Page 1

Rendületlenül erődi-harrach béla élete és emlékezései

Budapest, 2011 3


A könyv megjelenését támogatták: Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium, különösen dr. Párdányi Miklós igazgató úr; Alapítvány a Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumért Szerkesztő: Rudan Mária Kiemelten köszönjük dr. Erődi-Harrach Béláné Heinrich Adrienne segítségét. Köszönjük munkáját mindazoknak, akik segítették a könyv megjelenését: Baki Dánielnek, Csányi Tamásnak, Fábry Katalinnak, Mészáros Lászlónak, Rudan Jánosnak, Szemkeő-Martin Orsolyának, Szűcs Ilonának és Turóczi Krisztinának.

ISBN 978-963-08-1431-7 Kiadja: dr. Erődi-Harrach Béláné Heinrich Adrienne Zöld Liliom Alapítvány Grafikai tervezés: Fábry Katalin Tördelés: Simonkay Márton 25. Szent Imre Cserkészcsapat 2011, Budapest 4


ELŐSZÓ Akik ismerték és szerették Erődi-Harrach Bélát, tudják, hogy Béla bá a tettek embere volt. Lankadatlan tenni akarásával és munkabírásával példát mutatott mindannyiunknak, mégis egy számunkra ismeretlen időpontban fontosnak tartotta, hogy emlékeit és tapasztalatait összegyűjtve, levélben forduljon hozzánk, és így adja át hosszú és gazdag életének gondolati örökségét. Visszaemlékezéseinek ezt a személyes formát választotta, mert mélységesen hitt az emberek közötti kapcsolat erejében. Nekünk az a feladat jutott, hogy utat nyissunk a levelek előtt és eljuttassuk őket a címzettek kezéhez, bízva abban, hogy ez a kötet sokak számára hozza közel Béla bá szeretett alakját. A kötet összeállítása során abba a nehézségbe ütköztünk, hogy a visszaemlékezésben leírtak Béla bá életének eseményeit 1971-ig elevenítik fel, holott tudjuk, hogy ez után életének még több mint harminc gazdag esztendeje következett. Így a levelek mellé gyűjtöttük azokat a dokumentumokat, amelyek Béla bá további terveit, gondolatait és tetteit rögzítik, valamint Adrienne néni, Béla bá felesége írásait az utolsó évekről. A történetek illusztrálásához részben Béla bá saját képeit, részben az Erődi-Harrach család képeit használtuk. Munkánk eredményeként két részre oszlik a könyv: I. rész: Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség van 1. Urr Zsolt Ipoly O. Cist.: Előszó 2. Erődi-Harrach Béla emlékiratai, azaz a 18 levél 3. Erődi-Harrach Adrienne rövid összefoglalója Béla bával közös életük 1971-től 1989-ig terjedő időszakáról 4. Erődi-Harrach Béla: 25. Szent Imre Cserkészcsapat 10 éve 1989–1999 (megjelent: Saxa loquuntur – Műhely és szentély – nem középiskolás fokon – a Lágymányoson, 1997.) 5. Erődi-Harrach Béla bá levele a cserkészvezetőkhöz (2003.) 6. Bencze Dávid és Párdányi Miklós búcsúztatói, amelyek elhangzottak Béla bá temetésén 7. Tartsákné Ládonyi Emese és Tartsák András: A Közép-Európai Cserkészpark jelene és jövője 5


II. rész: A cserkészet szerepe a roma integráció támogatásában 1. Erődi-Harrach Béla: A cserkészpedagógia alkalmazása a hazai roma ifjúság nemzeti integrációs törekvéseinek támogatására – tanulmány 2. Bencze Lóránt ajánlása a tanulmányhoz Béla bá küzdelmes életének eseményei és szellemi öröksége arra tanítanak bennünket, hogy bármilyen nehéz történelmi helyzetbe kerülünk is, Istenbe vetett bizalommal lehetséges a tiszta eszményekért élni és cselekedni. Bízunk benne, hogy a kötetet olvasva mind többen magukévá teszik Béla bá céljait és gondolatait. A szerkesztő

6


EGY MÉRVADÓ ÉLET Egy könyv elé példakép-keresőknek Köszönettel vagyok az életnek, hogy megismerhettem Erődi-Harrach Béla bácsit. Alig van olyan nap, hogy valami miatt eszembe ne jutna alakja, szavai és azok a történetek, melyeket élete egy-egy meghatározó szakaszáról hallani lehetett tőle és róla. A gyermek és ifjúkor formáló lehetőségei gazdagon megadattak neki. Szeretett róla mesélni, ha meglátogatták őt. Rajongó cserkész fiatalok látogatták és keresték őt szüntelen tanácsért, vigasztalásért vagy egy lelkesítő „hogyan tovább?”-ért. A család, az iskola, a cserkészet, munka és az egyház. Egy gazdag életnek a keretei ezek. A nagy múltú család megadta az alapokat, megteremtette a lehetőséget, hogy a lehetőségek között töltekezzen és növekedjék emberségben és bölcsességben. Az iskola a jövőhöz adta meg a tudást, amely a munkában és a döntésekben segítette őt. A cserkészet a közösség összetartó erejét bontakoztatta ki benne, és adott az utolsó leheletig küldetést: történelmi és prófétai erejűt. A munka kedves de szükségszerű valóság volt életében, de nehézségeit és küzdelmeit is a világ megismerésére tudta fordítani. Isten pedig az egyház közösségén keresztül a mindennapok keretét és stabilitását jelentette számára. Béla bá távozásával azt hittük, a történeteinek vége. De a megtalált kézirat és a megfogalmazott történetek a betűkön keresztül éppolyan élettel teliek, mint voltak általa. Sőt, olvasva a kéziratot érezni és hallani ennek a rajongásig szeretett embernek a rezdüléseit. Itt maradt köztünk a betűkben és sorokban. Béla bácsi, köszönjük Neked, és kérünk, taníts minket kitartásra, emberségre, hitre! Szentimreváros, Budapest, 2010. május 10. Urr Zsolt Ipoly O. Cist.

7


8


első rész „Nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség van!”

9


10


MIÉRT IS? Kedves Olvasóm! Esztendők hosszú sora óta foglalkoztatott a gondolat, helyes-e az, ha a magamfajta ember az élet hajló szakaszán összeszedi életének számtalan apró élményét, megrostálja és megpróbálja csokorba fűzni mindazokat a régmúlt eseményeket, amelyek a maguk kicsinysége ellenére is hatottak az emberré formálódásában. Csokorba fűzni, és hozzáférhetővé tenni másoknak, fiataloknak, akik már más világba születtek, más történeti hatások súlya alatt csiszolódik az egyéniségük, másként ítélhetik meg az olvasott, hallott egykori eseményeket, azokat talán nevetségesnek, értelmetlennek vagy jelentéktelennek ítélik. Az is lehetséges, hogy az ilyen visszaemlékezés mégoly jó szándékú szavait, gondolatait, a visszaemlékezés és közlés szándékát félreismerik, félremagyarázzák. Van-e egyáltalán értelme egy ilyen feltárulkozásnak? Van-e szüksége a társadalomnak ilyen visszaemlékezésekre? Lehet-e érdemes hatása, nem válik-e nevetségessé éppen azok szemében, akiknek pedig legszívesebben íródnak? Nem fut-e el az élet a maga iramában a közelmúlt emberi értékei mellett? Megérzi-e a mai olvasó, a mind kevesebb szeretetet megélő fiatalság a technikai civilizáció rideg, gépies világában, hogy egy ilyen visszaemlékezés végső célja a tiszta szívből fakadó baráti kéznyújtás, szeretetadás? Van-e, a mind inkább kiürülő, lélek nélküli társadalomban érzékenység és vágy a tisztultabb eszményekkel való találkozásra? Van-e szándék ezek követésére, elfogadására? Van-e alkalom és mód arra, hogy az élet durva zajában megállva, meg lehessen hallani a természet és a lélek harmóniáját, hogy a pódiumok vakító műfényéhez szokott szem meglássa a természet, a virág csodálatos szépségét, hogy észrevegye a szivárvány szikrázó pompáját, és azt, hogy milyen tiszta íveléssel köti össze a Földet és az Eget? Van-e szem arra, hogy észre tudja venni: a sokaság, a tömeg nem azonos a közösséggel? És rá tud-e döbbenni arra, hogy a közösség is emberekből, egyénekből, érző, törekvő, esendő, végső soron azonos sorsú emberekből áll? Olyanokból, mint amilyenek mi magunk is vagyunk. Van-e az emberi szolidaritásnak még feltámadó jövője, nem temettük-e már túlságosan ezt a jövőnket? Van-e a „jellem” szónak fogalmi értéke? Van-e a tiszta akaratnak és 11


becsületnek igaz becsülése? Mind megannyi kérdés! Remélem, sőt hiszem, hogy csupán tompult e szavak fénye, de az évtizedek alatt rájuk szórt hamut végre lesöpörjük, és a becsület, az őszinteség, a jellem és az akarat újraéled egy új generáció lelkében. A szeretetnek újra lesz becsülete, hogy gyógyítson, erősítsen és bátorítson. E hitem vezetett a döntéshez, hogy végül is leporolom életem sok apró történetéről, élményéről a rárakódott hamut és levelekben megírom azokat az én kedves Olvasómnak, szeretetébe ajánlva azokat és magamat! Néhány évvel ezelőtt az ország egyik legnagyobb kórházában epeműtétet hajtottak végre rajtam. Betegszobánkban hét ágy állt. Én már éppen túl voltam a műtéten. Az orvosok és a gyógyító személyzet rendkívül lelkiismeretes gondoskodásán túl, a betegszobában uralkodó szellemi légkör és hangulat – a körülményekhez képest – igen kellemessé tette a gyógyulás érdekében ott töltött néhány napot. Az ilyen kis kórházi szobában könnyen kialakul a beszélgetés az ágyszomszédok között. A kényszerű ágyhoz kötöttség szóra bírja az embert, ha a szoba betegei között azonos érdeklődésű, kultúrigényű sorstársak fedezik fel egymást. Szerencsém volt, mert az egyik ágyszomszédom – szintén epeműtétes – régi ismerősöm, ugyanúgy mezőgazdasági kutató, mint én, és hasonló érdeklődésű ember volt. Magától értetődő, hogy mindketten több könyvet hoztunk magunkkal kedvelt témáink tárgyában. Ebben az időben nagy érdeklődést váltott ki egy amerikai pszichológusorvos két beszámolója azokról a betegnyilatkozatokról, amelyeket a klinikai halál állapotából az életre visszahozott, a halálból visszatért betegekkel folytatott beszélgetések során jegyzett fel. E két mű szerzője és címe: Dr. med. Raymond A. Moody: Life after life (magyarul megjelent fordítás címe: Élet a halál után) és Reflections on Life after Life (Kiegészítő gondolatok az Élet a halál után című műhöz). E két könyv tartalmáról, rendkívül érdekes megállapításairól több napon át beszélgettünk, de így esett az is, hogy a másik kedvelt témánkról, a magyar történelem fejezeteiről, magyarságtudományról, magyarságtudatról, európaiságról, európai tudatról, és az élet értelméről, céljáról, a közösségépítő erőkről is komoly szó esett. Minthogy a szoba kicsi volt, a mégoly csendben folytatott beszélgetést minden beteg hallotta, hozzá is szólt néha. Ebben, a betegszobához mérten kellemes légkörben a műtétemet követő harmadik napon korán reggel hirtelen egy nem várt esemény zavarta meg a szoba nyugalmát. Hét óra körül volt, amidőn a nővérek az ágyammal szemben, üresen álló ágy előkészítését igen nagy sietséggel végezték, és közölték velünk, hogy egy 12


súlyos, életveszélyben lévő beteg érkezését várják. Az osztály kitűnő sebész főorvosa és a teljes asszisztencia beöltözve várta a valóban néhány perc múlva érkezett, a görcsöktől görnyedt beteget, egy alig huszonöt év körüli taxisofőrt. A nővérek alig győzték levetkőztetni, és máris vitték a műtőbe. Mindenki érezte az eset súlyosságát, és aggódva várta a műtét kimenetelét. Mintegy három órát tartott e feszült várakozás, mire a mély álomban lévő operáltat az ágyába fektették. Megtudtuk, hogy új szobatársunk „tipikus taxisofőrbajban” szenved, és valóban a halál küszöbéről hozták vissza. Ilyen különleges meghatározással akkor találkozik a magamfajta átlagember, ha a sors a saját bajával kórházba keríti, és ott a véletlen tárja elé az élet ilyen súlyos eseteit. Mi is hát ez a „tipikus taxisofőrbaj”? A taxisofőrök váltakozóan nappali, majd éjjeli szolgálatot teljesítenek. Sem nappal, sem éjjel nem tudnak rendszeresen táplálkozni. Megéheznek, éjjel ezen túl még az álommal is küszködnek. Ezért legtöbben – éhgyomorra – erősen dohányoznak, különösen az egész éjjelen át tartó szolgálat idején. A mértéktelen dohányfüst, a nikotin kikezdi a gyomrukat és a bélrendszerüket, ami aztán gyakran gyomor- vagy inkább bélátfúródást okoz. Ez történt igen fokozott mértékben a mi betegtársunkkal is. Belei már olyan súlyos állapotban voltak, hogy alig tartották a varratokat. A beteg fiatal szervezete szerencsére egy-két nap alatt erős javulást mutatott, úgyhogy a harmadik napon már ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Először hozzám fordult a következő – kissé hetyke – szavakkal: – Hallottam az önök beszélgetését, arról a halállal foglalkozó két könyvről. Megértem, hogy önöket, kettőjüket ez a téma érdekli, hiszen mindketten elérhették már a hatvanadik életévüket, tehát közelednek a halál bekövetkeztéhez, de engem nem nagyon érdekel, mert távol vagyok attól. De mi az, hogy az „élet értelme”, vagy hogy „magyarságtudat”, na, meg az, hogy „európai tudat”? Szerintem ezek nagy szavak, amelyek mögött nincs semmi komoly értelem. Engem legalábbis ezek eddig nem érdekeltek, mert ilyenekről még nem is hallottam. De amit a magyar történelemről, arról a bizonyos Anonymusról meg a Kézai Simonról mondottak, az érdekes lehet. A fiatalember közben, a beszélgetés szüneteiben vidáman mesélte szerelmi kalandjait. A feltett kérdései egyszerre felpezsdítették a szoba csendes, beszélgető hangulatát. Kérdéseit egyenesen hozzám intézte, és én örömmel 13


válaszoltam azokra. Az így kialakult – sajnos csak rövid ideig tartó – szellemi kapcsolat életem egyik legmegdöbbentőbb élményévé vált. – Kedves fiatal barátom, nem csodálkozom, hogy életkorunk alapján természetesnek tartja, hogy minket a halál témája inkább érdekel, mint önt. De a halál nem mindig igazodik az életkorhoz. Talán kissé szigorú, amit most mondok, de nem minket hoztak be a mentők életveszélyes állapotban, és nem minket mentett meg a kitűnő orvosi beavatkozás a temető kapujából. A fiatalember arcán a megdöbbenés ült ki. Néhány másodperc csend után, egészen más hangon fordult újra hozzám: – Nem tudtam, hogy ilyen súlyos helyzetben voltam. Most már félek a jövőtől. Igazuk volt mindenben, amit én félvállról vettem. Most már a többiről is boldogan hallanék, főleg az élet értelméről, az élet céljáról, az én életemről, de minden egyébről is, amit önöktől hallottam. És megindult egy felszabadult, igen elmélyült beszélgetés, amelyben kölcsönösen kérdeztünk egymástól és válaszoltunk, tudásunk szerint. A közösségépítő erőkről szólva megkérdeztem tőle, mit gondol, melyek azok az erők, amelyek az emberi közösségeket a leghathatósabban tudják összekovácsolni és együtt tartani jóban-rosszban egyaránt. Válasza meglepő volt. – Igaz, hogy én még sohasem gondoltam erre, de szerintem az érdek. Csakis az érdek. – Na, de hát a legelemibb és legfontosabb emberi közösséget, a családot is csak az érdek tartja össze? Ha megszűnik az érdek, a család is feloszlik? Nincs más erő a család életében, mint ez? A válasza megdöbbentő volt: – Nincsen. Én legalábbis eddig még nem tapasztaltam, hogy lett volna más is. Miért, mi lenne az a más erő? – Hát az ön gyermekkorában nem tapasztalt mást? Tudomásom szerint ön nős, rendkívül bájos, csinos, kedves felesége és két gyönyörű gyermeke van. A tegnapi látogatási napon legalább tíz munkatársa, taxisofőrök voltak itt az ön meglátogatására, ezeket mind csak az érdek köti önhöz? – Hát ezen én még nem gondolkodtam. De hát mi az az erő, amelyet én eddig nem ismertem? – Ön még sohasem találkozott a szeretettel? A szeretet az az erő, amely egyéb összetartó erők mellett a közösségépítés legfontosabb pillére. 14


– Szeretet? Szerintem nincs szeretet. Ez csupán üres frázis, amelyet minden politikai vagy szakszervezeti ülés megnyitásakor használnak, de amely mögött nincs tartalom. Még a televízió egyes adásait bevezető köszöntésben is gyakran használják ezt a szót, „szeretettel” köszöntik a nézőket, a rádió a hallgatókat, holott az így köszöntőnek fogalma sincs, ki nézi, ki hallgatja az adást. Lehet, hogy volt idő, amikor ennek a szónak még volt értelme, de szerintem ennek az ideje elmúlt. És igaz az is, hogy minél gyakrabban használják ezt a ma már üres szót, annál inkább bizonyítják, hogy ez csupán udvariassági szokás, amelyet nem kell komolyan venni. – Mi lenne, ha megpróbálná, kedves barátom, a szeretetet újra életre kelteni? A szeretetnek az a csodálatos ereje, hogy szeretetet szül. A szeretet adni akar, és minél inkább ad, annál többet kap vissza, nem mindig attól, akit szeretettel vesz körül, de esetleg mástól, vagy lélekben, saját énjének gazdagodásától. Próbáljon meg valaki olyanon segíteni, aki erre nagyon rászorul! Adjon magából, ellenszolgáltatás várása nélkül valami jót, szépet, egy vigasztaló, megértő, segítő szót! Próbáljon valamit önként magára vállalni! Meglátja, milyen lelki melegség járja majd át, és keresni fogja erre az új alkalmat. – Ön úgy beszél, mintha pap lenne. Nekem mindig azt mondották, hogy Jézus Krisztus csak egy kitalált személy, aki sohasem élt. Igaz ez? – Jézus Krisztus tanítása, a kereszténység rövidesen kétezer éves lesz. Az első háromszáz esztendejében, majdnem valamennyi magasabb rangú papját, de hívők százait, sőt ezreit a legszörnyűbb módokon kivégezték. Az első évszázad mártírjai között nagyon sokan voltak, akik Jézus Krisztust személyesen ismerték, tanításai során személyesen kapcsolatban voltak vele, és akiknek a vértanúhalálát Jézus előre megmondta, megjövendölte. Hihető-e az, hogy ezek a közvetlen szemtanúk és azok követői egy kitalált személy kényelmetlen tanításának védelmében a legszörnyűbb mártírhalált tudatosan vállalták volna? De van egy kérdésem ezzel kapcsolatban, válaszolja meg saját maga! Ön azt mondotta, hogy öt esztendeje dolgozik taxisofőrként. Az emberiség történelme szempontjából lényegesnek tartja-e ezt az öt esztendőt? – Nem, de mit akar ön ezzel mondani? – Jézus Krisztus, akiről azt állítják, hogy kitalált személy, sokkal kevesebb ideig tanított, mint amennyi ideje ön taxisofőr, mert csupán három év és mintegy három hónap állt rendelkezésére. E három év tanítása vetette meg annak a kétezer esztendőnek az alapját, amelynek folyamata ma is tart, és amelynek követői létszámban erősen meghaladják az 15


egymilliárdot. El tudja azt képzelni, hogy egy kitalált ember kitalált tanítása mártírok ezreit tudja kétezer esztendeig a szeretet, az irgalom és az önként vállalt áldozat útján tartani? Igaz, hogy e kétezer esztendő alatt bizony nagyon sokszor visszaéltek a keresztény tanítással, és sokan e gondolatnak árulói is voltak, de melyik az az emberi közösség, amelyben nincsenek a becsületesek, az igazak, az áldozatvállalók mellett haszonlesők vagy árulók? Az én fiatal barátom mindinkább elkomolyodott. Egymás után tette fel a kérdéseket, mindazokra visszatérve, amely gondolatokat a betegszobában folytatott beszélgetések során magának megjegyzett. – Azt említette, hogy az életnek van célja. Az én életemnek is van célja? Azt is mondták, hogy annak az amerikai írónak a könyve szerint a klinikai halálból visszajöttek bizonyos küszöbről beszéltek, ahol két kérdésre kellett válaszolniuk. Mégpedig először arra, mit cselekedtek szeretetből és a második, hogy mit tettek az emberi élet, az emberiség fejlődéséért? Ugyan mi lehet az én életem célja, ugyan ki vagyok én? És mit tehetek én az emberi élet, az emberiség fejlődéséért? – Mi is hát az élet célja? A világmindenség és benne az élet egy csodálatosan harmonikus törvényrendszer szerint létezik, fejlődik, halad az egyszerűbből a mind tökéletesebb felé. Végső célja a Tökéletesség. Mi emberek, e törvényrendszerben élünk, cselekszünk; betöltünk a világmindenségben egy bizonyos posztot, tesszük jól-rosszul a magunkét. E közben hatunk a környezetünkre, és nyomokat hagyva az embertársaink sorsában készítjük a nyomon következők sorsát, életútját, fejlődését vagy pusztulását. Nincs ember, aki valamilyen módon ne hatna az egész emberiség jövőjére. A taxisofőr is ellát egy bizonyos társadalmi feladatot, emberi közösségek láncolatában él, hat a környezetére, annak egészséges vagy romló alakulására, családra, munkahelyre, boldogulásra vagy sorvadásra. Mindenki betölt valamely szerepet, és ezen keresztül építi vagy rombolja a közösséget. Vegyük csupán ezt a beszélgetésünket, amelyben most a szobánk hét betege vesz részt. Minden szavunk valamilyen nyomot hagy valamennyiünkben, önben is, merem remélni. Az emberi közösséget nemcsak a hősök, a nagy tudósok, kiváló tehetségű emberek építik és viszik előre. Valamennyien benne élünk az emberi élet nagy folyamatában. Kérdés, csupán vitetjük-e magunkat az árral, vagy úszunk a magunk – esetleg – csekély erejével is? Ha annyit tesz az életben, hogy becsülettel és szeretettel látja el a családját és neveli gyermekeit, ha munkáját becsülettel látja el, ha van egy jó szava a bajba jutottakhoz, ha 16


észreveszi, hogy esetenként valakivel valamilyen jót lehet cselekedni, és meg is teszi azt, – máris megtette mindazt, amivel ama utolsó kérdés megválaszolásakor eleget tud tenni a legfontosabb követelményeknek. Az én fiatal barátom szemlátomást mélyen elgondolkozott. E beszélgetésünk fonalának lassan végéhez értünk, hiszen nekem másnap lejárt a kórházi ápolási időm, és készülődtem a hazamenetelre. Az utolsó délután az én fiatal barátom arra kért, beszéljek neki arról, mi is az, hogy „magyarságtudat”, kik voltak a hunok, ki is volt az az Anonymus, meg a Kézai Simon? Mi az, hogy „európai tudat”? E beszélgetés délutántól mélyen belenyúlt az éjszakába. A betegtársak már mélyen aludtak. Ki horkolt, ki szuszogva aludt. Az én fiatal barátom ült az ágya szélén, mögötte égett a kis fényű lámpa. Beszéltünk a magyarság történetéről, Attiláról, Árpád fejedelemről, Anonymusról, Kézairól, a magyarság európai szerepéről, történelmi felemelkedéseinkről és tragédiáinkról, az ifjúságunk remélt jövendő szerepéről, a jövőbe vetett hitről, erkölcsi megújhodásról. Hajnal felé lehetett, amidőn suttogó beszédünk az éjszakás nővér figyelmeztetése vetett véget. Barátomnak ezek voltak az utolsó szavai: – Velem még soha senki nem beszélt így. Elhallgatnám napestig. De kár, hogy holnap már elmegy. Még sok kérdésem lenne. Másnap délelőtt valóban elérkezett távozásom ideje. Mielőtt a szobatársaktól elbúcsúztam volna, egy kis papírlapra felírtam a nevemet, címemet és telefonszámomat. Fiatal barátomhoz lépve, azzal adtam át neki, hogy ha az életben, bármikor szüksége lenne néhány baráti szóra, biztatásra, eligazításra, és úgy gondolja, hogy ebben én tudok neki segíteni, forduljon bizalommal hozzám. Én mindent meg kívánok tenni, hogy segítsek. Barátom szemében egy könnycsepp csillogott. Megköszönte, és csak annyit mondott: – És ezt tényleg nekem adja? Tényleg önhöz fordulhatok? Többet nem tudott mondani. Az volt az érzése, hogy valami összeszorította a torkát. Az enyémet is. A kézszorításban az volt, hogy „igen”. Kedves Olvasóm! Nem tudom, kellően érzékeltetni tudtam-e, mi játszódott le a fiatalember lelkében e három nap alatt. E találkozás bennem valóban egész életre szóló nyomot hagyott. Megdöbbentett a gondolat, ugyan hány olyan fiatal él és serdül felnőtté ma, aki nem találkozott még a szeretettel, akinek sohasem teszik fel a kérdést: gondolt-e már valaha arra, miért is él, érzi-e a társadalomban betöltött hivatását, személyes fontosságát, felelősségét a jövőért? Ugyan hány jobb szellemi és erkölcsi gyarapodásra méltó fiatal sikkad el, hány tehetség őrlődik fel a társadalom 17


szellemi, erkölcsi kiüresedése, a szeretet kipusztulása miatt? Hány fiatal életét tölti ki az ímmel-ámmal végzett, léleknélküli munka mellett a felszínes, könnyűvérű szexhajhászat? Amidőn a kórházi találkozás történetet írtam, úgy éreztem, szemben ülsz velem, kedves Olvasóm! Hallgatod a szavaimat, és én kérdően keresem a tekintetedet, vajon megérezted-e, milyen súlyos társadalomrajz körvonalai tárultak itt fel, amelyekhez Neked is közöd van? Szeretném feltenni a kérdést: ha Te feküdtél volna abban a bizonyos hetedik ágyban e súlyos műtét után, és végighallgatod az ott elhangzó beszélgetéseket az élet értelméről, céljáról, a közösségben élő minden ember közösségi felelősségéről, magyarságtudatról stb., lett volna-e szavad mindezekhez? És ha igen, mi lett volna az? Te milyen kérdéseket tettél volna fel, illetve milyen válaszokat adtál volna? És egy másik kérdés: ha te lettél volna az én ágyamban, ha Neked tették volna fel azokat a kérdéseket, amelyeket a taxisofőr tett fel, hogyan válaszoltál volna? Vallod-e azt, hogy minden ember felelős azért a hatásért, amelyet a környezetére gyakorol? Vallod-e, hogy valamennyien építjük vagy rontjuk a közösség jövőjét? A magyarságét, Európáét, sőt az emberiségét? Érzed-e, vallod-e, hogy a magyarság mai tragikus helyzetéből csakis akkor tud igazán kiemelkedni, és akkor tudja újra elfoglalni méltó helyét Európában, ha minden fiában feltámad a jövőért viselendő személyes közösségi felelősségtudat? Rádöbbentél-e már, hogy Te is rendkívül fontos vagy, Te is építőkő vagy, a Te nyomod is alakítja a közösség jelenét, de még inkább a jövőjét? Gondolsz-e arra, hogy minden ember, így Te is magadban, véredben hordod az egész emberiség eddig megtett teljes történelmi útját, annak minden tragédiájával, emberi szenvedésével, minden törekvésével, örömével és bánatával, megoldott és megoldásra váró gondjával együtt. Senki sem kezdi önmagában, születésével az életét. Mindenki kapja azt a generációk láncolatán át. E gondolatokon töprengve érlelődött meg bennem évek során a szándék, hogy az ismeretlen olvasóhoz írt levelekben elmesélem életem számos apró élményét, gyermekkoromtól egészen mai hajlott koromig. Valóban történelmi időket éltem meg, és a Gondviselés irgalmából sok olyan – jelentéktelennek látszó – esemény emlékét gyűjtöttem össze, amelyek mások számára is érdekesek, tanulságosak lehetnek. Olyan eseményeket gondoltam csokorba gyűjteni, amelyek lehetőleg mindig valamely gondolatot, értékes érzelmet, szándékot, tükröt tartanak, reményt rejtenek vagy esetleg csupán mosolyt, derűt fakasztanak, és talán az élet értelmét, szépségét csillogtatják. 18


Arra törekedtem, hogy az elmondandókat lehetőleg az életem fonalára fűzzem, anélkül, hogy naplót, szorosan vett életrajzot írnék. Minden kis történet valahogyan a közösség és az egyéni élet közötti kapcsolat egyegy láncszeme. Nem foglalkoztam az életem mindazon mindennapos történeteivel, amelyek a magánélet családi témakörébe esnek. Az egymást követő kis történeteket – egymással való összefüggésük szerint – levelekbe foglaltam. E levelekben ugyanis közvetlenebbül tudok Veled, kedves Olvasóm, kapcsolatot teremteni. Közvetlenebb a hang, és talán mélyebbre hat a szó! Kedves Olvasóm! Ezek voltak tehát azok a gondolataim, írásom indokai, amelyekkel hozzád fordulok. Előre is köszönöm figyelmedet, hogy elolvasod e leveleimet, és hogy – reményem szerint – el is gondolkozol azokon. A gondolatok barátokká avatnak, amire ma oly nagy szükség van. Ugye Te is hiszel a becsületes, tiszta barátság erőt megsokszorozó titkában, amellyel megfogyatkozott sorainkat megszilárdíthatjuk, valamennyiünk boldogabb jövője érdekében? Rajta hát, beszélgessünk! Erődi-Harrach Béla

19


Fent: id. dr. Erődi-Harrach Béla és neje, sz. Ruttkay Mária; középen balra: dr. Tauffer Vilmos; középen jobbra: dr. Erődi-Harrach Béla és neje, sz. Tauffer Vilma; lent: az Erődi-Harrach-testvérek, 1926.

20


GENITORIBUS HONOR Kedves Olvasóm! Minden ember születésével, vérében hozza elmúlt évszázadok génekbe rejtett történetét, torlódott és kereszteződött képességeket, hajlamokat, tudat alatti emlékeket, tehetségeket, testi és lelki adottságokat, amelyek ifjúságának, serdülő éveinek környezeti hatásaitól serkentve, csiszolva vagy bénítva, pusztítva, alakítják ki a felnőtté vált egyén emberi értékét. Szerencsés az, akinek ifjú kora szabad pályán futhat, a mindig világosan látott cél, a becsületes, tisztességes, erkölcsi és szellemi értékekkel töltekezett, teljes „ember” magassága felé. Visszatekintve saját gyermek- és ifjúkoromra, igen szerencsésnek kell mondanom magamat. Olyan családból származom, amelyben szülők, és mindkét ágon a nagyszülők mindig teljes harmóniában és szeretetben éltek. Családunk minden tagja töretlenül, hűen és teljes tudásával élt hivatásának. Szándékkal használom a „hivatás” szót, és nem „foglalkozást” mondok. Minden embert a saját hivatása kapcsolja a társadalom egészéhez. A foglalkozása lehet mégoly hasznos és értékes, de ha nem hatja át az egyén hivatástudata, akkor valahogyan mindig hiányzik belőle a munkáját átható lelki, érzelmi kötődés a társadalom egészéhez. Az tudja valóban a maga teljes egyéniségével, akaratával, hitével, erejével a közösséget szolgálni, akinek hivatása és foglalkozása szerencsésen egybeesik. 1913. szeptember 4-én születtem, tehát még az I. világháború kitörése előtti évben. Azt mondottam az imént, hogy szerencsés környezetből származom. Apai nagyapám, id. dr. Erődi-Harrach Béla erdélyi családból, embert formáló környezetből indulva magával hozta a sokgyerekes család szerény mindennapjaiban is mindig helytálló kötelességtudatot. Már kora gyermekkorában – egész életére szóló példaként – eszményképe lett Kőrösi Csoma Sándor, aki életét a magyarság eredetének kutatására szentelte. Nagyapámban, de négy testvérében is a pedagógiai hivatástudat lángja égett, hogy a következő generációk lelkében is felgyújthassák a magyarságtudat lángját. A nagyapám a magyar irodalom és földrajz tanára lett, de ezzel párhuzamosan az orientalizmus töltötte el érdeklődését. 21


Gyermekkora óta következetesen tanulta az idegen nyelveket, természetesen az európaiakat, majd a keletieket is. Tizenöt nyelvet sajátított el, az utolsót, a cigány nyelvet hetvenéves korában tanulta. Kitűnően beszélte ezek sorában a bolgárt, görögöt, törököt (ezen a nyelven szerezte meg a doktorátusát), arabot, perzsát. Sokat tett a magyar–olasz, magyar–francia, a magyar–angol és a magyar–amerikai kultúrkapcsolatok kiépítése és fejlesztése érdekében. Ennek elismerése képpen megkapta a Francia Becsületrend Lovagja kitüntetést. A mindenkoron szűkös középiskolai tanári fizetés által engedett határokig elmenve beutazta a Közel-Keletet, majd Európa számos országát, mindenütt arra törekedve, hogy a magyarság egykori történelmi kapcsolatait kutatva a magyar kultúra és történelem követeként becsületet szerezzen Magyarországnak és az oly hőn szeretett Erdélyének. Mind idehaza, mind külföldön már fiatalon nagy tekintélyt szerzett tudományos felkészültségének, hatalmas nyelvtudásának, fáradhatatlan és határozott akaratú jellemének köszönhetően. Gyorsan emelkedett a tanári pályán. Még nem volt negyven éves, amidőn már elérte a legmagasabb pedagógiai szintet, tankerületi főigazgató lett. Mint az ország első tankerületének főigazgatója a XIX. század utolsó negyedében és a XX. század első évtizedében számos középiskolát létesített a Fővárosban, amelyek azóta is töretlenül működnek. Ezeknek az iskoláknak létesítésekor személyesen gondoskodott azok teljes, korszerű felszereléséről. Hatalmas munkabírása, alapossága, következetes lelkiismeretessége nagy hatással volt munkatársaira és az egész akkori magyar oktatásügyre. Akaratereje szinte legendás volt. Szeretnék ennek bemutatására egy reá oly nagyon jellemző történetet elmondani, amely őt több oldalról is hűen tudja láttatni. Íme a történet: Nagyapám kétszer nősült. Első házasságát fiatal tanárként kötötte. E feleségétől két leánya született. Mindkettő még kis gyermek volt, amidőn felesége és idősebb leánya egy országos járvány fertőzését megkapva néhány nap alatt meghalt. Ott maradt a harmincöt éves nagyapám, immáron gimnáziumi igazgató egy árva kislánnyal, sorozatos iskolaszervezési munkájával egyedül. Feleség után kellett nézni, a kis félárva leányának édesanyára volt szüksége. Történt pedig, hogy éppen az egyik középiskola optikai műszereinek beszerzése volt soron. Budapest legkiválóbb optikai üzleténél, Calderoninál rendelte meg nagyapám a kiválogatott mikroszkópokat és egyéb műszereket. Ebben az időben a fényképezés bontogatta szárnyait, és e téren ugyanez az üzlet, a Calderoni cég jeleskedett 22


a legjobban. A fényképezés legjobb reklámjai már akkor is a legszebb fényképek voltak, amelyek a kirakatokba téve, hamar ráirányították az érdeklődést erre az új passzióra. Nagyapám egy optikai műszerekre irányuló szerződés ügyében – mint minden esetben, úgy most is – személyesen kívánt a Calderoni céggel tárgyalni. Amint befordult az üzlet bejáratán, feltűnik neki a kirakatban egy nagy fénykép, amely két hölgyet ábrázolt: egy igen szép édesanya egy még gyönyörűbb ifjú leánnyal. – Jöjjön csak, Calderoni úr a kirakathoz. Kiket ábrázol ez a fénykép? – Ez kérem özvegy Ruttkay Miklósné a leányával. Kunmadarason laknak. Nagyapám megköszönte Calderoni úr szíves tájékoztatását. Alig várta már, hogy eljöjjön a szombat. Kisleányát a szomszédokra bízva, felöltötte ünneplő ruháját (ezt „Ferenc József”-nek hívták), fogta a cilinderét, felült a vonatra és Kunmadarasra utazott. Nem sokkal dél előtt volt, hogy bemutatkozó látogatást kívánt özvegy Ruttkay Miklósnénál tenni, de még nem ismerte a családot. Szüksége volt tehát a főjegyzői közreműködésre. Felkérte a főjegyzőt, hogy hagyjon ott csapot-papot, öltözzék át, és haladéktalanul kísérje át a Ruttkay-lakásra. A meglepett főjegyző először szabadkozott, hogy még dolga van, meg hogy ő még nem csinált ilyent, de nagyapám nem tágított. Neki még ma, még most azonnal be kell mutatkoznia a Ruttkay-családnál, – mondta – mert a délutáni vonattal vissza kell utaznia, hiszen a kislánya Budapesten várja. Nem volt mit tenni, a főjegyző percek alatt átöltözött, és máris mentek özvegy Ruttkay Miklósné lakására, aki Mária nevű leányával és vejénél, Helmeczy Béla közjegyzőnél lakott. Becsöngettek. A főjegyző kissé zavarodottan előadta az elősiető özvegy édesanyának, hogy ez az úr, dr. Erődi-Harrach Béla Budapestről jött, és szeretne tisztelettel bemutatkozni. A szót az immáron bemutatott nagyapám vette át. Elmondotta, hogy harminchat esztendős, özvegyen él nyolc esztendős kislányával, középiskolai tanár, igazgató, havi fizetése szerény, de abból a családját tisztességesen el tudja tartani. Látta Budapesten, a Calderoni üzlet kirakatában a fényképet. Első látásra beleszeretett Mária nevű lányába, és őt ezennel feleségül kéri. Részint családi állapota, részint félárva kislánya és rengeteg hivatali munkája miatt sajnos nincs módja arra, hogy Kunmadarason hosszabb időt töltsön. Kénytelen ilyen szokatlan módon bemutatkozni, és egyúttal kérőként fellépni. Sajnos, még aznap vissza kell utaznia. A meglepett özvegy előhívta Máriát, aki először szóhoz sem tudott jutni. Annyit még hozzá kell tenni, hogy nemcsak valóban gyönyörű szép, 23


de ugyanilyen szerény, kedves és szeretetet sugárzó egyéniség volt. E szokatlan leánykérésre a válasz végül is „igen” volt. Nagyapám és felesége, született Ruttkay Mária házassága igen boldog volt. Harmonikus, szeretetet árasztó életük gyümölcse két fiúgyermek volt, az apám, aki ugyancsak a Béla nevet kapta, valamint a fiatalabb, Tihamér. Az egykori félárva leány, Margit olyan szerető, valódi édesanyát kapott, akinél jobb a korán elhalt, tényleges édesanyja sem lehetett volna. A nagyapám kemény, férfias és odaadó szeretetét tökéletesen egészítette ki a nagyanyám végtelenül jóságos hitvesi szeretete, és a családjáért mindent adó, kimondhatatlan szelídsége. Nagyapám meggyőződéses demokrata volt. Sohasem volt hajlandó bárkit is esetleges származása, vagyoni háttere vagy egyéb kapcsolatai miatt különösebben értékelni, vagy előnyben részesíteni. Nem ismert történelmi előjogokat. Csak a tudást, a személyes teljesítményt, az erkölcsi értéket becsülte. Nagyanyámmal ebben is egyek voltak, egyetlen szelíd kivételtől eltekintve. Nagyanyám ugyanis lélekben nagyon büszke volt arra, hogy Ruttkayné Kossuth Lujza, Kossuth Lajos testvére a nagynénje volt, valamint, hogy a Ruttkay család története messze, egészen az Árpádokig, nevezetesen IV. Béla királyig vezethető vissza. Volt még valami, ami nagyanyámat büszkévé tette: a mindenkori kuruc emlékek. A családban élt régi jelszó: „Ne higgy, magyar, a németnek!”. Ha nagyanyám egyszer-egyszer ilyen tanácsokat súgott fülünkbe, nagyapám kedvesen korholta: – Mari, Mari, te már megint az ősökre hivatkozol! Senkit sem tesz értékessé az ősök nagy neve, hősi tette, hacsak nem saját kiválósága. Kiváló ősöknek lehetnek satnya utódaik. Az embert csakis a saját értéke szerint szabad becsülni. Ami a Kossuth Lajos rokonságához való tartozást illeti, mindkét nagyszülőm mindig örömmel és büszkeséggel emlékezett azokra a látogatásokra, amidőn – különösen fiatal házas korukban – személyesen keresték fel Torinóban az emigráció kenyerét evő Kossuth Lujzát és bátyját, az agg Kossuth Lajost. A családunk egészen a II. világháború végéig ereklyeként őrizte az egykori Kossuth-leveleket, mígnem a háború utolsó hónapjainak pusztító viharai azokat is megsemmisítették. Nagyszüleim egymásért való életére elmondanék még egy rendkívül kedves kis történetet. Amint mondottam volt, nagyapám földrajztudós is lévén, be kívánta járni a Közel-Kelet országait is. Így jutott el Egyiptomba, ahol arab nyelvtudása kitűnően kamatozott. Utazásai azonban sokszor 24


igen fáradságosak voltak, mert gyakran igen zsúfolt volt az úti program, igen sok volt a megtekintendő, kipróbálandó. A nagyanyám – törékeny alkata ellenére – minden útjára elkísérte nagyapámat, és minden programot végigcsinált vele. Ez történt az egyiptomi út esetében is. Természetes volt, hogy Kairóban járva meg kellett tekinteni a gízai piramisokat. Sőt, fel is kellett mászni rá, fel egészen a tetejére. Abban az időben az idegenforgalom még nem volt olyan fejlett, mint manapság. Az sem mondható lényegtelennek, hogy a nagyanyám fiatalasszony korában az asszonyok – ha mégoly fiatalok voltak is – földig érő, nagyon bő, legtöbbször fekete, nehéz anyagból készült szoknyát, ehhez való egyéb ruhadarabokat, és nagy kalapot viseltek. Mindezt Kairóban is, 40 °C körüli hőségben. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a piramisokig teveháton kellett menni, akkor eljutottunk a végső képhez, amely elképzelni engedi, milyen hősiesség kellett ahhoz, hogy a nagyanyám a nagyapámat egészen a piramis tetejéig elkísérje. A piramisokhoz érve végre leszállhattak az imbolygó, nagyokat bőgő szokatlan járművükről. Ekkor megrohanták őket az ott őgyelgő piramismászó arabok, akik közül végül is valamelyiket kiválasztották, vele megalkudtak és elindultak felfelé. Elől mászott az arab, utána a nagyapám, fekete hosszú nadrágban, jól felöltözve, kalappal a fején. Utolsónak maradt a nagyanyám, és csak nagy erőfeszítéssel tudta az iramot tartani. Szegény sokat kínlódott a folyton lábára csavarodó szoknyája és a rettenetesen forró, nagyon magas kőtömbök akadályai miatt. Az iramot diktáló arab néha hátra-hátratekintett, biztatta a nagyapámat, aki buzgó erőfeszítéssel iparkodott a nyomában maradni. Szegény nagyanyám azonban ugyancsak nehezen verekedte magát felfelé az izzó kőtömbökön. A piramisnak már a dereka táján jártak, amidőn az arab újra hátratekintett és a teljesítmény büszke tudatában szólt hátra a nagyapámnak: – Ez már a közepe! A nagyapám bátorítani akarta a nagyanyámat, és továbbadta az örömteli hírt az őt minden nehézség legyőzésével követő feleségének. – Mari, ez már a közepe! A sziklamászás folytatódott, fel egészen a tetőig, ahol legalább kicsit pihenni lehetett. A Nílus távolba kígyózó zöldes csíkja és a végtelen, izzó homok különös látványa kissé feledtetni tudta a látványért vállalt sziklamászás izzasztó tornamutatványát. Újult erőre kapva megindultak lefelé. Ismét elöl az arab, mögötte a nagyapám és sereghajtóként a nagyanyám. 25


Ez sem volt könnyebb, mint amilyen felfelé. A hatalmas gránittömbökön hason csúszva lehetett csak lépésről lépésre leereszkedni. Az arab megint hátra-hátrapillantott, és biztatgatta sziklamászó magyar vendégeit. Ismét elérték a piramis derekát, és egy kis biztatás újra célszerűnek látszott. Most már az arab nem nagyapámat lelkesítette, hanem hamar tanult magyar szóval, büszkén nógatta nagyanyámat: – Mari, ez már a közepe! Az arab magyarszavú biztatása később szállóigévé vált a családban, ha valami nagy erőfeszítésbe került, és kellett egy kis lelkesítés, gyakran mondtuk: „sebaj Mari, ez már a közepe”. Nagyszüleimről még több kedves kis történetet mesélhetnék el, de hát e leveleknek most nem az a célja. Inkább talán azt emelném ki, hogy nagyapámnak kitűnő, igen gazdag könyvtára volt, elsősorban a magyar irodalom, a világföldrajz és a nyelvészet tárgyában. Ő maga is szinte eleven könyvtár volt, aki példát ritkító emlékezőtehetségével a középiskolás diák érdeklődési körében minden lehető kérdésre a legpontosabb választ tudta adni. Nagyon büszke volt, ha látta, hogy valamelyik unokája érdeklődik a kultúra bármely kérdése, emléke, kincse iránt. Ő volt az, aki nyolc éves koromban a francia és az angol nyelv első ismereteibe beavatott. Az ő íróasztalánál tanultam a középiskola, akkoriban nyolc évén át minden délután, amidőn a leckéimet készítettem. Ezt könnyen tehettem, hiszen ugyanabban a házban laktunk, ahol ő, abban a házban, amit ő építtetett. Az ő asztala mellett töltött számtalan délután során gyakran figyelhettem meg, milyen – szinte gyermeki – szeretettel volt a két nagyszülőm egymás iránt. Bár mindketten igen szívós természettel rendelkeztek, az idős emberek náthái, megfázásai, érelmeszesedései őket is elérték, aminek következtében gyógyszert írt fel valamelyiküknek az orvos. Ilyenkor a gyógyszert mindig közösen szedték. Ha nagyanyámnak kellett azt szedni, mindig ugyanúgy adott belőle a nagyapámnak is, mondván: – Vedd be te is, Bélám, neked is jót fog tenni! Ha baráti vagy ismerős körben érdeklődtek, hogyan vannak egészségileg, a választ rendszerint nagyanyám adta: – Köszönjük szépen, jól vagyunk, vagy gyengélkedünk, vagy megfáztunk, esetleg szédülünk, fáj a lábunk, fáj a szemünk, a térdünk. A válasz mindig többes számban volt. Ha a nagyapám volt szomjas, vitt a nagyanyámnak is egy pohár vizet, mert bizonyára ő is inni szeretne, mindig mindent egyformán és együtt tettek. Egymástól elválaszthatatlanok voltak. 26


A nagyapám kilencven évet élt. Utolsó két esztendejében szellemi képességei gyengültek. Hirtelen erősen megöregedett. Ezt ő is látta, és nehezen viselte. Amidőn betöltötte a kilencvenedik évet, és a család születésnapi köszöntései elmúltak, többé nem volt hajlandó enni. Hiába kértük, könyörögtünk, a válasza mindig az volt, hogy befejezte, nincs többé ereje, sem enni, sem inni nem volt hajlandó. Egy-két nap alatt legyengült, kórházba került. És milyen csodálatos a Gondviselés akarata: a kórházban fiatal korának jó barátja, Mailáth Gusztáv erdélyi püspök feküdt a szomszéd betegszobában. Alig néhány nap különbséggel haltak meg. Nagyapám egyik utolsó nagy öröme volt, hogy püspök barátjának a betegszobában mondott utolsó szentmiséjén én, azaz az ő unokája ministráltam. Nagyapám két héttel élte túl a születésnapját, miután beszüntette táplálkozását. Nagyanyám nyolcvannégy éves korában, végelgyengülésben halt meg. Halálos ágyán olyan volt, mint egy csodálatosan légies, hófehér galamb. Arcára kiült a szeretetben eltöltött, áldozatos és tiszta élet boldogsága. Ezek után meg kell emlékeznem anyai ági nagyszüleimről is. Anyai nagyapám a Kolozsvárott született dr. Tauffer Vilmos nőgyógyász professzor, a modern magyar nőgyógyászat megteremtője, a magyar hasüregi sebészet úttörője. Az ő édesatyja, tehát a dédapám, Tauffer Károly jószágigazgató. A Tauffer család a XIX. század elején már Kolozsvár egyik köztiszteletben álló, nagy tekintélyű családja volt. Nagyapám a család hat gyermeke közül sorban az ötödik volt. A bécsi, majd a pesti egyetem végzése után Pesten lett először klinikai gyakornok. Rendkívül erős hivatástudat, akaraterő és tudásszomj jellemezte. E jellemvonásai egész életén át meghatározói voltak. Pesti egyetemi hallgató korában, az akkori Kerepesi út (ma Rákóczi út) derekán, a Rókus Kórház kis kápolnájával szemben lévő sarokházban két erdélyi orvostanhallgató barátjával együtt, egy udvari albérleti szobát bérelt. Szokása szerint annak ablakában ült, és ott tanult. Történt pedig, hogy e ház körfolyosóján, a szemben lévő oldalon, ugyancsak az ablakban szeretett ülni, és pipázva a röpködő galambokban gyönyörködni egy öregúr. Neve ismeretlen volt, senkivel nem érintkezett, csupán figyelte a szemben lévő ablakban oly gyakran tanuló, sárga inges fiatalembert. Teltek-múltak az évek, az ablakban tanult egykori orvostanhallgató, immáron dr. Tauffer Vilmos, ösztöndíjas fiatal orvos hosszabb külföldi tanulmányútra ment. Először Bécsbe utazott, majd egymás után felkereste 27


Németország valamennyi nőgyógyászati tanszékét, míg végül elérkezett Freiburgba, Hegar professzor mellé, aki a modern nőgyógyászat legfőbb tekintélye volt. Alig néhány heti ott-tartózkodás után Hegar professzor felismerte a fiatal magyar orvos képességeit, és maga mellé vette adjunktusnak. Nagyapám két esztendőt töltött Hegar mellett. Katonai behívója miatt haza kellett jönnie. Történt pedig, hogy meghalt az a pipázó idős úr, a Kerepesi út már említett sarokházának lakója, Rökk Szilárd. Senki sem tudta, hogy vagyonos ember volt. Végrendeletet hagyott hátra, amelyben úgy rendelkezett, hogy vagyonának egy részét az a fiatal magyar orvos örökölje, aki évekkel azelőtt, a vele szemben nyitott ablakban, sárga ingben ülve tanult, név szerint dr. Tauffer Vilmos, aki ekkor már, 27 esztendősen orvosi körökben nevet szerzett magának. Az örökség célja pedig úgy szólt, hogy a fiatal orvos létesítsen egy saját vezetése alatt álló kórházat. Nagyapám az örökségből megvette az egykori Bodzafa utcában állott, báró Simonyi földbirtokos tulajdonában volt főúri istállót. Az istállóból lett a tanterem, a zaboskamrából a szülőszoba és a nyergesből az előkészítő. Itt kezdte meg azokat az akkor úttörő műtéteket, amelyekkel végül is a modern magyar nőgyógyászatot elindította, és a hasüregi sebészet különleges műtéteit szintén itt végezte. Úttörő munkájának hamar híre ment. Felfigyelt rá az akkori kultuszminiszter, Trefort Ágoston, aki a főváros hatalmas, új klinikai építkezéseit irányította. Ezek sorában létesült a II. Nőgyógyászati Klinika, amelynek közvetlen irányítását az akkor már 30 éves nagyapám mint a klinika kinevezett egyetemi tanára végezte. Az egykori Bodzafa utca nevét – a nagyapám javaslatára – a Fővárosi Tanács Rökk Szilárd utcára változtatta. Mai neve Somogyi Béla utca. Az egykori istállóépület régen eltűnt már, úgy, mint Rökk Szilárd neve is. De talán érdemes elgondolkozni azon, milyen nagy dolog is volt az egykoron, hogy egy magányos, szerény idős úr szeme megakad néhány fiatal orvosnövendéken. Kiválasztja magának a talán legszorgalmasabbat, majd név nélkül figyelemmel kíséri annak induló életpályáját, és midőn igazolva látja, hogy a névtelenségből induló fiatalember keményen megállja helyét, tehetséges, és tehetségét a köz szolgálatába állítja, vagyonának tekintélyes részét egy nemes cél szolgálatában, e fiatalember örökségévé teszi. Nagyapám sohasem feledkezett meg arról, hogy Erdély szülötte, és hogy a sokgyermekes család szűkös viszonyai mellett mekkora áldozatot hoztak a szülei mind a hat gyermekük taníttatása érdekében. 28


Mint egyetemi tanár, kötelességének érezte, hogy klinikáján a közösségi szellem szálait szője diákjai, a jövendő orvosok lelkében. Különösen az erdélyi származásúakra vigyázott, mert – mint ahogyan többször is mondotta – e diákjai távol élnek a szülői háztól, és ezért egy kicsit a szülőket is pótolnia kell. Mindezekért minden esztendőben évnyitáskor, de később is, valamennyi diákját és klinikájának személyzetét meghívta magához tápiósülyi birtokára, ahol egy fesztelenül, családiasan eltöltött nappal kívánta az év megfeszített munkáját bevezetni. Diákjai között természetesen nemcsak erdélyi magyarok, de szászok és románok is voltak, akiket válogatás és megkülönböztetés nélkül, szeretettel fogadott. Emberi vonásaira, lelkiismeretességére jellemző két kis megnyilatkozását szeretném elmondani. Ezeket gyermekkoromban többször is elmesélte, azzal figyelmeztetve minket, unokákat, hogy tartozásainkat, adott szavunkat mindig becsületesen tartsuk észben és teljesítsük, amint annak ideje elérkezik. Íme: egyetemi hallgató korában távol élt a szülői háztól. Szülei akkorra vagyonukat már elvesztették, és szegénységük miatt csak nagy nehezen tudtak neki a mindennapi élethez szükséges ellátmányt küldeni. A havonta kapott összeg csak arra volt elég, hogy a hónap első felében tudjon teljes ebédet enni. A hónap második felében inkább csak levesre és több szelet kenyérre futotta. Ez is oly szűk volt, hogy csak egyetlen kenyeret tudott kifizetni, de a többiről hallgatott, és lélekben vállalta az adósságot, azzal az elhatározással, hogy ha majd egyszer önálló, tisztességes keresete lesz, megfizeti a kifizetetlen kenyereket. E szándékának később, egész életén át úgy tett eleget, hogy amidőn étteremben evett, a számlához mindig 20-30 kenyeret íratott. Ha a főpincér ezen csodálkozott, a válasza az volt: kedves barátom, írja csak fel, ez becsületbeli adósságom. És ki is fizette mindig. A másik némileg hasonló ehhez. Amidőn Freiburgban, az egyetemen dolgozott, az ottani egyetemi ösztöndíjbizottságtól ösztöndíjat kapott. Ennek egyik feltétele volt, hogy ha majd halad a pályáján, az egykori diák tartozik az ösztöndíjat, azonos összeggel az egyetemnek visszafizetni, hogy folyamatosan lehessen más diákoknak is adni. Amint a nagyapám pályáján elérte a tisztességes keresetet, elutazott Freiburgba és visszafizette az egykori ösztöndíjat. Az egyetem rektora nagy örömmel fogadta, hiszen akkor már neves orvos volt, és azzal nyugtázta a visszakapott öszszeget, hogy az egyetem fennállása óta a nagyapám volt az első, akinek e becsületbeli kötelessége eszébe jutott, és eleget is tett annak. 29


A nagyapám korában még nem volt társadalombiztosítás. Kórházi ágy sem volt elég. A nagyapának viszont az volt a véleménye, hogy az ország jövője a szülőanyák ellátásán múlik alapvetően. Embertelenség és az emberi élet prédálása az, ha szülőanyák és csecsemők ellátása továbbra is olyan elmaradott, mint amilyen akkor volt. Az ország leendő orvosai ne csak a fizető betegek ellátására készüljenek fel, hanem legyenek tudásban és készségben felvértezve arra, hogy a legszegényebb körülmények között élő, magukra maradt betegeknek is teljes segítséget tudjanak – ha kell – azok saját lakásán is nyújtani. E szándéka egyezett az akkor miniszteriális felsőbbség akaratával. Így vállalta, hogy a további gyökeres megoldásig gondoskodik arról, hogy „szülészeti poliklinikum” szervezésével, telefonhívásra, erre külön rendelt orvosokkal elláttatja a betegeket és a szülő nőket a saját lakásukon. Havonta 120-180 ilyen esetet láttak el orvosai teljesen ingyenesen. Az így beosztott orvosok egy-egy hónapig kellett végezzék ezt a szolgálatot. Nagyapám hetvenedik születésnapján egykori adjunktusa, majd utóda a professzori székben, dr. Tóth István az egykori munkatársak nevében mondott köszöntőjében e szolgálatról a következőket mondotta: „És most fogom a kezedet és elvezetlek Budapest legelhagyatottabbjaihoz, pincelakásba, padlásszobába, tömeglakásba, pincegádor alá, ahol szalmán vajúdik a fiatal anya, bajban van, de ott van mellette két-három fiatal orvos. Te küldted oda őket, hogy segítsenek a kínlódó anyán, s megmentsék veszélybe jutott magzatát. Tudod-e, hogy az általad alapított „Szülészeti poliklinikum”, vezetésed alatt 38 931 nehéz szülésben vajúdónak nyújtott ingyen segélyt, s tanította meg a fiatal orvosok ezreit az igazi, gyakorlati orvosi életre?! Hol van ennél szebb, nemesebb, jótékonyabb intézmény Magyarországon?!” Nagyon sokat tudnék még nagyapámról mesélni, de most nem ez a cél. Különben is az Orvostörténeti Könyvek sorozatában, 1971-ben, Fekete Sándor írásával megjelent nagyapám életrajza, abban minden lényeges megtalálható. Anyai nagyanyám ebesfalvi Török Anna, igen művelt, szigorú aszszony volt. Németül, franciául és angolul anyanyelvi tökéletességgel beszélt. Ő volt a család összetartásának központja. Gondosan ügyelt arra, hogy az esztendő nagy ünnepeit, de a család néhány évfordulóját is, a család tagjai együttesen üljék meg. Ezért Karácsony, valamint Húsvét napján, de Anna és Vilmos napokon, a nagyszüleim névnapján és mindkettőjük születésnapján a család tagjait ünnepi ebédre összegyűjtötte. Ezeknek az ebédeknek mindig volt valami különös hangulata, igazi ünnepélyessége. 30


Az ebéden a két Tauffer leány, tehát az édesanyám és nővére Margit a családtagjaikkal együtt vettek részt. Az ebédet követő feketekávéra voltak hivatalosak a – főleg erdélyi és pozsonyi végekről érkező – unokatestvérek, a távolabbi rokonok és barátok. Az ilyen családi ebédre érkezve nekünk, gyerekeknek néhány szigorú szabályt kellett betartani. Így először ki kellett mennünk a konyhába, hogy köszöntsük Regina nénit, az öreg szakácsnét. Regina néni egy terebélyes, idős parasztasszony volt, aki mindig nagy szeretettel fogadott minket. Ez után jött a nagyapám hálószobájában a magasságmérés, amelynek eredményét a nagyapám egy eltakart falrészen, gondosan dátumozva felvésett. Végül egy kissé ingatag lépcsőszékre felkapaszkodva, meghúztuk egy régi fali kép-óra indító szalagját, amely nagy gyönyörűségünkre eljátszotta a Rákóczi-indulót. Ez után, egészen a tálalásig beletemetkezhettünk a régi gyermeklapok csodálatos képregényeinek képsoraiba. Az ebédek szintén kialakult rend szerint folytak le. Én abban a kissé kényelmetlen kiváltságban részesültem, hogy irigyelt testvéreimmel szemben, akik a hosszú családi asztal távoli szféráiban ülhettek, a nagyapám mellett kellett ülnöm, aki szigorúan ügyelt arra, hogy mindig egyenesen üljek, tisztelettel hallgassam a felnőttek beszédét, és ne játsszak ebéd közben az evőeszközzel. Az ebéd után pedig ismét ki kellett vonuljunk a konyhába, hogy megköszönjük Regina néninek, hogy olyan finom ebédet készített. Ez az ebéd utáni konyhai látogatás egy kedves emlékkel gazdagított: Regina néninek volt egy testvéröccse, foglalkozás szerint temetői sírszobrász. Ő tanított meg kevés vonással angyalokat rajzolni. Ezek az alkalmak voltak életem első rajzórái. Regina néni öccse, szintén hivatalos volt ezekre a családi ebédekre, amelyeket Regina nénivel fogyasztott el, mert hiszen végül is Regina néni a család köréhez tartozott, tehát az ő rokonát is szeretettel kellett fogadni. Volt azonban valaki, akit e családi ebédeken, de havonta többször, más napokon is Regina néni ebédlőasztalánál lehetett találni, ez az öreg Maxi bácsi volt. Maxi bácsi, akinek millió-ráncos arca mindig mosolyt árasztott, egykoron pályaudvari hordárként kereste mindennapi kenyerét. Midőn őt is elérte a barázdákat szántó öregség, és már nem bírta az utasok nehéz csomagjait emelni, visszavonult az aktív élettől, és mindennapi jelenlétének posztjául, az egykori Sándor utca és Múzeum körút sarkán volt kávéház ablaka előtt, az utcasarok forgalmas helyét választotta. Tette ezt pedig azért, mert – nem lévén nyugdíja – életének hajlott napjaiban is keresnie kellett, immáron nagyobb súlyú terhek cipelése nélkül is. Ott állt, 31


minden nap, büszkén viselve egy életen át hordott, egykori felségjelvényét, a piros színű, elöl hatalmas számot villogtató, számtáblát tartó hordársapkáját. Maxi bácsi az én szememben olyan volt, mint egy büszke király, akinek fejét a koronája glóriaként díszíti. Maxi bácsit a környéken mindenki ismerte és szerette. Azért állt hivatásának e napsütötte, eső verte posztján, mert tudta, hogy jó emberek laknak a környező házakban, akik leveleiket, üzeneteiket, apró küldeményeiket nem postával küldik barátaiknak, hanem őt, Maxi bácsit bízzák meg ezzel a bizalmi feladattal, és ez mindig borravalóval jár. De volt még valami, ami Maxi bácsit e helyhez kötötte: a környék jólelkű asszonyai, így a nagyanyám is, akik összefogtak, és egymás között felosztották a hét napjait, hogy Maxi bácsinak minden nap legyen meg a meleg ebédje és vacsorája, és legyen, hol meleg szoba várja, és ahol meghúzza magát, ha esik az eső. Ha nagyszüleinkhez voltunk ebédre hivatottak, nagyanyám többnyire engem küldött leveleivel Maxi bácsihoz. Egyszer aztán meg is kérdeztem, miért nem a postával intézteti mindezt el. A válaszára egész életemben emlékeztem: „Fiam, az életben körül kell nézni, és észre kell venni, menynyi ember szorul segítségre. Nektek megvan a mindennapi kenyeretek, de sokan vannak, akiknek életük végéig, naponta meg kell ezért küzdeniük, pedig már alig bírják erővel. A mindennapi kenyeret akkor érdemlitek meg, ha a tőletek telhető mértékben segítetek azoknak, akik erre – úgy, mint Maxi bácsi – nagyon is rászorulnak. Ezért küldök én minden küldeményt a Maxi bácsival. Lehet, hogy a postai feladásra is szükségem van, de akkor is a Maxi bácsi feladata a küldeményeimet a postára vinni. Keresd majd te is az életed Maxi bácsiját!” A sok gyermekkori nagyanyámmal kapcsolatos élményből – még két apróságot említenék. Az egyik: lehettem úgy 5 éves, amidőn édesanyánkkal együtt meglátogattuk nagyanyám nővérét, aki Budapesthez közeli birtokán élt. Mélyen vallásos, idős asszony volt. Amíg a felnőttek minket gyermekeket nem érdeklő dolgokról beszélgettek, engem a fiatal béres fiúra bíztak, aki 12 év körüli lehetett. Egy kerti talicskára gallyakból kis sátort készített és engem a talicskába ültetve, a gyümölcsfák alatt talicskáztatott. Ekkor történt a hiba. Hogy miért, ma sem tudom, de hirtelen eszembe jutott egy szó, amelynek értelmét nem tudtam. Az utcán hallottam valaki idegentől. És ezt a szót próbálgatva, szinte kiabálva az engem talicskáztató béres fiúnak mondtam. Az édesanyám a szó hallatára megdöbbent, engem azonnal kiszállított a talicskából, és büntetésből nem játszhattam tovább. Hazatérve aztán elmondotta a nagyanyámnak, milyen 32


durva voltam ahhoz a béres fiúhoz. Ez után a nagyanyám vett elő és leckéztetett meg. Így tudtam meg, hogy ez egy rendkívül durva, türelmetlen, a másik ember önérzetébe gázoló szó. Én méltatlanul bántottam meg egy béres fiút, aki pedig szeretettel játszott velem. Nagyanyám nagyon szigorú szavakkal magyarázta, hogy az ilyen szavakat soha sem szabad használni, különösen pedig olyanokkal szemben, akik szegényebbek, védtelenebbek, mint mi magunk. Az ekkori dorgálás mélyre hatolt az emlékezetembe. E durva, türelmetlen és méltatlan szót soha többé nem ejtettem ki, és még leírni sem voltam hajlandó. Még most sem tudnám megtenni. A másik történet ennél egyszerűbb. 14 éves sem voltam még, az öcsém meg 12, amidőn szüleink kettőnket önállóan küldtek ki egész nyárra Franciaországba, egy trappista apátságba, francia nyelvgyakorlás céljából. Életünk első, önálló két hónapja, igen messze a szülői háztól! A búcsúzáskor a nagyanyám annyit mondott: „Fiam, te most két hónapon át felelős leszel az öcsédért is. Ilyen úton mindig történhet valamilyen váratlan esemény, amely döntésre kényszerít és nincs kit megkérdezni, mi a helyes tennivaló. Mielőtt bármiben döntesz, hallgass az értelem mellett a lelkiismeretedre, és gondold meg, mit szólna most a te nagyanyád! Ha az én szavam azt mondaná, tedd meg, nyugodtan teheted. Ha megtagadnám, te sem tegyed! Légy mindig nagyon szigorú bírája önmagadnak!” Nagyanyám intelme védőpajzsként kísért életem első nagy útján, de később is, ha döntenem kellett. A nagyszülők után legyen szó a szüleimről is. Apám, szintén dr. Erődi-Harrach Béla, a Közgazdasági Egyetem nyilvános, rendes tanára, a Közgazdaságtani és Szociálpolitikai Tanszék vezetője. A budapesti, majd a németországi jénai egyetem egykori diákja, aki egyetemi évei után Angliában is tanult, ahol a settlement-mozgalom munkáját tanulmányozta. Ez utóbbi meghatározó volt életében. E mozgalom célja: az egyetemi ifjúságot a nagyvárosok iparnegyedeibe kivinni, és a szociális központokban olyan munkával ellátni őket, amely az ipari munkások mindennapi szociális gondozásával ráébreszti az egyetemistákat társadalmi felelősségükre, a családgondozás, ifjúságvédelem, és az egészségvédelem számos megoldatlan feladatára. A cél tehát kettős: egyrészt a kiszolgáltatottságban élő munkásság családjainak közvetlen és egyedi segítése, másrészt a jövendő társadalom szociális felelősséggel való építésének elősegítése. Apám e cél szolgálatába kívánt állni, és első feladatának tekintette 1912-ben Budapest körzetében egy ilyen központot létesíteni. Szándékát 33


siker koronázta. Megszervezte Budapest mellett, Újpesten a Főiskolai Szociális Telepet. 1920-ban tagja lett a Nemzetgyűlésnek, és vállalta a Közgazdasági Egyetem tervezésének és szervezésének, majd az ehhez szükséges törvény tervezetének elkészítését. Ugyanő volt végül is a törvényjavaslat parlamenti előadója. Amint az egyetem létrejött, annak közgazdaságtani és szociálpolitikai tanszékvezető egyetemi tanára lett. Igen lényegesnek tartotta, hogy az egyetem az elméleti felkészítésen túl, gyakorlati tudást is nyújtani tudjon. Ezért, az általa létesített és vezetett Főiskolai Szociális Telepet továbbfejlesztette, és Országos Szociálpolitikai Intézetként az egyetem oktatásába kapcsolta szervezetszerűen, a saját tanszékéhez kötve. Itt lehetősége nyílott annak, hogy tanítványainak egy részét, készségük és képességeik szerint válogatva a gyakorlati munkába már egyetemi éveik alatt bekapcsolhassa. Az intézet munkatársainak az angol „cottage” rendszer szerint kitűnő otthont biztosított. Ezzel az is megoldhatóvá vált, hogy Budapesten otthonnal nem rendelkező, szűkös viszonyok közt élő, de tehetséges és becsületesen dolgozó, szegény sorból származó, jövőt ígérő diákjain intézményesen segítsen. Ők viszont a szociális munka területén hivatásszerűen vállalt és végzett munkájukkal fizették meg a közösségnek a kapott támogatást, és egyúttal szellemileg és erkölcsileg gyarapodva, egy egész életre kötelezték el magukat a társadalom jövőjét tudatosan építő feladatok vállalására és végzésére. Apám igen nagy felelősséget érzett hallgatóiért. Bennük a jövendő magyar társadalom szociális viszonyainak remélt gyökeres javítóit látta. Ugyanígy figyelte a határon túl és a messzi idegenben élő magyarok gyermekeinek sorsát, ha azok tanulmányaik folyatatására Magyarországra jöttek. Amidőn pedig a trianoni béke által a magyarságról leszakított véreink egy része, a Felvidék, a Kárpátalja, a Délvidék és Észak-Erdély újra az anyaországhoz csatolódott, különös figyelme az e területekről érkezett egyetemi hallgatókra irányult. Minden tőle telhetőt megtett, hogy a segítségükre legyen. Mind e szándékában nagy segítségére volt a vezetése alatt állott Országos Szociálpolitikai Intézet újpesti anyatelepe. Három esetet mondanék el, amelyek jól jellemezhetik apám ez irányú magatartását. Egykori tanítványa, Ujpétery Elemér a Tények és tanúk (Magvető könyvkiadó, 1987.) sorozatban megjelent Végállomás Lisszabon című önéletrajzi művében a következőket írja: „1929. szeptember második felében megkezdtem egyetemi tanulmányaimat… Sok kitűnő tanárom volt a Szerb utcában (a Közgazdasági Egyetemen, E.-H. B. 34


magyarázata). Kettőt szeretnék közülük kiemelni, mert mint emberek, és mint professzorok az amúgy is magas átlagon felül voltak: gróf Teleki Pált, aki a politikai földrajzot adta elő, és Erődi-Harrach Bélát, aki a szociálpolitikai tudományok terén mélyítette tudásomat… Erődi-Harrach Béla a nemzetközi és magyar szociális politika nagyon mély és aktuális problémáiba avatott be. Az ő „settlement” vonalú tevékenysége, amelyet mint úttörő Angliából telepített át, tette lehetővé, hogy még egyetemi tanulmányaim alatt az általa vezetett újpesti „settlement” központban és később a Szentkirályi utcai kirendeltségen közelről láthassam a nyomortelepeket mint szociális dolgozó, és hogy segíthessek… 1934 júniusában doktoráltam „summa cum laude”. A dékán, aki a doktori oklevelemet rövid beszéd kíséretében átadta, Teleki Pál volt… 1934-35-ben leszolgáltam… katonaévemet. Leszerelésem után még egy évig a Szociálpolitikai Intézetben dolgoztam Erődi-Harrach Béla vezetése alatt…” Ujpétery Elemér Bajáról származott, bizony igen szerény körülmények közül. Egyetemi éveitől kezdve, egészen a Külügyminisztériumban megnyílt végleges alkalmaztatásáig ez az intézet fogadta be, és adott meg minden lehetőséget kitűnő felkészülésére. A második eset egy Amerikából érkezett, magyar származású hallgatóról szól. Az ottani magyarság egyik kiválóságának, Takaró református pap leánya, Takaró Erika vétette fel magát az egyetemre. Apám intézkedése révén ugyancsak az Országos Szociálpolitikai Intézet újpesti anyaintézete fogadta be, látta el szállással, teljes ellátással és gondoskodott arról, hogy a Magyarországon folytatott közgazdasági egyetemi tanulmányai alatt a szociális munka területén a lehető legbővebb képzést kaphassa és ugyanakkor az intézet szelleme által terjesztett légkörben otthonra találjon. A harmadik példa egy ruszin származású, igen szegény sorból jött, fiatal egyetemi hallgatóról szól, aki Kárpátalja visszacsatolása után jelentkezett az egyetemre. Apám a közgazdasági és szociálpolitikai szeminárium ülésein figyelt fel személyére, tehetségére, szorgalmára és egész magatartására. Figyelemmel kísérte az egyetemi stúdiumok teljes négy esztendeje alatt. Így érkezett el az illető doktorrá avatásának időpontja. Abban az évben apám volt az egyetem dékánja. Magához hívatta az életének e nagy napját váró fiatalembert, akiről tudta, hogy – a ruházatán is láthatóan – mindvégig nagyon szűkre szabott lehetőségek között dolgozott. Dékáni szobájában feltette neki a kérdést: „Kedves fiam, a doktorrá avatás minden fiatalember életében egy igen jelentős mérföldkő, az élet egyik legnagyobb ünnepe. Az avatandók ilyenkor mind ünneplő ruhában szoktak az avatáson megjelenni. Van-e neked ünnep35


lő ruhád, amelyet fel tudnál venni?” A válasz várható volt: „Professzor úr, a szüleimnek amúgy is sok pénzébe kerültem. Nekem nincsen ünneplő ruhám.” Erre apám telefonon felhívta a saját szabóját, és magához hívta. Saját költségén megrendelte a hallgatója számára azt az ünneplő ruhát, amelyet aztán később is használni tud. A szabómester által bemutatott szövetmintákból apám az egyik legszebbet kiválasztotta, majd a készítés során szükséges próbákat a dékáni szobában, saját jelenlétében végeztette. Ellenőrizni kívánta, hogy e tehetséges, kitűnő fiatalember ugyanolyan első osztályú munkát kap-e, mintha saját magának rendelte volna az öltözetet. A Közgazdasági Egyetem számos tanárának, így apámnak is, az volt a véleménye, hogy a közgazdasági témájú tudománykörökben az egyetem feladata – a tételes tudás megkövetelése mellett – a hallgatók önálló ítéletalkotását fokozni, őket erre nevelni. Ennek az álláspontnak főként Teleki Pál és apám adtak külön nyomatékot. Egyikük sem elégedett meg a szigorlatokon a vizsgázók tételes tudásával. Mindig a vizsgázó személyes véleményét, következtetéseit kívánták hallani. Gyakran történt meg, hogy apám szemináriumában a hallgatók és apám véleménycseréje, elmerült megbeszélései belenyúltak az éjszakába. Apám így a szemináriumok napjain gyakran jött későn este haza. Apám vizsgáztatási szokása az volt, hogy először a vele szemben ülő vizsgázó egyetemi indexét nézte át, elejétől végig. Azt kívánta látni, menynyire rendszeres, mennyire alapos és más tárgyakban mennyire jártas a hallgató. Főleg az érdekelte, mennyire törekszik a vizsgázó szellemileg a tőle telhető maximumot teljesíteni. Ha valamiben kételye támadt, érdeklődött a családi viszonyok által szabott korlátok iránt, hogy a nehézségek megszüntetése érdekében tehető lépésekről beszélhessenek. Ezután tette fel az első kérdést. Milyen szakmunkákat olvasott a vizsgázó? Az volt ugyanis a véleménye, hogy a vizsgára készülve először meg kell tanulni a tételes tanítás anyagát, majd szabad, saját döntés szerint választani kell 2-3 olyan szakmunkát, amelyek a hallgató érdeklődésének, gondolatainak, személyes ítéletének a leginkább megfelelnek. Ha a vizsgázó erre az első kérdésre válaszolt, a következő kérdés úgy szólt, hogy az általa szabadon választott olvasmányokban talált gondolatok közül melyek ragadták meg leginkább. A vizsgázónak tehát minden lehetősége megvolt arra, hogy szinte saját maga irányítsa a további kérdéseket. Apám ezzel rá akarta vezetni hallgatóit, hogy ne az egyetemi jegyzetek szövegét akarják magolni, hanem önállóan keressék a tudás és ítéletalkotás útjait. Ha viszont kisült, hogy a vizsgázó csak szolgai módon magolta be a vizsga 36


tárgyának minimális anyagát, úgy ebből adott fel kérdéseket, de az ilyen vizsgázó nem számíthatott jó jegyre. Apám szerint az egyetemnek nem szellemi proletárokat kell képezni, hanem önálló gondolkodású, emelt fejű embereket, akik később a magyarság szellemi irányításába is be tudnak kapcsolódni. Az egyetem tanári kara évről évre megválasztotta a felvételi bizottságot, amely a felvételi kérvények elfogadása tárgyában az előkészítő munkálatokat végezte, és a felvételek eseteiben döntött, jelentősebb esetekben a Kari Ülésnek jelentést készített, illetve annak döntéseit előkészítette. 1944 tavaszán, az országnak a német haderő által történt elözönlése idején apám volt a Felvételi Bizottság elnöke és egyúttal az egyetem dékánja. Igen nagy felelősség nehezedett reá, mert az idegen katonai hatalom és annak hazai csatlósai minden rendelkezésre álló hatalmi eszközt megragadtak, hogy az egyetemeket autonómiájuktól megfosszák, az egyetemi felvételek politikai korlátait erőszakosan végrehajtassák, és a nekik nem tetsző professzorokat az egyetemről eltávolítsák. Természetes, hogy e törekvés ellen minden egyetemen a professzori kar minden rendelkezésre álló, megítélése szerint lehetséges eszköz felhasználásával ellenállt. A legnehezebb helyzetben a felvételi bizottságok elnökei, valamint az egyetemek dékánjai és rektorai voltak. Az országot 1944. március 19-én elözönlő német haderő és különösen a német politikai rendőrség, a Gestapo egyik első tennivalója volt a politikailag általuk kifogásolt tanárok letartóztatása. A Közgazdasági Egyetem tanárai közül dr. Laky Dezső professzort tartóztatták le. Apám mint dékán igen sok erőfeszítést tett, sajnos eredménytelenül, hogy a németek által elhurcolt, és Budapesten a Fő utcai fegyházban fogva tartott foglyok közül kiszabadítsa őt. E kísérletei során a Gestapo figyelmeztette, hogy ha hiábavaló lépéseit folytatja, csupán azt éri el, hogy őt is letartóztatják. Amidőn 1944 nyarán, a németek járszalagján (pórázon) működő magyar kormány a zsidó származásúaknak kötelezően előírta a mélyen megszégyenítő sárga csillag, illetve karszalag viselését, e rendelkezés az egyetem két, nagy tiszteletben álló professzorát is érintette. Ez a tény a maga embertelenségén és mélységesen megszégyenítő brutalitásán túl azt is jelentette, hogy e professzorok ilyen megbélyegzett külsővel lettek volna kénytelenek a hallgatók előtt, a katedrán előadásokat tartani, és ugyanígy vizsgáztatni. Még maga a gondolat is súlyosan erkölcstelen és abszurd. Apám ezért dékáni minőségében kihallgatásra jelentkezett Horthy Miklós kormányzónál, kérve és javasolva, hogy az egyetemi tanárok 37


és tanszemélyzet emberségét megalázó rendelkezést a kormány haladéktalanul vonja vissza. Eljárása eredményes volt. A kormányzó kívánságára a kormány a professzorokat kivonta a megkülönböztető jelek viselési kötelezettsége alól. Apám azonban a későbbi deportálásukat már nem tudta megakadályozni, mert őt magát is letartóztatták. 1944 tavaszán még egy rendkívül nehéz és veszélyes feladatot kellett megoldani: a felvételi kérelmek ügyében az igazságosság és emberiesség szellemében, tehát az akkor fennálló államhatalom akaratával szemben dönteni. Ez a feladat is apám vállára nehezedett. Azonban maga mögött tudta a professzori kar támogatását. A Felvételi Bizottság – apám javaslatára – úgy döntött, hogy a felvételi kérvények elbírálásánál azokat az elveket követi, amelyek a korábbi esztendőkben érvényben voltak. Figyelmen kívül hagyta tehát a „numerus clausus”, majd később a „numerus nullus” elrendelt szabályát. Ezt azonban úgy tette, hogy először a középiskolai tanulmányok során kitűnő előmenetelt tanúsított, névtelen, leginkább rászoruló és arra érdemes jelentkezők felvétele mellett döntött. Amint ezek már felvételt nyertek, jöttek sorra azok a jelentkezők, akik neves vagy vagyonos szülőktől származtak, és visszautasításuk a család neve és az ország közgazdasági történetében végzett értékes munkája miatt nem volt lehetséges. Ezért a felvételi rendért később, 1944 őszén és telén apám az életveszéllyel, letartóztatással és elhurcolással felelt. Édesanyám, Tauffer Irma, maga volt a megtestesült jóság és szeretet, figyelmesség és áldozatvállalás. Igen művelt asszony volt. Kitűnően beszélt anyanyelvén, a magyaron kívül németül, angolul, franciául és olaszul. Nagyon sokat olvasott, szerette a zenét, igen tehetségesen rajzolt, festett és művészien kézimunkázott. Nem volt a napnak egyetlen perce sem, amelyet ne töltött volna valamilyen értékes, a család életében fontos munkával. Mélyen vallásos volt, és sokat tett a segítségre szoruló, sokgyermekes családok érdekében. Jellemzésére egy kis történetet tudnék elmondani. Gyermekkoromban, évente háromszor-négyszer felfordult a lakásunk, mert elérkezett a házi varrás nagy időszaka, amely mindig körülbelül két hétig tartott. Két idős varrónő, egy testvérpár vette birtokába a lakást, apám nem nagy örömére. Édesanyám szinte sohasem vásárolta ruháit az üzletekben, hanem mindig otthon varratta azokat, és otthon készült el a család fehérnemű-állománya is. A ruhaszabás nem mindig sikerült, mert az idős varrónők bizony elszabták azt. Ezért apám nagyon csóválta a fejét. 38


Egyszer aztán és is megkérdeztem, miért kell ezt a házi varrást az elmúlt idők szokásaként életben tartani, midőn az édesanyám halk szóval megmagyarázta: „Tudod, fiam, e két idős varrónőnek is élnie kell. Miből élnének, ha mindenki úgy gondolná, hogy rájuk már nincs szükség? Nekünk kötelességünk arról gondoskodni, hogy – tehetségünk szerint – mindazoknak legyen kenyere, lakása, télen fűtése, betegségükben segítsége, akik az ismeretségünk körében rászorulnak. Minthogy a mi családunk ezt megteheti, amíg én élek, e két idős varrónőt dolgoztatni fogom. Elég baj az őnekik, hogy magas koruk miatt már csökken az ügyességük.” Ezt az érvelést apám is elfogadta, és csendben elviselte a felfordulással járó kényelmi korlátokat. Szólnom kell két testvéremről: dr. Erődi-Harrach Vilmosról, aki a Külügyminisztériumban kezdte a pályafutását és a háború alatt Párizsban alkonzul volt. Tamás öcsém tényleges katonatiszt volt, elérve egészen a huszárkapitányi rangig. Vilmos öcsém a háború alatt Párizsban sokat tett a francia ellenállási mozgalomban részt vett fiatalok és a Franciaországban dolgozott magyar munkások életének védelméért, ha kellett, megmentéséért. Tamás öcsém a háború viharai alatt, a Kárpátokon túl és innen ember tudott maradni az embertelenségben is. Azon nagyon kevés magyar katonatiszt közé tartozott, akik 1944 őszén, Szálasi nyilasvezér hatalomra jutása után a százada élén, a századával együtt tagadta meg a Szálasi-hűségesküt. Tudta, hogy ezzel súlyos veszélybe került, mert ennek következtében nevét igen előkelő sorszámmal vették fel a magyar nyilas kormány legkíméletlenebb intézményének, a „Nemzeti Számonkérő Szék”-nek ama jegyzékére, melynek fenyegető címe a következő módon hangzott: „A háború dicsőséges befejezése után likvidálandó katonatisztek névsora.” E likvidálás várt volna rá és minden bizonnyal a vele tartott katonáira is. Fegyverrel a kezében, harcolva vonult századával vissza az országon keresztül, egészen az ausztriai Klagenfurtig, fegyverével nemcsak hazáját és önmagát, de katonáit is védve. A családi körben egykoron uralkodott szabályainkon, szokásainkon gondolkozva eszembe jut, milyen szigorúan kellett néhány fogalmat, társadalmi függőségi viszonyt névvel nevezni. E szabály azonban nem formális, külsőleges, nem látszólagos szándékot takart. Mögötte mindig a szándék és az erkölcsi ítélet volt a döntő. Így két szó használata egészen szigorú tilalom alatt állt: nevezetesen a „cseléd” és a „paraszt”. 39


A „cseléd” szót kizárólag akkor használtuk, ha véletlenül a mezőgazdasági népesség statisztikai, tehát hivatalos nómenklatúrája került szóba. Akkor is a „mezőgazdasági cselédség” jelzős szóhasználatát lehetett gyakorolni. Sem a nagyszülők, sem szüleink nem foglalkoztattak „cselédeket”, hanem kizárólag „háztartási alkalmazottakat”. Ez viszont – a szavakon túl is – minőségi, szemléletbeli, erkölcsi megkülönböztetést, az alkalmazottak személyiségének megbecsülését, értékelését jelentette. A „paraszt” szó használata szintén a társadalmi kategória jelzésére szolgált. Családunk minden tagja mélységesen elítélte e szónak másokat sértő, megalázó, becsmérlő használatát. Ezt a szót is lehetőleg jelzővel használtuk, legtöbbször a „magyar parasztság” alakban. Az ilyen szóhasználati, családi rendszabályok látszólag talán mosolyt fakasztanak, mégis – véleményem szerint – szellemformáló a jelentőségük. A családunkban – szavakkal ki nem mondottan, de szellemében mindig – az osztálynélküli magyar társadalom eszményképe uralkodott. Ennek jövőjében erősen hittünk, és valamennyien e cél elérésére törekvő elkötelezettnek tartottuk magunkat. Tudtuk, hogy annak eléréséig még igen hosszú az út, de a cél eléréséhez egy új, erkölcseiben megújhodott, magyarságában letisztult generációra van szükség. Ezt akartuk szolgálni, békés eszközökkel, biztosan. Vajon így látod-e ezt Te is, kedves Olvasóm? Hiszel-e egy ilyen jövőben, és akarsz-e ennek elérése érdekében, minden erőt összefogva, tehetségedtől függően, szívvel-lélekkel, békés eszközökkel következetesen dolgozni? Szívből kívánom, így legyen!

