreg tata, aki légpuskával lőtte a mókusokat (meg a gyerekeket is, ha a szüleik nem látták), és állandóan kiabált mindenkivel, hogy fogják már be a kurva pofájukat, na még ő is kitárta háza ablakait, a hangfalakat feltette a párkányra, és a következő pillanatban már Dean Martin gajdolta a Memories Are Made of Thist meg a Volare-t meg egy csomó más szart, amitől Jimmy általában okádni tudott volna, de ma passzolt. Ma a zene úgy úszott a Rester Streeten, akár egy élénk színű papírpatak, és összekeveredett a tűzcsapból spriccelő víz hangos csobogásával. Pár fickó, akik rendszeresen 27


zsugáztak a Csülök fivérek boltjának hátsó helyiségében, kihozott egy ös�szehajtható asztalt meg egy kis grillt. Mások hűtődobozokat cipeltek ki tele itallal, a levegő megtelt a hot dog és a kolbász szagával, ezzel a lomhán lebegő, tömény, kissé égett szaggal, no meg a nyitott sörösdobozokból szállongó illat­tal. Ettől Jimmynek a Fenway Park és a nyári vasárnapok jutottak eszébe, és az a feszülő öröm az ember mellkasában, amikor a felnőttek lazítanak, és tiszta gyerekesen viselkednek, mindenki nevet, mindenki fiatalabbnak látszik, könnyedebbnek, és boldognak, hogy ott van a többiekkel. Ez volt az, amiért Jimmy – még a gyűlölet legsötétebb vermében is, miután az örege megverte, vagy amikor ellopták valamijét, amit szeretett – ez volt az, amiért örült, hogy itt nő fel. Az, ahogy az emberek hirtelen ledobják magukról egy év minden nyűgét-baját, munkahelyi gondot, régi ellenségeskedést, és csak elengedik magukat, mintha soha semmi rossz nem történt volna az életükben. Szent Patrick vagy Buckingham napján, néha július negyedikén, vagy amikor a Sox jól játszik szeptemberben, vagy mint most, amikor valami, amit az egész közösség veszteségként él meg, hirtelen megkerül – igen, a környék főleg ilyenkor kerül ebbe a dühödt delíriumba. A Tetőn ez nincs. Na persze ott is előfordul, hogy a fél utca összegyűlik, de az mindig el van tervezve, meg kell szerezni a szükséges engedélyt, mindenki szól mindenkinek, hogy vigyázzon a kocsijára meg a pázsitjára: „Hóha, csak óvatosan, most festettem le azt a kerítést.” A Lapályban minden második háznak ha van kertje, a kerítések meg lyukasak, hát ki nem szarja le. Ha az ember bulizni akar, akkor bulizik, mert bassza meg, ma aztán megérdemli. Itt nincsenek főnökök. Nincsenek a munkanélküli segélyt ellenőrzők vagy pénzbehajtók. Ami meg a zsarukat illeti, hát most a zsaruk is ott voltak, buliztak a többiekkel, Kubiaki éppen elvett egy kolbászt a grillről, a társa pedig betárazott egy doboz sört a zsebébe, jól jön még később. A riporterek már hazamentek, a nap is kezdett elpilledni, amitől az egész utca „vacsoraidő van”-izzást kapott, de egy feleség se ment be főzni, kinn maradt mindenki. Kivéve Dave-et, aki eltűnt, vette észre Jimmy, ahogy kilépett a tűzcsap vízsugara alól, s hot dogért sorban állva éppen kicsavarta a nadrágja szárát, és visszahúzta a pólóját. Dave partija még javában áll, de ő már bemehetett. Meg az anyja is. Második emeleti ablakukra pillantva Jimmy látta a leeresztett, magányt árasztó redőnyt. A lehúzott redőnyről valamiért Miss Powell jutott az eszébe, ahogy beszállt abba a hippi kinézetű kocsiba. Morcos és szomorú lett az emlékképtől, amint 28