40


41


Fent: Felsőzúgófürdő; balra lent: Franciaországban, öccsével; jobbra lent: cserkészcsapatban

42


A POPRÁDI TEMPLOMKÜSZÖB ÉS KÉT KIFLI Kedves Olvasóm! Egy hosszú élet számtalan élménye után, a kora ifjúság nyiladozó értelmének élményeit élesztgetve, egyik tisztán őrzött képem az elemi iskola apró eseményeit fűzi koszorúba. Néhány évvel az I. világháború befejezése után, Budapesten, a Damjanich utca 4. szám alatt működött az igen jeles névvel kitűnt, német nyelvű elemi iskola. Idejártak az akkori diplomáciai testület tagjainak gyermekei, valamint azon családok csemetéi is, amelyekben a kora gyermekkori nyelvtanulás a nevelés egyik legfontosabb célkitűzése volt. Ez utóbbiak közé tartozott a mi családunk is. Az idegen nyelvek tanulásának első lépéseit – testvéreimmel együtt – kora gyermekkorunkban, szinte az anyanyelvvel együtt, már a legszűkebb családi körben megtettük. Mire elemista korba kerültünk, már meglehetősen jól beszéltünk németül. Így természetes volt, hogy szüleink a német nyelvű elemi iskola padjaiba ültettek, hogy a szóbeli tudásunkat immáron a német írás megtanulásával és a nyelv mélyebb elsajátításával bővítsük. Minthogy a nagyszüleink által épített házban, a Gellért-hegyen laktunk, naponta ugyancsak hosszú utat kellett megtennünk, hogy az iskolába eljussunk. Ez azonban önállóságunk első szárnypróbálkozásaivá is válhatott. Az iskolába vezető utunk naponta haladt el a Baross tér mellett. Ez adta apámnak az ötletet, hogy 9 éves koromban próbára tegyen, lehet-e már valamit reám bízni, ami az élet apró akadályainak legyőzésében gyakoroltatni tud. Valamelyik iskolai szüneti napon a kezembe adott egy levelet, melynek címzettje egy irodában, a Baross téren volt keresendő. Utasítása úgy szólt, hogy menjek a Baross térre, keressem meg a címben szereplő házat és az ottani irodát. A levelet adjam át a címzettnek, és hozzam meg tőle a levélben kért választ, amelyre okvetlen szüksége van. Az igazság szerint egy kicsit szorongó szívvel vettem tudomásul a feladatomat, mert apám igen szigorú ember volt, és a magam ez irányú ügyességéről egyáltalán nem voltam meggyőződve. De hát lesz, ami lesz, 43


elindultam. A házat és az irodát pontosan megtaláltam, a címben szereplő személyt azonban nem. Valahol vidéken járt. Aki a levelet átvette, azzal adta vissza, hogy menjek két nap múlva, akkorra az illető visszaér és megtalálható lesz. Ezek után megnyugodva hazatértem, hiszen az utasítás szerint jártam el, s hogy a levél kézbesítése és a válasz megvitele nem sikerült, nem rajtam múlott. Hazaérve visszaadtam apámnak a bontatlan levelet, és jelentettem, lehetetlen volt a feladatom teljesítése, az illető vidéken tartózkodik. Apám elkomorodott, és a következő szavakkal adta vissza a kezembe a levelet: „Megmondtam neked, hogy a válaszra szükségem van. Te pedig azzal térsz vissza, hogy az ügyet lehetetlen volt elintézni. Jól figyelj! Tanuld meg az egész életedre, hogy a tisztességes, becsületes célok elérését nem a lehetetlenség, hanem a tehetetlenség gátolja! Nem szeretném, ha azt tanulnád meg, hogy az első akadálynál máris le szabad állni. Ha valami becsületes, tisztességes célt kívánsz elérni az életben, addig kell dolgozzál értelemmel és kitartással, amíg minden akadályt becsülettel, tisztességgel, szívóssággal le nem gyűrtél, és kezedben nincs a kívánt eredmény. Még egyszer mondom, lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség van. Most pedig visszamész a levéllel, megkérdezed, ki helyettesíti a címzettet, a levelet vele felbontatod, és nekem a választ meghozod!” A leckéztetés nagyon belém égetődött. Először is szégyelltem magam, hogy erre alkalmat adtam, bár kétségtelen, hogy előzőleg tájékozatlan voltam, mit is kell az ilyen helyzetekben csinálni. Visszamentem hát, és most már az apai tekintéllyel a hátam mögött kitartottam a célom mellett. Minden úgy történt, ahogy az apám előírta. És én egész életemen át fülembe csengően hallottam apám intését, ha valamilyen akadályba ütköztem, főleg ha idegenek rossz indulata, gáncsoskodása, lustasága, felelőtlensége vagy egyéb szembeszegülése akart oly ügy elé gátat vetni, amelyet én elintézendőnek, helyesnek, szükségesnek tartottam. Sokszor sikerült olyan esetekben is célhoz érnem, amikor senki sem hitt annak lehetőségében. Ez a végül is sikeres, első, önálló lépésem nyitotta meg mindazon későbbi esetek sorát, amidőn apám nemzetgyűlési, majd országgyűlési képviselősége alatt fontosabb ügyek intézését reám bízta. A legszebbek közé tartozott, amidőn apám a képviselői kerületében, Kismarján, a román határ mentén az egész falu bevonásával egy helybeli nagybirtokon földbérlő szövetkezetet és állattartó szövetkezetet szervezett. A német nyelvű elemi iskola után Budán a Ciszterci Rend Szent Imre Gimnáziumába írattak a szüleim. Ez természetesen egészen más világ 44


volt. Szerzetes tanáraink fehér-fekete reverendát viseltek és igen tekintélyes emberek voltak. Ebben a környezetben én sokkal kisebbnek éreztem magam, mint a német elemi iskolában, ahol az elemi utolsó évére már meglehetősen magabiztosan mozogtam. A nyelvtanulás az új környezetben, de otthon is új utakon indult. Az iskola padjaiban a latin, otthon pedig az angol és a francia nyelv tanulása fokozatosan terhelte gyermeki fantáziámat. Otthon mind gyakrabban figyeltem fel apám telefonbeszélgetéseire, szüleim beszédtémáira, amelyek mind az ország rendkívül súlyos helyzetével, megcsonkításával, az elcsatolt területekről özönlő és vasúti tehervagonokban nyomorgó menekültekkel foglalkoztak. Mindezt mindaddig nem értettem, amidőn egyszer az édesanyám valamelyik vasárnapon azt nem mondotta: „Na, fiam, talán elég nagy vagy már ahhoz, hogy megtapasztald, milyen döbbenetes helyzetben van az ország!” És elvitt Budapest valamelyik pályaudvarára. Emlékszem, baktattunk a sínek mellett, mígnem valahol egy külső vágányon egy tehervonathoz értünk, amely előtt nem állt mozdony. Minden kocsi ajtaja nyitva volt. Minden vagonban egy család néhány bútorral, vas tűzhellyel, a tűzhely füstölgő kéményével, szalmazsákokkal, kiáltó nyomorban. Láttam ott síró csecsemőket, beteg öregeket, vizet vödörben messziről hordó édesanyákat. Értetlenül álltam a látvány előtt, amely egész életemen át végigkísért, bár ennek hatása ekkor még csak szinte tudat alatt fogant meg bennem. Úgy tűnt fel előttem ott a pályaudvaron minden, mint valami rossz álom. A budai Váli utcában, az épület harmadik emeletéről, a gimnázium első osztályos tanterméből leláttunk a járdára, és a járda melletti kis gyepes, fenyőfás útszegélyre. Egyik téli, igen hideg napon, megdöbbentő látványra lettünk figyelmesek. Lent, a kis fenyők körül csődület támadt, majd rendőrök jöttek, és az egyik kis fenyő alól egy csonttá fagyott, igen szegény külsejű öregasszony holttestét emelték egy nagy, sötét, zárt autóba. Az osztály megdöbbenve hallgatta osztályfőnökünk szavait: bizony sok olyan, igen szegény öregember jár közöttünk, akiről senki sem gondoskodik, nincs otthonuk, fűtött szobájuk, nincs mindennapi kenyerük, és ha betegek, nincs senki, aki gondoskodnék róluk. Jól véssük most az emlékezetünkbe ezt az esetet és mindazt, amit láttunk és hallottunk, mert ha majd egyszer felnövünk, kötelességünk lesz minden tőlünk telhetőt megtenni egy igazságosabb társadalom kialakításáért. Én a szavakat megjegyeztem, de igazán akkor nem értettem, hogyan tudnék én az ilyen bajokon segíteni, és mit jelent az, hogy igazságos társadalom és a mindennapi 45


kenyér? Ez a látvány és ezek a szavak ugyancsak mélyen elraktározódtak bennem, anélkül, hogy akkor ezeket meg tudtam volna magamnak magyarázni. Gyerek voltam, a mindennapos tanulás jól ment, ezért az iskolát inkább egy nagy játéktérnek éreztem, ahol sok érdekeset lát és hall az ember, de nem éreztem felelősséget a környezetemért, a társaimért és a mindennapi eseményekért. Mindent úgy vettem, ahogy jött, vidáman, öntudatlanul. A gimnázium második évében cserkész lettem. Egy új világ nyílt meg előttem, amely megint valamilyen virággal borított rétként, gyermeki fantáziám csapongását táplálta. Minden, amit ott tapasztaltam, oly természetes és szép volt, hogy ezt is teljesen természetesnek vettem, öntudatlanul és boldogan éltem át. Jött az első cserkész év végén az első fogadalomtétel, majd az első cserkésztábor. Szüleim azonban úgy döntöttek, hogy nem azon veszek részt, hanem velük, a családdal megyek a Tátrába, mert nagyon sovány és sápadt voltam, és mert a család együtt kell legyen egész nyáron a hegyekben, jó levegőn. Nem volt mit tennem, engedelmeskedtem, bár később, az ősszel majd’ a szívem hasadt, amikor a többiek, a cserkésztársaim rajongva mesélték a tábor élményeit. A Tátrába mentünk hát, illetőleg annak lábához, az egykori Felsőzugófürdőre (egykori szepesi nevén Ruzsbachra). Odafelé utaztunkban meg kellett állnunk Poprádon, mert a vonatcsatlakozás Podolin felé így kívánta. Édesanyánk ekkor az ottani szállodában egy szobát bérelt, hogy pihenni és mosdani tudjunk. A két vonat között több óra várakozási időnk volt. Ekkor édesanyám maga mellé vett, és azt mondotta: „Fiam, a Szepesség az egykori Magyarország egyik leggazdagabb, művészileg a legszebb tája volt. Poprád mellett igen szép, régi kis városok fekszenek, gyönyörű régi templomokkal. Te már elég nagy vagy ahhoz, hogy ezeket megismerd.” Így is lett. Amidőn a templom küszöbéhez értünk, édesanyám megállított: „Fiam, azt tartja a mondás, hogy ha először lépjük át valamely templom küszöbét, és a templomban nagyon alázatosan imádkozva kérünk valamit az Úristentől, Ő megadja azt. Most tehát te is tedd ezt, és kérj valami nagyon fontosat, aminek teljesítését a leginkább szeretnéd!” Ezzel beléptünk. A templomban csend volt. Egyedül voltunk. Beültünk a padba és letérdelve imádkoztunk. Az édesanyám arcán láttam, milyen mélyen, a lelkéből fakadóan kért az Úristentől valamit. Visszasétáltunk a szállodába. Ott aztán az édesanyám maga mellé állított, és megkérdezte, mit kértem én az Úrtól. A kérdése nekem teljesen természetes volt. Ebben az időben 46


ugyanis már szenvedélyes ásvány– és bogárgyűjtő voltam. A szomszédunkban lakott egyik osztálytársammal nap nap után együtt voltunk, és mindketten e gyűjtőszenvedélynek áldoztunk. Ő szerencsésebb volt, mint én. Neki már volt egy nagyon ritka bogara a gyűjteményében, egy nemes cincér. Én titokban nagyon irigyeltem. Itt volt hát az alkalom. Azt kértem az Úristentől, segítsen abban, hogy én is találjak egy nemes cincért. Amidőn az édesanyám ezt meghallotta, keservesen sírni kezdett. Én teljesen megsemmisültem, és értetlenül álltam mellette, miért bántottam meg őt ezzel a nagyon szép kérelemmel. Az édesanyám rám emelte könnytől csillogó, bánatos szemét és nagyon keserű szavakkal magyarázta meg mindennek az okát. „Fiam, a tanév végén bent jártam az iskolában, a tanáraidnál. Valamennyinek az volt a véleménye rólad, hogy nagyon kedves, jó tanuló, aranyos gyerek vagy, aki azonban még mindig nem vette észre a környezetét, nem érzi azt a felelősséget, amelyet pedig ebben a korban már éreznie kellene, különösen a magyar társadalom jelen tragikus társadalmi viszonyai mellett. Az osztálytársaid általában már ennél messzebb jutottak. Igazuk van a tanáraidnak. Neked már észre kellett volna venned, hogy Magyarország hogyan van tönkretéve, szétszaggatva, három és fél millió magyar az országtól elszakítva. Tízezrek voltak kénytelenek otthonukból elmenekülni, a teljes kilátástalanságot vállalni. Manapság a te korodban már fel kell készülni a közösségért való felelősségre. Nem kell csodákat művelni, de az életben figyelmesen kell járni, a bajokat észre kell venni, keresni kell a saját szerepedet. Emlékezz rá, hogy elvittelek az erdélyi menekültek egyik pályaudvari vagontelepére! Ti lesztek az a generáció, amely e szerencsétlen magyarságot újra a felemelkedés útjára vezetitek. De erre már most készülni kell. Ti már most, a te korodban is, felelősek vagytok a magyarság jövőjéért. Neked a templomban azt kellett volna kérned az Úristentől, hogy segítse a magyarságot megmaradni, segítse az elcsatolt és nyomorgatott magyarságot újra egymásra találni, hogy senki se vesszen el. És e helyett te megelégszel egy nemes cincér találásával. Ha ezt így fogod folytatni, el fogsz kallódni, pedig a képességeid többre hivatottak. Senki sincs önmagáért, te is a magyarság tagja vagy, aki felelős a jövőjéért.” Én az édesanyám e szavait szinte megsemmisülve, bűntudattal hallgattam. Most már kezdett bennem derengeni mindaz, amit ilyen és hasonló szavakból korábban megjegyeztem. Ami eddig tudat alatt élt bennem, most hirtelen kezdett világossá válni. Valami igen nagy és igen mély 47


elhatározás született énbennem, ott, a poprádi szállodában. Én nem szomoríthatom tovább az édesanyámat, és igenis megmutatom, hogy ezentúl figyelemmel járok a világban. Keresni fogom a felelősséggel járó szerepemet. Fiatal gyerekagyam a maga még nem is egészen 12 éves tapasztalataival valami határozott újjászületést érlelt meg ebben az emlékezetes, egész életemre döntő órában. Akartam más lenni, akartam felelős lenni, akartam jó lenni, akartam a magam szerepét világosan látni és vállalni. Akartam tudatosan magyar lenni, bár még nem láttam igazán, hogy ez miben nyilvánul meg. És jött a nyár Felsőzúgófürdőn, a maga ezernyi szépségével, fenyőerdőkkel, úszni tanulással, csodálatos csupavirág tátrai rétek káprázatával, horgászattal, rákászattal, pisztrángos patakok titokzatos rejtelmeivel. Szó sem volt már nemes cincérről, de új barátságot kötöttem Kassáról és az elcsatolt területek más városaiból érkezett magyar gyermekekkel. Megtanultam különbséget tenni ember és ember, gyermek és gyermek között, mégpedig az édesanyám szavai és szemlélete szerint. Hazatérve úgy éreztem, más ember vagyok, mint aki voltam alig egy hónappal azelőtt. A cserkészet, elhatározásom megvalósítására, bőségesen nyújtott alkalmat. Szinte belevetettem magam a cserkészet boldog, ifjú világába. Azok a nagyszerű cserkész kirándulások, egyéni és őrsi feladatok, próbákra való készülések, ügyességi versenyek megannyi gyönyörűséget szereztek, és alkalmat adtak a felelősségteljes cselekvésre. Boldog voltam. A cserkészet egyik legfontosabb szabálya, a napi jótett végzése, nemcsak valamilyen kimondhatatlan jóleső lelki örömöt szerzett, hanem valahogyan egy nagyon kiegyensúlyozott, és biztos közösségtudatot ébresztett bennem, mert a minden cserkész által minden nap végzett, önkéntes és névtelen napi jótett olyan erkölcsi pajzsot vont valamennyiünk köré, amely erőt és szeretetet sugárzott, és láthatatlanul összekapcsolt mindannyiunkat. Megtaláltam azt a mindennapos felelősséggel járó egyéni szerepet, amelyről a Tátra tövében csak elgondolkodni tudtam. Gimnáziumi tanáraimról és magáról a Gimnáziumról csak a legszebb szavakkal emlékezhetek meg. Nemcsak, hogy kitűnő és széles látókörű tudásukkal, de rendkívül fegyelmezett légkörben való példamutatásukkal vezettek, tanítottak minket. És azok a tanárok, akik délelőtt a katedrán szigorú és mindig igazságos határozottsággal oktattak, neveltek minket, délután a szó legtisztább értelmében idősebb barátaink voltak, akikhez minden ügyes–bajos dolgunkban, a pubertás zavaros esztendeiben is, mindig bizalommal fordulhattunk, tőlük tanácsot kaphattunk. 48


Fokozatosan érő emberré válásunk biztos támaszai voltak. Ha valamelyik diákjukban különösebb tehetséget fedeztek fel, az illetővel külön gonddal foglalkoztak, hogy a tehetséget minél inkább napvilágra segítve, a jövendő generációk gazdagodását segítsék elő. Elérkezett az 1925/26-os tanév, harmadikos gimnazista lettem (ma azt mondanánk, hogy általános iskolában hetedik osztályos). Mind tudatosabbá vált bennem, hogy keresnem kell a személyemre szóló munkafeladatokat, amelyekkel bizonyítani tudom magam előtt is, sőt, elsősorban magam előtt, hogy tudok felelősen cselekedni, tenni valamit a közösségért. Nem volt olyan felszólítás az iskolában, amely a koromhoz mért volt és önkéntesen lehetett betölteni, amelyet ne vállaltam volna. Így lettem például ásványgyűjtő múltam és jelenem alapján az iskola ásványgyűjteményének felelős kezelője. De így lettem az akkor alakított iskolai fúvószenekar tagja: basszpuzónos [basszusharsonás – a szerk.]. Én lettem az osztály történelem óráira előkészítendő térképek felelőse, később a „kiskongregáció prézese”. Ugyanakkor a szülői házban mind inkább fokozódó, mindennapos terhelést kellett vállalnom. Ebben a két évvel fiatalabb öcsém is osztozott már, nevezetesen a nyelvtanulás kiterjesztésében. Németül már jól tudtunk, nemcsak beszélni, de írni is. Ebben egyébként az iskolai németórák is nagy segítséget jelentettek. Következett az angol és a francia nyelv. Szüleink igen nagy áldozatot vállaltak, hogy mi hárman, testvérek, már kora ifjúságunkban a legfontosabb európai nyelveket szóban és írásban egyaránt alaposan megtanuljuk. Ennek lényege volt, hogy a tanult nyelvből minden nap legyen otthon óránk, valamint, hogy a tanult nyelv legyen minden főétkezés, tehát az ebéd és a vacsora nyelve. Mindezt úgy érték el, hogy volt a házunkban egy vendégszoba, amelyben váltakozóan, mindig valamely francia, angol vagy olasz nyelvtanár – a család vendégeként – lakott, aki nekünk a mindennapi nyelvórákat adta, és aki a főétkezésekkor mindig velünk evett. Magától adódott tehát az idegen nyelv használata. Az angol nyelvet tíz éves koromban kezdtük tanulni, mégpedig egy idős osztrák hölgytől, akivel a németet is állandóan gyakorolhattuk. Egy évvel később következett a francia nyelv. Itt egyelőre kivételt kellett tennünk, mert élt még az a közel száz éves francia nyelvtanárnő, akitől még a nagyanyánk és az édesanyánk tanulta a nyelvet. Ő Budapesten, a Nyugati pályaudvar szomszédságában lakott, hozzá kellett tehát járnunk. 49


Ez a lakásunktól való távolság újabb távlatokat nyitott előttünk, mert a Gellért-hegyről indulva villamossal kellett, vagy kellett volna az öcsémmel mennem. Oda-vissza tehát villamosjegypénzt kaptunk. Mi sem volt természetesebb, minthogy villamos helyett gyalog tettük meg az utat, és így a jegyet megtakarítottuk. Erre nekem azért volt szükségem, mert – nem lévén zsebpénzem – csak így tudtam az ásványgyűjteményem szaporításához fedezetet gyűjteni. Ezek az utak egyúttal sportteljesítmények is voltak, mert gyakorlatban próbáltuk ki a cserkészet tanításai között szerepelt, úgynevezett cserkészmenetet. A csekészmenet lényege volt, hogy ha valamely nagyon sürgős utat kellett megtenni, és e miatt futni is kellett, ezt mindig módszeresen kellett tennünk: 40 futólépés, 40 rendes, szapora lépés, majd újra 40 futólépés, és így tovább. Teljesítményünket a mellettünk azonos irányban elfutó, minket tehát megelőző villamosok számával mértük. Még ma is büszke vagyok az akkori eredményre: csupán négy villamos tudott minket utolérni és megelőzni. Az igen idős francia hölgy nagyon szigorú volt az igeragozás számonkérésében és a nyelvtan szabályainak gyakoroltatásában. Minket azonban nem az ő szigora, hanem a környezetének körülményei zavartak. Volt egy hasonlóan öreg macskája, amely mindig a székünkre akart ülni, a lakásban rendkívül terhes, rossz levegő fogadott, minden tárgy áporodott, elaggott volt. Ezért néha szerettünk volna fellázadni eme franciaóráink ellen, de a szülői parancs mindig leintett: ennek az idős tanárnőnek nincs már senkije, és őneki is élni kell. Tanuljatok meg egy kis áldozatot vállalni! Harmadik gimnazista koromban tehát az iskolában a latint, otthon pedig a franciát, a németet és angolt kellett tanulni, illetve gyakorolni. A szülői házban vett nyelvórák mellett az iskolában hetente tartottuk a cserkészet őrsi gyűléseit, jártam a zenekari próbákra, télen korcsolyázni. A délutánokat tehát jól kellett kihasználni, hogy a tanulásra is kellő idő maradjon. Az iskolában vállalt apró megbízatások, na, meg a cserkészet ezernyi gyakorlati ügyességének elsajátításával, kezdett bennem bizonyos öntudat és önbecsülés kifejlődni. Figyeltem az osztálytársaimat és a cserkésztestvéreimet, ki milyen ügyes és nem egyszer úgy láttam, hogy én bizony sokszor ügyetlenebb, gyengébb vagyok, mint nem egy közülük. Ez zavart és arra serkentett, hogy a magam erejéből én is el tudjam érni, amit mások már elértek. Azt azonban nem tudtam elviselni, hogy a társaim esetenkénti gyengéim vagy hibáim miatt gúnyoljanak. A gúnyolódást, mások bosszantását, szándékos sértegetését méltánytalannak és rendkívül 50


bántónak tartottam. Voltak ugyanakkor egyesek az osztályunkban, akik a kamaszkor e gyakori jellemvonását viselték és lehetőleg bántották, sértegették azokat, akik erre érzékenyen reagáltak. Én igen jó céltáblának bizonyultam, mert felháborodottan reagáltam minden ilyen esetben. Természetes, hogy ez csak olaj volt a tűzre. Felhőtlen tizenkét-tizenhárom esztendős tudatom egyetlen viharfelhői voltak ezek az esetek, amidőn ezek a gúnyolódások és sértegetések öntudatomon sérelmet okoztak. Azóta eltelt több mint hat évtized, de azóta is, és ma is mélyen sért, ha az emberi méltóságon – bárkivel történik is – valaki fölényeskedéssel, gúnyolódással, erőszakossággal vagy egyéb módon sérelmet ejt. És jött 1926 nyara, a magyar cserkészet első nagy, nemzeti seregszemléje, a Megyeri Nemzeti Nagytábor. A magam kicsiségében is éreztem a nagyságomat, mert a csapatunk földbe ásott ebédlőjét nagyrészt én csinálhattam, és a kiásott földkupac elrendezését, díszítését egyedül végezhettem. Úgy tekintettem erre a műre, mint amely lelkem minden gyönyörűségét magába foglalja. És jött a táborparancsnokságnak egy bizottsága, amely a táborok díszítését bírálta: az én csoda–dombomat kiemelten dicsérendőnek ítélte. Előttem megnyílt a mennyország! A csapatunkat e műért parancsban megdicsérték: „a 25-ös Szent Imre Cserkészcsapat tábori díszítése a legszebbek közé tartozik”. Így szólt a megállapítás. A csapatnak tudtam valamit nyújtani! Ez valami kimondhatatlan nagy dolog volt számomra. Ősszel, az új iskolaév kezdetén, közös iskolai kirándulást tettünk Mohácsra, hiszen ebben az évben múlt négyszáz esztendeje annak, hogy ott a magyar történelem tragikus, nagy törése bekövetkezett. Útközben, a vonaton a mindig gúnyolódó, sértegető osztálytársam megint belém kötött, „fafejnek” nevezett, és a fülkében ülő többi társam pedig gúnyosan nevetett hozzá. Sértett önérzetemben szinte emberfeletti erőt éreztem, és a nálam lényegesen erősebb osztálytársamat úgy vágtam a fülke ajtajához, hogy az üvege majdnem végig betörött. Sokáig, éveken át élt bennem e jelenet keserű ízű emléke. Az év során egyszerűsödtek a nyelvórák. Az idős franciatanárnő meghalt, ezentúl a már szokott rendben, otthon vettük az órákat, franciát és angolt. Ez lényeges könnyebbséget jelentett. Most már nagyon tudatosan törekedtem az iskolában és a cserkészet berkeiben a magam útját járni. Továbbra is kísért azonban az állandó, szinte kínzó önvád, nem tudok annyit tenni, olyan eredményt elérni, mint amit szeretnék. 51


Tanáraink között voltak ketten, akik nem tartoztak a ciszterci rendhez, polgári tanárok voltak: a tornatanár és Nagy Nándor, rajztanár. Nagy Nándorra mindig nagy szeretettel és hálával gondolok, mert igen sokat köszönhetek neki. Ritkán mosolygott, tekintete mindig komoly, gyakran szigorú volt, de rendkívül melegszívű, a diákjait igen szerető embernek ismertem meg. Ha valakiben rajztehetséget fedezett fel, különös gonddal foglalkozott vele. Nekem szerencsém volt, mert édesanyámtól örököltem bizonyos rajzkészséget, és ő ezt értékelte. Az ilyen tanítványai számára hetente egyszer művészi rajzórákat tartott. Ezeken én is részt vettem. Itt minden résztvevő a készségének megfelelően tanult tőle rajzolni, festeni, metszeni stb. Tágította a művészetek iránti érdeklődésünket, tanított „a szépet” meglátni, értékelni, élvezni, benne gyönyörködni, azt alkotni. A gimnázium IV. osztálya után Bélatelepen, a Balaton partján épített cserkésztábor elsősorban azt az érdekességet hozta, hogy abban az évben nem rajtáborokat építettünk, hanem az egész csapat mind a négy raja együtt táborozott. Itt tehát összemérhettük a többi rajjal, sőt minden őrssel az esztendei felkészülésünk eredményeit. A mi rajunk parancsnoka Hidasy Dezső cserkésztiszt volt, akit én a legnagyobb, a legkiválóbb, a legnagyszerűbb embernek, feltétlen példaképemnek tartottam. A szava, intézkedései, dicséretei és példamutató magatartása mélyen vésődtek a tudatomba. Feltétlenül hittem benne, és mindenben követni akartam. Ő is a mi gimnáziumunk korábbi diákja volt, és e táborunk idején talán harmadéves orvostanhallgató lehetett. Csendes szavú, határozott intézkedései mindig abszolút igazságként hatottak rám. Olyan emberré kívántam lenni, amilyen ő volt. Történt, hogy az egyik napon este, a tábortűznél kihirdették, hogy másnap az egész csapat Fonyódon hajóra száll, és kirándulást tesz Tihanyba. Visszatérés este vacsorára. Boldogan készültünk hát a másnapi ígéretes hajókirándulásra és a tihanyi visszhanggal való találkozásra. És e nagy öröm feletti ujjongás végén jött még egy kiegészítő tábori parancs. Minden egyes rajtól két, önkéntesen itthon maradó cserkész kell ellássa a tábor napi munkáját, és el kell készítse a hazatérő csapat részére a paprikás krumplit vacsorára. Ennek gondolata mindenkit szíven ütött. És Hidasy Dezső rajparancsnok feltette a kérdést, ki jelentkezik erre az önkéntes lemondással járó szolgálatra. Néhány pillanatnyi csönd lett. Én is hallgattam, de bennem, a lelkiismeretemben azonban megszólalt egy hang: íme az alkalom, jelentkezz! Elszoruló szívvel bár, de jelentkeztem. 52


Rajparancsnokunk elégedetten vette tudomásul, és csak annyit mondott: „Jól van, tudtam, hogy lesz, akiben él a napi jótett ilyen áldozattal való vállalása.” Ketten jelentkeztünk, és másnap helytálltunk. A csapat másnap este, vacsoraidőre megérkezett az élményteli nap minden kiáradó örömével. Bennem keveredett a helytállás öröme az elmulasztott élmények utáni sóvárgással. A paprikás krumpli és a benne főtt füstölt kolbász mindenkinek ízlett, az utána következett két pozsonyi kifli – egy mákos és egy diós – pedig különösen. A tábortűznél rajparancsnokunk, Hidasy Dezső összefoglalta az elmúlt nap eseményeit, tapasztalatait, és megemlékezett az itthon maradottakról, az önkéntes vállalkozásuk cserkészi értékéről. Ezután kérdéssel fordult ahhoz az őrsvezetőhöz, aki az itthon maradottak főnökeként felelős volt a napi munkáért és különösen a vacsora pontos elkészítéséért: ki volt az itthon maradottak közül az, aki a legtöbbet dolgozott és ezért dicséretet érdemel? Az őrsvezető engem nevezett meg. Erre a rajparancsnokunk felállt, és átnyújtotta a vacsora végén neki jutott két pozsonyi kiflit – egy dióst és egy mákost – nekem. Én valami nagyon meleget éreztem a szívemben. Ez volt egész életem legnagyobb kitüntetése, mindenesetre az, amelynek hatása a legnagyobb volt. A rajparancsnokunk a legnagyobb, legkiválóbb ember, akit én is követni akarok. Ő figyelt fel reám, egyszerű cserkészre, méltányolta a szándékomat, azt, hogy a közösségért vállaltam áldozatot. Most már nem sajgott bennem a hajóút utáni vágy, a két pozsonyi kifli mindenért kárpótolt. E két kifli emléke egész életemen át elkísért és figyelmeztetett: észrevenni, ha valaki másokért áldozatot vállal és ezt önkéntesen teszi, késedelem, kikötések és ellenszolgáltatás kérése nélkül. Észrevenni, és a közösség nevében szóvá tenni, megköszönni, mert az ilyen közösségi szolgálatban ki nem mondottan, de szeretet bújik meg, amely összeköt, erősít és néha csodákra képes. A tábor egyik tagja Schilling Rogér ciszterci paptanár, cserkésztiszt, csapatunk egyik új tervének megvalósítója volt, nevezetesen ő kapta a megbízást, hogy a következő iskolaévben szervezze meg – kísérleti jelleggel – a csapat „kiscserkész” raját, az iskola első osztályos tanulóiból. Ez azért volt érdekes, mert kialakult rend szerint a csapat csak a második esztendőtől kezdődően vett fel újoncokat. Schilling Rogér e létesítendő kiscserkész rajának őrsvezetői karába itt a táborban választotta ki magának a leendő őrsvezetőket. Csapatunkban az volt a rend, hogy mindig a hatodikos cserkészek közül választották ki az újonnan alakult rajok 53


őrsvezetőit és segéd őrsvezetőit. Ötödikes cserkész legfeljebb kivételesen, akkor is csak segédőrsvezető lehetett. A közelgő szeptemberben tehát a szokásosnak duplája lett az új őrsvezetői igény, még pedig egy szokványos korú újoncraj és egy kiscserkész raj számára kell őrsvezetőket találni. Mi szeptemberben ötödikesekként kezdtük az évet. Tehát közülünk kellett a kiscserkész raj őrsvezetőit, vagy azok egy részét választani. Boldog és büszke voltam, amidőn Schilling Rogér rajparancsnok az egyik őrsvezetői megbízást reám osztotta. Mindig kerestem és most elértem ezt a személyes felelősséget, amely a szép megbízással járt. Hét kiscserkészpalánta neveléséért feleltem. Tudtam, hogy az igazi felelős vezető elsősorban a személyes példájával nevel. Tudtam, hogy szeretetet kell adni, de ez a „kell” tulajdonképpen nem valami kívülről diktált, kényszerű parancs, hanem megfoghatatlan belső indítékból fakadó, önkéntesen áradó magatartás. Még most is, immáron hat évtized után is érzem azt az aggódást, amellyel az őrsöm egyik tagjának betegágya szélén, több héten át szinte naponta ültem, aki valami súlyos fertőzéssel hosszú heteken át betegeskedett. És milyen büszke voltam, amidőn az őrsöm, a Cinkék őrsének valamely tagja valami szépet, érdemlegeset, „cserkésziest” ért el. Egy kissé felnőttnek is éreztem magam, bár még csak tizennégy esztendős voltam, ötödikes gimnazista. Ha emlékezésem nem csal, ebben az iskolaévben tanultunk költészettant és szónoklattant. Tanárunk, dr. Brisits Frigyes ciszterci rendi paptanár igen kitűnő ember volt, és magasra tette a szellemi mércét. A tananyagon kívül rendkívüli erővel törődött magyar nyelvünk tisztaságával, fogalmi és fogalmazási készségünk csiszolásával, de ugyanígy azzal is, hogy közönség előtti megnyilatkozásaink is emelkedett kulturáltsággal teljesek legyenek. Így gyakorolnunk kellett a szónoki beszéd tartását is. Mindezek során én is megkaptam a szónoki feladatomat. Intézetünk igazgatójáról elképzelés szerint készült szoboravató ünnepségen kellett beszédet mondanom. Tudom, nem jól sikerült. Egyáltalán nem voltam magammal megelégedve. Színtelen, mesterkélt volt minden, amit és ahogyan mondtam. De tudtam is mindennek az okát. Igazgatónkat ugyanis kevéssé szerettem. Valahogyan távol állt tőlem. Kétségtelen, hogy kitűnő társadalomszervező volt, akinek mások szívesen emeltek volna legalább mellszobrot, de én nem lelkesedtem ezért a gondolatért. Érzelemben nem álltam az avatóbeszéd gondolatai mellett. Ez volt életem első szónoki beszéde, amely máris egy jelentős tapasztalattal szolgált: 54


a szónok vagy őszintén beszéljen, ha egyetért a beszéd témájával, vagy hallgasson, ha nem ért egyet azzal. „A cserkész egyeneslelkű, és feltétlenül igazat mond.” Az első cserkésztörvény a szándékokra is vonatkozik. Volt Brisits Frigyes magyartanárunknak egy kitűnő javaslata, amelyet örömmel adnék tovább minden fiatalnak, aki úgy csiszolja szellemi képességeit, hogy gondolatait gazdagítva, emelkedett stílusban legyen képes mindenkor azokat nagyobb hallgatóság előtt is kifejteni. Javaslata úgy szólt, hogy létesítsünk egy állandó gondolattárt (elnevezése szerint, latin szóval „Silva Rerum”-ot, tehát „A gondolatok erdejét”), amely egy jelentős méretű doboz, számos kisebb rekesszel, minden rekesz valamely gondolatkör gyűjtőhelye. Ha olvasmányaink során értékes, maradandó gondolatokkal, szép kifejezésekkel, esetleg egy–egy különösen érdemes verssorral stb. találkozunk, írjuk fel egy-egy kis lapocskára, és helyezzük el ebben a dobozban, az illető rekeszbe. Ha aztán előadást, felolvasást kell tartanunk, vagy akár csak arra készülünk, hogy társaságban valamely érdekes témát vessünk fel, nagyon megkönnyíti és rövidíti a felkészülésünket, ha egy ilyen gazdag gondolatgyűjteménnyel rendelkezünk. Egyszerűen elővesszük azokat a rekeszeket, amelyeknek gyűjtőneve a téma anyagát tartalmazza és máris kitűnő idézeteket, gondolatindító szempontokat, hivatkozási forrásokat tudunk felhasználni. Én megfogadtam a tanárom tanácsát, és valóban kitűnően tudtam azt az egyetem évei alatt, sőt később is használni. Az iskolaévet követően szüleim úgy döntöttek, hogy öcsémmel együtt a nyári szünidőt Franciaországban kell töltenem, a francia nyelv gyakorlása céljából. Ezért az egyik ciszterci paptanárunk közvetítésével, kapcsolatba léptünk egy franciaországi trappista apátsággal, amely minden évben sok honi és külföldi vendéget fogad be nyárra fizetővendégként. Így történt, hogy magam 14 éves korban, a két évvel fiatalabb öcsémmel együtt nekivágtunk a világnak, és viszontagságos vasúti utazás után megérkeztünk Dél-Franciaország csodaszép hegyvidékén fekvő Tamié-ba, az Alpok Haute Savoie (Magas Szavoa) vadregényes világába. Mielőtt a trappista apátságban töltött két hónapról szólnék, szeretnék az odautazás egy-két kedves eseményéről megemlékezni. Kezdjük talán azzal, hogy Budapesten még hárman szálltunk fel a vonatra: apánk és mi ketten, az öcsém és én. Így utaztunk egészen Salzburgig, ahol apánk leszállt, és szárnyunkra bízott. Emlékszem, este volt már, a magashegyek világa párába burkolózott. Apám még egy utolsó figyelmeztetéssel látott el: „Fiam, felelős vagy az öcsédért, a rád bízott pénzért, az útlevelek 55


megőrzéséért, a tisztességes viselkedésért, nehogy szégyent hozzatok ránk!” És ezzel leszállt. Én kihajoltam az ablakon. Megcsapott az esti hűvös párás levegő, meg a hirtelen rám szakadt felelősség, és az ismeretlen út képzeletben hatalmasra nőtt döntéskényszere. Legszívesebben apám után futottam volna, hogy mégsem vállalom, hátha nem vagyok még erre alkalmas. De ez csak néhány másodpercig fordult meg az agyamban. A vonat máris indult. Átgondolva annak súlyát, ha elveszteném az útleveleket és a kofferek kulcsát, a legjobbnak tartottam, ha mindezeket a belső zsebembe teszem, és a fülke egyik oldalán a szabad üléseket elfoglalva, összekuporodva ráfekszem arra az oldalamra, amelyen az útlevelek és a kulcsok a zsebemben lapultak. Így jutottunk el végül is Svájc ama állomására, ahol éjjel két óra tájban át kellett szállnunk. A vonat csak egy percig állt. Bizony nagyon gyorsan kellett cselekednünk, hogy álmosan, két kofferünkkel, teniszütőkkel lecihelődjünk. A művelet végül is jól sikerült. Alig voltunk lent, a vonat máris indult tovább. Az eredménnyel egyelőre meg voltam elégedve. A peronon egy padra ültünk és vártuk a csatlakozást Genf felé. Barátságtalan, hűvös éjszaka volt. Ez volt az első éjszaka az életemben, amidőn ilyen éjjeli időben fent voltam, méghozzá egy idegen ország ismeretlen pályaudvarán. A világot e padról még sokkal hatalmasabbnak és a magam személyét még az eddiginél is kisebbnek éreztem. Mintha törpeként az óriások világába csöppentem volna. És percnyi pontossággal befutott a várt vonatunk. Megint gyors felszállás és máris indultunk. A legelső, amit azonnal észrevettem, hogy a vonat teljesen nesztelenül fut, villanymozdony repítette. A fülkék tele voltak. Csupán az egyikben volt egy ülőhely, egy szakállas öregúr mellett. A csomagtartók is mind tele voltak. Úgy döntöttem, hogy az öcsém üljön a szabad helyre, én pedig a fülke ajtaja előtt a folyosón, az ablak alá, a falhoz simulóan helyeztem a bőröndöket. Az enyém vagy öt centiméterrel volt magasabb, mint az öcsémé, de ez nem volt lényeges különbség. Hasra feküdtem hát a két kofferre, és karomat a fülke ajtajához támasztva a kofferről lelógó fejjel elaludtam. Az utasok becsületére legyen mondva, senki sem keltett fel e miatt, bár többen is átlépkedtek felettem. Ébredéskor a szakállas úr nagyon szeretetteljesen megdicsért minket, hogy ügyesen utaztunk, bár ő semmit sem tudott miattunk szundítani, mert az öcsém úgy aludt el, hogy az ő vállára hajtotta a fejét, én pedig – micsoda szégyen – úgy horkoltam hason fekve, lógó fejjel, hogy hangommal betöltöttem a levegőt. A fő az, hogy eddig minden jól ment, semmi baj nem volt. Valamikor délelőtt érkeztünk Genfbe. 56


Genfben, úgy szólt a szülői parancs, hogy a pályaudvaron taxiba szállni és áthajtani a másik, a Franciaország felé vivő pályaudvarra. Odaérkezés 11 óra 30-ra. Ekkor megkeresni a még be nem állt vonatot, a csomagokat egy üres fülkébe tenni, a jegykezelőt megkeresni, vele a fülkét lezáratni, és a pályaudvari étterembe menni, megebédelni. Az étlapról a legegyszerűbb, lehetőleg a legolcsóbb menüt rendelni, ásványvizet inni, a végén a pincérnek 10% borravalót adni. Szeszt nem inni, az még nem nekünk való! Mindezt pontosan végrehajtottuk. Az étteremben mi voltunk az első, sőt egyetlen vendégek. A pincér elénk tette az étlapot és franciául szólt hozzánk. Ez erőnkön felüli feladat volt. Még sohasem voltunk étteremben. Étlapról még sohasem rendeltünk. Az ételek nevét nem ismertük. Menü nem volt. Az árakat reptében átszámítottuk saját pénzünkre és megdöbbentünk, milyen drága volt minden. Először tanácstalanok voltunk, de ezt nem akartuk elárulni, elvégre világjárók vagyunk és magyarok, nem hozhatunk szégyent a magyarságra. Minthogy minden étel igen drágának tetszett és egyiket sem ismertem, behunyt szemmel az egyikre böktem. Gombás hasé, meleg előétel volt. Ezt rendeltünk hát. De most jött még a neheze! A pincér azt kérdezte: „Uraim, mit kívánnak inni?” Hogyan mondjuk meg neki, hogy egy üres ásványvizet kérünk, amikor azt franciául még sohasem neveztük meg, és a nagy igyekezetünkben minden eddigi franciatudásunk valahogyan a semmibe süllyedt. A pincér segíteni próbált: – Uraim, talán bort kívánnak? – Nem, köszönjük, az még nem nekünk való. – Hát akkor? Az öcsém arca felderült: – Une fleche d’eau. A pincér hitetlenül rázta fejét: Fleche? Az nem lehet. Gyorsan előkapartam a zsebszótárt. Fleche? Az nyilat jelent. Erre hirtelen eszembe jutott: – Une bouteille. Egy üveg. Igen, de mi az, hogy ásványvíz? Felugrottam és odamentem az ajtó melletti fali vízcsaphoz, megnyitottam a vizet, a levegőben kézzel üveget formáltam, azt mímelve a csap alá tartottam, és utána mindkét kezemmel, tíz ujjammal a képzelt üveget körbekopogtatva, utánoztam a szénsav pezsgését. A pincér arca felderült: 57


– Ah messieurs, une bouteille de l’eau minérale? És már hozta is az ásványvizet. Eszembe jutott apám egykori szava: lehetetlenség nincs, csak tehetetlenség van. Ha valamit nem tudsz szóval elmondani, mutasd meg élőben, kézzel-lábbal. Majd csak megérti, akinek van szeme és esze hozzá. Az ebéd végén újra nagy nehézség keletkezett. A pincér hozta a számlát. Az összeget fejben azonnal átszámítottam a mi pénzünkre, nem léptem-e át a szülői utasítást és hogy lássam, mennyi borravalót adjak. A számolás döbbenetes eredményt mutatott. Ezért a pénzért otthon ki tudja, mennyi élelmet lehetett volna venni. A 10% borravaló egymagában lehetetlenül soknak látszott. Ilyenkor – különösen, ha ott áll az ember mellett a pincér és vár – az ember agya megint kihagyni látszik. Az öcsémmel tanakodtunk, hátha a tizedespontot kell egy jeggyel arrébb tenni? Ez sem bizonyult jónak, így túl kicsi lett volna az eredmény. Végül is úgy döntöttem, hogy csak 5% borravalót adok. Így is történt. A pincér nagyon megköszönte. Újabb győzelem, legyőztük az újabb akadályt. Ez feltétlenül használt az önbizalmunknak. Most már nagyobb biztonsággal indultunk Franciaország felé. Késő este volt már, amikor a pöfögő hegyi vonat megállt Faverge vasúti állomásán. Csak mi ketten szálltunk ki. A peron végén két fehérfekete reverendás szerzetes papot vettünk észre, az egyiknek szakálla volt. Odajöttek hozzánk, és kérdeztek valamit. A számtalan új benyomás szinte belénk fojtotta a szót. Igent mondtunk, anélkül hogy tudtuk volna, mit kérdeznek. Erre beültettek egy nyitott személyautóba, és elindultunk a hűvös hegyi éjszakában. A célhoz érés boldog nyugalma fogott el. Gyönyörködtünk az égig emelkedő, párába vesző hegyóriásokban, fenyvesekben és itt-ott sasok vijjogását véltük hallani. A trappista kolostor hatalmas fakapuja nagyot koppant az ősi kilincs ütésétől. Holnap honfoglalás! A szakállas trappista szerzetesről kiderült, hogy ő az apát, a fiatalemberről pedig, aki az autót vezette, hogy ő a prior, az apát helyettese. Kinyílt a hatalmas faajtó, és egy idős, szigorú arcú trappista, Ferenc atya fogadott minket. Ő volt a vendégeket ellátó és minden kérésünk elintézésére hivatott szerzetes. Felvezetett az ódon falú lépcsőház döngő pallólépcsőin, a kolostor vendégszárnyába, és átadta a számunkra fenntartott szobát, melynek ajtaja felett ott állt a szoba névadójának neve: Szent Benedek. A szoba cellaszerűen egyszerű volt, nagy nyitott ablakkal a kolostorkertre és a hegyekre, vastag szalmazsákokkal és szalmapárnákkal, 58


pokrócokkal. Az ágyak lepedőfüggönyökkel eltakarhatók voltak. Én ösztönösen az ágyhoz léptem, és felhajtottam a pokrócot. A durva háziszőttes lepedőn látszott, hogy nem frissen húzták fel, valaki már aludt ebben az ágyban, ami kissé elszomorított. Ferenc atya észrevette a tekintetemen átfutó felhőt, és kissé sértődötten kérdezte: – Előtted egy püspök feküdt az ágyban. Neki jó volt, és neked nem tetszik? Siettem megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Magamban eldöntöttem, hogy ha más mód nem lesz, hát egyszerűen megfordítom a lepedőt. Ezzel a szobát birtokba vettük. Az ablakon át csodálatos gyönyörűen bezúgott a kolostor alatt folyó, rohanó hegyi patak, a legnagyszerűbb altató zene a hegyek világáért rajongó jómagam boldogságára. Kik is hát a trappisták? Messze kell a választ kezdeni. Olaszországban, a VI. században, egy szigorú életű remete, Szent Benedek, összegyűjtötte a magányos remetéket, és közösségi életre indította őket. Közösségüknek szabályzatot készített, szigorú regulát. Ennek nyomán, a következő századokban mind több és több kolostor létesült e regula alapján, a bencések rendje, amely a középkorban Európa kereszténnyé tételében döntő szerepet vitt, és fontos feladatot töltött be a fejedelmi udvarok életében is. A fejedelmi udvaroktól és a feudális hatalmi rendszer más uraitól nyert számos birtok és ajándék, valamint a világi feladatok ellátása lassan halványította, gyengítette a szerzetesek törekvését, a Regula szigorú szabályait a mindennapi életben betartani. E lazulást a XI. század végén, Dél-Franciaországban egy bencés szerzetes nem kívánta tovább tűrni, és különváltan egy olyan kolostort alapított több hasonló szándékú társával, amelyben visszatérnek a Regula eredeti, szigorú betartásához. Néhány év után egy rendkívül tehetséges, fiatal lovag, a későbbi Szent Bernát, számos testvérével és barátaival kereste fel a kolostort, hogy felvegye a szerzetesi ruhát. Így alakult az új rend, a ciszterciek rendje. Ennek lánglelkű, csodálatos szellemiségű vezéregyénisége, Bernát clairvauxi apát, rövid idő alatt egész Európa szellemi irányítója lett. Százával alakultak a ciszterci rendi kolostorok. A ciszterci szerzetesek kolostoraiban az ima, az elmélkedés és a kétkezi – főleg mezőgazdasági – munka töltötte el a rend tagjainak életét. Európai rohamos elterjedésük elősegítette a keresztény hit és a mezőgazdasági ismeretek terjesztését. Az évszázadok során megnövekedett feladatok ellátása, a kolostorok vagyoni gyarapodása ismét oda vezetett, hogy a Regula szigora elhalványult. A normandiai La Trappe ciszterci kolostor apátja, 59


Rancé Armand a XVII. században sürgette, hogy a ciszterci rend térjen vissza az ősi szigorú fegyelemhez, tartozkódjék a húsételektől és a földművelést, a világtól való teljes elzárkózást tegye életfeladatává. Követői a trappisták. Egy ilyen kolostorba jutottunk tehát. A másnapi reggelinél találkoztunk aztán a többi vendéggel, papokkal és világiakkal, franciákkal, angolokkal, akik mind valamilyen belső indítékból, lelki békét keresve jöttek ide. Itt senkitől sem kérdezték, miért jött, meddig marad. Kapott egy szerény szobát a vendégszárnyon – a rend középkori szokásai, a menedékjog szabályai szerint – és az előírt napi fenntartási díj megfizetése mellett, a kolostor napirendjének a betartásával, vendégként vett részt a világiak számára előírt életben. A szerzetesek hajnali kettőkor keltek. A minden napra előírt közös imákat a templomban, napi több részletben mondták. Idejük többi részét a kolostorban, illetve a kolostorhoz tartozó földek művelésével töltötték. Esti imájukat nyolc órakor mondták. Összesen tehát közel hat órát aludtak. Nem beszéltek. A kolostorban csend uralkodott. A legegyszerűbb mondanivalójuk számára jelbeszédet használtak. Csupán azok a szerzetesek beszéltek, akik beosztása ezt szükségessé tette. Így például Ferenc atya, aki a vendégeket látta el, vagy Péter atya, aki a sajtüzem vezetője, és a sajt értékesítésével foglalkozott, lebonyolította a szállításokat, tárgyalt a kereskedőkkel és a szállítókkal. A mi francia beszédgyakorlatunk számára is az biztosított lehetőséget, hogy a vendégek között több francia volt, többek között paptanárok, akik buzgóságunk láttán felkészültek, és naponta órákon keresztül tanítottak, gyakoroltattak minket, különösen a nyelvek tanulásában igen szorgalmas öcsém örömére. Igazság szerint én szívesebben vettem részt a kolostor különböző házi műhelyeiben, egyéb üzemrészeiben az ott kínálkozó – nekem csupa új élményt nyújtó – munkájában. A kolostor fenntartását főleg a sajtüzem biztosította. A hazai élelmiszerpiacunkon kapható, úgynevezett trappista sajtoknak egyébként semmi köze sincs az igazi trappista sajthoz, vagy legalábbis a Tamiéi Apátságban gyártott trappista sajthoz. Az ő sajtjuk mintegy 4-5 centiméter magas, kerek torta, puha, a kéreg alatt vékony, kissé kenhető állagú, enyhén szagos, igen kitűnő ízű. Sajtüzemük ellátására teheneket tartottak. Földállományuk szinte kizárólag rét és legelő volt. Ezen felül csak a kolostorkertet művelték, a konyhájuk zöldségellátására. Volt sertéshizlaldájuk is, de ez kizárólag eladási célt szolgált. 60


A kolostor minden munkáját maguk végezték. Minden szerzetesnek volt valamilyen szakismerete, kőművesek, asztalosok, lakatosok, gépészek, állatgondozók stb. Én belevetettem magam mindezek rejtelmeinek élvezetébe. A legnagyobb és legérdekesebb csodálni való a hatalmas sasriasztó automatikája volt. A magas hegyvidéken ugyanis sasok is éltek, és kellő védelem hiányában kárt tettek az állatállományban. Korábban ugyanis baromfit és juhokat is tartottak. Ezekből ragadtak el a sasok időnkint egyet-egyet. Néhány évvel korábban még egy medve is ellátogatott az istállóba. A sasriasztó automatika egy rendkívül szellemes erőgépből és több ember nagyságú, acélhuzallal mozgatott bábuból állt. A patak vízét egy hosszú csőrendszerrel a kolostor kertjébe vezették. A víz egy öblös kifolyócsőből ömlött egy nagy medencébe. A kifolyócsőből alázuhogó víz alá egy kétkarú mérleg vagy gémeskútnak is nevezhető rendszer szerint felszerelt, hatalmas fakanalat erősítettek, túlsó végén egy nagy ellensúllyal. Ha a kanál üres volt, a súly a kanalat vízszintbe állította, mégpedig úgy, hogy a kanál jó egy köbméteres öble kifolyó víz alá került. Ekkor a kanál megtelt vízzel, az ellensúlyt legyőzte, és lebillent. Ezzel az erőteljes mozgással megrántotta a baromfiudvar és a védett terület egyéb tájain felállított mozgó bábuk acélhuzal-rendszerét. A bábuk tengelyükben megfordultak, doboltak vagy megütöttek egy fémdarabot. Minden esetre olyan műveleteket végeztek, amelyek az én fantáziámat szárnyalni késztették. Természetes, hogy nekem ugyanezt a rendszert, kicsinyített formában, le kellett másolnom. Az asztalos műhely faanyaga, szerszámai, meganynyi nagyszerűség, szinte azért tárta fel magát, hogy beléjük temetkezzem. Volt azonban az asztalosműhelynek még egy különös vonzó ereje. Velünk egy időben működött ott ugyanis egy fiatal faszobrász, aki az egyházi faszobrok restaurátora és egyúttal új alkotások csodálatos szobrásza volt. Éppen egy gyönyörű feszületet készített, igen nagy tehetséggel faragva Krisztus megfeszített testét. Én elbűvölve lestem minden mozdulatát. Amint elhagyta az asztalosműhelyt, kerestem magamnak diófahulladékokat, és nekiálltam életem első faszobrász műveit készíteni. Mi sem volt természetesebb, minthogy legelső művem a cserkészliliom nagy domborműve volt. Nagyszerű érzés volt, amint a véső az ütéseim nyomán behatolt a fába és valóban, gyönyörűen domborodott a cserkészliliom. Az alkotásnak valami egészen mámorító érzése töltött el. Szobrot alkottam. Minden segítség nélkül! A cserkészliliom domborművébe beleöntöttem, belefaragtam minden lelkesedésemet és alkotási vágyamat. A vágy, 61


a készség és az eredmény íme, testet öltött! És jött utána a következő munka: a Hit, Remény és Szeretet hármas szimbóluma, domborműben. Haladt a véső a fában, kihasítva belőle a felesleget, és íme, meg volt a második alkotás! Nagyszerű élmény volt, de hamar vége is szakadt, mert a vésők tulajdonosa, a faszobrász művész észrevette újdonsült művészi ambíciómat és – féltve szerszámait – elzárta azokat. Én azonban hamar vigasztalódtam. Először a szénagyűjtő páterekhez csatlakoztam, majd egy egészen rendkívüli, megtisztelő feladat ellátójává léptem elő. Az apátság gazdaságában állt egy hatalmas, emeletes szénapajta. A szénahordó szekerek behajtottak a pajtába, majd egy igen elmés, csigákra szerelt, elektromos árammal hajtott emelőszerkezettel juttatták a szénát az emeleti tárolótérbe. A mennyezeten sínszerkezet vezetett az emelőcsigához, a kötélrendszeren egy hatalmas, széjjelnyíló, összezáródó vasvillafogazat lógott. Ha beállt a szénáskocsi, a földszinten elhelyezett villanymotort be kellett kapcsolni, amely a villát – hosszú kötélen – a szénába engedte. Erre a motorkezelő meghúzott egy kötelet, a motor megemelte a vasvillát, az összezáródott és a magasba emelte a szénarakományt, majd a padlástérben, a sínszerkezettel a kívánt lerakó helyre szállította. Ott már várta a szénát fogadó páter, aki egy lelógó kötél megrántásával a rakományt a vasvillából kioldotta. Két ember kellett tehát a művelethez. Egy, aki a gépet a szekér mellett kezelte, a másik, aki a padláson a szénát teregette. Én lettem a gépkezelő. A különböző kötelek húzogatásában és a szénába süllyedő hatalmas emelővilla elhelyezésében valódi szakértővé váltam. Hivatalom volt! A kolostor munkarendjében megbecsült és felelős dolgozó lettem. Micsoda perspektíva! Ezek után magától értetődő volt számomra, hogy amikor az egyik tehén megellett, és a borja az ellés közben történt hiba miatt megdöglött, jelentkezésemre reám bízták a borjú megnyúzását és a megnyúzott állat elföldelését. A megnyúzásban az a tapasztalat segített, amelyet a szülői házban egy-két vadnyúl megnyúzásakor szereztem. A baj csak az volt, hogy nehezen tudtam hozzá megfelelő éles kést szerezni, valamint, hogy a borjút nem tudtam – a tapasztalat szerint szükséges – szegre akasztani. A földön fekve kellett a feladatot végrehajtani. Nehéz munka volt, de végül is több órás küzdelemmel, de sikerült. A borjúbőr – mint valami győzelmi zászló – lengett a kezemben. Igen, de mit tegyek a megnyúzott állat hatalmas testével? A páter szavai szerint másfél méter mély gödröt kellene ásnom. Az állatot a gödörhöz kellene vinnem. Mindkettő meghaladta az erőmet. Jobb megoldást 62


találtam. Eszembe jutottak a naponta hallott sasvijjogások a patak felett. Kötelet kötöttem a borjú lábaira, és elhúztam a patakig, majd egy szép nagy sziklára teregettem. Meg is volt a hatása. Utána hosszú időn át keringtek felette és lakmároztak belőle a sasok, az én titkolt nagy örömömre. A kolostorban gyűjtött igen sok és lelkemben azóta is élő epizódból még egyet szeretnék említeni. Történt, hogy a környék hegyeinek megmászásai során bizony kilyukadt a cipőnk, pedig még néhány sziklamászás terve előttünk állt. Lyukas, leszakadó cipőtalppal erre nem nagyon lehet vállalkozni. Cipészműhely közel s távolban sehol nem volt, kivéve a kolostor házi cipészműhelyét. Mi más megoldás lehetett volna itt, mint engedélyt kérni az apáttól, és elővéve minden emlékképet a valaha is látott cipőjavításokról, amelyeket az ilyen műhelyekben várva gyűjthettünk. Beültünk az apát engedélyével, és nekifogtunk cipőnk javításához. Egy kicsit lassan ment, de azért kerekedett a munka. Egyszer kicsúszott a kezem a dikiccsel és majdnem elvágtam a térdemet, de a kés mellett siklott el, nem történt baj, a talpalás sikerült. Nem állítom, hogy tökéletes munka volt, de a cipő utána még hónapokig szolgált, hibátlanul. Segíts magadon, az Isten is megsegít! A közmondásnak igaza volt. Megint csak igaz lett: nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség van. Akarni kell a megoldást és ez máris fél siker. „A cserkész leleményes”, fel a fejjel, sikerülnie kell, tehát sikerülni fog! Ilyen és ehhez hasonló élmények tarkították a nyári francia nyelvtanulásunkat, mígnem elérkezett a hazautazás ideje. Kezünkben a szülőktől kapott menetrend és részletes utazási útmutatás, nekivágtunk az útnak. Nemcsak gyarapodott önérzettel és öntudattal, de gyarapodott poggyászszal indultunk, mert a két nagy fíber-koffer mellett teniszütők, horgászbotok és hegymászó botok társaságában indultunk haza. Útközben, még a francia–svájci határ előtt át kellett szállnunk. Fél óránk volt a két vonat között. Mielőtt a vasúti étteremben letáboroztunk, megérdeklődtük, melyik vágányról indul majd a mi vonatunk Genfbe. Midőn ezt sikerült tisztázni, ebédhez láttunk. A kis vasúti étteremben csak szardínia, keksz, csokoládé és szőlő volt kapható. Mi valamennyiből kértünk. Nem sokat törődtek azonban velünk. Sok idő telt el, mire a szardíniás dobozt kinyitották és minden megrendelt étel az asztalunkra ért. Alig kezdtünk enni, nagy hangosan kiabálva jelezték, hogy a genfi vonat perceken belül befut. Mit tehettünk mást, mint összekapkodtuk csomagjainkat, a szardíniát, csokoládét, kekszet betömtük a szánkba, végül a szőlőfürtöt is odafüggesztve, kicihelődtünk a peronra, ahol a korábban megjelölt 63


vágányon már bent állt a vonat. Alighogy fent voltunk, és a szánk még tele volt a szokatlan franciasaláta tömegével, máris indultunk. Harmadrangú vicinális vonalon haladtunk, és közvetlen Genf előtt vártuk a határ mentén esedékes alagutat. Az azonban nem jött, és máris a gyönyörű Genfi-tó partján pöfögött a vonat. Csodálkoztunk, hogy ennyire eltér a tapasztalat a menetrendtől, de bíztunk az információ végső igazába. Egy idő múlva aztán a velünk szemben ülő szimpatikus, mindig mosolygó francia parasztasszony megkérdezte, hová akarunk érkezni? Evian állomáson voltunk. Rögtön kisült, hogy téves vonatra ültünk. Egy vonattal korábban szálltunk fel. Azonnal le kell szállnunk, és hajóra ülve érhetjük csak el Genfet. Megköszöntük és hanyatt-homlok szálltunk le sok csomagunkkal. Nem aggódtunk, csak a sok holmi cipelése volt nehéz a hajóállomásig. Végül is nagy volt az örömünk, mert a hajóút csodálatos volt. Egyedül a hajón esedékes határátlépés volt szokatlan, legalábbis a vámőrnek, aki sehogy sem akarta elhinni, hogy csupán ketten vagyunk. Genfben két hajóállomás van, természetesen az elsőn szálltunk ki, holott a másodikon kellett volna. Ezért egy kis vízibuszra szálltunk, ami megint egy váratlan élményt jelentett. Végülis a helyes kikötőn partot érve, a tóparti sétányon, gyalog kerestük fel a szülői utasítás által kijelölt szállodát. Közben egy perces néma tisztelettel adóztunk a sétányon az előtt a kis emlékmű előtt, amely jelezte, hogy e helyen követték el Erzsébet királynő ellen a halálát okozó gyilkos merényletet. Tudtuk, hogy ő szerette a magyarokat, és ezért mi is szerettük őt. A szállodában először hitetlenül fogadtak. Hol vannak a szüleink? Kértük, hogy a szálloda legegyszerűbb, legfelső emeleti, udvari szobáját adják nekünk. Megkaptuk. Kiderült, hogy e szobához is teljes kényelmű fürdőszoba tartozik, holott a zuhany is bőven megfelelne. Először bántott emiatt a lelkiismeret, de ennél olcsóbb nem lévén, megnyugodtam. Az éttermi vacsoránál külön asztalt kaptunk. Gyülekezett a zenekar. Amint végeztünk, a pincér igen udvariasan közölte, hogy vacsora után zene és tánc következik. „Nem kívánnak az urak ezen részt venni?” E kérdés nekünk szólt. Nagyon méltányoltam a kérdést, de megnyugtattam a pincért, hogy „ez még nem nekünk való”. Másnap reggel, míg az öcsém még a fürdőkádban ült, lementem az újságárushoz, és megvettem a Pesti Hírlap előző napi számát, hogy kellően tájékozódjam, mi újság van odahaza. Az út hazáig zavartalanul folyt, Bécsben át kellett szállnunk. A két vonat között több óra várakozási idő volt. Ezért holminkat betettük 64


a megőrzőbe, és egy kis városnézésre bementünk Bécs központjába. Ebédre beültünk egy szerény kis kifőzdébe, ahol az étlapon minden húsétel neve „Gulasch” volt. Megrendeltük azt, amely a legszimpatikusabbnak tűnt. Hát bizony, ez minden volt, csak gulyás nem. Fizetéskor ezt közöltem is a kiszolgálóval, és kértem, közölje a szakáccsal, ha kívánja, szívesen elmondom, hogyan kell az igazi gulyást készíteni, hiszen a cserkészeknél ezt alaposan meg kellett tanulnom. De hiába, a szakácsot a javaslatom nem érdekelte, pedig igazán jó szívvel segítettem volna. Ezzel zárult a mi első világjáró utunk az öcsémmel. Szeretném, ha a jövőben minden kisdiák megtalálná és átlépné a maga életének templomküszöbét, és felismerné azt a legnagyobb, legfontosabb kérést, amellyel a Gondviseléshez fohászkodik, kérvén a kegyelmet egy lélekben gazdag, jövőt biztosító, reményteli élethez, egy újra viruló, emelkedett szellemű, Európát építő Magyarországban. És szeretném, ha minden fiatal becsületes, önzetlen, szeretetteljes cselekedetét észrevennék mindazok, akik a további hasonlókhoz bátorítást tudnak adni a maguk pozsonyi kiflijének szép és nemes szavával.

65


Fent: Jamboree, 1929; lent: érettségi arckép

66


ÁLLJ RENDÜLETLENÜL! Kedves Olvasóm! Hat évtizedes távlatból gondolva vissza természetesen alig tudjuk ma már pontosan, hogy az életünk sorát, lelki-szellemi fejlődésünk alakulását a serdülőkorban, csendben, szinte láthatatlanul befolyásoló, a lélek mélyén azonban erősen ható mindennapi események melyik esztendőben, a középiskola melyik osztályában következtek be. Az események legtöbbször egymásban folyó lánca csupán az eredmény értékében, következményeiben minősíthető. Történtek apró gesztusok, elhangoztak szülői, tanári, baráti szavak, feltűntek társadalmi jelenségek, jelentkeztek hangulati, érzelmi, értelmi, lelki rezdülések, amelyek 1929. táján mind csiszoltak, alakítottak minket, az életkor talán legérzékenyebb szakaszában, úgy 14–15 éves korunkban. Beleszólt ebbe az akkor kezdődött nagy világválság a maga erősen romló gazdasági viszonyaival, terjedő szegénységével, a Trianonban megbénított Magyarország alig ocsúdó gazdasági életének mind szűkebb keretekbe szoruló lehetőségeivel. A magyar társadalom strukturális bajai is mind érezhetőbbekké váltak. Az élet megoldásra váró nagy feladataira nyiladozó értelmemben mind több, mind újabb gondolat ébredt és megérlelődött bennem lassan a meggyőződés, hogy rendszeresen, tudatosan kell minderre felkészülni. Ezt sugallta az iskola, ezt a szülői és nagyszülői ház. Kezdett bennem – egyelőre bizonytalan ködfelhőként – világossá válni, hogy ezt az utat kell választanom, amely a magyarság belső erősítésében nyit pályát részemre. Tudtam, hogy ilyesmit csakis a belső felkészülés szándékával lehet elképzelni. Kezdtem a kedvelt irodalmam következetes szelektálásával. Eddig May Károly és Cooper indiántörténetei, Verne Gyula regényei foglalkoztattak. Most már Jókai Mór műveibe temetkeztem, különösen azok váltak legkedvesebb olvasmányaimmá, amelyek a múlt századi szabadságharc történeteivel foglalkoztak. E regények pozitív hősei szinte barátaimmá váltak. Fekete és fehér jellemekben láttam a világot. A történelem lett érdeklődésem központja. Naponta olvasni kezdtem a családunknak járó Pesti Hírlapot. Szorongva olvastam a híradásokat a határok által elszakított magyarság sorsáról. 67


A szülői ház és mindkét oldalon a nagyszülői otthonok bő alkalmat adtak érdeklődésem táplálására. Apám a közös ebédeken és vacsorákon szinte kizárólag az ország romló gazdasági és szociális helyzetéről, a társadalom széttagoltságáról, az ipari munkásság kiszolgáltatottságáról, a mezőgazdaság rohamosan romló viszonyairól, a parasztság elszigeteltségéről, az értelmiség felszínes és sokszor üres, csupán hangulati tartalmú társadalmi tudatáról beszélt. Mindkét nagyszülői házban viszont az Erdélyben élő rokonok és barátok mind szomorúbb életlehetőségeiről, a román Vasgárda kegyetlenségeiről, a szóródó, kallódó magyarságról hallottam. Minden szó mélyen belém vésődött. Anyai nagyapám az erdélyi témán túl a hazai szülészeti viszonyokról, általában az egészségügy állapotáról, fejlesztési szükségleteiről, a felső szintű oktatásügy állapotáról beszélt a családi ebédekre érkezett orvos rokonokkal, vendégekkel. Mind a szülői, mind a két nagyszülői házban folyt beszélgetésekből kicsendült egy közös panasz: a legjobb szándék mellett is, mindig hiányzik a célszerű, előrelátó, kifogástalan szervezés. Az egyetemeken elméletileg és a gyakorlatban is oktatni kellene a szervezés tudományát. Ez a gondolat hamar meggyökerezett az agyamban. Meg kell tanulni jól szervezni. Nagyon szerettem az ilyen – felnőttek közötti – beszélgetéseket hallgatni. Apám is örült, ha ilyeneket végighallgatok, mert azt remélte, egyszer én is a közgazdaság és a szociálpolitika berkeiben kötök ki. Ezek a gondolatok mind inkább eltöltötték a képzeletemet. Mind nagyobb közösséget éreztem mindazokkal, akiknek bajairól e beszélgetések szóltak. Mind érzékenyebb lettem általuk, ami talán alaptermészetemből fakadt. Rendkívül érzékeny idegrendszerrel rendelkeztem, és rendelkezem azóta is. Minden bántást, amelyet valaki, mint gyengébb, az erősebbtől elszenvedett, minden erőszak, durvaság, türelmetlenség, igazságtalanság, amely a gyengébbet érte, kétszeresen hatott rám. Lázadtam ellene, és próbáltam valahogyan elejét venni, vagy legalább utólag elsimítani, a sebet begyógyítani. Velem is történt némileg hasonló eset, amely hosszú heteken át gyötört, mígnem sikerült e tehertől megszabadulni. Hadd mondjam el, mi is történt, mert maradandó nyomot hagyott bennem! A gimnázium ötödik osztályától kezdve, a latin és német mellett görögül is tanultunk. Nekem a görög szintén elég könnyen ment. Semmi gondom nem volt vele, kivéve egy körülményt, nevezetesen görögtanárunk egy kellemetlen szokását. Rendkívül szigorúan követelte meg az órákat 68


megelőző percekben, becsöngetés után a fegyelmezett viselkedést. A tanterembe vonulva, a pad mellett állva, teljes csendben kellett őt várni, és tiszteletteljesen köszönteni. Előfordult azonban, hogy egy-két osztálytárs e szabályt nem tartotta be, a tanárra várva valami fegyelmezetlenséget követett el. Ezt a terembe lépő görögtanár vészjósló tekintettel vette tudomásul, és minket leültetve azonnal kimérte a kollektív büntetést: „lófuttatás” következett. Ez annyit jelentett, hogy igen gyors tempóban mindenki felelt. Egyetlen kérdést kapott vagy néhány sort kellett hibátlanul az Odysseiából felolvasni. Ha a kérdésre nem tudott válaszolni, vagy az olvasásban akár egyetlen betűt vagy ékezethibát tévesztett, máris „secundát” kapott. Engem az ilyen kollektív büntetések, valamint az ilyenkor mindenkit elfogó félelem, szorongás teljesen hatalmába kerített. Kitűnően tudtam a görög leckéket, de megnémultam a lófuttatások alkalmával. Történt pedig, hogy húsvét táján közel egy hét alatt, immáron közel az év végéhez, három „lófuttatás” secundáját szereztem meg, és ezzel bukásra álltam. Az osztályban igen sokan voltunk. Egy félév alatt 3-4 esetben tudtunk csak felelni. Már láttam a szörnyű szégyent, hogy bár meggyőződésem szerint jelesre tudom a görögöt, mégis el fogok bukni. Méltatlanná válok a cserkész őrsvezetői megbízatásra. Elszoruló szívvel gondoltam mindennek következményére. Teljesen kiszolgáltatottnak éreztem magam. E kicsi személyes történetemben, sorsomban összesűrítve láttam minden kiszolgáltatott, kisebbségben lévő kisember baját, bánatát. Egyedül éreztem magam, minden segítség nélkül. Ebbe a gyászos lelkületbe süllyedve történt, hogy az egyik görögórán, egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett rajta a gimnáziumot látogató tankerületi főigazgató, a saját igazgatónk társaságában. Folyt a feleltetés. Minden rendben történt. Minden felelő tudott. A főigazgató megdicsérte az osztályt, de próbát akart tenni. Átvette a tanártól a szót, és felszólította az osztályt, hogy jelentkezzék az, aki hajlandó megkísérelni, hogy az Odysseia akkor éppen tanult szakaszának történetét, néhány mondatban görögül elmondja. A tanárunk arcán felhő futott át. Ilyen kísérletet velünk még sohasem tett. Az osztály mély hallgatásba burkolózott. Csend volt, mélységes csend. A főigazgató megismételte a kérdést. Ekkor összenéztem a padtársammal, Bányai Bálinttal, és – Isten neki! – jelentkeztem. A tanárunk arca felderült, és hitetlenül bár, de bíztatott, halljuk hát. Én mélyet lélegezve neki kezdtem. Lassan válogattam a szavakat, és magam is csodálkoztam, hogy sikerül. Két-három mondatot mondhattam, amikor a főigazgató megdicsért, és leültetett. Hívta a következő bátor embert. 69


Erre felállt a padtársam, és ugyanolyan sikerrel, mint én, folytatta. A főigazgató és az igazgatónk megdicsértek, megdicsérték az osztályt és a tanárunkat, majd nagy örömünkre távoztak. A szívem még mindig a torkomban vert, de éreztem, tudtam, itt most valami csoda történt. A tanár arca ragyogott. Hozzám fordult: „Fiam, elismerem, szellemi arisztokrata vagy. Meg akartalak buktatni, de belátom, tévedtem. Töröltem a rossz jegyeidet.” Év végén jeles lettem. A szorongás emléke azonban megmaradt. Megerősödött bennem a már addig is tudott és vallott meggyőződés: sarokba szorított, erőszakkal kikényszerített, hajszolt emberektől nem várható becsületes, emelt fejű eredmény. Az erőszak, a megfélemlítés és a türelmetlenség a kiszolgáltatottság érzetét kelti és szolgalelkűségre nevel. Minden emberben élnek csendben érő értékek, amelyeket türelemmel, szeretettel, egy kis bátorítással napvilágra lehet csalni. A „lófuttatás” az életben sokszor megbosszulja magát. Én mindig azokat a tárgyakat szerettem, amelyek a személyes vélemény alkotásának kedveztek, a szabad ítéletformálást indokolták. És szerettem ennek hangot is adni. Emlékszem egy másik esetre, amely a magyar történelem tanulásának egyik óráján, ha nem is tiltakozást, de rosszallásom vagy egyet nem értésem kifejezését kényszerítette ki belőlem. Az ország XVI. század elejei közállapotait, a Dózsa-féle lázadás előzményeit, lefolyását és végül a mohácsi vész tragédiáját és az utána való kettős királyság áldatlan eseményeit tanultuk. Engem mélyen megrendített a Werbőczy-féle jogalkotás és az abban tükröződő embertelen nemes–jobbágy viszony története. Beleéltem magam az egykori jobbágyok kiszolgáltatottságába, a helyhez kötöttségükbe, a „ius primae noctis” megalázó mentalitásába, az országot közben fenyegető török nagyhatalmi fenyegetettségbe, a keresztes zászlók alatt gyülekező és mindinkább csalódó jobbágytömeg hangulatába. Minden abba a logikus megállapításba torkollott, hogy a tömegek végső elkeseredése csakis a véres bosszú és leszámolás parttalan áradatává válhatott. Nem tudtam a történeteket a történelemkönyvünk rideg részvétlenségével írt szövegével, mintegy kívülről szemlélni, és csupán leckeként megtanulni történelmünk e tragikus eseményét. Tiltakozásomnak kénytelen voltam hangot is adni. Ezért jelentkeztem az órán: „Tanár úr kérem, elnézést kérek, hogy szót kértem, de én nem tudok a könyvünkkel itt egyetérteni. Engem megdöbbent és felháborít mindaz, amit az 1514-es év eseményeivel kapcsolatosan a könyvben olvasunk. Ezt a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájának tartom. Ha én ak70


kor éltem volna, feltétlenül Dózsa Györggyel tartottam volna, és engem is megégettek vagy karóba húztak volna. De sajnos még ma is sokan használnak mások megbélyegzésére egy olyan szólást, amely talán Dózsa Györgyig vezethető vissza: » Te büdös paraszt! « Én ezt nagyon súlyos hibának tartom. Több mint négyszáz év sem volt elegendő ahhoz, hogy tanuljunk a történelmi tragédiánkból.” És jött a következő történelemóra, ami a mohácsi vész utáni időkről szólt. A könyvünkben ez a cím állt: Törekvések a nemzeti királyság visszaállítására. Én ezzel sem tudtam egyetérteni. Én Zápolya János személyét a lehető legsúlyosabb ítélettel illettem, aki a saját nagyratörő tervei és határtalan önzése miatt egyike volt a legnagyobb nemzeti tragédia előidézőinek. Sőt, ezt megelőzően Dózsa György és a jobbágysereg legyőzőjének és a szörnyűséges megtorlás legvéresebb kezű, szadista tömeghóhérának tekintettem. Sem ő, a trónra törő, sem az akkori udvari főnemesség, amely a két ellenkirály melletti pártállást csupa haszonlesésből, minden lelkiismeret nélkül válogatta, és az ország és a nép teljes kirablása előtt kaput nyitott, nem nevezhető olyan társadalmi vagy politikai erőnek, amely valóban törődött volna azzal, hogy Magyarországon a nemzeti királyság helyreálljon. Nekem legalábbis ez volt a meggyőződésem. Kénytelen voltam hát ennek is hangot adni. Tiltakoztam az órán a tankönyvünk részvétlen, sőt – véleményem szerint – félrevezető szövegezése ellen. Lélekben, gondolatban kegyetlenül forrott bennem minden, amit a magyar történelem eseményeiről óráról órára tanultunk: az ország három részre szakítottsága, teljes kiszolgáltatottsága, kirablásának, folyamatos pusztításának megállíthatatlan áradata, a sanyargatott nép tíz-, sőt százezreinek elhurcolása, meggyalázása, a maradék nép kiszipolyozása, a magyar kultúra elsorvasztása úgy égette a lelkemet, mintha mindez velem személyesen történt volna meg. Világosan láttam az ország jelen megcsonkítottságának, nyomorának közvetlen összefüggését a mohácsi vészt követő évszázadok nemzeti katasztrófáival. Sóvárogva vártam az ország pusztulásának megállítását, a történelem ama fordulatát, amelytől újra felfelé visz az út. Hetedikes voltam, amidőn igen megtisztelő feladatot vállaltam: az október 6-i emlékünnepély alkalmával nekem kellett az aradi vértanúkról szóló megemlékezést tartanom. Igen alaposan kívántam erre felkészülni. Beszereztem a Hadbíróság 1849-i tárgyalási jegyzőkönyvének hiteles másolatát, valamint az aradi vértanúk búcsúleveleiről, életük utolsó 71


napjainak naplójáról készített pontos másolatokat. Szívemet-lelkemet vittem bele az iskola e közös nagy ünnepélyén való szereplésembe. Reméltem, hogy ezzel sikerül egy kicsit a többi diákba is beoltani a gondolatot, az akaratot, hogy egyszer mi is tehessünk valamit azért, hogy a jövendő magyar történelem során ne kövessen minden március 15-ét október 6.! A másik megtisztelő feladatot az Önképzőkörben kaptam. A gimnázium két felső osztályának, tehát a VII. és VIII. osztálynak önként jelentkező tagjai lehettek az Önképzőkör tagjai. A Kört dr. Brisits Tivadar latin–magyar tanár – mint tanárelnök – vezette. Mellette az Önképzőkör ifjúsági elnöke működött, akit a VIII. osztályos tagok sorából demokratikusan választottunk. A Kör – emlékezésem szerint – négyhetente ülésezett. Az üléseken mindig valamely tag előadása vagy felolvasása hangzott el, valamely irodalmi, történelmi, kultúrtörténeti témában. Ezekre a tagok mindig önkéntesen, néhány hónappal a terminus előtt vállalkoztak. Az elhangzottakat azután a téma feldolgozása, nyelvezete, előadása stb. szerint két előre felkért tag bírálta, majd pedig kívánatra bárki a tagság részéről hozzászólhatott. Minden véleménynyilvánítás teljesen szabad volt. Az ilyen nagyobb lélegzetű előadás után versmondás és annak bírálata, végül a jeligésen beadott költemények bírálata következett. Visszatérve a már említett önképzőköri feladatomra: 1930-at írtunk. Ekkor volt 100 esztendeje, hogy megjelent Széchenyi István Hitel című műve, amely a magyar reformkor nagy gondolatindító műve volt. Boldogan vállaltam a mű ismertetését. Belevetettem magam a Hitel igen alapos végigolvasásába, sőt többször is végigmentem rajta, és végiggondoltam azt. Nehéz szavakban elmondani, milyen mélyen és határozottan vésődött belém Széchenyi István minden szava, minden gondolata. Feltárult előttem egy hatalmas elme és akarat, egy példát mutató jellem és egy nagyszerű magyar ember szinte lenyűgöző egész lelkülete. Elmélyedtem Széchenyi életművében, közéleti tevékenységének bámulatos sokoldalúságában és abban a nemzetért vállalat felelősségvállalásban, amely egész életemre azután döntő hatású lett. Megtaláltam az életem jövendő célját és parancsát, közösségi emberré lenni, a közösség jövőjéért felelősséget vállalni, olyan pályát választani, amely a magyarság belső megerősítését hivatott szolgálni. Itt szeretnék még egy-két szóval olyan eseményekre visszatérni, amelyek talán egy esztendővel korábban történtek, és amelyek szinte előkészítői voltak az én későbbi világos látásomnak. 72


Többször említettem már, hogy a szüleink igen szigorúan és következetesen gondoskodtak nyelvtanulásunkról, így az angol nyelv elsajátításáról is. Angol nyelvtanárunk az egyik karácsonyi ajándékaként egy gyönyörű nyomással készült és bekeretezett angol verset tett a karácsonyfánk alá: Rudyard Kipling, a nagy angol író „If”, azaz magyarul „Ha” című művét. Ez a költemény méltán ismert a világirodalom legszélesebb berkeiben. Gyönyörű veretű angol szövege leginkább Kölcsey Parainesis című művéhez hasonlítható. Engem rendkívül megkapott, életem során igen sokszor folyamodtam hozzá, ha újult erőre volt szükségem. Annyira szerettem, hogy már ifjú koromban, de azóta többször is lefordítottam magyarra. Természetes, hogy egy ilyen kitűnő költeményt nagynevű költők előttem és azóta is lefordították. Nem ezekkel kívántam versenyezni, hiszen ők százszor is jobban képesek erre. Engem csupán a gondolatok szépsége, nagyszerűsége és ezeknek saját szavakkal való visszaadása vezetett. Időközönként elő-elővettem a fordításomat, csiszoltam rajta, felidéztem fiatalkori lelkesedésemet, és lelkiismeretvizsgálatot tartottam, ugyan megfogadtam-e mindazt, amit Kipling nekem, minden fiatalnak és mindazoknak ajánl, akik valóban arra törekszenek, hogy FÉRFI legyen belőlük. Az önmérséklés és az akarat iskolájáról szól minden gondolata. Ma is élő minden szava, méltó arra, hogy az emelkedni akaró mai fiatalok lelkéhez is elérjen a tanácsa. „Légy hű magadhoz, állj rendületlenül!” Szeretném, ha valóban el tudna jutni mindenkihez. Ezért a legjobbnak találom, ha legalább magyarul, az én gyarló fordításomban itt közreadom. Íme: HA Írta: Rudyard Kipling Ha higgadt tudsz maradni, midőn körötted mindenki fejét veszti s téged vádol ezzel; Ha bízni tudsz magadban, midőn benned már mindenki kétkedik, de lehetőnek fogadod kételyük igazát; Ha várni tudsz, és türelmedet nem veszíted el, vagy rágalmaznak, magad mégsem válsz hazuggá; Tán gyűlölnek, de téged el nem fog a gyűlölet, mégsem mutatkozol túl jónak, okosnak szerfelett; Ha álmodni tudsz, de álmaid rabjává nem leszel; ha gondolkodni tudsz, de célod nem a puszta gondolat; 73


Ha győzelem és vereség szemébe bátran nézni tudsz és e két csalót, egyformán kezeled; Ha el tudod viselni, hogy szép igaz szavadat aljasok csavarják, hogy bolondok csapdája legyen; Ha szíved-lelked alkotását romba döntve látod s nekilátsz, hogy kopott szerszámaiddal újra építsed azt; Ha mindent, mit nyertél, egyetlen lapra téve, kockáztatni tudsz, és vesztesz, majd mindent újra kezdesz És nem sóhajtozol a veszítésed miatt; ha úr tudsz maradni szíveden, tested egész valóján, Hogy szolgáljon téged, túl azon, hogy ereje kimerült, és kitartasz, midőn már nincs benned több, Mint csupán az AKARAT, mely parancsol: légy hű magadhoz, állj rendületlenül! Ha tömegekhez szólva a becsület útját követed, vagy királyokkal sétálva, egyszerű, szerény maradsz; Ha sem hamis, sem igaz barát szava nem tud sérteni; ha mindenki számít reád, de ennek mértékét be lehet tartani; Ha élted minden múló percét érdemes, tartalmas hatvan másodperccel tudod kitölteni: Tied a Föld és annak gazdag kincsei, és ami ennél is több: akkor FÉRFI leszel, fiam! Fordította: Erődi-Harrach Béla Körülbelül a Kipling-vers megismerésével egy időben történt, hogy vallás- és erkölcstan tanárunk, Rajeczky Benjamin ciszterci szerzetes, akit mi diákok valamennyi tanár közül a legjobban szerettünk, reánk talán a legnagyobb hatással volt, hozzánk – mint barát is – a legközelebb állt, az egyik órán a jövőnkre való erkölcsi felkészülés útjáról beszélt. Ő nagyon szeretett minden tanácsot gyakorlati utak mutatásával adni. Ekkor azt tanácsolta, válasszunk az életre valamely nagy gondolatot, amely szinte világítóan mutathatja az utat, amelyhez mindig visszatérhetünk, amely minden nehézségben megoldást nyújt. Olyan gondolat legyen, amely lehetőleg egyetlen szóval, világosan utasít, szinte parancsol, ha kell, vigasztal és talpra állít. Ha választottunk ilyent tartsunk ki mellette minden erőnkkel, legyünk hűségesek hozzá és ezzel önmagunkhoz. 74


Az én választásom immáron könnyű volt. Az egyetlen szó, a tömör gondolat gyönyörű volt: „rendületlenül”. Történt pedig, hogy dr. Brisits Tivadar latintanár magas szellemiségű oktatása mellett, a nagy római költő, Horatius költészetével foglalkoztunk. Amidőn Horatius költészetének előírt tananyagának végéhez értünk, tanárunk egy gyönyörű feladat elé állította az osztályt. Szokása volt, hogy mind magyar-, mind latintanítása során, az esetenkénti kötött szövegű dolgozatok mellett olyan dolgozatokat is íratott, amelyekben a diákok teljesen szabadon, korlátlan számú lapokon keresztül megírhatták véleményüket, tapasztalataikat a tanár által megadott témában. A most említett feladat egy ilyen, teljesen szabad dolgozat címe: „Horatius világnézete” volt. Kidolgozásra két hetet kaptunk. Az utasítás úgy szólt, hogy a költő teljes életművét vegyük alapul, tehát a könyvben közölt valamenynyi művét fordítsuk le magunknak, azokat is, amelyekre a latin órákon nem kerülhetett sor. Alkossunk magunknak teljes képet, és így mondjuk el a bennünk kialakult véleményt. Engem annyira lelkesített a gondolat és a felhatalmazás, hogy szabadon ítélhetek, hogy két napot ágyban töltöttem, beteget jelentve, hogy nyugodtan, otthon dolgozhassam a tanulmány elkészítésén. A mű elkészült, és én büszkén nyújtottam azt be. Emlékszem rá, a nekem legjobban tetsző költemény, a „Consilium Deorum” címet viselte. „Az istenek tanácsa”. Ebben is két verssor: „Etsi fractus illabatur orbis, Impavidum ferient ruina.” Ennek szép magyarsággal való fordítása körülbelül a következő: „És ha a sors csapásától összeroskad is a Világ, A romokon fakadó új élet a rendíthetetlent vallja majd urának.” Leírom a szószerinti fordítást is, nehogy valaki azt higgye, hogy itt valami jóindulatú torzítás vagy fordítói képzelet tett valamit az eredeti szöveghez: És ha csapás alatt összedől is a Világ, A romok a rendíthetetlent emelik maguk fölé.

75


Amidőn latintanárunk néhány nap múlva dolgozatunk bírálatát ismertette, és annak eredményét méltatta, egy tanáccsal zárta azt, mondván, hogy Horatius költeményeiben rengeteg a nagyszerű gondolat, erkölcsi tanítás. Keressünk ki magunknak azok közül egyet és tegyük meg azt az egész életünk vezérelvévé. Nem tudom, hogy az osztálytársaim közül hányan fogadták meg a tanárunk szavát. Én helyesnek ítéltem. Eszembe jutott Rajeczky Béni tanárunk nagyon hasonló, sőt tartalmában azonos gondolata, és az Istenek tanácsa című vers fent már ismertetett két sorát választottam, amelyben a szó, rendíthetetlen, azonos volt a már választottal, és amely Kipling gondolatát ismételte meg. Összevetettem Széchenyi egész életművével, és úgy gondoltam, ez a szó fejezi ki legjobban azt, amit én is szeretnék. A gimnázium felső osztályaiban gyűjtött élmények soráról szólva szeretnék visszatérni a cserkészethez. Ott hagytam abba, hogy a csapatunk kiscserkész rajában ötödikes koromban őrsvezető lettem. Összeesett ezzel a magyar cserkészet történetében fontos esemény: megnyílt a Hárshegyi Cserkészpark, parancsnoka Sztrilich Pál cserkésztiszt lett. A Park első nagy eseménye az őrsvezetői tábor megrendezés volt a húsvéti szünetben. Minden csapatnak joga és lehetősége volt ebbe a táborba néhány őrsvezetőt küldeni, hogy ott a cserkészélet és különösen az őrsvezetés jövendő feladataira minél több segítséget kaphassanak. Az első őrsvezetői táborban – többedmagammal – én is részt vettem. E táborban a résztvevők ugyancsak őrsökbe voltak beosztva. Az oktatás úgynevezett forgószínpad útján történt. Ugyanannyi forgószínpadi állomás létesült, mint ahány őrsöt alkottak. Minden állomásnak és minden őrsnek sorszáma volt. A munka kezdetén, adott időpontra minden őrs felkereste a vele azonos számú állomást. Minden állomáson a cserkésztudomány valamely sajátos elemét gyakoroltatták tizenöt percen át. Ekkor trombitaszóra minden őrs a következő sorszámú állomásra ment, ahol folytatódott a kiképzés. Így minden őrs, minden nap, a tervbe vett teljes ismeretanyagot átvette. Délután a tanultak ismétlése, gyakoroltatása, vagy közös tanulás, játék, ének következett. A tábor általában négy napig tartott, és rendkívül sok értékes ismeret megszerzésére adott alkalmat. Emellett a cserkészet közösségi tudatára, az összefogásra, a közös célok keresésére és közös megoldására serkentett. 1929 nyarán a világ cserkészei nagy eseményre készültek. Ekkor volt esedékes a négyévenként tartott Világtábor, a Jamboree megrendezése. Angliára esett a választás. Magyarországot 850 cserkész képviselte. Az 76


egész magyar cserkészet lelkesen készült erre a nagy feladatra. A mi csapatunk is nagy igyekezettel fogott hozzá. A Cserkészszövetség kívánatosnak tartotta, hogy a magyar csapat szervezete, fellépése, felkészültsége reánk, a magyarságra irányítsa a világ figyelmét, mert a magyarellenes propaganda még mindig gúzsba kötötte az ország jó hírét. Úgy éreztük, hogy az ország újjászületésének hivatott küldöttei, követei vagyunk. Mindezek okából a Cserkészszövetség létrehozott egy központi alakulatot, amely a cserkészügyesség egészen különleges kifejlesztésével és bemutatásával, esetleg váratlanul jelentkező feladatok megoldásával a magyar cserkészet különleges reprezentálására alkalmas. Ezért a csapatokhoz fordult, delegáljanak a létesítendő Hárshegyi Őrsvezetők Körébe olyan őrsvezetőket, akik az angliai Jamboree-n, mint önálló raj szerepelnek, később pedig mint az őrsvezetői táborok központi őrsvezetői és forgószínpad-előadói is működhetnek. Már nem emlékszem pontosan, hányan voltunk a 25. Szent Imre Cserkészcsapatból, de körülbelül nyolcan vagy tízen lehettünk. Az Angliába való indulás előtt a HÖK-csapat előkészítő tábort vert a Hárshegyen, ahol különféle ügyességeket tanultunk, amelyeket együttesen lehetett bemutatni, mint amilyen például a táborverés gyorsfogásai, a menetközben való krinolinozás, gyors kötélhídverés, lasszódobás stb. Csapatunk többi tagja az ország összes ciszterci csapatának tagjaival együtt alkotott a Jamboreen egy külön rajt. A magyar cserkészcsapat teljes kivonulásakor büszkék voltunk az öregrajra, amely a cserkészcsapatok hímzett, színes nagy selyemzászlóit vitte, egy másik raj a csapatok nemzetiszín zászlóival vonult fel. A fúvós zenekarunk szolgáltatta a zenét, és a magyar táncokat bemutató táncos raj képviselte a magyar néptánckultúrát. A víziraj szereplése külön nagy figyelmet keltett, sajátos – és azóta sajnos teljesen elfelejtett – kéttalpú vízisí talpaival. Kajakbemutatójuk hasonlóan nagy sikert aratott. Az árvalányhajas magyar cserkészek osztatlan elismerést szereztek, és a világ figyelmét akkor valóban az országra irányították. Amikor a csapatot hazaszállító különvonat áthaladt a magyar határon, néhány rövid percre megállt. A vonatból kiszállva felsorakoztunk, zászlóink meghajoltak, le egészen a földre, és így énekeltük a Himnuszt. Így köszöntük meg Istennek a kegyelmet, hogy erőt és tudást adott a magyarság becsületes képviseletére, nevének öregbítésére és tiszteletének gyarapítására. Köszöntöttük a földet, amelyen élünk, és amelynek szeretete mindnyájunkat lelkünk mélyén eltöltött. 77


A vonat vitt tovább Győrbe, ahol a városháza előtt ünnepélyesen fogadtak. Öntudatban erősen gyarapodva, lélekben gazdagodva értünk haza, a szülői házba. A cserkészet csodálatos világa megannyi élménnyel gazdagította az életünket, amelyeket lehetetlenség lenne itt mind felsorolni. A lényeget azonban talán mégis sikerül röviden bemutatni, mert az elmúlt negyven év alatt az ifjúság e pótolhatatlan, hihetetlen gazdag világa teljesen hiányzott, elmaradt sok generáció életéből. A cserkészet a serdülő ifjúság önkéntes világa, amelyben az ifjú lélek szabadon, a valláserkölcs alapjain, a maga sajátos törvényei szerint fejthette ki minden szellemi, lelki képességét. Mindezt mindig a közösség egészséges szellemében, a közösségért való felelősség tudatában. Itt mindenki szabad teret kapott a személyes alkotás pályáira. Itt természetes volt Teleki Pál főcserkész gondolatának megvalósítása: legyetek mindig emberebb emberek és magyarabb magyarok! A cserkészvilágban nem voltak választófalak ember és ember között. Nem volt kérdés, ki mely országból jött, milyen fajhoz tartozik, milyen vallás szavával fordul Istenhez, milyen nyelvet beszél, mi a foglalkozása, vagyoni viszonyai, családi származása. Valamennyien, a világ cserkészei, testvérek voltunk és vagyunk azóta is. A tíz cserkésztörvény és a fogadalomtétel szövege az egész világon egy és ugyanaz volt. Ez volt az igazi alapszabály, a maga világos, mindig pozitív előírásával, a maga magától értetődő természetességével. A cserkészlelkület oly mélyen égetődött bele minden valódi cserkész egész lelkivilágába, hogy a cserkészkorból kinőve, messze az utolsó – és mindig csupán egy évre szóló – fogadalomtételtől, egész életén át a magatartásának biztos bázisa lett. Az erkölcsi és szellemi, lelki felkészülésen túl, a cserkészet nap-nap után rengeteg gyakorlati ügyességre, leleményességre, vállalkozási készségre tanította tagjait, amely ügyességek az élet apró mozzanataiban mindig alkalmat adtak és adnak a cserkészkorban elsajátítottak használatára. A cserkészet képes arra, hogy a serdülő ifjú a korával járó teljes aktivitási igényét kielégítse, azt mindig pozitív, közösséget építő irányba terelje, ezzel sikerélményt nyújtson. Tudat alatt érezteti a fiaival, hogy személy szerint fontos alkotói, építői a társadalomnak, a társadalomban fontos szerepük van. Tudatosítja bennük, hogy felelősek a társadalom jövőjéért, hogy teljesítik-e hivatásukat, megtesznek-e minden tőlük telhetőt a társadalom javának szolgálatában. 78


A minden cserkész számára kötelező napi jótett gondolkodásra serkent, szeretetre ébreszt, lelkiismeretességre szoktat. Mindez együtt építi a fiatalok jellemét, akaraterejét, biztonságot ad. Segít a nehézségek, akadályok leküzdésében. Reményt ad a mindenkori újrakezdéshez, hitet a jövőben. Megtanít a másik emberben ugyanazokat az értékeket tisztelni, amelyeket a cserkész saját magában szeretne megvalósítani. Segít embernek lenni és maradni az embertelenségben, magyarnak lenni és maradni a magyarságot támadó, sorvasztó, pusztító időkben. Segít állni a vihart, és ébren várni a hajnalt. Talán nem felesleges röviden áttekinteni a mindennapos cserkészélet olyan gyakorlati programját, amely különösen alkalmas volt a serdülőkorú fiatalok lelkében jellemnevelő hatású, soha nem halványuló élményt nyújtani. Csupán a leglényegesebbeket lehet – példaként – felsorolni, mert ahány csapat és annak leleményes, lelkiismeretes vezetője, annyi új lehetőség és alkalom kínálkozott a cserkészélet gazdagítására. Vegyük először az iskolai év időszakára legtöbbször eső programokat. A rendszeres őrsi és rajgyűléseken túl, főleg a vasárnapi és ünnepnapi szünetek kihasználásával szervezhető őrsi kirándulások, hyke-ok, akadályversenyek, (sőt éjjeli akadályversenyek), nyomolvasási gyakorlatok, megfigyelési versenyek, mozgótáborok, a vízicserkészet csodás gyakorlatai, téli sítúrák, sziklamászó iskolák, őrsvezetői táborok, magyar népdalgyűjtő cserkésztúrák, próbatáborok alkalmai, vízbőlmentési gyakorlatok stb. Az iskolaév után pedig maga a nyári táborozás, evezőtúrák, vízi mozgótúrák gazdag világa. A felsoroltak közül talán csak az idegen szóval jelzett hyke szorul közelebbi magyarázatra. Hyke alatt a cserkész olyan – rendszerint őrsi közösségben tett – kirándulást értett, amely bizonyos eredeti, meghatározott programmal lebonyolítandó túra volt, és azt a célt szolgálta, hogy az abban résztvevők minél jobban törekedjenek egy sűrített feladatsor pontos, lelkiismeretesen végrehajtandó teljesítésére. Majd annak végrehajtása után, a tett útról és az annak során végzett munkáról pontos, írásbeli jelentést készítettek, szükség szerint térkép vagy útvázlat sajátkezű rajzolásával és melléklésével. Mindez a munka pontos, minél célszerűbb, világosan, áttekinthető összefoglalásában, a beszámolás gyakorlásában, játékszerűen és igen élvezetesen, öntudatot fejlesztően hatott az annak végrehajtóira. A szép eredmény örömet és büszkeséget támasztott, újabb és nagyobb erőfeszítésekre serkentett. 79


Talán az sem felesleges, ha a nyári cserkésztábor egy átlagos napjának lefolyását is áttekintjük. Reggelenként 7 órakor ébresztőt fúj a csapatkürtös. Közös reggeli torna, mosdás a patakban, teljes díszbe öltözés, sátorrend készítés, utána a tábor közepén álló zászlóárboc körül őrsönként sorakozó, közös reggeli ima, a magyar nemzeti zászló felvonása. Utána az őrsi sátor előtt az őrsök felsorakoznak, ruházat- és sátorvizit (tartja a táborparancsnok). Fürdőnadrágra vetkőzés, közös reggeli (bőséges tej vagy kakaó, kenyér, kolbász, gyümölcsíz vagy egyéb ennivaló), utána szabad őrsi foglalkozás, mint például az úgynevezett tábori tökéletesítések (mint a patakon hídverés, a szükséges lépcsőkészítés helyi egyszerű anyagokból, tábori kerítéskészítés, a sátor körletében szükséges vagy lehetséges tökéletesítések, díszítések stb.). De ugyanígy esetleg közös készülés további cserkészpróbák tanulására, vagy az esti tábortűz programjának előkészítése, a napos szolgálat esetén a tábor ebédjének elkészítése, bevásárlás a másnapi élelem és főzés céljára stb. Igen fontos délelőtti és gyakran délutáni programpont a fürdés. A táborok – igen kevés kivétellel – olyan tájon, helyen települtek, ahol biztonságosan lehetett fürödni. Fürdés közben esetleg vízből mentési gyakorlatokat tartottunk. Az ebédet kürtszó jelezte. Étkezés előtt és után rövid ima. Az ebédet a táborverés után készített étkezőhelyen költöttük el, ugyanígy természetesen a reggelit és vacsorát is. Ez mindig földbe ásott, szabályos, olyan árkot jelentett, amelynek partjára ülve, a lábakat az árokba lógattuk, az egyenes és egészséges gerinctartás biztosítására. Ebéd után egy óra pihenő, levélírás következett. Utána ismét fürdés, esetleg közös játék, éneklés vacsoráig. Vacsora este 19 órakor. Utána tábortűz, ezen az elmúlt nap közös megbeszélése, értékelése, a következő nap eltervezése, ének, majd a tábortűz aznapi rendezésével megbízott őrs vezetésével versek, énekek, tréfák, vidám jelenetek. A tábortűz mintegy egy óra hosszat tartott. Utána ismét a zászlóárboc körül sorakozó, közös esti ima, majd zászlólevonás, lefekvés. A táborparancsnok mindig az iskola cserkésztanára volt. Helyettese és a cserkészmunkák közvetlen irányítója egy cserkésztiszt, aki a csapat korábbi évjáratainak sorából, az érettségi után is aktív maradt és szívvellélekkel folytatta – immáron vezetőként – a csapatban a munkát. A parancsnok és annak helyettesén kívül, két fontos személyes felelős működött, nevezetesen a tábori egészségügyi felelős, valamint a főszakács. 80


Ezek általában idős cserkészek voltak, igen nagy tábori tapasztalatokkal és a megkívánt ezirányú szaktudással. A táborban három olyan közösségi szolgálatot tartottunk, amelyet napról napra váltva, mindig az egyes őrsök láttak el. Ezek közül az egyiket, a tábortűz előkészítését és vezetését már említettük. A második a főzés volt. Az egész napi főzésért mindig egy-egy őrs volt a felelős. A tábor élményinek harmadik szolgálata és legfőbb szerzője a minden éjjel ellátandó éjjeli őrség volt. Ez a szolgálat is naponta szállt felváltva egyik őrsről a másikra. A táborokat ugyan éjjel nem fenyegette támadás veszélye, mégis igen fontos volt az éjjeli őrzési szolgálat. Az őrök mindig kettesével váltották egymást és 2-2 órán át látták el a szolgálatot. Az őrség ellátása annyit jelentett, mint a saját magunk építette világot, magát a tábort védeni, azért áldozatot vállalni, megszakítani az éjjeli pihenést, a jó meleg takaró alól kibújni, felöltözni, a sötétben nem félni, a társaink álmán őrködni, értük az éjjeli magányban felelősséget vállalni. A tábor esti elnyugvása utáni idő és az őrtállás sajátos hangulata egészen különleges lehetőséget és alkalmat adott a tábor parancsnokának, helyettesének, valamint az őrsök vezetőinek arra, hogy valamely cserkésszel a lélek mélyéig ható, esetleg a gyermek egész életére kiható építő értékű beszélgetést folytathassanak. E beszélgetések mindig négyszemközt folytak. Ilyenre akkor került sor, ha valamely vezető úgy látta, hogy a tábor egyik cserkészének erkölcsi fejlődésében, lelkületében, lelke mélyén valami zavar, súlyos bántalom keletkezett, és annak megbeszélése, megoldása a cserkész egész jellemi fejlődésére, lelki egyensúlyára, lelki felszabadulására nézve szükséges. Az ilyen beszélgetésekhez feltétlenül kell, hogy a gyermek lelke önmagától feltáruljon, a vezetője iránti bizalom teljes legyen. Ilyenkor a vezető ügyes szóval úgy irányította az éjjeli őrszolgálat beosztását, hogy a lefekvés utáni első két órára saját maga vállalkozott és megkérdezte az illető fiút, nem vállalná-e vele, tehát a vezetővel az őrséget. Így kettesben maradtak. A tábor elcsendesedett, a tábortűz parazsa még mindig pislogott. A vezető a tűzhöz ült, rádobott még néhány fát a tűzre és maga mellé ültette a fiút. Beszélgetni kezdtek. A vezető csendben, halkan, hogy a tábor álmait ne zavarja, rendszerint a saját gyermekkorának eseményeiről kezdett mesélni, főleg olyan dolgokról, amelyek pszichológiailag összefüggésbe voltak hozhatók a mellette ülő fiú lelki bántalmaival. A vezető elmondotta, hogyan oldotta meg annak idején a saját baját és ezzel szinte észrevétlenül átcsúszott a beszélgetés a mindinkább megnyíló lelkű fiú gondjaira, hiszen látta, hogy 81


a parancsnoka, vagy az őrsvezetője is hasonló lelki helyzetben volt egykoron, de le tudta győzni a nehézségeket, és íme, most itt ül mellette a tűznél és segít neki a győzelem útján. A fiú tekintete mind élénkebb lesz, csodálatosan szépen megnyílt lélekkel beszélik meg ketten, az éjszaka magányában, ropogó tűz mellett, mit is kell tenni, hogy kell nekifogni, és biztos a győzelem. A parancsnok pedig mélyen belelátott az cserkésze lelkének talán legmélyebb zugába, új erővel töltekezett, ellenőrizni tudta saját gondolatainak tárát, sőt talán tovább is építette azt, újabb, későbbi ilyen beszélgetésekre készen. A cserkész egész életében építve épül. Csupán ennyi történt e két óra alatt, és milyen hatalmas dolog is volt ez: két ember lélekben találkozott, és e találkozás egy életre szóló hatású lehetett. Szólottunk a tábor hétköznapjairól. Említsük meg azonban, hogy mindezeken túl, természetesen igen tág lehetőség nyílik a táborban arra, hogy a vezető a legválogatottabb, igen lényeges és nagy élményt nyújtó egyéb programokat állítson össze. Itt ugyanazokat lehetne felsorolni, amelyeket az előzőkben, a cserkészek évközi foglalkozásai során már említettünk. A cserkésztábor egyik igen kedves élményt nyújtó forrása – legalábbis a mi egykori cserkészcsapatunkban – a tábor rejtélyes Farmakutyija volt. Farmakutyi a táborok huncut éjjeli szelleme, amely néha kimászik valamely sátorból, és éjnek idején megpróbálja az őrök éberségét. Csendben lopakodva, hogy észre ne vegyék, elcseni a konyhából az egyik fazekat, vagy egy másik sátorból mondjuk a kürtöt, talán összecseréli a cipőket, vagy – ami a legmerészebb törekvése – leoldja a zászlóárboc tövéhez kötözött nemzeti zászlót, és reggelig eltünteti azt. Mindezt azonban úgy kell tegye, hogy az őrök figyelmét kijátssza, mert ha az őrök rajtakapják, a Farmakutyi szelleme megsemmisül és köteles visszabújni a sátrába aludni. Farmakutyivá válni csak annak a cserkésznek lehet, aki a táborban kitűnően állja meg a helyét, példát mutatóan végzi a rá eső, önkéntes munkát. Ha szeretne éjjeli szellemmé válni, a parancsnoktól kér farmakutyiengedélyt. Ez egy cédulára írt „farmakutyi-engedély”, amely valamely meghatározott éjszaka pontosan megadott időpontjára és időtartamára, pl. 23-tól 24 óráig szól. Ha az őr észreveszi a lopakodó Farmakutyit, az köteles az őrnek az engedélyt átadni és szellemmivoltából kibújva újra az alvók birodalmába visszatérni. Ilyenkor az őrök dicsősége a zsákmányolt engedély. Ha a szellemnek viszont sikerül a huncutságot észrevétlenül végrehajtani, az őr másnap reggel – nótaszó mellett – kell visszakérje az 82


éjjeli zsákmányt. A farmakutyi-élmények sok cserkész emlékezetében sok évtized után is a legkedvesebb emlékként élnek tovább el nem halványuló bájjal. A cserkész kirándulások és táborok egyik legnagyobb öröme volt egykoron a „long-méta” nevű csoportos játék. Igen nagy kár, hogy erre ma már talán senki nem emlékszik, holott ennek igen nagy közösségépítő, ügyességre nevelő a hatása. Mindig egymással vetélkedő, kb. 15-15 főből álló két csapat tudja játszani. Kell hozzá egy lehetőleg sík fekvésű, nagy szabad tér, amelyen az egykoron használt, két méteres cserkészbotokkal egy kb. 40×100 m nagyságú, téglalap alakú játszóteret jelölünk ki. Az egymással szemben álló két csapat tagjainak összeválogatása bizonyos sajátos módszer útján történik. Ha a két csapat már létrejött, az egyik, mondjuk az „A” jelű csapat a játéktér területén, jól elosztva helyezkedik el. A másik csapat, a „B” jelű a téglalap rövidebbik oldal mögött, tehát a játéktéren kívül sorakozik fel. Ekkor előveszik a játékhoz szükséges „métaütőt”, és egy lószőrrel töltött bőrlabdát (vagy ennek hiányában egy teniszlabdát). A feladat szerint a „B” csapat tagjai egymás után, kezükbe veszik a métaütőt és immáron a vonalon belül, szembe állnak az „A” csapat ugyanott álló vezetőjével, aki a kezében tartott labdát karnyújtás távolságra, vízszintesen tartva, az ütésre készülő játékos felé nyújtja. Ez utóbbi ismét nyújtott karral tartva a métaütőt, megérinti felülről a labdát, majd leengedi, és ütésre tartja az ütőt. Az „A” csapat vezetője most a labdát függőlegesen feldobja, hogy az aláeső labdát az ütő játékos nagy erővel – egy bizonyos meghatározott irányba –, mindig a játéktér hosszanti oldala irányában elüthesse. Mindenkinek általában egyetlen ütési joga van. Vagy sikerül, vagy nem, a játékos az ütővel a kezében visszalép az alapvonal mögé, átadja az ütőt a soron következőnek, és a játéktér sarka táján, de a pályán kívül, futásra készül. Mindenki, aki az ütésen túl van, köteles egy erre adott pillanatban indulva, a pályán végigfutni, mégpedig szigorúan a jelölt határokon belül oda, és vissza is. Viszont a játéktéren szétszórtan elhelyezkedett „A” csapat tagjai iparkodnak az elütött labdát elkapni, vagy utána futva a pályára hozni, majd azt a pályán e célra kijelölt két „stukkoló” kezéhez dobni. A két stukkoló a pályán csupán kereszt irányban futhat és törekszik a pályán végigfutók valamelyikét labdával megdobni. Ugyanilyen joga van az „A” csapat vezetőjének is, aki – mint láttuk – az adogató szerepét tölti be. Ha a „B” csapat valamelyik tagja ütött és oda-vissza lefutott, a „B” csapat vezet 0:1 arányban. A játék folytatódik mindaddig, amíg az „A” csapatnak sikerül a „B” csapat valamelyik tagját a pálya határain belül 83


megdobni. Ekkor helycsere következik. A két csapat vezetőinek, valamint a már említett két stukkolónak azonban nemcsak 1, hanem 2, illetve 3 ütési joga van, és ezeket az ütéseket lehet a játék folyamán külön-külön is gyakorolni. Célja, hogy a futási alkalmat szaporítani lehessen. Ha a csupán egyetlen ütéssel jogosított játékos ütés után oda-vissza lefutott, jogot szerezhet egy újabb ütésre. Ez azért előnyös, mert ezzel a kevésbé ügyes ütők és futók futási alkalma szaporítható. A long-méta az összjáték jellegénél fogva, az egymásrautaltság és az egymásért is végezhető ütések révén, közösségépítő hatású. Ügyességet fejleszt, mert a métaütő használata ügyességet kíván. Fejleszti a gyors, azonnali döntőképességet, mert a labda elütésének pillanatában kell dönteni a futás pillanatáról. Futás közben figyelni kell a labda útját és ügyes mozgásokkal a dobott labdát kikerülve, célhoz érni. A métaütő keményfából készül, mintegy 70 cm hosszú, a markolati végén keskenyített, hogy jól fogható legyen. Az ütési felület helyén, tehát a túlsó végén kb. 10 cm széles. Az ütő vastagsága kb. 2 cm. Az eredetileg használatos – lószőrrel töltött – bőrlabda a teniszlabda nagyságával egyezett. Ez a játék ugyanolyan népszerű volt cserkészberkekben, mint a számjáték. Csakhogy míg az utóbbi a cserkészet több évtizedes szünetelése alatt tovább élt, a long-méta feledésbe süllyedt. Róla talán annyit, hogy e játék eredetéről, történetéről semmi pontosat nem lehet tudni. Van, aki azt állítja, hogy Angliában több évszázada játszották már, és onnét vettük át. Mások szerint Magyarországon a XVII. század óta ismerik és játsszák. A neve szerintem félig görög, félig latin. Longa annyi, mint hosszú, meta görögül annyi, mint valaminek a fele, vagy valami mögött. Hosszú a játéktér, a két csapat a játékosok fele-fele; elhelyezkedésük a játéktér alapvonala mögött van. Közel az érettségihez, történt még valami, ami különösen emlékezetes maradt számomra. Az egyik vacsoránál apámmal a magyar ipari munkásság életéről, szociális viszonyairól, az értelmiség feladatairól, a társadalom súlyos széttagoltságáról, a közösségi tudat hiányáról és felszínességéről beszéltünk. Feltette a kérdést, nem lenne-e kedvem esetleg a nagyobbik öcsém társaságában, egy iparmunkás-gyűlésen résztvenni, hogy az ipari munkásság gondolkodásával, problémáival, törekvéseivel személyes tapasztalat alapján ismerkedhessem meg. Én örömmel mondottam igent, ugyanígy tett a két évvel fiatalabb öcsém is. Ezért apám telefonon felhívta Peyer Károly képviselőt, akit még képviselő korából ismert és 84


közölte vele a családi megállapodást. Kérte, nevezzen meg egy olyan munkásgyűlést, amelyen – szíves engedélyével – mi ketten jelen lehetünk. A választ megkaptuk. Emlékezésem szerint Budapesten, valahol a Teleki tér környékén, egy hatalmas bérházban szemináriumi előadás lesz, amelyen részt vehettünk. A megadott címen és időben valóban megjelentünk. Az előadás már megkezdődött. Egy igen rosszul világított, T alakú helység volt. A bejárat a T talpa helyén nyílott. A T vízszintes ágának teremszerű részében, a fallal párhuzamosan, egy hosszú asztal állott. Az asztal felénk eső oldala mellett, nekünk háttal, vagy 20-25 igen fáradt, kopott ruhájú, szomorú arcú munkásember ült, és figyelmesen hallgatta az asztal túlsó, szemben lévő oldala mellett álló, igen erős, majdnem kiabáló hangon előadó szónokot. Az előadó, vagy inkább szónok, zömök, gömbölyded testalkatú ember volt, nyitott zakókabáttal, kidomborodó hassal, kicsattanó pirospozsgás arccal, a mellényén két hatalmas ívben lelógó aranylánccal, rendkívül uszító, pufogó frázisokkal teli szónoklatot tartott. Mi szerényen, közvetlenül az ajtó mellett, az árnyékba húzódva ültünk le és hallgattuk végig az egyoldalú előadást. Nem emlékszem, volt-e hozzászólás. Meg kellett állapítanom, nem így képzeltem el az ipari munkássággal való első találkozásomat. Én sokkal elmélyültebb, higgadtabb, konkrétabb, felelősséggel elteltebb elemzést, gyakorlati kiutat mutató gondolatokat, azok őszinte megbeszélését vártam. Szerintem a szónoknak – a hangos szavakon túl – szinte semmi köze sem volt a vele szemben ülő, fáradt, igen szerény sorból jött munkásemberekhez. Úgy éreztem, hogy nekem, és a magamfajta fiataloknak sokkal többször, sokszor és rendszeresen kellene a munkássággal találkoznunk, őszintén és minden külön szándék nélkül. Velük minél szorosabb kapcsolatba kerülni, az osztályokra szakadt magyar társadalom sebeit így gyógyítani, felelősen és hivatásszerűen dolgozni azért, hogy megszűnjenek a szakadékok, hogy mindenki egyformán juthasson a becsületes és tisztességes megélhetéshez, a gyerekeit egyformán taníttathassa, az életben minden fiatalnak egyformák legyenek az indulás feltételei. És hittem abban, hogy mindezt el is tudjuk érni, csak következetesen tenni kell érte. Lelkesedtem a francia forradalom eszméiért: szabadság, testvériség, egyenlőség! Hittem benne, hogy eljön az ideje, amidőn ez nemcsak szépen csengő forradalmi jelszó, hanem élő valóság lesz. Vissza-visszatértem kedvenc költőm, Vörösmarty Mihály gyönyörű verséhez: Gondolatok a könyvtárban. Sokszor elmélkedtem azokban a nagyszerű gondolatokban, amelyek ebből a költeményből áradnak. Hittem benne, hogy nekem ilyen gondolatokért kell élnem. 85


A gimnázium utolsó előtti osztályában az önképzőkör egyik eseménye volt egy felolvasás, amelyet az ifjúsági elnök, egy nyolcadikos iskolatársunk tartott, a Martinovics-féle összeesküvésről. Nem emlékszem már rá, milyen alkalomból került sor erre. Minthogy engem személy szerint is nagyon érdekelt a téma, beszereztem Fraknói Vilmos e tárgyú könyvét, és az összeesküvési pör teljes egészét, nyomozati anyagokkal együtt alaposan áttanulmányoztam. Mélységesen megdöbbentett azoknak a kiváló magyaroknak sorsa, akik a francia forradalom nagyszerű elveit, a magyar felemelkedés ígéretét vallva Martinovics jellemtelenségének és árulásának áldozataivá váltak. Megint egyszerre úgy éreztem, hogy ha akkor élek, valószínűleg én is osztoztam volna a sorsukban. Ezért tiltakoztam az önképzőkörben elhangzott előadás után a felolvasás megállapításai és hangneme ellen, amely erősen aulikus, a Monarchia valamikori frazeológiáját használta, ahelyett, hogy a valódi események ismertetésével azt mutatta volna be, hogy a magyarság kulturális, morális, politikai és gazdasági megerősítését célzó nemes célkitűzések elnyomása és megtorlása mekkora sebet ütött történelmi fejlődésükön. Örültem, amidőn tanár elnökünk, dr. Brisits Frigyes igazat adott nekem, elismerve, hogy a hosszú időn át hamisan beállított összeesküvés titkos iratainak feltárásával ma már kezd elterjedni a helyes történelmi ítélet. Örültem, hogy ennek legalább az önképzőkörben hangot tudtam adni. És végül elérkezett a nyolcadik, tehát az utolsó gimnáziumi esztendő. A latin, a magyar és a történelem tananyagáról, a tanári megnyilatkozásokról, azok körülményeiről nagyrészt már szólottam. Itt talán még annyit lehetne említeni, hogy osztályfőnökünk, Hadarits Vendel, a későbbi zirci apát, fizikatanárunk, az év második félévében már nem középiskolai módon, hanem egyetemi rend szerint kérte tőlünk számon a tananyagot. Óráról órára egyetemi mórszer szerint haladt az előadásaival, és a végén, egyszerre, kollokvium vagy szigorlat módjára, kérdések húzásával számoltatott be minket. Ezzel nagyobb szabadsághoz, de nagyobb felelősséghez és következetes tanuláshoz szoktatott. Igen szigorú, de nagyon igazságos ember volt. Nagyon sokat köszönhetünk neki. Az utolsó tanítási napra, május közepe táján, ünneplőbe öltöztünk. A Körtéren gyülekeztünk. Mindenki gomblukában egy szál gyöngyvirág volt. Így vonultunk az iskolába. E délelőtt órái már lényegében főleg formaságokból, ill. a tanároktól való búcsúzásokból, diákénekek énekléséből álltak. Az utolsó délelőtti óra a magyar–történelem tanár órája volt. Kühn Szaniszló tanárunkat valamennyien szerettük. Igen jószívű, a diákjaiért 86


sokat tevő ember volt. A kicsöngetés után régi szokás szerint az iskola valamennyi osztálya a lépcsőházban, le egészen a kapuig, sorfalat állt, míg mi, az iskolától búcsúzók, utoljára sorba állva, rendben, minden folyosón énekelve végighaladtunk. Minden osztályajtó tárva-nyitva búcsúzott tőlünk. A mi éneküktől zengett az egész épület: „Ti alsós és felsős tantermek, Örökre Isten veletek, Tovább, tovább, Fel, búcsúcsókra, cimborák.” Kígyózott a sorunk végig a folyosókon, hol erősen, hol gyengébben zengett az épület, míg a lépcsőházhoz érve, immáron az osztályok sorfala között haladtunk: „Ti alsós és felsős tantermek, Örökre Isten veletek, Tovább, tovább, Fel, búcsúcsókra, cimborák.” Elértünk a kapuhoz. Megálltunk, mint nyolc éven át minden nap. A kapu előcsarnokában több szülő, barátok. Ott állt a kapu előtt Kühn Szaniszló és Brisits Frigyes tanárunk. Felhangzott utoljára a köszöntés: – Laudetur Jesus Christus! – In aeternum, amen. Kinyílt a kapu és mi meghatottan, egyesek kicsit könnyesen, kiléptünk a ragyogó napsütésbe. Még egy nagy próbatétel, az érettségi. Ugyan mi vár reánk aztán? Mind hittünk egy szebb, jobb, boldogabb világban, hittünk a megnyomorított Magyarország feltámadásában. Most még néhány gondoktól terhes hét, az érettségi előtti hetek sűrített tanulása, összefoglalások, ismétlések, naponta ismétlődő kérdés: tudok-e mindent? Mi hiányzik még? Ilyenkor az ember napról napra kisebbnek érzi magát, és reménnyel eltelten lapozza újra és újra a jegyzeteit. Az írásbeli latinból biztosan jól sikerült. Hogy a matematika eredménye milyen lett, azt csak a szóbelin tudjuk meg. Valószínű, hogy ez is jó lesz. Talán, talán! Jött a szóbeli napja. Az iskola dísztermében, a színpad előtt hosszú asztal, zöld posztó borítja. Naponta nyolc érettségiző tud levizsgázni. Négy 87


délelőtt és négy délután. A feszült hangulatban nem tudtam ebédelni. Délután kerültem sorra, de már déltájban ott álltam a folyosón és vártam a soromra. A délelőtti turnus befejeződött. A vizsgaelnök az igazgatónkkal és a tanárokkal elvonult ebédelni. Egy közeli tanteremben terítettek a számukra. Pincér hozta az ebédet. Előttem vitték be a tálat: rántott csirke! Még most is érzem az akkori illatát. Végre vége az ebédnek. Az elnöklő idegen tanár, valószínűleg főigazgató, vidám tréfákat mesélve jön az igazgatóval és a tanárokkal vissza a tanterembe. Tessék helyet foglalni! Ez nekünk is szól. Négyen ülünk az asztal innenső oldalán, szemben a hatalmasokkal. Én vagyok sorrendben az első. Kezdjük a latinnal. Tacitus egy szövegrészlete, Augustus császár feleségének egy fondorlata, valakit megmérgeztek. Még egy kérdés a római kultúrtörténetből. Jeles. A szívemről egy hatalmas szikla gördül le. Megkapom a magyar tételt: Madách Imre és Az ember tragédiája. Hála Istennek, semmi baj, tudni fogom. Amíg gondolkozom, a tőlem jobbra ülő három osztálytársam felel latinból. Újra rajtam a sor. Minden rendben van. Az elnök feltesz egy kérdést: véleményem szerint melyik színben található a legtöbb, legszebb gondolat? Gondolkozom. Nekem az egyiptomi és a római szín tetszett a legjobban. Az elnök szerint a középkori szín. Ebben megállapodunk. Jeles. Hála Istennek, ez is sikerült. Megkapom a következő tételt: történelem. III. Béla és kora, a magyar– bizánci és a magyar–francia kapcsolatok, a Ciszterci Rend magyarországi története. Itt sem lesz hiba. Tudom az anyagot. A feleltetés sorrendje a már említett. Sikerült. Jeles. Növekszik az önbizalmam. Jön a következő tárgy, fizika: A hydrostatikai paradoxon. Nagyszerű. Menni fog. Sikerült. Mintha egy kicsit fáradt lennék. A kötelező érettségi tárgyak között az utolsó a matematika. Megkapom a fő és a melléktételt: a Cosinus-tétel és egy elég nehéz matematikai egyenlet. Mindkettőt papíron kell levezetni, illetve megoldani. Nekifogok, de a Cosinus-tétel sehogy sem akar kijönni. Tízszer is nekifogok, nem sikerül. Nem baj, először megoldom a melléktételt. Egy-két perc és készen van. Újra veszem a Cosinus-tételt. Csak nem akar kijönni az eredmény. Nagy baj, nem találom az okát. A szomszédaim már erősen haladnak a feleleteikkel és még mindig tanácstalan vagyok. Kiver a veríték. Az agyam zúg, a betűk a papíron táncolnak, kavarog az agyam: mi lesz, ha újra rám kerül a sor, és nem vagyok kész a felelettel? Gyötrődöm. Az utolsó társam a sorban felel, már készen van a főkérdéssel, most kezdi a melléktételt! 88


A matematikatanár velem szemben, rám néz, már kérné is a kidolgozott tételek rajzát és a papíron kidolgozott választ. Rám néz, elveszi a papírt, egy pillantás és szól: összecseréltél két betűt. Megdöbbenek. Igaza van, és én ezt nem vettem észre? Azonnal új ábrát rajzolok, új betűkkel, már írom is a levezetést. Az előttem felelő most mondja az utolsó szavakat. És e percben ő is, én is készen vagyunk, a válaszom hibátlanul, papíron fekszik. A szívem még hevesen ver, az agyam lüktet, de tudom, sikerült! Az elnök odaszól a tanárnak: elkészült a vizsgázó? A tanár átveszi a két választ tartalmazó ívet, válasza: igen, hibátlan. Hogy ez mit jelentett e pillanatban, azt nehéz szavakkal elmondani. Még egy tárgy következett, a görög nyelv. Nem volt kötelező érettségi tárgy, de a tanárunk presztízskérdést csinált abból, hogy minden diákja vállalja önként a görögből való érettségit, ugyanúgy, mint a többi tárgy esetében. Ezzel már nem volt bajom. A szívem immáron lassan elcsitult. Odysseus valamilyen kalandját kellett lefordítani. Sikerült. Készen voltam. Felálltam, tisztelettel meghajoltam és valami súlyos nyomástól szabadultan kimentem a teremből. A folyosón, a kapu felé tartva, úgy éreztem, mintha több mázsával lettem volna könnyebb. Kiléptem a kapun, ragyogva sütött a nap. Először a templomunkba mentem, és igen alázatos és hálatelt szívvel köszöntem meg Istennek azt a rengeteg kegyelmet, amellyel engem eddig és ma is elhalmozott, amely nélkül nem lettem volna képes idáig jutni. Délután négy óra körül járt az idő. Ideje volt hazamenni, hiszen reggel óta nem ettem semmit, és bizony nagyon megéheztem. Na, meg a család bizonyára várja az eredményt. Amire hazaértem, már mindenki régen túl volt az ebéden, csak az én terítékem volt érintetlen. Az édesanyám azzal fogadott, hogy apám is későn ért haza ebédre. Látta, hogy én még hátra voltam. Meg is kérdezte, hát Bélával mi van, miért nem evett? A válasz egyszerű volt: mert most érettségizik. Ezzel a dolog el is volt intézve. Az édesanyám azonban tartogatott részemre egy kis érettségi meglepetést: az ebédet eperfagylalt zárta le és nekem jutalmul két adag járt. Ilyen jól talán sohasem ízlett nekem a fagylalt. Abban az időben az érettségi letételéért a szülők nem adtak személyautót, vagy valami ehhez hasonlót érettségi ajándékul, még akkor sem, ha az ifjú esetleg jeles eredménnyel zárta a középiskolát. Lezárult hát életem első nagy szakasza. Úgy éreztem, enyém a világ. Sokszor gondolok arra, vajon hogyan változott az én diákkorom óta, tehát fél évszázad elmúltával a diákság sora? Ugyan mennyit tud a mai középiskola a diákjainak nyújtani, mennyi igazságot, mennyi erkölcsi 89


épülési lehetőséget, mennyi tiszta szórakozást, mennyi őszinteséget, mennyi akaratnevelést, mennyi jellemi gyarapodást, szeretetet, közösségi szellemet, áldozatvállalást, magyarságtudatot? Van-e a mai diákoknak elég alkalmuk arra, hogy bennük az igazi értékek iránti tisztelet, az emberi mivoltra ébredés, az egymásért való felelősség tudata támadjon? Vannak-e eszményeik, van-e életcéljuk? Mi tölti ki a serdülőkoruk fantáziáját? Látják-e a társadalomban betöltendő jövendő szerepüket? Kedves Olvasóm! Gondolkodj el ezeken, gondolj rájuk gyakran, ismételten! És tedd fel magadban a kérdést, tehetek-e valamit azért, – ha e kérdésekre sajnos gyakran nehéz szavakkal tudnál csak válaszolni – hogy a jövő generációk szellemi, erkölcsi felkészülése a tiednél jobb, szerencsésebb, gazdagabb lehessen? Rajtad is múlik, azon a szellemiségen, amelyet Te terjesztesz a családodban, a baráti körödben, a munkahelyeden. A Te magatartásod, a Te szavad is hat a jövőre. Fiaid, unokáid sorsát javítod, ha segítesz a megromlott értékrend helyreállításán. Szeretném, ha mindazok, akik ezeket a sorokat olvassák, egymásról nem is tudva, de egymást remélve, egyetlen nagy lelki kézfogással elhatároznák, hogy a jövendő magyar generáció boldogulása és boldogsága érdekében, erős és nem lankadó akarattal, mindennapjuk erőfeszítésével segítenek az új magyar közösségi szellem megteremtésében. Akarod ezt Te is, kedves Olvasó? Ugye, igent mondasz?

90


91


Balra fent: önkéntes katonaként; jobbra fent: öregcserkész cserkészigazolványok; lent: Lourdes-ban, színészként

92


ALÁZATOSAN? NEM, TISZTELETTEL! Kedves Olvasóm! Az érettségihez közeledve bennem is, mint minden hozzám hasonló korú fiatalban, mind tisztábban rajzolódott ki az életterv, amely reményeim szerint meghatározza majd az előttem álló évtizedek életútját. Erősen élt bennem az elhatározás, hogy minden erőmmel a hivatásom szerinti pályát fogom követni. Hivatást mondottam, ahogyan azt egy korábbi levelemben már meghatároztam, és nem foglalkozást. A foglalkozást a hivatásom keretein belül, annak célkitűzéseihez igazodóan kívánom majd megválasztani. Addig is azonban még több jelentős lépcsőt kell bejárnom. Le kell szolgálnom a minden bizonnyal előírt katonaságot, ami várhatóan egy teljes esztendő, majd el kell végeznem a Közgazdasági Egyetemet, és szeretnék egy évet Franciaországban, majd egy újabb évet Angliában – a hivatásomnak megfelelő tematikával foglalkozva – továbbtanulni. Ezután láttam elérhetőnek azt az időt, amidőn végre kellően felkészülve láthatok a tényleges munkához. Az egyetemi tanulmányok előtt kívántam a katonaéveket leszolgálni, hogy ezen túlesve később ne szakadjon meg a felkészülés menete, és mert a középiskola padjaiból kikerülve, tizennyolc éves korban könnyebben viseli el az ember a katonai szolgálattal elkerülhetetlenül bekövetkező, a férfiembert sértő, pattogó hangoskodással és apró erőszakoskodással járó felettesi önkényt, amire én amúgy is érzékeny vagyok. Az én érettségiző koromban gyakorlatilag az volt a rend, hogy 18 és 24 éves korhatárok között volt esedékes az egy esztendős katonai szolgálat. Én az érettségi letételekor még csak 17 esztendős voltam. Ezen túl pedig igen sovány, nyurga, magas fiatalember, aki a sok tanulás miatt nem értem rá tavasszal kellően a napon lenni, a szabadban úszni, soványságom mellett még sápadt is lehettem tehát, nem is beszélve egész testi mivoltom habfehér megjelenéséről, ami egy katonai sorozó bizottság előtt túlságosan civil benyomást kelthetett. Ezért kénytelen voltam a sorozás időpontja előtt egy héttel, a szomszédban élő egyik osztálytársammal együtt – aki 93


hasonló helyzetben volt –, annak házában, a háztetőn egy kevéssé veszedelmes hajlatot elfoglalni, ahol a nap elé tárulkozva, rákvörösre sikerült sülni. Így már remélni lehetett, hogy a sorozóbizottság nem fog túl fiatalnak és nem elég edzettnek bélyegezni, esztendők bizonytalan jövőjére halasztva a katonai szolgálatomat. Végül is a tervem bevált. Elérkezett a sorozás napja. A Mária Terézia-laktanya sorozóbizottsági helyiségében jelentünk meg. Lehettünk vagy ötvenen. A bizottság egy igen szimpatikus tüzérszázadosból és egy őrmesterből állt. A vizsgálatot lényegében az őrmester végezte: a sorozandó testméretei, nincs-e aranyere, látászavarai, lúdtalpa? Ha mindez rendben volt, a delikvens a százados elé állt, aki bajtársként üdvözölte a jövendő katonát. Úgy visszatekintve e napra és annak apró, jelentéktelen eseményeire, meg kell állapítanom, hogy az ott kanyargó, esetlen, habfehér, ádámkosztümös leendő honvédek ugyancsak nevetséges látványt nyújtottak, magamat is beleértve. Az őrmester nem lelkesedett az én jelentkezésemért. Szolgálatomat el kívánta halasztani. Aggódva álltam a százados elé. Jól kihúztam magam, és iparkodtam e nevetséges megjelenésem ellenére minél katonásabbnak látszani. A százados elmosolyodott. – Látom, fiam, hogy katona akarsz lenni, mégpedig tested piros színe alapján úgy ítélem, tüzér szeretnél lenni. Így van? – Így, százados úr. – Helyes. Állj az esküt teendők sorába. Így lettem katona, és kerültem Budapesten az Andrássy-laktanyába, a Bercsényi Tüzérosztály állományába 1931. július 20-án. A katonai szolgálat elvben 12 hónapig tartott, de a mi szolgálatunkat az év végén további két hónappal meghosszabbították. Ennek oka valószínűleg abban volt keresendő, hogy katonáskodásunk egybeesett az 1929– 1933 között zajló világgazdasági válság mélypontjával, amikor is 1932 tavaszán, nyarán – tudomásom szerint – az országnak csupán az az 5000 karpaszományos katonája volt, akik sorába mi is tartoztunk. Az első két hónap alatt folyt a gyalogsági kiképzésünk. Ez lényegében rendgyakorlatokból és lovardából állt. Szeptember elején kaptuk az első tisztesi csillagot, katonai nyelven az első krumplivirágot. Ettől kezdve folytattuk tanulmányainkat az oktatótermekben, valamint a gyakorlótereken ismerkedtünk a tüzérségi szakanyaggal, lövegismerettel, műszerek használatával stb. A januárban letett vizsgát követően virult ki a tüzérségi piros parolinkon a második krumplivirág, és kezdődött a tartalékos tiszti kiképzés, amely júliusban fejeződött be. 94


Ennek eredményeként címzetes tűzmesterek lettünk. A hátralévő, nyári két hónap már a laktanyán kívül rendezett harcászati gyakorlatokkal telt. Szeptember közepén érkezett el a várva várt nap, amelyen leszerelhettünk, és újra civilekké válhattunk. A katonáskodás ideje alatt semmi olyan esemény nem történt, amelyet említésre méltónak tartok. Annyit azért mégis el kívánok mondani, milyen általános észrevételeim gyűltek össze az egyenruhás esztendő alatt magáról az egykori katonáskodásról. Véleményem szerint a szolgálatom idején, tehát 1931–32-ben, a magyar honvédség berkeiben még igen erős nyomai látszottak az OsztrákMagyar Monarchia katonai jellemvonásainak. A hadsereg majd’ minden magas rangú tisztje ifjabb korában a Monarchia hadseregében szolgált, tehát önkéntelenül is magával hozta az ott tanultakat és beidegződött szokásokat. Ezek közé tartozott a kemény, külsőségekhez kötött fegyelem, a tisztikar sajátos és a polgári társadalom fölé emelkedő öntudata a „kardbojt becsülete” címén, a tisztikar és a legénységi állomány közötti szakadékszerű űr, a fölé-alárendeltség merev hierarchiája, a „magasabb rang = több ész” elve. Szomorúan tapasztaltam, hogy a magas rangú parancsnokok között nem egy olyan volt, akinek szűkös magyar szókincse, helytelen hangsúlyozása, mondatszerkesztése, egyáltalán magyar beszédkészsége arra engedett következtetni, hogy bölcsője vagy idegenben ringott, vagy életének java részét idegenben élte, a magyar nyelvet esetleg fiatal korában tanulta. Mindezek önmagukban talán nem lettek volna tragikusak, ha nem történelmi idők következtek volna be, amidőn a magyarságtudat oly rendkívül fontos, sőt döntő jelentőségű lett. Nekem az volt a véleményem, hogy a hadseregben – tisztelet a kivételnek – a legénység valahogyan minden jelző nélküli, egyszerű létszámot jelentett, holott azt tartottam volna lényegesnek, hogy a történelmi ambícióinknak megfelelően, a legénységünket tudatosan, lélekben és szemléletben „magyar legénységnek” tekintsék. Ez alatt azt értem, hogy a hadsereg legénységi tömege, lélekben, szellemben, megbecsülésben és értékelésben olyan nemzeti tudatbeli súlyt, értéket képviseljen, amelynek katonás fegyelme ne, vagy ne csak a külső drill, hanem belülről fakadó erő legyen. A katonában szerintem a honvédségnél csak azt a valakit látták, aki mindig „alázatosan engedelmeskedik”, és háború esetén fegyverrel a kezében harcol, és – ha kell – az életét adja a hazáért. Én azt szerettem volna, ha ugyanebben a magyar katonában ugyanakkor a nemzetfenntartó erőt, a magyarság életének törzsét, a társadalom mindenkori megújhodásának kiapadhatatlan erőforrását is látták volna. 95


Mindebből az következik, hogy én a katonai kiképzés alatt, azzal párhuzamosan, szükségesnek tartottam, hogy a legénység a kiképző tisztektől minél tisztultabb, minél határozottabb magyarságismeretet, minél értékesebb magyarságtudatot, honismeretet és társadalmi közösségtudatot tanuljon. Erre természetesen nem kerülhetett sor, hiszen abban az időben, magában az értelmiségben is – igen sajnálatos módon – csak felszínes, esetleg romantikus magyarságtudat, társadalmi közösségtudat élt. A fiatal tisztek között kivétel volt az olyan, aki ilyen tekintetben, a maga képzésére és esetleg a kiképzés során ilyen gondolatoknak a terjesztésére törekedett. A fiatal tisztek sorában mind számosabban voltak olyanok, akik világosan, vagy tudat alatt látták ezeket a visszásságokat és hiányokat, de a világtörténelem tragikus áradatai már nem tették lehetővé, hogy a felnövő generáció új szelleme úrrá legyen a formai magyarság tartalmatlan és nemzeti tragédiába torkoló áramlatán. Egy jellemző kis esetet tudnék a gyakorlatból megemlíteni. Körpaszományos szolgálatom alatt, a tüzérség védőszentjének, Szent Borbálának estéjén, december 4-én, bevett szokás szerint mi is ünnepet rendeztünk. Az ünnepi vacsorát a tiszti étkezdében költöttük el. Erre meghívtuk a tüzérség legfelső parancsnokait, valamint saját parancsnokainkat is. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a tüzérség országos szemlélője, egy neves altábornagy mellett üljek. Vacsora közben az altábornagy igen jó hangulatban a saját fiatal katonai emlékeiről, hadnagy korában gyűjtött tapasztalatairól beszélt, majd hozzám fordult, és felszólított mondjam el szabadon, bátran a katonai szolgálatom alatt, tehát július végétől december elejéig, Szent Borbála napjáig gyűjtött tapasztalataimat és véleményemet. A felszólításomnak engedve azzal kezdtem, hogy nekünk, civileknek sokszor igen eltérő a véleményünk a katonai fegyelemről. Így például nekem nagyon kevéssé tetszett, hogy midőn a gyalogsági kiképzés előrehaladása során az első kimenőnaphoz értünk, nem volt szabad a saját katonaruhánkban a városba menni, hanem a kincstári egyenruhát kellett viselnünk, bakanccsal és lábszártekerccsel. Ez önmagában nem zavart volna, de az már igen, hogy a kapuőr valamennyiünket megállított, megvizsgálta a kincstári bakancsaink talpát, és akinek akár csak egyetlen bakancsszöge is hiányzott, azt visszaküldte, hogy üsse be a hiányzót, mert csak így engedheti ki. Nekem a 32 szögből kettő hiányzott, tehát én is mehettem vissza, két bakancsszögért. Én az ilyet primitív, értelmetlen dolognak tartom, ami önmagában jelentéktelen ügy, de arra elegendő, hogy 96


a fegyelemtartás erőltetettségére és sajnálatos felületességére hívja fel a figyelmet. Az altábornagy elborult, és nagyon komoly arccal, a fegyelemtartás szükséges szigorát hangoztatva, elejét vette minden további okfejtésemnek. Okosabbnak tartottam, ha ezután csupa semmitmondó témához szólok hozzá, hiszen semmi értelme sem lett volna a fontosabb jelenségekre rátérni. Pedig lett volna miről beszélni. Így például arról, milyen örökséget vettünk át az Osztrák-Magyar Monarchia katonai szellemi hagyatékából, mit csináltunk azzal, kerestünk-e új, csakis magyar szellemiségű megoldásokat, nem csak technikailag, de nemzeti céljainknak jobban megfelelő, új kiképzési eljárásokat stb. Mit tettünk, és mit teszünk a magyarság azon széles néprétegeivel, amelyek a magyar hadsereg katonasorait emberekkel töltik fel? Mit teszünk velük egészségileg, szellemileg, mit az általános kultúrájukért, az állampolgári öntudatuk fejlesztéséért? Szívesen beszéltem volna így az „alázatosság” szellemének öntudatrontó, közösséget silányító hatásáról is. A Monarchiában a katonai fegyelem egyik mindennapos szellemi bizonyítéka volt az előírt jelentkezési, vagy jelentési mód. A közlegényből a legmagasabb tiszti rendfokozatokig szabály volt, hogy az alacsonyabb rendfokozatú egyén a magasabb rendfokozatúnak a következő szavakkal tett jelentést vagy jelentkezett nála: „Herr…, ich melde gehorsam,…”. Ha kért valamit például a kihallgatáson: „Herr…, ich bitte gehorsam,…”. Ez nálunk magyarul úgy hangzik: „… úr, alázatosan jelentem,…” vagy „… úr, alázatosan kérem, …”. Tehát még az osztrák szokásokon is túltettünk, mert a német szöveg „engedelmesen” jelentett, vagy kért, nem pedig „alázatosan”. Ez az „alázatosan” engem minden alkalommal, amikor ezt kellett mondanom, mélységesen sértett, akkor is, amidőn nekem jelentett így valaki. Összefoglalva, ez az „alázatos” szellemiség zavart engem a katonaság köreiben, amelynek nyoma a függelem minden szintjén érezhető, sőt szembetűnő volt. A későbbiek során, ismételt szolgálataim alkalmával arra törekedtem, hogy a rám bízott egységekben e szellem helyébe a katonásan fegyelmezett, de ugyanakkor embertől emberig ható kapcsolatot építsek ki katonáim és magam között. Az volt a tapasztalatom, hogy ezen az úton sokkal több odaadást, önkéntes fegyelmet, lelkiismeretet, önfeláldozást lehetett elérni. A magyarságtudat pedig elmélyítette a katonák közösségi kapcsolatait. A későbbi leveleimben remélem, találok rá alkalmat, hogy a katonáimmal való bajtársi, szellemi, lelki kapcsolat fenntartására visszatérjek. 97


Letelt tehát a katonai szolgálat ideje. Alig néhány nap, és szeptember végén megnyílt az egyetem kapuja. Nagy ambícióval készültem az „egyetemi polgár” megtisztelő cím viselésére. A Közgazdasági Egyetem közigazgatási szakára iratkoztam be. Nagyon megragadott az egyetemen a szembetűnő, a katonaságnál tapasztaltnál sokkal nagyobb gondolkodási, szellemi szabadság. A négyesztendős egyetemi szorgalmi idő évekre bontott tanrendje és órarendje nem töltötte ki a délelőttök és délutánok teljes idejét, hanem üres órákat hagyott, amelyek fölött szabadon rendelkezhettünk. Így például felvehettünk több olyan előadást, amelynek órarendi beosztása beleillett a saját kötelező órarendünkbe, és amely természetesen személyesen érdekelt minket. Még arra is volt lehetőség, hogy a későbbi évek kötelező tárgyait előre vegyük, ha így beilleszthetők voltak. Én éltem is mindezzel, hogy a későbbi éveket tehermentesítsem, az akkor már esedékes szigorlati felkészülés nagyobb igényére tekintettel. Egyetemünk tanári karában, a professzori karban több, igen kiváló tudós és nagy egyéniség volt található. Előadásaik igen széles látókört nyitottak, általában önálló gondolkodást és ítéletalkotást kívántak meg a hallgatóktól. A szemináriumokban a hallgatóknak alkalmuk volt a professzorral közösen megbeszélt és önként vállalt kutatási témát hónapok alatt kidolgozni, majd a szeminárium előtt előadni, és az azt követő vitában „megvédeni”. Valamennyi tárgy között én a legnagyobb érdeklődéssel a következőket hallgattam, illetve tanultam: közgazdaságtan, közjog, alkotmánytan, gazdasági és politikai földrajz, szociálpolitika, közgazdaság-politika és ezen belül az agrárpolitika. A kötelező tananyaghoz tartozott valamely magyarországi kisebbségi nyelv vagy valamely nyugati nyelv tanulása, és belőle vizsgázás. A nyelvgyakorlás célját szolgálták a különböző nyelvi körök, amelyeknek előadói estjein a tagok valamely egyetemi témából készített dolgozatukat, előadásukat természetesen a megfelelő idegen nyelven előadták. Én az angol, francia, olasz és német nyelvi körnek voltam tagja, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy már az első évtől négy éven át a német kör diákelnöke lehettem. Professzoraink, különösen azonban apám (a közgazdaságtan és a szociálpolitika tanára), Teleki Pál (a politikai földrajz professzora) és Kaas Albert (a közjog és az alkotmánytan tanára) gyakran hívták fel diákjaik figyelmét az egyetem falain és hatáskörén túl működő intézmények által rendezett előadások, vitaestek, értekezletek alkalmaira, és javasolták, 98


vegyünk azokon részt, hallgassuk végig, és ha van komoly hozzászólnivalónk, tegyük meg ezt is. Szokjunk a nyilvános megnyilatkozásokhoz, a felelősséggel mondott vélemény súlyához. Ha neves külföldi közéleti személyek tartottak Magyarországon előadásokat, és azok a mi számunkra is érdekesek lehettek, különös gonddal irányították a hallgatók figyelmét a tervezett kulturális megnyilatkozásokra. Az egyetem szervezetileg négy szakra oszlott: a közigazgatási, a kereskedelmi, a tanárképző és a mezőgazdasági szakra. A hallgatókat is e szakoknak megfelelően vették fel. Voltak tárgyak, amelyek mind a négy szak tanrendjében szerepeltek, csak esetleg nem egyforma súlyú vizsgakötelezettséggel, és természetesen voltak szakonként olyan tárgyak, amelyek sajátosan csupán egyetlen szak tematikájába tartoztak. Minden egyes szak hallgatói számára lehetőség nyílott a saját szakának kulturális és szociális érdekterületén szakkörbe tömörülni. Így például én a Közigazgatási Szakos Hallgatók Körének voltam tagja, sőt igen megtisztelően, az utolsó két esztendőben e kör elnöke is. E körben való tevékenységünk eseményeire mindig nagy szeretettel és némi büszkeséggel gondolok. Éppen ezért szeretnék ezekre az emlékeimre kicsit bővebben kitérni. Szükségesnek tartottuk, hogy a trianoni határok által az anyaországtól elszakított, mintegy három és fél milliós magyarság szociális, kulturális és gazdasági helyzetével – az egyetemi tananyagon túl is – minél behatóbban foglalkozzunk, azt megismerjük. Ezért az utódállamok magyarságát sorra véve előadássorozatot rendeztünk neves – egyetemen kívüli – szakemberek felkérésével. Az ott elhangzott előadások minden szava, a tárgyi tematikán és ismeretén túl a közösségért való felelősség felkeltését és elmélyítését szolgálta. Felelősnek éreztük, tudtuk magunkat az egyetemes magyarság jövőjéért, egy mind mélyebbre ható magyarságismeret és magyarságtudat kialakításáért akartunk dolgozni, és e gondolatok, törekvések apostolainak hittük magunkat, sőt nemcsak hittük, de azok is akartunk lenni. A másik kis epizód egy beadvány szerkesztése volt, amelyet a kör nevében az egyetem dékánjának adtam be, kérve, hogy ha egyetért az abban foglaltakkal, úgy közölje azt a kari üléssel és juttassa tovább az egyetem rektorához. Miről is volt hát szó ebben a beadványban? Egyszerűbb, ha magát a beadványt mutatom itt be, és csupán annyit bocsátok előre, hogy annak megszerkesztésén igen sokat töprengtem, latolgattam, van-e egyáltalán 99


értelme egy ilyen kérés előterjesztésének? Lényege, hogy a két világháború közötti időben, véleményem szerint ugyancsak az Osztrák–Magyar Monarchia örökségeként, igen nagy és általános volt a cím- és rangkórság. Ezzel együtt járt egy bizonyos szervilizmus, szolgalelkűség, amely szinte minden hivatali érintkezés – legalábbis formális jellegű – velejárója volt. A beadványokban egymást követték az „alázat”, a „kegyeskedjék”, „méltóztassék” és a megalázkodás egyéb kifejezései. Ha mindez a szokás egy gazdag, általános jólétben élő, szegénységet és nyomort nem ismerő társadalom rossz beidegződéseként, vagy mondjuk barokk cifraságaként jellemezné a közösséget, akkor talán mosolyogni lehetne rajta. De ha ez a hivatali érintkezés mindennapjában olyan társadalom jellemzője, amelyben a „jólét” csupán egy igen szűk réteg életszintjét határozza meg, és ugyanakkor a társadalmi tagoltság, vagy inkább hierarchikus rétegzettség százezrek vagy milliók társadalmon kívüliségét is jelenti, nem tartottam közömbösnek, milyen hivatali köznyelv kapcsolja a névtelen tömegek embereit az államot képviselő hatalomgyakorlókhoz. Az egyetemünkön, különösen annak közigazgatási szakán olyan fiatalok felkészítése folyt, akik választott életpályájuk szerint valószínűleg az államigazgatásban helyezkednek el. Fontosnak ítéltem, hogy az ilyen jövő előtt állók már egy egészségesebb, kulturáltabb, az emberi önérzet iskoláján csiszoltabb szellemet tanuljanak, és ilyet terjesszenek a jövőben. Legyenek e gondolat apostolai. Íme maga a beadvány: Dr. Czettler Jenő Úrnak, a Közgazdaságtudományi Egyetem Közgazdasági Kara dékánjának, BUDAPEST IV. Szerb utca 23. Igentisztelt Dékán Úr! Mint az egyetem Közigazgatási Szakos Hallgatóinak Köre elnöke, a kör nevében az alábbi tiszteletteljes előterjesztéssel, illetve kérelemmel fordulok Dékán Úrhoz. Körünk 1937. május havi ülése a közgazdasági pályára készülő egyetemi hallgatók tudományos és morális, szellemi gyarapodásának néhány aktuális kérdésével foglalkozott. Ennek során vetődött fel annak szüksége, hogy a közéletben sajnálatosan eluralkodó címkórság és – sajnos gyakran tapasztalható – szolgalelkűség ügyével is foglalkozzunk. Kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ennek tünetei a mi egyetemünkön is 100


észrevehetők. Kívánatosnak tartjuk, hogy ez ellen már az egyetemi évek alatt is fel lehessen lépni. Az egyetemi évek alatt majd minden hallgatónak valamilyen okból kérvényt, beadványt kell benyújtania. Itt első sorban kedvezmények, ösztöndíj vagy egyéb juttatás elérésére irányuló kérelmekre gondolunk. E kérvényekben igen gyakran szerepelnek a megalázkodás, szolgalelkűség kifejezései, sőt maga a szövegezés szelleme is ezt árulja el. Akik ezeket a szövegeket írják, esetleg csak megszokásból fogalmaznak így, de vannak, akik azt remélik, hogy minél alázatosabbak, annál több reményük lehet kérésük előnyös elintézésére. Tudjuk, hogy ez teljesen hibás feltételezés, de mégis kifogásolható, mert sajnos közmorált rontó, és mert még annak reményére is tápot tud adni, hogy igaztalan, törvénytelen, vagy legalábbis kivételezést célzó szándékot lehet vele elfogadtatni. Feltétlenül szükségesnek tartjuk, hogy legalább a mi egyetemünkön, felvegyük a harcot az ilyen szellemiség ellen. Mindennemű megalázkodás – még ha csupán látszólagos is – szolgalelkűséget szül. A jövendő Magyarországnak egyenes gerincű, törvényeket tisztelő, emelt fejű állampolgárokra van szüksége! Mindezekért arra kérjük Dékán Urat, rendelje el a következőket: Ha az egyetem hivatalai ilyen megalázkodó szövegű, szellemű kérvényt, beadványt kapnak kézhez, intézzék el az abban foglalt kérést a fennálló jogszabályok, illetve gazdasági, pénzügyi lehetőségeknek megfelelően, igazságosan, majd piros ceruzával jelölje meg a kérvény, beadvány kifogásolható szövegrészeit, és az elintézésről szóló értesítéshez mellékeljék magát az így jelölt kérvényt, beadványt. Mellékeljenek továbbá egy előre sokszorosított szöveget, az alábbiak szerint: Értesítem a kérelmezőt, hogy ügyének elbírálásánál kizárólag a fennálló jogszabályok előírásai szerint, illetve – ha az intézkedés pénzügyi vonatkozású – a rendelkezésre álló fedezet által biztosított lehetőségek alapján lehetett dönteni. E döntésben a kérvény, beadvány szövegében található, a megalázkodásra, szolgaságra utaló, súlyosan kifogásolható kifejezéseknek semmi szerepük sem volt. Ha legközelebb kíván valamely ügyben kérvényt, vagy beadványt benyújtani, e kifejezéseket ne használja többé. Emlékezzék reá, hogy a megalázkodás csak szolgákat nevel, Magyarországnak pedig emelt fejű állampolgárokra van szüksége! Aláírás: ... A kör nevében a javaslatot, illetve kérelmet beadtam a dékáni hivatalban. Meg voltam győződve, hogy vihart kavarok vele, de reméltem, lesz fo101


ganatja. A dékán néhány nap múlva hívatott. Aggodalommal álltam meg előtte. Kezében tartotta az írásomat. Nagyon megdicsért. Azt mondotta, mindig szerette, ha a diákság gerinces, ismeri a jogait és kötelességeit. Maga is helyteleníti ezt a szervilis, rossz társadalmi szokást. A kör javaslatát a kari ülés elé terjeszti, majd továbbküldi a rektornak, hogy az egész József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem magáévá tehesse. Javaslatunkat a kari ülés valóban megtárgyalta. Az eredmény azonban elmaradt. A tanári kar véleménye kettéoszlott. Az egyik oldal rendkívül helyeselte, míg a másik felháborodott, mondván, ők sohasem kívánták meg, hogy a diákok ilyen szövegekkel, ilyen kifejezésekkel forduljanak hozzájuk. A rektor is megkapta az írást, de sehol sem volt foganatja, csupán én kaptam egy-két tanártól súlyos szemrehányást, mert szerintük nyitott kapukat döngetek, illetve az ilyen szöveggel a tiszteletlenség és követelődzés magját hintem el. Sajnálattal vettem tudomásul az elmaradt eredményt, de úgy éreztem, legalább a kör tagjai elgondolkoztak az ügyön, és maradt is bennük valami magából a gondolatból. És ezért talán mégsem veszett teljesen kárba a kísérlet. Kedves Olvasóm! Ugye Te is látod? Hiszek benne, hogy gondolatban igent mondasz. Itt most megszakítom mindazoknak a kedves emlékű eseteknek sorát, amelyek az egyetem kapuin belül, tehát kizárólag az egyetemi élettel kapcsolatosan gyűltek össze. Be szeretném ugyanis mutatni, milyen volt az egyetemmel párhuzamos tevékenységünk, mi töltötte el az érdeklődésünket, és hogyan láttuk az ország, a magunk jelenét, jövőjét. Elsősorban megint a cserkészethez kell visszanyúlnom. Cserkészéletünk nem zárult le a középiskolától vett búcsúnkkal, hanem – a cserkésztiszti folytatáson túl – az öregcserkész munkával egészült ki. A 25. számú Szent Imre Cserkészcsapat „kiöregedett” cserkészeit befogadta a 25. számú Szent Imre Öregcserkészcsapat. A törvényeink azonosak maradtak, a fogadalomtételünk ugyanígy. Csupán a cserkészmunka tartalma változott. A lényeges a társadalmi megújulás szolgálatába való bekapcsolódás volt. Kerestük az alkalmakat, amelyek lehetővé tették, hogy önkéntes és természetesen mindenkor ellenszolgáltatás nélküli vállalkozással hozzájáruljunk valahogyan a közszellem megújhodásához, a társadalmi felelősség felkeltéséhez, az osztálynélküli magyar társadalom építéséhez, ugyanakkor a magyarságismeret és magyarságtudat fejlesztéséhez. Példaként két ilyen tevékenységet akarok megemlíteni. 102


Csapatunk vállalta, hogy rendszeres fogházmissziót teljesít a fiatalkorúak fogházában, amely akkoriban Budapesten, a budai Fő utcában volt. Ez gyakorlatilag abból állt, hogy csapatunk tagjai egymást váltva, havonta rendszeresen felkeresték az említett fegyintézményt és ott a fiatalkorú rabokkal – fegyőrök jelenléte nélkül – találkozót tartva, nekik valamely ifjúkori témában előadást, megbeszélést tartottak. Az ilyen találkozók témája általában a serdülőkor kérdései, a személyes alkotás öröme, az élet mindennapos nehézségei fölött való úrrálevés nehézségei, a szeretet közösségépítő ereje, vagy valamely ehhez hasonló gondolat volt. Tapasztalataink azt mutatták, hogy a fiatalkorúak fegyházában velünk így találkozott rabok – szinte kivétel nélkül – a szeretethiány kárvallottai voltak. Olyan fiatalok, akiket a társadalom kegyetlensége, a család széthullása, a szülők alkoholizmusa, a lelkiismeretlenség juttatott a zárt négy fal közé. Voltak közöttük egészen gyermeki lelkek és keményen magukba zárt serdülőkorúak. Valamennyi sóvárgott a szeretet után. Valamennyinek a lelkét megülte az egyedüllét és lelki, szellemi társtalanság, a kivetettség nyomasztó terhe. Nagyrészt mi jelentettük számukra a külvilággal való egyetlen szellemi, lelki kapcsolatot. Egy-egy ilyen fegyházlátogatás valamennyiünkben igen mély nyomot hagyott. E fegyházmisszióban én is résztvettem. Szeretnék egy ilyen látogatás lefolyásáról, megrendítő élményéről most megemlékezni. Egy júliusi vasárnap délelőtt jelentkeztem a fiatalkorúak fegyházában. Felvezettek a különböző zárt ajtókon át, egészen ama helyiséghez, ahol majd ők, a fiatalok is megjelennek. Eléggé tágas, világos, a menynyezetig érő kerítéslécekkel elzárt helyiség volt, az egyik falán fekete tábla. Valószínűleg itt tarthatták a fegyházoktatás során a különböző iskolai előadásokat. Amidőn az engem odakísérő fegyőr az ajtót kinyitotta, és engem beengedett, csak annyit mondott, hogy mindenről beszélhetek, csak politikáról nem. De ez nem is volt szándékom. Végül is beterelték az én rab barátaimat. Némán jöttek, szomorú arccal. Nagy kört alkottunk az előkészített hokkerlikkel, és leültünk. Beszédtémának a cserkésztábor egy napját választottam, különösen annak egy nevezetes eseményét, egy ténylegesen megtartott akadályverseny lefolyását. Azért esett erre a választásom, mert amidőn ezt az akadályversenyt a táborban előkészítettem, arra törekedtem, hogy az abban résztvevő őrsök minél jelentősebb szellemi, kombinatív megoldásokra kényszerüljenek. Más szóval ne csak az ügyességüket bizonyítsák, hanem a megoldások lehetőségeinek kigondolásával a szellemi készségeiket is csiszolják. A fegyházban 103


ugyanez volt a szándékom. Azt akartam, hogy e fiatal barátaim legalább az együtt töltött délelőttön ne a bezártságukon töprengjenek, hanem a fantáziájuk szárnyat kapjon, és szabadon gondolhassanak az élet apró, sokszor váratlan akadályainak legyőzésére, mindig pozitívan, építő akarattal. Amidőn először az alapgondolatokat elmondtam, rátértem az akadályok részleteire, és felrajzoltam azokat a fekete táblára, majd versenyt hirdettem, ki tud minél szebb, minél jobb, minél érdekesebb megoldást. Nagy volt az örömöm, amidőn láttam, hogy az arcokról egy láthatatlan szellem letörölte a komorságot, a némaságot, és feloldódott lélekkel, csupa érdeklődést eláruló ifjú ült velem körben, vagy ment a táblához, és magyarázta a gondolatait. Csupán ketten voltak a mintegy húsz fiú között, akik némán ültek a körben, az egyik egy kis cigánygyerek volt, aki nagy barna szemeivel, csodálattal figyelte a társait. Ő ült a kör jobb szélén, majdnem pont mellettem. A másik fiú, aki némán ült a bal oldalamon, a sor szélén, attól kissé elhúzódva, réveteg tekintettel figyelte a többiek lelkesedését. Ismertem a lelki terhének minden súlyát, hiszen a fiút személyesen is – bár csak felületesen – ismertem. Itt most megállok a magam emlékeinek elmondásában, és visszagondolok e törött lelkű fiú döbbenetes történetére. Gondolataim szeretettel szállnak vissza hozzá, bár bizonyára nem emlékszik reám. Nem tudom, mi lett a sorsa, él-e még. Ha igen, nem tudom olvassa-e ezeket a sorokat, azért törekszem úgy írni, hogy meg ne bántsam. Amidőn vele a fegyházban találkoztam, tizenöt esztendős volt. Apja egy országos nevű tudós, közéleti személy. Hogy az édesanyja ki volt, honnan származott, nem tudom. Csupán annyi a lényeg, hogy e házasságból származó fiú a tönkrement családok áldatlan viszonyai miatt került a komor falak közé. A szülők elváltak. A fiút – emlékezésem szerint – az anyja vitte magával, vagy valamilyen árvaotthonba adták. Az apa alkoholista lett. Hogy az édesanyja is alkoholista lett-e, azt nem tudom. Az azonban tény, hogy az anya összeköltözött egy egyszerű emberrel, úgy tudom villamoskalauz volt, aki a fiú középiskolájához közel, egy nyomorúságos lakótelepen lakott. Többszörös hányattatás után e környezetbe került hát a fiú is. A válóperes ítélet szerint az apa bizonyos időközönként találkozhatott a fiával, ami egyet jelentett az apa és fia közös ebédjével. E találkozások alkalmával az apa semmi egyébről nem beszélt a fiával, mint hogy a magyar nyelv minden gyalázkodó szavával szidta, becsmérelte az édesanyát. A fiú kénytelen volt lélekben elismerni, hogy az apa szavainak 104


lényege valóban helytálló. Otthon, tehát az édesanyja környezetében viszont mindig csak azt hallotta – hasonló gyalázkodó szavakkal –, hogy az apja milyen alkoholista, mily keveset törődik egyáltalán a fiával. Igaz szeretetet tehát egyik oldalról sem kapott. Az anyának az volt a szokása, hogy élettársának overalljában, tehát nadrágban, kerékpárral elment az iskola elé, és ott várt a fiára. Abban az időben értelmiségi asszonyok nem jártak nadrágban, különösen nem férfiak overalljában, kerékpárral az utcán, és tizenöt esztendős fiukat nem várták a szülők a középiskola kapujában. Amidőn a fiú osztálya a napi tanítás végén az akkori szokás szerint rendezetten elhagyta az iskola épületét, természetes, hogy valamenynyien látták a fiú édesanyját e számukra igen nevetséges körülmények között. Az emberi természet gyengesége magyarázza, hogy e miatt a szerencsétlen fiút több esetben gúnyolták. Nem volt hát édesanyja, apja és nem voltak igazi barátai. Úgy érezte, hogy mindenki ellene esküdött, lélekben teljesen magára maradt. Szitok, ócsárlás, gúnyolódás, becsmérlés volt az osztályrésze. Az egyébként nagyon tehetséges, jó szándékú, szeretetre vágyó fiú lélekben teljesen meghasonlott önmagával, társaival, az édesanyjával és az egész világgal. Osztályfőnöke, egy rendkívül lelkiismeretes, kiváló pedagógus, a legnagyobb aggodalommal figyelte a fiú körül tornyosuló felhőket, és minden tőle telhetőt megtett a fiú megmentéséért, különösen az osztályában, a diákság körében, de a szülők romboló hatását már nem tudta megszüntetni. Hozzá a fiú nagyon őszinte volt, és szinte kétségbeesetten kapaszkodott lelkileg belé. De a lelki méreg már oly mértékben hatott, hogy a tanár a legnagyobb tragédia bekövetkeztétől félt. Látta, hogy az édesanya környezetén nem tud segíteni, ezért a fiút ki akarta menteni az anyai hatás alól. Ennek egyetlen lehetősége az apai segítségben volt elképzelhető. Felkereste tehát az apát a lakásán. Helyesebben megkísérelte az apát otthonában jobb belátásra bírni. Csöngetésére az apa inasa nyitott ajtót. Az inas az előszobában várakoztatta, hogy előbb bejelentse az apának. Az apa az inassal visszaüzent, hogy nincs beszélnivalója a fiúról. Ha akar valamit, forduljon az ügyvédjéhez. A tanár újra beüzent az inassal, hogy sürgősen, személyesen kell beszélnie vele, mert a fiú a legsúlyosabb tragédia küszöbén áll, megmentése halaszthatatlan. Az apa megtagadta a találkozást. A tanár ezért kénytelen volt az ügyvédet azonnal felkeresni. Figyelmeztette, hogy a fiú teljes lelki összeomlás szélén áll, valamilyen nagy tragédia fenyeget. Az ügyvéd tehetetlen volt. És a tragédia bekövetkezett. 105