Miss Powell bokája megvillant, mielőtt becsukta az ajtót. Hová ment? Talán az autópályán száguld, és a szél úgy lebegteti a haját, ahogy a zene lebeg a Rester Streeten? Az éjszaka lassan rájuk települ, ahogy hajtanak abban a hippi kocsiban… hová is? Jimmy vágyta is tudni, meg nem is. Holnap majd látja az iskolában – hacsak nem adnak még egy szabadnapot is mindenkinek Dave visszatérése alkalmából –, akkor megkérdezhetné, de nem fogja. Jimmy fogta a hot dogot, és letelepedett a járdára Dave-ék házával szemben. Már a felét megette, amikor az egyik redőnyt felhúzták, és Dave jelent meg az ablakban. Őt nézte. Jimmy üdvözlés gyanánt felemelte a fél hot dogot, de barátja nem intett vissza, még másodjára sem. Csak bámult. Bámulta Jimmyt, és bár Jimmy nem látta a szemét, megérezte benne az ürességet. Az ürességet és a szemrehányást. Jimmy mellé leült az anyja, Dave pedig ellépett az ablaktól. Jimmy anyja apró, vékony asszony volt, nagyon-nagyon fakó hajjal. Ahhoz képest, milyen sovány volt, úgy ment, mintha mindkét vállán egy kosár téglát cipelne, sokat sóhaj­tozott, méghozzá úgy, hogy Jimmy egyáltalán nem volt benne biztos, ő maga tudja-e, hogy sóhajtozik. Sokat nézte anyja képeit abból az időből, mielőtt teherbe esett vele. Azokon sokkal vékonyabb és fiatalabb volt, szinte tinédzser­(ami, ha kiszámolja az ember, úgy is kellett hogy legyen). A képeken az arca kerekebb volt, hiányoztak a ráncok a szeme alól és a homlokáról, ráadásul gyönyörű, telt mosolya volt, amely egy icipicit ijedtnek vagy talán kíváncsinak hatott, Jimmy nem tudta biztosan. Apja sokszor elmesélte Jimmynek, hogy majdnem megölte az anyját szüléskor, mert az annyira vérzett, csak vérzett, hogy az orvosok már azt hitték, sose fog elállni. Teljesen kikészült, mondta az apja. És persze nem lesz több gyerek. Ezt még egyszer nem lehet kibírni. Anyja megfogta a térdét. – Hogy vagy, G. I. Joe? – Mindig más-más becenevet talált ki neki, sokszor csak fejből, úgyhogy Jimmynek gyakran gőze sem volt, mire utal vele. – Hogy lennék? – vont vállat. – Nem mentél oda Dave-hez. – Te nem engedtél, anya. Anyja elvette a kezét fia térdéről, és megdörgölte a karját. Az este közeledtével a levegő is lehűlt. – Úgy értem, utána. Amikor még kint volt. – Majd holnap a suliban. Anyja a farmerja zsebéből kihalászott egy szál cigit, meggyújtotta, beleszívott, és szinte azonnal kifújta a füstöt. 29


– Nem hinném, hogy megy holnap iskolába. Jimmy befejezte a hot dogot. – Hát akkor majd, ha jön. Anyja bólintott, és fújta a füstöt. Térdére támaszkodva cigarettázott, és Dave-ék ablakát nézte. – Mi volt ma a suliban? – Semmi. – Láttam a tanárnődet. Aranyos. Jimmy nem szólt semmit. – Nagyon aranyos – ismételte anyja a kifújt, szürke füstszalagnak. Jimmy még mindig hallgatott. Többnyire nem tudta, mit mondjon a szüleinek. Az anyja olyan megviselt volt. Jobbára csak bámult a messzeségbe, ahol Jimmy nem látott semmit, cigarettázott, és csak akkor hallotta meg Jimmyt, ha többször is elismételte, amit mondott. Apjának meg alapjáratban tele volt a töke mindennel, ha meg nem, és jó volt vele, Jimmy tudta, hogy bármikor kiakadhat, és ad neki egy nyaklevest valamiért, amin fél órája még nevetett. És Jimmy tudta, hogy hiába is tagadná, őbenne is megvan mind az apja, mind az anyja: az anyja hosszú hallgatásai és az apja dührohamai. Amikor nem azon képzelődött, milyen lehet Miss Powell fiújának lenni, akkor azon, milyen lehet a fiának lenni. Az anyja most feléje fordult. Cigarettáját a füle mellett tartotta, apró szeme kutatón meredt rá. – Mi van? – kérdezte Jimmy zavart mosollyal. – Nagyon szép a mosolyod, Cassius Clay – mosolygott rá az anyja. – Tényleg? – Tényleg. Igazi szívtipró leszel. – Hát, az jó – nyögte ki Jimmy, és mindketten nevettek. – Csak kicsit többet beszélnél. Te is, szerette volna felelni Jimmy. – De így se rossz – folytatta az anyja. – A nők szeretik a hallgatag férfiakat is. Anyja válla fölött Jimmy meglátta az apját. Éppen kitámolygott a házból, a ruhája gyűrött volt, az arca meg püffedt az alvástól vagy a piától, esetleg mindkettőtől. Úgy nézte az ünneplő forgatagot, mintha el nem tudná képzelni, honnét a büdös fenéből csöppentek ide. Anyja követte Jimmy tekintetét, és amikor visszanézett rá, megint megviselt volt, a mosoly nyom nélkül eltűnt az arcáról, az ember el se hitte volna, hogy egyáltalán tudja, hogyan kell mosolyogni. – Hé, Jim! 30