Az édesanya egyetlen lakóhelységes lakásában, az élettársi viszony mindennapi, legintimebb jelenetei a fiú szemeláttára történtek. Egy ilyen – reá rendkívül megrendítően ható – eset felkavart benne minden fojtott indulatot, keserűséget, és a fiút újra lehetetlen helyzetbe hozta. Reggel, amidőn a kalauz már munkába ment, az anya pedig még mélyen aludt, a fiú felindulásában felvette az ott heverő baltát, és agyonverte az alvó édesanyját. Ezután elbotorkált a pályaudvarra, és Sopronba utazott. El akarta hagyni az országot. Addigra azonban már országos körözést rendeltek el ellene, és így a rendőrség elfogta, mielőtt átjutott volna a határon. Anyagyilkosság vádjával bíróság elé került. A fiatalkorúak bíróságának vezetője rendkívül humánus ember volt, aki a történet minden előzményét igen alaposan felderítette. A Büntetőtörvénykönyv minden idevonatkozó enyhítő rendelkezését alkalmazta, de a teljes felmentés lehetősége nem állt fenn. Olyan ítéletet hozott tehát, hogy a fiúnak 3 évet és – emlékezésem szerint – 4 hónapot kell a fiatalok fegyházában eltöltenie, tehát pontosan annyit, amennyi az érettségi letételéig eltelik. Ezalatt – a fegyház által biztosítottan – magán úton folytatja, és befejezi a középiskolát, érettségit téve. Mielőtt azonban az érettségire sor kerül, hivatalból nevet változtat, hogy az érettségi bizonyítványa már az új névre szóljon. És amidőn a büntetése lejár, a volt iskolájának érettségi vizsgájával egy időben, új névvel szabadul, új életet kezd. Ezzel a társadalom hamis előítéletét is el lehet kerülni. A fellebbviteli bíróság – az ügyészség által folytatott per lezárásaként – az alsó fokú ítéletet néhány hónappal meghosszabbította. Így került ez a jobb sorsra érdemes, tehetséges, lélekben megtaposott fiú a fiatalkorúak fegyházába, 15 éves korban, az anyagyilkosság szörnyű terhével, szeretetre vágyóan, a világban csalódva. Mindez néhány hónappal az előtt történt, hogy én vele a fegyházban, a fent már elmondottak alkalmával találkoztam. A további sorsáról semmit sem tudok. Nagyon sokszor gondoltam rá, kívánva, hogy lélekben elnyugodva, a világgal kibékülve találja meg a helyét a társadalomban. Tragédiája emlékezésem szerint 1934-ben történt, szabadulása tehát valószínűleg arra az időre esett, amidőn a világtörténelem tragikus eseményei mind fenyegetőbben tornyosultak hazánk egén is. Visszatérve a fiatalkorúak fegyházában töltött és már elmondott délelőtt kis történetére, volt e beszélgetésemnek egy kedves záróakkordja. Azzal fejeztem be, hogy bátorítottam őket, kérdezzenek bármit. Ha tudok, szívesen felelek a kérdéseikre. És ekkor szólalt meg a kis cigánygyerek a sor szélén: 106


– Téssíík már mondani, íírík mán a dinnye? A szemében egy kis villanást láttam, mintha valahol az Alföldön, a faluszélén egy nagy görögdinnyébe temetkezett volna. E délelőtt emléke kitörölhetetlenül élt, és él bennem továbbra is. Kedves Olvasóm! Szeretnék itt néhány szó erejéig megállni és elgondolkozni, milyen gyilkossá válik a szeretetlenség, a szeretet hiánya, a lelki kivetettség, a felelőtlen csipkelődés, a meggondolatlan gúnyolódás, amelyet a bírói ítélet is hangsúlyoz. Ebben az anyagyilkosságban felelős mindenki, aki ezt a gyermeket e lelki meghasonlásba sodorta, aki mind mélyebbre taszította az egyedüllét és kiszolgáltatottság örvényében. Felelős mindenki, aki segíthetett volna és elmulasztotta azt, mert nemcsak a hibás cselekedetekért vagyunk felelősek, de az elmulasztott jótetteknek is van romboló hatásuk. Felelősek vagyunk a környezetünkért. Ezért nyitott szemmel és figyelő szívvel kell a mindennapok környezetében élnünk, mert sohasem tudhatjuk, mikor nyúl felénk valaki, akin akár egyetlen jó, bátorító szóval, akár az együttérzés mégoly kis szeretetfoszlányával talán akkorát segítünk, hogy túljut az élet legnagyobb buktatóján. Találkoztál-e már – kedves Olvasóm – ilyen segítségre szorulóval és volt-e hozzá egy bíztató szavad? Megfogtad-e segítségért nyúló kezét? Ha nem, ugye törekszel erre a jövőben? Szeretném hinni, hogy így lesz! Egyetemi éveim alatt, a 25. Szent Imre Cserkészcsapat tisztjeként, a Hunyadi raj tiszti feladatait ellátva az öregcserkészcsapat több értékes feladatának ellátásában is részt vettem. Így részt vettem az Országos Társadalombiztosító Intézet által szervezett tanonctáborok tábortüzein, ahol cserkész szellemű megbeszéléseket tartottunk, különösen magyarságismereti, közjogi, történelmi vagy általános kulturális témakörökben. Az öregcserkész-csapatokban vállalt tevékenységet igen jelentős mértékben segítette a Fiatal Magyarság Szövetség, amely a férficserkészet legfelső intézményeként működött. A Fiatal Magyarság – emlékezésem szerint – 1934-ben alakult Teleki Pál, Magyarország főcserkészének szellemi, erkölcsi irányítása mellett. Sorai teljesen nyitottak voltak. Mindazokat a cserkészférfiakat tömörítette, akik a magyar cserkészet legfőbb célkitűzését, az „emberebb ember és magyarabb magyar” életeszmény megvalósítását a magyar közéletben, a saját hivatásuk körében terjeszteni kívánták, akik a tíz cserkésztörvény morális rendjét egész életükben megdönthetetlen princípiumnak vallották, és mindezért nemcsak fokozott önnevelést, de az e szerinti életet is választották. Teljes szolidaritást vállaltak a magyar parasztsággal és a munkássággal. Az osztálynélküli 107


magyar társadalom valláserkölcsi alapú felépítésén kívántak hivatásszerűen munkálkodni. Vallották a magyar nemzet teljes szellemi, lelki egységét, a magyar kultúra oszthatatlanságát, amely a trianoni határok közé szorított magyarságot, valamint az e határok által elszakított magyarokat egyetlen egésszé forrasztja. Azonosulni kívántak a magyarság valamenynyi megoldásra váró sorskérdésével. Foglalkoztak mindezek legalaposabb megismerésével és keresték azokat a módokat, amelyek révén a megoldásban – annak előkészítésében – részt vehetnek. A Fiatal Magyarság Szövetségének én is tagja voltam. Az ott kapott indíttatás vezetett az utolsó egyetemi évemben egy egész életemen át engem elkísért nagy élményhez. Emlékezésem szerint 1937 márciusát írtuk. A hónap elején, valamelyik este a Fiatal Magyarság klubhelységében, az egykori Vámház alagsorában előadást hallgattunk a magyar társadalom szociális átalakításának legfontosabb feladatairól, és utána arról beszélgettünk, hogyan tudnánk a sok számbavételén túl közvetlenül és eredményesen cselekedni. Ugyanezekben a napokban nemzeti tragédia súlyosságával fenyegetett a Sajó áradása. A magyar vízügyi szolgálat minden erejét megfeszítve védekezett a folyó eddig soha nem tapasztalt vízáradata ellen. A Sajó mentén fekvő számos község pusztulásával fenyegető ár emelkedését és a vele párhuzamos hatalmas védekezési erőfeszítések küzdelmének eredményét az egész ország szinte lélegzetetállítóan figyelte. Ekkor történt az a példa nélküli eset, hogy midőn a Sajó gátját már a maximálisig emelték és erősítették homokzsákokkal és minden ismert eszközzel, de a víz már a védelem koronáját sárrá változtatta. A leginkább veszélyeztetett helyen a víz magának utat tört, az ott őrködő fiatal leventegyerek, egy 16 éves hős belefeküdt a már-már áttörő víz útjába, és a saját testével tartotta viszsza a pusztítás jeges árját, megmentve ezzel számos falu életét és mindennapi kenyerét. A Fiatal Magyarság késő éjjelbe húzódott estéjén erről is szó esett. Éjfél lehetett, amidőn haza indultunk. Emlékszem, ekkor is szakadt az eső. Két barátommal iparkodtam át a hídon. Mindvégig az árvíz tragédiáját tárgyaltuk, egészen a Gellért térig. Itt nekivágtam a Gellért-hegynek, de a gondolat nem hagyott nyugodni. Két dolog járt az eszemben. Másnap tartottuk az egyetem márciusi ünnepélyét, és ezen én tartottam a diákság részéről az ünnepi beszédet. A mondanivalóm terv szerinti lényege az volt, hogy a márciusi ifjakról akkor emlékezhetünk meg a legméltóbban, ha ezt a szavak mellett közérdekű cselekedetekkel erősítjük meg. 108


Ehhez példákat és gondolatokat akartam adni. És íme, a legaktuálisabb, leginkább mozgósító akkor, azon az éjszakán annak lehetősége volt, hogy a végső erejéhez ért vízügyi szervek, a honvédség és a leventék árvízmentési csapataihoz csatlakozzanak az egyetemi és főiskolai hallgatók önkéntes osztagai. Úgy éreztem, szinte szétfeszíti az agyamat a gondolat, a tett, a feladat. Már tudtam, hogy reggel első dolgom lesz az egyetem dékánjától a toborzáshoz, valamint a jelentkezők számára átmeneti vizsgahalasztáshoz engedélyt kérni. A szándékot tett követte. A dékán az engedélyt megadta. Én az ünnepi megemlékezést egyúttal árvízvédelmi toborzó felhívásként mondottam el. Az ünnepély után azonnal megalakítottuk a toborzó irodát. Kapcsolatba léptünk valamennyi budapesti egyetem diákszervezetével és diákotthonával. És megtörtént életem egyik legszebb, legemlékezetesebb élménye: két nap alatt 1200 egyetemi és főiskolai hallgató jelentkezett önként, feltétel és minden ellenszolgáltatási igény nélkül az árvízmentési munkákra. Kérésemre az Újpesti Bőrgyár az első osztag részére azonnal ingyen bakancsot ajánlott fel. Az indulás órájában érkezett az illetékes főispán, mint árvízvédelmi kormánybiztos távirata: minthogy az ár emelkedése megállt, várjunk az indulással. Így végül is – a közvetlen veszély megállt, majd fokozatosan csökkent – nem indultunk el. Nem rajtunk, készségünkön múlt, hogy csupán a szándék, a közösségért önkéntesen vállalat szolgálat lelki öröme és emléke maradt meg valamennyiünkben. De újra bebizonyosodott, hogy a magyar ifjúság lelkében él a tett, él a magyarság közös sorsáért mindig áldozatkész elszántság: a márciusi gondolat nem halt el, él a mindenkori ifjú nemzedék szellemében, akaratában és készségében. Kedves Olvasóm! Ugye, Te is így látod? Ugye, Te is így gondolod? És ha Te is akkor lettél volna fiatal, a mi korunkban, és ha Te hozzád is elért volna a hívó szó, Te is közénk áltál volna? Hiszem, akarom hinni, hogy igen! 1937 márciusáról, tavaszáról szólva, egy másik emlék is átfut a gondolataimon: az egyetemi zsidóverések. Mélységesen elszomorító esetek ezek. Az akkor mind erősebb szélső jobboldali politikai agitáció – elsősorban a nemzetiszocialista (hitlerista) német szellemi penetráció hatására – hullámszerűen megmozgatta az egyetemen kívüli, felelőtlen elemeket (mai, rossz magyarságú szóval „lumpeneket” vagy huligánokat), akik csoportokba verődve betörtek az egyetemek épületeibe, ott zsidó származású diákokat üldözőbe vettek, folyosók végében, lépcsőházakban 109


bekerítve őket, összeverték, fenyegették, az épületekből elűzték őket. Ilyen atrocitások majd valamennyi egyetemen megtörténtek. A zsidó származású egyetemi hallgatók legnagyobb arányszáma éppen a mi egyetemünkön, tehát a Közgazdasági Egyetemen, vonzotta ezeket az utcáról betörő huligáncsoportokat. Viszont éppen a mi egyetemünk diáksága volt a leghatározottabb az ilyen embertelenségek kivédésében. Amidőn egy-egy ilyen verekedési hullám elindult, megbeszéltük a veszélyeztetett diákokkal, hogy néhány napig ne látogassák az épületet, ugyanakkor az egyetem kapujába kapuőrséget szerveztünk, amely védte a bejáratot a betolakodókkal szemben. Az én diákidőmben emlékezésem szerint csupán két esetben történt, hogy az épület kapuját a túlerőben lévő huligánok be tudták szakítani, és verekedés támadt az épületben. Az egyetemi éveimre emlékezve, említenem kell a szórakozásainkat is. Itt elsősorban azokra a zenés, táncos estékre gondolok, amelyek annak idején az oly kedves, szép és kulturált szórakozás alkalmai és szinterei voltak. Talán azzal kell kezdenem, hogy ezek az estek, vagy szórakozási alkalmak minden esetben zártkörűek voltak. Legtöbb esetben személyes meghívóhoz kötöttek, amelyeken csak a rendező ifjúsági szervezethez és azok baráti köréhez tartozók vehettek részt. A rendező intézmény és a rendező gárda erkölcsi tekintélye biztosította, hogy a szórakozó társaság kulturáltan, emelkedett szellemben tölthesse az együttlét idejét. A január első napjaiban rendezett Ciszter-teákon és Piarista-teákon – amelyeket az egykori ciszterci és piarista gimnáziumok volt diákjai rendeztek – azok a fiatal leányok vettek részt, akik egy esztendő múlva lettek elsőbálosok. A középiskolát végzett, immár felnőtt, 18 éves, elsőbálos leányok a Jogászbálon mutatkoztak be. Ezt követték aztán a szokásos nagy bálok, amelyek közül csupán néhányat említenék: a Medikus bál, a Katolikus bál, a Margitszigeti Atlétikai Club bálja, a Vitézi bál stb. A bálokat először a nyitó párok magyar tánca, majd a keringőt táncoló párok tánca nyitotta meg. A legnagyobb népszerűségnek a jelmezbálok örvendtek. Ezek közül is általában a műegyetemi hallgatók Atlétikai Klubja által rendezett jelmezbál tűnt ki. Nekem legalábbis ez volt a legkedvesebb. Még most is emlékszem, milyen büszkén voltam egy ilyenen egyiptomi fáraó, mégpedig oly sikeresen, hogy a legjobb ismerőseim, barátaim sem ismertek fel. A Műegyetemi hallgatók Atlétikai Klubja által rendezett egyik ilyen jelmezbál után – amelyet szokás szerint az egykori Hungária Szálló termeiben, a Duna-parton rendeztek – szokásom szerint, éjfél után 110


2 óra tájban mentem haza. Február hónap egy csendes éjszakáján frissen hullott hóban, az éjszaka jó levegőjét élvezve indultam haza. Néhány fokkal volt fagypont alatt. Alig tettem vagy kétszáz métert, amidőn a görögkeleti templom mellett haladva a járdán, a fal tövében valami sötét halmot pillantottam meg, amely az egyik pinceablak előtt, egy aknát takaró vasrácson feküdt. Melléje érve döbbenten láttam, hogy egy körülbelül 30 éves férfi fekszik ott, összekuporogva, hogy a pincéből feltételezhetően felfelé áradó, melegnek ugyan nem nevezhető, mégis enyhébb levegő érje. Nekem ez a látvány szavakkal el nem mondható döbbenetet okozott. A gazdasági világválság mélypontján voltunk. Munkanélküliség és nyomor terpeszkedett Magyarországon is. E szerencsétlen férfi is nyilván ennek volt áldozata. És akkor mély lelkiismeret-furdalást éreztem. Én és hány társam, barátom él családban, tanulhat az egyetemen, mehet jelmezbálba, – igaz, szerényen ugyan, de – szórakozhat. És ugyanakkor ki tudja, hány ezren vannak, akiknek mindez nem jutott. És hányan vannak, akik e társadalmi tragédiákról alig tudnak valamit, és nem döbbennek rá, hogy felelősek a jövőért, felelősek azért, hogy a jövőben senki se kényszerüljön a járdák aknarostélyain, pincék langyos leheletén melegedni. Mélyen elgondolkozva, töprengve ballagtam haza. Még most is, fél évszázaddal az eset után, szinte hallom a lépteim alatt ropogó havat, és újraélem a bennem akkor kavargott gondolatokat. Szinte égetően éreztem, hogy mindazért, amit én a családom révén a Gondviseléstől kaptam, szinte határtalan felelősséggel tartozom és a társadalmi igazság fejében, minden erőmtől telően, tovább kell adnom, át kell adnom a rászorulóknak. Úgy éreztem, mintha egy cserépkorsó lennék, amelyet millió darabra kell törnöm, és szét kell szórnom az emberek között. Ez az érzés, ez a gondolat az életemen át sokszor kísért és vágyként töltött el később is. Elmondanék még egy kis esetet, amely a maga nemében jelentéktelen, de bennem a nyoma sokáig megmaradt. Egyetemi éveim alatt történt, hogy a Gellért téren egyszer nem messze tőlem egy igen rosszul öltözött, nem nagy bizalmat gerjesztő, középkorú nő mellett egy nagyon szegényes külsejű fiúcskát pillantottam meg. A nő meglátott engem és a fiúcskát – ki úgy hét év körül lehetett – hozzám küldte. A kisfiú elém állt, és nagyon szelíd arccal kért, adjak neki kenyérre pénzt. A zsebemben akkor az apámtól kapott egész havi zsebpénz, egy ötpengős lapult. Egy pillanatra átfutott az agyamon a gondolat, vajon ez a nő nem azért koldultat egy ilyen szívszorító külsejű fiúval, hogy a pénzt italra költse? A gondolat csak egy pillanatra zavart meg, és odaadtam az ötpengőst azzal, hogy valóban 111


kenyérre adom, nehogy a pénzt valaki italra költse. A kisfiú elvette a pénzt, megköszönte, és a szeméből egy nagy könnycsepp csordult alá. Annyit mondott, hogy ígéri, kenyeret vesznek rajta. Odafutott az asszonyhoz, aki kézen fogta, és sietve eltűntek az emberek között. Hetekig, hónapokig rágott rajtam a gondolat, mi lehet a sorsa ennek a kisfiúnak? Igazságtalan voltam-e, amidőn a pénzt e kísérő szavakkal adtam neki? És vajon hány ilyen gyermek jár az utcákon, ténylegesen kenyérrevalót koldulva, vagy a szülők alkoholszomjának kiszolgáltatottan alázva meg magát? Ki felelős ezekért a szerencsétlen gyermekekért, és mit lehetne értük, az emberi jövőjük érdekében tenni? A válasz csak az volt mindig, cserépkorsó-embernek lenni és millió darabra törve, szétszóródni közöttük. Kedves Olvasóm! Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, milyen nagyon súlyos dolgokról van itt szó. A szavaim bizonyára elégtelenek ahhoz, hogy úgy adják vissza a szándékomat, ahogyan azt szeretném. Mégis felteszem a kérdést, gondoltál-e már arra, hogy esetleg benned is él – talán rejtetten – az a mély, emberi vágy, hogy kitárt szívvel, Te is cserépkorsó-emberré válj, hogy a szívedben élő szeretetet szétszórd a rászoruló emberek között. Nem tudom, hányan olvassák majd ezeket a sorokat, és hány olvasóm döbben rá majd arra, hogy ő is szeretetet sugárzó emberré kell váljon. Hátha Te is ezek közé tartozol. Csodálatos dolog lenne, ha az emberek világító, sugárzó egyéniségekké válnának! Ehhez nem kell pénz, vagyon, szerencse, csupán akarat. Kíséreld meg Te is! Meglátod, milyen belső melegség árasztja majd el az egész lelkedet. Akarj akarni, és akarj sugározni, jót, szépet, emberiességet. Az emlékek sorában tallózva, eszembe jut három nyár, amely különösen sok, kedves élménnyel gazdagított. Egyetemi éveim alatt történt, hogy a Külügyminisztérium egy jó ismerős fiatal dolgozója révén, Vilmos öcsémmel együtt meghívást kaptunk egy amerikai kultúrintézménytől, legyünk a vendégeik nyáron Ausztriában, a tiroli Ötztalban, ahol egy hónapon át számos amerikai egyetemi turistacsoport találkozik. Több nagy amerikai egyetem tanárai és diákjai alkottak 15-20 fős turistacsoportokat, amelyek Európa különféle kikötőjében szálltak partra, előre elrendezett útvonalakon beutazták az egyes európai országokat, közben valamennyien átutaztak Ausztrián, az említett Ötztalban két hétre megálltak, majd ugyanígy továbbutaztak, és a végén Európa egy másik kikötőjében szálltak hajóra, hogy hazatérjenek. Ötztalban, annak festői központjában, Ötzben két hetet töltve európai egyetemi tanárok előadásait hallgatták Európa történelméről, kultúrájáról, irodalomról, zenéről, művészetről. Volt ennek az amerikai 112


szervezetnek Ötzben egy igen kiváló, osztrák művészekből álló vonósnégyese, egy kitűnő zenei rendezője professzor Stöhr személyében, és alkalmanként két neves osztrák énekesnője. Az előadások délelőtt voltak, minden délután pedig házi hangverseny szórakoztatta őket. Több európai országból egyetemi hallgatókat hívtak meg, akik jól beszéltek angolul, kulturális felkészültségük jól egészítette ki az előadások és zenekultúra általuk megkívánt szintjét. Ez utóbbiak sorába tartoztunk mi is, az öcsémmel. Az első esztendőben ketten voltunk, később már csak egyedül tudtam menni. Az európai fiatalok jelentették az amerikai diákokkal fenntartott európai kapcsolatot. Természetes, hogy e gyönyörű hegyi tájon nagyszerű hegyi túrák, a szomszédos meleg vizű tengerszemben csodálatos strandolások tarkították a három nyár élménysorát. Esténként az egyik szállodában népi ének- és tánccsoportok szórakoztatták az amerikai diákok és tanárok együttesét. Az utolsó nyáron az egyik ilyen, igen népes diákcsoport vezetését én vettem át, és vezettem őket először Magyarországra, majd ismét Prágába, Drezdába és Berlinbe, hogy végül Settinben hajóra szálljanak. Az utolsó egyetemi évem tavaszán, 1937 májusában kérvényt nyújtottam be az Országos Ösztöndíjtanácshoz, hogy ösztöndíjat kaphassak Franciaországban, lehetőleg egy teljes esztendőre, társadalompolitikai témakörben. Kérelmemet elutasították. Indoklás szerint túl fiatal vagyok, és még nincs tudományos munkám. Ez tényleg így volt igaz. Én azonban úgy gondoltam, hogy éppen a franciaországi, majd egy év múlva az angliai tanulmányutam tapasztalatai, kutatásai adják majd meg a tudományos munkám alapjait. Terveim szerint egyetemi karrierre készülök fel. Egyetemi éveim alatt lényegében kétféle ösztöndíjat lehette Franciaországba megpályázni. Első helyen állt az igen tekintélyes magyar állami ösztöndíj, amit különösen filológus tematikájú pályázóknak adtak. Ez lehetőséget biztosított a franciaországi teljes ellátásra, az egyetemi költségekre, kultúréletre, sőt Franciaország és gyarmatain való tanulmányutak vállalására is. Második helyen lehetett a francia állam ösztöndíjáért folyamodni, amely fele volt a magyar államinak. Ez utóbbit gyakran adták fél esztendőre is. Ennek esetében ugyancsak előnyben részesültek a nyelvszakos tanárok. 113


Az Országos Ösztöndíjtanácshoz kellett valamennyi kérvényt benyújtani. Ez a szerv választotta ki azokat a pályázókat is, akiknek a francia állam ösztöndíj megadását javasolta a budapesti francia követnek. A követ hozzátette a saját javaslatát, és így juttatta el a kérvényeket az illetékes francia minisztériumhoz. Ez utóbbi azután véglegesen döntött. Az ösztöndíjkérelmek benyújtásától a francia minisztérium döntéséig, májustól augusztusig tartott az idő. Amidőn megkaptam az Ösztöndíjtanács elutasító döntését, írtam egy francia nyelvű kérvényt, amelyben a francia állami ösztöndíj egy esztendős elnyeréséért folyamodtam. Tettem mellé egy francia nyelvű életrajzot, a magam tanulmányi tervét és egy referenciajegyzéket mindazon magyar és külföldi neves személyek nevével, akik személyemről tájékoztatást tudnak adni. Ezután sötét ruhát öltöttem, és becsengettem a francia követség kapuján. A kapus beengedett. Kérdésére közöltem vele, hogy szeretnék ösztöndíj ügyben a követ úr elé kerülni. Felvezetett egy váróterembe, leültetett, és bekopogott a követ szobájába. Néhány perc múlva nyílt az ajtó, és a követ máris hívott, kész fogadni. Átadtam a magammal hozott iratokat. Kértem, nézze át azokat. Figyelmesen átolvasott mindent, majd közel fél órát elbeszélgetett velem a franciaországi tervezett munkámról. Rendkívül megtisztelő volt minden szava és az az előzékenység, amellyel fogadott. A végén annyit mondott, fel fogja terjeszteni a kérelmemet, és a nyár folyamán ad értesítést az eredményről. Minden olyan simán, egyszerűen, világosan ment, hogy szinte alig volt hihető. Remélni kezdtem. Vége lett az egyetemi félévnek. Jött a nyár és az utolsó meghívásom a már elmondott amerikai egyetemi diáktalálkozóra. Amikor azok egy csoportját európai útjuk utolsó előtti állomásán, Berlinben városnézésre vezettem, kaptam meg itthonról az értesítést, hogy első helyen kaptam meg a francia állam ösztöndíját. Hazatérve felkerestem a francia követet, hogy megköszönjem a szíves segítségét. Ő örömének kifejezése mellett annyit mondott, hogy azért kaptam meg mindenki előtt, mert szerinte fontos, hogy a társadalompolitikai érdeklődésű magyar fiatalok ne mind a hitleri Németországba menjenek tanulni, hanem az én általam is kívánt programmal a francia társadalmi megújhodás útkeresését és eredményeit ismerjék meg. Ha az én munkámmal meg lesznek elégedve, ugyanilyen tematikával minden esztendőben mehet majd magyar kutató Franciaországba. Annyit kér viszont, hogy tanulmányaimról, főleg azok eredményeiről az év végén adjak neki is írásbeli tájékoztatást. 114


Ugye, igaza volt egykoron az apámnak: nincsen lehetetlenség, csak tehetetlenség van? 1937 őszén már csupán a doktori szigorlatom volt hátra. Október végére ezen is túlesve, november közepén elindulhattam Párizsba, franciaországi tanulmányutamra. Az előzetes levélváltás alapján, a párizsi egyetemi város japán diákházában kaptam szállást. Az egyetemi város (la Cité Universitaire) Párizs XIV. kerületében, a Boulevard Jourdan mentén, az Orleans-i kapu közvetlen közelében feküdt. Nem tévesztendő össze a Quartier Latin, tehát a latin negyed nevű városrésszel, ahol az egyetemi oktatás intézményeinek zöme volt. Az egyetemi város a francia főváros egy egészen sajátságos, igazgatásilag is elkülönített része volt, amelynek kerítésfalai között – tudomásom szerint – mintegy 20 ország egyetemi diákotthona állt, továbbá egy központi diákpalota két hatalmas, önkiszolgáló étteremmel, kávézóval, közel ezerfős színházteremmel, uszodával, bál- és kultúrteremmel stb. Ez a hatalmas diákbirodalom kiterjedése durva becsléssel körülbelül akkora volt, mint Budapesten a Várnegyed. Az országok diákotthonai gyönyörű, gondozott parkban, laza elrendezésben álltak, és esetenként már messziről is látható szépségükkel jellemezték az építtető nemzetek sajátos építési stílusát. Minthogy én a japán diákházba költöztem, természetes, hogy környezetem japán volt. Japán diákok között éltem, megismertem az ő mindennapos szokásaikat, magatartásukat, közösségi életüket és gondolkodásmódjukat. Szobám az épület legfelső emeletén, a tetőtérben feküdt. Tágas, világos helység volt, egyszerű, minden különösebb dísz nélküli, de igen barátságos, hideg-meleg folyóvizes mosdóval, beépített szekrénnyel; puritán, rugó nélküli fekhelyét vékony ágybetét takarta, fiókkal az ágynemű részére. Egy asztal, két szék és papírkosár volt a berendezés további tartozéka. Az épületben csend honolt. Szigorú rend és önkéntes fegyelem jellemezte minden lakóját. Rajtam kívül csupán egy francia diák volt még, aki tehát nem japán volt. A többiek mind, mintegy negyvenen japánok voltak. A földszinten egy hatalmas ünneplőterem volt, japán növényekkel díszítve, automata lemezjátszó nagyszerű hanglemez-gyűjteményével. Ugyanott társalkodó és társasjátékterem állt a diákok rendelkezésére. Az alagsorban a reggelizőhelyiség volt. Az egész épület modern japán művészeti alkotásokkal volt dekorálva. Ideális környezet ez a komoly tanulásra. Itt laktam hát, november közepétől egészen a következő év júniusának derekáig, amikor is – otthoni katonai behívásom miatt szükséges megjelenésem okából – haza kellett térnem. 115


Tanulmányi tervemet, illetve érdeklődési körömet a következő körülmények határozták meg: a francia közélet abban az időben meglehetősen polarizálódott, a népfrontkormány volt hatalmon. Ezért a szociálpolitika állt a közélet központjában. Az ország kitűnő Munka Törvénykönyvével rendelkezett. Évről évre meredeken csökkent a népesség születési arányszáma, ezért komor szavú riadók hangoztak el a napi sajtóban és az irodalomban, féltve a francia nemzet fennmaradását és szaporodását. Ezért erőteljes családvédelmi rendszert vezettek be, amely mintaképül szolgálhatott – többek között – nekünk, magyaroknak is. E rendszerükkel egyúttal védekezni akartak a hitleri Németország mind dinamikusabb, mind agresszívabb nacionalista világpolitikája ellen. Ugyanezek a társadalmi és politikai körülmények álltak a társadalmi szervezkedések új irányai mögött is. Valamennyi a nemzet erkölcsi-szellemi megújhodásának jelszavával indult, erősödött és törekedett a francia nemzetet maga mögé állítani. Ezeknek a viszonyoknak felismerése vezetett, amikor a francia állami ösztöndíjért folyamodtam. Olyan európai távlatú társadalompolitikai tanulmányi lehetőségeket véltem mindezekben találni, amelyek Magyarországon is hasznosíthatók lennének. Ezekről esett szó a francia követnél tett – engem rendkívül megtisztelő – kihallgatásom alatt. Indulásom előtt még egy látogatást tartottam fontosnak. Nevezetesen felkerestem a francia követség kulturális attaséját és kértem, adjon nekem néhány tanácsot, kik legyenek azok az egyetemi tanárok, akiket odakint személyesen próbáljak felkeresni, továbbá hogy tőle ajánló sorokat kapjak egy-két ilyen neves tanárhoz. Az attasé lekötelező szívélyességgel fogadott, miden tanáccsal és ajánló sorokkal is ellátott, amelyeknek Párizsban igen nagy hasznát vehettem. 1937. november közepén érkeztem Párizsba. Minden, minden szinten olajozottan ment. A japán házban már várt a szobám. Az egyetemi város polgára lettem. A francia követ, M. Maugras szíves tanácsai és a kultúrattasé útmutatatásai szerint rendre jelentkeztem az én érdeklődésemnek megfelelő professzoroknál és intézményeknél. A Sorbonne Egyetem, továbbá az École Libre des Sciences Politiques et Sociales, (a Politikai és Társadalomtudományi Szabad Egyetem), valamint az Institut Carnegie pour la Paix (a Carnegie Békeintézet) előadásait hallgattam. Jártam a szélsőjobbtól a szélsőbalig minden olyan szervezet előadásaira, mozgalmi gyűléseikre, amelyek a francia társadalmi megújhodás szolgálatát tűzték ki célul. Belépőt szereztem a francia Parlament 116


karzatára, és ott a szociális törvényhozási tárgyalásokat végighallgattam. Esténként részletekben menően foglalkoztam a Munka Törvénykönyvével és a már említett családvédelmi rendszer rendelkezéseivel. A Carnegy Intézetben örömmel és büszkeséggel értesültem, hogy professzorom, Teleki Pál milyen nagy tekintélynek örvend a soraikban. Ugyanakkor megdöbbentett, milyen következetesen és mekkora sikerrel dolgozik a román propaganda Magyarország ellen. Magyarország társadalmi viszonyai sajnos bő teret engedtek az országunk tekintélye ellen irányuló, rosszindulatú, igen sokszor teljesen koholt vádaskodásnak. Így például, amidőn az egyik legnagyobb tekintélyű tudósnál, Siegfried professzornál tettem látogatást, ő meglehetősen hűvösen fogadott és azt mondotta, Magyarországnak addig nem lesz igazi nemzetközi megbecsülése, amíg olyan viszonyok uralkodnak nálunk, mint amilyenekről ő igen megbízható forrásokból értesült. Így például nálunk olyan feudális szellem uralkodik, „hogyha Eszterházy herceg lovaskocsin végighajt egy falun, a parasztok letérdelnek előtte az út porába”. Én mindent megtettem, hogy e vád valótlanságáról meggyőzzem, de nem hitt nekem. Hivatkozott a magyar földbirtokviszonyokra, a XX. században teljesen elavultnak tekintett társadalmi tagoltságra, a valóban demokratikus politikai államrend hiányára, a történelmi arisztokrácia, a polgári értelmiség, az ipari munkásság és a parasztság szerinti társadalmi – kasztszerű – tagoltságunkra. Ez utóbbiakat bizony tagadni nem lehetett. Bélyegként virított rajtunk minden ilyen megállapítás. A Párizsban tanuló, főleg ösztöndíjas diákok találkozási helye a Magyar Tanulmányi Központ volt, kitűnő könyvtárral, előzékeny vezetőséggel. A párizsi magyar diákság azonban nemcsak ösztöndíjasokból állt. Voltak ott olyanok is, akik saját költségen, adott esetben igen szerény otthoni környezetből származóan, vagy a szerencsétlen hazai politikai viszonyok okából emigránsokként kint élő magyar diákok. Voltak az erdélyi, illetőleg szlovákiai magyarságot képviselő, igen kitűnő tehetségű, nagyszerű fiatalok, akik szinte emberfeletti terheket vállaltak, csakhogy Párizsban, az európai kultúra egykori csúcspontján képezhessék magukat. A Párizsban élő-tanuló külföldi diákok anyanemzetük szerint csoportosulva, több folklór tánccsoportot alkottak, és a népi táncestélyeken való közös részvétellel építették, terjesztették a népek közötti megértés és barátság kapcsolatait. Nekünk is volt ilyen tánccsoportunk, amelynek szereplésein időközönként én is résztvettem. Ebben azonban különösen azok a magyar fiatalok szerepeltek, akik szívük mélyén hordták 117


a magyarságot és saját erőből éltek, tanultak Párizsban. E magyar népi tánccsoport – emlékezésem szerint – kapcsolódott a Párizsi Magyar Házhoz, amely a Franciaországban, de különösen a Párizsban élő, dolgozó magyar munkásság otthona volt. Igen sokat jelentett a Párizsban tanuló fiatalok számára a francia társadalomba való bekapcsolódás lehetősége. Ezt szolgáltatta egy nemzetközi diákklub, névszerint a Rapprochement International des Jeunes, röviden RIJ (ejtsd: rizs). E klubnak bármely nemzet fia tagja lehetett, ideértve a franciákat is. Itt igen kedves, kulturált környezetben köthettek ismeretséget a világ bármely tájáról idesereglett diákok, támogatást kapva a francia kulturális élet legkülönfélébb intézményeivel való kapcsolatfelvételre. Ez a diákklub összeköttetésben állt a Poste Parisien nevű francia rádióállomással, és gondoskodott olyan rádióadásokról, amelyeket e klub külföldi tagjai, saját országuk fiatalságának helyzetéről, szellemi törekvéseiről tartottak. Így nekem is alkalmam nyílt e rádióban a magyar ifjúságról előadást tartani. A RIJ alkalmankint közös színházlátogatásokat szervezett. Egy ilyenen én is részvettem. Egészen különös emlékem fűződik ehhez az estéhez, ezért elmondom. Együtt indultunk, hogy színházba menjünk. 1938. március közepe volt, igen feszült nemzetközi helyzetben. A Plutus című görög drámát adták. A szünetben a színház igazgatója a függöny elé lépett, és döbbent arccal közölte a közönséggel, hogy a németek elözönlötték Ausztriát. A nézőtéren moraj futott át. Mindenki tudta, történelmi órákat élünk. Voltak, akik felálltak, és hazamentek. Az előadás sokáig tartott. Az én utolsó földalatti vonatom már elment. Ezért autóbusszal iparkodtam a Porte d’Orleans felé, ahonnét már csak mintegy 1000 lépés volt az egyetemi város kapuja. E rövid gyalogos szakasz közepén egy diákkávéház állt, ez előtt kellett elmennem. Már messziről hallatszott e kávéházból a bekapcsolt rádió, egy közismert német, harsogó, brutális szónoki hang. Beléptem. Körben, némán és döbbenten ültek az odavetődött diákok, osztrákok, csehszlovákok, lengyelek, amerikai és ki tudja, mely más nemzet fiai. A rádióból bömbölt a Bécset elözönlő német csapatok haditettét őrjöngve ünneplő szónok hangja. Azt hiszem, Seyss-Inquart, az osztrák Gauleiter, Hitler helytartója volt. A RIJ francia tagjaival igen jó barátságba kerültem. Kapcsolatunk révén sikerült érdeklődésüket Magyarország iránt felkelteni. Egy 118


alkalommal a klub körében megismételtem a magyar ifjúságról tartott rádióelőadásomat. Ekkor felvetődött, jó lenne egy olyan ifjúsági szervezetet létrehozni, amelynek mind Franciaországban, mind pedig Magyarországon meglenne a maga központja. A szándékot tett követte. Megalakítottuk a Jeune France – Jeune Hongrie nevű ifjúsági szervezetet (magyar fordításban körülbelül a következő lehetne: Fiatal Lelkü Franciaország – Fiatal Lelkü Magyarország). Célja Franciaországban, a fiatalság köreiben az európai gondolat jegyében Magyarországot, a magyar kultúrát, történelmet ismertetni, míg Magyarországon ugyanez történnék francia vonatkozásban. Ezzel kívántuk részben e két ország egymással szimpatizáló ifjúságát egymáshoz közelebb hozni, részben a Magyarországon mindinkább egyoldalú német hitlerista szellemi penetrációt ellensúlyozni. A Franciaországban megalakult frakció elnöki posztjára az egyik neves francia képviselőt kívántuk felkérni, akiről tudtuk, hogy a közép-európai népekkel való együttműködés meggyőződéses híve. A hazatérésem után megalakítandó magyar frakció elnöki posztjára két jelöltünk volt: Bajcsy Zsilinszky Endre és Teleki Pál. A francia–magyar diákkapcsolatok ilyen módon való fejlesztésének gondolatát Párizsból megírtam apámnak, aki az egyetemen Teleki Pál tanártársa volt. Apám közvetítette Telekinek a gondolatot, aki teljes mértékben helyeselte azt. Olyannyira, hogy midőn a franciaországi tanulmányutamról hazatértem és a Jeune France – Jeune Hongrie francia frakciójának első magyarországi útját megvalósítottuk, Teleki Pál, az akkori kultuszminiszter fogadta a csoportot, velük igen megtisztelő megbeszélést tartott és az elnökséget elvállalta. Kár, hogy a felgyorsult nemzetközi események ezt a szépen indult magyar–francia ifjúsági együttműködést is lehetetlenné tették. Visszatérve a franciaországi egy esztendős tanulmányutamra, szeretnék egy nagyon kedves, színes eseménysorra gondolni. Úgy február körül lehetett, amidőn tervezgetni kezdtem, hogy tavasszal keresek valamilyen megoldást arra, hogy Franciaországot immáron Párizson kívül is megismerjem, tehát vidékre is utazhassam. Pénzem egyelőre erre nem volt. Ekkor történt, hogy felkerestem egy neves egyetemi tanárt, akinek címét a budapesti francia kultúrattasétól kaptam, és akinek szólóan még egy névjegyet is adott. Le Carpantier professzor a Katolikus Egyetem tanára volt. Rendkívül szívélyesen fogadott és meghívott egy kedves családi estélyre, amelyet egyetemi hallgató gyermekei részére adott, és amelyre több francia fiatal is hivatalos volt. 119


Ezen az estélyen azután szóba került, hogy ez az együtt lévő kedves társaság az Actio Catholica szervezésében egy nagy szabadtéri előadásra készül, méghozzá Lourdes-ban, Franciaország dél-nyugati határa mentén, a Pireneusok lábánál. Egy középkori misztériumdráma alakjában előadják Franciaország történetét, a nagy francia szentek életével. A szereplők az Actio Catholica tagjai sorába tartozó egyetemi hallgatók és iparmunkások, fiatalok lesznek. Minthogy még két szereplő helye nem volt betöltve, meghívtak, legyek én az egyik eljátszója. Így lettem amatőr színész Franciaországban. Egy Limoge városából származó, tájszólással beszélő kanonokot kellett játszanom, aki kegyetlen ellensége volt az orléans-i szűznek, tehát Szent Johannának. Szegény Szent Johanna, én ítéltem boszorkányként halálra. Őszinte szívvel sajnáltam, de hát mi mást tehettem? Pedig oly szimpatikus, ifjú román hölgy volt Szent Johanna! Igazán nem tehettem róla. A próbák lefutottak, és közelgett május első napjaiban az előadás. Az egész színészgárda gyorsvonattal, II. osztályon, hálókocsival kívánt Lourdes-ba utazni. Én előre elkértem az utazás így kiszámított viteldíját, és külön mentem le a személyvonat IV. osztályán, nappal. Így nappal, a vonattal lassan haladva, a francia táj rengeteg szépségét élvezhettem. Sőt közben két helyen megszakítottam az utat, és megtekintettem Poitiers, Bordeaux, Bayonne, Biarritz, Hendays városok sok szép történelmi emlékét. Megálltam az iruni nemzetközi híd franciaföldi lábánál, és szomorú szívvel néztem át a határfolyón a túlpartra, ahol spanyol földön dúlt a polgárháború és ott feketéllett egy porig égett középkori városka romvilága. Lourdes, a katolikus Egyház egyik legnagyobb zarándokhelye, a Pireneusok lábánál fekvő, igen festői város. Felette egy kis hegyen emelkedik egy középkori vár, amely szinte átinteget a lankásan emelkedő hegyvidék tövében büszkén álló, egymás fölött három templomot rejtő bazilika épületének. Az alsó, legnagyobb templom – maga a bazilika – előtt hatalmas teraszszerű tér, majd néhány lépcsővel lejjebb tárul ki a zarándokok tömegeinek gyülekező, felsorakozó tere. Ezt az egész együttest két oldalról egy árkádok által tartott, menedékes, bástyaszerű zarándokút szegélyezi és fogja össze. A bazilika előtti gyülekező téren egyszerre 25 000 zarándok foglalhat ülőhelyet. Gigantikus méretek, gigantikus látvány. És mindez nem csak üres külsőség, építészeti remek, de élő valóság. E téren valóban 25 000 zarándok gyűlt össze, amidőn mi a bazilika előtti teraszon, jelképes néhány díszlet előtt, előadtuk Franciaország történetét a nagy szentek életében. A teraszszínpadon számos mikrofon, a teret 120


szegélyezőn pedig megannyi megafon biztosította a hangosítást, így a látvány mellett a szavakat is valamennyi néző tisztán érthette. Ez a nap életemnek ismét egy igen emlékezetes élményévé vált. Maga az előadás minden zavar nélkül, szép sikerrel folyt le. A színpad terén történteket a bazilika nyitott kapuján át kihallatszó orgonazene festette alá. Az előadást, amely számos színből állt, egy történelmi processzió előzte meg. Az előadás sorrendjében, tehát a történelmi időrendjében, orgonaszó mellett felvonultunk, mintegy keretbe foglalva magát a történelmet. Ekkor velem egy kis zavaró epizód zajlott le, amely majdnem bajt okozott. Mosolyt fakasztó, kedves kis esemény, amelyet derűt remélve mesélek el. Azzal kell kezdenem, hogy e színészi megjelenésem idején, meglehetősen magas, de ugyancsak sovány fiatalember voltam. A sovány szó még csak nem is sejteti akkori vékony formámat. Minthogy pedig szegény orléans-i szűz perében én voltam a legsúlyosabb személyiség, soványságomat valahogyan el kellett tüntetnem. Földig érő, lila talárt viseltem, fehér hermelin gallérral. Parókám kopasz koponyatetőt és körötte szerzetesi hajkoronát varázsolt a valóság helyébe. Soványságom palástolására és testi tekintélyem gyarapítására a főrendező azt kívánta, tömjem ki valahogyan a hasam és mellkasom táját. Mindez alig fél órával a kezdés előtt történt. Mi mást tehettem, minthogy a hátizsákomat megtömtem minden velem levő alsó és felső fehérneművel, pizsamával, egyéb miegymással. Az így kitömött hátizsákot ugyanis nem a hátamra, hanem előre, a hasam felé fordítva vettem fel. Rá a lila talárt és a hermelin gallért. Büszke voltam az ötletemre és a külsőmre. Indulásra vártunk a játéktér mellett, egy kis színfal árnyékában, de a nézők által belátott területen. Megszólalt az orgona és Szent Remigiusz egy hatalmas pásztorbottal a kezében már indult is, lassú, méltóságteljes lépésekkel. Ekkor kétségbeesett arccal rohan hozzám a főrendező: az Istenért, azonnal szedjem ki a hasam felét, mert a legelső sorokban vagy tíz püspök ül, külsőmhöz erősen hasonló termettel, és meg fognak sértődni, célzásnak veszik az én csodálatos megjelenésemet. Mi mást lehetett tenni, mint kapkodva kigombolni – de már menet közben – a talárom gombjait és egy-két diszkrét fehérneműdarabot kihúzkodni, ami a közönség szomszédos soraiban harsány nevetést keltett. Egy jótét lélek vállalkozott e relikviák megőrzésére, amíg a szereplésen túl leszek. Alig tudtam a történeti menetben – szerepemhez mért – kellő komolyságot megőrizni. Ez volt az első – majdnem bajt okozó – epizódom. Volt azonban még egy második is. Folyt az előadás, és közeledett a mi jelenetünk. 121


Jelenésre várva, az egyik kis színfal mögött ültem egy padon, várva a végszóra, hogy a mellettem ülő Orleans-i Szűzzel bevonuljak a tragikus bírói tárgyalásra. Megint alig volt már néhány másodperc, amidőn a főrendező gondterhelt arccal odaosont, és azt mondta, hogy a nézőtéren nagyon komor a hangulat, túl sok a tragédia, ezért a tárgyalás során tegyek valami humorosat, hogy kissé felvidítsam a tragikus légkört. Humor a vészbírósági tárgyaláson, de szövegmódosítás nélkül? Hirtelen az jutott eszembe, hogy kissé gügyének fogom magam tenni, és tárgyalás közben a kopasz koponyámon legyet fogok fogni. És máris kipróbáltam. A legyet jelképesen megfogtam, de szegény Orleans-i Szűzet olyan nevetőgörcs fogta el, hogy kétségbeejtő volt. Csak annyit tudott mondani, hogy az Istenért, nehogy a színpadon ilyet tegyek, mert őbelőle kirobban a nevetés. És máris következett a végszó. Még mindig erősen palástolt, kínzó nevetőgörccsel kellett indulnunk fel a színpadra. Alig mertünk a vészterhes szópárbaj alatt egymásra nézni. A főrendezői utasítás szerint nekem a vita hevében fel kell ugranom, és előre hajolva, erőszakosan vádolni a szerencsétlent, hogy ő valóban boszorkány. És e miatt megint majdnem zavar történt. A próbákon ugyanis csupán testi valómban ugrottam talpra, és vitatkoztam az ifjú szenttel. Másként történt ez azonban, a nyakamban, a hasam elé kötött hátizsákkal. Arra ugyanis nem gondoltam, hogy ha majd előre kell hajolnom, a hátizsákom előrelóg majd. Egy-két hajlongás és kényszerű haslengés által kiváltott közönségmosoly döbbentett rá a felfedezésre, hogy a hátizsákot nemcsak magam elé kellett volna akasztanom, de lengés ellen biztosítanom is kellett volna. A hasamhoz kellett volna kötni. Így minden ilyen további mozdulatkor már – kellő ügyességgel – fogtam a hasamat, és kellő sikert értem el. Az előadásunknak szép sikere volt. Meghívást kaptunk ezután Párizsba, hogy a város egyik legnagyobb előadótermében is előadjuk, nevezetesen a Salle Pleyel-ben. Majd ez után ott is sikerünk lévén, a társaság meghívást kapott Kanadába, ahová én már nem tudtam elkísérni őket, mert időközben az nemzetközi feszültség ezt lehetetlenné tette. Nekem a katonai behívóm miatt haza kellett jönnöm. Azonban a szereplésemmel keresett és megtakarított pénzemmel még sikerült Franciaország néhány felejthetetlenül szép táját bejárni, így a Loire völgyét, Bretagne-t, a Szent Mihály-hegyet, a francia Riviérát és a többi régi várost. Franciaországi országjárásomat természetesen mindig úgy irányítottam, hogy a szép látnivalók mellett a tanulmányi terveimnek megfelelő 122


tájékozódást is végezni tudjam. Így például Marseille-ben kíváncsi voltam, hogyan oldja meg a helyi városi igazgatás Franciaország egyik legnagyobb kikötőjének modernizálását. Ezért felkerestem a város polgármesterét és kértem, ne tekintse diákvoltomat, hanem segítsen ezt az igen érdekes és bennem felvetődött közgazdasági kérdést megválaszolni. A polgármester rendkívül szívélyesen fogadott, érdeklődött ösztöndíjas tanulmányaim iránt, majd elővette a város- és a kikötőfejlesztés terveit, különösen azok közgazdasági fejezeteit, és tömören ismertette azokat. Végül ezeknek tömör összefoglalását, tartalmazó tervismertetését emlékül adta. Olyan műről van szó, amelyet a város tanácsi testülete számára nyomtattak, és amelyből volt kellő fölös példánya. Őszintén szólva, engem is meglepett, hogyan volt e fontos szerepet betöltő polgármesternek közel egy egész óra ideje és türelme, hogy velem így foglalkozzék. Meg is kérdeztem a végén, nem voltam-e terhére, nem voltam-e túl szerénytelen. A válasza szintén érdekes volt. E szerint „ha a francia kormány az én személyemet méltónak találta arra, hogy egy egész esztendei ösztöndíjat adjon, akkor ő a francia kultúrpolitika érdekének tartotta, hogy velem így foglalkozzék, mert ezzel én hazatérve, hirdetni fogom a francia kultúra határokon túl is példát mutató értékét.” Hogy ez mennyire így volt, és nem elszigetelt jelenség volt ez, azt egy másik kis élménnyel tudom bizonyítani. Amidőn országjáró utamon Monte Carlóba jutottam, érdekelt a híres játékkaszinó is. Mondanom sem kell, hogy nem az ottani szerencsejátékok érdekeltek, hanem az épületen belüli légkör és maga az élet. Ezért egy merész elhatározással és a marseille-i tapasztalat alapján beléptem a kapun. Egyenesen a portáshoz mentem, bemutatkoztam, odaadtam névjegyemet, és kértem, jelentsen be a kaszinó igazgatójának. A postás igent mondott, és a névjegyemmel bejelentett. Néhány perc és nyílt az ajtó. Egy magas, igen elegáns úr lépett elém. Bemutatkoztunk kölcsönösen. Ő volt a kaszinó igazgatója. Elmondtam, hogy a francia kormány ösztöndíjasa vagyok, ismerkedem a francia tájakkal, élettel, társadalmi szervezkedéssel, szociálpolitikával. Mint nemzetközi érdekességet, a Kaszinót is szeretném megismerni. Kértem, adjon engedélyt annak megtekintésére, mégpedig anélkül, hogy ezért az előírt belépti díjat meg kelljen fizetnem. Az igazgató rendkívül előzékenyen azt válaszolta, hogy ilyen engedélyt nem ad, de személyesen fog végigvezetni, és akkor semmit nem kell fizetnem. És valóban, végigvezetett a termeken, sőt még az akkor szünetelt híres Operaházat is megmutatta. Jó félórát töltött velem, majd további sok sikert kívánva szárnyaimra bocsátott. 123


Kísért a gondolat, hogy franciaországi ösztöndíjas életemről még sok eseményt mondjak el, de végül is, most nem ez az írásom célja. Legyen hát elég röviden összefoglalni társadalompolitikai tanulmányaim és tájékozódásom leglényegesebb eredményeit. A megismert és tanulmányozott mozgalmak közül kiemelkedett a Jeunesse Ouvriere (röviden JOC, ejtsd: zsok) munkája. Magyarra fordított címe: Keresztény Munkásifjúság. Tevékenységének fő célkitűzése: a valláserkölcsi elveknek minél alaposabb, minél tudatosabb elterjesztése, a fiatalság közösségépítő és cselekvőerejének kifejlesztésére, és mozgósítása a társadalom egyetemének javára, az emberi szolidaritás embertől emberig ható, mindennapos gyakoroltatása. A JOC rendkívül dinamikusan fejlődött szervezete ugyanakkor a keresztény hitéletet, a felebaráti szeretet mindennapos gyakoroltatása útján minél gyakorlatibbá, személyesen megéltebbé kívánta tenni. Táborához tömegesen jelentkeztek a társadalom jövőjéért tudatosan cselekedni akaró, 15–16 év körüli fiatalok, akiket szervezkedésükben fiatal, rendkívül lelkes, modern gondolkodású papok irányítottak. Ez az irányítás azonban arra is irányult, hogy a fiataloknak ez az új világa valóban a fiataloké legyen, és maradjon. Központjuk saját, igen kitűnő sajtóval rendelkezett. E sajtó munkatársai, riporterei ugyancsak 15–16 éves fiatalok voltak, telve érett értelmű, céltudatos akarással, telve küldetéstudattal, áldozatkészséggel, találékonysággal. Hangyaszorgalommal építették a maguk világát, amelyben minden cselekedet, minden eredmény, minden siker, de minden kudarc is az ő művük, az ő hitük gyümölcse volt. Az akaratukat naponta edző, személyekre bontott feladatok ellátásával, tehát tervszerűen épültek bele a maguk elveit hirdető elvek birodalmába. Munkájuk keretét egy igen érdekes rendszer alkotta. Minden városban utcák szerint tagozott hálózatot alkottak. Minden mozgalmi tag a lakása szerinti utcában kapott rövidre fogalmazott feladatot. Eszerint, az egész utcaért, vagy annak egy meghatározott részéért felelős volt. Köteles volt kellő tapintattal, ügyességgel és szolgálni akaró lélekkel felkutatni mindazokat, akik öregek, betegek, elhagyottak, veszély által fenyegetettek voltak, és valamilyen segítségre szorultak. Az utasítás rövid szövege így hangzott: „Nézz, láss és cselekedj.” Járjon tehát nyitott szemmel, vegye észre a segítségre szoruló embertársat, derítse fel, mivel tud segíteni. Ha ezt saját erőből is teheti, tegye hát meg, és ne másokat buzdítson erre. Ha viszont idegen erőt is be kell vonni, először kísérelje meg ezt az idegen erőt is mozgósítani. Ha olyan helyzetet talál, amely másoknak is tanulságul 124


szolgálhat, írja meg a szervezet lapjában, tehát szokja meg a közösség szolgálatát a nyilvánosság terén is. Munkájáért soha ne várjon köszönetet, vagy bárminemű ellenszolgátatást. A mozgalom ereje napról napra nagyszerűen növekedett. Mélyen elgondolkoztató, sőt megrendítő volt, ahogyan ezek a még gyermekkorúnak mondható, de felnőtt gondolkodású, nagyszerű fiatalok az önként vállalt társadalomépítő munkát végezték. Az általam megismert valamennyi társadalomszervező francia mozgalom közös célkitűzése volt – természetesen egyebek mellett – a társadalom erkölcsi megújhodása, a szolidaritás erősítése. Valamennyit rendkívül súlyosan érintette a mindinkább feszülő akkori nemzetközi helyzet, amely végül is a II. világháborúba torkollt. Ennek előszeleit már az én akkori kintlétem idején, 1939 tavaszán erősen érezni, tudni lehetett. Ennek érzékeltetésére érdekes emlékem él bennem. E tavaszi napokban megismerkedtem egy csehszlovákiai diákkal, aki szudétanémet volt, és természetesen a nagynémet gondolat lelkes híve. Vacsoraidőben gyakran találkoztunk az étteremben, vagy a metrón, hazafelé tartva. Ilyenkor mindig nagy lelkesedéssel beszélt a nemzetközi politikai helyzetről szerzett információiról. Tőle tudtam meg, hogy az országának nagykövetsége (Csehszlovákia volt az egyetlen „kishatalom”, amelynek Párizsban már akkor is nagykövetsége volt) minden hónapban rendszeresen összehívja, és minden lényeges nemzetközi eseményről alaposan tájékoztatja a csehszlovákiai diákokat. E tájékoztatás kiterjedt saját országuk bel- és külpolitikai helyzetére, külpolitikai törekvéseikre, továbbá ugyanígy a francia bel- és külpolitika helyzetére és törekvéseire. Országuk diáksága tehát mindig napra készen teljesen tájékozott volt, és magatartásával, sőt közreműködésével segített a nemzeti céljaik elérésében. Ezzel szemben minket, magyar diákokat a magyar követség egyetlen egyszer sem hívott össze, tájékoztatásunkról szó sem lehetett. Ez a szudétanémet diák már előre tudta a náci Németország rövidesen bekövetkező lépéseit, és azt is, mi várható egy-két hónap múlva. Ezeket az információkat én mindig megírtam apámnak, kérve, közölje azokat Teleki Pállal, hogy Magyarország a közeljövő alakulásaira kellő időben felkészülhessen. Apám leveleiből tudtam, hogy Teleki Pál e hírekkel a Külügyminisztériumhoz fordult, ahol mindezt naiv fantáziának minősítették. Nekem pedig a párizsi követségünkön azt tanácsolták, ne üssem bele az orromat olyan dolgokba, amelyekhez „nem értek”. Szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy hiába törekedtem a hazám 125


segítségre lenni. Végül is minden úgy történt, ahogy én azt előre jeleztem. Addigra azonban igen sok időt vesztettünk. Végül elérkezett 1938 júniusa. Otthon katonai behívót kaptam egy soron következő nyári gyakorlatra, és haza kellett térnem. Itthon aztán néhány hónap múlva sikerült a kinti tapasztalataim lényegéről több beszámolót írnom. Így a társadalmi szervezetek néhány vonatkozásáról és azok magyar szemmel való értékeléséről a Magyar Szemlében, a francia családvédelem rendszerének feltételezett magyarországi lehetőségeiről és számításairól pedig a Szociális Szemlében. Több évtized távlatából visszanézve egyetemi éveimre és különösen a franciaországi esztendőmre, akaratlanul is emlékembe tolul az ott megélt Karácsony ünnepe. Távol a családi otthontól valamennyien úgy éreztük, a magyar barátok együttese mégis elénk tudja varázsolni a szokott hazai karácsonyi hangulatot, és feléleszt sok gyermekkori érzelmet. Karácsony estéjén két kedves barát – mindketten erdélyiek – jött hozzám, az én japán otthonomba, hogy együtt legyünk a gyertyagyújtásnál: Középesy László, orvos Nagyváradról és Tóth Zoltán, a későbbi történész professzor. Másnap egy érdekes meghívásnak tettem eleget. Hivatalos voltam egy Párizsban működő nemzetközi egyetemi leánykollégium karácsonyi, ünnepi ebédjére. Itt valóban nemzetközi diáktársaság jött össze. Legalább húsz ország fiai, leányai a világ minden tájáról, ültek egy hatalmas asztal körül igen hangulatos együttesben. Mellettem egy neves, nagy műveltségű, fiatal szír tudós ült, aki nevezetes volt arról, hogy ismerője volt az ősi keleti okkult tudományoknak. A körülötte ülők sorra kérték, vizsgálja meg az írásukat és tenyerüket, és mondjon véleményt róluk. Először nagyon szerénykedett, de a sok kitartó unszolásnak végül engedett. Én is sorra kerültem. Hosszan vizsgálta a tenyeremet, majd az írásomat és utána szinte a legmélyebb gondolataimat is sorra elmondta. Tanácsokat is adott az életre. Egyebek mellett az volt rólam a véleménye, hogy energiát nem kímélve, túlságosan is sok dolog érdekel és foglalkoztat. Minthogy terveim megvalósítása sok nehézségbe fog ütközni, azt ajánlja, válasszam ki a nekem legértékesebbnek tűnő egyetlen gondolatot, tervet, és teljes erővel ennek megvalósítására tegyem fel az életemet. Ha ezt teszem, bizonyára célhoz érek. Ha nem, és továbbra is ennyi érdekel, ennyiféle ügyben törekszem teljes munkát végezni, bizonyára érdekes lesz az életem, de nem tudom az egyetlen maximumot elérni. Sokat gondolkodtam a tanácsán. Sokszor meg is kíséreltem azt megvalósítani. Mégis mindig visszacsúsztam a természetemből fakadó vágy 126


pályáira: színesen élni, kitartani az elvek mellett, megtenni mindent – ha kell – kerülőutakon is, de a nagy cél felé törekedve, észrevenni a minden nap szépségét, gazdagságát, örömét is. A történelem igazolt. Ha egyetlen út mellett kötök ki, és csak erre képzem ki magam, nem lettem volna képes a következő évtizedek viharait úgy átvészelni, amint az végül is sikerült. Még egyszer visszatérve ama emlékezetes párizsi karácsonyi ünnepi vacsorára, annak rituális programja tartogatott még egy érdekes élményt. Itt ugyanis az volt a szokás, hogy az ebéd végén, minden résztvevő az ülés sorrendjében fel kellett álljon, és néhány mondatban – először franciául, majd a saját nyelvén – országa nevében üdvözölnie kellett a jelenlévők által képviselt valamennyi országot, majd saját országának néhány mondatos történelmét is említve, saját családjának rövid történetét is be kellett mutatnia, még pedig azt, hogy a család hogyan vett részt hazájának boldogulásában. Érdekes véletlen lehetett, vagy érthető kis huncutság, hogy a jelenlevő néhány amerikai mind a Mayflower hajóval érkezett, az első amerikai telepesektől származtatta magát. Mindenki arra törekedett, hogy valami nagyon régi és neves ősöket nevezzen meg. Ezeken felbátorodva én a távoli rokonságra hivatkozva, nagyanyám nagynénjét, Ruttkayné Kossuth Lujzát és az ő bátyját, Kossuth Lajost mutattam be, amivel – nagy büszkeségemre – szép sikert arattam. Ilyen kis jelentéktelen apróságok annak idején nagy örömet tudtak az embernek szerezni. Az ország követeinek éreztük magunkat mindenütt. Hivatási, szakmai felkészülésem ezzel gyakorlatilag – legalábbis, ami a rendszeres, egyetemi keretekben végezhető munkát illeti – befejeződött. Szerettem volna még egy évet tanulmányaimnak szentelni és Angliába menni, de a történelem forgó kereke ezt nem tette lehetővé.

127


Fent: a Ford; balra lent: arckép, 1938; jobbra lent: Veszprém megyei falukép

128


VESZPRÉMI VÉGEKEN Kedves Olvasóm! Tapasztalatokban gazdag és élményekben dús franciaországi ösztöndíjas utamról 1938 nyarán hazatérve, majd a nyári katonai gyakorlatot is a hátam mögött tudva elkészítettem a tanulmányi beszámolót, majd utána egy – engem rendkívül erősen foglalkoztató – kérdés kimunkálásához láttam. Ki kívántam dolgozni azt a családvédelmi rendet, amely a francia mintát követve – reményeim szerint – alkalmas lehetne az ezirányú hazai igény kielégítésére. Minthogy pedig ez a rendszer a családok támogatását – egyéb szempontok mellett – lényegében a család gyereklétszáma alapján rendezi, és az ilyen alapon való osztályozás alapvetően határozza meg a szükséges pénzügyi szükségletet, először ki kellett dolgoznom egy olyan logikai műveletet, amely a rendelkezésre álló népszámlálási adatok alapján, kellő megbízhatósággal alkalmazható. Minthogy ez a logikai alapú számítási mód végül is helyesnek bizonyult, a teljes számítást is elvégeztem, majd a Szociális Szemlében teljes részletességgel közöltem. E számítások végzése idején, emlékezésem szerint 1938 júliusában apám, aki – mint ahogyan egy korábbi levelemben már említettem – az egyetemi tanári munkája mellett – mai szóval: társadalmi munkában, tehát minden ellenszolgáltatás nélkül –, az általa szervezett, alapított Országos Szociálpolitikai Intézet igazgatója is volt – egy napon a Belügyminisztérium szociálpolitikai főosztályán járt. Az Intézetében szervezett Munkásakadémia valamely aktuális ügyét kívánta elintézni. Amidőn eljárásának ügyét a főosztályt irányító Smialovszky miniszteri osztályvezetővel befejezte, és már csupán az aktuális szociálpolitikai ügyintézés néhány feladatáról beszélgettek, az osztályfőnök megemlítette, hogy a kormány elkészítette az Egri Norma ismertető anyagát, és azt két nap alatt franciára kellene fordítani, de senkit sem találnak, aki ezt a munkát elvállalná. Pedig a kormány az anyagot sürgősen a nyugati országokba kívánja küldeni, a magyarellenes propaganda részbeni ellensúlyozására. Apám ekkor megemlítette, hogy én néhány hete érkeztem haza az egy esztendős franciaországi ösztöndíjas utamról, a szaknyelvet ismerem, és biztosan elvállalom a munka határidőre való elkészítését. Az osztályfőnök 129


ezért az anyagot apám révén elküldte nekem, én pedig a fordítást valóban elkészítettem, majd személyesen kézbesítettem az osztályvezetőnek. Ez a látogatásom azután életutam indításához rendkívül lényeges lépésnek bizonyult. Mielőtt azonban erre rátérnék, elmondom, mit is tartalmazott az Egri Norma ismertetője. Magyarországon már az I. világháború befejezése óta megoldatlan volt a társadalom perifériájára szorult, feltétlen hatósági segítségre szoruló ínségesek és magatehetetlen szegények, elhagyatott öregek, nyomorban tengődők intézményes gondozása. A közületek éves költségvetésében volt ugyan szűkös fedezet az úgy nevezett „ínségmunka” támogatására és a szegénygondozásra, de mindezek ellátására hiányzott a megfelelő szervezet. Ezért Eger városa úgy határozott, hogy az ínségmunka és szegénygondozás céljára biztosított költségvetési összeget átadja a szegénygondozással amúgyis önkéntesen foglalkozó ferences rendnek, amelynek apácái aztán e szolgálatot hivatásszerűen szervezik és látják el. Fél évszázaddal ezelőtti viszonyokra és társadalmi szervezésügyekre visszagondolva, nem egyszer már a feledés homályába vesznek a részletek. Mégis néhány szó, gondolat villan a múlt kaleidoszkópjának lelki üvegén. Így vagyok az Egri Norma emlékeivel is. Úgy emlékszem, hogy a franciára fordítandó szöveg szerint, az egri ferences apácák – Eger várossal történt megállapodásuk szerint – a város határában egy olyan társas otthont létesítettek, amely a leginkább rászorulókat valóban otthonként fogadta be. Minden bentlakó kapott az otthonhoz tartozó nagy kertterületből egy kis konyhakertnek megfelelő területet, amelyet tetszése szerint művelhetett. Az itt termelt konyhakerti termelvényeket az otthon tőlük – saját közös konyhájuk részére – megvásárolta. Az otthon lakói nemcsak saját szobát, fűtést és emberi környezetet kaptak, hanem munkájukkal, terményeik értékesítésével újra embernek érezték magukat. A kert egy e célra elkerített részén baromfit, nyulat tarthattak. Közük volt az élethez, a munkához, a társas együttléthez. Szeretetet kaptak és emberséget, könyöradományok helyett nyugodtan gondolhattak a holnapra, és ha betegek voltak, volt, aki ellássa, gondozza őket. Ez volt tehát a Egri Norma. Úgy emlékszem, hogy ez a rendszer túl élte a II. világháborút és 1948-ig működött. A szerzetesrendnek megszüntetésével és az egyházellenes politika hatalomrajutásával ez a nagyon szerény, de nemes törekvés is a semmibe hullt. Nem volt országosnak nevezhető, még csak azt sem lehet mondani, hogy a szociálpolitika valamely alapfeladatát látta el. A Karitász csupán a társadalom azon minden időkben 130


jelentkező baján kívánt segíteni, amely az idős, magatehetetlen, létalap nélküli szegények intézményes felkarolását végzi. Tette ezt a legtöbbször szűkös anyagi források felhasználásával, de felebaráti szeretettel, hivatástudatból és közösségi felelősségből. És a háború után lett volna egy ilyen szervre, intézményre a legnagyobb szükség. De megszűnt, éppen amikor a háború kegyetlensége és Budapest ostroma rendkívül megnövelte a nyomorgó elesettek, magányos öregek, munkaképtelenné váltak és mindentől megfosztott kisemmizettek táborát. Kanyarodjunk ezek után vissza ahhoz az önmagában jelentéktelen esethez, hogy a fordítás szövegét felvittem a Belügyminisztérium szociálpolitikai főosztályára, Smialovszky miniszteri osztályvezetőnek, aki rendkívül megörült, és utána egy igen megtisztelő, hosszú – kettőnk közötti – beszélgetésre adott alkalmat. Részletesen érdeklődött az egyetemi tanulmányaimról, majd a franciaországi tapasztalataimról. Mai, rossz magyarságú szóval „lekáderezett”. Amidőn már mindent megbeszéltünk, egy egész életemre kiható javaslatot, vagy inkább munkaszerződési ajánlatot tett. Ezek szerint a kormány úgy döntött, hogy az ország valamenynyi vármegyéjébe szerződéses alapon, tehát korlátozott időtartamra, kiküld egy-egy társadalompolitikai szakembert, akik a hivatásos közigazgatáson kívül, csupán a miniszternek alárendelve kötelesek a megye valamennyi községét felkeresni, valamennyi községben társadalompolitikai vizsgálatot végezni. Különös tekintettel arra, milyen általános szociális és gazdasági helyzetben vannak a sokgyermekes mezőgazdasági munkáscsaládok, milyenek a helyi lakás- és kereseti viszonyok, milyen intézményes úton lehetne a jelentkező bajokon helyben segíteni, ehhez milyen kormányintézkedések szükségesek, hogyan ismeri fel és látja el a hivatásos közigazgatás a szociális feladatokat. A tapasztalatokat először a helyi illetékesekkel kell megbeszélni, majd a minisztériumnak jelentést és intézkedési javaslatot tenni. E kiküldötteket „vármegyei szociális tanácsadó” megnevezés illette meg. Joguk volt a közigazgatás minden ülésén, megbeszélésén részt venni, szükség esetén felszólalni és javaslatot tenni. Az osztályfőnök feltette a kérdést, nem lenne-e kedvem egy ilyen feladatot elvállalni. A felelősség nagy, de gyönyörű a cél. Meghatározott munkaidő nincs, csupán a lelkiismeret követése a szabály. Becsületes, őszinte, részrehajlás nélküli munkát követelnek. A munkának külön aktualitást adott az a körülmény, hogy az országban, immáron a városok iparnegyedén túl, már a vidékre is kiterjedt a szélsőjobboldali nyilas 131


agitáció, amely mind határozottabban vak kiszolgálója lett a hazánkban erőteljesen kifejlődő pángermán náci politikai aknamunkának. A nekem feltett kérdés oly nagy távlatokat nyitott, hogy szinte alig hihettem neki. Én, aki még csak most kezdeném a hivatásom szerinti munkát, és még csupán 25 éves vagyok, még nem szereztem magamnak becsületben megszolgált nevet, mélyen beleláthatok egy egész vármegye társadalompolitikai mélyeibe, sőt nemcsak szabad, de köteles is vagyok határozott véleményt alkotni, azt kinyilvánítani, valamint felelősséggel javaslatokat tenni. Úgy éreztem, a Gondviselés keze nyúlt felém. Már a középiskola utolsó éveiben, még inkább az egyetemi éveim alatt, végül Franciaországban, mindig arra vágytam, hogy a társadalompolitika töretlen utain dolgozhassam, és most mindezt szinte tálcán kínálják nekem. Természetes, hogy boldogan mondtam igent. Eszembejutott anyai nagyapám többször is hangoztatott meggyőződése: minden ember életében legalább egyszer megnyílik az élet hivatásszerű lehetősége, a kapu, amelyen át beléphet a boldogulás talán addig rejtett ösvényére. Csupán az a kérdés, felkészült-e az ember erre az alkalomra és felismerte-e azt, megragadja-e a lehetőséget. Ha ezt elmulasztja, talán soha többé nem adódik ilyen alkalom. Úgy gondoltam, előttem, íme most nyílt meg a lehetőség. Néhány nap múlva értesítést kaptam, hogy a vármegyei szociális tanácsadói munkára kiszemeltekkel Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter személyesen kíván találkozni, és nekik a megbízatást átadni. Természetes, hogy e találkozón pontosan megjelentem. Emlékezésem szerint tizenheten voltunk, majdnem valamennyien már nevet szerzett társadalompolitikai szakfolyóiratok lapjain szereplő írók, neves közgazdák, falukutatók. A megjelentek életkorát tekintve én az utolsó előtti helyen álltam, tehát majdnem a legfiatalabb voltam. A miniszter valamennyiünket egyenként fogadott. Erélyes, kemény szavakkal adott utasítást a feladat végrehajtására. Fel akarják mérni tárgyilagos, külső szakemberekkel, hogyan működik a szociális igazgatásügy, továbbá hol vannak azok a hibák, amelyeket a szélsőséges politikai agitáció az ország stabilitása ellen ki tud használni. A megbízatás egyelőre félévre szól, de ha eredményes lesz, szükség szerint meghosszabbítják. Az elosztásban Veszprém megyét kaptam, 176 községgel. Kezemben a szerződéssel, lelkesen nekiláttam a munkának. Az első napokon összegyűjtöttem, és táblázatosan feldolgoztam a megye minden községének minden rendelkezésre álló gazdasági, szociális adatát, viszonyát. Az előkészületi munkák eredményeivel felvértezve 132


jelentkeztem Veszprémben, dr. Mesterházy Ferenc főispánnál, majd a megyei igazgatás valamennyi vezető tisztviselőjénél. Megjelenésem érezhetően megdöbbenést váltott ki. A ki nem mondott kérdés valamennyiük szeméből olvashatóan körülbelül így hangzott: Ugyan mit keres itt ez a budapesti fiatalember, mit tudhat ez a megye közigazgatásáról, csak nem a miniszter kémeként akarja az orrát mindenbe beleütni? Minden támogatást megígértek, a hátam mögött viszont valami gyermeteg akarnokként, „fiacskám”-ként emlegettek. Nem csodálkoztam ezen, sőt természetesnek tartottam, hiszen ilyen megbízással még sohasem találkoztak, nem is beszélve az életkorom által is megkérdőjelezhető személyemről. Arról szó sem volt, hogy „szociális tanácsadó” néven emlegettek volna. Az ment a legmesszebb, aki titkár úrnak, vagy „horribile dictu” szociális titkár úrnak szólított. Gondoltam, vagy be tudom bizonyítani, hogy méltó vagyok a miniszter bizalmára és a megye becsülésére, és akkor mindegy, hogyan fogadnak és szólítanak, vagy alkalmatlan vagyok a feladatra. Ha méltónak bizonyulok, majd megváltozik a véleményük, és nem a cím, de a teljesítmény alapján válok valóban szociális tanácsadó úrrá. Az első hónapban semmibe sem szóltam bele, csupán gyűjtöttem a megfigyeléseket. Jártam a falvakat, szedtem össze az adatokat. Minden utamat előzetesen megterveztem, a főispánnak bejelentettem, vele az előkészítést megtárgyaltam, majd az utak végén minden észrevételemet részletesen elmondottam. A főispán szemében hamarosan titkár úrrá léptem elő, és a harmadik hónapban, a megyegyűlésen már szociális tanácsadó úrként mutatott be. Büszke voltam, az első csatát megnyertem. Ettől kezdve a főispán többször fordult hozzám azzal a kéréssel, derítsek fel neki olyan szociális viszonyokkal is terhes körülményeket, amelyeket ő politikai okokból közvetlenül nem tud jól áttekinteni, megismerni. Kitűnő munkatársi viszonyt sikerült kiépíteni a főispánnal való kapcsolaton kívül a megye főjegyzőjével, dr. Kenessey Zoltánnal, továbbá dr. Papp Sándor árvaszéki elnökkel, dr. Belák vármegyei tiszti főorvossal és nagyszerű helyettesével, dr. Heidecker Nándorral, valamint a gazdasági főfelügyelővel. Kölcsönösen segítettük egymást mindazon ügyben, amelynek minél eredményesebb megoldásán én valamilyen módon, külső segítséget tudtam nyújtani. Engem ugyanis semmiféle kapcsolat, kötelezettség nem terhelt, a megyei autonómián kívül álltam, a munkámba senki sem szólhatott bele. Ez kétségtelenül lényegesen növelte a felelősségemet, de szabadabbá is tett a véleményalkotás és főleg a véleménynyilvánítás terén. 133


Jártam a falvakat. Szociális katasztert fektettem fel minden falu részletes feldolgozásával. Minthogy faluról falura mentem, ez sok közlekedéssel, bizony gyakori gyaloglással, sok fáradsággal is járt. A Bakony hava télen sokszor nehezítette a munkámat. Ezért mind inkább bizonyítva láttam, hogy a 176 község feldolgozásával csak akkor tudok belátható időben elkészülni, ha szerzek olyan személyautót, amely télen-nyáron biztosan eljuttat a kívánt célhoz, még a legrosszabb földutakon is. Ehhez természetesen elsősorban pénz kellett. Szigorú takarékosságot kezdtem, fizetésem és közlekedési pénzem volt rá a fedezet. Ki kellett azonban egészítenem. Ennek egyik forrásaként télen át nem fűtöttem, és a fűtési pénzt is „tőkésítettem”. Tavaszra együtt volt a legszükségesebb összeg. Kezdtem autó után nézni. Úgy döntöttem, előbb leteszem a vezetői vizsgát, majd addig keresek valamilyen használt vagy elfogadható árú és teljesítőképességű kocsit, amíg csak valóban megfelelőt nem találok. Szándékom fokozatosan a Ford kocsik felé fordult. Közben teltek a hónapok, és elérkezett az 1939 augusztus hava. Mind sürgetőbb volt már a vétel. Közben a megbízatásomat, tehát a szerződésemet ismételten meghoszszabbították, a szabad mozgás szüksége napról napra nőtt. Egyszer aztán Budapesten, az utcán megtaláltam azt a kocsit, amely szemlátomást a célomnak megfelelő volt: egy angol rendszámú, erős Ford kocsi. Elhatároztam, ezt az autót veszem meg. Egy autó vétele önmagában jelentéktelen esemény, említésre sem méltó. Csupán azért térek ki rá, mert megszerzése meglehetősen szokatlan módon történt, és e mód megérdemli az említést. Bementem hát a parkoló kocsi melletti bérházba és megkérdeztem a házmestert, kié a kapu előtt álló Ford autó. Megnevezte az illetőt, egy bizonyos angol urat, aki a harmadik emeleti lakást bérli. Felmentem a megadott címre és becsengettem. Egy pipázó, negyven év körüli férfi nyitott ajtót. Angolul köszöntem, bemutatkoztam és közöltem, hogy a ház előtt álló autót meg kívánom venni. Nagyon meglepődött és tagadó választ adott. Esze ágában sincs a kocsiját eladni. Viszont autóalkatrészek importjával foglalkozik, és hajlandó nekem Angliából egy kisebb motorú Ford autót behozni. Hosszabb tárgyalás után megállapodtunk, hogy a rendelést feladja, és én az autót mintegy négy hét múlva átvehetem. Ez a tárgyalás 1939. augusztus közepe táján folyt köztünk. Azzal váltunk el egymástól, hogy ő mindent megtesz a rendelésem érdekében, én viszont azt tettem hozzá, hogy ha a megrendelt kocsi nem érkezik be, én az ő elutasítása ellenére is fenntartom a szándékomat, és megveszem a kocsiját. Reméltem, hogy a végén valami előre nem látható ok miatt 134


meggondolja magát. Ki nem mondottan arra gondoltam, hogy a nemzetközi helyzet napról napra romlik, hátha hirtelen el kell utaznia, és kocsit nem viszi magával. 1939. augusztus 28-án Németország és a Szovjetunió között létrejött nemzetközi szerződés lehetővé tette Németország számára, hogy két nap alatt katonailag rárontson Lengyelországra. Csapatai elözönlötték e szerencsétlen országot, amelynek Anglia védelmet ígért. „Elrepült a nagy kő, ki tudja, hol áll meg.” Elkezdődött a II. világháború. Az angol kormány az autókra kiviteli zárlatot rendelt el. Az én megrendelt autóm sem indulhatott el. Szeptember elején, egy este csöngettek a kapumon. Az én angol Ford-tulajdonosom állt a kapu előtt. Közölte velem, hogy a kocsiját hajlandó akár másnap nekem adni, az általam már említett áron. Az történt ugyanis, hogy az angol követet hazarendelték, akinek viszont egy hatalmas Ford kocsija volt, és azt igen olcsó áron eladta az én angolomnak. Alig néhány hét alatt tehát megvalósult a szándékom, amely születése pillanatában teljesen kilátástalannak tűnt. Én ebből ismét azt a tanulságot vontam le, hogy ha valamit nagyon akarunk, sohasem szabad az első akadálynál megtorpanni, és úgy kell eljárni, mintha legalább egy kis reménysugár világítana. Mindenkinek merem ajánlani ezt az axiómát. Most már kocsival tudtam járni a falvakat. Legalább kétszer annyit tudtam végezni, mint annak előtte. Igen messze vezetne, ha most annak elmondására törekednék, hogy e munkahelyemen, két esztendő alatt, mi mindennel találkoztam. E leveleim írásakor nem is ez volt a célom. E helyett inkább azt emelem ki, hogy a hivatásom gyakorlása során, adott esetben milyen megoldásra váró feladatok jelentkeztek, milyen akadályok keletkeztek, amelyeket le kellett győzni, milyen lehetőségek adódtak, amelyeket meg kellett ragadni. A megyét járva 1939. augusztus közepe táján elérkeztem a Balaton északi partja tájára, Pét, Fűzfő, Litér és a szomszédos községek határába. Ekkor – emlékezésem szerint – Litér külterületén egy valósággal megdöbbentő felfedezést tettem. Egy meglehetősen nagy, négyszögletes alakú, omladozó állapotban lévő, magányos lakóépületet találtam, amelynek udvarán megállva az emberi nyomor, elesettség, elhagyatottság, szenny vett körül. Minden helyiségben sok ember, főleg sok kisgyermek és lárma, piszok, bűz árulkodott arról, hogy itt valami nagy felelőtlenség tartja fogva az ide kényszerült, szerencsétlen, kiszolgáltatott családokat. Hogy hány család lakta ezeket a lehetetlen helységeket, és hogy hogyan 135


kerültek ide, azt ma öt évtized távlatából, már nem tudom megmondani. A nyomozásomra kapott legfontosabb válaszokra azonban jól emlékszem. Az épület maga egykoron állítólag egy bőrgyár volt, amely tönkrement, és helységeit most hajléktalan, sok gyermekes családok lakják. A kereső korúak részint Pétre, az ottani gyárba, részint Fűzfőre, a papírgyárba és a honvédség ipartelepére (főleg ez utóbbira) járnak. Megtudtam, hogy a honvédség folyamatban lévő korszerűsítését is szolgáló fűzfői ipartelep kiépítése során nem létesítettek munkás-lakótelepet, ellenben Békésből és Csongrádból számos – legtöbbször sokgyermekes – családot hoztak ide és a környékre, akik munkát kaptak ugyan, de lakást nem. Elképesztő volt a lakásínség. Nemcsak minden présház és pince volt tele elszomorító állapotban lévő, sokgyermekes magyar munkáscsaládokkal, de – döbbenetesen hangzik és mégis igaz – még a befedhető egykori trágyagödröket is kiadták a lakást keresőknek. Ez az állapot mintegy 20 kilométeres sugarú kör határáig terjedt. E nyomorúságos szükséglakások természetesen csak földutakon voltak megközelíthetőek, ősszel feneketlen sáron át, minden világítás, egészséges vízellátás, orvosi szolgáltatás nélkül. Volt, akinek hazafelé, éjjel oly mélyen süllyedt a csizmája a sárba, hogy onnét csak a lábát tudta kihúzni, a csizma a sárban fogva maradt. Rájött a fagy és csak hetek múltán tudta az egyetlen csizmáját kiszabadítani. Természetesen, hogy ilyen körülmények között rohamosan terjedt a tüdőbaj, a vérbaj, és a járványos megbetegedések előtt tág kapu nyílott. Terjedt a prostitúció, és mindezt kitűnően ki tudta használni a nyilas politikai agitáció. A tapasztalatokat azonnal jelentettem a főispánnak, aki – szavai szerint – tudott minderről, sőt minden rendelkezésére állott eszközzel oda kívánt hatni, hogy a fűzfői gyár építsen munkás-lakótelepet, de minden igyekezete és a gyárra kirótt pénzbeli büntetések mind eredménytelenek voltak. Olcsóbb volt a gyárnak a büntetéseket kifizetni, mint lakótelepet létesíteni. Ezért a főispán felkért, tegyek meg én is mindent, hogy ez a tarthatatlan állapot megszűnjön. Felkerestem a mindenben messzemenően segítő megyei illetékes vezetőket, Papp Sándor árvaszéki elnököt és Belák tiszti főorvost, Heidecker Nándor főorvos-helyettest. Velük alaposan, minden lehetőséget átbeszélve arra törekedtem, hogy ne csak a helyzet tarthatatlanságát fedjem fel, hanem azzal egy időben már a megvalósítást is elő tudjam készíteni. Ezért előbb Litér határában, a fűzfői és péti gyárak közelében, jól elérhető helyen kerestem és találtam egy ilyen lakótelepnek való teret, majd 136


felkerestem az akkor kitűnő eredménnyel működő, önkéntes munkaszolgálat parancsnokát, Szinay Béla altábornagyot és vele megállapodtam, hogy ha a lakótelep építése megindul, az előkészítő (szakképzettséget nem igénylő) munkák elvégzésére, odairányítja a munkatáborokat. Minden előkészület után részletes, teljes feltáró jelentést készítettem a belügyminiszter számára, kiegészítve azt az építés eddigi előkészületi cselekményeivel. Megállapításaimat törekedtem minden észszerű oldalról megvilágítani és alátámasztani, mégpedig különösen munkaerő-gazdálkodási, egészségügyi és egészségvédelmi, családvédelmi, oktatásügyi, rendészeti, bűnmegelőzési, honvédelmi szempontok szerint. Szeptember első napjai voltak, amidőn e javaslatomat a minisztérium szociálpolitikai főosztályán „sürgősségi” jelzéssel beadtam. Ragaszkodtam hozzá, hogy az ügy a legközelebbi minisztertanács elé kerüljön, és ott a lakótelep építéséről – esetleg a szükséges fedezet megteremtéséről is – döntés szülessék. Ezt az előrehaladó idő követelte meg, mert én azt akartam elérni, hogy a lakások a fagyok beálltáig elkészüljenek, és beköltözhetőkké váljanak. Nagy reménnyel vártam a következő heti minisztertanácsot, de a javaslatom nem szerepelt a napirendjén. Ugyanígy folyt le a rákövetkező heti is. Igen türelmetlen lettem, mert az üggyel szemben méltánytalannak tartottam ezt a halogató vagy elfektető eljárást. Ezért újra jelentkeztem a minisztériumban és igen határozottan léptem fel. Megbízatásomat teljesen üres, csupán látszatokra törekvő kormányintézkedésnek minősítettem, ha most, egy ilyen kirívó esetben nem foglalkoznak példát mutatóan az üggyel. Bejelentettem, hogy megbízatásomat csak akkor vállalom tovább, ha a javaslatomat a következő, tehát már a harmadik héten minden korlátozás, rövidítés, módosítás nélkül tárgyalják, és annak alapján pozitíve döntenek. Ha ez nem történik meg, lemondok a megbízatásomról, lemondásomat az ellenzéki sajtóban, írásban indokolom és a parlamentben, valamelyik ellenzéki képviselővel interpelláltatok. Fiatalságom teljes hevületével álltam a szavamat. És íme csoda történt. A következő minisztertanács elé vitték a javaslatomat, amelyet a minisztérium teljes egészében sokszorosíttatta, azt minden miniszter kézhez kapta, és a minisztertanács másfél millió pengőt szavazott meg a honvédelmi tárca keretében egy azonnal felépítendő munkáslakótelep megépítésére. A honvédelmi miniszter ugyanakkor egy levelet intézett hozzám megköszönve, hogy felhívtam a figyelmét a valóban tarthatatlan állapotokra, és felkért, hogy a telep megépítése során nyújtsak további segítséget. Ezt a levelet azonban sohasem kézbesítették 137


nekem. Csupán bizalmasan tájékoztattak róla. Azt is megtudtam, miért volt szükség a kétségkívül drasztikus fellépésemre. A velem bizalmasan, szóban közöltek szerint ugyanis a jelentésem egy olyan minisztériumi, meglehetősen magas állású tisztviselő kezébe került, akinek az apja a fűzfői gyárban az egyik vezető állást töltötte be. E miniszteri tisztviselő szolgálatot vélt tenni az apjának és a gyárnak, ha ez a feltáró irat nem jut a kormány tagjainak kezébe. Nyilván ugyanő volt, aki a nekem szóló levelet is visszatartotta. Lényeg az, hogy a lakótelep más helyen, mint ahol én javasoltam, de tudomásom szerint megépült. Nekem azonban nem volt alkalmam erről meggyőződni, abban részt venni, mert megbízatásom röviddel utána megszűnt. Életem mindenkori nagy büszkesége volt, hogy közéleti pályám elején, 27 éves koromban sikerült egy munkáslakótelep születését elősegíteni, és ezzel sok névtelen, sokgyermekes magyar embernek az életét szebbé, emberségesebbé tenni. Kedves Olvasóm! Most szeretnék egy pillanatra újra a szemedbe nézni, és megkérdezni, ugye érdemes volt az állásomat, a hivatásom szerint szép munkahelyemet egy ilyen nemes, tiszta cél érdekében kockára tenni? Vannak esetek az életben, amidőn mindent egyetlen lapra kell feltenni és kockáztatni. Akár siker, akár kudarc a vége, a becsületes helytállás mindenképpen elégtételt nyújt. A vármegyei szociális tanácsadói munkám két éves időszakának érdekesebb eseteiből egy újabbat szeretnék kiemelni, amely végül is néhány hónap múlva a megbízatásom megszűnéséhez vezetett. Abból kell kiindulnom, hogy az ország szociálpolitikájáért felsőfokon felelős Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter valóban őszintén, következetesen törekedett a társadalompolitikai igények intézményes megoldására, és ezeken belül a falusi szegénység családvédelmére és lakáspolitikájára is. E gondjaihoz keresett és talált segítőtársat, Pécs város polgármesterében, Esztergár Lajosban. Esztergár egy falusi lakásépítési tervet dolgozott ki, amelynek lényege volt, hogy az országnak lehetőleg minden erre rászoruló községében jelöljenek ki – lehetőleg községi építési területén belül, annak szélén – egy olyan utcasort, amelyen a sokgyermekes, lakásra szoruló földműves családok részére, típustervek szerint, családi lakóházat létesítenek. E házak egy vagy legfeljebb két világos, egészséges szobából, konyhából, kamrából állottak. Minden házhoz körülbelül 200 négyszögű kert tartozott. A családok megélhetéséhez, főleg az induláshoz bizonyos segítséget, hitelt kaphattak állatok (tehén, kecske, malacok stb.), gépek juttatása 138


útján. Az így lakáshoz juttatott családok azonban bizonyos törlesztésre voltak kötelezettek, és a kötelezettséget – főleg fiatal házasok esetén – gyermekáldás vállalásával is teljesíthették. Ezt a lakásépítési és kapcsolatos indulási segélyjuttatás országos ügyintézését egy – a Belügyminisztérium által szervezett – központ, név szerint az Országos Nép- és Családvédelmi Alap feladatává tették, Esztergár Lajos államtitkár vezetése mellett. Ennek tevékenysége a vármegyei szociális tanácsadói hálózat feladatkörét is felölelte, amely munka ellátására a tanácsadói testület egy részét kívánták igénybe venni. 1940 júniusában ezért egy főispáni értekezletet hívtak össze, amelyen valamennyi vármegye szociális tanácsadója beszámolót tartott. E beszámolók tulajdonképpen csak nagy vonásokban tudták az elvégzett és a végzendő munkálatokat átfogni, hiszen a beszámolóra csak rendkívül rövid idő állott rendelkezésre. A minisztérium sokkal inkább az ONCSA-tervvel kapcsolatosan kívánta a szociális tanácsadók véleményét hallani. E beszámolók sorában én is el kellett mondjam a legfontosabb tapasztalataimat, valamint az ONCSA-tervvel összefüggő véleményemet. Minthogy pedig ez az értekezlet a kierőszakolt munkáslakótelep ügyintézését követte, természetes, hogy erre is ki kívántam térni. Visszagondolva akkori szavaimra, most is emlékembe tolulnak a gondolataim, amelyek annak idején oly mélyen belém vésődtek. Emlékezésem szerint azt mondottam, hogy sajnálatos módon olyan szociálpolitikai tennivalókat mulasztottunk el, amelyeket pedig – kellő lelkiismeretesség mellett – el tudnánk végezni, eltűrünk sok nyomort, embertelen körülményeket, holott azok nem szükségszerűek. Hatalmas nemzeti erőfeszítéssel törekszünk modern hadsereget kifejleszteni, és ehhez a fegyverzet tökéletesítését tartjuk a legfontosabbnak, sőt majdnem egyedül fontosnak, és nem teszünk meg minden lehetségest a hadsereg lelkének, a magyar katonának szellemi, lelki, egészségi, családi, neveltetési és kulturális felemelése érdekében. Az állam törvényekkel, hatalmi eszközökkel, igen hatásos politikai megnyilatkozásokkal harcol a politikai szélsőségek előretörése ellen, küzd az idegen ideológia erőszakával, és nem gondol arra, hogy az elmulasztott szociálpolitikai intézkedésekkel, a megakadályozott értelmes és feltétlen kívánatos beavatkozásokkal éppen e szélsőségek malmára hajtja a vizet. Itt, e téren a főispánoknak rendkívül nagy a felelősségük, mert a megyékben ők képviselik az országos politikát. Sajnálatos, hogy éppen e téren tapasztalható sok hiba. Azt találtam mondani, hogy 139


mindazok, akik a szociális problémák megoldását halogatják, maguk felelősek a szélsőséges agitáció terjedésért. E szavaim a főispáni kar jelenlévő képviselőinek jó részéből hangos tiltakozást váltott ki. Az elnöklő Bonczos Miklós államtitkár arcán zavar futott át, de nem igazított helyre, hiszen jól tudta, hogy igazam van. Hiszen éppen ezért küldtek minket ki a megyékbe. Szavaimnak minden esetre az lett az eredménye, hogy engem a „fennálló rend ellen lázadónak” minősítettek. Ennek következményeként, bizalmasan megtudtam, hogy decemberben, tehát 3 hónap múlva nem hosszabbítják meg a megbízásomat. Volt az ONCSA-tárgyaláson elmondott hozzászólásomnak azonban még egy nehezményezett gondolata, amely ugyancsak méltatlankodást szült, de eltörpült a főispáni tiltakozások súlya mögött. Azt mondottam ugyanis, hogy igen helyesnek tartom, hogy a nagy nyomorban sínylődő, sok gyermekes, hajléktalan parasztcsaládoknak – az ONCSA- rendszer szerint – lakást és indulási hitelt adnak, de a rendszer csupán az indulás egyik lépése lehet. Ezek a családok ugyanis eddig olyan nyomorúságos körülmények között éltek, hogy gyermekeik majd valamennyi esetben már a TBC (tüdőbaj) fertőzését hordják magukban és terjesztik tovább. Ezért lehetőséget kell teremteni a fiatal házasulók intézményes – lehetőleg ugyanilyen – lakáshoz jutásához, hogy többé ne fertőzhessenek a jövendő gyermekeik a „morbus hungaricus”, a „magyar betegség” bacilusával. Nekünk a jövőt kell egyúttal építenünk, nemcsak a nyomort kell enyhítenünk. Ezt a megállapítást nem cáfolták ugyan, de burkolt támadásnak minősítették az ONCSA-terv ellen és az „álmodozó” jelzőt akasztották rám. Így lettem a „fennálló társadalmi rend ellen lázadó álmodozó”, nemkívánatos személlyé. Szeretnék egy másik érdekes és az én életemben később maghatározó következménnyel járt esetről is megemlékezni. Ekkor, 1940 júniusában a Bakony belsejében és annak északi lábánál, tehát már a Kisalföld peremén dolgoztam. Bársonyos és Kerékteleki községek voltak éppen soron. Mindkét községben, főleg azonban Kerékteleki kisközségben nagy szegénységben élő, sokgyermekes munkáscsaládokkal találkoztam. E községek múltját kutatva megtudtam, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a falu legszegényebb családjai is az általam tapasztaltnál lényegesen jobban éltek, pedig a homokos talaj akkor sem termett többet. Ami a különbség oka volt, az a helybeli kereseti viszonyok sajátos visszaesésében volt keresendő. Az történt ugyanis, hogy a községben egy igen ügyes 140


gyógynövénygyűjtő és -kereskedő tevékenykedett, aki az egész falu, illetve mindkét falu lakosságának munkát és bő keresetet biztosított, míg maga is jól meg nem szedte magát. Egyszer aztán itt hagyta a falut, és gyűjtött tőkéjével messze tájra, talán Bécsbe költözött. A két falu magára maradt, senki sem folytatta a gyógynövény-begyűjtés és termesztés munkáját. Ez a megállapítás az én számomra egy igen tanulságos találkozást és felismerést jelentett. Ebben a két községben semmi olyan helybeli lehetőséget nem találtam, amellyel e sokgyermekes családok helyzetén, intézményesen lehetett volna segíteni. Fel kellene tehát támasztani ezt a régi, jól bevált tevékenységet és a falut újra biztos keresethez juttatni. A községi főjegyzővel tárgyalva arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ennek érdekében lépéseket teszünk. Igen, de ennek előfeltétele, hogy kellő szakismerettel rendelkezzünk. Ezért belefeküdtem a gyógynövényismeret és -termesztés, valamint a begyűjtés és kereskedelem tanulmányozá-sába, sőt letettem az ehhez kötött állami vizsgát. Az elméleti tudást azonban nem tartottam kielégítőnek, ezért szándékomban állt valahol olyan területet bérelni vagy venni, ahol a gyakorlatban is kiképzem magam. Csak akkor láttam majd elérkezettnek az időt e tervem megvalósítására, amidőn már kockázat nélkül tudok az ilyen községeknek e téren tanácsot és segítséget nyújtani. Úgy gondoltam, e sajátos munkaszervezés csupán forgótőkét igényel, minden különös beruházási szükség nélkül. Ugyanakkor még a művelés alá nem vonható területek is hasznosíthatók, mint például az árokpartok, útmenti parlagok stb. És ki tudja, hány más község hasonló helyzetben lévő, sokgyermekes, szegény családján is tudok így segíteni. Azonnali terveimet egy ismételt katonai behívás szakította félbe. Észak-Erdély visszacsatolása következett. 1940. június vége lehetett. Losoncra kellett bevonulnom. Ekkor még nem tudtam, hogy hosszú hónapokig leszek katona, és hogy életem sok, igen szép, felejthetetlen élménnyel gazdagodik, de lesz szomorú emlékem is. Mindenkinek a lelke tele volt reménnyel, elszántsággal. Hittük, vártuk, hogy megnyíljanak Erdély kapui, hogy az erdélyi 2,5 millió magyar, közöttük a székelység újra szabaddá váljék. Engem, mint két erdélyi származású nagyapa unokáját, különös remény töltött el, hogy fel tudom keresni nagyszüleim szülőföldjét és őseim sírját. A katonai behívó a szokásnak megfelelő jelzéssel érkezett: SAS állt rajta nagybetűvel, ami annyit jelentett, mint „sürgősen, azonnal, soron kívül”. Azonnal abba kellett hagynom minden hivatali, hivatásbeli munkát és másnap Losoncon jelentkezni. 141


De talán helyesebb, ha az erdélyi bevonulás során gyűjtött tapasztalatokat, élményeket külön levélben mondom el. Összegezve a Veszprém vármegyében végzett munkám tapasztalatait, egész röviden annyit mondhatok, hogy e két év alatt legalább annyit tanultam tapasztalatból, a magyar társadalom bajairól, megoldásra váró feladatairól, a szervezési, igazgatási, társadalomnevelési, szociálpolitikai, társadalomépítési tennivalók szinte korlátlan terű összességéről, mint az egyetem négy éve alatt a könyvekből, tananyagból, előadásokból és vizsgákból. Beleéreztem a közösségért való felelősség nagyságába, súlyosságába és felemelő szépségébe. A nagyszülői házak, a szülői ház, majd a középiskola és az egyetem tanulmányi éveinek szinte megszámlálhatatlan, összehangzó tanítása, a Párizsban szerzett személyes tapasztalatok, a megélt tíz cserkésztörvény lélekbe égetődő parancsa, majd pedig életem első munkahelyének felelőssége teljes világossággal határozta meg egész életem hivatástudatát. A közösségért, a magyarság belső, szellemi, erkölcsi, öntudatbeli, szociális megerősödéséért, felemelkedéséért kell dolgoznom, és egy ezeket a célokat követő új, ifjú generáció neveléséért kell élnem. Nagyapám és apám példája buzdított: egyetemi pályára kell készülnöm. Az ország jövőjét döntően a magyar paraszti sors javításában láttam, mert a magyarság megújuló generációinak legbiztosabb forrását, a magyar szellemiség tiszta megőrzésének garanciáját a magyar parasztság ősi, romlatlan seregeiben véltem mindenkor megtalálni. Érdeklődésem ezért elsősorban a paraszti, tehát földmíves ifjúság európai, korszerű művelésének, nevelésének lehetőségei felé fordult. Kidolgoztam ennek egy magyar országos, sőt közép-európai lehetséges tervét. Reméltem, hogy ennek megvalósításával szárnyakat lehet adni a magyar jövőnek, lélekben, szellemben megújhodó magyar társadalomnak. Az egyetemi, tehát oktató és pedagógiai jövő gondolata azonban nem elégített ki. Arra is készültem tehát, hogy a magyar parasztság új sorai előtt megnyíló, európai szellemiség alapján, a magyar mezőgazdaság megújhodását, a gyakorlati politikai szervezés terén is segítem. Erős hivatástudat alakult ki bennem. Hittem, hogy nagy lelki erőt, kitartást, hitet követelő, személyes felelősséget ró rám az élet. Tudtam és akartam vállalni mindezt, hiszen szinte fáklyaként világított előttem Széchenyi Hitel című művének minden mondata, szelleme, amellyel még gimnazista koromban jegyeztem el magam.

142


Erre az álomra visszagondolva felrémlik előttem, ki tudja hány magyarban élt a múltban, és él bizonnyal a jelenben hasonló vágy: adni, árasztani magából minden tudást, szellemi erőt, értelmet, akaratot, és ebből ugyan hánynak adja meg az élet, hogy mindebből – akár csak egy szikrányit – meg is valósítson. Hány ember élete lobban el, hamvad el a történelem pusztító lángjaiban, igaz-e Vörösmarty döbbenetes kérdése: „az nem lehet, hogy ész, erő s oly szent akarat, hiába sorvadozzanak egy átoksúly alatt”. Ugyan eljön-e, vajon eljött-e már az idő, hogy a magyarság sorai újra éledjenek, a magyar történelem nehezen várt harmadik honfoglalása meginduljon? Az első honfoglalás megteremtette a magyarság európai lét és élettér alapjait, amelyet a kereszténység felvétele zárt le véglegesen. A második, a tatárjárás után, az ország pusztulását állította meg, és emelte a magyarságot ismét Európa történelmi szintjére. A két világháború tulajdonképpen a török világnak és korának pusztításaiból fakadt történelmi tragédiasor lezárását jelentette. Az azóta eltelt évtizedek erkölcsi, szellemi, gazdasági, politikai béklyói tovább sorvasztották a magyarság erőit. Íme, itt a harmadik honfoglalás valóban történelmi szüksége. Nincs magyar a határainkon belül és kívül, Európában és a tengeren túl, aki azt állíthatja, hogy nem felelős e remélt harmadik honfoglalás sikeréért. Mentséget lehet talán találni, de felmentést nem! Ugye, ezt vallod Te is, kedves Olvasóm? Ugye, Te is hiszel abban, hogy az elmúlt évtizedektől megtaposottan, talán lélekben megalázva, anyagiaktól megfosztottan, a mindennapi kenyér nyomasztó gondjaitól hajtva, de él még benned a szikra, a szellem, a lélek szikrája, amely világít, és másokban is szikrákat csihol? Ugye tudod, hogy Tereád is szüksége van szüksége van minden magyarnak, akármilyen szerény, talán névtelen tagja vagy az európai jövőt remélő, sokat szenvedett, veszélyben forgó magyarságnak?

143


Bal fent: Csíksomlyó, 1941; jobb fent: átkelés a folyón, 1941; lent: bevonulás Erdélybe

144


A FELVIDÉKTŐL ÉSZAK-ERDÉLYIG Kedves Olvasóm! Az előző levelemben 1938 nyarától 1940 őszéig terjedően emlékeztem meg az első munkahelyemen – és az azzal összefüggő eljárások során – megélt érdekes, tanulságos, jelentősebb eseményekről, azokról a gondolatokról, amelyek bennem akkor támadtak. Nem beszéltem azonban néhány olyan esetről, amelyek mindezekkel párhuzamosan, de függetlenül ezektől az akkori világtörténelem eseményei történtek. Ez volt ugyanis az a két esztendő, amely alatt megvalósulni látszott a magyarság valamennyi fiának két évtizedes vágya, hiszen ebben az időben nyíltak meg a trianoni szerződés államhatárai, és egymás után tértek vissza az anyaországhoz a tőlünk elszakított magyarság milliói: Felvidék, Kárpátalja, majd ÉszakErdély. Természetes, hogy ezek az események akkor szinte minden magyar embert, különösen azonban azokat a fiatalokat érintették, akik – mint jómagam is – Teleki Pál személyéhez közel álltak. Beszéltem már a Fiatal Magyarság Szövetség történetéről. Ez volt az a szervezet, amelynek tagjaként, majd pedig a Magyar Honvédség mozgósított soraiban én is ezeknek az eseményeknek névtelen szereplője lettem. A már elmondott vármegyei szociális tanácsadói munkám pontosan egybeesett e történeti idők sok reményt adó fejezeteivel. Külön kívántam azonban ezekre kitérni, hogy a gondolatok folyamatosságát meg ne zavarjam. Visszanyúlok ahhoz, hogy franciaországi tanulmányaim ösztöndíjas idejének vége felé, emlékezésem szerint 1938. június elején katonai behívót kaptam, és ezért haza kellett jönnöm. Európa forrásban volt. A német hitleri politika nagyhatalmi törekvései Csehszlovákia ellen irányultak. Célja a Szudétaföld elcsatolása és a Német Birodalomba való bekebelezése volt. A csehszlovák belső politikai stabilitás fellazításában Hitler Magyarországnak is szerepet szánt. 1938. augusztus 20.: Horthy Miklós látogatása a németországi Kielben. A németek erőszakolták, hogy támadjuk meg Csehszlovákiát. Mi ezt megtagadtuk. Teleki és a vezetése alatt álló tanszék tanárai és diákjai lázasan dolgoztak a felvidéki tárgyalás előkészítésén. Magyarország egy 145


emberként lázban égett, mi lesz a Felvidék egymillió magyarjával. Ebben az időben fordítottam a Belügyminisztérium számára az Egri Norma szövegét. Ekkor kaptam ajánlatot a vármegyei szociális tanácsadói feladat vállalására. 1938. szeptember 20. és 30. között: a godesbergi találkozás Hitler és Chamberlain, az angol miniszterelnök között. Majd a Müncheni Találkozó. Az egyezményben Csehszlovákia sorsa dőlt el, említés történt arról, hogy a csehszlovákiai magyarság ügyéről a csehek és magyarok közvetlenül tárgyaljanak. Ennek alapján október 9. és 12. közötti napokon Komáromban tárgyalások folytak a magyar és a szlovák kormány között. A magyar delegáció a komáromi híd mellett kikötött Stefánia sétahajót használta szállodaként, hogy éjszakára mindig magyar felségterületen, de közvetlenül a tárgyalás színhelye mellett lehessen, minden percet kihasználandó. A tárgyalások nem vezettek eredményre, mert a szlovák delegáció figyelme a mind zavarosabb magyar belpolitikai helyzetre irányult. Remélték, hogy nálunk napokon belül felborul a rend. A szélsőjobboldali politikai aknamunka ugyanis arra törekedett, hogy a hatalmon lévő Imrédy-kormány tehetetlenségét a belső stabilitás felforgatásával kihasználják, és a Felvidék visszacsatolását saját politikai győzelmükként könyvelhessék el. Az Imrédy kormány tagjai sorából több miniszter, illetve magas állami pozíciót betöltő személyiség játszott a szélsőjobb kezére, abban a reményben, hogy ha megbukik a kormány, a szélsőjobb által alakítandó, szerintük sokkal dinamikusabb és radikálisabb új kormányban ők is szerepelnek majd. Emellett remélték, hogy a szlovákokkal való tárgyalások akkor majd sikeresen lesznek befejezhetők, és a történelmi dicsőség az ő nevüket emeli majd magasba. Emlékezésem szerint a komáromi tárgyalások harmadik napján minisztertanács volt Budán, a Sándor-palotában. Budapesten az utcákon, főleg a Rákóczi út és a Nagykörút kereszteződésén röpcédulákat terjesztettek a szélsőjobb kormánylistáról, amelyben az aktív kormány több tagja is szerepelt. Ugyanezt a röpcédulát a villamosokon is terjesztették, különösen a nyilaskeresztes érzelmű villamoskalauzok révén. Emlékszem tisztán, borongós, hűvös, esős este volt. Ezen az estén, október 11-én vagy 14-én a Fiatal Magyarság Szövetség tagjai – lehettünk vagy negyvenen – valamint a Magyary Zoltán professzor tanszékének több kitűnő tagja, így dr. Kiss István adjunktus is, előadást hallgatni gyűltünk össze a szövetség klubhelységében, 146


a Semmelweis utca 1. alatt a pincében. Kovács Imre és Faragó Ede beszélt a magyar földkérdés elodázhatatlan feladatairól. Előtte azonban dr. Fodor Ferenc egyetemi tanár és Alföldy Alajos, a Fiatal Magyarság két vezetője nagy aggodalommal számolt be a Teleki Páltól származó aggasztó hírekről, nevezetesen, hogy a szlovák tárgyalódelegáció a magyar belpolitikai aknamunkán felbuzdulva nem hajlandó előrelépni. Erről folyik most a minisztertanácsi értekezlet. Valamennyien egységesek voltunk a földbirtokreform halaszthatatlan szükségességében, és a szélsőjobb agitáció ellen halasztást nem tűrő fellépés akarásában. Ennek a jelen lévő Faragó Ede országos cserkész vezetőtiszt és dr. Kiss István voltak a legerélyesebb követői. Ebben a felfokozott hangulatú, tenni akaró körben szinte törvényszerűen született a döntés: cselekedni kell. És ekkor történt valami, ami megint sorsszerű volt. Nyílt az ajtó és ázottan belépett Nyisztor Zoltán római katolikus pap, a Nemzeti Újság főszerkesztője. Lerázta az ernyőjét, és szinte ziháló hangon számolt be az utcán látottakról és tapasztaltakról. Este fél tizenegy lehetett. Gyalog jött át a városon. A Szabadság téren, az ott álló Felvidék szobor előtt egymást váltják a nyilas tüntető csoportok, amelyek kis kerülőt téve vissza-visszatérnek, és azt a látszatot keltik, mintha valamely hatalmas tömeg csoportjai lehetnének. A szobor előtt rögtönzött propagandabeszédeket tartanak, uszítanak a fennálló rend és a tárgyalásokat folytató magyar kormány, illetve a kormánydelegáció ellen. Nagy hangon hirdetik, hogy csak ők képesek a felvidéki magyarság felszabadítását megoldani, követelik a kormány azonnali távozását és egy szélsőjobb kormány megalakítását. Nyisztor Zoltán szavai szinte robbanásszerű hatással voltak ránk. Döntöttünk. Egy öt tagból álló küldöttség megy azonnal fel a Várba, a Sándor-palotába, és Teleki Pált kihívva a minisztertanácsi tárgyalásról, tájékoztatja őt, rajta keresztül pedig a kormányt a tarthatatlan belpolitikai helyzetről. Ugyanakkor felajánlja a Fiatal Magyarság Szövetséget a belső rendcsinálás eszközéül. Követeli Antal István miniszterelnökségi államtitkár (mint a propagandaügyek felelőse) azonnali leváltását, a propagandaügyeknek a Fiatal Magyarságra való átruházását, ide értve a sajtó, a rádió irányítását, és előzetes engedélyt arra, hogy két hét időtartamra teljes szabadsággal utcai tömegtüntetéseket rendezhessünk, és ebben a rendőrség ne akadályozhasson. Rendelkezést, hogy a sajtó és a rádió legyen köteles az általunk fogalmazott szövegeket naponta közölni. Erősen hittük, képesek vagyunk az ország érdekeit semmibevevő, bomlasztó szélsőjobb 147


felforgató munkáját megállítani, a társadalmi fegyelmet helyreállítani, és a szlovákokkal folytatandó tárgyalások nyugodt menetéhez a politikai légkört biztosítani. Mindezt azonban úgy, hogy ebből senki se húzhasson egyéni hasznot, ne tekinthessen minket politikai ugródeszkának. Minden lépésünk névtelen legyen, és egyedül a most elengedhetetlen társadalmi, politikai rend és nyugalom biztosítását célozza. Volt azonban ez azonnali intézkedést parancsoló szükség mellett egy második, előremutató szándékunk is: hogy a Felvidék magyarságának remélt visszatérésével olyan tömegek kerülnek a magyarság közös fedele alá, akik Csehszlovákiában nálunknál több demokráciát ismertek meg. Nemcsak az ő számukra, de minden magyar számára igazságosabb, mélyebben magyar társadalmi berendezkedést és jövőt kívántunk elérni. Ennek egyik feltételét az elodázhatatlan földreformban láttuk. A jelen lévők közül dr. Kiss István adjunktus, továbbá Teleki Pál tanszékének egyik legkiválóbbika, Elek Péter, egyetemi évfolyamtársam voltak azon a határozott véleményen, hogy a tornyosuló világpolitikai helyzetben a magyar földbirtokreform nem halogatható tovább. A társadalmat e gondolat mellé fel kell sorakoztatni. Ennek érdekében sürgősen meg kell rendezni egy olyan kiállítást, amely a rendelkezésre álló statisztikai adatok és tudományos feltárások grafikai feldolgozásával, hű tükörképet nyújt Magyarország földbirtoki és tőkemegoszlási viszonyairól. Mindenekelőtt azonban természetesen az azonnali cselekvés sürgetett. A jelenlevők soraiból tehát egy öttagú küldöttséget választottunk. Ezek – emlékezésem szerint – a következők voltak: dr. Fodor Ferenc egyetemi tanár, Alföldy Alajos, az FM főtitkára, Szabó Gyula tanonciskolai tanár, cserkésztiszt, Faragó Ede cserkész vezetőtiszt és jómagam. Bezsúfolódtunk egy taxiba és felhajtottunk a Várba, a Sándor-palotába. Ott én a főbejárati kapuban maradtam, megfigyelőnek. A többiek felmentek a miniszterelnöki titkárságra. A minisztertanács még tartott. Teleki Pál kiüzent, várjon a delegációnk, majd a minisztertanács végeztével, Imrédy Béla miniszterelnökkel együtt kíván a delegációval a helyzetről tárgyalni. Éjfél körül járt az idő, mire a minisztertanácsnak vége volt. Teleki és Imrédy most már zavartalanul fogadhatta küldöttségünket, amely a legnagyobb aggodalommal hívta fel a figyelmüket arra a politikai aknamunkára, amelynek nemcsak a szélsőjobb ellenzék vesz részt, de ezt teszi a kormány több tagja is, akiknek sorába maga a propagandaügyekkel megbízott államtitkár, Antal István is tartozik. A nagyon kemény és határozott hangú tárgyalás egy bizalmas megállapodáshoz vezetett. A Fiatal 148


Magyarság Szövetség átmeneti időre átveszi a társadalom belső egységét fenntartani hivatott propaganda irányítását, rendelkezik a sajtó és a rádió e célú propagandaanyagának készítési jogával, a rádiónak mindazon programszerkesztésével, amely a közhangulat és közvélemény jelenlegi formálását célozza. Kap pénzt olyan plakátok készíttetésére, amelyek a rend és fegyelem fenntartására buzdítanak, jogot kap arra, hogy az ifjúság és a munkásság mozgósításával, utcai tömegtüntetést szervezzen, a rend és a fegyelem fenntartása érdekében. Antal István államtitkár három nap múlva távozik a miniszterelnöki államtitkárság munkaköréből. A küldöttségünk végül vállalta, hogy következő vasárnap délelőtt – legalább tízezer fő részvételével – a budapesti Szabadság téren tömeggyűlést rendez a szélsőjobb aknamunkájának elítélésére, a belső rend és fegyelem fenntartása melletti kiállásra. Magunk is alig hittük el, hogy egy ilyen történelmi pillanatban, határozott fellépéssel valójában hatásosan tudunk beleszólni az ország politikai irányításába. Szavunknak valódi súlya és hatása volt. Ismét taxival visszamentünk a Semmelweis utcai klubhelységünkbe, ahol egybegyűlve rendületlenül vártak a társaink. Azonnal nekiültünk a szerepek kiosztásához: plakátokat kellett ott rögtön szövegezni, másnap reggel a nyomdai rendelést sürgősséggel (azonnali végrehajtás kikötésével) elintézni, másnap estére plakátragasztó ifjúsági- és munkásbrigádokat szervezni, akik éjjel és a következő napokban nemcsak a ragasztást végzik, de a szélsőjobb ellenakcióit kivédik. A rádiót és a napisajtót naponta el kellett látni megfelelő öntudatra buzdító, fegyelemre intő, történelmi példákat felelevenítő cikkekkel. Mozgósítani kellett az egyetemi és főiskolai ifjúságot az egyetemeken, a diákotthonokban, tanoncotthonokban, és munkásszervezetekben. Elő kellett készíteni a következő vasárnapra vállalt tömeggyűlés intézkedéseit: a Szabadság téren felállítandó szónoki emelvényt, a hangszórók szerelését, a tömeggyűlés megzavarására készülő szélsőjobb akciók megfékezésére rendfenntartó munkásbrigádokat kellett szervezni. Volt egy rozoga írógépünk. Én lettem ezen az emlékezetes éjszakán a plakátok és röpcédulák gépelője. Az egyik plakát szövegére tisztán emlékszem. Amidőn gépeltem, nem gondoltam, milyen mellbevágó lesz a hatása. Másnap Veszprémbe kellett utaznom, ahonnét harmadnap tudtam visszajönni. Amikor Kelenföldön leszálltam a vonatról és az első utcasarkon e plakátot megláttam, valósággal megdöbbentett. Íme a szövege: 149


OLVASD aki ma lázít aki ma fegyelmet bont aki ma bomlaszt: HAZAÁRULÓ! A nagybetűkkel írt két szó lángoló vörös színnel, a közbenső három, kisbetűs sor fekete színnel szerepelt a plakáton. A vörös színű betűk hatalmasak voltak, a feketék lényegesen kisebbek. Így az olvasó szemébe először szinte csak annyi ötlött: OLVASD, HAZAÁRULÓ! Igen nagy hatása volt. Még engem is megdöbbentett, pedig a többi plakáttal együtt ezt is én gépeltem, tehát tudtam előre a szövegét. A plakátragasztást határozott terv szerint, mindig éjjel végeztük. Előre kidolgozott terv szerint, a legjobban veszélyeztetett budapesti városrészeket vettük előre, mindig egész utcasorokat. Minden ragasztó brigád négy főből állt. Ketten ragasztottak és ketten védték a ragasztókat és a ragasztott plakátokat. A nyilas ellentüntetők ugyanis megkísérelték, hogy a plakátragasztást lehetetlenné vagy legalábbis hatástalanná tegyék. Ők is brigádokkal dolgoztak. Nem egy esetben verekedésre került sor a mi ragasztóink és az ő ellenbrigádjai között. Ők a frissen ragasztott plakátokat törekedtek frissiben letépni. Minden plakát alján, felelős kiadóként Fodor Ferenc név állt. Senki sem sejtette, hogy dr. Fodor Ferenc egyetemi tanár nevét jelöli. Minden általunk (Bende Kálmán által) a sajtó részére leadott, vagy a rádióban közölt felhívás, buzdítás, figyelmeztetés alatt, aláíróként ez állt: „ezt üzeni minden magyarnak a névtelen magyar”. Nem volt kibe belekötni, kit ócsárolni, ki ellen erőszakoskodni. Csak találgatni lehetett, eredménytelenül. És hamarosan eljött a következő vasárnap, az általunk rendezett tömegtüntetés napja. Tizenkétezer fiatal és munkás töltötte meg a Szabadság teret. Szónokaink természetesen a történelmi idők felelősségéről beszéltek, nyugalomra, lelkiismeretességre, fegyelmezett magyarságtudatra figyelmeztettek. Beszédeik alatt valóban több nyilas csoport kísérelte meg, hogy zavart, verekedést keltsen. Előrelátásunk tehát nem volt felesleges. A Szabadság téren, több ház kapuja alatt 6-8 fős, overallos elhárító brigád várakozott készenlétben. Ahol ilyen kísérlet történt, a rendbontókat azonnal elkapták, a kapu alatt kellően érthetővé tették előttük, hogy minden erőlködésük értelmetlen. 150


A Szabadság téren tartott tömeggyűlés után menetté alakultunk, és a Bank utcán, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton (akkoriban Vilmos császár úton), a mai Tanácskörúton (akkoriban Károly király úton), a Kossuth Lajos utcán, a Petőfi Sándor utcán végigmentünk, majd visszakanyarodtunk a Szabadság térre és ott oszlottunk fel. Az úton végig előre készített, fegyelemre és összefogásra buzdító, ritmikusan előadható szövegeket kiáltottunk, természetesen tömegkórus hangján. Az utcán sokan csatlakoztak hozzánk, a helyeslés általános volt. Mindig arra kell gondoljak, alig voltunk az első éjszakán vagy negyvenen, és alig pár nap alatt több mint tízezren vettük felvonulásunkkal és hangunkkal birtokba a fővárost. A sajtó, a rádió és a plakátfront állandóan és egybehangzóan a becsület, a fegyelem, az önmérséklés, a felelősség jelszavát hirdette. Az ellenzéki szélsőjobb sajtó teljesen tanácstalanul tapogatódzott, kik állhatnak mindezek mögött. Tömegeket hittek, pedig kevesen voltunk. De velünk tartott végül – a nyilas szélsőségtől eltekintve – az egész akkori magyar társadalom. Nagyszerű érzés és gondolat volt, hogy a kellő lélektani pillanatban, az egyedüli helyes tennivalókat felismerve, alig néhány tucat elszánt, jóindulatú fiatalember, maga mögé tudja állítani a néma, egyébként talán közömbös, de jóra hajló tömeget, a társadalom szürke tömegét, az utca emberét. Maga mögé tudja állítani, ha igazolni tudja szóval és magatartásával, hogy a választott útja az egyedüli helyes út, az egyedül erényes, erkölcsös, értelmes magatartás. A bomlasztást sikerült megfékeznünk. A lázítás megállt, remélhettük a komáromi tárgyalások folytatását. Ez azonban nem sikerült. A szlovák tárgyaló fél kitartott a néhány nappal korábban elfoglalt álláspontja mellett. A megoldást 1938. november 2-án, az úgynevezett első bécsi döntés hozta meg, amelyben Olaszország és Németország kiküldöttjei döntőbírák módjára, a Felvidék visszacsatolása mellett foglalt állást. Ezzel körülbelül egy millió magyar tért vissza az anyaországhoz, akik a trianoni szerződés által megvont országhatár túlsó oldalán, a hazai magyarság területi folytatásaként éltek. Minthogy az így visszajuttatandó terület felé a határ csak bizonyos kisebb késedelemmel nyílhatott meg, a magyar kormány ragaszkodott hozzá, hogy szlovák részről a végrehajtás záloga vagy bizonyítása érdekében, valamelyik határmenti városba haladéktalanul be lehessen vonulnunk. A megállapodás szerint Ipolyság volt az a magyar város, amelynek kapui így előre nyíltak meg. Nagy történelmi pillanatra készültünk tehát: két évtizeddel az I. világháború és tizennyolc évvel a trianoni béke csonkítása után arra vártunk, 151


hogy felemeljék a sorompót, és az első magyar honvédcsapatok az egykori magyar területre léphessenek. Nem hangos örömujjongás, hanem mély lelki megrendülés vett erőt rajtunk. Tudtuk, hogy mikor, milyen percben történik mindez, és tudtuk, Magyarország valamennyi templomában megkondulnak e percben az öröm és a hála harangjai. Én is készültem erre a lélekbemarkoló harangkondulásra. Felmentem Budán a Várba, a Halászbástyára. És valóban, az adott időpontban egész Budapestet betöltötte a harangzúgás. Én megrendült lélekkel tértem a Mátyás-templomba. Mélységesen, szívből mondtam hálát a Gondviselésnek, hogy a magyarságot ért annyi bántás, annyi pusztulás után most újra reményt önt belénk, hogy újra hinni tudunk a jövőnkben, és kértem, adjon erőt, hogy a magam képességei szerint a további belső erősödés és gyarapodás útján haladó magyarságnak egész életem során hasznára lehessek. Zúgtak a harangok és zúgott a lelkünkben a felszabadult öröm, a hit a jövőben. Ezt a harangszót soha többé nem lehet elfelejteni! A Fiatal Magyarság Szövetség néhány nap alatt elért közéleti sikere felbátorította Teleki Pált és a Szövetség vezetőségét, sőt annak minden aktív tagját: nem szabad a társadalom fellélegző magára találását megint ellanyhulni engedni, hanem a Szövetség erkölcsi erejét össze kell fogni, és egy egészen új, radikálisan a szociális reformok szolgálatában álló mozgalomban egyesíteni. Más szóval, a cserkészgondolat alapján az osztálynélküli társadalom általános erkölcsi alapjait lefektetni, az erőket öszszefogni, a szociális igazság elvei szerint való társadalmi berendezkedés útjait előkészíteni, minden idegenmajmolási politikai divatot visszaszorítani, a politikai szélsőségeket megfékezni, a Németh László által megfogalmazott minőségi forradalmat véghez vinni. Ennek jegyében kezdtük meg Budapesten kívül vidéken is a szellemi toborzó munkánkat, amely már rögtön az elején rendkívül sikeresnek mutatkozott. Szinte tömegesen kaptunk megnyilatkozásainkra rendkívül helyeslő, egyetértő válaszokat. A társadalom értékes, komoly tagjai szinte felsóhajtottak, hogy a sok szélsőség és felelőtlenség után végre azt a hangot hallják, amelyre oly régen vártak már. Zászlóbontó elindulásunk egybeesett az Imrédy Béla által kezdeményezett és „Csodaszarvas Mozgalom” néven emlegetett szervezkedéssel, amelynek kifejezetten jobboldali programját erős és hangos propagandával hirdették. Nagyon hamar kiderült, hogy a mi szervezkedésünk ennek a jobboldali mozgalomnak érzékeny konkurenciát okoz és gátolja annak kiterebélyesedését. Ezért Imrédy határozottan kívánta, hogy Teleki Pál 152


(tehát a kormány kultuszminisztere) állítsa le a mi munkánkat. Imrédy miniszterelnöknek joga volt ezt Teleki Pál kultuszminisztertől követelni. Kénytelenek voltunk tehát szervező munkánkat leállítani. A mi Szövetségünk nem volt sem jobboldali, sem baloldali, vagy a középúton járó. Mi nem oldalak szerint kívántunk a magunk útján járni, hanem a minőség létráján, tehát felfelé haladni. Itt meg kell állanom, mert meg kell emlékeznem egy – az eddig mondottakkal párhuzamos – eseménysorról, amely bizonyos vonatkozásban kapcsolódik a Fiatal Magyarság Szövetség történetének eseményeihez. És pedig a Táj- és Népkutató Központ emlékezetes kiállításának története. Dr. Kiss István, a jogi egyetem Közigazgatási Jogi tanszékének egykori adjunktusa, Magyary Zoltán professzor volt legközelebbi munkatársa az Etnográfia 1984. évi 4. számában részletesen számolt be az említett Központ megalakulásáról, az akkori történelmi háttérről és magáról a kiállításról. Nálánál illetékesebb nem szólhatott volna erről az emlékezetes kultúrtöténeti eseménysorról. E hivatkozott beszámolóban van azonban bővebben arról is szó, hogyan kapcsolódott mindehhez Teleki Pál személye, valamint a Fiatal Magyarság Szövetség, és e tekintetben szeretnék néhány pontosító kiegészítést tenni. A Fiatal Magyarság Szövetség eredeti és mindvégig vallott célja az volt, hogy a cserkészet erkölcsi parancsainak talaján növekedett fiatalok magyarság tudatának, szociális szellemiségének elmélyítésével hathatósan járuljanak hozzá a magyar társadalom gyökeres, szociális megújhodásához, és segítsék minden tudásukkal a magyar társadalom „belső revíziójának” végrehajtását, az osztálynélküli társadalom kifejlődésének útjában álló gátak lebontását, a magyarság jövőjének szilárdan megalapozott, átgondolt és szerves rendjének kidolgozását és megvalósítását. Részt kívánnak venni mindazon közösségi célú munkában, amely e gondolatok kialakításában és tettekké válásában, minden idegen eszmétől függetlenül és kizárólag magyar érdekből születetik és táplálkozik. Küzdeni kívánnak minden olyan áramlattal szemben, amely e fenti célkitűzéssel ellentétes: úgymint a teljesen elavult magyar társadalmi, gazdasági és politikai struktúra, mindennemű idegen ideológia, amely a magyar társadalom megosztására, gyűlölet szítására, a nemzet erőinek további sorvasztására törekszik. Mindennek tehát végeredményben társadalmi, szellemi és erkölcsi elitképzés volt a célja. Amint pedig mondottuk már, Teleki Pál legfőbb irányítása, erkölcsi vezetése alatt állt. 153


Ugyancsak Teleki Pál volt az elnöke a Táj- ás Népkutató Központnak, amely a tudomány eszközeivel, tehát nemcsak elméletileg, de gyakorlatilag is szolgálni kívánta azokat a célokat, amelyeket a Fiatal Magyarság Szövetség mint mozgalom vallott. Sem az egyik, sem a másik nem volt politikai intézmény, tevékenysége azonban mindkettőnek erősen belevágott az akkor idők politikai légkörébe. 1938 őszén valójában az egész közélet politikával telitett volt. Sőt, nem csak telített, de túltelített. A halaszthatatlan társadalmi, politikai és gazdasági reformok mind késtek, sőt végzetesen elmaradtak, és bő talajt nyújtottak a nemzeti erők szétforgácsolásához vezető, nem egyszer idegen ideológiák terjedésében. Mindennel elkéstünk! Égetően megoldásra várt a földbirtokreform. Sok szó esett róla, előkészítése érdekében azonban semmi érdemi nem történt. Halogatása miatt főleg a szélsőjobb politikai agitáció használta ki a maga – nem egyszer idegen célok szolgálatában álló és idegen befolyás alatt terebélyesedő – érdekeinek alátámasztására. Az ország gyengén fejlett ipara néhány kapitalista család kizárólagos tulajdona, illetve gazdasági hatalmi szférája maradt. Az ország politikai struktúrája elavult volt, a politikai hatalom túlnyomóan a nagybirtokos réteg érdekszövevényének birtokában állt. Az értelmiségi ifjúság életkezdése a gazdasági korlátok és az emelkedés gyér kilátásai miatt akadozott. A parasztság, az ipari munkásság és a városi értelmiség szinte egymás mellett, de sehogy sem egymásba fonódva sodródott a történelem tragikusan haladó pályáján. Az ország kormányzópártja nem volt egységes. A társadalmi reformokat sürgető, dinamikus része szemben állt a mindent megkövesíteni akaró, konzervatív résszel, aminek következtében a reformokra törekvők mind inkább sodródtak a jobb, majd a szélsőjobb felé, és mind inkább átvették a magyarságtól idegen ideológia frazeológiáját, majd hatalmi törekvéseit. A kormányzópárt soraiban a bomlasztás erői kerekedtek felül, amelyek a legkritikusabb időben a párt szétbontásához vezettek. Pedig ekkor lett volna a legnagyobb szükség nemzeti egységre. A Fiatal Magyarság Szövetség tagjai e helyzet láttán úgy vélték, a történelmi események tragikus fordulatainak eshetőségeit meggátlandó szinte társadalmi tűzoltás feladatát is vállalniuk kell, hogy a trianoni határok remélt megnyílása és az anyaországtól elszakított magyarság viszszatérésének lehetősége elől el lehessen hárítani a hazai társadalmi és politikai bajok okozta akadályokat. Valamennyiünket eltöltött a sokszor ki sem mondott aggodalom, hogy az ország területi nagyobbodásához 154


feltétlenül szükséges belső erő és szervezettség hiányában talán nem leszünk képesek a történelmi események során megnyíló lehetőséget kihasználni. Túl sok nemzeti feladat maradt megoldatlanul, és most egyszerre kellene mindenre sort keríteni: földbirtokreformot előkészíteni és végrehajtani, új értelmiségi politikát kidolgozni, a politikai közéletet a romantikus érzelmek helyett céltudatos, higgadt mérséklettel, következetességgel, magyarságtudattal és közösségi felelősséggel eltölteni, az idegenimádatot magyar öntudattal felváltani, a romantikus nemzetkép helyébe az osztálynélküli társadalomképet ültetni, a parasztságot, a munkásságot és az értelmiséget egyetlen egészbe olvasztani. Ez a politikai vagy társadalmi tűzoltási szándék vezetett a már elmondott lépésünkhöz, amellyel gátat kívántunk vetni október közepén a bomlasztás erőinek. És ugyanez a törekvésünk esett egybe a Kiss István adjunktus által kezdeményezett gondolattal, amelynek megtestesítője a Táj- és Népkutató Központ kiállításának megrendezéséhez vezetett. E kiállítás vezérgondolata a nemzet belső megerősödését legerőteljesebben szolgálni képes földreform haladéktalan előkészítése volt. A kiállítás anyagát a Táj- és Népkutató Központ a hivatalos statisztikai adatok felhasználásával, a földbirtokviszonyok és a tőkevagyon bemutatásával állította össze. A grafikonok összeállításában és kidolgozásában Teleki Pál földrajzi tanszékének dolgozói, elsősorban Elek Péter, igen fontos szerepet játszottak. A kiállítást a táradalom nagy érdeklődéssel fogadta, olyanynyira, hogy nyitva tartását meg kellett hosszabbítani. A bemutatott társadalmi és gazdasági helyzet világosan utalt az elodázhatatlan országos feladatok súlyosságára. A politikai helyzet tragédiája viszont abban rejlett, hogy ugyanebben az időben, ugyanezek a témák a szélsőjobb politikai agitáció fő témái is voltak. A sajtó, így a szélsőjobboldali sajtó is, ki-ki a maga módján és érdekei szerint felkapta a bőven kínálkozó agitációs igényeinek megfelelő adatokat. A földbirtokreform sürgetését célzó politikai megnyilatkozások miatt már eddig is szervezkedő nagybirtokos reakció felháborodottan vette tudomásul, hogy a Teleki Pál által vezetett tudományos központ berkeiben készített kiállítási anyagot a szélsőséges agitáció most a maga politikai céljaira használja fel. Ezért Teleki Pált a kiállítás meghosszabbításának idején a Parlament Felsőházában két rendkívül éles támadás érte, mégpedig azzal a váddal, hogy a maga tudományos tekintélyével a német orientációjú, magát „nemzetiszocialista” jelzővel illető, szélsőjobb politikai 155


szervezkedést támogatja. Hozzájárul az ország belső erejének gyengítéséhez, mégpedig éppen abban az időben, amidőn a magyarság belső társadalmi és politikai erőinek összefogására – a trianoni határok felnyitása érdekében – a legnagyobb szükség lenne. Ennél súlyosabb vád Teleki Pált aligha érhette volna. Ezért a kiállítást Teleki Pál azonnali hatállyal bezáratta. E bezárásnak semmi köze sem volt ahhoz, hogy Teleki Pál grófi rangú, tehát főrangú családból származott, hogy a nagybirtokos főrangú családok – alig egy-két kivétellel – a földreform ellen foglaltak állást, vagy hogy Teleki antidemokratikus erőknek engedett volna. Ha Teleki nem helyeselte volna a földreform gondolatát, nem bocsátotta volna tanszékének személyzetét és eszközeit a kiállítás rendelkezésére. Még talán annyit, hogy Teleki az őt megillető grófi címet sohasem használta, arra soha sem hivatkozott. Mindig a legtisztább demokrácia nézeteit vallotta, minden embert a maga emberségében tekintett, és soha sem tett különbséget társadalmi rang, származás, vagyon, vagy egyéb alapon. Mindig az erkölcsi mértéket alkalmazta. Minden lépésében az egyetemes magyarság nemzeti és európai érdekeit, céljait kívánta szolgálni. Az utókor történeti irodalma még adós Teleki Pál életművének feldolgozásával. A Táj- és Népkutató Központ kiállítása 1938. október 22. és november 9. között volt nyitva. Eredetileg tervezett nyitva tartás ideje – emlékezésem szerint – 14 nap lett volna. Az előkészítést végző Központ felállítását elrendelő miniszteri rendelet előtte egy-két nappal, pontosan október 17én kelt és október 19-én jelent meg. A kiállított anyag összeszedése és feldolgozása október 15-én indult meg és Kiss István, valamint Elek Péter vezetésével éjjel-nappal készült. A munkában Teleki Pál egyetemi hallgató diákjai vettek részt. A megnyitásig összesen nyolc nap állt rendelkezésre. Ilyen lelkes és minden áldozatra kész munkát talán még sohasem végeztek Magyarországon. A kiállítás és a benne fekvő sok munka sajnos hiábavalónak bizonyult. Nem volt politikailag jól előkészítve. Olyan időben készült, amidőn a nemzetközi és a hazai történelmi események és az általános politikai helyzet megosztották a figyelmet és az erőviszonyokat. Dr. Kiss István adjunktus és Teleki Pál tanszékének munkatársai megrendülten vették tudomásul, hogy szándékuk és erőfeszítésük illúziónak bizonyult: a kiállítás eredménytelen maradt, és nem küldhették szét tervezett levelüket a nagybirtokosok százaihoz, a földbirtokreformhoz való önkéntes hozzájárulásukat kérve. 156


E kitérő után szeretnék visszatérni az ország területgyarapodásának általam átélt néhány eseményéhez. Jelen voltam, amidőn a magyar csapatok Esztergomnál a katonai pontonhídon birtokba vették a túlparton fekvő Párkány községet. Majd’ a szívem szakadt meg, hogy én csak az innenső partról nézhettem, nem mehettem velük át a visszatért magyarságot köszönteni. Amint a visszatért Komáromot meg lehetett látogatni, azonnal mentem, és először azt a tanácstermet kerestem fel, amelyben a hetekkel korábbi komáromi tárgyalásokat folytatták. A Városháza tanácstermét még abban a rendezetlen, takarítatlan állapotban találtam, és le is fényképeztem, amelyben az utolsó tárgyalási napon hagyták. Megálltam Komárom egyik legszebb terén Jókai Mór írónk szobra előtt. Talpazatát a viszszatérés örömére odahelyezett virágcsokrok borították. Minden nagyon természetes volt: a magyar város, Komárom újra magyar! Jelen voltam az ünnepélyes kassai kormányzói bevonuláson. Kassa, a visszatért magyar Felvidék legnagyobb városa, egyúttal szellemi központja, a magyar történelem egyik leggazdagabb színhelye, Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona nyughelye. Az ünnepélye bevonulás egyúttal katonai demonstráció volt, a magyar fegyveres erő jelenléte, az állami, sőt nemzeti akaratnyilvánulás hatalma mellett. A bevonulásra minden vármegye népes küldöttséget menesztett Kassára, ezzel is kimutatva, milyen mélységes a vágy a visszatért magyarságnak a nemzet testébe való szeretetteljes befogadására. Veszprém megye küldöttsége mintegy 30 főből állt, amelynek én is tagja voltam. Bérelt autóbusszal mentünk Veszprémtől Kassáig, éjjeli menetben, megszakítás nélkül. Hajnalban értünk Hidasnémetihez, a néhány napja leomlott országhatárhoz. Döbbenetes tapasztalat volt, ahogyan az autóbuszunk a határon – a csehek által épített – beton tankakadályok között, nagy türelemmel navigált, míg végül újra szabad utat talált Kassa felé. Több tízezres tömeg töltötte meg a felvonulás útjait és terét, egészen a kassai Szent Erzsébet székesegyházig. A vármegyék küldöttségei a székesegyház előtti téren sorakoztak fel, és várták a honvédcsapatok, majd Horthy Miklós kormányzó érkezését. Borongós, párás novemberi nap volt. Végre megkezdődött az ünnepélye bevonulás a maga lelkes, látványos eseményeivel. A honvédcsapatok talán túlságosan is feszes, erőt sugározni akaró megjelenése helyett én jobban szerettem volna a csapatok soraiban vonuló katonák arcán a mosolyt, a belső lelki örömet, a testvéri viszontlátás felszabadult lelkesedését látni. 157


A kormányzó megjelenése, az őt éljenző tömeg, a fehér lovon bevonuló magyar államfő méltóságát ünneplő tízezrek látványa bizonyára másoknak is maradandó emlékként égetődött a lelkébe. A kassai bevonulás apró történései közül három emléktöredéke él ma is a lelkemben. Az egyik: amidőn a kormányzót a templom előtti téren a tömeg éltette, szemem megakadt a sok ezer ember mögött, észrevétlenül, a járdán haladó Kánya Kálmán külügyminiszteren, akinek – Teleki Pál mellett – elévülhetetlen és legnagyobb érdeme volt abban, hogy a Felvidék egymillió magyarja, többek között Kassa városa a magyar államhoz visszatérhetett. Kánya Kálmánnak – akinek közismerten nagyon szerény és visszahúzódó volt a természete és az egyénisége – elsősorban lett volna erkölcsi joga valahol az ünnepi események központjában lennie. E helyett, szemmel látható szerénységgel, az ünneplés elől elzárkózva, szinte elbújt mindez elől. A másik apró esemény: miközben az ünnepélyes bevonulás kezdetére vártunk a téren sorakozva önkéntelenül a tömeg gyülekezését figyelte mindenki. E szemlélődés idején vettem észre, hogy a várakozók között két férfi igen tolakodóan törte magát át a várakozók sorain, majd egy gyenge öltözetű férfit elérve, azt karon fogták és szemmel látható erőszakossággal, magukkal cipelték. Engem bántott a dolog és ezért utánamentem, mi is történt valójában. A válasz elszomorított. A magyar titkosrendőrség, úgy is mondhatjuk: kémelhárítás a kommunistákat szedte össze, mert ezek állítólag a visszacsatolás legnagyobb ellenzői voltak, és a magyar államiság engesztelhetetlen ellenzői. Közöttük számos magyar munkás is található volt. Én akkor azt vallottam, hogy a magyarok sorában bizonyára sok olyant is lehetett találni, aki erősebben kötődött a magyarságához, mint a politikai ideológiához, és ezért nem lenne szabad a kollektív felelősségre vonás, sőt megtorlás eszközét alkalmazni. Nekünk új lapot kell kezdeni, és mindenki számára lehetővé tenni, hogy a magyar állam keretein belül, szabad véleményalkotással keresse a helyét. Az ilyen erőszakos eljárással csak elijeszteni lehet az embereket, csak az ellenségek számát lehet gyarapítani. A harmadik apró emlék: az ünnepség után, amidőn a tömeg már eloszlott, a Szent Erzsébet-székesegyház ihletett hangulata vonzott. A templomon kívül, ott, ahol a templom kriptája feküdt, a szeretet és emlékezés virágai, koszorúi, csokrai borították a falat. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona szellemisége vonzotta oda Kassa és az egész ország magyarságának nemzeti és lelki érzelmi áradását. A templomban csend honolt, a padokban 158


térdelő és imába mélyedt emberek százai adtak könnyes szemekkel hálát a Gondviselésnek, hogy Kassa újra magyar, hogy a kurucvilág nemzeti nagyjainak sírja ismét nemzeti zarándokhellyé tud válni. A kriptában én is megrendült lélekkel álltam meg Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, Bercsényi Miklós és más nagy emlékű magyar szabadságharcos koporsója előtt. Erődi-Harrach Béla nagyapámra is gondoltam, aki alig néhány éve hunyt el, és akinek igen jelentős szerepe volt abban, hogy a kuruc világ magyar történelmi nagyjainak hamvai Törökországból 1906-ban hazatértek, és magyar földben nyugszanak örökre. A Felvidék visszacsatolása felgyorsította a hazai politikai erjedés folyamatát. A különböző jobboldali áramlatok versenye és hatalmi viszálya végül is igen rövid idő – néhány nap – múlva, 1938. november 28-án az Imrédy kormány lemondásához vezetett. Bár ismét Imrédy alakított kormányt, annak egyik legértékesebb tagja, Kánya Kálmán kivált, helyét Csáky István foglalta el. A politikai nyugalom nem következett be. Imrédy 1939. február 14-én lemond. Utóda a nemzet nagy reménye, Teleki Pál. A Felvidék novemberben történt visszacsatolása egy súlyos kérdést hagyott nyitva: mi lesz Kárpátalja: Munkács, Ungvár, Beregszász és Nagyszőlős magyar városok és a környék magyar falvainak sorsa, mi lesz a nagyon óhajtott magyar–lengyel közös határral? A német külpolitika Kárpátalját mint lényeges potencionális katonai felvonulási területet kezelte: itt fekszenek a Kárpátok hadászatilag fontos hágói, a lengyelek és a Szovjetunió elleni felvonulás ütőerei. A német katonapolitikai döntés végül is 1939. március 15-re megváltozott: nem gátolták többé, hogy Kárpátalja Magyarországhoz visszatérjen, amidőn a német katonai erő kierőszakolta Csehszlovákia elözönlését. Megvalósult a magyar–lengyel közös határ, ami némi reményt öntött a magyarságba, hogy a lengyelekkel összefogva talán jobban tudunk majd a németeknek ellenállni, amidőn a német hatalmi törekvések erőteljesebben kelet felé fordulnak, és tőlünk is olyan döntéseket akarnak kicsikarni, amelyeket mi nem fogadhatunk el. Ugyanakkor fokozta az aggodalmat, hogy a történelmi magyar területek, a magyar többségű határmenti övezetek minden magyar által hőn óhajtott visszacsatolásához a német hatalmi gépezet engedélye, támogatása szükséges. Ezt a magyar politika szélsőjobboldali tábora a maga igazának erősítésére használja fel. A magyar közéletet a pángermán agitáció és szervezkedés – a szélsőjobb politikai szervezetekben és azok tagjain át – mind inkább behálózta és aláaknázta. 159


A visszatért Kárpátalja nemzetiségi és magyar szociális illetve kultúrpolitikai helyzetének, igényeinek megismerésére Entz Géza barátommal és a Fiatal Magyarság Szövetség egy harmadik tagjával 1940 telén bejártuk Ungvár, Munkács, Nagyszőlős, Rahó és több jelentős kárpátaljai helység táját, mindenütt a római katolikus plébánosok szíves segítségével és támogatásával. Abban az időben igen elevenen élt a kárpátaljai magyarság nemzetalkotó tudata és akarata. Az 1940-es esztendő a magyar történelem alakulásában több döntő esemény bekövetkeztét hozta. Tavasztól mind világosabb lett a német politikának délkelet felé való erősödése, ami Erdély jövőjét is mind világosabbá tette. Teleki Pál kormánya készült az erdélyi kérdés megoldására, ami ismét csak a német politika irányába tolta el a döntést. Románia ugyanis a Hitler által irányított nagynémet törekvések szolgálatának vállalásával védekezett a magyar nemzeti politika szándékaival szemben. Az egymásnak feszülő magyar és román politika végül is 1940 nyarának elején (alighanem június volt) a magyar katonai mozgósításhoz vezetett. Engem is behívtak, mégpedig a tartalékos szolgálati helyemre, a losonci 21. tüzérosztályhoz. Az 1. sz. hegyitüzér üteg felderítő tisztje lettem. (A tüzérfelderítő tiszt feladata volt háború esetén a hadrendben támogatandó gyalogsági egységparancsnok mellett lehetőleg a saját vonalak előtt olyan harcálláspontot elfoglalni, ahol át tudja tekinteni az ellenséges vonalnak mindazon pontjait, amelyeket a saját üteg parancsnoka a főfigyelőhelyen nem tud belátni; ezeket az ellenséges vonalszakaszokat tüzérséggel támadva az üteg tüzét vezetni, a gyalogos parancsnokkal a tüzérségi összeköttetést közvetlenül fenntartani.) A tüzérosztály-parancsnok egy olyan alezredes volt, akinek a magyar beszéde és főként a magyar kiejtése ékesen bizonyították, hogy nyelvünket nem anyanyelvként tanulta, hanem valószínűleg még a Monarchia valamely idegen táján, vagy idegen nyelvű szülőktől sajátította el. Az ütegparancsnok egy tényleges állományú főhadnagy volt, aki előszeretettel törekedett a parancsnoki tekintélyt minél hangosabb és minél rövidebb, nem egyszer türelmetlen szavakkal fenntartani. Lélekben és szellemben nem volt képes az üteg legénységével, de még a tisztjeivel sem egybeforrni. Igaz, ez sajátságos módon elég gyakran fordult elő. Erre ugyanis egyáltalán nem terjedt ki a tisztképzés gyakorlata. Az üteg úgynevezett alantostiszti karában a rangidős egy tartalékos hadnagy volt, polgári foglalkozás szerint banktisztviselő; majd sorban én következtem, ugyancsak hadnagyi rangban; míg harmadik helyen egy 160


fiatal tartalékos tűzmester. Neveket szándékosan nem írok, mert sem az azóta meghaltakat, sem a még élőket nem kívánom megkérdezésük és véleményük meghallgatása nélkül szerepeltetni, bár egyesek erősen pozitív, mások negatív tulajdonságai – már csak az okulás miatt is – említésre méltóak lennének. Losoncon néhány nap alatt felállt a tüzérosztályunk mozgósított – túlnyomóan tartalékosokból álló – új osztálya. Koromsötét éjjel indultunk Fülekre, a bevagonozás helyére. Alig hagytuk el a város határát, a mély sötétséget okozó, sűrű viharfelhő-takaróból megindultak az egek csatornái és szinte trópusi felhőszakadás zúdult a nyakunkba. Valóban a „nyakunkba”, pillanatok alatt teljesen bőrig ázva, a ruhánk alatt, a testünkön folyt le a víz. Nyeregben ültünk, méghozzá úgynevezett bokk-nyeregben, ami az egykori lovas katonai egységekben alkalmazott szabályhoz igazodott. A bokk-nyereg igen súlyos volt, kényelmes és biztos ülést biztosított. A vastag bőrhuzat alatt a nyerget vasváz merevítette, lószőr tömítés tette puhává, amelyet a rajta ülő test vonalának megfelelő, bordaszerű varratsor rögzített. Ennek a körülménynek a nyakunkba zúduló vízözön miatt volt lényeges és igen kellemetlen következménye. Ez a bordázat ugyanis egyenesen az ülés alá vezette a testünkön végigfolyó vizet és e szokatlan patak egyenesen a ló- és nyereghez simuló lábunk csizmájába vezette. Ide csurgott-szivárgott, ömlött az a víz is, amely a ruhánk alatt, a testünkön folyt le. A csizmaszár megtelt vízzel, majd a peremén locsogott ki. Döbbenetes élmény volt, amely azonban kellemetlen következménnyel is járt, legalábbis az én esetemben. Ezen az éjjelen ugyanis én voltam szolgálatban, ami azt jelentette, hogy a Füleken történt vagonberakodás alatt állandó járkálással is teljesítendő feladataim voltak, valamint hogy másnap, a vasúti utazás minden megállásánál, a vonatról leszállva, a pályatest kövein, vagy bármely egyéb helyen, a vonat mellett fel-alá járva a csizmába bedagadt, és hamarosan véresre tört lábbal tudtam csak a kötelességemet ellátni. A csizmát lehúzni nem tudtam, hiszen teljesen beledagadt már a lábam. Le kellett hát vágatnom és valamilyen – nem a lábamra szabott, igen bő és ugyancsak további feltörést okozó – kincstári csizmát húznom. Bekötött, vérző lábbal róttam az ismétlődő megállásokkor a vonat melletti sorokat, szégyenszemre invalidussá válva, még mielőtt bárminemű katonai hőstettet hajtottam volna végre. Végül is Nagyszőlősre értünk, ideiglenes táborhelyünkre. A várost ellepte a magyar katonaság. A mi ütegünket egy városszéli kiérdemült téglagyár udvarán szállásolták el. A legénység az udvar 161


közepét elfoglaló hatalmas téglaégető kemence körül épített, fedett folyosón helyezkedett el. Az üteg irodája az egykori, igen primitív, földszintes „irodaépület”-ben kapott helyet. Furcsa kis kalyiba volt, tele patkánnyal. Előtte állítottuk fel az úgynevezett mérősátrat, a mindenkori szolgálatos tiszt nappali tartózkodási helyéül. Ebbe a sátorba költöztem én is, mert a legénység mellett kívántam maradni, míg az üteg többi tisztje beköltözött a városba, egy szabómester házába. Onnét jártak ki naponta hozzánk szolgálattételre. Nagyszőlősön hetekig állomásoztunk, és vártuk az eseményeket. Ezekről szeretnék egy kicsit bővebben is szólni, mert nem egy volt közöttük olyan, amelyből bőven lehetett okulni. Kezdjük talán az első nappal. Még csak az ideiglenes elhelyezkedés legsürgősebb lépésein voltunk túl, és máris látni, hallani lehetett, hogy a SAS (sürgős, azonnal, soron kívül) jelzésű behívóval mozgósított legénység soraiból számosan súlyos gondokkal vonultak be, mert nem tudták életfontosságú ügyeiket előzetesen, otthon rendezni, és e miatt természetesen nagyon nyugtalanok voltak. A hadseregben gyakorolt rend szerint délelőtt, tehát már az első napon, „kihallgatást” kellett tartanunk. Ilyenkor tartott az ütegparancsnok parancskiadást, szükség szerinti eligazítást, itt kellett előadni a kérelmeket is. Ugyancsak én voltam szolgálatban, tehát én állítottam össze a kihallgatást. A kihallgatás sorában ott állt vagy tíz katona a maga kérésével, hogy ha erre mód van, lehetőséget kapjanak személyi ügyeik haladéktalan elrendezésére (otthon hagyott, eltartatlan családtagokról gondoskodás; házasságkötés elhalasztása; gyermektartási kötelezettség teljesítése; lejárt váltókölcsön visszafizetése stb.) Amint a felsorakozottak e kéréseiket az ütegparancsnoknak jelentették, ez dühkitöréssel, durva türelmetlenséggel torkolta le a katonáit, mondván, helyesebben kiabálván: ez nem szanatórium, siránkozó vénaszszonyok gyülekezete. Végül is úgy rendelkezett, hogy kihallgatás után én vizsgáljam meg valamennyi jelentkező ügyét, és jelentsem neki a teendő intézkedéseket. A katonák döbbenten fordultak hozzám. Sikerült valamennyit megnyugtatnom. Akinek kellett, annak adtam támogató levelet, akinek útmutatás, szakmai tanácsra volt szüksége, megkapta. Akinek haza kellett utaznia, annak három nap szabadságot javasoltam. Eredményként újra sorba állítottam őket, és a kihallgatást megismételtük. Az ütegparancsnok ez alkalommal is először kitört magából és azzal támadt a katonákra, miért nem voltak hozzá ugyanolyan bizalmasak, 162


mint hozzám? A kérdésre senki sem válaszolt, hiszen az önmagában hordta a választ. A katona is ember. A vége azonban jól sikerült. Mindenki megkapta, amire szüksége volt. A nyugtalanság elült. A szabadságra mentek pontosan visszaérkeztek. A legelső este a Nagyszőlősön állomásozó valamennyi katonai egység számára parancsot hoztak, amely szerint tilos az utcán, különösen kocsmákban egymás között is olyan beszédet folytatni, amelyből a jelen lévő katonai egységek megnevezésére, létszámára lehet következtetni, mert „Nagyszőlősön igen sok a kém”. Az e parancs ellen vétőket rövid úton hadbíróság elé állítják. A hadbíróság ítéletei pedig igen szigorúak voltak. Én ezt a parancsot értelmetlen katonai fontoskodásnak tartottam, mert ugyan kiknek a javára kémkedhettek, és mit érhettek volna el a kémkedésükkel? Nem így tett azonban ütegünk rangidős hadnagya, aki valamely bokor mögül kihallgatott két katonát, akik állítólag egymás között valami olyasfélét említettek, ami a feltételezett, de jelen nem lévő ártó szándékú füleknek hasznos lehetett volna. Ezért pisztolyt rántott, és ezzel terelte a szerencsétlen, megszeppent két katonát a tábori csendőrségre. Én e tettéért hadnagytársamat barátilag kérdeztem, miért tette ezt? Hiszen itt semmiféle bűnt nem követtek el. Válasza durván elutasító volt: „közel vagyunk a Szovjetunió határához, és ezért minden ilyen – ártatlannak látszó – beszélgetést is büntetni kell”. Ez a beszélgetés később, 1945 nyarán gyakran jutott eszembe, amidőn megtudtam, hogy ez az egykori tiszttársam az újonnan alakult demokratikus fegyveres erőnk egyik igen lényeges kiképzési pozíciójába került, majd maga is kommunista lett. Amint világossá vált az, hogy egyelőre Nagyszőlősön maradunk, ütegünk elhelyezkedésében változás történt. Az üteg valamennyi tűzgépét, tehát a négy hegyiágyút és a géppuskákat a Tisza árterületén kellett felállítanunk és a legénységnek egy-egy félszakasza is – egymást váltva – ott tartózkodott, egy ügyeletes tiszt parancsnoksága alatt. Az üteg többi része, tisztek és legénység, valamint a teljes lóállomány maradt Nagyszőlősön, a városban. Innen mentek, mentünk naponta gyakorlatozni, a Tisza mentén állomásozó egységünkhöz. Hetekig, talán egy hónapig is így ment ez nap nap után. Arra is lehetőség nyílott, hogy a tisztek, illetve a legénység kívánatra két-három napra szabadságot kapjon, és hazautazzék családi ügyeik elintézésére. Egy ilyen alkalommal két fiatal katona háromnapos eltávozást kapott, mindketten az üteg hadrendjében, az úgynevezett parancsnok közvetlen beosztásában voltak: az egyik a kürtös, a másik a küldönc, akik harci cselekmények 163


esetében mindig az ütegparancsnok mellett maradnak, hadrendi vonulás esetén pedig közvetlenül az ütegparancsnok mögött lovagolnak, tőle soha nem szakadhatnak el. E két fiatal katona – mindkettő alig 23 éves – boldogan tért vissza a család meglátogatása után. Erre a napra volt kitűzve az egyik legnehezebb harcászati gyakorlat: partról partra gázlás a Tisza medrén át. Az ütegparancsnok előző napon, kevés kísérettel, már oda is, viszsza is végrehajtotta a feladatot, hogy ezzel a gázlás helyét megbízhatóan kikeresse. A gázlásban természetesen csupán az úgynevezett parancsnoki szakasz, tehát a mindig lóháton mozgók vesznek részt. Harcászati gyakorlatról lévén szó, mindez teljes öltözetben, csizmával, nyeregben. Indulás előtt az ütegparancsnok még visszament a szállására, és elővette az ide vágó szolgálati utasítást, azt velem is átolvastatta, mondván, hogy ha ilyen gyakorlat esetén baleset történik, az ütegparancsnokra súlyos hadbírósági ítélet vár. Ezzel elindultunk, majd a Tisza partján, az ott állomásozó néhány lovas társunkat is magunkhoz véve, megkezdődött a gyakorlat. A kiválasztott gázlási hely szerencsésnek látszott, mert itt a Tisza két ágra szakadt és így egy kisebb szigetet fogott közre. E két ág között megoszlott a folyó víztömege és ezért a meder is sekélyebb volt. A víz sodra azonban igen tekintélyesnek bizonyult. Először az egyik ágon, majd a másik ágon kellett átgázolnunk. A gyakorlatban a parancsnoki szakasz és az üteg egyéb lovas állománya vett részt, mintegy 20 fő. Feltételezés szerint a gázlás alatt légi támadással kell számolnunk, ezért a részegységek (3-4 fő) között legalább 50 m távolságot kellett tartani. A partot mindkét oldalon embermagasságú fűzbokrok borították. Így a részekre szakadt gázló csoportok tagjai egymást alig láthatták. A Tisza első ágán szerencsésen átgázoltunk. A másodikon már mutatkozott némi nehézség. A víz sodra igen erős volt. Az egyik katona lova aránylag alacsony volt, ezért a víz a hasánál fogva felemelte és lovastul a vízbe forgatta. Baj nem történt, átjutottunk a második ágon is. Messze elől haladt az ütegparancsnok a mögötte haladó, szorosan hozzátapadó két „közvetlenjével”, a két fiatal, most visszatért katonával. Az egymástól kellő távolságra leszakadt részlegek lassan haladtak, hiszen tudtuk, hogy a gázlási gyakorlatnak még csak az első felét tettük meg, tehát vissza kell jussunk a kiindulás partjára. És itt következett be a tragédia. Az ütegparancsnok emlékezni vélt az előző napon kikeresett gázlóra, immáron az egyetlen főmederben, tehát a teljes víztömeg mellett. A hiba ott volt, hogy nem jelölte meg a feltételezett jó helyet és ott léptetett 164


a folyóba, ahol a part függőlegesen szakadt a mederbe, legalább három méter mélységig. Az ütegparancsnok jó lovas volt, ismerte a gázlás mellett az úsztatás szabályait is, sőt gyakorlatban megtapasztalta azt, de a két katona még sohasem volt ilyen helyzetben. Ők csak a parancsot teljesítették: szorosan az ütegparancsnok mögött haladni. Az ütegparancsnok lovának lába belesüllyedt a mederpartba, az ütegparancsnok már nem tudta viszszatartani. Csupán hátratekintett: tudtok úszni? És saját lova már úszott. Ő szabály szerint a ló mellé csúszott és úsztatott volna, de e pillanatban a két katona lova ugyanígy feltartóztathatatlanul az árba csúszott. A két katona nem tudott úszni. Belerántottak a szárba, ami miatt a két ló az árban hanyatt vágta magát, a katonákat a vízbe nyomva. Mindketten eltűntek az erős sodrásban. Mi többiek ez alatt a bozótban vártunk a sorunkra. Egyszer csak kiáltozást hallottunk, segélykiáltásokat. A partra vágtattunk, leugrálva téptük le egymásról a csizmát, hogy úszni tudjunk, és ha lehet, mentsük meg a két bajtársat, de csupán a túlsó parton kikapaszkodó három lovat láttuk. Az ütegparancsnok és mi valamennyien, órákon át, minden erőfeszítéssel törekedtünk, hogy megtaláljuk két társunkat, de itt a Tisza árja igen erős volt, tele a mederben mély vájatokkal, örvényekkel. Minden törekvésünk sikertelen volt. Két halott bajtársunkat három nap múlva, messze e szomorú helytől vetette kis az ár. Tragédiájuk mélyen megrendített. Temetésükre én készítettem egy hatalmas koszorút. Ők voltak az észak-erdélyi katonai akció első és alighanem egyetlen áldozatai. Az ütegparancsnokunkat leváltották. Sorsáról nem hallottunk többé. Új parancsnokot kaptunk, aki emberibb, csendesebb és megértőbb volt, mint az elődje. Augusztus vége felé, talán 27-e lehetett, megjött az indulás parancsa. A Tisza felső folyása mentén fekvő Técső volt a célpont. Közel a parthoz, a várostól mintegy 3 kilométerre, egy elhagyott tanyaépületben szállásoltak el. A Tisza túlsó partján a román határőrség tüzei világítottak. Megkaptuk a támadást előkészítő parancsot: egy sajátos hegyi dandárt kellett alakítani, a szemben emelkedő, igen meredek, sziklás part mentén induljon a támadás. Ezért több hegyi üteget vontak össze, amelyek a gyalogság támogatását adták. Az első számú hegyi üteg felderítő tisztje a támadó ék parancsnokával indult az első rohamcsónakkal. Ez a kijelölt tiszt én voltam. Rendkívüli felelősség és a legnagyobb valószínűség a géppuskatűzben való fogadtatásra: ez volt a parancs figyelmeztető kiegészítése. Igen büszke voltam, hogy ezt a feladatot nekem kell végrehajtanom. 165


E parancs dátuma emlékezésem szerint augusztus 29-e volt. Csupán egyetlen baj jelentkezett: kegyetlen fogfájásom támadt. Ilyen kínzó fogfájással belemenni egy feltétlen súlyos életveszéllyel járó, katonai akcióba, nem látszott helyesnek. Ezért másnap, augusztus 30-án koradélután, egy katonai lovas kocsin (név szerint „országos járművön”) bementem Técsőre, fogorvost keresni. Másnapra, tehát augusztus 31-ére volt ugyanis várható a támadás. És itt jött megint valami, ami egész életemre emlékezetes maradt. A kocsim néhány száz méterrel Técső előtt elakadt, mert az út tele volt várakozó, egymásra torlódott katonai járművekkel. Gyalog mentem hát a városba. A város azonban igen szokatlan módon fogadott. Az emberek kivétel nélkül olyanok voltak, mintha valóban elvesztették volna az eszüket. Az utcán futkostak, kiabáltak és senki sem állt meg, hogy megmondja, mi történt. A főtéren álló katolikus templom harangja véget nem érően szólt, zúgott és ünnepelt. Csak azt nem tudtam, mit. Úgy gondoltam, aki húzza a harang kötelét, az csak tudja, miért teszi, és ha kérdem, el sem tud futni. Ezért gyorsan felkapaszkodtam a toronyba. Irgalmatlan porban, rengeteg galambpiszkon másztam fel a falépcsőkön, fel egészen a harangig. A helyi plébános lógott a harangkötélen és boldogan húzta, húzta. Melléje másztam, de hiába kérdeztem, a harang minden szót elnyomott. Ekkor a fel-le emelkedő-süllyedő plébános mellé tornásztam magam a másik kötelet elkapva, ugyanúgy mozogva a fülébe kiabáltam: miért harangoz? Erre ugyanígy visszakiabálta: megvan a második bécsi döntés, Erdély nagy része háború nélkül újra magyar. A választ nem egészen értettem: mi az, hogy nagy része? Hogyan lehet Erdélyt kettévágni? Gyorsan lecsúsztam-másztam a toronyból, ki az utcára. Ott egy kis gyereket csíptem el, aki egy kitépett iskolai atlasz lapján egy furcsa, piros vonalat mutatott: ez az új határ. Nem akartam hinni a szememnek. Ezt az új határt bizonyára senki sem tartja helyesnek. Ebből még sok baj fog keletkezni. Így a németeknek, Hitlernek állandó beleszólása lesz az erdélyi ügyekbe, és megindul az állandó politikai áskálódás, vádaskodás. A fogamat a fogorvos kitűnően megcsinálta. Most már arra készültem, hogy az észak-erdélyi katonai bevonulás, birtokbavétel katonai fejezetében reám váró feladatát végrehajtsam. A túlsó parton eltűntek a román határőrség őrtüzei. Mi az innenső, tehát a jobbparton, fel egészen Máramarosszigetig vonultunk, mégpedig igen erőltetett menettel. 166


Máramarossziget, a legkeletebbre fekvő visszatért magyar város nyüzsgött a magyar honvédség feltorlódott csapataitól. Itt keltünk át ugyanis az erős sodrású, bár szűk medrű Tiszán. A várakozás ideje alatt sikerült a híres helybeli sóbányát bejárnom. A bánya mélyén egy életre szóló, megrendítő a látvány fogadott. A sóba vágott, mind mélyebbre hatoló bányában egy hatalmas, gótikus katedrális érzete fogott el. Magasan a falban, immáron elérhetetlen oltár vájata a sóban, amely a Millénium, tehát a magyar történelem ezer esztendejének ünnepségeit, azok emlékét őrzi. A sópalota döbbenetes nagyságú, a sókincs végtelenségének érzete, a sókristályokon járó ember alázata fogott el, a Teremtés csodálatos – geológiába ágyazott, örök szépségben megnyilatkozó – ihlete lett úrrá rajtam. Visszatérve a felszínre parancsot kaptam, hogy több tiszttársammal együtt átmeneti útbiztosító szolgálatot lássak el. Az történt ugyanis, hogy a Tiszán létesített katonai pontonhíd a kenyérsütő kemencekocsi súlya alatt leszakadt, a csapatok vonulása lelassult, ugyanakkor megindult a megnyílt egykori határon át törtető, szolgálaton kívüli – magas rangú – katonák autósora, hogy a visszatérő területek magyarságának örömét és szinte túláradó szeretetmegnyilvánulásait ők arathassák le. Ezzel lényegesen akadályozták a csapatok mozgását, hiszen a közutak igen keskenyek voltak, állapotuk sem kifogástalan. Parancs szerint tehát nekünk, igen alacsony rangú tiszteknek és tiszthelyetteseknek kellett feltartóztatnunk az alezredesek, ezredesek és akár tábornokok autós vonulási sorát. Az egyik fő közlekedési úton én álltam ezt a kevéssé szimpatikus vártát. Nem egy olyan autót kellett feltartóztatnom, amelyben akár három-négy ilyen magas rangú, egyenruhás, ambiciózus katonatiszt ült, és rangjával, hangjával, erőszakos fellépésével szemben, szerény hadnagyi rangommal az útról félreállíttattam a kocsijukat, hogy több órás várakozással indulhassanak útjukra, amidőn a csapatok már átjutottak a hídon, illetve az úttest szabaddá vált. E csöppet sem kellemes feladat teljesítése közben történt, hogy már messziről villogott a szemembe a szélvédő üveg által visszavert napsugár egy sárga színű, nyitott tetős sportkocsiról, amelyben ugyancsak egy egyenruhás tiszt ült. Csak amint megállítottam, és az üveg mögé láttam, vehettem észre, hogy József Ferenc főherceg ül századosi rangú egyenruhában a volán mellett. A parancs őreá is vonatkozott. Neki is jelentettem, hogy nem mehet tovább, várnia kell. Ellentétben a megállított magas rangú tisztek többségének viselkedésével válasza igen udvarias volt: 167