Imádta, amikor az anyja így hívta. Jim. Olyan érzés volt, mintha lenne egy közös titkuk. – Hm? – Nagyon örülök, hogy te nem szálltál be abba a kocsiba, drágám. – Megpuszilta a homlokát ( Jimmy látta, hogy csillog a szeme), aztán felállt, és a férjéről tudomást sem véve csatlakozott a többi anyukához. Jimmy felpillantott. Dave megint őt nézte az ablakból, mögötte a szobából halvány, sárga fény szűrődött ki. Ezúttal Jimmy meg se próbált integetni. A rendőrök és riporterek már rég elmentek, az ünneplés annyira beindult, hogy már arra sem emlékeztek, mire ez a nagy öröm, Jimmy pedig érezte Dave-et a lakásban: magányos, csak az őrült anyja van vele, körülötte barna falak és gyenge sárga fény, lent meg a zsibongó ünneplés. És most megint örült, hogy nem szállt be abba a kocsiba. Sérült áru. Ezt mondta az apja előző éjjel az anyjának: „Még ha meg is találják élve, az a gyerek már sérült áru. Sose lesz ugyanaz.” Dave felemelte egyik kezét. Vállmagasságban tartotta, és sokáig csak tartotta, aztán Jimmy visszaintett, és érezte, hogy szomorúság nyilall belé, le, egészen mélyre le, és apró hullámokban gyűrűzik szét. Azt nem tudta, hogy ennek a szomorúságnak kihez van köze: az apjához, az anyjához, Miss Powellhez, ehhez a helyhez vagy a kezét tartó Dave-hez, de akármi is okozta – ezek egyike vagy akár mind –, biztos volt benne, hogy soha többé nem irthatja ki magából. A járdán kucorgó Jimmy tizenegy éves volt, de nem annyinak érezte magát. Öregnek. Öregnek, mint a szülei. Mint az utca. Sérült áru, gondolta, és ölébe ejtette a kezét. Látta, hogy Dave biccent, majd leengedi a redőnyt, és visszamegy abba a túlontúl csendes lakásba a barna falak és ketyegő órák közé. Jimmy érezte, hogy a szomorúság gyökeret ver a bensőjében, fészkelődik, mintha meleg kuckót keresne, és meg se próbálta azt kívánni, bárcsak eltűnne, mert valahol megértette, hogy semmi értelme. Felállt a járdáról, aztán hirtelen nem is tudta, mit akart. Elfogta a viszkető, bizsergő vágy, hogy belebokszoljon valamibe, vagy valami hülyeséget csináljon. Ám akkor megkordult a gyomra, és rájött, hogy még mindig éhes, hát elindult egy újabb hot dogért, bízva benne, hogy maradt még. Dave Boyle néhány napig kisebb híresség volt, és nemcsak a környéken, de az egész államban is. A Record American címlapján másnap ott állt: ELTŰNT KISFIÚ/MEGTALÁLT KISFIÚ. Fölötte a fényképen Dave a tornácon ül, 31


anyja vékony karja öleli át, kétoldalt a környékbeli srácok igyekeznek belógni a képbe, mindenki olyan boldog, hogy csak na, kivéve Dave anyját, aki olyan arcot vág, mintha egy hideg napon éppen lekéste volna a buszt. Aztán egy hétre rá ugyanazok a fiúk, akik a képen szerepeltek vele, elkezd­ ték csúfolni: „Kretén”. Dave az arcukon olyan gyűlöletet látott, amelyet talán ők sem értettek jobban, mint ő. Az anyja azzal nyugtatta, hogy „biztos a szüleiktől hallották, oda se figyelj, megunják és elfelejtik, és jövőre megint pajtások lesztek”. Dave erre bólintott, de eltűnődött, nincs-e valami rajta – egy jel az arcán, amelyet ő nem láthat –, amely miatt mindenki bántani akarja. Mint azok az emberek a kocsiban. Miért őt szúrták ki? Honnét tudták, hogy ő beszáll, Jimmy meg Sean nem? Mert visszatekintve Dave így látta a dolgot. Azok az emberek (tudta a nevüket is, legalábbis ahogy egymást szólították) tudták, hogy Sean és Jimmy nem fog csak úgy engedelmesen beszállni. Sean elszaladt volna a házuk felé, valószínűleg visítva, Jimmy meg, hát Jimmyt le kellett volna ütniük. Ezt maga a Nagy Farkas mondta pár órával később a kocsiban. – Láttad azt a srácot a fehér pólóban? Ahogy rám nézett, félelem meg minden nélkül? Az a gyerek egyszer majd kinyír valakit, és nem fog rosszat álmodni miatta. A társa, Zsíros Farkas elmosolyodott. – Én szeretem, ha küzdenek. Nagy Farkas a fejét rázta. – Leharapná az ujjadat, ha megpróbálnád berángatni a kocsiba. Tőből leharapná a kis szaros. Dave-nek segített, hogy hülye nevet adott nekik: Nagy Farkas meg Zsíros Farkas. Segített, hogy alakoknak lássa őket, emberbőrbe bújt farkasoknak, önmagát pedig egy történet szereplőjének: A Fiú, Akit Elraboltak A Farkasok. A Fiú, Aki Nyugodt És Ravasz Maradt, és mindig leste az alkalmat. A Fiú, Aki Megmenekült, és a nyirkos erdőn keresztül eltalált egy benzinkúthoz. De az iskolában csak ő volt A Fiú, Akit Elloptak, és mindenki szépen elkép­ zelte magának, mi minden történt vele abban a négy napban. A vécében az egyik délelőtt egy hetedikes fiú, Junior McCaffery állt be mellé a vizeldéhez. – Leszoptad őket? – kérdezte, mire az összes hetedikes barátja elkezdett röhögni meg cuppogni. Dave remegő kézzel húzta fel a sliccét, és Junior McCaffery felé fordult. Megpróbált keményen nézni rá, mire McCaffery pofon vágta. 32