„Hadnagy úr, fiam, a parancsot tudomásul veszem. Félreállok. Természetes, hogy türelemmel megvárom, amíg a parancsot feloldják.” Amíg mi, az útbiztosításra kirendelt tisztek, több órán át visszamaradva a csapatok vonulási útját szabadon tartottuk, saját egységeink több órás utat tettek meg. Ugyancsak iparkodnunk kellett, hogy estére utolérjük őket. Az én ütegem Aknasugatagon éjszakázott. Öten voltunk, csupa tartalékos tiszt, akik így erőltetett menetben törekedtünk a mieinket utolérni. Útközben egy szokatlan élmény várt reánk. Egy völgyszűkületben hirtelen egy hatalmas, felénk hömpölygő, fekete tömeggel találtuk magunkat szemben. Egy soha nem látott, nagy bivalycsorda közeledett felénk. Közel száz állat lehetett, amelyek a szürkületben teljesen egymáshoz dörgölődve nyomultak felénk. Egyáltalán nem volt barátságos látvány. Nem tudtuk, hogyan tudunk majd közöttük rést találni, amelyben a lovainkkal bepréselődve békésen, minden baj nélkül túljutunk rajtuk. Megállni nem akartunk. Kissé szorongó szívvel nyomtuk a félelemtől reszkető lovainkat a fekete árral szemben. Alig néhány méterrel e tömör fekete, hömpölygő faltól lovaink fújni és nyeríteni kezdtek. A bivalyok is furcsa, morgó hangot adtak, de még inkább egymáshoz nyomulva, keskeny rést engedtek, amelybe kénytelenek voltunk benyomulni. A lovak teste, a mi csizmánk mindkét oldalon, végig súrlódott a nyomuló bivalyok bőrén. Igen furcsa érzés volt. Bizony megkönnyebbültünk, amint e szokatlan nyomakodáson szerencsésen túl voltunk. Egyetlen bivaly sem okozott bajt. Ember és ló bizony nagyon elfáradt, amidőn este Aknasugatagra értünk. Ekkor egy nagyon kedves, bár jelentéktelennek látszó jelenetet éltünk át. Aknasugatag egy valamikori magyar bányatelepülés, amely igen nagy szegénységben, de tágra nyitott magyar szívvel fogadott. Teljesen tele volt magyar katonákkal, akiknek a kitörő lelkű magyar lakosság – szeretetének jeléül – már minden tartalék élelmét, a lovaknak szükséges szénáját is boldogan odaadta. Úgy látszott, a lovakat sem tudjuk fedél alá helyezni. Ekkor az egyik házból előfutott egy aranyos kisleány, lehetett 7-8 éves és gyönyörűen, csengő magyar szóval felajánlotta a segítségét. „Hadnagy urak, tessék velem jönni, én még tudok egy istállót, amely elfogadható, széna is van benne.” Ment előre és mi követtük. Valóban, megtaláltuk az istállót – a padlásán szénát – a lovaknak és nekünk éjjeli szállásra. A kisleány azzal búcsúzott: „Nekünk van még két tojásunk, azt szívesen adják a szüleim a hadnagy uraknak vacsorára, hiszen olyan nagyon vártuk már magukat.” Nagyon nehéz volt a csupa szeretet megnyilvánulását úgy visszautasítani, hogy ne bántsuk meg őket. 168


Ebben az erőltetett ütemű vonulásban talán a kerékpározó gyalogság teljesítette a legtöbbet. Emlékszem egy kerékpározó századra, amely Aknasugatagon, egy útszéli árokparton, holt fáradt gyalogsággal, összesen két órát „pihent”, majd hajtott tovább. Láttam útközben nem egy olyan kerékpáros honvédet, aki túlerőltetett szíve miatt kerékpárjával, eszméletlenül feküdt az útszéli árokparton, és később a tábori mentőszolgálat szállított el. A mi lovaink is megszenvedték az erőltetett ütemet. Volt olyan, hogy 112 km-t tettünk meg egyetlen nap alatt. A magyar falvakban mindenütt boldog arcok, túláradó szeretet fogadott. A kertekben egyetlen szál virág sem maradt. A katonák sapkája, a lovak szerszámzata csupa virág volt. Sugárzó arcok, nagy remények hordták a jövő szép ígéretét. A román falvakban néma érdeklődés, zárt ajkak. Az egyik román faluban, Oláhláposon, a Lápos-patakon átkelve torlódás miatt kellett megállnunk. A házak tornácain, a kapu előtt a némán érdeklődő nép. A mellettünk álló ház tornácán egy valóban gyönyörű román leány könyökölt ki. A katonák természetesen azonnal észrevették a ritka szép, ifjú hajadont. A leány öntudatos, büszke mosollyal nyugtázta, hogy minden magyar katona tekintete rajta nyugodott. Ekkor az ütegünk kürtöse, egy igen jó vágású fiú lovával a tornác elé hajtatott, sapkájáról levette a virágot, és a leánynak nyújtotta. A leány mosolyogva, de büszkén visszautasította. Semmitmondó, de kedves kis történet. Ezért mondottam el. A német, tehát szász falvakban egészen különös élmény fogadott. A házak építése, egész külső megjelenése, gazdagsága, tisztasága élesen elütött a románokétól. Minden ház minden ablakának redőnye leengedve, minden kapu zárva. Igen sok ház homlokzatán kiakasztott, nagy betűs szöveg: „Deutsches Eigentum”, tehát „német tulajdon”: magyar katona, nehogy hozzányúlj! Az utcák teljesen néptelenek, mintha a falvakban egyetlen élő ember se lenne. A szászok e kevéssé barátságos magatartása semmi esetre sem volt indokolt. Igen szigorúan betartott parancs szerint a kertekben található gyümölcsből, vagy a lakosság bármely terményéből, állatából semmit sem volt szabad elvenni, megenni, eltulajdonítani. Egyetlen alma leszakításáért is igen szigorú büntetés járt. Az éjszakázások során arra törekedtünk, hogy lehetőleg mindig saját sátrainkat használjuk. Nem kívántunk fedett szállást sem embernek, sem állatnak. Ezzel mindennemű súrlódást el akartuk kerülni, amely a katonák és az esetleges ellenséges érzelmű román lakosok között bajt 169


okozhatott volna. Természetesen volt azonban olyan eset is, amidőn kénytelenek voltunk lakóházakban éjszakázni. Ütegünk kijelölt vonulási útvonala először keresztezte a Lápos vizét, majd a Szamos völgyét röviden követve a Maros völgyébe tért. Szászrégent késő délután értük el. Itt a pihenőt kihasználva futva felkerestem apai nagyapám szülőházát és a még ott élő távoli rokonokat. Családunk nem szász, csupán 1846-ban Gyulafehérvárról költözött oda. Rokonaim közül senkit sem találtam, mert minden rokon a magyar csapatok fogadásával volt elfoglalva. Egyik közülük a néhány napja megválasztott magyar nemzeti bizottság elnökeként éppen hivatali feladatait látta el. A város tele volt katonákkal, vonuló csapatokkal. Siettem én is vissza az ütegemhez, amely már éppen indulóban volt. Magam is lóra ültem, hogy csatlakozzam hozzájuk, amikor futva jött és nevemet kiáltva keresett a közben értesített, bizottsági elnök rokonom, akit ekkor láttam életemben először. Alig tudtunk futva néhány szót váltani, és máris a Maros völgyében haladt az üteg a gyönyörű holdfényben. A folyómederből büszkén kiemelkedő marosvécsi vár, a báró Kemény család büszke fészke, az erdélyi magyarság híres szellemi központja sejtelmesen, csodálatos szépségében tündökölt a holdfényben. A fárasztó út utolsó előtti éjjelét Maroshévízen töltöttük, hogy másnap székelyföldre lépjünk, a Gyergyói-medencébe. Gyergyóditró volt itt az első, egy hétig tartó állomásunk. A valóban mélységes szeretettel való fogadtatást szavakkal szinte el sem lehet mondani. Legmegragadóbb csúcspontja az ünnepélyes hálaadó szentmise volt. Ember és ló mind megérdemelte a több napos pihenést. Lovaink jó része feltört szüggyel érte el Ditrót: hegyiágyús ütegünk ugyanis a tűzgépeit nem lovakra nyergelte, hanem fogatolta. Az erőltetett menet a lovak szügyét véresre törte. Pihentetésüket biztosítani kellett. Gyergyóditrón az első este emlékezetes maradt számomra. Az üteg tisztikara, tehát az ütegparancsnok főhadnagy, valamint a három alantos tiszt, tehát négyen együtt költöttük el az első vacsorát Székelyföldön. Tisztiszolgáink csirkepaprikást készítettek. E békés hangulatban az ütegparancsnok az elmúlt napok rengeteg élményének hatása alatt egy félmondatával ugyancsak felkavarta az alája beosztott tartalékos tisztek hangulatát. Annyit mondott, hogy Észak-Erdély visszacsatolását a hitleri Németországnak köszönhetjük, ezért a magyar politikának igazodnia kell a náci nagynémet politika szándékaihoz. E szavai úgy hatottak, mintha egy nyugodt víztükörbe hirtelen egy nagy követ dobnak. Tisztán emlékszem a reakciónkra. 170


Mindháman tiltakoztunk e megállapítás ellen. Véleményünk az volt, hogy a németek csak azért álltak mellénk, mert ezt kierőszakoltuk, és azért vonták meg ilyen szerencsétlenül az Észak-Erdély–Dél-Erdély határt, hogy a magyarok és románok tőlük függő helyzetbe kerüljenek. Súlyos hiba lenne, ha a magyar politika a németek járszalagjára kerülne. A rangidős hadnagy (aki később, a háború befejezése után a Kommunista Párt erőteljes támogatásával az egyik fegyveres testületünk kiképző parancsnoka lett) úgy nyilatkozott, hogy nekünk inkább az angolok politikáját kellene követnünk, ahhoz igazodnunk. Én mindkettő ellen voltam, mondván, hogy nekünk semmiféle idegen politikához nem szabad csatlakoznunk. Kizárólag a magyar történelmi tapasztalatok alapján, csak magyar érdekeket alapul véve, európai politikát kell követni. Ugyanakkor figyelmeztettem az ütegparancsnokot, hogy a magyar hadseregben tilos politizálni, tehát nekünk most nem az a feladatunk, hogy a sorsfordító események hatására politikai, bel- illetve külpolitikai hangulatokat szítsunk. A magyarság megerősítése, a nemzeti összefogás szolgálata a leglényegesebb. Ma minden magyar tudására, akaratára szükség van, akár hogyan vélekedik is erről akár német náci párt, akár akármelyik hazai pártunk. Én a nyilas és más német zsoldban álló magyar párt tevékenységét és propagandáját az ország jövője szempontjából rendkívül veszélyesnek tartom. Véleményemhez szívvel-lélekkel csatlakozott a tűzmesteri rangban lévő harmadik alantos tisztünk. Az ütegparancsnok azzal zárta le a vitát, hogy „Harrikám (ez voltam én), amit mondasz, azt bizonyítja, hogy angol- és zsidóbarát vagy, mert a németellenes elemeket is a nemzet fiainak tartod, és számítasz az erejükre és a velük való összefogásra.” Alig értünk e szavakhoz, amidőn megkondult a ditrói templom félrevert harangja: a mellettünk fekvő porta egyik hatalmas szénacsűrje kigyulladt. Rohantunk valamennyien tüzet oltani. Félő volt, hogy a hatalmas tűz lángra gyújtja a szomszédos pajtákat és házakat is. Így nemcsak a lángoló szénacsűrt kellett oltani, hanem a szomszédos házak és pajták tetejét is öntözni kellett, mert oly nagy volt a lángok hatalma, hogy akár az egész helység lángba borulhatott volna. Amidőn végül is fáradtan, de a lángok sikeres megfékezése után nyugovóra tértünk, eszembe jutott egy kérdés: vajon a lángok oltásában nem mindenki vett-e részt? Hiszen ott volt minden helybeli és minden katona, akármilyen politikai nézetet vall is a lelke mélyén. A világ közállapota is ilyen tűzoltás szüksége felé sodródik. Valóban minden ember erejére, tudására múlhatatlanul szükség 171


van, különösen itt, Magyarországon, ahol Széchenyi szavaival lényegében „egyedül vagyunk”. Egy heti ditrói pihenés után átvonultunk Csíkszereda mellé, Killyénfalvára. Gyönyörű, festőien szép, ősi székely település, amely valósággal árasztotta magából a hamisítatlan székely gondolkodást, életmódot, szellemiséget. Itteni tartózkodásunk alatt gyakran rendeztünk a parancsnoki szakasz lovasai vagy az üteg egésze számára katonai gyakorlatokat. Egy igen emlékezetes alkalommal a parancsnoki szakasz lovasai lóháton, a legénység pedig fogatolt járműveken csodálatos hegyi túrát tettek a Gyilkos-tóhoz, valamint a Békás-szorosba. Az induláskor még gyönyörű, őszi napsütés volt, de mire felértünk, a Kárpátok felhőbe burkolództak, és sűrűn havazott. Máglyát gyújtottunk, és gyönyörködtünk a természet drámai változásaiban. Október első napjaiban ütegparancsnokunk a vezérkari felvételi ügyei miatt – átmeneti időre – átadta az üteg parancsnokságát a rangidős hadnagynak, és Budapestre utazott. Október 6-án ütegünk méltón kívánt megemlékezni a magyar nemzet e gyásznapjáról. Ezért az üteg felsorakozott. A parancsnoki szakasz lóháton. Én tartottam az ünnepi megemlékezést. Még most is, negyvenkilenc esztendő után, tisztán emlékezem az akkori körülményekre, hangulatra, gondolatokra. Beszédemnek lényege az volt, hogy eddig minden nemzeti vágy boldog beteljesülését nemzeti gyász követte, 1848 lángoló szabadságvágyát 1849 októbere törte le. Sohasem voltunk elég erősek az összefogásban; széthúzás, egyenetlenség, idegenimádat, ellobbanó érzelmi lángolás tett mindig gyengévé, hogy a ránk telepedő idegen hatalmak könnyű prédájává lettünk. Szörnyű tragédia lenne, ha most ismét erre a sorsra jutna a magyarság, mert ez megpecsételhetné a jövőnket. Nem sokkal az október 6-i ünnep után súlyosan megbetegedtem, vérhast kaptam. Néhány nap alatt rendkívül legyengültem. A mentőautó Csíkszeredára vitt, az ottani kórházba. Talán én voltam az egyedüli betege a magyar orvosok által ellátott – emlékezésem szerint – magántulajdonú kórháznak. Mintegy tíz napig ápoltak ott, mire kezdtem magam kissé jobban érezni. Szerettem volna minél hamarabb Budapestre jutni, mert a kórház teljesen ki volt rabolva. Nagyon legyengült állapotban voltam, de erősödni akartam, hogy a remélt mihamarabbi visszautazás és leszerelés mellett előbb még Csíkszeredát is egy kicsit jobban megismerhessem. Az erősödéshez mozogni kell, mozogni kívántam hát. 172


Minthogy gyerekkorom óta erősen érdeklődtem a művészet mindennemű ága iránt, megtudtam, hogy Csíkszeredán abban az időben három lehetőség kínálkozott művészeti érdeklődésem és egyúttal a mozgásvágyam kielégítésére. Csíkszeredán élt és lakott egy idős magyar hölgy (a nevére sajnos nem emlékszem már), aki az értékes régi kézimunkák, csipkék, hímzések neves gyűjtője volt. Érdemes volt tehát őt felkeresni, és engedélyével gyűjteményét megtekinteni. A második lehetőség már nagyobb sétát igényelt. Csíkszereda mellett, Vándorfalván, vagy más néven Csíksomlyón, a ferences kolostorban akkor működött a paraszti népfőiskola, és annak keretében egy fiatal, nagyon tehetséges szobrászművész is dolgozott, név szerint Szervátiusz Jenő. A harmadik lehetőség ugyancsak nagyobb sétával volt elérhető: a város szélén, Zsögödön élt és dolgozott Erdély legnagyobb hírű, kiváló festőművésze, Nagy Imre. Természetes volt tehát, hogy én e három lehetőséget mind ki akartam használni. Meg is tettem, rendre. Mindhárom látogatás emlékét szeretettel őrzöm. Szervátiusz Jenővel megismerkedve továbbra is kapcsolatban maradtunk. Később Kolozsvárott, a Sétatéren volt lakásán többször meglátogattam, sőt a háború tragikus vége felé vállaltam faszobrainak, némely saját maga faragta bútorának és használati tárgyainak megőrzését. Budapesti lakásomon e tárgyai mind megmenekültek. Az általam megőrzött faszobrai ma Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban láthatók. Nagy Imrénél, Zsögödön, Csíkszereda szomszédságában tett látogatásom nemcsak az ő otthonában látottak és a vele való személyes találkozás miatt volt életem egyik legérdekesebb ismeretségkötési alkalma, hanem amiatt az epizód miatt is, amely Zsögödre vezetett sétautam során történt. Amint Zsögödön, Nagy Imre házától alig száz méterre voltam, egy szép földszintes ház ablakában kikönyökölt katonatisztben örömmel ismertem fel diákéveim egy kedves alakját, a mintegy öt évvel felettem járó Pórfi Györgyöt, a mindig vidám, jó humorú, aktív katonát, aki a Ciszterci Rend Budai Gimnáziumának önképzőkörében és a diákok színi előadásai sorában mindig neves szerepet játszott. A korábban mindig mosolygó, derűs ember igen komor, szomorú arccal fogadta köszöntésemet. Szavai szerint életének nincs több értelme, nincs többé kilátása, szívvel-lélekkel, hivatástudattal lett katonatiszt, de a hadseregben is lefolytatták a származási igazoltatást és megállapították, hogy ereiben zsidó vér is folyik, ami miatt karrierje kettétört. Az öngyilkosság gondolatával foglalkozik. Próbáltam belé új hitet önteni, de minden eredmény nélkül. E beszélgetés 173


alkalmával nem gondoltam, hogy nyolc év múlva találkozom majd vele újra, amidőn ismét vidám lesz, hogy végül e későbbi, jó hangulatú találkozásunk után alig néhány hónappal, a majdani kommunista hatalom egy koncepciós perben hozott halálos ítélete oltja majd ki az életét. Szegény Pórfi Gyurka, becsületes, tiszta ember volt, a Rajk László-perben kivégzett áldozatok egyike, rangja szerint tábornok. E három látogatás sikerén felbuzdulva – erősen leromlott testi erőmet összeszedve – merész útra szántam el magam: teszek egy szép hegyi túrát, felkeresem a torjai büdösbarlangot, majd utána a Szent Anna-tavat. El is jutottam a tóhoz, de hazafelé már ugyancsak nehéz volt a vérhas után maradt erővel a kórházig jutni. Végül sikerült. Röviddel utána elbocsátottak, de a katonai szolgálatra még sokáig nem vállalkozhattam. Ezért visszatértem Budapestre, hogy leszereljek. A Hargitán át gyönyörű volt az autóbuszút. Székelyudvarhelyen még felkerestem a magyarság ottani szellemi vezetőit, majd Marosvásárhelyen repülőre szálltam, hogy elkerüljem a Szeretfalva–Déda között létesített, gyenge kilátású vasúti vonal nekem oly kellemetlen, hosszú ideig tartó, zötyögős vasúti utazását, amely egészségi állapotom miatt igen terhes lett volna. Amidőn a vasút helyett repülőt választottam, még nem tudtam, hogy ez is erősen megpróbálja majd az akaratomat, hogy úrrá lehessek a felborult emésztőszervi állapotomon. Az történt ugyanis, hogy nagyon hideg, viharos idő volt, rendkívül erős széllel, és oly sok repülőre váró utassal, akik nem fértek mind fel az utasszállító repülőre. Ezért a lemaradó hat személy részére egy katonai futárgépet állítottak be, amelyben volt ugyan hat utas számára ülőhely, de oly szűken, hogy szinte összeért a szemben ülő kétkét utas feje. Amint a viharos szélben a földön veszteglő, nagy gép és a mellette törpülő kis katonai gép szárnyát a várakozó utasok remegni, sőt billegni látták, majdnemhogy rémülettel tiltakoztak a kis gépbe való beszállás ellen. A pilóta úgy döntött a hat személy kiválasztásáról, hogy parancsoló hangon és ellentmondást nem tűrve kijelölte azokat. Én hadnagyi egyenruhában reményt kelthettem benne, hogy vitézül fogom a viharos út nehézségeit vállalni, tehát elsőnek választott. Aggódva gondoltam bélrendszeremre, de vállaltam. Egy idős házaspár és három textilügynök lett a kis gép utascsoportja. A két idős ember egymás kezét görcsösen szorítva rettegte végig az utat, sűrűn használva a kezükbe akadt zacskókat. A hátam mögött ültek, és reszkettek. Az egyik ügynök mellém került, és a vállam helyett a gép falának támasztva fejét, halálsápadtan használgatta a neki jutott zacskót. Egyetlen zacskó volt még a gépen. Ezt 174


a velem szemben ülő, egymásba kapaszkodott két ügynök felváltva használta. Előre lógó fejük majdnem az én homlokomba lógott. Szakadt róluk a verejték. Ebben a tragikus együttesben csitítgattam a gyomromat, és kapkodtam, vagy inkább kapkodtam volna jobb levegő után. Valóságos megváltásként hatott, hogy végre elértük Kolozsvár repülőterét, és újra jó levegőt tudtam szívni. Az út hazáig, Budapestre vonaton már nem okozott nehézséget. Itthon újra civillé válva felvehettem a polgári élet fonalát. Minthogy a Veszprém megyéhez kötött szociális tanácsadói megbízatásom szerződése lejárt, új munkahelyet kellett keresnem, amiről a KISKABINET ÚTJAIN című levelemben számolok be.

175


Arckép, 1940

176


A KISKABINET ÚTJAIN Kedves Olvasóm! E levelemben szeretnék visszatérni a VESZPRÉMI VÉGEKEN című fejezetem utolsó eseményéhez: „a fennálló társadalmi rend ellen lázadó álmodozó” mivoltom következményeihez. 1940 késő őszén lejárt a szerződésem, és ezzel megszűnt a Veszprém megyei szociális tanácsadói megbízatásom. Új munkahelyet kellett keresnem. Testi erőmet némileg korlátozta az erdélyi katonai bevonulás során szerzett vérhasom lassan múló utóhatása. 1940 őszét írtuk. A hitleri Németország erőszakos terjeszkedése szinte feltartóztathatatlan volt már. Az ország sok belső nehézsége miatt a német náci propaganda nagyon sokakat megszédített, elkápráztatott. A társadalompolitika nyitott kérdései csupa indulattól eltelt, szélsőséges szervezkedés lehetőségét nyitották meg. A nyugodt, higgadt közélet fejlődésének lehetőségei mind inkább beszűkültek. Tudtam, hogy az ország többoldalú fenyegetettsége miatt társadalompolitikai munkakörben – belátható ideig – nem tudok elhelyezkedni. Legjobb esetben csak olyan munkát tudok kapni, amelynek köre érintőleges betekintést enged a társadalompolitika égetően fontos feladataiba. Feltételeztem, hogy az ország iparfejlesztése – különösen a háborúra tekintettel – több lehetőséget kínál. Talán lesz olyan nagyobb ipari vállalat, amely fejlesztéséhez felső fokú képzettséggel rendelkező, több nyelvet beszélő közgazdákat keres, és amely egyúttal munkáslétszámát is gyarapítja. E meggondolással kerestem fel először az Iparügyi Minisztérium iparfejlesztési osztályának vezetőjét, Magasházy Béla miniszteri osztálytanácsost, és kértem, adjon tanácsot, merre induljak el. Ő rendkívül előzékenyen és megtisztelően, magánemberként azt tanácsolta, hogy folyamodjam a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. elnök-vezérigazgatójához, Vida Jenőhöz. Ez a vállalat most készül a magyar alumíniumipar erőteljes felfuttatására. Megítélése szerint ott éppen ilyen emberekre lesz szükség. Csupán arra ügyeljek, hogy el ne áruljam, hol kaptam ezt a tanácsot. Megírtam hát életem első életrajzát és munkakereső kérvényét, hogy azokat Vida Jenőnek át tudjam adni. 177


Munkakereső kérvényemben megjelöltem az alumíniumipart és egy lényeges egyéni kérelmet. Azt kértem, hogy felvételem esetén egy fél esztendőre, ideiglenes jelleggel alkalmazzanak, de úgy, hogy mint egyszerű kétkezi munkás kezdhessem a tevékenységemet, majd hónapról hónapra egy-egy lépcsőfokkal helyezzenek mind magasabbra, mind nagyobb felelősségű beosztásba, és így tegyenek mindaddig, amíg a vállalat azon fokát el nem érem, amelyen – megfelelő bemutatkozásom esetén – véglegesen alkalmazni akarnak. Mindezt pedig azért, mert nem egyszerűen gépiesen dolgozó alkalmazottjuk kívánok lenni, hanem olyan, aki ésszel és a saját tapasztalatával megismert felelősséggel tud és akar dolgozni. Hivatkoztam az egyetemi, hazai és külföldi tanulmányaimra, nyelvtudásomra és két esztendős közszolgálatomra. Megjelöltem a helyesnek tartott kezdő fizetési igényemet, amelynek összegét még az Iparügyi Minisztériumban beszéltem meg. Az így elkészített iratokkal felszerelve felkerestem Vida Jenő elnök-vezérigazgatót. Ez az utam is kortörténeti tanulmányként maradt az emlékezetemben. Előtte azonban lássunk egy kis idevaló társadalmi rajzot. Ebben az időben számos nagyvállalat keresett a vezetőségébe, illetve néha alkalmazottjai körébe olyan közéleti személyeket, akik az akkori politikai tendenciák és jogszabályok előírásai szerint a vállalatok létszámarányait – a nem zsidó származásúak javára – bizonyos mértékig módosítani tudták. Az e célból felvetteket „Strohmannoknak” hívták, és foglalkoztatásuk csupán formai volt. Én természetesen nem ilyen létszámhígító és létszámjavító ember kívántam lenni, aki minden hónap elején csupán azért jelenik meg, hogy felvegye a meg nem dolgozott bért. Én felelősséggel és jövőt remélő, jövőt építő határozottsággal kívántam dolgozni. Az elnöki titkárságon bekopogva, átnyújtottam az irataimat és kértem, hogy azokat személyesen adhassam át az elnök-vezérigazgató úrnak. A titkár leültetett, az iratokat egyéb anyagokkal együtt bevitte a főnökének, majd türelmet kért. Körülbelül egy fél órát vártam így. Ez alatt nagy csörömpöléssel berobbant egy ünneplő díszruhás, idős katonatiszt, hatalmas pengő sarkantyúval, a mellén egy sor csörgő kitüntetéssel és a lábát verdeső karddal. Már várták a látogatását. Sűrű bokacsattogtatással és sarkantyúpengetéssel, kölcsönös hajlongással néhány perc múltán bebocsátották az elnök úrhoz. Ekkor láttam először ilyen „Strohmannt”. Talán tíz percig is lehetett bent. Egy idő múlva nyílt az ajtó, és én következtem. 178


Vida Jenő egy meglehetősen elhízott, a bő karosszékében szétterülő, hatvan körüli hatalmassága volt. Mögötte görnyedten, a tartásából is olvashatóan állt a személyzeti főnöke. Vida kezében tartotta az irataimat. Először az életrajzomat vette elő. Közölte velem, hogy téves az információm, nem készülnek az alumíniumipar fejlesztésére. Honnan vettem a tájékoztatást? Én természetesen a sajtóra hivatkoztam. Láttam, hogy mindenáron tudni kívánta, ki lát bele a terveibe. Az életrajzom minden adatára azt mondta: „nem tartja értéknek”, az egyetemi végzettség nem nyújt olyan tudást, amelyet ő használni tudna. „Az egyetem helyett az életből kell tanulni.” A nyelvtudásom nem érdekli, mert úgysem alkalmazna olyan beosztásban, ahol erre szükség lenne. Arról szó sem lehetne, hogy én alulról indulóan, munkásként kezdjem, és úgy emelkedjem fel. Nekem semmi közöm sincs az alsóbb fokozatban dolgozók feladatához. A fizetési igényemet sem tudná elfogadni, mert ez nekem túl sok, hiszen az apámmal, az ő lakásában lakom, és így nem kell lakbért és közüzemi díjakat, fűtést fizetnem. Miután minden feltehető kérdésre tagadólag válaszolt, megköszöntem a reám fordított figyelmét, felkeltem, és távozni készültem. Ekkor annyit mondott, hogy az irataimat magánál tartja, és ha mégis akadna munka a részemre, majd értesít. Két hét telt el e balsikerű és nem valami épületes, kulturált találkozás után, amikor is levelet kaptam Vida Jenő aláírással, hogy alkalmaztatásom ügyében keressem fel. A megadott időpontban megjelentem. Ismét nyílt az ajtó. A jelenet ugyancsak a múltkori koreográfiával zajlott le. Ültünk a mély bőr karosszékben. Irataim Vida Jenő kezében. Úgy tett, mintha most találkoznánk először. Ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok, ugyanaz az elutasítás. Határozottan az volt az érzésem, hogy fel akar venni, de ki akar fárasztani, az akaratomat meg akarja törni, és kicsiségemet tudatosítani kívánja bennem. Mindenre azt válaszoltam, hogy mindezt már egyszer megbeszéltük. Én emelt fővel, ugyanúgy munkát keresek, mint két héttel ezelőtt, ugyanazokkal a körülményekkel. Felkeltem, köszöntem és távozni készültem. Vida Jenő ismét azzal bocsátott el, hogy jelenleg nincs szüksége rám, de majd értesítenek. Megint eltelt két hét és újra jött a levél, jelenjek meg alkalmaztatásom miatt. Időközben azonban már másutt is érdeklődtem, és nem mentem többé Vida Jenőhöz. Ez a más helyen való érdeklődésem szintén emlékezetes maradt a számomra. Történt pedig, hogy egy nagyon kedves, gyermekkori jó barát, kitűnő mérnök hívott fel, érdeklődjem Újpesten, az Egyesült Izzó nevű 179


vállalat személyzeti osztályán, mert diplomás, közgazda, nyelveket beszélő fiatalokat keresnek önálló munkakörök betöltésére. Rajtam kívül másoknak is szólt, mert két helyet kívánnak így betölteni. Nem „Strohmannokról” van szó, hanem komoly munkaerők alkalmazásáról, becsületes fizetéssel. A hír nagyon jól hangzott. A megadott napon jelentkeztem a vállalat személyzeti osztályvezetőjénél. Megint életrajz és kérvény a kezemben. Rövid várakozás után megérkezett az osztályvezető, és rendkívül előzékenyen, igen kulturáltan fogadott. Miután az irataimat gondosan átolvasta, részletesen érdeklődött az egyetemi és franciaországi tanulmányaim felől, nyelvtudásomról és a két esztendős veszprémi munkámról. Ez után közölte velem, hogy a vállalata két olyan közgazdát keres, akik az Egyesült Izzó legfontosabb gyártmányát, a világhíres izzólámpa körtét Belgiumban, illetve Istambulban felállítandó külkereskedelmi kirendeltségén piacra hozzák. Igen nagy lehetőségeket és jó keresetet kínálnak önálló, nagy felelősséggel. Feltette a kérdést, mi vezetett engem arra a gondolatra, hogy mezőgazdasági szociálpolitika után most egy ettől teljesen eltérő, ipari vagy inkább kereskedelmi munkaterületre törekszem. Én mindent pontosan, lelkiismeretesen elmondtam. Elmondtam azt is, hogy a legszívesebben a gyár munkásságának szociális ügyeivel járó munkakört vállalnám. Ez felelne meg az én hivatástudatomnak és legbelső vágyaimnak. Figyelmesen végighallgatott. E szándékomtól eltanácsolt, mert ha egy ilyen munkakört vállalnék, igen rövid idő múlva súlyosan csalódnék. Ezt a munkát a gyár igen rosszul fizeti ahhoz az igényhez képest, amelyet én a felkészülésem alapján joggal támaszthatok. További ok, hogy én bizonnyal lelkiismeretesen kívánnám ellátni a munkámat, tehát a munkások érdekében kiállnék, ha a gyár és a munkások között vita támad. Ezért a gyár vezetősége bizalmatlan lenne irányomban, legjobb törekvéseim ellenére sem tudnám mindazt elérni, amit helyesnek és méltányosnak tartok. Ugyanakkor a munkások sem lennének hozzám bizalommal, mert nem vagyok közülük való, és sikertelenségeimet annak számlájára írnák, hogy összejátszom a gyár vezetőségével. Mindez a végén meghasonlásba kényszerítene. Azt tanácsolta, gondoljam át mindezeket, és csak ez után döntsek: elvállalom-e a kiküldetéssel járó egyik munkahelyüket, mégpedig Bruxelles-ben, vagy Istambulban. A beszélgetésünk alapján ő már döntött. A jelentkezettek közül engem választ első helyen. Két hétre felfüggeszti a döntést, és vár a válaszomra. Szeretné, ha e beszélgetés eredményeként megelégedett emberként dolgozhatnék az életemben. 180


Szavaiból, hangjából és tekintetéből mélységes emberség sugárzott. Eltelt a két hét, és én köszönetet mondottam minden szaváért, gondolatáért és visszaléptem az Egyesült Izzónál nyílt lehetőség elől. Igaza volt, nem tudott volna az elektromos izzók piackutatása szellemileg kielégíteni és kárpótolni azért, mert feladtam a hivatásom esetleg mégoly nehéz, de egész valómat eltöltő terveit. Azóta is, immáron közel fél évszázada, sokszor jut eszembe ez a beszélgetés és az az ismeretlen ismerős, személyzeti osztályvezető, aki a számára bizonyosan mind súlyosabb politikai viszonyok ellenére ennyire ember tudott maradni. Ilyen hosszú idő után bizony el-elmosódnak már nevek. Úgy emlékszem azonban, hogy Rosenberg úrnak hívták. Örülök, hogy e sorokkal emléket tudok állítani neki. Nem tudom, nem sodorta-e el őt is az embertelenség pusztító árja. Nem tudtam később a nyomára jutni. Volt azonban mégis egy alkalom, amidőn sikerült kimutatnom, mennyire örömmel és szeretettel gondolok rá. 1944 tavaszán ugyanis Magyarország német náci megszállása idején apám volt a Közgazdasági Egyetem felvételi bizottságának elnöke, úgy ahogy ezt apám bemutatása során már említettem. Rosenberg úr ekkor egy segélykérő levelet írt nekem, kérve, segítsek, hogy fiát a nyilas kormányrendelet tiltó parancsa ellenére felvegyék a Közgazdasági Egyetemre. Természetes, hogy apám más hasonlókkal együtt őt is, aki kitűnő tanuló volt, az egyetemre felvétette. Apámat cselekedetéért, és egyéb szembeszegülő magatartásáért 1944 novemberében aztán – amint már írtam – letartóztatták, és Sopronkőhidán fegyházba zárták. Teltek a hetek, közeledett karácsony. Néhány nappal az ünnep előtt igen megtisztelő hívást kaptam egykori statisztikai professzoromtól, dr. Laky Dezsőtől: legyek a személyi titkára, lévén, hogy néhány nap múlva kinevezést kap a Tárcanélküli Közellátási Miniszter hivatalának betöltésére. Laky Dezső professzor valóban néhány nap múlva miniszter lett, én pedig a mellette dolgozó két titkár egyike. Itt aztán mód nyílott arra is, hogy az ország ellátása révén ne csak az országos politika mind nehezebbé váló alakulását figyelhessem, hanem arra is, hogy a rászorulók intézményes ellátása terén szerény erőmtől telően, segíteni tudjak. Az ember útjai kiszámíthatatlanok. Terveket szövünk az életre, és a történelem eseményei keresztül-kasul húzzák azokat. Keressük a magunk útját, és iparkodunk a sors árjával szemben célhoz érni. Az indulásomkor szerettem volna végül is egyetemi karriert futni, a társadalompolitika terén töretlen utakon járni, és az ország jövendő, osztályok nélküli 181


társadalmának kialakításában egy tisztultabb jövő kiépítésében közreműködni. Reményeim valóra váltásának kilátásai mind messzebb tolódtak, és minden kérdésessé vált. Laky Dezső a József Nádor Műszaki és Közgazdaságtudományi Egyetem Statisztikai Tanszékének vezető professzora, de emellett immáron huzamosabb ideje az általa szervezett Ár-Kormánybiztosságnak is a feje volt. Igen erős akaratú, széles látókörű, céltudatos és célratörő embernek ismertem. Villámló tekintete gyakran éreztette, milyen erővel, sőt erőszakosan kívánja az akaratát végrehajtani. Tárca nélküli miniszter volt, aki alá a kormány három hivatalt rendelt: az Árhivatalt, a Külkereskedelmi Hivatalt (amely ezzel Kereskedelmi Hivatallá változott) és a Földművelésügyi Minisztérium Élelmiszeripari Főosztályát, amely élelmezésügyi hivatali jelleggel működött. Nem volt tehát egységes státusunk, három különböző helyen – sőt később még újabb hivatalokkal kiegészülve ennél is több helyen – működött a közellátási igazgatás. A miniszteri titkárság két titkárból és két gépíróból állt. Laky Dezső igen öntudatos református volt, aki nagyon ügyelt arra, hogy a keresztény egyházak mindig egyforma képviselettel szerepeljenek a környezetében, bár ez a téma sohasem vetődött fel közöttünk. Természetes volt azonban, hogy én – lévén, hogy katolikus vagyok – a titkárságon a második helyet töltöttem be. Az első titkár vallásilag református volt, apja pedig a kormányzópárt képviselője. Magától értetődően ő volt a miniszter közvetlen ügyeinek, továbbá a politikai kapcsolatainak titkári ügyintézője. Én a szakadminisztráció, a szaksajtó és az idegen nyelvi ügyek feladatait láttam el. Ugyancsak én voltam a miniszter által vezetett tárgyalások jegyzőkönyv-vezetője, mert részint közgazdasági képzettségem, részint magas fokú gyorsírói felkészültségem ezt indokolta. A miniszter több értékes volt tanítványát hozta magával, akiket egyes fontos vezető helyekre állított. Hozott azonban magával egy miniszteri tanácsosi rangot kapott olyan személyt is, akivel mindvégig nem tudtam hivatali, kollegális viszonyba kerülni, pedig az eredményes együttműködéshez szükséges lett volna. Ennek pedig az volt az oka, hogy ez a miniszteri tanácsos egy rendkívül alázatos, sőt szolgalelkű ember volt, akit jellemileg nehezen tudtam elviselni. Éreztem, tudtam, hogy mint a személyzeti ügyek referense, kötelességének tartja, hogy a hivatal dolgozóiról minél alázatosabban szállítson minden személyi terhelő adatot a miniszternek, hogy ezzel kiérdemelje a miniszteri előléptetést. Nekem 182


ugyan a miniszterrel semmiféle differenciám nem volt, de az erőszakot és a halkan suttogott fél információk ingoványát, a felülről induló feltétlen és alkuvást nem ismerő, autoritatív akaratot nem tudtam elviselni. Ezt ez a miniszteri tanácsos hamar észrevette, és lázadásnak ítélte. Megtörtént ugyanis, hogy adott esetben kényszerűen véleményt mondottam egy-két miniszteri intézkedésről, és e véleményem eltért a hivatalostól. Természetes, hogy ilyenkor azonnal jelentette a miniszternek, hogy saját titkára milyen véleményt nyilvánított. Újra „lázadó” lettem. Fokozatosan éreztem, hogy a munkámmal ugyan meg voltak elégedve, de a bizalmas ügyekbe már nem volt betekintésem. Miniszteri titkári szolgálatom elején egy jellemző kis esemény történt, amelyet érdemes elmondanom. A miniszter egyik legelső törekvése az volt, hogy a fenyegető nemzetközi helyzetre és a máris emelkedő termelői és fogyasztói árakra tekintettel megkösse az ipari termelés egyik döntő árszintjét, nevezetesen a szén termelői árát. Ezért összehivatta velem az ország valamennyi szénbánya-vállalatának elnök-vezérigazgatóját. Ezek sorába tartozott az a Vida Jenő is, aki nem sokkal e tanácskozás előtt kétszer utasított el, és akart engem kicsiségem tudatára ébreszteni. Az adott időpontban valóban megjelentek a meghívottak, közöttük Vida Jenő is. A titkári helységben gyülekeztek, kényelmes, bőr karosszékben várva a miniszter hívó szavát. A miniszternél ugyanis a megelőző tárgyalás még nem fejeződött be. E várakozás percei alatt a meghívottak nem sokat törődtek a titkárság magunkfajta kis embereivel, így velem sem. Figyeltem Vida Jenőt, mi lesz, ha észrevesz. Kapóra jött egy telefonhívás csöngése. Felvéve a kagylót, a nevemet tagoltam, jó hangosan mondottam, hogy Vida Jenő is meghallja. Érdekes volt figyelni, hogyan változott meg ennek a nagyhatalmú embernek az arca. Felkelt, odajött hozzám, majd annyit mondott: ”Ha az ember mindent előre tudna, sok mindent másképp csinálna az életben”. Én egy kis elégtétellel azt válaszoltam, hogy szerencsém volt, mert Laky Dezső a professzorom volt, ismert még az egyetemről, hiszen a diákja voltam, nála vizsgáztam, tudta, hogy közgazda vagyok, ismerte törekvéseimet, és szüksége van a nyelvtudásomra. Mire ő ennyit tett hozzá, hogy ha valamilyen oknál fogva meg akarnék válni a jelen munkakörömtől és az állami igazgatástól, most már szívesen felvenne. Biztosítottam, hogy erre többé nem gondolok. Hiába, az élet teremt néha ilyen nem várt fordulatot. Laky Dezső miniszterségével kapcsolatosan két kis epizódot szeretnék elmondani. Az első egy személyes, önmagában csekély, de mégis 183


említésre méltó eseménytöredék. Laky Dezső igen következetesen törekedett a kormányban minél fontosabb és súlyosabb pozíciót elérni, mert minden erővel a miniszterelnöki méltóságot kívánta megszerezni. Gondosan ügyelt arra, hogy az e cél felé haladva – maga református lévén – a katolikus–protestáns egyensúlyt betartsa. Ennek érdekében bizalmasan kapcsolatot épített ki a miniszterelnökség egy tekintélyes, római katolikus személyével, aki miniszteri tanácsos rangban, közismerten szoros összeköttetésben állt a legfelsőbb katolikus körökkel. Hogy pedig közös politikai lépéseiket megbeszélhessék, együtt készültek autón lemenni – az akkor már visszatért – Nagyváradra. A miniszteri autó abban az időben más belső beosztással készült, mint manapság. A gépkocsivezetői és a mellette lévő ülést egy eltolható, vastag üvegfal választotta el az utastértől, amelyben a hátsó kényelmes két ülés előtt, két felhajtható pótülés is volt. Aki a gépkocsivezető mellett, tehát az üvegfal előtt ült, nem hallhatta, hogy hátul mit beszélnek. Erre az ülésre pályáztam én. Amidőn megtudtam, hogy a miniszter a már említett miniszteri tanácsossal a miniszteri autón Nagyváradra kíván menni, az a naiv gondolatom támadt, hogy a Nagyváradon élő és oly régen nem látott rokonaimat meglátogassam. A gondolatot tett követte: megkértem a minisztert, engedje meg, hogy én is velük mehessek. Eszembe sem jutott, hogy ezzel eljátszom a miniszter bizalmát. Ő ugyanis meg volt győződve, hogy én ki akarom kémlelni az ő politikai terveit. Kérésemet természetesen kereken, keményen és villámokat szóró szemekkel utasította vissza. Ennek a buta kis esetnek később szerencsésnek mondható következménye volt. A másik történet, amelyet Laky Dezső miniszter személyével kapcsolatban érdemes elmondani, az a Teleki Pál halálát követő – mind súlyosabb – eseményekkel függött össze. A Balkánt elözönlő német csapatok szinte árvízszerűen és feltartóztathatatlanul rontottak az ország nyugati határán, majd Budapesten át Jugoszlávia ellen. Ez a közellátást annyiban érintette, hogy a német hadsereg egységei nem napok, de szinte órák alatt felvásárolták a nyugat-magyarországi üzletek élelmiszer-, és iparcikk készletét. Ezt részben a magukkal hozott magyar pénzzel, részben erőszakkal ránk kényszerített saját fizetőeszközeikkel tették. Félő volt, hogy ezzel az erőszakos eljárásukkal – a politikai kényszer útján – lehetetlenné teszik a saját belső ellátásunkat. Közvetlen tiltó rendeletekkel ezen a helyzeten nem lehetett segíteni. Ezért Laky Dezső egy közvetett és hatásosnak bizonyult eszközhöz folyamodott. Napok alatt elrendelte, hogy minden felnőtt „bevásárlókönyvet” kap. Ebbe minden élelmiszer és egyéb 184


(ruhanemű, iparcikk) vásárlását az eladó köteles volt beírni, azt aláírni és lepecsételni. Előírta, hogy a különböző élelmicikkek, ruhaneműk és iparcikkek hány pontértéket képviselnek, és minden könyvtulajdonos naptári hónap szerint hány pontérték élelmiszert és iparcikket vásárolhatott. Az így meghatározott mennyiség elegendő volt a hazai fogyasztó számára, de elzárta az utat a német felvásárlás előtt, mert a németek nem rendelkeztek bevásárlókönyvvel. Laky szándéka valóra vált, de a németek szemében Laky személye vörös posztó lett. Meg kell mondani, hogy Laky más esetekben is igen határozottan szembeállt a hitleri német terjeszkedési törekvésekkel, és a maga részéről mindent megtett, hogy a mindenkori magyar érdekeknek érvényt szerezzen. Laky Dezsőnek ez a sikeres haditette természetesen nem múlt el következmények nélkül. Ezeket a következményeket szeretném most röviden elmondani, de azzal a megjegyzéssel, hogy ezekről csak később, közvetve és csak nagyon érintőlegesen értesültem. Az első következmény egy olyan történet, amelyet csak bizonytalanul körvonalazva említhetek, mert az információ is igen bizonytalan volt. Laky Dezső nem sokkal a bevásárlókönyv sikere után bizalmas meghívást kapott az angol titkosszolgálattól (vagy valamely más angol kormányszervtől), hogy a nyilvánosság kizárásával, igen rövid időre – szabadságot kivéve – utazzék Genfbe, ahol tájékozódni szeretnének a saját tapasztalatairól a német csapatok Magyarországon történt áthaladásával kapcsolatosan. Laky Dezső valóban gyengélkedésre hivatkozva, néhány napos szabadságot vett ki és (állítólag) kiment Genfbe, ahol a meghívójával találkozott, és ott a bevásárlókönyv célját és sikerét ismertette. Értesülésem szerint erre a titokban tartott útra egyedül ment, tehát kísérő, illetve tolmács nélkül. Laky nem beszélt nyelveket. Tolmácsról állítólag az őt meghívó gondoskodott. Több évvel később, 1944-ben, amidőn a német SS csapatok már megszállták Magyarországot és sok más magyar politikussal együtt Laky Dezsőt is letartóztatták, értesültem arról, hogy a genfi megbeszélést nem az angol titkosszolgálat, vagy valamely kormányszerv rendezte, hanem a német Gestapo. Így tehát valósággal beleszaladt a német titkosrendőrség karjaiba. Ezt azonban akkor még nem sejtette. Nem sokkal a genfi találkozó után Laky Dezső miniszter meghívást kapott a hitleri kormányzattól, hogy tegyen személyes látogatást Németországban, a német–magyar közellátási együttműködés megbeszélésére. Amidőn erről a titkárságon tudomást szereztem, valószínűnek tartottam, hogy nekem is utaznom kell, hiszen a miniszter környezetében egyedül én 185


beszéltem jól németül. Feltételezésem tévesnek bizonyult. Nem én mentem vele, hanem egy olyan kollegát vitt magával, aki – hozzá hasonlóan – szintén nem beszélte a német nyelvet. A miniszter elégedetten tért haza az útról, és a magával vitt kolléga kissé fölényesen közölte velem az érdemdús – és érdemrenddel is honorált – út nagyszerű élményeit. Senki sem tudta, hogy ez a második út tulajdonképpen az első genfi út takaróművelete volt. Az előbbiekben említettem, hogy a miniszter nagyváradi útjával kapcsolatos balfogásom miatt elvesztettem a miniszter bizalmát. Ez a bizalomvesztés óvott meg attól, hogy a genfi úton szükséges francia és angol, illetve a berlini úton szükséges nyelveket jól beszélve, tehát nyelvtudásom révén tolmácsként magam is részt vegyek e találkozókon. Milyen kiszámíthatatlanok a Gondviselés útjai és eszközei! Teleki Pál tragikus halálával megüresedett a miniszterelnöki szék, és Laky Dezső nagy reménnyel várt a kormányzói döntésre, a miniszterelnöki megbízatásra. Erre azonban nem került sor. Bárdossy László lett a miniszterelnök. Ez Lakyt erősen sértette. Tudomásom szerint nehezen tudta palástolni a Bárdossyval szemben támadt ellenszenvét. Ez hetekkel később, egy parlamenti felszólalásakor oda vezetett, hogy Bárdossyval nyíltan is szembekerült. Természetes volt tehát, hogy a közellátási miniszteri megbízatását Bárdossy megszüntette. Ugyanebben az időben, az ország közellátási tartalékai is kimerülőben voltak, részben a lezajlott német felvásárlás, részben a gyenge termés, részben a hadsereg részére történt tartalékolás és végül részben a fogyasztók önszántú tartalékolásai miatt. Győrffy-Bengyel Sándor erősen korpulens ember, igazi katona volt. Tudomásom szerint két feltételt támasztott a megbízatás elfogadásához. Nevezetesen az első, hogy ne tárca nélküli miniszter legyen, hanem a rendkívül fenyegető nemzetközi helyzetre tekintettel alakuljon meg a Közellátási Minisztérium, tehát legyen saját miniszteri állománya (státusa), és ehhez kapjon elsőrangú igazgatási szakembereket más minisztériumoktól. A második feltétele az volt, hogy vihessen magával több olyan katonatisztet, akik az új közellátási állományba véve, vagy a katonatisztiben maradva, mindazokra a posztokra állíthatók legyenek, amelyeket ő, tehát a miniszter e célra kiválaszt. Valamennyi feltételt teljesítették. Igen kitűnő igazgatási szakemberek kerültek az új közellátási miniszteri státusba (elsősorban az Igazgatásügyi és a Földművelésügyi Minisztériumból), valamint ebbe sorolták át a korábbi Közellátási Hivatal dolgozóit. 186


A miniszter magával hozta első titkárnak az eddig volt személyi titkárát, Szőcs Balázst, egy igen kiváló jellemtulajdonságokkal rendelkező, székely származású őrnagyot. Az Árhivatal élére ugyancsak egy kitűnő magas rangú katonát, valamint több alacsonyabb rangú tisztet hozott, több vezető hely betöltésére. Győrffy-Bengyel nyugdíjhatáron álló, tehát idős, magas rangú katonatiszt volt, aki egész életén át megszokta a katonás fegyelmet, a határozott fellépést, kemény kiállást és minden lényegesnek világos, vizuális ábrázolását. Teljes bizalmatlansággal, mondhatni ellenszenvvel volt a politika és a politikusok iránt. Amidőn átvette a Közellátási Minisztériumot, először igen nagy akarattal és fegyelemmel fogott a munkához, hiszen saját szavaival élve, semmit sem értett a közellátási, polgári igazgatáshoz. Senkit sem ismert hivatalának személyi gárdájából, és mindenkit a maga katonai, katonás szemüvegén át figyelt. Hiúságát sértette, ha valamely miniszteriális ember hanyag megjelenéssel, esetleg kevéssé érthetően, vagy kioktatóan tett neki jelentést. Rögtön megérezte, ki volt katona, és ki nem. Eddig volt titkártársam, még Laky idejéből, – tudomásom szerint – sohasem volt katona, és az első jelentkezése nem ütötte meg az új főnök által megkívánt mértéket. Így hamar eldőlt a kérdés, ki lesz az általa hozott őrnagy-titkár mellett a házból való, szakmailag felkészült másodtitkár. Az volt az érzésem, hamar megszeretett, és attól kezdve mindig kísérnem kellett, ha akár a Parlamentbe, akár a kormányzópárt ülésére kellett mennie. Ilyen látogatásra egyébként nagyon ritkán és mindig csak akkor került sor, amikor már elkerülhetetlen volt, annyira viszolygott a politikától. Győrffy-Bengyel miniszteri kinevezése idején, 1941 nyarának elején a nemzetközi helyzet annyira megromlott, hogy Magyarországnak fokozott intenzitással kellett áttérnie a hadigazdálkodás útjára. Ez mindenek előtt azzal járt, hogy az eddig volt tárca nélküli miniszterséget tárcás felhatalmazással kellett felváltani. Az eddig volt tárca nélküli miniszter három hivatal felett rendelkezett: az Árhivatal, a Külkereskedelmi Hivatalból lett Kereskedelmi Hivatal és a Földművelésügyi Minisztérium alá tartozott Élelmezésügyi Hivatal felett. E három összevonásával, valamint több végrehajtó külső – kereskedelmi jellegű – intézmény szorosabbra fűzésével alakult meg az Országos Közellátási Hivatal, majd maga a Közellátásügyi Minisztérium. A Közellátásügyi Minisztérium hadigazdálkodási feladatait nagy vonásokban a következő módon lehet összefoglalni: 187


– tervszerű árpolitikával biztosítani, hogy főleg az energiatermelés és az ipari nyersanyagárak, továbbá az alapvető élelmiszerek előállításához szükséges mezőgazdasági termények árai ne szabaduljanak el, hanem a termelés gazdaságosságát megtartva, az ország termelési egyensúlya megmaradjon: a pénz vásárlóereje lehetőleg ne gyengüljön; a mezőgazdasági–ipari árolló nyílása ne növekedjék; – olyan készletgyűjtő és készlettartó rendszert kell létesíteni (bevezetni és működtetni), amely biztosítja a polgári ellátás, a hadsereg és a külkereskedelem igényeinek kielégítését, minden felesleges és elkerülhető, kényszerítő rendszabály nélkül; – olyan termelést serkentő rendszert kell bevezetni, amely mellett a mezőgazdasági termelőknek megmarad a szabad választási lehetősége, de terveiket – a saját érdekük ésszerű szolgálata mellett – a közösségi (országos ellátási) igények szerint alakítják, és az ilyen eljárásuk elismeréseként az állam támogatását élvezhetik saját ellátásuk biztosításában (az iparcikk beszerzése terén). Természetes, hogy a Minisztérium személyzeti karát a feladatokhoz kellett méretezni, de ugyanakkor követni azokat a szervezési szabályokat, amelyek minden állami főhivatal, főhatóság belső rendjét törvényi alapon meghatározták. Minden minisztérium személyzeti kara három karra tagolódott, nevezetesen a fogalmazói karra, a szakigazgatási vagy szakértői karra és a segédhivatalra. A fogalmazói karba tartozók rendelkeztek a legmagasabb fokú általános közigazgatási, jogi képesítéssel. Feladatuk volt a főhatóságuk jogszabályelőkészítésben, a jogalkalmazásban való, vezető jellegű, jogi vonatkozású, fogalmazói tevékenysége. Az érvényben volt „minősítési törvény” előírása szerint a hazai egyetemi jogi karokon szerezhető „államtudományi” jogi doktorátussal, vagy pedig az egykori Közgazdaságtudományi Egyetem közigazgatási szakán szerzett „okleveles közgazda” diplomával kellett rendelkezniük, ez utóbbiak ezentúl legtöbbször az egyetemi doktorátussal is rendelkeztek. A fogalmazói kar tagjai mindezeken túl, sok esetben – nem kötelezően, saját szorgalomból – valamely egyéb egyetemi vagy főiskolai oklevél birtokában is voltak. Így mérnökök, mezőgazdák is voltak közöttük. Ilyen esetekben, az általános közigazgatási szakfelkészültségüket valamely szakigazgatási tájékozottságuk külön értékessé tette. A közigazgatásban való hivatásszerű részvétel szakmának minősült. Ahogyan a mérnöki, orvosi, ügyvédi, bírói, papi hivatás gyakorlása 188


egyúttal „szakmát” jelentett és követelt meg, úgy a közigazgatási tisztviselői, hivatali foglalkozás is „hivatás”, „szakma” volt. Ezt a „hivatást” követelték meg a fogalmazói kar tagjaitól, és ezt a „szakmát” vállalták és gyakorolták valamennyien. A fogalmazói kar tagjai – minden állami főhatóság területén – hivatottak voltak a maguk országos igazgatási feladatkörét – a mindenkori törvényes rendelkezések alapján – az ország egyetemes igazgatási hálózatába betagolni. Ebben volt feltétlen segítségükre a saját főhatóságuk szakigazgatási kara. Minden főhatóság, tehát a Minisztérium rendelkezett a feladatkörének megfelelő szakigazgatási karával. Az e karba tartozók képviselték a Minisztérium országos igazgatási feladatkörének sajátos szakmai felkészültségét. Szakképzettségük szerint orvosok, mérnökök, tanárok, agrármérnökök stb. voltak, akik e felsőfokú képzettségük és alapos szakmai gyakorlatuk, tapasztalataik alapján ismerték az ország, a társadalom helyzetét, a fejlesztés szükségeit stb. Mindezekre épülően kellő szakmai alátámasztást tudtak adni a fogalmazói kar jogszabályt fogalmazó, jogszabályt alkalmazó munkájához. A szakigazgatási karhoz tartozók tehát szintén felsőfokú szakképesítéssel, egyetemi vagy főiskolai diplomával rendelkeztek. A segédhivatal feladata volt a Minisztérium hivatali munkájának nyugodt működését biztosítani és az ehhez szükséges ellátó személyzetet rendelkezésére bocsátani. Így el kellett lássa a hivatalon belüli ügyiratkezelés, iktatás, irattárolás, iratmozgatás, gépelés és sokszorosítás, telefonszolgálat, hivatalsegédi munka, közüzemi ellátás, gépkocsi ügyek, épületgondnoki feladatkör és még számos egyéb tevékenység kötelességét. A segédhivatal vezetősége általában érettségit tett személyekből állt. Ugyanígy szinte kivétel nélkül érettségit tett gyors- és gépírók dolgoztak az osztályokon, de az alacsonyabb beosztású munkakörökben az egykoron volt „polgári iskolai végzettség” is elegendő volt, sőt csak az elemi iskola elvégzése is megfelelt. A segédhivatalról szólva, szeretnék külön megemlékezni a hivatalsegédek vagy más szóval hivatali altisztek státusáról. A minisztériumok minden osztályán egy-egy „hivatalsegéd” is dolgozott. Az e beosztásban szereplők rendszerint faluról jött, paraszti származású, elemi iskolát végzett, igen derék, kitűnő emberek voltak. Mindig örömmel és a legszebb emlékekkel gondolok vissza mindazokra a hivatalsegédekre, akik az én egykori minisztériumi szolgálati helyeim mellé beosztottan 189


dolgoztak. Oly nagy lelkiismerettel, becsülettel, hűséggel és kötelességtudattal végezték a munkájukat, és segítettek engem és minden kollégát a mindennapi munkák naprakész elvégzésében. Két névre az ötven esztendeje elmúlt idők távlatából is jól emlékszem. Nevük viselőire mindig igaz barátsággal gondolok: az egyik Galambos Gábor volt, aki a miniszteri titkárság mellett szolgált, a másik Balogh László, a mi „Laci bácsink”, aki a fegyverszüneti és jóvátételi ügyosztály szolgálattevője volt. A Minisztérium országos szervezete elsősorban magából a központból állt, majd minden vármegyeszékhelyen kis létszámú közellátási felügyelőségei működtek. E felügyelőségek fontos szerepet töltöttek be a vidéki, vármegyei közellátási igazgatás feladatainak ellátásában. Támogatást nyújtott a vármegyék főispánjainak, akik a háború idején közellátási kormánybiztosokként működtek. A Minisztérium rendelkezett továbbá országos feladattal ellátó, igen fontos szerepet betöltő, felvásárló, készletező, elosztó szervezettel, amelyek a közellátás legfontosabb árucikkeinek központi kezelői voltak, így a gabonafélék, hús, zsír, olajos magvak stb. forgalmát ellátó – szövetkezeti, vagy más kereskedelmi jellegű – szervezetek. A Közellátási Minisztérium is természetesen ugyanúgy épült fel, mint az ország bármely másik főhatósága. Az elmúlt közel fél évszázad teljesen idegen közhatalmi felépítése miatt az egykori közhivatali gyakorlat nagyrészt feledésbe ment. Indokoltnak tartom, hogy a mai olvasónak még néhány, villanásszerű képet adjak, amelyek esetleg hozzájárulhatnak egy egészségesebb közhivatali rend jövendő kiépítéséhez. Lássuk először, hogyan is épült fel a közhivatali hierarchia a fogalmazói kar fokozatainak rendje szerint. A felsorolandó fokozatok – más elnevezésekkel ugyan, de – a szakigazgatási karra is érvényesek voltak. Állami szolgálatba kerülni, és ott véglegesítetten pályát kezdeni sokkal alaposabb előfeltételekhez kötötten lehetett, mint ahogyan ezt manapság megszoktuk. A hivatásos állományba soroltak országos fizetési fokozatokba utaltan kapták kinevezésüket. Mindazokat, akik az első (vagy mondjuk felső) hat fizetési fokozatba tartoztak, maga az államfő, tehát a Kormányzó nevezte ki. Az ez alatti fokozatokba az egyes szakminiszterek alkalmaztak, és neveztek ki.

190


A kormányzói (államfői) kinevezéshez kötött fokozatok: I. fizetési osztály: II. III. IV. V. VI.

miniszterelnök miniszter államtitkár miniszteri osztályfőnök miniszteri tanácsos miniszteri osztálytanácsos

A szakminiszter által betölthető fokozatok: VII. fizetési osztály VIII. IX. X. fizetés nélkül:

miniszteri titkár miniszteri segédtitkár miniszteri fogalmazó miniszteri segédfogalmazó közigazgatási gyakornok

Akit a miniszter a fogalmazási kar tagjai sorába felvett, elvben a gyakornoksággal, azaz egy esztendeig fizetés nélkül, próbaidős jelleggel kezdte a munkát. Be kellett bizonyítania, hogy felkészültségével és fegyelmezett, lelkiismeretes munkájával megállja a helyét. Ez után kapta meg (még mindig ideiglenes jellegű) miniszteri segédfogalmazói státust. Az ideiglenesség egészen a miniszteri segédtitkári fokozatig elkísérte, amikor is minden fogalmazáskari tisztviselőnek le kellett tennie az állami gyakorlati közigazgatási vizsgát, amely az egész állami igazgatásügy ismeretanyagát felölelte. Csak ha ezt sikeresen letette, véglegesítették, és kapta meg a miniszteri segédtitkári véglegesítést, vagy a titkári kinevezést. A rosta tehát szigorú volt. Aki idáig eljutott, az valóban bizonyságot tett arról, hogy méltó az állami igazgatás hivatására. Közismert volt, hogy a Közellátási Minisztérium teljes tisztviselői kara igen kitűnően képzett, nagy tudású és felelősséggel telt emberekből állt. Általában azt kell mondanom, hogy az osztályok – és ugyanígy minden intézmény – személyzeti létszáma szigorúan igazodott az elvégzendő feladatokhoz, annak feltételezésével, hogy mindenki teszi a kötelességét, nem volt üresjárat. Az ügyeket el kellett látni. Nem volt előírva, hány nap alatt kell a kérelmezőt értesíteni, mert természetes volt, hogy minden ügyet haladéktalanul, késedelem nélkül – tehát lehetőleg az ügyirat kézbevételi napján – legkésőbb másnap, el kellett intézni. 191


Minden miniszteri tisztviselő megkapta a maga fizetési besorolását. Tudta, mennyi a havi fizetése, és tudta, mi a hivatali kötelessége, amelyet minden nap el kellett látnia. Nem lehetett „restanciát” gyűjteni. Ha a hivatali idő alatt nem készült el, természetes volt, hogy minden buzdítás vagy felkérés, akár jutalomvárás nélkül, továbbra is bent marad mindaddig, amíg a napi munkáját be nem fejezte. Nem volt „munkafelajánlás”, „célprémium” vagy bármiféle jutalom kitűzése. A miniszter által adott személyes jutalmak csak ritkán, akkor is csupán csekély öszszeggel adtak alkalmat arra, hogy néhány miniszteriális tisztviselőt valamely különleges teljesítményért megjutalmazzanak. Az átlagon felüli, kiemelkedő értékű miniszteri szolgálat jutalma inkább az előléptetésekkor adódó lehetőségben jelentkezett. Minden minisztérium tisztviselői kara személyes rangsorban állt. E rangsorban való előrejutás volt minden hivatalnok reménye és álma. Volt idő, különösen, amikor a miniszter titkárságán, a miniszter titkáraként dolgoztam, hogy akár a torlódott munka, akár a miniszter éjszakába nyúló munkája miatt, reggel 8-tól – ebéd-megszakítástól eltekintve – éjjel 23-24 óráig is a munkahelyemen kellett lennem. Másnap a hivatali időm természetesen ugyanúgy, 8 órakor kezdődött, mint bármely más napon. E túlórázás természetes dolog volt, a beosztásból következett. Érte sohasem kaptam vagy várhattam köszönetet vagy elismerést, jutalmat. Egyszerűen kötelességet jelentett, amelyet el kellett látni. E kitérők után térjünk most vissza az eredeti gondolatfonalhoz: Győrffy-Bengyel Sándor miniszterségéhez. A Győrffy-Bengyel Sándor minisztersége alatt megélt epizódszerű események között válogatva, szeretnék néhányat kiemelni, amelyek a maguk sajátságosságával kissé korképet is adnak, de ugyanakkor történeti jelentőségűek is. Talán azzal kezdeném, hogy a miniszter és a politikai államtitkár szobái, valamint a titkári és fogadóhelységek egymásba nyílóan, az épület első emeletén feküdtek. Középen a miniszter titkársága, amelyben mindkét titkár és a két gépírónő dolgozott, ugyanitt volt a miniszter fogadására várakozók tartózkodási helye is. Nagy, teremszerű helység tehát, nagy ablakokkal a Dunára. Jobbra nyílt az államtitkári szoba kétszárnyú ajtaja, balra a miniszteri tárgyalóterem. A miniszterhez e tárgyalótermen át lehetett jutni. Győrffy-Bengyel miniszterségére esett a magyar történelem egyik legtragikusabb napja, a kassai bombázás, és ezt követően hadba lépésünk 192


a Szovjetunió ellen. Tisztán emlékezem szinte minden mozzanatára. Szép napos délelőtt volt. Én a titkári szobában a napi postát intéztem, midőn a miniszter a tanácsterem ajtajában megjelent és röviden közölte: „Most telefonált a miniszterelnök, hogy azonnal menjek a miniszterelnökségre. Minthogy a miniszteri és az államtitkári autó éppen javítóban van és a Minisztériumnak nincs több autója, megkérlek, vigyél fel engem a saját kocsidon.” Én természetesen rendelkezésre állottam. Már három éve volt ugyanis autóm, amelynek történetét a VESZPRÉMI VÉGEKEN című levelemben már elmondtam. Autóba ültünk és felhajtottunk a Várba. A Minisztériumunk a Duna parton, a Széchenyi rakpart 6. szám alatt volt. Amidőn a Lánchíd sarkához értünk, és tekintetem a Várra, a Miniszterelnökségre esett, aggódva kérdeztem, mi a sietség oka. A miniszter jelentőségteljes tekintettel azt válaszolta, hogy az oroszok bombázták Kassát. Valószínűleg Koronatanács lesz. Engem nagyon szíven ütött a hír. Én logikai abszurdnak tartottam, hogy az oroszok olyat tegyenek, ami csak növelheti az országunkat lerohanni indult német haderőt. Az oroszoknak nem lehet ilyen esztelen szándékuk. Ezt csak a német vezérkar, vagy Hitler provokálhatta, hogy minket belekényszerítsen a háborúba. Ezt így, azonnal, megjegyeztem, azzal, hogy ismerem a magyar társadalom, különösen a fiatalság véleményét. Súlyos hiba lenne e provokációt tudomásul venni, és belépni a háborúba. Nekünk az az érdekünk, hogy a magyar haderő a háború végéig sértetlen maradjon és a magyar közgazdaság minél jobban megerősödjék, hogy a békekötéskor a lehető legnagyobb erkölcsi, katonai és gazdasági súlyunk legyen. A miniszter mosolygott, tekintetében az volt, hogy én bizony naiv ember vagyok. Anynyit szólt csak, hogy ne szóljak bele olyan dolgokba, amelyeket nem tudok áttekinteni. Ők fogják tudni, mi lesz a helyes lépés. E szavakra már fel is értünk a Miniszterelnökségre. A miniszter kiszállt, én pedig rendkívül aggódó szívvel tértem vissza. Beléptünk a háborúba. A „kassai bombázás” június 27-én történt, alig öt nappal az után, hogy a német katonai támadás a Szovjetunió ellen megindult. Ily rövid ideig remélhettük, hogy ha már e tragikus történelmi fejezet elkezdődött, mi ebből kimaradunk. Mélységes aggodalom töltött el minden komoly embert: ugyan mit hoz a jövő, nem dönti-e hazánkat újabb és helyrehozhatatlan tragédiába? A Közellátásügyi Minisztérium szerepének fontossága fokozódott. Valóban szigorú hadigazdálkodásra kellett berendelkeznünk. Nem tudhattuk, meddig tart majd, a hadseregünknek ugyan mekkora része bonyolódik majd a háborúba, és hogyan hat ki a németekkel kényszerűen 193


kialakuló fegyverbarátság a hazai termelési kapacitásra. Bárdossy kormánya ezzel a szándékkal és meggyőződéssel lépett hadba, hogy sikerül a németekkel megegyezve a magyar hadsereg hadrakelt részét a németek által katonailag megszállt területen megszállóként a harcoló erőktől távol tartani, és így a veszteségeket lehetőleg a minimálisra szorítani. Ez eleinte sikerült is, igen, de meddig? A belpolitikai helyzet mindinkább feszültté vált. A politikai jobboldal a német harctéri sikereken, a nap-nap után közölt német győzelmeket harsogó „különjelentéseken” fellelkesülve, rendkívül nagy nyomást gyakorolt a kormányra, követelve ugyanazokat a belső rendjogszabályokat, amelyeket a német náci rendszer saját országában már megvalósított. A német náci propaganda mind erősebben törekedett behatolni a magyar hadsereg – főleg tiszti – berkeibe. A német hadigépezet mind nagyobb ellátási feladatokat volt kénytelen megoldani, különösen a rendkívül gyorsan előrehaladó frontvonal miatt, hiszen az utánpótlási vonal nem csak gyorsan hosszabbodott, de a front szélesedett is. Mind többször hangzott el a németek éles kritikája, hogy Magyarország csak immel-ámmal teljesíti a politikai és fegyvertársi kötelességeit, a németek sokkal több, sokkal jelentékenyebb közreműködést várnak el Magyarországtól. Mi arra törekedtünk, hogy a további fegyveres erők küldése helyett inkább áruszállítással, főleg ellátási javakkal teljesítsük a tőlünk hatalmi szóval kikényszerített szolgáltatásokat. Ugyanakkor elemi szükséglet volt a saját hadsereg teljes ellátását, tartalékképzését és a polgári ellátást is biztosítani. Fékezni kellett tehát az élelmiszerek exportját és az ellentételek nélküli – csupán ígéretekkel fedezett – külszállításokat. De lássunk talán közben egy egészen más témájú kis történetet. Történt valamikor 1941 augusztusában, egy szombat délelőtt, amidőn a miniszter az első titkárral valahol távol volt. Ugyanakkor az államtitkár szabadságon, a Nagykunságban fekvő birtokán. A hivatalsegéd, Galambos Gábor, egy névjegy kíséretében letett egy levelet az asztalomra, azzal, hogy ezt egy hölgy hozta, és egy igen sürgős, fontos ügyben választ kér. A hölgyet kérettem. A levélben foglaltakat szóban is megerősítette: az Öntözési Hivatal igazgatója fordul a miniszterhez, azonnali intézkedést kérve a kiskörei öntözési csatorna folyamatban lévő kubikmunkáinak akadálytalan folytatása érdekében. Haladéktalanul szabadítsák fel a központi szalonnakészletből kiadandó szalonnaellátási tételt. Az történt ugyanis, hogy a közellátási államtitkár – aki akkor éppen szabadságon volt – letiltotta a kubikusoknak szerződés szerint járó szalonna kiadását, és 194


a tilalom feloldását attól tette függővé, hajlandó-e az Öntözési Hivatal a csatorna nyomvonalát terven felül, állami pénzen, az ő birtokáig építeni, és így az ő birtokát is öntözhetővé tenni. Minthogy az Öntözési Hivatal erre nem volt hajlandó, az államtitkár a tilalmat fenntartotta, és most valószínűleg otthon, birtokán várja a kierőszakolt döntést. Ha a tilalom feloldása délig nem történik meg, a kubikusok sztrájkba lépnek, az ügyből politikai botrány kerekedik, amelyből csak magának az országnak lesz kára. Én azonnal felhívtam az ügy előadóját, aki megerősítette a levélben foglaltakat, és hozzátette, hogy az államtitkár letiltó utasítása levélben történt. Ő csak akkor tud intézkedni, ha a miniszter vagy maga az államtitkár adja azt fel. Itt nem volt mit sokat töprengeni, hiszen telt az idő, és még a déli harangszó előtt úgy kellett intézkedni, hogy a kubikusok a munka befejezése előtt megkaphassák a szalonnát. Ezért egy úgynevezett miniszteri figyelőlapra a következőt vezettem: „A miniszter úr rendeletéből a szalonnát azonnal – a fennálló rendelkezések szerint – ki kell utalni.” És természetesen saját nevemmel, a miniszter titkáraként aláírtam. Tudtam, hogy ezzel rendkívül nagy fegyelmi vétséget követek el, amelyért súlyos büntetést kaphatok. Akár az állásomat is elveszíthetem. Sejtettem, hogy ebből nagy vihar fog keletkezni, de vállalni kellett a felelősséget. Egyrészt azért, mert maga az ügy tisztességes elintézése így követelte, másrészt azért, mert a döntés elodázásával magát a minisztert is nehéz helyzetbe hoztam volna. Neki kellett volna vállalnia a letiltás miatti politikai felelősséget, és neki kellett volna a saját államtitkárával nyíltan szembekerülnie. Az ügy tehát demoralizálólag hatott volna, és a korrupció vádját terelte volna a becsületes úton járni kívánó minisztériumra. A miniszter néhány órával az eset után visszaérkezett a hivatalába. Én természetesen azonnal jelentettem neki az eljárásomat. Ő először meglepetten, majd mosolyogva csak annyit mondott: „Helyesen cselekedtél. Ha máskor is történik ilyen, ugyanilyen felelősséggel járj el. Köszönöm.” Tudtam azonban, hogy ezzel még nem zárult le az ügy. Még hátra van az államtitkárral való találkozásom. Hétfőn reggel nyugodtan kezdődött a nap. Már túl voltunk a miniszteri postabontáson, és éppen a minden reggel esedékes főnöki utasítások végrehajtására készültem, amidőn hatalmas erővel kivágódott az államtitkár szobájának szárnyas ajtaja, és az államtitkár az ajtóban megállva, teljes torkából üvöltve, szinte bömbölte a kérdést: ki merte feloldani a letiltó rendelkezését? A válaszom csak egy lehetett: én voltam. 195


– Hogy merte ezt tenni? – Azért tettem, mert egyedül voltam, aki intézkedhetett. Így kellett tennem, mert a csatornaépítkezés nem állhat le, és mert csak így lehetett az ügy egyéb következményeit elkerülni. Az államtitkár erre teljes torkából valami teljesen értelmetlen szövegű átkot szórva, maga mögött úgy vágta be az ajtót, hogy a tokja végig megrepedt. Hirtelen nagy némaság borult a titkári szobára. Majd újra kivágódott az államtitkári ajtó, és az államtitkár – mint valami sértett óriás – átvonult a miniszterhez. Gondoltam, most folyik ellenem a vádirat ismertetése. Nem tartott azonban sokáig, mert alig tíz perc múlva, fújtatva visszatért a szobájába. Engem a miniszter valamiért behívott, egyet némán rám mosolygott, és a napi ügyekre tért. Egy másik epizód, amelyre Győrffy-Bengyel Sándor minisztersége idejéből emlékszem, egy többszörösen szomorú este emlékeként él bennem. 1942 januárja volt. A miniszter azt kívánta, kísérjem el a kormánypárt esti pártértekezletére, mert valami súlyos dolog történt, és neki ennek a tárgyalásán részt kell venni. Együtt érkeztünk a párt Akadémia utcai pártházába, ahol már gyülekeztek a képviselők. A hangulat igen forró volt, csupa méltatlankodás, idegesség minden sarokban. Rövidesen megkezdődött az értekezlet. Bárdossy miniszterelnök ismertette a tárgyalás két témáját: a szovjet front súlyos helyzetét Sztálingrádnál, ahol a magyar csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, és az Újvidéken végrehajtott vérengzésről érkezett lesújtó híreket. A képviselők egymás után szólaltak fel, megdöbbent és felelősséget felvető, követelő szavaikkal. Mindkét hír mélységesen leverő volt, és felrémlett minden jelenlevőben a tragikus jövő gyászos képe. Elemi erővel tört fel a követelés, a magyar csapatok azonnali hazarendelése és az újvidéki vérengzők felelősségre vonása. Ez utóbbi mögött ott sejlett a szörnyűségeket elrendelő, rendkívül magas rangú katonatisztek kapcsolata a náci német hatalmi tébollyal és a magyarságot is elsöpörni törekvő, germán nagyhatalommal. Láttuk a tragikus véget, csak annak bekövetkeztét nem tudtuk időben lemérni. Láttuk a délvidéki magyarságot fenyegető majdani megtorlást, amidőn a sohasem felelős, ártatlan magyarok fizetnek majd az ártatlanul meggyilkolt férfiakért, nőkért, gyermekekért, öregekért. Szégyenérzet fogott el, hogy eszelős katonáink a kiontott vértől megrészegedve gyilkoltak, és pusztítottak, kit hogyan értek. Ha erre visszagondolok, még most is, annyi esztendő múltán, éget a gondolat és az emlékezés. 196