A csattanás nagyot visszhangzott a vécében. Az egyik hetedikes felsikkantott, mint egy lány. – Akarsz valamit mondani, buzi? – kérdezte Junior. – He? Vagy kérsz még egy pofont, köcsög? – Sír – mondta valaki. – Síííír – rikoltotta Junior McCaffery, és Dave könnyei még jobban megeredtek. Arca zsibbadtsága átment szúró érzésbe, de nem a fájdalom zavarta. A fájdalom sosem zavarta, sosem sírt miatta, még akkor sem, amikor elesett a biciklivel, és a pedál úgy eltörte a lábát, hogy kilátszott a csont, és hét öltéssel kellett összevarrni. A sokféle érzelem, amely a körülötte álló fiúkból áradt felé, az sajdult bele. Gyűlölet, undor, düh, megvetés. Mind őellene. És nem értette, miért. Soha életében nem bántott senkit. Mégis mind gyűlölték. A gyűlölettől pedig magára maradt. Büdösnek, bűnösnek és parányinak érezte magát, és sírt, mert nem akarta ezt érezni. A könnyeit mind kinevették. Junior még táncolt is, nagy grimaszokat vágva gúnyolta Dave bőgését. Amikor aztán Dave végre összeszedte magát, és már csak szipogott, Junior megint megütötte, ugyanott, még erősebben. – Nézz rám! – parancsolt rá, épp, ahogy Dave érezte, hogy könnyei újra kirobbanni készülnek. – Nézz rám! Dave felnézett rá, hátha együttérzést, emberséget vagy akár szánalmat lát az arcán (igen, a szánalmat is elfogadta volna), ám csak dühödt-gúnyos tekintet meredt rá. – Ja, ja, leszoptad – mondta Junior. Úgy csinált, mintha megint meg akarná ütni, Dave pedig lekapta a fejét, és összerezzent, de Junior már el is indult a haverjaival, röhögve vonultak ki a vécéből. Dave-nek eszébe jutott, mit mondott egyszer Mr. Peters, anyja egyik barátja, aki néha ott aludt náluk: „Két dolgot sose tűrj el senkitől: hogy leköpjön, vagy pofon vágjon. Mindegyik rosszabb, mintha igazán megütne, és ha valaki ilyet csinál, azt öld meg.” Dave lerogyott a vécé kövére, és azt kívánta, bárcsak meglenne benne ez: az akarat, hogy megöljön valakit. Biztos, hogy Junior McCafferyvel kezdené, aztán jöhetne Nagy Farkas és Zsíros Farkas, ha még egyszer találkozna velük. Bár igazából nem hitte, hogy meg tudná tenni. Fel nem foghatta, hogy az emberek miért viselkednek így egymással. Fel nem foghatta. Egyszerűen fel nem foghatta. A vécébeli incidens híre valahogy elterjedt az egész iskolában, ezért a harmadikosoktól felfelé mindenki tudta, hogy Junior McCaffery mit csinált 33


Dave-vel, és Dave hogyan viselkedett. Megszületett az ítélet, és Dave azt vette észre, hogy még az a néhány osztálytársa is, aki a visszatérte óta legalább viszonylag barátságos volt hozzá, most úgy kezeli, mint egy leprást. Nem mindenki cuppogott vagy dörmögte azt, hogy „buzi”, amikor ment a folyosón. Jó sokan csak semmibe vették. Ami valahogy még rosszabb volt. Fojtogatta ez a csönd. Ha véletlenül egyszerre indultak el otthonról, Jimmy Marcus néha mellette ballagott, mert kínos lett volna, ha nem teszi, és hellózott, ha találkoztak a folyo­són, vagy egymásba botlottak az osztályterembe menet. Amikor tekin­ tetük találkozott, Dave a szánalom és a zavar furcsa elegyét látta Jimmy szemében, mintha barátja mondani akarna valamit, csak nem bírja megfogalmazni – Jimmy amúgy sem volt nagy dumás, hacsak be nem indult valamire, például leugrani a metrósínekre, vagy kocsit lopni. Dave mégis úgy érezte, hogy barátságuk (persze ő igazából nem is volt biztos benne, hogy valaha is igazi barátok voltak, most kicsit szégyenkezve gondolt vissza azokra az alkalmakra, amikor úgy erőltette rá magát Jimmyre), meghalt, amikor ő beszállt a kocsiba, Jimmy meg nem. Aztán úgy alakult, hogy Jimmy nem sokáig maradt az iskolában, így végül ezek a séták is elmaradtak. Iskola után Jimmy mindig Val Savage-dzsel lógott, egy alacsony, sötét barommal, aki kétszer bukott, és bármikor átmehetett durvába, de annyira, hogy mindenki becsinált tőle, tanárok és diákok egyaránt. Az a vicc járta róla (persze, csak ha nem volt a közelben), hogy a szülei nem az ösztöndíjra, hanem az óvadékra spórolnak. Jimmy már azelőtt is vele lógott, mielőtt Dave beszállt a kocsiba. Néha megengedte Dave-nek, hogy velük tartson, amikor megrohamozták a kávézót kajáért, vagy új tetőre másztak fel, de a kocsi után ebből is kizárták. Amikor éppen nem utálta váratlan száműzése miatt, Dave észrevette, hogy a sötét felhő, amely korábban csak néha lebegett Jimmy feje felett, immár egy percre se tágított onnét, akár egy negatív dicsfény. Jimmy újabban idősebbnek, szomorúbbnak látszott. És végül csak ellopott egy kocsit. Majdnem egy évre az első próbálkozásuk után történt, és ki is csapták miatta a suliból, aztán buszozhatott fél városon át a Carver iskolába, és megtapasztalhatta, milyen az élet egy kelet-buckyi fehér srácnak egy fekete iskolában. Val is vele buszozott, és Dave azt hallotta, hogy a páros hamar a Carver réme lett, két veszett, fehér kölyök, akik nem ismerték a félelmet. A kocsi kabrió volt. Dave azt is hallotta, hogy az egyik tanár barátjáé, bár sose tudta meg, kié. Jimmy és Val az iskolai parkolóból fújta meg, amíg 34


a tanárok a férjükkel, feleségükkel és barátaikkal év végi partit tartottak a tanári társalgóban. Jimmy vezetett, jót furikáztak Buckinghamben, dudáltak, integettek a lányoknak, berregtették a motort, míg egy járőrautó kiszúrta őket, és a végén totálra törték a kocsit egy konténeren a Rome Basinben. Valnek kiszállás közben kificamodott a bokája, és Jimmy, aki már fent volt egy üres telekre vezető kerítés tetején, visszament segíteni neki. Dave ezt a jelenetet mindig úgy képzelte el, mint egy háborús filmet: a vitéz katona visszamegy megmenteni elesett bajtársát, körülöttük záporoznak a golyók (bár Dave nemigen hitte, hogy a zsaruk lőttek volna rájuk, de így klasszabb volt). Mindkettőjüket elkapták, és az éjszakát rács mögött töltötték. Az igazgató megengedte nekik, hogy befejezzék a hatodik osztályt, hiszen már csak pár nap volt hátra, de aztán megkérték a családokat, nézzenek új iskola után. Dave ezután alig-alig látta Jimmyt, évente talán egyszer-kétszer. Dave-et az anyja nem engedte sehová, iskolába is csak egyenesen oda és vissza. Meg volt győződve róla, hogy azok az emberek még ott vannak, várnak az almaillatú kocsiban, és lecsapnak a fiára, akár a hőkereső rakéták. Dave tudta, hogy nincsenek ott. Végül is farkasok, márpedig a farkasok a legközelebbi, legkönnyebb préda után szimatolnak az éjben, azt vadásszák le. Ennek ellenére egyre gyakrabban jelent meg a gondolataiban Nagy Farkas meg Zsíros Farkas, és az is, amit vele tettek. Ezek a látomások ritkán háborgatták az álmait, de anyja lakásának szörnyű csöndjében köréje lopakodtak; a hosszú csendek alatt, amikor próbált képregényt olvasni, tévézni, vagy csak bámult ki az ablakon az utcára. Rátörtek a képek, Dave pedig igyekezett kizárni őket azzal, hogy lehunyta a szemét; igyekezett elfelejteni, hogy Nagy Farkas neve Henry volt, Zsíros Farkasé meg George. Henry és George, üvöltötte egy hang a képek alatt Dave fejében. Henry és George, Henry és George, Henry és George, te kis szaros. És Dave azt felelte a hangnak a fejében, hogy ő nem kis szaros. Ő, a Fiú, Aki Megmenekült A Farkasoktól. És hogy uralkodjon a képek fölött, néha újra lejátszotta a szökését, minden egyes részletét: a választófal zsanérja mellett észrevett repedést; a távolodó autó hangját, amikor elmentek italért; a nyél nélküli csavarhúzót, amellyel addig-addig tágította a repedést, hogy a rozsdás zsanér elpattant és leszakadt, egy késpenge alakú fadarabbal együtt. A Fiú, Aki Ügyes kibújt az ajtón, egyenesen bevetette magát az erdőbe, és a lemenő napot követve elért a benzinkútig. Szinte sokkolta a látvány: a kerek, kék-fehér fényreklám, amelyet már kivilágítottak éjjelre, pedig még be sem sötétedett egészen. A neon fehérje valahogy beleszúrt Dave-be. Térdre esett előtte, ott, 35