Az elmondandó negyedik élményem szorosan kapcsolódik ifjú Horthy István, a Kormányzó fiának kormányzóhelyettessé választásához. 1942 januárjában mind nagyobb hevességgel folyt a társadalom szinte minden rétegében a kormányzó párt és a kormány által felvetett kérdés vitája: kell-e vagy nem kell már most arról gondoskodni, ki legyen az ország államfője, ha a hetven évet már betöltött Horthy Miklós kormányzó esetleges betegség vagy valamely egyéb ok miatt már nem tudná ellátni az államfői feladatot. Milyen jogállású legyen majd az egykori államfő? Nem rejt-e az magában nemzeti veszélyt, hogy ha a kormányzó esetleges hirtelen halálával az államfői poszt megüresedik, és a háborúban álló országban az új államfő személyének kiválasztása feletti vitában, kettészakad az ország társadalma? Hogyan hat ez majd a hadban álló magyar haderőre? Nem kell-e ilyen esetben a háttérből fellépő pángermán, náci hatalom beavatkozásától tartani? Mint megannyi kérdés, amely alkalmas volt arra, hogy megossza a fokozatosan jobbra sodródó politikai világ miatt amúgy is lazuló társadalom erőit. A kormányzópárt soraiban működött egy rendkívül erőszakos, kis létszámú csoport – emlékezésem szerint talán öt-hatan lehettek –, amely minden erejével, személyes kapcsolataival, a kormánysajtó fölött uralkodásával hajszolta a kérdés mind határozottabb nyílt felvetését, majd személyi javaslatának megvalósítását. E csoport tagjai személyes baráti kapcsolatban álltak a kormányzó idősebbik fiával, Horthy Istvánnal, akinek házasságából egy nagyon kedves, okos arcú kis fiúcska származott, és akinek személye révén végül is már egy új uralkodói dinasztia körvonalait lehetett felrajzolni. Megindult hát a propaganda: alkotmánymódosítást kell végrehajtani, amelynek révén még a hivatalban lévő államfő, tehát a kormányzó életében lehet megválasztani a leendő utódot, de úgy, hogy a kormányzóhelyettes egyelőre közjogi felhatalmazás nélkül lép hivatalba, és csak akkor jogosult – korlátozott jogkörrel – államfői funkciókat ellátni, ha az élő államfő, tehát a kormányzó egészségi vagy egyéb okból, tartósan nem lenne képes kötelességeinek eleget tenni. A kormányzóhelyettesi posztra kiszemelt ifj. Horthy István igen jó megjelenésű, országosan aránylag kevéssé ismert személy volt, aki néhány éve meglehetősen magas hivatali tisztet töltött be, ő volt a Magyar Államvasutak elnöke. Ez az állás azonban nem nyújtott különösebb alkalmat arra, hogy annak betöltője országosan megismertesse magát. Horthy István családi háttere, házassága révén főleg a társadalom legmagasabb köreiben forgott. Nem nagyon nyílt arra alkalom, hogy a leg197


szélesebb körökben személyileg is ismertté váljék. Nem volt ismeretes, mikor, hogyan végezte el a Műegyetemet, volt-e katona stb., holott az ilyen személyi vonatkozások feltétlenül elő tudják segíteni valamely magas méltóságra kiszemelt ember megítélését és társadalmi elfogadását. Soha nem volt szó arról, tett-e valamit a társadalom, a közösség különösebb javára, tehát van-e annak valamely indoka – a származási, családi háttér valósága mellett – hogy az ország leendő államfőjévé válasszák. Lehet valaki bármilyen kiváló, szellemileg felkészült, ha a társadalom nem ismeri és értékeli, akkor a politikai erők mindenkori hatalmi és taktikai viszonyai döntik el az illető személyi és az ország esetleges politikai jövőjét. Mindehhez járult, hogy a társadalmat fokozódóan aggasztotta a hadra kelt serege sorsa, a német náci politikai befolyás, a politikai élet határozott jobbratolódása és a parancsuralmi törekvések felerősödése. Megoldatlanok voltak a társadalom sorskérdései, mint pl. a legfontosabb: a földkérdés, ami a szélsőséges politikai agitáció előtt nyitva tartotta az ajtókat. Ifj. Horthy Istvánról az a hír járta, hogy nem híve a német parancsuralmi rendszernek, sőt szemben áll azzal. Ezért a politikai jobboldal ellene volt a személyét illető nagyra törő terveknek. Igen széles rétegek ellenezték, hogy a Horthy család dinasztiaalapítóvá váljék és az ország politikai, katonai és általában nemzetközi nyomás alatt álló helyzetében ilyen történelemalakító lépést vállaljunk. Maga Bárdossy László miniszterelnök is a kormányzóhelyettesi alkotmánymódósítás és a személyi választás ellenzői közé tartozott. A kormány tagjainak nézete sem volt egységes. Az ügy ellenzésétől a megoldás kierőszakolásáig minden nézetnek volt miniszteri székben ülő képviselője. Volt a kormánynak néhány tagja, akik a náci német politikai hatalmi terjeszkedés és ideológiai penetrációnak nemcsak tűrői, de kormányon belüli elősegítői is voltak. Bárdossy Lászlónak igen nehéz volt a helyzete, mert nemcsak az általa helytelennek ítélt kormányzóhelyettesi tervek megvalósítása ellen kellett küzdenie, hanem egyúttal a saját kormányán belüli – ultra-németbarát – ellenzékkel, valamint a kormányzópárton belül szervezkedő, kis létszámú, de erőszakos kamarillával is, amelynek tagjai a kormányzóhelyettesi tervek sikeres végrehajtása esetén már maguk előtt látták személyes, fényesnek remélt jövőjüket. Horthy Miklós kormányzó sohasem ismerte ki magát igazán a politikában. Voltak, akik személyi kapcsolataik, fellépésük, a háttérben folytatott agitációjuk révén nem egyszer sikerrel tudták a kormányzót 198


megtéveszteni, és helytelen döntésekre bírni. Viszont voltak olyan tanácsadói is, akik lelkiismeretükkel, alaposságukkal, higgadtságukkal és helyes politikai ítéletükkel méltán tudtak rá a magyarság jövője érdekében jó irányba hatni. Ez utóbbiak sorába tartozott gróf Esterházy Móric, Magyarország egykori miniszterelnöke is. A kormányzó a kormányzó-helyettesi kérdésben két teljesen ellentétes törekvés központjába került. Az egyik óva intette a fiával kapcsolatos, indokolatlan és helytelen tervek elfogadásától és erőltetésétől. A másik – kihasználva a kormányzó emberi gyengeségeit, a személyét dicsérő, hízelgő, jövőjét ígérő, megszédítő szavak nyomán benne keletkező hamis képzetek kábulatát – azt hitette el a kormányzóval, hogy az egész ország kívánja, akarja, sürgeti a kormányzóhelyettesi intézmény létrehozását, és idősebbik fiának, ifj. Horthy Istvánnak megválasztását. 1942 februárjában, amidőn Sztálingrádnál már megtört a német hadi gépezet támadó ereje, és a német valamint a magyar hadseregnek is már hatalmas veszteségei voltak, na meg az újvidéki vérengzés is beárnyékolta a magyar eget, a kormányzóhelyettesi alkotmányjogi és pártpolitikai küzdelem szinte elhomályosította az ország mind inkább romló kül- és belpolitikai helyzetképét. A küzdelem vége az lett, hogy a kormányzóhelyettesi intézmény létrehozását erőszakolók lettek a győztesek, és megszületett az erre vonatkozó alkotmánykiegészítő törvénytervezet. Parlamenti tárgyalásra március első napjaiban került sor. Győrffy-Bengyel Sándor miniszterelnök is jelen kellett legyen a parlamenti tárgyaláson. Mint ilyenkor mindig, ez alkalommal is el kellett őt kísérnem. E délelőtt hivatalos terve szerint a törvény parlamenti elfogadása után, küldöttség keresi majd fel ifj. Horthy Istvánt, felkérve, hogy jelenjék meg a Parlamentben, a Parlament mindkét háza előtt, a kormányzóhelyettesi eskü letételére. Minthogy pedig ez rendkívül jelentőségteljes ünnepi körülmények között kellett történjék, az azon résztvevőknek is ünneplő ruhában kellett megjeleniük. A Parlament Alsóházában megtörtént a törvény ismertetése. Ezt követően – legjobb emlékezésem szerint – az ülést felfüggesztették, és Bárdossy László – a kormányzó kívánságához híven – el kívánta kerülni az ellenzéki megnyilatkozásokat, és ezért egy külön teremben rövid pártközi megbeszélést hívott egybe. Ennek azonban nem volt eredménye. Az ülést folytatták. Ezen az ellenzék nevében a politikai jobboldal vezető egyénisége, Imrédy Béla, korábbi miniszterelnök, a törvény legerősebb ellenzője mondott beszédet. A törvényt alkotmányjogi, bel- és külpolitikai, 199


történelmi szemszögből szinte ízekre szedte. Akkori egyöntetű megállapítás szerint a beszédének minden szava cáfolhatatlan volt. Természetes, hogy mindent összefoglalva, elutasította a javaslatot. Mindez nem használt, a törvényjavaslatot az Alsóház – meglehetősen sok ellenszavazat mellett – elfogadta. Ekkor az Alsóház döntését és a javaslatot azonnal áttették a Felsőházhoz, amely már sokkal rövidebben elfogadta azt. A felkérő küldöttség elindult ifj. Horthy István meghívására. Ekkor ismét szünet következett. Az Alsó- és Felsőház tagjai, a miniszterek és valamennyi meghívott, diplomaták, közéleti személyek átvonultak a Parlament kupolacsarnokába, elfoglalták az oszlopközökben felállított emelvényeken a helyüket, és vártak. Ez idő alatt a miniszterek titkárai és más – csupán kísérő jellegű – személyek az oszlopok mögötti körfolyóson sétáltunk. Itt találkoztam Bárdossy László nevelt fiával, Gombár Andrással, aki apám tanítványa volt, igen kitűnő képességekkel rendelkező, jövőt ígérő, korombeli közgazda, akivel személy szerint igen jó viszonyban voltam. Aggódva beszélgettünk az ország mind súlyosabb helyzetéről, majd hamar rátértünk a nap aktualitására, a kormányzóhelyettesi témakörre, ami akkor ott mindenkit teljesen lekötött. Gombár András ekkor barátilag elmondta nekem, mi vezetett végül is oda, hogy Bárdossy László hajlandó lett a törvénytervezet elkészítésére és elfogadtatására. Szavai akkor nagyon megdöbbentettek engem. Ezek szerint, február közepe táján, Esterházy Móric képviselő, a kormányzó bizalmasa valamilyen okból kormányzói kihallgatásra volt hivatalos. Indulása előtt a kormányzó párt néhány képviselője (akik a kormányzóhelyettesi tervek fő kovácsolói és – amint ez később kisült – kierőszakolói voltak) megkérte Esterházy Móricot, hogy ha amúgyis kihallgatásra megy a kormányzóhoz, vigye már fel egy levelüket, hogy ne kényszerüljenek a kormányzót e levéllel külön zavarni. Esterházy Móric e kérdést a levél tartalmának ismerete nélkül teljesítette, és a kihallgatás végén a kormányzónak a levelet bontatlanul átadta. A levelet írók ebben Bárdossy Lászlót súlyosan vádolták a kormányzói akarat és a nemzet egyöntetű vágyának szabotálásával, és azt állították, hogy egyedül Bárdossy az, aki e rendkívül fontos, az egész magyar jövőt és belső biztonságot, nyugalmat elősegítő döntést akadályozza. Javasolják, hogy a kormányzó tanúsítson Bárdossyval szemben kemény magatartást. A levelet küldők elérték a céljukat. Horthy feltételezte, hogy az ő bizalmasa, Esterházy Móric is ezen a véleményen van, hiszen ha nem így lenne, nem vállalta volna a levél kézbesítését. Ezért magához hivatta Bárdossyt, és eléje 200


tette a levelet. Ragaszkodott a törvény elkészítéséhez és parlamenti előterjesztéséhez. Bárdossy tudta, hogy ha ellenszegül, a kormányzó meneszti, és akkor valószínűleg olyan személy kerül a kormányfő helyébe, aki gondolkodás nélkül szolgálja majd ki azokat a meggondolatlan, karrierista politikusokat, akik az országot e tragikus időkben a katasztrófa szélére sorolják. Igent mondott tehát, de kikötései voltak. Nevezetesen: ha a kormányzóhelyettesi törvényt beterjeszti, elfogadtatja, majd ifj. Horthy Istvánt kormányzóhelyettessé megválaszttatja, ellentételként a kormányzó hozzájárul a kormány átalakításához, és itt megnevezte azokat a minisztereket, akik a német érdekek kormányon belüli képviselői, illetve a kormányzóhelyettesi agitáció kormányon belüli képviselői voltak. A kormányzó az alkut elfogadta. Volt azonban Bárdossynak még egy kikötése. Mégpedig az, hogy ifj. Horthy Istvánnak megválasztása után hat hónapra ki kell mennie a frontra, hogy legalább ezzel bizonyítsa, méltó e méltóságra, hiszen részt vesz a magyarság e rendkívül súlyos és akár a halált is vállaló megpróbáltatásában. A kormányzó ezt is elfogadta. Tény, hogy a már megválasztott kormányzóhelyettes néhány nappal később bevonult katonának, és kiment a frontra, ahonnét már csak a holttestét hozták haza a letelt hat hónap után. Az alku záróakkordjaként a kormányzó azt követelte Bárdossytól, hogy biztosítsa, a parlamenti tárgyaláson ne legyen ellenzéki vita. Ne legyen tehát bíráló felszólalás. A szavazás egyhangú legyen. Ezt Bárdossy nem fogadta el. Hivatkozott az alkotmányra, amely szerint minden képviselő joga, meggyőződése szerint bírálni és szavazni. E kormányzói eredményként született meg a törvényjavaslat, amelyet aztán a Parlamentben Imrédy Béla oly súlyos szavakkal utasított el. Eddig jutott Gombár András, Bárdossy nevelt fia az elbeszélésben, amidőn pilótahadnagyi díszruhában, rendkívül elegánsan, ünnepélyesen megérkezett ifj. Horthy István. Az eskütétel megtörtént és bennünk feltámadt a kérdés, vajon indult-e ezzel valamely új fejezet a magyar történelem folyásában, vagy csak egy ünnepélyes epizód marad mindez a nemzeti tragédiák sorozatában. Az ezt követő napok egyikén került sor arra, hogy a kormányzóhelyettes – a kialakult politikai szokást követve – sorra látogatta a kormány tagjait. Formaság volt az egész, de hozzá tartozott a miniszteriális élet külsőségeihez. Megkaptuk a hírt, mikor várhatjuk a kormányzóhelyettes bemutatkozó látogatását. A miniszter a Minisztérium bejáratáig teríttette a piros kókusz szőnyeget, nekem pedig a kapuban kellett a kormányzóhelyettest várnom, hogy felkísérjem a miniszterig. Március 10-e körül lehetett, télies 201


nap volt, fagyott, enyhén pelyhedzett a hó. Egyszer csak befordult egy fekete Mercedes autó kormányzósági rendszámmal, és a piros szőnyeg elé gördült. Meglepetve láttam, hogy a kormányzóhelyettes kabát nélkül ül a kocsiban. Pedig hideg volt, talán –5 °C. Amíg felkísértem, csak annyit tudtam kérdezni, nem fél, hogy megfázik? Csak néhány perc volt az egész. Annyit mondott, nem szokott fázni. Szeret kabát nélkül járni, a kabát csak zavarja. Kétségtelen, nagyon sportszerű, edzett ember benyomását keltette, amellett hogy igen jó megjelenésű, szimpatikus, megnyerő egyéniség volt. Talán negyed órát töltött a miniszternél. Ismét én kísértem le a kocsijához. Alig múlt el a kormányzóhelyettesi választás körüli izgalom, újabb meglepetés érte a közéletet. Emlékezésem szerint március 9-én, tehát valószínűleg a kormányzóhelyettest választó nap másnapján, Bárdossy László lemondott a miniszterelnökségről. Utóda a miniszterelnöki széken Kállay Miklós volt. Bárdossy igen népszerű, köztiszteletben álló ember volt, akiben nagyon sokan a háború utáni idők sokat ígérő társadalmi reformerét remélték. Távozása meglepetést, sőt megdöbbenést okozott. Kállay szatmári földbirtokos volt, akiben a földbirtokreform mellett kiálló ifjúság a visszahúzó szándék képviselőjét tételezte fel. Aggodalom töltötte el az ifjúság legnagyobb és legértékesebb részét, hogy a németek ki fogják kényszeríteni a frontra az egész magyar hadsereget, és rátelepszenek majd az ország minden tartalékára. Bárdossytól azt várták, hogy a magyar hadsereg minden erejét hazahozza a frontról, és íme: az új miniszterelnök már a bemutatkozó beszédében olyan kijelentéseket tett, amelyek mindenkit megdöbbentettek, ígérve, hogy az ország minden erejével a fronterősítésen lesz. (Később beigazolódott, hogy Kállay természetéből és politikai meggyőződéséből fakadóan a nagy és hangzatos szavakkal, ígéretekkel kívánta – tettek helyett – a német náci étvágyat etetni. Ez egy ideig sikerült is, de a végén tragédiába torkolt.) Közelgett március 15-e, amikor is az egyetemi ifjúság ünnepséget rendezett, amelyen az ünnepi szónok Bárdossy lett volna. Az volt mindenki reménye, hogy a miniszterelnök ez alkalommal jelenti be az ország egyöntetű követelését, hogy a magyar hadsereget hívják azonnal haza. Itt nyilatkozott Kállay Miklós, mert a beszédét Bárdossy helyett már ő mondotta. Bárdossy ugyanis lemondása után azonnal szanatóriumba vonult. Hónapokkal később tudtam meg ugyancsak Gombár Andrástól, hogyan is történt Bárdossy lemondása a kormányzóhelyettes megválasztásának másnapján. Szavai szerint másnap Bárdossy kihallgatáson jelent 202


meg a kormányzónál, hogy kérje a megállapodás szerinti kormányzói hozzájárulást a kormány átalakításához, illetve a szélsőségesen németbarát és különutas miniszterek leváltásához. Szavait egy rövid írásbeli előterjesztésben rögzítette, amelyben két névsor volt: az egyik tartalmazta az eddigi kormányösszetételt, megjelölve a menesztendőket és a másik az új kormánylistát. A kormányzó az íróasztala előtt ült, kezébe vette a jegyzéket, először hosszan, némán nézte, majd könnyed mozdulattal az asztalra dobta és csak annyit mondott: „Nem. Miniszterelnök Úr, azonnal mondjon le és vonuljon szanatóriumba, megromlott egészségének gyógykezelésére!” Bárdossy felállt, meghajolt, távozott és azonnal benyújtotta a lemondását. Majd szanatóriumba vonult. Néhány héttel később jelent meg Bárdossynak egy történelmi tanulmánya, címe: Magyar politika a mohácsi vész után. Jóval később alkalmam volt egyszer vele találkozni. Ekkor szóbahoztam ezt a könyvét. Keserűen említette, hogy a munkájából a Kállay-kormány valamely illetékes személye bizonyos szöveget kihúzott, vagy – már nem emlékszem pontosan – megmásított, amivel az eredeti szándékát megmásították, és nem kapott lehetőséget a korrekcióra. E könyvében azt kívánta a mohácsi vész utáni magyar politika és Fráter György szerepén át bemutatni, hogy a magyarság talán legfőbb tragédiája, hogy a mindenkor szembenálló két világhatalom ütközőpontjában fekszik. E két világhatalom egymásnak feszülése esetén, Magyarország területén csap össze a két katonai szervezet, itt ér el erőtartalékainak végéhez. Annyi ereje egyiknek sem marad, hogy a szemben álló hatalmat az országunk határán túlra nyomja vissza, és ott győzze le, hanem e helyett itt táborozik le mindkettő. Annyi erejük mindig marad, hogy a megosztott, elpusztított országot maguk alá gyűrjék, és a végsőkig szívják a maradék erejét. Holott ha valamelyiknek sikerülne a másikat a magyar határon innen vagy túl legyőzni, a győzelem gyümölcseként megszerzett új lehetőségek kihasználása annyira lekötné a győztest, hogy nem lenne szüksége a maradék erőkkel rendelkező Magyarországot is elvéreztetni. Konklúzióként egybevetette a II. világháború szemben álló két nagyhatalmát, a német hadsereget és a Szovjetuniót. Véleménye szerint a németek Ukrajna megszerzésére törekszenek. Ha ez sikerül, nem lesz többé szükségük Magyarországra. Ukrajna ásványi kincsei, gazdag talaja, klimatikus viszonyai olyan ipari és mezőgazdasági kifejlesztését teszik lehetővé, amelyeknek révén a német közgazdasági potenciál szinte korlátlan háttérhez jut. Ukrajnát a németek a Kárpátokon 203


túl tudják a német gazdasági érdekszférához kapcsolni. Nem kényszerülnek a Kárpát-medence útjait használni, folyóit, hegyeit kerülgetni és idegen népek állandó ellenszegülését tűrni. A német expanzió megtalálja tehát a maga terjeszkedési útját, és mi magyarok ennek árnyékában szabadok maradhatunk. Bárdossynak e könyve 1942 tavaszán jelent meg, de már nem érhette el azt a hatást, amelyet szerzője szeretett volna. A frontra küldött magyar honvédegység egységei először valóban csak mint megszálló erők működtek, de ez sem volt sokáig tartható. Részint német harcoló egységek közé ékelten (immáron német parancsnokság alatt), részben saját frontvonalat alkotva harcoltak, illetve Sztálingrád után harcolva vonultak vissza. Amint e levelem szövegét vissza-visszaolvasom, meg kell állapítanom, hogy szinte minden leírt történelmi esemény valami komor, súlyos esetet tár fel. Ezért pihenésként talán helyes, ha a következőkben egy önmagában teljesen jelentéktelen, de mosolyt fakasztó kis történetet mondok el. Érdemes, hiszen némileg ez is kortörténeti hátteret villant fel. Azzal kell kezdenem, hogy elmondjam, már kora ifjúságom óta nagy érdeklődéssel figyeltem a hazai képzőművészet, tehát a festészet és szobrászat mindenkori eseményeit. Édesanyám és egykori középiskolai kiváló rajztanárom, Nagy Nándor útmutatása szerint, szinte minden jelentősebb művészeti kiállítást megtekintettem. Igen sokat tanultam e látogatásaimból. Természetes volt tehát, hogy Észak-Erdély visszatértével a nyilvánosság elé lépő erdélyi művészeti kiállítások felé is nagy érdeklődéssel fordultam. Ezt erősítette az a körülmény, hogy a terület visszacsatolásában részt véve, katonai szolgálatom alatt, vérhassal a csíkszeredai kórházban kapott kezelés után, Szervátiusz Jenő szobrászművészszel és Nagy Imre festőművésszel személyes jó ismeretségbe kerültem. Magától értetődő, hogy minden olyan művészeti kiállítást látni akartam, ahol ők is a kiállítók között voltak. Győrffy-Bengyel minisztersége idején történt, hogy e két – általam immáron személyesen ismert – művész Budapesten közös kiállítást rendezett, amelyet nagy lelkesedéssel és igaz lelki örömmel tekintettem meg. E látogatásomról ilyen lelkes hangulatban beszéltem a miniszternek is, akit sikerült rábeszélnem, tekintse meg ő is. Meg is tette. Reméltem, hogy esetleg vásárol is. Csalódnom kellett azonban, mert ő – nem lévén különösebben műélvező – nem értette az én elragadtatásomat. Pedig tartogattam még egy ilyen szándékot, mert az erdélyi művészek Kolozsvárott is rendeztek egy gyűjteményes, általános bemutatkozást, amelyet szerettem 204


volna a miniszterrel együtt megtekinteni. Ő azonban sok elfoglaltságára tekintettel nem kívánt velem jönni. Így hát egyedül kellett mennem. Minthogy azonban egy ilyen útra csak úgy vállalkozhattam, ha egy hétvéget használok fel, hálókocsijegyet vettem a Kolozsvárra szombat éjjel menő gyorsvonatra, III. osztályú hálófülkébe. Így vasárnap tudtam Kolozsvárott a kiállítást megtekinteni, és vasárnap este onnét – ismét hálókocsival – Budapestre visszatérni. Nem mulasztottam hát időt és feltételeztem, hogy pihenten tudok hétfőn reggel munkába állni. Minden terv szerint történt. A vonaton örömmel tapasztaltam, hogy egyazon vasúti hálókocsiban utazom két neves személlyel. Nevezetesen Mécs László premontrei pap-költővel és Balázs Béla ismert filmszakemberrel. Mécs Lászlót még párizsi diákéveim során ismertem meg, amidőn ő az Egyetemi Város színháztermében szerzői estjét rendezte, és a rendezésben nekem oroszlánrészem volt. Erre annak idején a Párizsi Magyar Kultúrintézet igazgatója kért fel, és én örömmel tettem ennek eleget. Igaz, akkor némi csalódás ért, mert amikor Mécs László megérkezett, és vele közölték, hogy kik vettek részt a szervezés munkájában (és én dagadó mellel álltam a többiekkel együtt a közelben) várva, hogy az ünnepelt nagy költő felénk fordul, és megköszöni az ismeretlen segítők munkáját. Ez azonban elmaradt. Most hát a vonaton, az ablak előtt álló költő mellé kerültem, és a párizsi közös emléket felelevenítettem. Ő azonban komoran maga elé nézve, most sem lelkesedett ezen a megemlékezésen. Nem érdekelte az én nosztalgikus történelmi visszapillantásom. Nem sok időt töltött a hálófülkék előtt húzódó folyosón, és visszatért az én hálófülkémtől számított második fülkéjébe. E „fülke-földrajzi” helyzetnek később következménye keletkezett. Mécs László helyét az ablak előtt hamarosan elfoglalta a szomszédos hálófülke másik neves utasa, Balázs Béla. Másodmagával utazott Kolozsvárra. Útitársát nem ismertem, de mert közvetlen mellettük álltam, igen érdekes filmművészeti eszmefuttatásukat akaratlanul is végighallgattam. Később vele is megismerkedtem, és alkalmam volt filmművészeti fejtegetéseit megismerni. Így sikerült a Kolozsvár felé robogó vonaton az ébrenlét idejét elmúlatni. Jött azonban az éjszaka. A hálókocsi jegyszedője, annak rendje-módja szerint megvetette az ágyakat. Én – szokásomhoz híven – a III. osztályú fülke egymás fölötti fekhelyből a legfelsőt választottam, hálóruhára vetkőztem, és azzal a reménnyel feküdtem le, hogy tudok majd aludni, 205


nehogy fáradtan járjam Kolozsvár utcáit, és térjek másnap este vissza Budapestre, a szolgálati helyemre. Mindenki lefeküdt, így az én két fülketársam is. Eloltottuk a lámpát, a két alattam fekvő utas rövidesen horkolni kezdett. Nem ez volt azonban a legnagyobb baj. Egy furcsa, szünet nélküli kopogó hang keletkezett, amely a fülke fala által vezetve, szinte a fülembe zörgött szüntelen. Képtelenség volt elaludni. Forogtam jobbra-balra, takaró alá, próbáltam füldugóval és a nélkül: minden hiába. Alattam horkoltak, szuszogtak a fülketársaim. Óvatosan lemásztam hát és teljesen átvizsgáltam a fülkét. Rettegtem, hogy felébrednek, és bizonyára azt hiszik, tolvaj vagyok vagy holdkóros, esetleg elmebeteg. Minden hiába, a kopogás nem szűnt meg. Végül is rájöttem, hogy a kopogás kizárólag valamely idegen fülkéből vezetődik hozzánk. Ha valóban pihenni és aludni akarok, végig kell vizsgálnom a szomszédos fülkéket, hogy ott a baj okát meg tudjam szüntetni. Előbb azonban a saját fülkémben minden lehető zajforrást meg kell ismernem, így az idegen fülkében már tapogatás nélkül tudtam a zaj okát megszüntetni. Nagy aggodalmak közepette minden lehető kopogó alkalmatosságot a saját fülkémben óvatosan megmozgattam, megzörgettem. Végül sikerült! Nagy dolog, hogy horkoló, szuszogó fülketársaim nem ébredtek fel! A fülke mosdókagylója fölött egy tükrös ajtajú szekrényke rejtette a feltételezett bajtokozót, egy láncon lógó nagy fadugó alakjában, amely belelógott a szekrénybe elhelyezett vizeskancsó nyakába, annak megakadályozására, hogy a vonat hirtelen fékezése esetén a kancsó vize kiloccsanjon. Ha ez az üveg nem volt a helyén, a dugó a láncon lógva ide-oda lökődött a sínek forrasztási helyén kattogó kerekek apró lökései szerint. Meg volt hát a baj forrásának „nyomozati eredménye”, de melyik fülkében történik mindez? Először a saját fülkém e fadugóját bugyoláltam be egy törülközőbe, azzal a reménnyel, hogy hátha ez volt a bűnös. Hamar rájöttem, hogy másutt kell keresnem. Nehéz elhatározás kellett hozzá, hogy más fülkékben is nyomozni kezdjek. De hát, ha aludni akartam, csak ezt kell vállalnom! Óvatosan kiosontam hát, úgy ahogy voltam, teljes pizsamaöltözetben és merész, mindenre elhatározott szándékkal, igen csendesen benyitottam a szomszéd fülkébe. Egyenesen a kis tükrös szekrény ajtajához nyúltam, rettegve, hogy valaki felébred. Hiába, a szekrényben az üveg és benne a dugó, tehát nem itt a hiba. Újra ki a fülkéből, és következett a második fülke, Mécs László szállásával. Ismét rettegés. Mi lesz, ha felébrednek? Nem ébredtek fel. Nyitottam a szekrényke ajtaját, és íme: ott volt a bűnös. Az üveget nem tették vissza a helyére, vagy talán nem is volt ott üveg egyáltalán. Mi mást tehettem volna, 206


egy törülközővel ezt a dugót is bebugyoláltam, és visszaosontam a saját fülkémbe. Senki sem ébredt fel! Szinte csoda, de elhallgatott a kopogás, és én úgy éjféltől kezdve csendben pihenni, sőt aludni is tudtam. Másnap nagy örömmel és gyönyörűséggel tekintettem meg a kiállítást. Csodálatos élmény volt Kolozsvárt újra látni. Meglátogattam a Házsongárdi temetőben Tauffer Vilmos nagyapám valamennyi felmenőjének sírját a család külön kis temetőrészlegében. Este azután viszsza az előző napi vonatra, ugyanazokban a hálófülkékbe. Amint a vonat elindult, és a hálókocsi jegyszedője ismét megkezdte a fekhelyek előkészítését, gondosan ellenőriztem minden fülkében a mindenkori kopogás potenciális bűnösét, a fadugót, és végigjártam minden fülkét, kérve a lefekvésre készülőket, ne hagyják a zajnak e forrását újra elszabadulni, nehogy újra éjjel legyek kénytelen beosonni. Voltak, akik e kérésemre úgy néztek rám, mintha az agyammal valami hiba lenne. Erre kénytelen voltam az ilyeneknek a dugó erős zajkeltő készségét bemutatni. Hála Istennek, sikerrel. E kis semmitmondó kitérés után térjünk vissza a történelem sodrához. Győrffy-Bengyel Sándor minisztert 1942 tavaszán ugyanolyan szívinfarktus vitte a halálba, mint amilyet miniszterségét megelőzően kellett átélnie. Utóda igen rövid időre, talán csak néhány hétre, Losonczy István lett, akinek miniszteri tevékenysége csupán annyit változtatott az addig történteken, hogy maga mellé vette politikai államtitkárnak Jurcsek Béla szélsőjobboldali képviselőt. Ettől kezdve Jurcsek Béla jelentős mértékben meghatározó személyiség lett a Közellátási Minisztériumban. Államtitkár maradt egészen 1944. március végéig, majd ekkor a miniszteri tárcát is átvette. Losonczy István más titkárt választott. Én a külkereskedelmi osztályra kerültem. Az osztály vezetője dr. Rácz Jenő miniszteri osztálytanácsos volt. Szeretnék személyéről egy kicsit bővebben megemlékezni. (Nem tévesztendő össze Rátz Jenő vezérezredessel, a tábornoki kar egyik legismertebb tagjával, aki ebben az időben magas katonai beosztásban működött, és később Imrédy Béla mellett politikai szerepet is vállalt.) Dr. Rácz Jenő volt a Közellátási Minisztérium minden bizonnyal legfiatalabb – 28 éves – miniszteri osztálytanácsosa és osztályvezetője, egyúttal a legkiválóbb tehetségű közgazdája, aki mint jogi dr., egyúttal a Debreceni Mezőgazdasági Akadémia diplomájával is rendelkezett. Emlékezésem szerint, egyformán jól tudott magyar és német nyelven, akár törvényeket is fogalmazni. Jól beszélt angolul. Hihetetlen munkabírással, szerényen, 207


fáradhatatlanul, önzetlenül, csendben dolgozott. A Minisztérium agytrösztjéhez tartozott, aki legszívesebben és leggyakrabban éjjel dolgozott, amikor teljes csend volt, senki sem zavarta. Kézzel írta javaslatait, jogszabálytervezeteit, – ha kellett fordításait is. Tudomásom szerint volt idő, amidőn a kereskedelmi miniszter (Kundel Antal) parlamenti beszédeit is ő írta. A külkereskedelmi osztály ugyancsak kevés emberből állt: Rácz Jenő osztályvezetőn kívül, dr. Dürr Tibor miniszteri osztálytanácsos és jómagam voltunk hosszú időn át az előadók, mígnem később még egy előadót kaptunk. Először csak egy gépírónőnk volt, a kitűnő munkaerő Gölniczi Margit személyében, akihez később egy második gépírónő csatlakozott. A Külkereskedelmi osztály feladatai voltak: – az ország külkereskedelmében a legfőbb szerv (a Külkereskedelmi Bizottság) ülésein, valamint a nemzetközi külkereskedelmi szerződéskötések tárgyalásain (a közellátási miniszter képviseletében) részt venni; – az ország mindennapos külkereskedelmi ügyeiben illetékes Külkereskedelmi Albizottság heti ülésein, a közellátási érdekeket képviselni; – személyre szóló megbízatás alapján, a Kolozsvári Miniszterközi Bizottságban a közellátási minisztert képviselni. A Külkereskedelmi Bizottság ülésein mindig Rácz Jenő képviselte a közellátást. Én mindig mint előadó és szükség szerinti összekötő vettem részt a tárgyalásokon, Rácz Jenő mögött ülve, amelyeket a Bizottság elnöke, Nickl Jenő rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezetett. Rácz Jenő mindig nagy vonalakban készítette elő az ügyeket, illetve vett részt országos közgazdasági intézkedések kidolgozásában. Nekem a Külkereskedelmi Albizottsági – a mindig keddi napokon esedékes – üléseken való részvétel jutott. Minthogy az ország háborúban állt, még pedig a németek oldalán, a Külkereskedelmi Albizottság rendszeres munkája külkereskedelmi szempontból meghatározó volt. Minden olyan külkereskedelmi ügylet – lett légyen az akár a legcsekélyebb is – ha érintette az élelmezést, vagy a közellátást – a Külkereskedelmi Albizottság engedélyéhez volt kötve. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy óvni kellett minden nélkülözhetetlen készletet, hanem az is, hogy a németek mind kevesebb exportszállítmányt tudtak ellentétellel megfizetni. Fékezni kellett mindazokat a szállításokat, amelyek növelték volna a csupán „jegyzékbe vétel” tételeit azzal az ígérettel, hogy a „háború győztes befejezése után” kapjuk meg azok ellenértékét. Ez a fékezés természetesen nem egyszer igen kényes helyzeteket teremtett, amelyeket nekünk, referenseknek kellett vállalnunk. 208


Az albizottsági üléseken minden főhatóság képviselője jelen volt, ideértve a Magyar Nemzeti Bank képviselőit is. Az ő szerepük igen lényeges volt, hiszen nekik nagy gonddal kellett a pénzünk – a pengő – értékállóságán őrködniük. Ezek az ülések természetesen zártak voltak, az elhangzott hivatalos álláspontok nem kerültek nyilvánosságra. Minden exporttételi javaslatról az egész albizottság döntött. Ezt a döntést azután az illetékes minisztérium, vagy más főhatóság végrehajtotta. A külkereskedelmi osztályon való tevékenységem idejéből egyelőre két emlékezetes esetet mondanék el. A harmadikról talán egy későbbi levelemben részletesebben szólók. Lássuk tehát az elsőt! Az egyik albizottsági ülésen, reggel, azonnal az ülés elején, a tárgyalást vezető miniszteri osztályvezető bizalmasan közölte velünk, hogy valamely – ma már részleteiben elmosódott – kereskedelmi üggyel kapcsolatosan, konfliktus támadt a magyar kormány és a német követség között. A német követ ugyanis igen erőszakosan meg akar szerezni egy Baranya megyében fekvő, mintegy 1.200 kat. hold nagyságú, eladás előtt álló nagybirtokot, minden bizonnyal pángermán agitációt folytatni hivatott, német lakosság javára, amely birtokot egyébként a magyar kormány sokgyermekes, magyar telepesek részére kíván megszerezni. Valószínű, hogy a német követ nem fog az elutasító döntésbe belenyugodni, hanem mindent megtesz, hogy a kapcsolatos kereskedelmi ügylet lehetőségeibe kapcsolódva, tovább erőltesse a saját akaratának végrehajtását. Felkér tehát minden jelenlevőt, hogy ha egy ilyen kérés vagy követelés érkezik valamely főhatósághoz, tartsa magát mindenki a tapintatos elutasításhoz. Ebben valamennyien megegyeztünk, majd folytatódott az ülés. Alig egy fél óra múlva bejött a terembe az elnöklő miniszteri osztályvezető titkárnője, és kérte főnökét, jöjjön azonnal a telefonhoz, mert a német követ igen erélyesen és türelmetlenül kíván vele beszélni. Sejtettük, miről lesz közöttük szó. Vagy tíz perc múlva, sápadt arccal jött vissza az elnök, és döbbenten szólt: a német követ közölte vele, hogy tudomása van róla, hogy az Albizottság ma reggel elutasító állásfoglalással kívánta a nagybirtok eladását meggátolni. Ezzel a német kormány nem tud, de nem is akar egyetérteni, és ragaszkodik a német kérés feltétlen teljesítéséhez. Ezek után körül nézett a jelenlevőkön, és feltette a kérdést: ki volt az áruló? Egymásra néztünk, és döbbenten kérdeztük mi is: ki volt, aki kiszolgáltatta a magyar érdekeket, és hogyan tette ezt, hiszen egyikünknek sem tűnt fel, hogy bárki közülünk kiment volna a teremből. Abban az időben még nem 209


volt szokásos, hogy falakba beépített lehallgató készülékeket működtettek volna. Nagyon valószínű, hogy a Kereskedelmi Minisztérium kebelében volt valaki, aki előző napon hozzájuthatott a másnapi tárgyalási anyaghoz, és tudomást szerezhetett az elnök tervezett, előkészített megnyitó szavaihoz. Sőt, biztos lehetett abban, hogy maga az Albizottság – minden eddigi szokása szerint – elfogadja az elnöki előterjesztést. Így állíthatta a német követ másnap – mai szóval „belelőve a bokorba” – hogy aznap reggel hogyan döntött az Albizottság. Hogy végül is mi lett az ügy sorsa, ma már nem emlékezem. De maga az eset számomra nagyon emlékezetes maradt. Jóval később hallottam, hogy a Minisztérium egyik dolgozója, aki valóban hozzáférhetett az iratokhoz, titokban erős szélsőjobboldali beállítottságú volt. Hogy ő lett volna az áruló, ezt talán soha senki sem tudta meg. A másik eset emlékezésem szerint később, talán 1943–44 telén történt. A külügyminiszter személyi titkára, Fay-Halász Gedeon – akivel igen jó, mondhatnám baráti viszonyban voltam – telefonon felhívott, és a Minisztérium nevében megkért, tegyek meg mindent abban az ügyben, amelyet egy rövidesen hozzám érkező, fiatal hölgy fog előadni. Kezeljem az ügyet nagyon bizalmasan, és az elintézése után tájékoztassam az eredményről. Röviddel a telefon után valóban bekopogott hozzám a Külkereskedelmi osztályra egy fiatal hölgy, és német nyelven a következőket adta elő: Férje a lengyel követség katonai attaséja. Ismerős fiatal magyar vezérkari tisztek bizalmas találkozót beszéltek meg vele, amelyen aztán tőrbecsalták és lehetővé tették, hogy a német Gestapo elfogja, és elhurcolja. Most egy német katonai fogolytáborban, igen nyomorúságos állapotban van. Nagyon gyenge az élelmezésük. Ezért szeretne a férjének – ha csak lehet – havonta egy 5 kg-os élelmiszercsomagot küldeni. Minthogy azonban a magyar kormány, vagy a közellátási miniszter minden ilyen csomagküldést leállított, és csak rendkívüli, indokolt esetben ad erre engedélyt, most azt kéri, adjon a miniszterünk neki egy ilyen 5 kg-os csomag küldésére kivételes engedélyt. Én mélységesen felháborodtam az ügyön, és égetett a szégyen, hogy magyar tisztek ilyet tettek. Ebből világosan látszott, milyen sikerrel tudott a náci német politikai propaganda saját hadseregünk soraiba férkőzni. Azonnal felvettem egy „szigorúan bizalmas” ügyiratot. Ebben leírtam az esetet és olyan kiadmányt terveztem, amelyben az intézkedésre felhatalmazott államtitkár, Jurcsek Béla, valóban megadja az engedélyt. A hölgyet leültettem, és siettem az aktával Jurcsek államtitkárhoz. 210


Hittem, hogy ő ugyanígy fel lesz háborodva, és az engedélyt azonnal megadja. Ezzel szemben az történt, hogy az államtitkár miután elolvasta az ügyiratot – éktelen dühös szavakkal utasította el a kérés teljesítését. A lengyeleket és engem is árulónak minősített. Ekkor még mindig azt hittem, csupán valami egyéb miatt ideges, és nem figyelt oda az irat elolvasásakor. Megpróbáltam magyarázni. Ez még olaj volt a tűzre. Igen durva szavakkal utasított el. Hiába kértem, akkor legalább írja rá az iratra, hogy „nem”. Nekem a Külügyminisztériumnak válaszolnom kell. Természetes, hogy erre sem volt hajlandó, és engem formálisan kidobott a szobájából. Megsemmisülten és égő szégyennel az arcomon mentem vissza a szobámba, és tájékoztattam a keserűségtől zokogó fiatalasszonyt, hogy férjének semmit sem küldhet. Nem szabad elfelejteni, hogy 1939 ősze óta nagy számban éltek Magyarországon fiatal lengyel katonatisztek, katonák, akik az országuk lerohanása után kénytelenek voltak Magyarországra menekülni, és akiket a magyar kormány titokban, fokozatosan kicsempészett az országból, és akik nyugaton aztán a Lengyel Légiót alkották. Valószínűleg ebben az akcióban tevékenykedhetett az elrabolt lengyel katonai attasé is. Ez azonban semmi esetre sem jogosíthatta fel a magyar vezérkar fiatal tisztjeit, ilyen erkölcstelen, ugyanakkor nemzetközi jogba ütköző cselekedetre, amely végül is a magyar kormánypolitikával szöges ellentétben állt. E kitérőkkel forduljunk röviden vissza 1942 kora nyarára, Losonczy István pár hetes miniszterségét követő időkre. Losonczy után Szász Lajos, a Központi Illetékkiszabási Hivatal elnöke lett a miniszter. Államtitkára Jurcsek Béla. Szász Lajos igen erőskezű, jó hivatalszervező, igen céltudatos ember volt, meggyőződéses jobboldali politikai beállítottsággal. Csupán a Minisztérium legfelső vezetőivel érintkezett, így több ideje maradt az elvi irányítás feladataira. A végrehajtás feladatait pontosan elosztotta a Minisztérium felső vezetésében illetékesekre. Nagy szerep jutott ebben az államtitkárának, Jurcsek Bélának. Jurcsek mezőgazdasági szakember volt, e téren jól felkészült, de durva modorú, rendkívül nyers, erőszakos, erősen jobboldali politikai beállítottsággal. Ezt már a lengyel katonai attasé felesége kérésének elutasításakor láthattuk. E két miniszteriális vezető idején az ország hadi helyzete már mind súlyosabb volt, az ellátás gondjai szaporodtak, különös tekintettel Észak-Erdély és a hadra kelt hadsereg növekvő ellátási szükségleteire. Kellett olyan megoldást találni, amely a szabad gazdálkodás elveit fenntartja ugyan, ugyanakkor lehetővé teszi az egész ország ellátásának 211


biztosítása érdekében a megfelelő készletképzést, tartalékolást. E rendszert dolgozta ki a Közellátási Minisztérium szellemi vezérkara, Jurcsekterv névvel. Hogy e terv rendszerét valóban a névadó Jurcsek államtitkár találta-e ki, vagy az dr. Rácz Jenő agyában született meg, és csupán a nyomaték kedvéért kapta a nevét, ma már nehéz lenne eldönteni. Lényeges csupán az, hogy egyik legalaposabb és legeredményesebb kidolgozója, vagy bedolgozója éppen az én osztályvezetőm, dr. Rácz Jenő volt. Az ebben való közreműködése annyira lekötötte, hogy mind kevesebbet tudott a külkereskedelem ügyeivel foglalkozni. Így az ő elvi-szellemi vezetése mellett, mind többet és mind több felelősséggel, nekem kellett a külkereskedelmi igazgatás munkáját végezni. Ekkorra azonban már sikerült úgy beletanulnom, hogy nem volt fennakadás. Minthogy pedig Rácz Jenő a közvetlen mellettem lévő szobában dolgozott, és ugyanaz a gépírónő volt mindkettőnk írásbeli munkáinak végzője, nap nap után, hétről hétre láthattam, milyen hatalmas szellemi alkotóerő lakik főnökömben. Milyen lelkiismeretességgel alkotja meg azt a közellátási igazgatási rendszert, amely nem csak a kritikus időket élő magyar jelenből segít kiemelkedni, de arra is alkalmas lehet, hogy – a háború remélt, katasztrófa nélküli végén – a magyar mezőgazdaság modern, európai szintre emeléséhez is kitűnő eszközzé váljék. Talán nem lesz felesleges a Jurcsek-terv elveiről és gyakorlatáról röviden megemlékezni. A kiindulási alapja szerint, a hazai mezőgazdasági termelésnek – különösen az akkori hadigazdálkodás idején – a lehető maximális mértékben kell az ország ellátását biztosítani, és ugyanakkor a külkereskedelem igényeit is fedezni. Ezért a Terv a mezőgazdasági művelésű hazai teljes földterületre bizonyos termény-, illetve termék-beszolgáltatási kényszert határozott meg, amelynek teljesítéséért természetesen felvásárlási ár fizetendő. Ez a kényszer figyelemmel volt a mezőgazdasági művelési ágak helyi megoszlási arányaira és méreteire (tehát szántó, rét, legelő, kert, szőlő, hasznosítható vízfelület), a földek hasznosítható értékére, amit az országosan érvényben lévő földértékelési rendszer (az úgy nevezett „aranykorona-érték” rendszere), továbbá a gazda (termelő, földhasználó) családjának létszáma alapján határozták meg. Minden gazda (termelő, földhasználó) kapott egy hivatalosan kitöltött könyvecskét, amelyben a számítás minden kulcsértéke szerepelt. A kulcsértékek alapján azután a könyvben a gazda világosan látta, hogy a mezőgazdasági termény-, illetve termékcsoportokra meghatározottan (tehát nem az egyes terményekre bontottan), mit tartozik előállítani és 212


hatósági, átvételi áron a közellátás javára átadni. Az így meghatározott kötelezettség nem tartalmazott olyan részletes előírást, amely megkötötte volna a termelő kezét, hanem tágabb határok közötti választást tett lehetővé. A kötelezettség az alábbi csoportosítás szerinti meghatározással írta elő a termelő közellátást szolgáló feladatát: kenyérgabona, szemestakarmány, szálastakarmány, a mezőgazdasági ipar nyersanyagterményei, állati termékek, tej stb. Az ellátást szolgáló „beszolgáltatás” termékcsoportok szerinti menynyiségét a Terv nem súlyokban, nem űrmérték szerint határozta meg, hanem az üzemek (gazdaságok) összesített aranykorona értékéhez igazodóan, pontértékek megadásával. Úgy tehát, hogy minden gazda tudta, hogy minden egyes termény-, illetve termékcsoportban hány pontértéket kell leadnia. De hogy ezt a pontértéket – az egyes terménycsoportokon belül – mely terményből (termékből) szolgáltatja be, az az ő saját belátásán múlt. Az egyes termények (termékek) súlyegységének vagy egységnyi mennyiségének pontértékét a minőségileg pontosan meghatározott, I. osztályú búza 100 kg-ja alapján, annak átvételi árából illetve ehhez viszonyítottan állapították meg. Ha az ország közellátása (vagy mezőgazdasági exportja) azt kívánta, hogy valamely meghatározott terményből (termékből) a következő esztendőben többet termeljenek, és többet tudjanak az állam felvásárlói számára felajánlani, úgy megemelték e termény vagy termék relatív pontértékét. Ezzel a gazdáknak kedvet csináltak e termény vagy termék fokozott előállítására, illetve, hogy a gazdák ezzel teljesítették a beszolgáltatási kötelezettségüket. Ha a gazda a számára előírt pontok összegével meghatározott beszolgáltatási kötelezettségének már eleget tett, és ezen felül, tehát kötelezettségen is túl adott át a közellátás részére termelvényt, ezért elég tekintélyes emeléssel megtoldott árat kapott. Sőt arra is volt lehetőség, hogy a teljesített pontérték alapján, kedvezményesen juthatott olyan iparcikkekhez, amelyekre a saját gazdaságában szükség volt, és amelyeket e nélkül nehezen lehetett megkapni. A közellátási igazgatás országosan kiépített felvásárló hálózattal rendelkezett, amely a raktározás feladatát is ellátta. E rendszer alapján a Közellátási Minisztérium a legfontosabb élelmezési cikkekből akár az egész ország teljes esztendei szükségletét fedező készleteket tudott begyűjteni, tárolni és elosztani. Mint követnivaló példát említem, hogy emlékezésem szerint, a köz213


ellátási, főleg a fent leírt beszolgáltatási rendszabályok kialakításakor a Közellátási Minisztérium sajátosan járt el. Nevezetesen, amidőn a rendszert megfogalmazták, vagy annak módosításakor valamely jogszabály tervezete a Minisztériumban elkészült, annak készítői (a munka irányítói) a végrehajtást előíró és szabályozó valamennyi szövegtervezetet egy olyan község vezetőségének adták ki tanulmányozás és a végrehajtás előkészítése, továbbá gyakorlati véleményezés céljából, ahol a helyi viszonyok folytán minden lényeges gyakorlati nehézség, gondolat, lehetőség felvetődhetett. Néhány napos helyi tanulmányozás és előkészületi munka után a jogszabály szerkesztői felkeresték az illető község vezetőségét (főjegyzőjét), és megtárgyalták vele az észrevételeit (világos érthetőség, egyértelműség, igazságos teherviselés stb.). Ha a gyakorlat embere a községben olyan észrevételt tett, amely a szöveg esetleges módosítását, kiegészítését tette szükségessé, ezt végrehajtották. Csak ez után jelenhetett meg végleges szövegű jogszabály. A Jurcsek-terv e futólagos bemutatása után vissza kell térnem a Minisztériumban folyt munkámhoz, illetve azokhoz az élményekhez, amelyek valamely különleges eseményhez kapcsolódnak, vagy esetleg fontosabb történelmi vonatkozású történésekről tanúskodhatnak. Ezek közül kiemelkedik egy Erdélyhez, és főleg Kolozsvárhoz fűződő élménysorom. Itt először vissza kell nyúlnom a II. bécsi döntéshez, tehát Észak-Erdélynek Magyarországhoz történt visszacsatolásához. Amidőn a német–olasz diplomáciai döntés úgy intézkedett, hogy Észak-Erdély Magyarország felségterületévé válik, és ugyanakkor Dél-Erdélyben sok népes magyarlakta terület marad román fennhatóság alatt, olyan döntés született, hogy a német és az olasz kormány egy-egy követet bíz meg a saját diplomatái közül, akik együttesen „Követi Bizottságot” alkotnak, amelynek székhelye Kolozsvár, és hivatása a román lakosság által a Magyar Kormány, illetve a magyar közigazgatás ellen benyújtott panaszainak kivizsgálása. (Úgy emlékeszem, Dél-Erdélyben is működött egy ugyanilyen „Követi Bizottság”, a dél-erdélyi magyarságnak a román állam- és közigazgatás ellen esetleg támasztandó panaszok kivizsgálására.) A Követi Bizottság felállításával egy időben, de attól teljesen függetlenül, a magyar kormány kolozsvári székhellyel felállított egy Miniszterközi Bizottságot is, amely arra volt hivatva, hogy a románok által a Követi Bizottsághoz beadott, magyarellenes panaszok ügyeit – tárgyilagosan és teljes részletességgel – kivizsgálja, illetőleg ha valóban hiba történt volna, annak kijavítására javaslatot tegyen. A Miniszterközi Bizottságba 214


mindazok a miniszterek küldtek ki valakit a saját főhatóságuk fogalmazói karáról, amely miniszteri tárca tevékenységét a román lakosság kifogásolhatta. Így a következő minisztereket képviselte egy-egy miniszteriális, tartós kiküldetésű megbízott: az elnöki széket a 2ülügyminisztert képviselő követ, vagy követségi tanácsos töltötte be. A többiek a belügyminisztert, a közellátásügyi minisztert, a vallás- és közoktatásügyi minisztert, a közellátásügyi minisztert, valamint a kereskedelemügyi minisztert képviselték. A közellátási minisztert a miniszterközi Bizottságban először a külkereskedelmi osztályunk egyik megbízottja, nevezetesen dr. Dürr Tibor osztálytanácsos képviselte, aki azonban néhány hónap elteltével visszatért Budapestre, a központi munka szüksége szerint. Helyébe én kerültem, és vettem át a miniszter képviseletét. A Bizottságban ekkor az elnöki széket dr. Kristóffy József rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter töltötte be. Én miniszteri segédtitkári rangban a Bizottság legalacsonyabb fokozatú tagja voltam. Emlékezésem szerint 1942 nyarától 1943 késő őszéig töltöttem be ezt a munkakört. Ennek részleteiről külön levélben szeretnék megemlékezni. A Miniszterközi Bizottság munkája ma már történelem, megérdemli hát, hogy külön szóljunk róla. 1940 karácsonyától 1943 késő őszéig tartott miniszteriális központi szolgálatom alatt szinte naponta zúdultak rám az ország általános közgazdasági, mezőgazdasági, külkereskedelmi, politikai és külpolitikai eseményei, amelyek mind az ország tragikus történelmi sorsának egy-egy állomását jelentették. Úgy hozta a sors, hogy – főleg a miniszteri titkárságon, de külkereskedelmi osztályon is – személyesen találkozhattam az akkori idők szinte valamennyi vezető politikusával, államférfijével. Beleláthattam az állam, a társadalom zaklatott berkeibe, végig kellett töprengenem katasztrofális sorsfordulók döbbeneteit, és megannyi fiatal kortársammal együtt éreztem, átéltem a magyarság jövőjét fenyegető tragédiáját. Kedves Olvasóm! Nehéz, szinte lehetetlen mai szavakkal hűen érzékeltetni azt a mind keserűbb, önmarcangoló lelkiállapotot, amely a remény és a legsúlyosabb kétség kínjával nehezedett akkor minden komolyan és felelősséggel gondolkozó emberre. Hittük és reméltük, hogy a mind határozottabban felrémlő és egész Európát a mélybe rántó pusztulásból úgy tudunk kikeveredni, hogy a magyarság fennmarad. Hittük, hogy sikerült egy okosabb, értelmesebb, emberségesebb Európa kialakításában eredményesen résztvenni, a magyar társadalom megosztottságát egy 215


igazi belső szellemi, erkölcsi, gazdasági felszabadulással megszüntetni, és a duna-völgyi népek békéjét egy becsületes nagy nemzetközi összefogással megteremteni. Reméltük, hogy a jobb- és baloldali szélsőségek rontó hatalmát meg tudjuk fékezni, és a nacionalista gyűlölködést a népek testvériségével felváltani. Mennyi megannyi hiú remény! Mennyi becsületes, tiszta akarat és mennyi emberi áldozat hullott a semmibe. E történelmi feladatok oroszlánrésze ma is előttünk áll, ma is arra vár, hogy végre szülessék meg az a nemzedék, amely „oly sok balszerencse, oly sok viszály után” el tudja érni, hogy emberré legyen végre minden ember, és európaivá minden magyar! E hatalmas feladat minden ember, minden nép, minden magyar tudatos közreműködését várja! Kedves Olvasóm, a tiedet is! Vállalod-e ezt? Akarod-e ezt? Teszel-e érte mindent, ami tőled telik? Nagyon szeretném hinni, hogy így gondolkozol Te is, hogy ezt vállalod, Te is, hogy nem vársz a szomszédodra, amíg az is hajlandó a közös csatasorba állni. Nem elégszel meg azzal, hogy másokat bíztatsz, hanem magad jársz elől, és példáddal akarsz a szomszédaidra hatni. Ugye így lesz? Ugye kéz a kézben erősíted sorainkat? Adja Isten, hogy így legyen!

216


217


Arckép, 1942

218


ERDÉLY FÖLDJÉN Kedves Olvasóm! A KISKABINET ÚTJAIN című levelemben néhány szóval említettem már, hogy 1942 kora nyarától 1943 őszéig Kolozsvárott dolgoztam a közellátási miniszter képviseletében, a Kolozsvári Miniszterközi Bizottság tagjaként. E levelemben szeretnék erről kissé részletesebben szólni, hiszen e bizottság egykori léte és tevékenysége ma már történelem. E bizottságot kevéssel a II. bécsi döntés után hozták létre, mert a döntés nyomán várt román kisebbségi panaszok sürgős, helyszíni kivizsgálása és az esetlegesen szükséges intézkedések meghozatala nemzeti érdekünk volt. Természetesnek vette mindenki, hogy a II. bécsi döntéssel visszacsatolt Észak-Erdélyben lakó, nagyszámú román lakosság és főleg annak politikai vezetői mindent elkövetnek majd a döntés megváltoztatására és a magyar kormány lejáratására. Mindenki előtt világos volt, hogy a döntéssel – teljesen természetellenesen – kettévágott Erdély olyan állandóan nyitott seb lesz, amely talán sohasem tud behegedni, és szinte korlátlan lehetőséget szolgáltat a vádaskodásra, amelynek nyomán a mindenkori német politika, mint magyar és román oldalról – kényszerből – egyformán elfogadott döntőbíróság, hatalma alatt tudja tartani országaink legfelső politikai irányítását. E döntőbíráskodás látható – bár valójában csupán formálisan működő – szerve a Német–Olasz Követi (mások szerint Tiszti) Bizottság volt, kolozsvári székhellyel. A Miniszterközi Bizottságot emlékezésem szerint 1942 kora tavaszán állították fel. Első elnöke a külügyminiszter képviseletében kiküldött Vladár Ervin követségi tanácsos volt. Tagjai dr. Perlaky Gyula miniszteri osztálytanácsos (Belügyminisztérium); dr. Dessewffy Sándor min. oszt. tan. (Honvédelmi Minisztérium); Wannie Rudolf min. oszt. tan. (Kereskedelmi Minisztérium); dr. Farkas László min. oszt. tan. (Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium); Bagi József min. oszt. tan. (Földművelésügyi Minisztérium), dr. Dürr Tibor min. oszt. tan. (Közellátásügyi Minisztérium), akit néhány hónap múlva én váltottam fel e beosztásban, miniszteri segédtitkári ranggal. Az én szolgálati időmben a Bizottság elnöki tisztét Vladár Ervintől Kristóffy József rendkívüli követ 219


és meghatalmazott miniszter vette át, aki röviddel azelőtt tért haza Moszkvából, ahol a hadba lépésünkig Magyarország követe volt. Őt váltotta 1943 őszén Kvassay László főkonzul. A Miniszterközi Bizottság működési rendjének lényege az volt, hogy a románok által a hitleri kormányhoz, illetve az olasz kormányhoz, gyakran pedig közvetlenül a Német–Olasz Követi Bizottsághoz juttatott magyarellenes panaszokat azonnal, a legrészletesebben és mindig valósághűen kivizsgáltuk, majd a Külügyminisztérium útján az illetékes minisztériumnak megküldtük. A magyar kormány rendkívül szigorúan írta elő és követelte meg, hogy az egész országban, de különös tekintettel az erdélyi nemzetiségekre, a törvények egyforma, részrehajlás-mentes végrehajtása minden közigazgatási fórum legfontosabb kötelessége legyen. Ezen őrködtünk mi is, a Bizottság minden tagja. Csak a legszebb szavakkal emlékezhetek meg a Bizottság minden tagjáról. Eljárásunk minden lépése súlyos felelősséget rótt reánk, amelynek mindenkor pontosan megfeleltünk. A magyarellenes vádaskodások szinte zuhogtak a magyar közigazgatásra. Emlékezésem szerint a legtöbb támadás először a Honvédelmi Minisztérium hatáskörét érte, majd ennek csillapultával a közellátás volt a támadások központja. Az ország háborúban állt, tehát a honvédelmi igazgatás kitűnő célpontnak látszott. Minthogy azonban az erdélyi románság magyar honvédelmi szempontból amúgy sem volt megbízható, na meg mert ÉszakErdély lakossága csak a háború alatt került magyar fennhatóság alá, a katonai frontszolgálat ügye nem kerülhetett szóba. Magyarellenes támadás célpontjául így kizárólag a leventeintézmény szolgálhatott, mert ez volt az a félkatonai jellegűnek mondható szervezet, amelyre rá lehetett fogni, hogy a leventefoglalkozások (időszakos vasárnapi rendgyakorlatok, céllövészet) alatt a leventeparancsnokok a román leventékkel „megkülönböztetett durvasággal, kegyetlenkedéssel” bánnak. Mondanom sem kell, hogy ez valóban „durva” hazugság, rágalom volt. Ennek bizonyításául elmondok egy ilyen panaszt, amely akkor igen nagy magyarellenes nyilvánosságot kapott, és sokat ártott a magyar névnek. Azért árthatott, mert a külföldi sajtóban csupán a koholt vád és annak hamis fényképe jelent meg, cáfolatát azonban már elmulasztották közölni. Történt ugyanis, hogy egy ilyen leventegyakorlaton, amely egy szántóföld mellett fekvő falusi libalegelőn zajlott, a rendgyakorlatokat vezető magyar sporttanár pihenőt adott. A leventék, vegyesen magyar és román fiatal legények, igen jó hangulatban, tréfálkozva fényképeztették 220


magukat valakivel, történetesen egy románnal, aki látszólag velük együtt érzett. A fényképezéshez témát kerestek és találtak egy ekében, amelyet a szomszédos szántóterület tulajdonosa a földjén hagyott. A fiúk úgy tettek a képen, mintha az ekébe fogták volna magukat, tehát ló helyett e fiatalok húzták volna – nagy erőlködéssel – az ekét. A képen egy fiú ostorral hajtotta az ekébe fogottakat. E képet a fényképész aztán jól felnagyítva eljuttatta a magyarellenes propaganda központjába, amely elküldte a sokszorosításokat a németeknek, olaszoknak és az elérhető más országok sajtójának, kellő vádaskodó szöveg kíséretében. Elképzelhető, mekkora felháborodás kísérte az ilyen tudósítást: „Így kínozzák a magyarok a hatalmukba került román fiatalokat”. Amidőn a honvédelmi jellegű vádaskodás már kifulladt, és minden koholt vádról bebizonyosodott, hogy valótlanságot tartalmazott, fokozatosan új vádaskodási lehetőség nyílt a közellátási téma körében. Történt ugyanis, hogy az ország belső ellátása, valamint a háborús front élelmezése mind szigorúbb készletgazdálkodás bevezetését tette szükségessé. Ennek során született a már korábbi levelemben ismertetett Jurcsek-terv, majd ennek keretében a gazdák kötelező húsbeszolgáltatása. Minden gazda – földterületének, művelési ágainak megoszlása, kiterjedése, termőföldjének értéke, családi létszáma alapján kiszámítottan – megkapta, pontosan tudta, hogy mikor, milyen súlyban kell a közfogyasztás számára élőállatot átadnia. Az előírt kötelezettséget úgy is lehetett teljesíteni, hogy többen összeálltak, és ezt az általuk legjobbnak ígérkező módon, közösen teljesítették. Itt azt lehetett vádként a magyar közigazgatásnak felróni, hogy részrehajlóan terhelte az egyes falvakban a gazdákat, előnyben részesítette a magyarokat, és megnyomorítva a románokat. Igen sok panasz érkezett, amelyek minden esetben nagyon alapos vizsgálatot követeltek. Mindig az egész falut kellett kivizsgálni, még akkor is, ha egy-egy faluban csupán egy-két gazda szerepelt olyanként, akit román származása miatt üldöztek. Minden magyar és minden román gazda teljes földállományát, állattartását, családi viszonyait kellett pontosan számbavenni és összehasonlítani. Minden érintettet a községházára idézni, ott kihallgatni, vallomását jegyzőkönyvbe venni, a jegyzőkönyvet több példányban készíteni, az érintettekkel aláiratni és a vizsgálat eredményét – szintén jegyzőkönyvbe véve – valamennyi érdekelttel ismertetni, majd velük aláiratni. Hónapokon át dolgoztam így, megfeszített munkával és teljes pontossággal. Egyetlen esetet sem találtam, ahol a helyi igazgatás a románokra 221


káros, részrehajló intézkedést hajtott volna végre. Mint érdekesség volt tapasztalható, hogy a panaszok szinte kivétel nélkül, hónapokon át a Nagyvárad–Szatmárnémeti városokat összekötő műút két oldalán fekvő, illetve innét megközelíthető mellékutakon fekvő községekből származtak. Az is érdekes volt, hogy a panaszok szinte füzérszerűen jelentkeztek, arról téve tanúbizonyságot, hogy ezeket a panaszokat valaki, vagy valakik ezen az úton, községről községre haladva gyűjtötte, vagy gyűjtötték össze. Nem volt nehéz kinyomozni, ki vagy kik voltak az ellenünk irányuló, rágalmazó vádanyag gyűjtői, felbuzdítói, szerkesztői: a nagyváradi román püspök vagy a püspökség tagjai. Már több hónapja folyt ez a valóban erős ütemű munka, amidőn a Bizottság elnöke, Kristóffy József utasított, menjek el Kolozsvárott az északerdélyi románság politikai vezéréhez, Hacegranu Emil egyetemi tanárhoz, és közöljem vele az eddig tapasztaltakat. Kérjem fel egyúttal, hogy immáron saját maga jelöljön meg egy vegyes lakosságú erdélyi falut, ahol tudomása szerint megkülönböztetve kezelik a román lakosságot, és nemzetiségük miatt a húsbeszolgáltatás tekintetében igazságtalanságokat lehet tapasztalni. A Bizottság kívánsága azonban, hogy személyesen vegyen részt az egész vizsgálaton, majd írja alá az eredményt tartalmazó jegyzőkönyvet. Ha az általa megjelölt falu esetében is az lenne az eredmény, hogy nem történt diszkrimináció, úgy intézkedjék, hogy az alaptalan vádaskodást hagyják abba, a nagyváradi román püspökség ne foglalkozzék a nacionalista, uszító propaganda szításával. Helyette keressük a kölcsönös megértés és jóindulat útjait. Hacegranu Emil végighallgatta a küldetésem előadását. Megígérte, hogy néhány napon belül meghatározza a választott községet, és hajlandó velünk együtt a vizsgálaton részt venni. Amidőn ezt örömmel köszöntem, kevés szavával annyit mondott, hogy családja ősi erdélyi család, nemesi rangja Mátyás királytól származik, neve „hátszegi Hacegán”. Kértem, ha ez így van, annál inkább igazolt a kérésünk, hogy ne az ellenségeskedést, hanem a megbékélést és főleg az igazságot szolgálja. Haceganu Emil valóban néhány nap múlva telefonon közölte a Bizottságunk elnökével, hogy a megadott napon velünk tart, és a vizsgálatot közösen végezzük el. Eljött a nap, borongós, téli, zimankós idővel. Valahol a Szamos völgyében, egy igen rossz úton megközelíthető, vegyes lakosságú falu volt. Innét korábban nem kaptunk panaszlevelet. A lehető legrészletesebb vizsgálatot végeztük. Munka közben az eredmény hullámzóan alakult. Egy ideig nagyon aggódtam, hogy ez valóban igazolni fogja 222


a részrehajlást. De kisült, hogy a község jegyzője a vizsgálat végére hagyta a magyar lakosság terheinek azon részét, amely a mérleget kínos pontossággal helyrebillentette. Ismét beigazolódott, hogy nem történt diszkrimináció. Haceganu Emil is aláírta a jegyzőkönyvet. Hogy tett-e ezek után valamilyen jelentést, illetve törekedett-e a vádaskodó román egyházi és világi propagandaközpontok mérséklésére, nem tudom. Minden esetre tény, hogy ez után mintha némileg csökkent volna a rágalmazások üteme. A Miniszterközi Bizottságban töltött közel másfél év alatt bejártam Észak-Erdély falvainak igen nagy részét, főleg a színromán és vegyes lakosságúakat. A szívembe zártam a sok gyönyörű tájat, erdélyi őseim egykori honának minden szépségét. De szomorúan őriztem meg azokat az emlékeket, amelyek a magyarság pusztulásának megdöbbentő tanúi voltak. Nem egy olyan közösségben jártam, ahol az ellenünk vádaskodó gazda gyönyörű magyar nevet viselt, de adott esetben már magyarul sem volt hajlandó megszólalni. Kérdésemre a válasz minden esetben úgy hangzott, hogy a közösségben – mert a lélekszám csekély volt – nem volt magyar katolikus vagy református pap, jegyző, tanító, iskola, orvos stb. Mindezeket a helybeli vagy a szomszédos román pópa személyesítette meg. Ő keresztelt, természetesen görögkeletire, ő tanított, ő temetett, ő esketett, ő tanácsolt minden bajban. Három generáció ideje alatt ki tudja, hány régi, magyar paraszti család tűnt el, sokszor gyönyörű, régi, magyar családi nevekkel, és vált magyargyűlölő propaganda hatására maga is magyargyűlölővé. E kolozsvári munkám idejére esett a kötelező közigazgatási vizsgára való felkészülésem. Szabadidőmben szerettem a Házsongárdi temetőbe menni, és ott Tauffer Vilmos nagyapám őseinek külön sírkertjében, a fűzfák alatt leülni, és a magammal vitt vizsgaanyagot ott, a teljes csendben, őseim lelki közelségében tanulni. E soraim írását néhány évvel megelőzően feleségemmel Kolozsvárott jártunk, és természetesen fel akartuk keresni az őseim sírkertjét, de sajnos hiába volt minden, nyomtalanul eltűnt. E régi sírok nagy részét lebontották, a fákat kivágták, és őseim sírjai helyén új, román sírok sorolnak. Egy sírásótól tudtam meg, hogy dédszüleim sírját, de a többit is, néhány éve bontották el, a síremlékekből egy még a temetőárokban megtalálható. A többit rég eladták, vagy összetörték. Az őseim egykori háza, amelyben a nagyapám született, ma műemlék, közel a Főtérhez, a Mátyás király szülőháza melletti sarok. Amidőn a miniszterünktől megkaptam a megbízatást és lementem Kolozsvárra, tele voltam hittel, akarattal és bizalommal, hogy fontos 223


helyre kerülve, fontos megbízatással és nagy felelősséggel sokat tudok tenni az észak-erdélyi magyarság és románság összebékítése, kiengesztelődése érdekében. Hittem, hogy az igazság felderítése, a becsületes kötelességteljesítés példája, a köztisztviselői hűség mind olyan eszközök, amelyekkel fokozatosan el lehet a maximálisat is érni, csak legyen hozzá kellő türelem, kitartás, hajlékonyság és őszinteség. 1943 késő őszén már apadtak a rosszindulatú panaszok. Csökkent a munka irama. Budapesten, a Minisztériumban, a külkereskedelmi osztályon nőtt a munka, és nekem vissza kellett térnem. Lenti munkámat a helybeli közellátási kirendeltség vezetője, Fogarasi Géza vette át. Budapesten a szokott munka várt. Nem érdemel külön említést. Azt azonban szóvá kell tennem, hogy ekkor már mind szorongatóbb volt a hadi helyzet. A németek mind követelőbbé lettek. Mind nagyobb aggodalom töltött el valamennyi értelmes embert, mi lesz velünk, magyarokkal, mi lesz a fronton harcoló magyar csapatokkal, mi lesz az országgal, hiszen a front inog és gyűrődik visszafelé. Élt ekkor Budapesten egy holland család. Az apa egy nagy világcég kelet-európai gyárainak központi felügyelője volt. A Rózsadombon, egy szép villában laktak. A családban három immáron felnőtt gyerek: egy 24 éves fiatalember és két 21 év körüli lány. Mindhárom a budapesti társadalom kedves tagja volt. 1944. március elején voltunk már. A szülők kedves ifjúsági összejövetelekre hívták a család magyar barátait. Én is jelen voltam. Az apa lelkes magyarbarát volt. Hosszan beszélgettünk a háború közeledő végéről. Nagyon helyeselte a magyar kormány politikáját, nevezetesen azt, hogy nagy hangon ígér és németbarátságot színlel, és ugyanakkor vonakodva, késleltetve teljesítget, azaz hintapolitikát folytat. Nem hitt abban, hogy a szovjet hadsereg a Kárpátokig elér, vagy hogy azokon át fog kelni. Én nem osztottam a véleményét, és azt ajánlottam, költöztesse el a családját Magyarországról, ha az oroszok a Kárpátok közelébe érnek, mert ha azok Budapestet is elözönlik, nem nézik majd, ki a magyar és ki a külföldi. Jaj akkor a nőknek, főleg ha fiatalok és csinosak. E holland apa egyik lánya ugyanis feltűnően csinos volt. Ő e gondolatot elfogultságnak minősítette. Szerinte erre nem kerülhet sor. E beszélgetésünk pontosan egy héttel előzte meg azt a napot, amelyen a németek megszállták Magyarországot. A holland családdal megszakadt a kapcsolatom. Csupán jóval később hallomásból értesültem sorsukról. A hallottakat nem tudtam ellenőrizni. A hír szerint a fővárost birtokba vevő első vonal orosz katonái valóban nem tettek különbséget magyar és 224


külföldi között. A csinosabbik leányt nagy dulakodás után, a család szeme láttára erőszakolták meg, míg a másik leány – aki már jó ideje súlyos szívbajos volt – az átélt borzalmak következményeként rövid idő múlva, szívroham következtében meghalt. E levelemet egy dátummal fejezem be: 1944. március 19-én a német csapatok elözönlötték Magyarországot. A tragédia beteljesült. Egy álom összeomlott. A magyar nemzeti függetlenség elveszett, megnyílt az út a teljes mozgósítás előtt, és felrémlett a háború totális elvesztésének réme, a több százezres háborús vérveszteség kísérteties látomása. Olyan volt, mint a zuhanás a mélybe, az ismeretlen pusztulásba. Ne adja Isten, hogy még egyszer megismétlődjék!

225


226


ZUHANÁS A MÉLYBE Kedves Olvasóm! Elérkeztünk hát a tragikus naphoz, 1944. március 19-éhez. E napokban súlyos influenzás fertőzéssel, 39 °C fölötti lázzal, betegen feküdtem. Döbbenet lett úrrá az országon: a német haderő puccsszerűen lerohanta az országot. A kormányzót a hitleri szállásra hívták, és ott őt erőszakosan visszatartva, a sokszoros katonai fölény hatalmával megbénították Magyarországot. Mindenki előtt világos volt, hogy az elkövetkezendő hónapokban Magyarország idegen hatalomnak kiszolgáltatva el fogja szenvedni a háború minden pusztító erejét: az ország teljes haderejét prédául dobják a szovjet front mindinkább megbomló, hátráló német főerejének, és Magyarországra is átterjed a német tömegirtás embertelen kegyetlensége. Megkezdődik a teljes magyar ipari kapacitás átállítása a hadiipar céljaira, de ugyanakkor a magyar ipar a korlátlan hadi pusztításnak céltáblájává is válik. Újra „német csatlósok” leszünk a világ szemében, és a háború előre látható vesztes oldalán mi leszünk a bűnbakok. A magyarság milliói fizetnek majd mindezért, aminek okozói nem ők voltak, újra elszakad tőlünk a feltámadó trianoni határok mögé szorult magyarok 4,5 milliós tábora. Halál, pusztulás, nyomor, embertelenség, kiszolgáltatottság, erkölcsi züllés, a haláltánc őrülete és ki tudja, mi minden vár még reánk? Eszembe jutottak egykori professzorom, az annyira tisztelt és szeretett Teleki Pál egyik egyetemi előadásán elhangzott szavai: „A magyar történelem tanúsága szerint bármekkora valamely ország vesztesége és pusztulása akár egy világháború nyomán, ha utána van elég erkölcsi és szellemi ereje – minden képességét összefogva – talpra állni és mindent újra kezdve, generációk során át egy új történelmi szakaszt kezdeni. Csupán arra ügyeljünk, nehogy mielőtt új erőre kapunk, egy újabb vesztes háború pusztítását legyünk kénytelenek elszenvedni. Egymást követő két ekkora nemzeti tragédia a magyarság sorsát örökre meghatározhatná.” Az egymást követő két nemzeti tragédia rémképe, íme a valóság közelébe került. Futótűzként terjedt a hír, a német Gestapo letartóztat minden olyan magyar közéleti személyt, aki a német nagyhatalmi terjeszkedő politika ellenségeként ismert. Így már az első napon német fogságba 227


került volt közvetlen főnököm, Laky Dezső egyetemi tanár, apám tanártársa, az első közellátási miniszter is. Tudtam, hogy a letartóztatások csupán az első lépés. Alig két hónap telt el, és megindult a magyar hadsereg totális mozgósítása. Én is megkaptam a SAS („Sürgős. Azonnali. Soron kívül.”) katonai behívót, mégpedig Losoncra, a 21. tábori tüzérosztályhoz, amelynek állományába tartoztam. Mielőtt továbbmennék, szeretnék néhány szóval arra emlékezni, milyen volt a családunk tagjainak helyzete e történelmi napokban. Apám az 1943/44-es tanévben az Egyetem Közgazdasági Karának dékánja volt, de egyúttal az Egyetem Felvételi Bizottságának elnöke is. Édesanyám több esztendős súlyos betegségének tragikus vége előtti napokban, teljesen elrákosodott fizikummal, hősiesen viselte sorsát. Nagyobbik öcsém, Vilmos Párizsban, a magyar követségen élt mint konzul, távol az országtól. Kisebbik öcsém, Tamás, huszárfőhadnagy Rimaszombaton, az ottani önálló huszárszázadnál szolgált a frontra indulás előtt. A kormány természetesen lemondott. Lázas kormányátalakítási tárgyalások kezdődtek a német katonai hatalom által erőszakolt jobboldali politikusok és a Kormányzó között. Még mindig súlyos lázzal, édesanyámtól rövid búcsút véve bevonultam Losoncra. Ott már folyt a mozgósított egységek felállítása. Engem egy 15 cm-es tarackos üteg fogatos tisztjének osztottak be. Az ütegünket a Losonc közelében fekvő magyar faluban, Ipolynyitrán kellett felállítani. A 15 cm-es tarack volt ebben az időben a honvédség legnagyobb kaliberű tűzgépe. E tűzgépeket két egységre bontva egy-egy hatos lófogat vontatta. Minden ütegben 4 ilyen tűzgép volt, tehát 8 ilyen lófogat volt szükséges. A kezelőlegénység is duplája volt az egyéb tüzéregységeknek. Minden járművet lófogat vontatott. Mindezekből következik, hogy az ilyen üteg lóállománya, de természetesen a személyállománya is közel dupla létszámú volt. A kezelőegység mind Losonc környéki magyar, vallásilag római katolikus volt, kivéve 12 fő kárpátaljai ruszint, akik alig valamit értettek magyarul, nálunk igen kevés kiképzést kaptak és gyakorlatilag nekünk kellett őket pótlólag kiképezni. Az ütegparancsnok egy fiatal tüzér hadnagy volt, aki talán közvetlenül a Ludovika Akadémia (tisztképző főiskola) padjaiból került ki. Az üteg szükséges ló- és járműállományát katonai SAS behívóval sorozták a környék falvainak parasztgazdáitól. Ugyanígy sorozták a fogatok teljes felszerelését (pl. gyeplők) is. 228


A besorozott lóállomány még csak-csak elfogadható volt, de a járműpark (katonai nyelven „országos jármű”, azaz magyarul parasztszekér) már elkeserítően gyatra, katonai – különösen frontszolgálati – célnak már egyáltalán nem megfelelő. Ugyanez mondható a fogatszerszámokról. Csupán példának említhetem, hogy a lőszerszállításra beosztandó „országos jármű” (szekér) soraiban már kénytelenek voltunk olyant is beiktatni, amelyik az előírt acéltengelyes helyett fatengelyes volt. Volt olyan lőszeres fogatunk is, amelyhez már nem kaptunk gyeplőt. Az ígéret úgy szólt, majd a fronton szerezhetünk megfelelőt. Helyette ócska, rozsdás vasdrót-darabot kellett összetoldani. és azzal indulni. Az ilyen anyagi felkészülésű üteg a legelső tűztalálkozón, főleg ha a támogatandó gyalogság vonalát megingatják, a teljes pusztulásnak néz elébe. Tudtam, hogy így a halálba megyünk valamennyien, és hogy mindez egy őrült hatalom apokaliptikus esztelenségének haláltánca. Katolikus vagyok, hívő keresztény. Mélységes hittel és a Gondviselésbe vetett bizalommal készültem a végzetes útra. Arra törekedtem, hogy a legénység lelkierejét ugyanerre az útra térítsem. Egyesült erővel reméltem a katasztrófát – az Isten segítségével – elkerülni, vagy legalább enyhíteni. Az üteg felállítására és a felkészülésre körülbelül hét napunk volt. Az ütegparancsnok, egy fiatal hadnagy rendkívül szimpatikus, hivatástudattal eltelt, becsületes ember volt. A szívem szorult érte, hiszen vőlegény volt. Az indulás napjáig vele volt a menyasszonya. Két tiszttársammal együtt arra törekedtem, hogy minél többet vegyünk le a válláról, nemcsak azért, mert még kevés gyakorlattal rendelkezett, de azért is, mert mindig arra gondoltam, mi lesz ebből a nagyon jóravaló emberből, ha a tűzkeresztség után hazajön. Sok évvel később hallottam, hogy hazatért, mindkét szemére vakon. Hogy igaz-e, nem tudom. A felkészülésünk negyedik napja szombatra esett. A következő hét közepe táján vártuk az indulást. Minden óra minden percét ki kellett használni, nemcsak a katonák kiképzésére és gyakoroltatására, de a lelki felkészítésre is. Ez utóbbiról ugyan senki sem beszélt, de éreztem, hogy ez legalább olyan fontos, mint a katonai gyakorlat. A saját felkészültségem is ezt parancsolta. Ezért bementem Losoncra, a római katolikus plébániára és megkértem a plébánost, álljon a frontra indulók mindenkori rendelkezésére, gyóntassa meg a jelentkezőket, és tegye lehetővé, hogy utána – bármikor jönnek – a szentáldozáshoz járulhassanak. Kértem, hogy engem akkor rögtön meggyóntasson. Ez így is történt. A plébánost kérni sem kellett, egész nap a gyóntatószékben várta a frontra indulókat. 229


Hazatérő utamon megálltam Ipolygalsán, a szomszédos falu plébániáján, ahol egy öreg, magyar pap lakott. Ő látta el Ipolygalsa és Ipolynyitra szín-katolikus magyar lakosságának lelki gondozását. Szokása szerint a két faluban hetente felváltva tartotta vasárnap a szentmisét. E héten Galsán volt esedékes. Megkértem, hogy tegyen kivételt, és reggel 8-kor mondjon Galsán szentmisét, hiszen várják a hívek és az itt fennálló másik üteg katonái, majd utána 9 órára küldök érte egy fogatot, és jöjjön át Ipolynyitrára, gyóntassa meg az ezt kérőket, és mondjon nálunk is misét. Megállapodtunk, hogy másnap így lesz. A szállásomra érve egy levél és egy távirat várt. Mindkettő apámtól. A táviratot bontottam ki először: édesanyám meghalt. Temetése két nap múlva. A levél két nappal korábbi eseményekről szólt. A halál előjelei már akkor jelentkeztek. Volt azonban olyan is a levélben, ami szomorúságom mellett súlyos vívódásra kényszerített. Apám a levélben leírta mindazokat a rendkívül súlyos alkudozással, fenyegetéssel, aggodalommal teli tárgyalásokat, amelyek a kormányátalakítás feltételeinek megállapítását célozták. Furcsa dolog, de igaz, hogy e tárgyalásoknak volt egy bizonyos vonatkozása, amely közvetlenül engem érintett. Ezek szerint, amidőn a kormányzó végül is beleegyezett kényszerűen abba, hogy Sztójay Döme, volt berlini követünk alakítson kormányt, egyik kikötése az volt, hogy az Iparügyi Minisztériumban működhessék egy politikai államtitkár, akinek a személyét ő határozza meg, és aki nem tartozik a németek által meghatározott pártvonalhoz. Ez a személy Vasvári Lajos géplakatos legyen, akinek feladatköre a bánya- és gyáripari munkásság ügyeinek, különösen politikai ügyeinek intézése. E munkáskörökben iparkodott ugyanis a szélsőjobb politikai szervezkedés – az ellátási és egyéb nehézségek miatti elégedetlenség alapján – magának minél nagyobb, manipulálható tömegbázist szerezni. Vasvári Lajost személyesen jól ismertem. Apám, aki a Közgazdasági Egyetem Közgazdaságtudományi és Szociálpolitikai Tanszékének professzora volt, egyúttal az Országos Szociálpolitikai Intézet igazgatói tisztét is ellátta. Ebben az intézetben 1939-ben felállította a – tudomásom szerint e névvel első – Munkásakadémiát. E Munkásakadémián minden komolyan jelentkező kétkezi munkásnak lehetőséget kívánt nyújtani arra, hogy általános közgazdasági, gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, közigazgatási, általános jogi, egészségügyi, valamint kulturális területen minél átfogóbb, alaposabb tudást szerezhessenek. E munkásakadémiának önkormányzata volt. Az önkormányzat élére az akadémia hallgatói saját 230


körükből Vasvári Lajos vasmunkást választották, aki emlékezésem szerint a MÁV Északi Főműhelyének volt lakatosa. Ezen a Munkásakadémián én is ott voltam. Az én témám az intézményes családvédelem témaköre volt. Itt és ez alkalomból ismerkedtem meg Vasvárival, akit egy igen becsületes, kitűnően képzett, magát állandóan továbbképző, nagyon tiszta magyarságú embernek ismertem meg. Ő erősen szembenállt minden totalitárius eszmével. Minden erejével a magyar munkásság anyagi és szellemi felemeléséért kívánt dolgozni és élni. Nagyon halk szavú, szerény, de határozott, tiszta kezű ember volt. Higgadt, jó ítélettel, magabiztosan cselekedett. Minden párttól távol tartotta magát és bízott a szakszervezeti mozgalom erejében. Vasvári Lajos nem kívánt a kormányzó kívánsága szerint a németek uszályában működő kormány munkájában részt venni. Hosszabb alkudozás után végül is engedett, de voltak feltételei. Ezeket apám részletesen leírta a már említett levélben. Ezek szerint: sem az iparügyi miniszter vagy Minisztérium, sem senki más nem szól bele a munkájába, azt senki sem gátolhatja; a német Gestapo illetve a magyar rendőrség által letartóztatott magyar munkásvezetők, funkcionáriusok ügyét hiánytalanul elő kell venni; akit csupán politikai nézete alapján tartóztattak le és tartanak fogva, de törvényt nem sértett, annak ügyét haladéktalanul, törvényesen és pártatlanul, bírói úton ki kell vizsgálni. Senkit sem szabad politikai okokból tovább fogva tartani. Meg kell szüntetni a szakszervezetek elleni kényszerintézkedéseket, és egy olyan országos szakszervezet létrehozatalát kell előkészíteni, amely teljesen munkásönkormányzattal rendelkezik, minden politikai befolyás, kényszer nélkül. Végül pedig az Iparügyi Minisztériumban rendelkezzék egy olyan igazgatási szakemberrel, akit személy szerint ő választ maga mellé, és akinek kizárólag ő adhat utasítást, aki tehát senki mástól nem függhet. Vasvári Lajos felsorolt feltételeit elfogadták. Ő azonban a végső igent attól tette függővé, sikerül-e a közvetlenül neki alárendelt személytől pozitív választ kapni. És végül engem, mint régi ismerősét választott. Így kerültem hát súlyos helyzet elé, mert én viszont nem kívántam igent mondani. Először is nem akartam a frontra induló üteg embereit magukra hagyni. Úgy éreztem, szükségük van rám. Bizalommal voltak hozzám, felelősnek éreztem magam értük. A másik ok szerint semmiféle kapcsolatban sem kívántam lenni az idegen hatalom alatt tartott magyar kormánnyal. Apám levele súlyos lelki konfliktust okozott. Táviratában kért, ha csak tehetem, jöjjek haza legalább egy napra, a temetésre. Egyelőre csak úgy 231


határoztam, hogy nem vállalom a Vasvári mellett való szolgálatot. Táviratot küldtem apámnak, hogy a temetésre valószínűleg nem tudok hazamenni, mert másnap már indulunk a frontra, és a megbízatást elvből nem kívánom elfogadni. Szombat délután hazaérve Losoncról, illetve Ipolygalsáról, parancskiadást tartottam. A szokásos közölni valók után – emlékezésem szerint – a következőkkel zártam a szavaimat: Emberek, életünk egy olyan napjához érünk holnap, vasárnap, amikor talán utolsó alkalmunk lesz, hogy tiszta lélekkel álljunk az Úristen elé. A frontra készülünk. Senki sem tudhatja, visszatér-e onnét, és ha igen, milyen testi-lelki állapotban. A Gondviselés kezében vagyunk. Tekintsen mindenki a lelkébe és döntsön, milyen lélekkel indul erre a nem magunk által választott útra. Ma délután jártam Galsán, a plébános úrnál. Megkértem, jöjjön át hozzánk az ottani szentmise után és gyóntassa meg mindazokat, akik a sorainkból ezt kívánják, majd mondjon szentmisét és áldoztasson meg mindenkit, aki óhajtja. Én is ezt fogom tenni. A parancskiadás a katonaságnál mindig valamilyen feszes, kemény szavaktól terhes napi esemény. Az emberek tekintetében valami melegséget és barátságot láttam megcsillanni, és reméltem, hogy legalább néhányan lesznek, akik követik a szavamat, nehogy szégyenben maradjak. Az éjszakát töprengéssel töltöttem. Keveredett a gondolataimban az édesanyám halála, amely megmentette őt a teljes testét pusztító rák kínjaitól, a halála után ránk szakadó egyedüllét, apám egyetemi terhei a minden bizonnyal tornyosuló politikai erőszak elleni küzdelem miatt, két öcsém bizonytalan jövője és végül Vasvári Lajos súlyos helyzete. Másnap, vasárnap, elérkezett a délelőtt 9 óra. A fogatott elindítottam Galsára és sorakozót fújattam. A tizenkét ruszin katonám pontosan megjelent és fegyelmezetten a sorban, a helyén állt, de egyetlen magyar honvédem sem volt látható. Telt az idő, már ismételten fújattam a sorakozót, senki és semmi eredmény. Közben megérkezett a fogat a plébánossal. Misére szól a hívó harang. A falu lakói meglepetten vonultak a templomba és még mindig senki, mintha a katonáimat elnyelte volna az alvilág. Végig futottam az egész falun, minden házba benéztem, ahol valakit elszállásoltunk. Sehol senki. Már egy fél órája vártam, rendkívül idegesen, szégyennel és semmit sem értve. Végül feladtam a küzdelmet és beléptem a templomba. És íme, ott sorolt az én 120 katonám, libasorban, a sekrestyétől a templom bejáratáig. Mindenki gyónt, senki sem hiányzott. 232