ahol az erdő véget ért, és kezdődött az elnyűtt, szürke betonplacc. Így találta meg Ron Pierrot, a kút tulajdonosa: térden állva bámulta a fényreklámot. Ron Pierrot vékony férfi volt, de olyan karral, mintha az ólomcsövet is el tudná roppantani, és Dave gyakran elmerengett, mi történt volna, hogy ha A Fiú, Aki Megmenekült A Farkasoktól tényleg egy film szereplője. Na, hát akkor Ronnal összehaverkodtak volna, Ron megtanította volna mindenre, amire egy apa megtaníthatja a fiát, aztán lovat nyergelnek, és puskát ragadva végtelen kalandok nyomára indulnak. Remekül érezték volna magukat, Ron és a Fiú. Hősök lettek volna, a vadon hősei, akik legyőznek minden farkast. Sean álmában mozgott az utca. Benézett az almaillatú kocsi nyitott ajtaján, az utca meg elkapta a lábát, és a kocsi felé húzta. Dave már bent volt, az ülés túlsó szélén az ajtónak dőlt, üvöltésre nyitott száján nem jött ki hang. Álmában Sean csak a nyitott ajtót és a hátsó ülést látta. Nem látta a magát zsarunak kiadó fickót. Nem látta a társát az első ülésen. Nem látta Jimmyt, pedig egész idő alatt ott állt mellette. Csak az ülést látta, Dave-et, az ajtót meg a szemetet a padlón. Rájött, hogy ez volt az a vészcsengő, amely egyfolytában szólt, ő mégsem hallotta meg, csak most: hogy szemét volt a kocsiban. Gyorskajáldás csomagolópapírok, összegyűrt chipszeszacskó meg sörösdoboz, műanyag kávés­poharak és egy koszos, zöld póló. Csak miután felébredt, és eltöprengett azt álmon, akkor tudatosult benne, hogy a hátsó ülés előtti padló az álomban ugyanaz volt, mint a való életben, és hogy ez csak most jutott eszébe. Még akkor sem jutott eszébe, hogy a kocsi hátuljában szemét volt, amikor a zsaruk a házban voltak, és nyaggatták, hogy próbáljon meg visszaemlékezni – de erősen –, hátha van még valami részlet, amelyet elfelejtett. Az álomban most eszébe jutott, és az is, hogy leginkább emiatt sejtette – anélkül, hogy akkor ezt tudta volna –, hogy valami nincs rendben a „zsaruval”, a „partnerével” meg a kocsival. Sean a valóságban még sose látta egy rendőrautó hátsó ülését, közelről legalábbis, de valahogy tudta, nem lehet szeméttel teli. Talán a sok szemét alatt voltak a lerágott almacsutkák, attól szaglott az autó. Egy évvel Dave elrablása után az apja bejött Sean szobájába. Két dolgot akart mondani. Az első, hogy Seant felvették a Latin Iskolába, szeptemberben ott folytatja a hetediket. Azt mondta, anyjával együtt nagyon büszkék rá. Ha az ember lenni akar valaki, oda jár. A másik dolgot akkor mondta, amikor már majdnem kiment: 36


– Az egyiket elkapták, Sean. – Tessék? – Az egyik fickót, aki elvitte Dave-et. Elkapták. De már meghalt. Öngyilkos lett a cellájában. – Tényleg? Apja visszanézett rá. – Tényleg. Remélem, már nem lesz több rémálmod! De Sean csak annyit kérdezett: – És a másik? – Az, akit elkaptak, azt mondta a rendőröknek, hogy a másik is halott. Tavaly halt meg autóbalesetben. Érted? – Apja úgy nézett rá, hogy Sean tudta, erről többet nem beszélnek. – Moss kezet, vacsorázunk. Az apja kiment, Sean meg csak ült az ágyon. Előtte kidudorodott a matrac, oda dugta az új baseballkesztyűt, benne a labda. Vastag, vörös gumiszalagok fogták át a bőrt. A másik is meghalt. Autóbalesetben. Sean remélte, hogy az almaszagú kocsit vezette, s lehajtott egy szikláról, majd a kocsival együtt egyenesen a pokolba zuhant.

37

Dennis Lehane: Titokzatos folyó  

A regény első két fejezete.

Dennis Lehane: Titokzatos folyó  

A regény első két fejezete.

Advertisement