A gyóntatószék a sekrestyében állt. Két óra hosszat tartott a gyóntatás. Eddig ültek a falu hívei a templomban, és vártak a szentmisére. Amidőn az utolsó katonám is meggyónt, kezdődött a szentmise. Az evangélium után a pap szentbeszédet mondott, vagy talán inkább törekedett szentbeszédet mondani. Nehezére esett, mert úgy szorította valami a torkát, hogy nehezen törtek át azon szavai. Emlékszem, azt mondotta, életének legmegrendítőbb gyóntatása és szentmiséje a mai, amidőn egy teljes üteg, egy teljes, összetartozó közösség minden tagja önként az Isten elé tárja a lelkét, és tudván a rá váró sorsot, egyedül a belé helyezett fiúi bizalommal indul a legnehezebb útra. A szentmise után néhány helybeli idős ember elém állt, és megrendült szóval kérték, hogy ha majd indul az üteg, a templomuk harangszavával búcsúztathassák az ő katona fiaikat, mert ők az ütegünk minden katonáját saját fiúknak tekintik. Természetesen, hogy én e nagyon szép szándékukért köszönettel mondtam igent. Másnap, hétfőn a parancsnokságtól parancs érkezett, azonnal menjek be Losoncra, és jelentkezzem az osztályparancsnoknál. Így is tettem. Ott közölték velem, hogy azonnal fel kell hívnom az apámat telefonon, és elém tettek egy parancsot, amely a vezérkar főnökétől érkezett, amely szerint harmadnap Budapesten jelentkeznem kell. Apámat felhívtam. Táviratomat megkapta. Vasvári felfüggesztette a feladat vállalását. Igen kellemetlen a helyzet. Legalább annyit tegyek meg, hogy a temetésre hazamegyek, és ott Vasvárival, illetve szükség szerint olyanokkal, akik a helyzetet át tudják tekinteni, megbeszélem a kilátásokat. Ennek megtörténtéig Vasvári nem kíván dönteni. Tudomásul vettem, és a következő vonattal Budapestre utaztam. Másnap volt az édesanyám temetése. Ezen Vasvári is jelen volt. Utána személyesen is megismételte az álláspontját. Biztosított, hogy sem a saját munkájába, sem az enyémbe senki sem szólhat bele, idegen érdekek szolgálatáról szó sem lehet. Én egy nap további gondolkodási időt kértem. Telefonon felhívtam Bárdossy László egykori miniszterelnököt, akit személyesen ismertem, és igen kitűnő, nagy tudású és áttekintő készséggel rendelkező, nagyon tájékozott embernek tartottam. Kértem, adjon lehetőséget, hogy haladéktalanul találkozhassam vele egy fontos ügyben való eligazodásom miatt. Egy jó órát sétáltunk együtt Pasaréten, a lakása közelében. Ezalatt pontosan elmondtam mindent, ami Vasvári személyével és az ő feltételeivel kapcsolatosan érintett engem. Hozzátettem, hogy látom a nagy felelősséget, ami ezzel a szereppel jár, tudom, hogy itt nagy a tét és 233


a kockázat, de engem különösen az befolyásol, hogy semmit sem vagyok hajlandó tenni, ami az idegen érdekeket akár csak érintőlegesen is szolgálhatja. Kértem, mondja el véleményét, mi lenne a helyes tennivalóm. Válasza a következő volt: Ismeri Vasvárit és tudja, hogy semmiféle megalkuvásra nem hajlandó. Tudja, hogy ő kizárólag a magyarság és ezen belül a magyar munkásság érdekét nézi és szolgálja, ami egymaga ellentétben áll minden idegen érdekkel és a német expanzió törekvéseivel. Ha valaki ma olyan felelősséggel járó helyet tud betölteni, amelyen a magyar és csakis a magyar ügyet tudja szolgálni szemben a német erőszakos terjeszkedéssel, annak kötelessége ezt vállalni, és a legjobb tudása és tehetsége szerint ellátni. Mindezt természetesen azzal a szilárd elhatározással, hogy erről az útról soha le nem tér, és ha erre kényszeríteni akarnák, minden következményt vállalva nemet kell tudni mondani. Ez után megkértem Bárdossyt, mondja el, mi vezette, amidőn megírta a Magyar politika a mohácsi vész után című történelmi művét. Válasza igen érdekes volt. Kifejtette, hogy ebben a művében azt kívánta történelmi eseményekbe és törekvésekben ágyazottan bemutatni, milyen politikát követel meg a mindenkori államvezetéstől Magyarország földrajzi és általában kelet-európai helyzete, amidőn a világhatalmat képviselő és egymásnak feszülő két szomszédos nagyhatalom élet-halál erőpróbája tart, és a kettő végső megmérkőzése Magyarország területén következik be. Azt kívánta szemléltetni, hogy ha e két világhatalom már erősen elvérzett, de még egymásnak feszül, és ha ez Magyarország területén történik, egyik nagyhatalom sem lesz elég erős ahhoz, hogy a másik nagyhatalmat végleg legyőzze. Ahhoz azonban mindkettő mindenképpen rendelkezik annyi erővel, hogy azzal, a zsákmányul szerzett magyar területeket és a magyar javakat magának megtartsa, kirabolja vagy elrabolja. Cél tehát az, hogy ez a végső erőpróba Magyarország területén kívül történjék, mégpedig úgy, hogy a győztes találjon végső győzelme helyén elég zsákmányt és gazdagodást, hogy hatalmi vágyát és birtoklási célját tőlünk távol, nélkülünk érje el. Mi tehát ne legyünk számára – zsákmányként – szükségesek. Mindezt a német–orosz viszonyra lefordítva, szerinte nekünk az az érdekünk, hogy a német nagyhatalom ne a Kárpátokon belül keresse Délkelet-Európa felé a szabad utat, hanem a Kárpátokon túl. Ott már a történelmi múltban is kereste ugyanezt. Ebben őket senki sem fogja megakadályozni. Ha ott kielégíti mohóságát és szükségleteit, reánk már nem lesz szüksége. Nekünk tehát ebben kellett a németeket segíteni elterelve az ő erejüket és egyúttal visszatartva tőlünk az orosz erőket is. 234


Ha ugyanis nem a német, hanem az orosz győz, mégpedig a mi területünkön, akkor beteljesül a nagyorosz külpolitika évszázados álma, rajtunk keresztül elérik az Adriát és a teljes Balkánt. És innét talán soha többé ki nem hajtja őket senki. A magyar néplélek mindig idegenkedett a germán mentalitástól, de a szláv végtelenség felfalhatja a magyarság millióit. Én megköszöntem Bárdossy szíves előzékenységét, és Vasvárinak igent mondtam. Vissza kellett utaznom Losoncra, illetve Ipolynyitrára. Ott már várt a vezérkari főnök parancsa: azonnal szereljek le és jelentkezzem a hivatali munkahelyemen, illetve a vállalt új beosztásban. Az utolsó estét és éjjelt még az üteggel töltöttem. Aznap éjjel indult az üteg Fülekre, bevagonozásra. Velük indultam én is. Koromsötétben indultunk, elrendelt sötétítés mellett. Még ki sem értünk a faluból, amidőn az egyik lőszeres „országos járművünk” egy kisebb gödör zökkenője miatt tengelytörést szenvedett. Mondanom sem kell, hogy egy fatengelyes kocsi volt. Egy másik fogatnál más baj jelentkezett. A gyeplőként szerelt ócska vasdrót elszakadt, a lovakat vastag cukorspárgával kellett kantározni. Megkondult a falu templomi harangja. A sötét éjszakában szóló harang talán még mélyebben zúg az ember lelkében, mint fényes napsütésben. Így indultunk Ipolynyitráról és értünk hajnalra Fülekre. Én a lovak vagonba terelését vezettem. Mélységes fájdalommal kísértem a készülést, és rettegtem a felszereltség súlyos hibái, hiányai miatt. Ennyi derék, ártatlan, becsületes ember, ennyi érték és talán hiú remény indul a szinte biztos halálba. Megvártam a vonat indulását. Könnyezve intettünk egymásnak, és kívántunk boldog viszontlátást. Kedves Olvasóm! Mindez így könyvből olvasva, talán megdöbbentőnek, talán csak érdekesnek, esetleg valószínűtlennek tűnik. Az emberiség legfőbb reménye, hogy e borzalmak az egymást nyomorító, egymást irtó emberi esztelenség utolsó fellángolása lett légyen, és soha többé ne akarjon senki a háborús tömegpusztítás eszközéhez nyúlni. A nemzeti, faji, vallási, ideológiai gyűlölködés embertelenségét a tolerancia, a kölcsönös megértés és emberiesség kell felváltsa. Ehhez azonban a társadalom egészét átjáró értelem, türelem, a közös emberi sors felismerése és elfogadása, vallása és követése szükséges. A Te személyes vállalásod, a Te személyes emberséged, a Te személyes felelősséged is szükséges! Magunkon kell elkezdenünk! Valamennyien felelősek vagyunk, hogy az emberiség végre megszabaduljon a gyűlölet, a nemzeti, faji, vallási felsőbbrendűségbe vetett vak hit nyűgétől. Nem elég azonban mindezt tudomásul véve, 235


egyszerűen némán, hallgatagon, passzívan elfogadni. Úgy kell élni, a mindennapok kicsi tetteit csokorba kötni, hogy cselekedeteinkből sugározzék az akarat, az elhivatottság, az emberiesség, az emberi testvériség hite és meggyőződése. Valamennyien égő mécsesek vagyunk, világító mécses, ami alig észrevehető fényt és meleget áraszt, ami beragyogja a környező világot. A fényünk és a belőlünk áradó meleg nemcsak a tehetség velünk született nagyságától fűtött. Az főleg a lelki és szellemi nagyságunktól, valódi értéküktől függ. Egyszerű, szerény ember is lehet messzire világító mécses, fáklya, amely sokaknak mutatja az utat. Nem akarnál Te is ilyen gazdag fényt árasztó, meleget sugárzó mécses, sőt fáklya lenni? Kíséreld meg, hátha sikerül! Fogj velem gondolatban kezet, és nézzünk egymás szemébe: akarjuk, hogy így legyen! Akarjuk, Te is, én is. Akarjuk, és teszünk is érte! Így legyen! Másnap jelentkeztem munkahelyemen, a Közellátási Minisztériumban, ahol már vártak a rendelkezéssel. E szerint a továbbiakig az Iparügyi Minisztériumba rendelve Vasvári Lajos államtitkár mellett kell dolgoznom. Vasvári örömmel fogadott. Közölte velem, hogy egyedül és kizárólag ő adhat nekem utasítást, senki sem rendelkezhet velem. Én a közlését azzal vettem tudomásul, hogy mindenkor a lelkiismeretem által meghatározott úton kívánok járni, és csakis a tiszta magyar nemzeti érdekeket vagyok hajlandó szolgálni. Ő ezt természetesnek mondotta, hozzátéve, hogy ő ugyanígy jár el, senkitől sem hajlandó utasítást elfogadni. Kizárólag a magyar munkásság és az egyetemes magyarság közös érdekeit, közös céljait fogja szolgálni. Tőlem is ezt kéri. Ha ebben kettőnket bárki, bármivel akadályozna, a szolgálatot azonnal megtagadjuk. Ebben megállapodtunk. Vasvári első dolga volt a politikai okokból törvénytelenül letartóztatott munkásvezetők kiszabadítását intézni. Valamennyi munkásvezetőt név szerint felsorolva, írásban követelte az ügyük azonnali kivizsgálását és a politikai okokból letartóztatottak szabadon engedését. Leveleit ez ügyben mindig a Belügyminisztériumba, Baky államtitkárhoz címezte és küldte, mert ez az államtitkár volt a kormány részéről felelős a fogvatartottak ügyében intézkedni. Leveleit sohasem bízta a postára vagy a minisztériumi közvetlen kézbesítésre, mert félt, hogy azokat felbontják, vagy esetleg megváltoztatják, talán nem is kézbesítik. Leveleit nemegyszer nem is írógéppel, hanem saját kezűleg írta, és valamennyit velem, személyesen kézbesíttette. Tudomásom szerint valamennyi letartóztatottat – akinek ügyét írásban kérve elővétette – sikerült kiszabadíttatnia. Emlékszem olyan egykori munkásvezető nevére, 236


akivel később, másfél évtized múlva egy hivatali tárgyaláson személyesen is találkoztam. A szakszervezeti vezetőkkel, ide értve a kiszabadítottakat is, rendszeresen értekezleteket tartott, amely alkalmakkal nekem kellett a jegyzőkönyvet vezetnem. Az ilyenkor elhangzott panaszokat haladéktalanul és minden részletig kivizsgáltatta, és ami jogosnak bizonyult, azt orvosoltatta. A munkásság panaszainak kivizsgálása hivatali munkám egyik leglényegesebb feladata volt. Itt kell megemlékeznem arról, hogy én Vasvári mellett mindig szigorúan a szakmai vonatkozású feladatok megoldásában vettem részt, az államtitkári feladatkörrel kapcsolatos adminisztráció munkája nem az én hivatalom volt. Ezt egy igen kiváló, lelkiismeretes, a magyarság érdekeit mindenkor és mindenben hűen követő miniszteri titkár, dr. Boldis István látta el. Ő ugyanúgy távol állt minden politikai párttól, minden szélsőségtől és idegen hatalmi érdektől, mint Vasvári vagy én magam. Ezt egyébként az Iparügyi Minisztérium mindazon tisztviselőjéről is meg kell állapítanom, akikkel nekünk hivatali kapcsolataink voltak. Az Iparügyi Minisztériumba érkező munkáspanaszok azonban nem csak a szakszervezetek vezetőitől származtak. Majdnem azt mondhatom, hogy nagyobb tömegben érkeztek olyanok, amelyeket maga a miniszter, Szász Lajos adott át Vasvárinak, és amelyeket a parlamenti képviselők, más szakminiszterek vagy egyéb közéleti személyek adtak a miniszter kezébe. Akár honnét is származtak a munkáspanaszok, azokat minden esetben egy meghatározott szabály szerint vizsgáltuk ki. Többes számban mondom, mert nem egyedül kaptam erre megbízást, hanem mindig ketten jártunk el, dr. Boldis István és jómagam. A kivizsgálandó ügyek alig egy-két kivétellel az úgynevezett hadiüzemből származtak. Magyarország hadba lépése után minden közérdekű, jelentősebb üzemet hadiüzemnek minősítettek. Ezekbe a hadiüzemekbe hadiüzemi parancsnokokat neveztek ki, akik a legfontosabb esetekben tényleges állományú, esetleg már nyugdíjas katonatisztek, vagy más esetekben katonai szolgálatra behívott, idős tartalékos tisztek voltak. Az ő feladatuk talán legfontosabb része volt a hadiüzem munkásellátásának felügyelete és a zavarok elhárítása. Minden bányaüzem, minden élelmiszerüzem, minden szállítóüzem a legfontosabb hadiüzemek közé tartozott. A munkáspanaszok leggyakrabban az üzemi munkásság ellátása, illetve a lakásviszonyok hibái miatt keletkeztek. Kivizsgálásukra a helyszín237


re utaztunk, és ott az üzemek vezetőivel, a szakszervezeti vezetőkkel vagy a közigazgatás illetékeseivel beszéltük meg a panaszolt körülményeket és a megoldás lehetőségeit. Minden esetben a teljes feltárás és a megoldás eredményéig mentünk el, majd részletes jegyzőkönyvet vettünk fel. Külön ügyeltünk annak vizsgálatára, hogyan, milyen eszközökkel dolgozik a mindenüvé befurakodni szándékozó nyilaskeresztes, német orientációjú felforgató politika. E vizsgálatok során elsősorban az ország valamennyi szénbányáját kellett végigjárnunk, természetesen nemcsak az igazgatói irodában, hanem a földfelszíni és főleg a föld alatti munkahelyeken is. Így módom volt arra, hogy az akkori Magyarország valamennyi bányáját – nemcsak a szénbányákat – a föld alatt is bejárjam és megismerjem. Megcsodáltam Máramarossziget és Aknasugatag lenyűgöző sóbányáit, de nagy élményt jelentett az erdélyi Nagybánya ércbányájában az is, amidőn a már kibányászott érctelérben haladtunk a föld mélyében, és követtük a természet erejének engedelmeskedett járat merész fordulatait. Volt olyan vizsgálatunk, amelyet egy súlyosan felforgató, demagóg vád tett szükségessé. Emlékezésem szerint a Dorogi Szénbánya munkásellátását érintette. Ezen a vizsgálaton Vasvári személyesen is részt vett. Ennek során két olyan epizód adódott, amelyre mindvégig emlékezni fogok. Először lementünk a bányába, az aktív fejtés járataiba. Itt ért az első megdöbbentő látvány. A fejtés alatt álló szén rétege igen vékony volt. Emlékezésem szerint nem lehetett vastagabb 120 cm-nél. Ebben a vékony szénrétegben a bányászok háton fekve, rövid nyelű, kis csákányokkal bontották a fejük mögött és felett feketéllő szenet. A bontás iránya miatt, amint haladtak az így kibányászott vájattal, háton fekve tornászták magukat, mindig hátrafelé, és építették a megfelelően rövid bányafákat a falak és a fejük feletti tető szilárd tartására. A járat, amelyben háton fekve csákányoztak, helyenkint vizes, nedves volt. Ezek az emberek, ezek a bányászhősök az emberi teljesítőképesség maximumát produkálták. Csak a legnagyobb csodálat és az emberi nagyság iránti tisztelet szavával tudok reájuk emlékezni. A földalatti vizsgálat után a felszínen is tájékozódni kívántunk. Vasvári engedélyt kért az egyik bányászház lakójától – ahol sok gyermeket láttunk a ház előtt játszani – hogy a lakását megtekinthessük. Az engedélyt a háziasszony megadta. Belépve a látvány elszomorító volt. A szegénység, mondhatni nyomor szembeszökő volt. Emlékezésem szerint összesen két vaságyat találtunk a lakásban. Vasvári felhajtotta az ágytakarót, és 238


akkor kisült, hogy az ágybetét sodronyán alig néhány marékra való szalma és elteregetett újságpapír pótolta a szalmazsákot, ha nem is a jobb ágybetétet. Bizonyos, hogy ennek nemcsak a szegénység volt az oka, mert azért szalmazsákra és szalmára még telt volna, de az általános környezeti kép bizony nagyon elszomorító volt. A kereseti viszonyok azt bizonyították, hogy a látogatást indító demagóg újságcikk megírásához nem sok forráskutatásra volt szükség. A cikkben foglaltak valótlanok voltak, de az elégedetlenségnek bőségesen volt létalapja. E látogatás végén az államtitkár a helybeli kultúrteremben egy rövid munkásgyűlésen találkozott a munkások, bányászok tömegével, akik ebben az időben az aknákon kívül dolgoztak. A találkozás igen indulatos megnyilatkozásokra adott alkalmat. Az államtitkár – emlékezésem szerint – igen nagy erőfeszítéssel tett meg mindent, hogy a látottakon segítsen. A panaszok kivizsgálásának gyakorlata szerint az eredményt mindig a következő módon állítottuk össze: mindig arra törekedtünk, hogy a panaszoknak nemcsak a közvetlen érdemi elintézését vizsgáljuk, hanem a panaszra vezető körülményeket, okokat, szervezési hibákat, emberi hibákat felderítsük, és a gyökerekig hatolhassunk. Az eredményeket azután – intézkedési, hatósági, illetékességi szempontok szerint csoportosítva – jól kezelhető jelentésekbe foglaltuk. A vizsgálati eredményeket tartalmazó feljegyzéseket mindig úgy készítettük, hogy azok a szükséges teendőket főhatóságok (minisztériumok), illetve az illetékes intézmények szerint részletezve, partitúraként tartalmazták. A miniszternek csupán annyi dolga volt, hogy a minisztertanácsi üléseken a feljegyzést, vagy annak másolatait az érdekelt miniszternek (minisztereknek) átadja. Vasvári államtitkári feladatának legfontosabbikaként a politikamentes, teljesen szabad, nemzeti alapon álló, önkormányzattal rendelkező, országos munkásszervezet megteremtését tartotta. Vasvári államtitkár részletesen meghatározta azokat az elveket, amelyeknek alapján a Magyar Ipari Munkások Országos Szövetségének alapszabályát és az ezt elrendelő miniszterelnöki rendeletet meg kell fogalmazni. A fogalmazás munkájával engem bízott meg. Az alapelvek a következők voltak: 1. Az ország politikai helyzetéből fakadóan tudomásul szolgál, hogy a gyáriparosok, tehát a nagyipari munkaadók szervezetét maga az állam, tehát az annak nevében eljáró kormány a tekintélyelv szerint kezeli. Ezzel szemben az országos munkásszervezetnek a teljes munkásönkormányzat elve alapján kell felállnia és működnie. 239


2. Az országos munkásszervezetnek olyan alapszabállyal kell rendelkeznie, hogy annak tagsága kollektív és egyéni alapon, területileg és szakmák szerint is, minden magyar munkás előtt nyitva álljon. 3. Az egységes munkásszervezet felépítése során biztosítani kell, hogy a munkásegység kialakulását pártpolitikai befolyás ne zavarhassa. 4. Biztosítani kell, hogy a vezetőség kiválasztódása egységesen történhessék, és a vezetés a mindenkori szükség szerint cserélhető legyen. 5. Biztosítani kell, hogy az addig volt munkásszervezetek által elért anyagi és erkölcsi eredmények, valamint az eddig élvezett juttatások, az eddig elért, szerzett jogok a jövendő szervezett munkásság birtokában maradjanak. A kidolgozott jogszabálytervezetet egy e célra egybehívott munkásvezetői értekezlet részleteiben, alaposan megtárgyalta, kiegészítette, módosította, majd az Iparügyi Minisztérium törvényelőkészítő osztálya végleges formába öntötte és megszövegezte. Az így született rendelettervezet az akkor érvényben volt joggyakorlat szerinti utat végigjárta, és végül a következő jelzéssel – emlékezésem szerint – 1944 augusztusának végén vagy szeptemberének elején megjelent 2700/1944 M. E. sz. rendelet a Magyar Ipari Munkások Országos Szövetségének felállításáról. E rendelet végrehajtására természetesen már sohasem került sor, mert megjelenését követően alig néhány napra, 1944. október 15-én Magyarországon a hatalmat a nyilas kormány vette át, amelynek politikája szöges ellentétben állt a rendelet szavával és szellemével. A 2700/1944 M. E. rendelet megjelenése joggal növelte Vasvári önbizalmát, hogy annak végrehajtásával döntő fordulatot hajthat végre a remélt jobb jövő elérkeztekor újjáéledő magyar politikában. Ez az önbizalma azonban nem állt arányban a tényleges képességeivel. Említettem már, hogy Vasvári egy igen becsületes, jó magyar ember volt, aki a nemzet egészének javát kívánta mindig szolgálni, de ezen belül az egységes magyar munkásság hivatott vezetőjének tekintette magát, ami viszont már meghaladta valódi képességeit. Ember volt ő is, akit a kellő önkritika hiányában el lehetett kápráztatni. Ez sajnálatos módon be is következett. Az Iparügyi Minisztériumban Vasvári államtitkáron kívül két másik államtitkár is működött. E kettő közül az egyiknek titkára – nevezzük R. F.-nek – politikai törekvésektől hajtva Vasvári személyében a jövő zálogát látta, aki a fent már ismételten említett rendelet megjelenésével bizonyította, hogy meg tudja oldani a magyar társadalom oly nagyon várt gyökeres megújítását azzal, hogy a politikai nemzet egészében beengedi, beveszi, integráns 240


részként beépíti, sőt talán döntő tényezővé teszi az egységes, nemzeti alapú, autonóm szervezetbe tömörített magyar munkásságot. Ez a miniszteriális kolléga hízelgéssel, Vasvári érdemeinek túlzott feldicsérésével, teljesen irreális kilátások képeinek felrajzolásával elkápráztatta Vasvárit, aki hitt az őt dicsérő, dicsőítő szavakban, elvesztve a napról-napra romló bel-, és külpolitikai, valamint hadi helyzet realitásával való szembenézés múlhatatlan szükségét. Én a legnagyobb aggodalommal vettem észre Vasvárinak ezt a gyors elvakulását, és törekedtem őt a kettőnk között eddig tapasztalt higgadt úton tartani. Szomorúan kellett azonban látnom, hogy minden törekvésem hiábavaló, a szédítés és rontás ereje lesz a győztes. Tapasztaltam, hogy Vasvári fokozatosan megvonja tőlem a bizalmát, és minden gondolatát már R. F. hivatalnoktársammal beszéli meg. Hisz abban, hogy a saját szervező ereje és a fenti rendelet által biztosított, felállítandó munkásszervezet az ország szilárd közigazgatási hálózatával együtt képes lesz Magyarországon, rövidesen egy új világot teremteni, amelyben őneki – és immáron a bizalmába férkőzött tanácsadónak – irányító, meghatározó szerepe lesz. Teljes irrealitás! A történelmi helyzet teljes félreismerése, a saját képességeinek vészes túlbecsülése! Hitt abban, hogy a mind erősebb, hitlerista katonai hatalom elveszti a háborút. A fegyverek elnyugta meghozza az országnak és így neki is a várt megújulást, a boldog kibontakozást, az osztálynélküli magyar társadalom felépülését, és a magyar társadalom egyetlen igazi szervező ereje a sokszor hivatkozott rendelet alapján létrejövő Országos Munkásszövetség lesz. Nem látta az ország politikai és katonai összeomlásának mind határozottabban kirajzolódó tragikus képét. Ehelyett hitt egy – a munkásosztály által vezetett – magyar nemzeti feltámadásban és a saját történelmi missziójában. Szeptember eleje lehetett, amidőn egyik reggel az asztalára borulva zokogó gépírónőmre találtam. Előtte talán annyit, hogy amidőn áprilisban az Iparügyi Minisztériumban elfoglaltam az államtitkár melletti – bizalmi jellegű – munkahelyet, egy kis, az államtitkáréval szomszédos szobát adtak. Segítségül a Minisztérium leíróhivatalából egy fiatal, igen félénk gépírónőt rendeltek mellém, aki síró szemekkel kérte, engedjem vissza a leíróba, mert ő sohasem dolgozott ilyen bizalmi jellegű beosztásban, a gépíráson és gyorsíráson kívül semmihez sem ért, nem érdemes és nem méltó arra, hogy ilyen beosztásban dolgozzék. Alig tudtam meggyőzni, hogy néhány hét alatt simán beletanul majd minden munkába. Mellettem nyugodtan dolgozhat, én mindenre megtanítom majd. Ha megfogadja 241


az utasításaimat, a Minisztérium egyik legkiválóbb gyorsgépírójává nőheti ki magát, aki ezen felül már titkári munkát is végezhet. Végre megnyugodott. Valóban nem sok kellett ahhoz, hogy elsőrangú munkatársammá váljon. Ezt természetesen nem csak én, de Vasvári államtitkár és minden kolléga észrevette, aki az államtitkári adminisztráció tevékenységével hivatali kapcsolatba került. Szombaty Esztinek hívták. Találkoztam az édesatyjával is, aki emlékezésem szerint az IBUSZ központjában hivatalsegédként dolgozott. Amint mondottam, Szombaty Eszti az asztalára borulva zokogott. Alig tudta elmondani, mi történt. Ezek szerint röviddel ezelőtt megjelent a szobánkban a Minisztérium segédhivatali igazgatója, aki Vasvári államtitkártól kapott rendelkezés alapján felszólította, hogy azonnal hagyja ott a mellettem való szolgálatot, és jelentkezzék új szolgálati helyén, R. F. mellett. Ez az egyszerű, kitűnő munkaerejű és világos értelmű leány tisztán látta azt a küzdelmet, amelyet folytattam, hogy az R. F. kolléga által tévútra vezetett Vasvárit visszatérítsem a higgadt, értelmes cselekvés keskeny mezsgyéjére. Lelkiismereti konfliktusba került, mert a Minisztérium szolgálati szabálya szerint köteles volt engedelmeskedni az arra illetékes főnöknek, de ezzel olyan munkahelyre került volna, amellyel meggyőződése ellenkezett, és tudta, hogy távozásával teljesen magamra maradtam, pedig úgy érezte, hogy hivatali életében talán a legtöbb jót, tanítást, útmutatását nekem köszönhette. Az eset engem is teljesen váratlanul ért. Felháborított, hogy Vasvári a hátam mögött káromra olyan intézkedést hozott, amellyel a további munkámat – legalábbis hosszabb időre – megakasztotta, és ezzel tulajdonképpen minden eddigi becsületes, eredményes munkámról megfeledkezve, egy hízelgő, álmodozó karrierista értékeit ismerte el. Világosan bizonyítva láttam, hogy kettőnk között a bizalom megszakadt, és nekem immáron az a tennivalóm, hogy leltárt készítsek minden eddigi munkámról, álljak a helyemen mindaddig, amíg csak lehet, és saját erőből annyit tegyek a magyarság süllyedő hajójának mentéséért, amennyit csak tudok. Azonnal és teljes határozottsággal tiltakoztam Vasvárinál a történetek ellen. Közöltem vele, hogy rendelkezése ellenkezik a miniszteriális gyakorlat erkölcsi rendjével. Bizalmi beosztásban szolgáló ember mellől senkit sem lehet előzetes megbeszélés nélkül, hatalmi szóval áthelyezni, különösen nem akkor, ha az áthelyezendőt a bizalmi beosztásban lévő személyesen tanította be az ellátandó teljes munkakörre. Tiltakozásom úgy szólt, hogy vagy azonnal visszavonja a rendelkezését, és a gépírónőm 242


a helyén marad és mellettem dolgozik tovább, vagy ha fenntartja az átrendelést, ezt súlyos bizalmatlanságnak tekintem, és azonnal bejelentem lemondásomat, és ezzel kérem a Közellátási Minisztériumba a haladéktalan visszarendelésemet. Addig is szabadságot veszek ki. Vasvárit a tiltakozásom rendkívül kellemetlenül érintette. Először megkísérelte, hogy intézkedését jelentéktelen üggyé sorvassza, de amidőn látta, hogy hajthatatlan vagyok, elfogadta a követelésemet, az átrendelést megszüntette. Közöttünk a bizalom azonban nem tudott többé igazán helyreállni. Haladtunk a végkifejlet felé. Itt megszakítom a hivatali munkámmal kapcsolatos, történelmi jelentőségű események láncolatát, és megemlékezem egy ugyancsak történelmi jelentőségű epizódról. Az esemény pontos dátumára már nem emlékezem. Valamikor 1944 késő tavaszán, vagy kora nyarán lehetett. Mindenesetre azokban a napokban, amidőn a kormány elrendelte, hogy a zsidó, vagy zsidó származású személyek megkülönböztető jeleket (sárga csillagot, illetve karszalagot) kötelesek ruhájukon viselni. A munkahelyemre sietve az akkori Horthy Miklós úton szembejött velem az első sárga csillagot viselő férfi. Mélységesen megdöbbentett. Szinte a bőrömön éreztem az emberi megalázás megszégyenítő bélyegét. Mélyen felkavaró, lélekben és szellembe vágó látvány volt ennek a szerencsétlen embernek a tekintete, az üldözöttség és kiszolgáltatottság lelki fájdalma. Ez a látvány nagyon sokáig égette a lelkemet. Szüntelenül arra kellett gondolnom, hogy ha az utcán szembe jönne velem egy hosszú menet, élén Jézus Krisztussal, Szűz Máriával, Szent Józseffel, a tizenkét apostollal, az evangélistákkal, a kereszténység első három évszázadának megkínzott és kivégzett pápáival, a cirkuszi arénákban széttépett hitvalló első keresztényekkel, valamennyien sárga csillagot vagy sárga karszalagot viselnének. És mindezt sokak szerint a kereszténység nevében! Ugyan milyen keresztények vagyunk mi, magyarok? Mit értettünk meg a krisztusi tanítás lényegéből, a szeretet parancsából? És hogyan védjük meg az erdélyi magyarokat az ellenük feszülő gyűlölet féktelenségétől, ha ott – vérszemet kapva – a magyarokat is így találják megjelölni, gettóba zárni, elpusztítani? Augusztus huszonharmadikára mindig megrendülten emlékezem. Valamilyen ügy elintézésére át kellett mennem gyalog Pestre, a Lánchídon. Alig tettem a Duna fölött néhány lépést, midőn a hátam mögött egy ismerős hang megszólított: „Állj már meg, Béla, fontos és szomorú hírt hozok.” Fáy-Halász Gida volt, a külügyminiszter titkára. „A román hadsereg 243


a mai napon letette a fegyvert. A román hadsereg átállt az oroszok oldalára. A szovjet front átszakadt, a szovjet erők özönlenek a Kárpátok felé. Egy-két nap múlva áttörnek Háromszék megye hágóin. A magyarság tragédiája bekövetkezett.” Döbbenten hallgattam szavait. Rámszakadt a szinte felőrlő gondolat, az aggodalom először az erdélyi magyarokért, de után a magyarság egészéért. A fronton sok százezer magyar pusztulása, itthon a mindinkább elhatalmasodó német nagyhatalmi, militarista megszálló erő, az idegen érdekeket szolgáló, fellazító politikai agitáció. Talán ezekben a napokban történt, hogy Vasvári megbízásából részt kellett vennem egy tárgyaláson, amelyet az Iparügyi Minisztériumban a nagyipari és bányaüzemek katonai parancsnokaival tartottak a hadiipari termelés akadályainak, a bombatámadások által okozott pusztítások felmérésének és a nagyüzemi munkásság panaszainak tárgyában hívtak össze. A tárgyalás vezetője Almásy Béla vezérkari ezredes volt, a magyar honvédség egyik legkiválóbb magas rangú tisztje, a magyarság minden tragédiáját mélyen átérző, a jövőért súlyos személyes felelősséget érző és hordozó, székely származású ember volt, aki minden akaratával szembenállt az idegen érdekek szolgálatától. E tárgyaláson Almásy Béla a mély megrendülés hangján, szinte egész testében remegve az indulattól, a következő szavakkal kezdte a mondanivalóit: „Most jövök a német vezérkar központjából. Ott a velem tárgyalóezredes megbotránkozva, undort is kifejezően vetette a szememre, hogy a német hadsereg megszállta egész Európát, de egész Európa területén együttvéve sem kaptak annyi feljelentést és aláírás nélküli vádaskodást a saját honfitársak ellen, mint itt, Magyarországon, alig néhány hónap leforgása alatt. Micsoda nép vagyunk mi, akikben nincs annyi önbecsülés, hogy a saját országunk fiait legalább annyira becsüljük, mint az idegen hadsereg és politikai hatalom képviselőit?” És elérkezett szeptember, a tragikus végzet, a szovjet hadsereg a románokkal karöltve átlépte a Kárpátokat, elözönlötték a Székelyföldet. Jöttek a hírek a megtorlás, a nők meggyalázásának szörnyűségeiről. Vasvári már szinte semmit sem közölt velem. Rám nem volt többé szükség. Figyelme teljesen a hadi helyzetre összpontosult. Így jutottunk el október 15-ig, a kormányzói proklamációig, amely a fegyverletételt hirdette meg. Tudtuk, hogy ennek be kell következnie, mégis váratlanul ért annak előkészítetlen volta. Úgy emlékszem, mindez vasárnapra esett. Másnap – mint minden nap – villamossal mentem hivatalba. 244


Az Erzsébet híd előtt elhaladva fogadott az első döbbenetes látvány. A járda melletti gyepes kis parkrészen, állványra helyezett, lövésre kész géppuska, mellette fekete egyenruhában, nyilas karszalaggal, teljes hadi díszben egy fiatal honfi, tőle alig tíz méterre. A hősi pózban tetszelgő férfi mellett sváb paraszti ruhában a felesége, egy élelmiszerrel jól megrakott kosár kíséretében és szinte átszellemülten bámulta és csodálta nagyszerű férjét. A germán apotheozis ideális képe volt. A Minisztériumban természetesen senki sem dolgozott. Teljes volt a tanácstalanság. A titkári szobában négyen tartózkodtunk: két gépírónő, Visnyey miniszteri titkár és jómagam. Visnyey kollégám egy rendkívül határozott, igen kitűnő ember, akivel döbbenten álltunk az ablak előtt. A Minisztérium ablaka közvetlenül a Lánchíd budai hídfőjére nyílt. Odakint erősen párás, ködös, nyirkos idő volt, sűrű eső hullott. A hídon, a járdán Pestről Budára tartóan, szinte vég nélküli sorban kígyózott a sárga csillaggal megbélyegzett zsidók menete. Öregek, fiatalok, férfiak és nők, gyerekek kis batyukkal a hátukon, a kezükben. Megalázottan, némán vonultak észak felé, bizonyára valamelyik téglagyár irányába. Szívszorító látvány volt. A hátunk mögött, a Minisztériumban, az utcán, a tereken diadalmas egyenruhás nyilas fegyveresek, SS katonák. E döbbenet órájában egyszer csak nyílt az ajtó, és két alak lépett be, egy fiatal férfi, ázott, nagy lengő kabátban és egy öntudatosnak látszó, fiatal, primitív külsejű nő. A férfi szemlátomást zsidó származású volt. Pár szót váltottak egymással, majd a nő távozott. A férfi bemutatkozott. A nevére már nem emlékszem, csupán az él bennem, hogy a neve valahogyan kapcsolatban volt a rózsával (Rose? Rózsavölgyi? Rózsahegyi?… vagy egyéb) Az államtitkárral kívánt beszélni. Szavai szerint fel kívánta hívni a figyelmét a hazai növényekből előállítható latex (nyersgumi alapanyag) ipari kísérleteinek sürgető szükségére, amit Szálasi nyilasvezér igen fontosnak tart. Szerencsére egyik államtitkár sem volt található. Erre ez a furcsa ágens, a zsidóság árulója, minden bevezetés nélkül, az egyik titkári asztalhoz lépett, majd felmászott a titkári támlás karosszékre, felült a támlára, sáros lábával az ülés párnáján, és telefonálni kezdett. Egyik nyilas testvért a másik után kereste, közben a szabad kezével lógó nagykabátja zsebében turkált. Végül kihúzott a zsebéből egy fekete színű, katonai kézigránátot és az asztalra téve tovább babrálta. A jelenet valamennyiünket megdöbbentett. Visnyey titkár kollégám, aki végigjárta a frontot és súlyosan megsebesülve, élete súlyos kockáztatásával hozta haza a századát, ráordított, hogy azonnal takarodjék a szobából, a kézigránátot vigye 245


magával, mert ha nem, az ablakon lógatja ki. A lehetetlenül és közveszélyesen viselkedő, addig fölényes nyilas „testvér” a kemény szótól megrettent, és sürgősen távozott. Röviddel utána összeterelték a Minisztérium tisztviselőit a lépcsőház egy nagy kiterjedésű pihenőjére, majd kellő testőrség kíséretében megjelent Szálasi nyilas „nemzetvezető”, és egy rövid, nevetséges, de döbbenetet kiváltó szózatot intézett az egybegyűltekhez. A lényegét szó szerint idézem: „az ellenséget vagy megsemmisítjük, vagy megsemmisülünk”. Ezt olyan magabiztosan mondotta, mintha azt állítaná, hogy minden bizonynyal mi semmisítjük meg az ellenséget. Vasvárival és velem is haladéktalanul közölte a hatalmat átvevő miniszteriális nyilas fensőség fegyveres csoportja, hogy azonnal tűnjünk el az épületből, és ne merjünk ide még egyszer belépni, mert különben drágán fizetjük meg az árát. Köteleztek azonban, hogy az eredeti munkahelyemen, a Közellátási Minisztériumban jelentkezzem. Át is szóltak oda telefonon, nehogy más utat keressek. Vasvári is, én is egyszerre távoztunk. Vasvárit ettől kezdve hoszszú ideig nem láttam, róla semmit sem tudtam. 1946 nyarán találkoztam vele ismét, nagyon futólag. Akkor már ismét a Közellátási Minisztériumban szolgáltam, a fegyverszüneti és jóvátételi ügyosztály vezetője voltam. Vasvári a portásfülkéből szólt fel a szobámba, hogy lent vár, szeretne velem beszélni. Lementem és az utcán, a Minisztérium előtt a járdán tudtunk röviden szót váltani. Nem volt egyedül. Mellette állt egy valamikori munkáskollégája, aki szemmel láthatóan nagy bámulattal és reménységgel kísérte Vasvári minden szavát. Ritkán elejtett néhány szavából kivettem, hogy rendkívüli korlátolt, ítélőképesség nélküli ember, aki megint csak Vasvári emberi gyengeségét, a hiúságát lovagolta meg, és a korábbi időkből már ismert R. F.-fel együtt. Most uszítják Vasvárit, hogy „az immáron felszabadult ország” munkássága elvárja tőle az új zászlóbontást, álljon a szervezett munkásság élére. Vasvári nagy optimizmussal szólt a magyar munkásság szervezendő tömegeinek történelmi szerepéről, és felszólított, álljak a szervezést megkezdők soraiba. Egyúttal megkért, vigyek el neki valamilyen könyvet a jelenlevő barátja, Sz. E. lakására. Én a könyvet elvittem, de az ott látottak megdöbbentettek. A gyermekes naivitás, az életveszélyes politikai álmodozás korlátokat nem ismerő áradása lengte ott körül Vasvárit és a lakás házigazdáját, Sz. E.-t. Minden rábeszélő-, vagy inkább lebeszélő-képességemet igénybe véve iparkodtam Vasvárit és társát erről az értelmetlen kalandról lebeszélni. Ebben 246


az időben már mind többször lehetett hallani erőszakos letartoztatásokról, emberrablásokról, emberek eltűnéséről. Hiába erőlködtem azonban, ők tovább álmodoztak, és bizonyára fecsegtek. Alig néhány nap múlva értesültem, hogy Vasvárit, R. F. -et és Sz. E.-t elfogták, nyomtalanul eltűntek, majd minden vizsgálat nélkül a Szovjetunióba hurcolták. Nyomuk veszett. Röviddel e sorok írása előtt, már 1990-ben sikerült kinyomoznom, mi lett Vasvári későbbi sorsa. A Szovjetunióban először egy erdei fakitermeléssel foglalkozó politikai fogolytáborba került, az Ural keleti lejtőin. Itt több évet dolgozott, majd Kelet-Szibériába vitték, egy külszíni fejtésű ércbányába. Mindkét helyen igen népes, Európa szinte minden országából származó politikai fogolytábor fogadta, ahol alkalma volt több nyelven elemi ismereteit megszerezni. Fegyelmezett magatartásával, békés természetével túlélt minden éhezést, megpróbáltatást, holott nagy volt mindenütt a halandóság. Hogy azonban végül is mi mindenen kellett átmennie, azt senki sem tudta meg tőle. 1955 végén vagy 1956 elején került haza, erős testsúlyveszteséggel, közel tíz esztendős politikai fogolytábor tapasztalataival. Nem kereste, talán kerülte is a régi kapcsolatokat. Először felfokozott vallási, transcendentális gondolatvilág töltötte el, majd rövidesen az idegrendszer, az ítélőképesség felbomlásának jelei mutatkoztak nála. Nem sokkal később, 1956 vége felé az elmebaj volt röviddel később bekövetkezett haláláig a sorsa. Utolsó hónapjai alatt valahol Budapest peremén, valószínűleg egy vastelepen, éjjeliőrként kereste a kenyerét. Visszatérve a saját sorsomra, 1944 októberében először tudni véltem, mi történik az éveken át volt korábbi munkahelyemen, a Közellátási Minisztériumban, hiszen folyamatosan annak keretébe, létszámába tartoztam. Amint a kapun beléptem, szokatlan látvány fogadott. A lépcsőháztól a kapuig vörös kókuszszőnyeget gördítettek végig. A lépcsőházban pedig – a miniszteri szobától, az I. emelettől lefelé – a Minisztérium teljes tisztikarát sorfalba állítva dirigálta egy miniszteri osztálytanácsos, volt kollégám, aki személyi okokból sok esztendeje gyűlölte az apámat és engem is. Karlendítési gyakorlatot vezényelt a tisztviselők sorfalának, valamint a köszöntést ismételtette: „Kitartás, éljen Szálasi”. Szegény kollégák! Engem is be akart állítani a sorba. Sikerült azonban tőle megszabadulnom, és a kollegák sorfala között, szomorú és aggódó tekintetek tűzében távoznom. Elhatároztam, többé nem teszem be a lábam a Minisztériumba, hanem készülök otthon a bekövetkező tragédiára, amidőn a visszavonuló német csapatok helyét a szovjet harcoló egységek veszik birtokukba, és a pusztítás a házunkat, a fővárosunkat, sőt az egész országot elárasztja. 247


Az ezt követő hetek olyan lelkiállapotot kényszeríttetek valamennyiünkre, amilyent szavakkal szinte el sem lehet mondani, csak átélni lehet. A szorongással eltelt, döbbent várakozás, a tehetetlen kiszolgáltatottság, a hit és remény a lehető túlélésben, a törekvés és állandó lelki készenlét a bármikor bekövetkező tragédiák kivédésére töltött el éjjel és nappal. Nemsokára megjelentek a plakátok harsogva a szakadék szélén táncoló katonai parancsnokságok felhívásait, „minden 16. életévet betöltött férfi köteles 30 kg-ot nem meghaladó csomaggal valamely laktanyában jelentkezni, hogy onnét nyugatra induljanak; aki e felhívásnak a megadott időpontban nem tesz eleget és az utcán elfogják, minden eljárás nélkül felkoncolják”. Szörnyű menetek indultak. Vitték a serdülőkorú fiúkat. Kegyetlenül begyűjtötték és szállították a zsidóságot a német haláltáborokba. Ha közülük valakit elfogtak, felkoncoló brigádok vitték a Duna partjára, és géppisztollyal a Dunába lőtték. Megindult a hivatalok és a minisztériumok nyugatra telepítése. Ez a sors várt az állami tulajdonú, nagy értékű ménesekre és szarvasmarha-állományra. Megérkeztek a Nagykunságról az ott élő rokonaink, majd utánuk sokan ismeretlenek, akik mind vagy megálltak néhány napra a lakásunkban, vagy hosszabb időre itt is maradtak. Megbolydult az egész ország. Még mielőtt a szovjet csapatok Erdélyt megszállták, írtam a Kolozsvárott élő kiváló, nagy hírű szobrászművésznek, Szervátiusz Jenőnek (akit még Erdély visszacsatolásakor ismertem meg, és akivel később kapcsolatot tartottam), hogy ha el kívánja hagyni Kolozsvárt, a házunk nyitva áll előtte és családja előtt, vagy legalábbis személyes holmijait és a menthető alkotásait helyezze nálunk biztonságba. Ez annyiból meg is történt, hogy felesége, egy végtelen szimpatikus középiskolai tanár két hatalmas ládába csomagolva szállította fel hozzánk a megőrzendő lakásfelszerelést és a faszobrokat, továbbá a művész saját használatára készített és faragott íróasztalát és fekhelyét. Mindezeket sikerült az ostrom és az utána következő fosztogatás, majd a sorozatos hatósági erőszak kártételeitől megóvni. Minden visszakerült a Szervátiusz család kezébe, a szobrok Pécsett, a Janus Pannonius Múzeumban láthatók. November közepe és karácsony között oly mozgalmas és rettegéssel teli hetek következtek, hogy az egymást követő, szorongtató események egymásutánja már összemosódik az emlékezetemben. Két különös történetet emelnék ki, nem tudván már, melyik volt az első és melyik a második. Az egyik a kényszerű formai nyugatra településem, a másik apám és nagybátyám letartoztatása. Kezdem nyugatra településemmel. 248


Egymást követték a kötelező nyugatra településre utasító, felkoncolással fenyegető rendeletek, és ezekkel egy időben az a rendelkezés is megjelent, hogy minden minisztériumot teljes személyzetével Sopronba kell telepíteni. Minthogy én is listán voltam, engem is nyilvántartottak. Ez ellen csak úgy lehetett védekezni, ha nyugatra készülő Minisztérium illetékes kiürítési felelősétől a Dunántúlra történő hivatali áthelyezési intézkedést kapok, ott rendőrileg bejelentkezem, majd valamilyen hamis kiküldetési rendelvénnyel visszajövök Budapestre. Én ugyanis semmi esetre sem akartam Budapestet elhagyni. Ugyanígy döntött apám is, aki a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem valamelyik vezető pozícióját töltötte be ebben az időben. Ennek az egyetemnek az egész tanári kara döntött ugyanígy, és az egyetem helyben maradt. Visszatérve dunántúli kitelepülésemre, a minisztérium Veszprémi Közellátási Kirendeltségére helyeztettem magam, és azzal a céllal mentem le, hogy a Bakonyban, Zirc felett vagy 40 km-re, egy ismerős parasztcsaládnál Veszprémvarsány mellett jelentkeztem be, mondván, hogy Veszprém már túlzsúfolt, és közelebb nem tudtam szállást találni. Itt aligha keresnek majd. Egy teherautó platóján autóstoppal mentem Hajmáskérig, majd onnét gyalog Zircig. Zircre azért törekedtem, mert ott kívántam aludni, a ciszterci rend apátságában. Onnét aztán estefelé, már sötétben Veszprémvarsányig jutni. Alig értem Zircre, megdöbbentett, hogy a falu tele volt tábori csendőrökkel, akik ebben az időben katonaszökevényekre, bujkáló zsidókra és a kitelepülési rendelkezések kijátszóira vadásztak. Kétszemélyes járőrökkel találkoztam, de határozott fellépéssel túljutottam rajtuk. Az apátság épületében az apát úr, Endrédy Vendel, egykori gimnáziumi osztályfőnököm nagyon megdöbbent, amikor meglátott. Szavai szerint éppen a tábori csendőrök házkutatása idején léptem be. Gyorsan beengedett egy olyan vendégszobába, amelyen a razzia már áthaladt. Ott kaptam ebédet. Tilos volt sötétedésig a helységet elhagynom. Ezen a napon tartóztatták le ugyanezek a csendőrök Mindszenty József veszprémi püspököt és számos papnövendékét. Besötétedéskor az apátság nagyszerű kettős lófogata állt elő, és röpített engem mintegy negyven km-re, Veszprémvarsányba. Az út nagy részét vágtában tettük meg. Szívszorító élmény volt. Az úton rengeteg elcsigázott menekülő, ember és állat vonszolta magát. A községbe érve az ismerős parasztcsalád nagy szeretettel fogadott, a bejelentőlapot azonnal kész volt aláírni, és velem a községházára menni. Ott igen felfordult 249


világot találtunk. A kötelező elsötétítés miatt minden helységben petróleumlámpák fojtott fénye, füstje és bűze keveredett az ázott ruhák és mosdatlan testek undorító gőzével. A községháza olyan volt, mint egy megzavart hangyaboly. Az ideges és mindentől félő községi főjegyző először megtagadta a bejelentőlap aláírását és lepecsételését, mondván, hogy ezzel hamis bizonyítványt ad a kezembe, amivel kijátszom a kitelepülési rendeletet. Csupán igen erélyes fellépésem és az ő visszautasítása miatt keletkező késedelem személyes felelősségére való hivatkozásom döntötte el, hogy végül is hajlandó volt cselekedni. Az írással és pecséttel veszprémvarsányi lakossá váltam, zsebemben az előre kiállított ideiglenes budapesti visszarendelésemmel. Megnyugodva indultam vissza lovas szekérrel Zircre. Nagyszerű ember volt a kocsis és nagyszerűek a lovak. Bántott is a lelkiismeret, mert mindkét ló csüdig csatakos volt a vértől, olyan iramot teljesítettek. Az apáti vendégszobában éjjel arra kellett gondolnom, hogy ugyanebben a szobában, ugyanebben az ágyban aludt egykoron az apátságot meglátogató Ferenc József király. Milyen is a sors! Mi lenne, ha egyszer valaki egy ilyen vendégszoba történetét írná meg? Hajnalban kelve ismét még sötétben, gyalog visszaindultam Hajmáskérre, hogy valamilyen alkalmi járművel Budapestre térjek. November közepét írtuk. Nagykunsági rokonaink már felköltöztek hozzánk, és velünk együtt készültek mindarra, ami Budapest várható ostroma során bekövetkezhet. Gyűjtöttük az eltartható élelmiszereket, ürítettük a szobákat, hogy a bútoraink, értékesebb tárgyaink elképzelésünk szerint biztonságosabb helyre kerüljenek. Történt pedig, hogy – emlékezésem szerint november 11-én – együtt ültünk az ebédnél, mikor csöngettek. Erődi-Harrach Tihamér nagybátyám felesége állt az ajtóban. Utazókoffer a kezében. Döbbent hangon közölte, hogy az éjjel rendőrség jelent meg a nagybátyámnál, aki ekkor az ügyvédi irodájában, a VIII. kerületi Sándor utca 10. alatt lakott. A lakását feldúlták, őt pedig letartoztatták. Értesülése szerint felvitték a Svábhegyre, egy panzióba, ahol az éjszaka elfogott politikai foglyokat gyűjtik. Kérte az apámat, vigye fel a férjének, tehát apám öccsének a most felhozott bőröndöt, amelyben fehérnemű, váltóruha, pipereholmik és némi élelem található. Apám ebéd után azonnal indult, és vitte a bőröndöt. Estefelé aztán megszólalt a telefon, apám jelentkezett. A bőrönddel beengedték, de ki már nem jöhetett. Közölték vele, hogy szerencséje volt, hiszen ha nem jött volna, az éjjel őt is lakásáról vitték volna el. Kért kabátot, váltóruhát, fehérneműt, élelmet, pipereholmikat, azonban ezeket a nálunk lakó 250


unokabátyám vigye fel, nehogy esetleg engem is ott tartsanak, mert akkor senki sem lesz a családból az ostrom idejére a lakásban. A csomagot elkészítettük és az unokabátyám felvitte a Svábhegyre. Ott azonban csak úgy lehetett a letartóztatottakkal találkozni, hogy az épület folyosóján egymás mellé állva a fegyőr szeme láttára és füle hallatára beszélhetett az érkező velük. Írást sem hozni, sem vinni, átadni nem lehetett. Apám viszont feltétlenül hírt kívánt magáról és még függő dolgairól adni. Ezért egy egészen kis papírdarabra alig látható apró betűvel írt le mindent és a papírt összesodorva, kéznél tartotta. Az őr egy pillanatra másfelé nézett, ő át akarta azt adni az unokabátyámnak, aki szemben állt vele. De a papír a földre esett, így az apám egy szemvillanás alatt rálépett és az őr nem vette észre. Fel kellett azonban venni. Ezt egy másik ugyanilyen pillanatban az unokabátyám vállalta, sikerrel. Így kezdődött apám és nagybátyám kilenc hónapig tartó fegyencélete. Megint csak legjobb emlékezésem szerint november 18-án, tehát a letartoztatásukat követő hetedik napon egy rendőr csöngetett be hozzánk. Bemutatkozott. Endrédynek hívták, a zirci apát unokaöccse volt. Egyike volt ama rendőröknek, akiket a letartóztatottak őrzésére rendeltek. Ő szívvel-lélekkel a letartóztatottakkal tartott, de ezt természetesen titkolnia kellett. Viszont vállalta, hogy valamennyi letartóztatott nevét és lakcímét kívülről megtanulja, és amint lehet, személyesen tájékoztatja a hozzátartozókat. Így jutott el hozzánk is. Híre szerint aznap virradóan autóbuszokkal szállították valamennyiüket Sopronkőhidára, a fegyházba. Gyűjtőnevük állítólag „védőőrizetesek”. Valamennyien kérték, hogy takarót, ruhát, tisztálkodási eszközöket vigyünk részükre. Előzetesen azonban belépési engedélyt kell mindehhez kérni a Margit körúti katonai fegyházban, az ott működő katonai bíróságtól. Természetes, hogy én azonnal útnak indultam, hogy a gellért-hegyi otthonunkból gyalog a Margit körútra jussak. Ez abban az időben nem volt nagyon könnyű dolog, mert ekkor már az utcán cirkáló nyilas és katonai járőrök semmiféle mentesítő iratot nem voltak hajlandóak elfogadni. A helyben való felkoncolás vagy a Dunába lövés veszélye minden lépés esetében fennállt. A Margit körúti fegyház volt az utcán elfogott katonaszökevények soron kívüli elítélésének és kivégzésének helye. Ide kellett tehát nekem, a Budapesten illegálisan tartózkodónak bejutnom. Arra törekedtem, hogy a lehető legkisebb forgalmú úton menjek, mert itt talán nem találkozom az utcán portyázó terroristacsoportokkal. Az Erzsébet hídtól a Margit rakpartot választottam, hogy a Csalogány utcáig 251


juthassak. Az útvonalon mindvégig senkivel sem találkoztam, majdnem a Csalogány utcáig. Oly kihalt volt minden, oly csendes, hogy a saját lépteim zaja messzire hallatszott, és majdnem félelmet gerjesztő volt. Ekkor a Csalogány utca felől egy fiatal férfi tűnt fel, és gyors léptekkel közeledett felém a járdán. Láttam, hogy közvetlenül mellettem fog elmenni, de ki tudja, mi is az igazi szándéka. Midőn alig néhány lépésre voltunk egymástól, félig hangosan annyit mondott, alig mozgó szájjal, felém sem nézve: sürgősen forduljon meg, a sarkon túl egy nyilas brigád minden férfit elfog, és azonnal a Dunába lő. A mondat végét már közvetlenül mellettem haladva suttogta. Mondanom sem kell, a szívem a torkomban vert. Úgy tettem, mintha észre sem vettem volna, majd lassítva lépteimet, pillanatra megálltam, gondolkozást, töprengést színlelve, majd nyugodtan megfordultam, és visszaindulva a Vár oldalán húzódó kis utcákon át eljutottam a Margit körúti katonai fegyházba. A folyosón két tábori csendőr jobbról-balról belekarolva egy fiatal katonát vezetett az udvarra szökési kísérlete miatt, hogy ott agyonlőjék. Szörnyű érzés volt ezzel a rendkívül szimpatikus, alig húsz esztendős magyar katonával találkozni, aki életének utolsó lépéseit teszi, és aki helyett engem ugyanígy kísérhetnének ugyanarra az udvarra, ugyanazok a tábori csendőrök. A Margit körúti katonai fegyházban működött az a hadbíróság, amelynek tagjai sorában olyanokat találtam, akikkel egykoron egyazon iskolába jártunk. E régi jó ismerősök erősen szembenálltak a nyilas uralommal, és tudtommal mindent megtettek elvakult bírótársaik mérséklésére. Természetes, hogy amidőn megtudták, hogy apám és nagybátyám milyen sorsra jutott, azonnal írásbeli engedélyt adtak, hogy a sopronkőhidai fegyházba beléphessek. E papírlappal a kezemben már valamivel nyugodtabban kerestem hazafelé a terrormentes útszakaszokat. Másnap nekivágtam a hosszú útnak Sopronkőhidára. Szürke, ködös, párás, esős nap volt. Bőröndöt vittem magammal az apám és nagybátyám részére. Benne pokróc, fehérnemű, tisztálkodószerek, tartós élelmiszer. Sikerült egy tornyosan megrakott teherautót megállítanom, amely felvett a rakodótér sarkába, ahol éppen csak annyi hely volt, hogy éppen állni tudtam a hátsó ajtó és a szállított bútorok között. Mozdulatlanul kellett állnom, hátamat a toronyba rakott bútoroknak támasztva. Közvetlenül a hátsó kerék felett álltam. Az utat a sok esőtől felázott, fekete latyak borította. A kerék mögött akkor még nem volt sárvédő gumilap, így a gyorsan hajtó teherautó kereke a folyékony latyakot szökőkútként felverte, és 252


a fejem tetejéig beborított vele. Báránybőr bunda volt rajtam, bő nyakkal. Mozdulni sem tudtam. A fekete lé a nyakamnál befolyt a kabát alá, végig a testemen, teljesen eláztatva a ruhámat. Az eső egész úton esett. Így érkeztünk el Körmendre, ahol a vezető egy parasztházban egy órás pihenőt tartott. E házban irgalmas lelkek laktak. Egy alig fűtött vaskályhán egy kis mosdótálban sikerült kevés vizet melegíteni, ezzel nagyjából megmosakodtam és a ruhámat is kimostam. Egy óra elteltével az immáron kevéssé szennyezett, de vizes ruhában dideregve folytattam az utat Sopronba. Már sötét volt, amidőn megérkeztünk. Minden szálloda és szálláshely zsúfolásig tele volt nyugatra települőkkel. Én az egyetemi diákszállóba mentem, ahol szerencsére találtam egy üres ágyat. A termet ázott ruhák és mosdatlan testek bűze töltötte meg. Egy hatalmas dobkályha némi meleget árasztott. Odaakasztotta mindenki, így én is, az elázott ruhákat. Nyomorúságos éjszaka volt. Reggel felkerestem az egyetem dékánját, és közöltem vele az apámmal történteket. Kértem, ha lehet, időnként keresse fel a fegyház parancsnokságát, és érdeklődjék az apám hogyléte felől, és értesítsen engem, ha valamire szükségük volna. Ő e kérésem teljesítésére nem tudott vállalkozni, az egyetem közös érdekeire és védelmére tekintettel. Adott azonban egy kis pónifogatot, amelyen – még mindig vizes ruhában – eljutottam Sopronkőhidára. A kapun beengedtek, de a hozzátartozóimmal nem találkozhattam. A csomagot átvizsgálták, és később kézbesítették. E viszontagságos utazás után ugyanilyen körülmények között Budapestre utaztam. Ezután már csupán annyi feladat maradt, hogy a házunkban összesereglett rokonokkal együtt felkészüljünk Budapest ostromára, illetve, hogy a nálunk egy-két napra átmeneti szállást keresőknek szállóhelyet és élelmet biztosítsunk. A vidékről felköltözött rokonok hoztak magukkal szalonnát, zsírban lesütött húst, rizst, burgonyát, egy nagy bödön mézet és házilag készített mosószappant. Volt csomó befőttünk is és lisztünk lángos készítéséhez. Házunknak nem volt óvóhelye, ezért a külön állott garázst, illetőleg az alatta létesített jégvermet használtuk légiveszély esetén. E jégverem aknájában hordtuk össze a tartalék élelmiszert és a családunk maradék ezüst tárgyait. Mindezek fölé padlót építettünk, és erre egy nagy textilborítást helyeztünk. És eljött a szenteste napja. Nekem volt még egy kisebb bankkölcsönrészletem, ezért átmentem Pestre, hogy kifizessem. Rossz érzés volt a Ferenc József hídon átmenve látni a hídra felerősített robbantótölteteket és 253


az azokat őrző német SS katonákat: ki tudja, nem robbantják-e fel a hidat, mielőtt hazaérek. A hídon áthaladva tisztán lehetett hallani a Vecsés felől jövő tüzérségi lövések becsapódásának tompa dörgéseit. A bankban mindent lezárva még egy utam volt. Pesten, a Sándor utca 10. szám alatt találkoznom kellett a nagynénémmel, Tihamér nagybátyám feleségével, hogy a nagybátyám ruháit két bőröndbe csomagolva, a ház pincéjében befalazzuk. Utána iparkodtam hazajutni. Még átjutottam a hídon. A nagynéném azonban már nem tudott a Pasaréten lévő otthonáig érni, mert addigra a szovjet csapatok már a fogaskerekű végállomásáig jutottak. Így ő a Sándor utcában maradt. Ez okozta azután tragikus halálát, mert innét hurcolta el egy nyilas terrorbrigád az utolsó napon, és gyilkolta meg ismeretlen helyen. Erről azonban már csak az ostrom után értesültem. A Szentestén együtt ültünk a vacsoránál, mindazok a rokonok és hozzátartozóik, akik nálunk kerestek és találtak menedékre. Szeretettel és aggodalommal gondoltunk a fegyházban lévő apámra, nagybátyámra, a visszavonuló mozgófronton remélhetőleg élő Tamás öcsémre és a Párizsban dolgozó Vilmos öcsémre. A „Mennyből az angyal” szavai nagyon a lelkünkből fakadtak, tudtuk, hogy Budapest körül van zárva, és ránk ismeretlen életveszedelem vár. Szorongó szívvel gondoltunk a fronton küzdő katonákra, a katonákat hazaváró szeretteikre, a magyarság törzséről újra leszakadó magyarok millióira. Vacsora után már nem a szobáinkban ránk váró ágyakba tértünk, hanem a házunk kazánházában készítettünk magunknak háborús fekhelyet. Állandó éjjeli őrséget szerveztünk, lélekben készültünk a legsötétebb éjszaka eljövetelére. Erről azonban majd a következő levelemben számolok be. Kedves Olvasóm! E levelem címéül súlyos szavakat választottam: ZUHANÁS A MÉLYBE. Igen, a mélybe zuhantunk, és nem tudhattuk, lesz-e ösvény a parton felfelé. Összeszorított fogakkal, az emberi lét igényeit a lehető minimumra korlátozva akartunk megmaradni. Hittünk a Gondviselés kegyelmében és a magunk fegyelmében. Nagyon nehéz szavakat találni mindannak érzékeltetésére, milyen lelkiállapotban készültünk a megmérettetés e tragikus történelmi eseményére. Ilyenkor döbben rá igazán az ember, hogy az élet legtragikusabb szakaszában igazán nincs más menekvés, nincs más remény, mint maga az Isten irgalma. Ámen.

254


255


A család Somlói úti villája

256


A LEGSÖTÉTEBB ÉJSZAKA Kedves Olvasóm! 1944. december 24. Még égett a villany, bár elsötétítési parancs volt érvényben. Még folyt a víz a csapból. Még szólt a rádió. Még működött a ház központi fűtése. A Szenteste vacsorájánál együtt ült a család erősen apadt létszámú törzse: a vidéki rokon Csávás család, akik nagykunsági otthonukat otthagyva, a tanyai és falusi védelemhiánytól félve, inkább a nagyváros rengetegében bíztak, és a mi otthonunkban reméltek oltalmat találni. Egy ugyancsak rokon vidéki földbirtokos család, hasonló okokból. Egy harmadik, amely nemcsak vidéki volt, de a család egyik tagja aktív katonatiszt, aki nem kívánta az országot elhagyni, és ezért családjával itthon maradt, és velünk kívánta a ránk váró történelmi megpróbáltatást végigélni. Mindhárom család magával hozta vidéki alkalmazottai közül azokat a – főleg fiatal – nőket, akik joggal féltek az orosz katonák nőgyalázásaitól. A Szenteste vacsoráján velünk volt még a szűk családi körhöz tartozó egyik aranyos szívű, mindig szeretetet sugárzó rokonunk, apám unokatestvére, Nagy Pálné sz. Ruttkay Irén. Az asztalon este villany helyett már gyertyák égtek. Elszoruló szívvel gondoltunk mindazokra, akik tőlünk elszakítva, valahol távol, ismeretlen viszonyok között gondoltak talán ugyanakkor haza, a kényszerűen elhagyott otthonra és a régi, szeretetben együtt töltött karácsonyokra. Apámra és Tihamér nagybátyámra, akik Sopronkőhidán, a fegyházban – ki tudja, milyen körülmények között – tölthetik a Szentestét; a Párizsban élő, diplomata Vilmos öcsémre, aki remélhetőleg biztonságban van, és a visszavonuló fronton, utóvéd beosztásban harcoló, huszárkapitány öcsémre, akinek százada a legsúlyosabb támadások feltartásával a legvéresebb terheket viseli. Ki tudja, ki hogyan éri meg – ha megéri egyáltalán – mindeme borzalom végét, egy remélt jobb, tisztességesebb élet hajnalát, lesz-e e kataklizmából feltámadás, lesz-e a magyarság számára valaha virradó hajnal? A vacsoránál már tudtuk: a szovjet csapatok körülzárták Budapestet. Nincs menekvés. Egérfogóban vagyunk, de velünk együtt harcoló német és magyar csapatok is maradtak a körülzárt városban, életre-halálra 257


elszánt küzdeni akarással és a velük szövetséges, mindenre képes nyilas egységekkel és gátlástalan terroristákkal. A vacsorát hamar elköltöttük. Rövid családi tanácsban eldöntöttük, hogy valamennyien leköltözünk az egy emelettel alattunk fekvő alagsorba, mégpedig a kazánházba, mert ez látszott aránylag a legbiztonságosabbnak, bár a házunknak nem lévén pincéje, még a kazánház sem mélyedt a külszín alá. Tizenheten voltunk, felnőttek, gyermekek, öregek, egy rokon fiatal leány és természetesen soraink között a vidékről velünk feljött, fiatal parasztlányok. A betonpadlóra gyékényt terítettünk, a kazán aknája fölé deszkából padlót építettünk, és így – bár igen szűkösen – éjjelre mindenkinek fekhelyet teremtettünk. A karácsony éjszakáját már így töltöttük, és arra gondoltunk, hogy az első karácsony éjszakáján a Szentcsalád is nagy szegénységben, szorongattatva talált csak éjjeli szállást. Tudtuk, hogy bizonytalan ideig itt kell élnünk, itt kell átvészelnünk minden várható eseményt, minden fenyegető veszélyt. Ezért minden eshetőségre fel kívántunk készülni. Már az első éjjeltől minden éjszaka őrséget álltunk. Öten voltunk férfiak, akik e szolgálatra alkalmasak lehettünk, közöttünk a legfiatalabb egy 16 éves unokaöcsém. December 24-én estétől március közepéig minden éjjel este 20 órától, kétórás váltással őrködtünk reggel 6 óráig. A házunk északi és déli oldalán volt egy-egy olyan őrhelyünk, amelyről – természetesen nyitott ablak mellett – a környéket szemmel lehetett tartani és minden gyanús neszt észrevenni. Az őr tízpercenként hol a déli, hol az északi figyelőhelyen állt, hogy bármely oldalról érkező veszedelmet észrevegyen, a többieket riassza, és ha tűz keletkezik, azt azonnal oltsa. Kísérteties éjszakák voltak ezek, tele szorongással, szinte pattanásig feszülő idegekkel, határtalan felelősséggel. A sötét helységek csendjét csupán az e télen szinte korlátlanul elszaporodott egerek szaladgálása, rágcsálása zavarta meg. Jöttek azután a zajosabb éjjelek. Az oroszok valahonnan Újpest vidékéről a Gellért-hegy tetején álló Citadellát kívánván lőni, vagy talán csupán súlyos lélektani hatás elérése céljából nehéz mozsarakkal támadták a környéküket. E lövedékek hatalmas méretűek voltak, amelyek a röppályájuk végén bukdácsolva repültek. E bukdácsolás kísérteties, huhogó hangot adott. A cél felé közeledve e bukdácsolás üteme csökkent, így a huhogás is feltűnően fáradtabb hangot adott, majd a becsapódáskor mindent felülmúló dörrenés hallatszott. Egy-egy ilyen becsapódás képes volt a Gellért-hegyen egy teljes házat, vagy mondjuk villát romba dönteni. Ezek a huhogástól dermedő éjszakák rettegéssel töltöttek el, mert e mozsarak lövedékei nem találtak pontosan a célba, 258


hanem erős szórással, hatalmas területet veszélyeztettek. A Citadellát és a környékén álló német légelhárítás állásait célzó lövések lövedékeinek tekintélyes része túlrepült a célon, és a házunk közvetlen közelében, tőlünk mintegy száz méterre csapódott be. Szerencse volt, hogy nem mind robbant fel. Volt közöttük sok fel nem robbant, amelyet az ostrom után biztonsági okokból, ölben kellett a kertünk egy védett helyére vinnünk, nehogy egy óvatlan pillanatban valaki felrobbantsa. Egy-egy ilyen lövedék súlya körülbelül 50 kilogramm volt. Az egerekre visszatérve, érdekes az ember természete. Általában állítható, hogy senki sem tűrné, hogy egerek mászkáljanak a testén minden éjjel. Budapest ostroma idején a tél enyhe volt. Ősszel kevés eső esett, ezért rengeteg volt az egér. A hozzánk sereglett vidéki rokonok kellő élelmiszertartalékokat hoztak magukkal, amelyeket apámmal mi is kiegészítettünk, hogy az ostrom alatt lehetőleg biztosított legyen az élelmünk. Ezt az egerek is észrevették. Minthogy pedig a házunk nemcsak a vidéki rokonoknak adott szállást, hanem a nyugatra menekülők néhány éjszakára majdnemhogy tömegesen húzták meg magukat nálunk, nehezen lehetett biztosítani, hogy a nagy forgalomban ne kerüljön élelem itt is, ott is valami olyan helyre, ahol egerek járhatnak. Az erről szóló kis történetnek nincs morális jelentősége, mégis – apró mozaikkockaként – hozzátartozik az akkori kortörténethez. Az benne ugyanis a sajátos, hogy az egerek egy tekintélyes része nem települt be a házba, hanem a kert sűrű avarjába fészkelte be magát, és minden éjjel a kazánház szellőzőablakán át, szinte seregesen vándorolt be a kazánházba, majd ezen átvonulva, az alagsorban lévő konyhánkba ügyeskedett, és az ott található zsákmányt dézsmálta. Minthogy pedig a kazánház minden négyzetcentimétere fekhelyül szolgált a szellőzőablaktól az ajtóig, végig kellett haladni valamennyi ott fekvő családtagon, így rajtam is. Először furcsa dolog volt figyelni, amikor ez a szokatlan, libasorban haladó egércsapat, esetenkint mintegy harminc egérke, teljes bátorsággal halad át az ember mellkasán célja felé tartva, majd egy-két óra múlva vissza, ugyanezen az úton. Szerencsénk volt, hogy előrelátásunkkal és a nálunk menedéket kereső rokonok tudatos felkészítésével elegendő élelmünk volt az ostrom átvészeléséhez. Volt szalonnánk, zsírunk, zsírban lesütött húsunk, lisztünk, cukrunk, házilag készített szappanunk, egy nagy bödön mézünk, rizsünk (rokonaink rizstermelő voltak), sónk, petróleumunk és a központi fűtés kazánja részére kokszunk. A házunk alagsorában lévő konyhában állt egy régimódi, beépített tűzhely, amelyben az apróra tört koksz elégethető 259


volt. Tudtunk tehát a konyhában tüzelni és főzni. Egyedüli nehézséget a víz hiánya okozott. Budapest ostroma 1944. december 24-től 1945. március 11-ig tartott. Ennyi ideig lőtték a Gellért-hegy déli lejtőjét is, ahol a házunk állt. A tüzérségi lövedékek becsapódásai sokszor oly mély lyukakat vágtak a kertek talajában, hogy a gödrök mélyén felfakadt a víz, amelyet kellő ügyességgel be lehetett merni az odavitt edényekbe. Természetes, hogy a háztól a vízfakadásáig bizony életveszélyes volt az út, mert az oroszok szinte páholyból nézték, és látták a Gellért-hegy déli lejtőjén kimerészkedők minden lépését. Természetes az is, hogy oda-odalőttek ilyenkor, nem egyszer a fejünk felett lőve el az út menti fák ágait. Volt úgy, hogy a velünk lévő 25 literes, vízzel telt bödönnel együtt kellett hirtelen elhasalnunk, mert lövéssorozatot kaptunk. Volt a hegy teteje közelében, nem messze a német légvédelem állásaitól olyan vízadó kráter, amely aránylag bő vizet adott, de teljesen fedetlen helyen feküdt. Nagyon meredek külső és belső falán jéggé fagyott a víz, ezért csak nehezen volt megközelíthető, illetve csak nagy ügyességgel lehetett onnét vizet meríteni. Ilyen helyen csak hajnalban, vagy esti szürkületben lehetett vizet venni. Ha pedig olyan volt a helyzet, hogy nem lehetett vízhozatalra vállalkozni, ilyenkor havat kellett gyűjteni és olvasztani. Az így begyűjtött víz tizenhét ember számára bizony csak szigorú vízhasználati szabályok betartásával volt elegendő. Általában az egész nap rendjét, közszolgálatát szabályoznunk kellett. A közel három hónapos összezártság, valamint az amúgyis súlyos idegfeszültséget okozó bizonytalan helyzet mindenkitől nagy önfegyelmet követelt. Ilyen időkben ütköznek ki az egyéni, természetbeli és jellembeli tulajdonságok, az egymásért, a közösségért való felelősség, áldozatvállalás, el egészen az életveszélyes cselekvésig. E hónapok alatt fokozatosan kiürült belőlünk a mindennapok sok felesleges sallangja. A lényegtelenek leváltak rólunk, csak maga az élet, a lényeg maradt, és valahogyan természetessé vált, hogy állandóan a halál társaságában jártunk. Természetessé és magától értetődővé vált, hogy az élet esendő, hogy gyakorlatilag semmi sem menthet meg mindennek az elvesztésétől, ha nincs mellettünk, velünk, felettünk egy Gondviselő Kéz, az Isteni Gondviselés. Parányi semmiségek voltunk, kis gyenge ügyeskedők, akiket megnyomorított, megalázott az élet, és a magunk szerény értelmével, ösztönével, óráról-órára küzdöttünk a váratlan borzalmak és pusztító erők hatalma ellen. 260


A kiürített város tüzérségi lövése általában reggel kezdődött és egész délelőtt tartott. Ezeket az órákat általában szorongó lélekkel, együtt töltöttük a kazánházban. A házunk az ostrom alatt huszonkét tüzérségi telitalálatot kapott. E találatok egy része átütötte az épület falát és a belső helyiségekben nagy kárt okozott, de csodának mondható, hogy egyik sem robbant fel. Ha felrobbant volna, valószínű, hogy a ház rommá vált volna. Az egyik legsúlyosabb bombázási napon, délelőtt, amidőn rettegve, némán bújtunk meg a kazánházban, hatalmas dörrenés rázta meg a házunkat. Tudtuk, hogy a házunk súlyos találatot kapott. Az eddig fűthető kazánból dőlt a korom és a füst. A huzat megszűnt. Tudtuk, a ház fő kéménye pusztult el. Amint elállt délutánra a tűzharc, valamennyien férfiak nekiláttunk a kéményt helyreállítani. Ezért fel kellett mászni a tetőre, sőt ki kellett jutni a kémény csonkjára, amit az oroszok természetesen azonnal észrevettek, és egy rakétasorozattal azonnal tűz alá vettek. Meg kellett várni a szürkületet, és akkor kisebb veszéllyel folytatni lehetett a munkát. Nem kis erőfeszítéssel sikerült a billegő tetőn, szárazon rakott téglákkal olyan kéményfalat építeni, amely mellett a kazánban újra tudtunk tüzelni. A Gellért-hegy déli lejtőjén főleg azok a házak szenvedtek kárt legjobban, amelyek a hegy derekán vízszintesen haladó, valamint a lejtő irányában ezekbe torkoló keresztutak torkolatában álltak. Ennek az volt az oka, hogy a mind kevesebb tűzgéppel rendelkező német légvédelem úgy segített magán, hogy e lövegeit nemcsak egyetlen állásban, hanem vízszintes irányban vezető utakon mozgatva működtette. Amikor egy ilyen ágyú a kereszteződések valamelyikéhez ért, ezt a lejtő irány miatt, nyitott út vonalában az oroszok észrevették és odalőttek. E lövések szinte kivétel nélkül a szomszédos házakat találták el. Minthogy pedig a mi házunk is ilyen helyen épült, a tető egyik felét szétlőtték. Amint az ostrom mind tovább tartott, úgy fogyott a német csapatok lőszer-, gyógyszer-, kötszerkészlete is. Ezért vörös színű ejtőernyőkkel, tartályokba helyezett lőszert és kötszert dobtak le a német csapatok álláspontjai közelében. A feltűnő színre azért volt szükség, hogy az ernyő fákba, kerítésekbe akadva, már messziről felismerhető legyen, tehát az azokat kereső katonák könnyen megtalálják. Természetes, hogy mindezt a szovjet légierő észrevette, és vadászgépekkel pásztázták a területet, hogy minden mozgást így meggátoljanak. A mi házunk közelében szintén földet értek ilyen ledobott vörös ejtőernyők. A velünk szomszédos villa mögé is esett egy. Ezt egy szovjet repülő gyújtóbomba dobásával kívánta megsemmisíteni. A gyújtóbomba 261


azonban nem az ernyőre esett, hanem melléje, a ház tövébe. A felrobbant bombából a folyékony gyújtóanyag ráfröccsent a ház falára, és a tető meggyulladt. Közben német és orosz vadászgépek légiharca keletkezett a házunk felett. Ilyenkor azonban nincs sok tanakodnivaló. A mi házunk férfiai és a szomszéd házban lakók teljes erejükből futva rohamoztuk meg a szomszéd kerítést, és azt áttörve siettünk az égő házat elérni. Nekem meg kellett kerülnöm a házat, mert nem tudtam másként a fejünk felett köröző szovjet géptől menekülni. Mielőtt elértem volna az égő házfalat, megbotlottam a bomba kráterében és belezuhantam a gödörbe. Ez volt a szerencsém, mert a szovjet vadászgép látta a szándékomat, és végigpásztázta az utamat. Géppuskájának lövései közvetlenül mellettem porzottak végig a kráter partján. Ha nem botlom meg és nem zuhanok a gödörbe, biztosan eltalál. A tüzet nagy erőfeszítéssel sikerült eloltani. Azokban a vészterhes időkben nagy volt az összetartás, hiszen mindenkinek számítania kellett a szomszédok esetleges segítségére. Bárha így lenne ez ma és mindenkor! Az önfeláldozásnak volt akkor egy különösen szép példája. A Gellért-hegy lábánál lakott egy orvoscsalád. Annak egyik fia, dr. Huzella Tivadar és egy fiatal orvosnő, akinek ma már csak a keresztnevére emlékszem – Margitkának hívták – járták éjjelenkint a hegy házait és mindenütt segítettek, ahol orvosi beavatkozásra volt szükség. Vitték az orvosságot, kezelték a rászorulókat, erőt, hitet és egymásba vetett bizalmat sugározva. Bámulatra méltó volt, hogyan bírták ők ketten ezt a minden éjjel való, minden erejüket igénybevevő, egyúttal valóban állandóan életveszélyes szolgálatot. Szeretném, ha e sorokkal emléket tudnék állítani e két nagyszerű embernek. Teltek a napok és teltek a hetek, nap nap után rettegve a holnaptól éltünk, lélekben mind inkább megkeményedve, akarva a szabadulást, az egészséges túlélést, az emberi megalázások legyőzését. Éreztük, tudtuk, hogy erősen közeledik a döntő nap, amidőn a háború véres hulláma átcsap a fejünk felett, amidőn a front kegyetlenségét a saját testünkön szenvedjük majd. Március 8-a volt. A hó eltűnt, késő délután, már teljes sötétségben hosszú, sötét árnyékként kígyózott fel hozzánk egy különös menet. Halálos csendben, közel száz fiatalember, fiúk, úgy tizenhat esztendős kortól talán huszonöt évesekig. Mind kabátban, polgári ruhában, aggódó arccal, kiszolgáltatottan. Néhány géppisztolyos nyilas karszalagos terelte őket. Azok a fiatalok voltak, akik a különböző kitelepítési parancsok megszegésével, 262


bujkálva itthon maradtak, és végül a legkritikusabb napokra a budai Szent Imre Kollégiumban kerestek menedéket. Ezekre rátaláltak, és most a front közeledtére ide terelték fel őket, fegyver nélkül, hogy a kertek bokrai között elszórva, elrejtőzve „tartóztassák fel a saját testükkel” a szovjet előretörést. Kétségbeejtő gondolat. Szerencse, hogy az őket terelő nyilasok jobban féltek az oroszoktól, mint ezek a gyerekek. Mi a legnagyobb aggodalommal láttuk, hogyan hajtják be őket a szomszéd kertekbe. Végül is azonban – tudomásom szerint – nem lett tragédia az esetből, mert a nyilas „testvérek” e művelet után eltűntek, mire a fiúk is megtalálták a maguk útját a sötétben. Nem várták meg, míg valamennyit legéppuskázzák vagy hadifogolyként elhurcolják. Reggelre teljes csend lett újra. Másnap erős tüzérségi tűz jelezte, megindult a Gellért-hegy déli lejtője ellen a támadás. Német katonák lepték el a házat, az ablakokban géppuskaállást rendeztek be, rettegve gondoltunk a következményekre, ha a házat közvetlen és erős támadás éri. A németek a házunkban átmeneti parancsnokságot akartak berendezni. Éhesek és kimerültek voltak, enni kértek és úgy tűnt, egyesek tudták: a vég elkerülhetetlen, valamennyien meg fognak halni. Kérdeztem tőlük, mi értelme van még mindennek? A válaszuk egyszerű volt: ők katonák, a parancsnak engedelmeskednek. Volt közöttük, aki még görcsösen hitt a felszabadító sereg megérkezésében. Egy tizenhét éves osztrák fiú a ház egy csendesebb zugában leült és sírt. Sírt, mert tudta, nem látja többé az édesanyját, akinek ő az egyetlen eltartója. Sírt, mert életében még soha senkit sem bántott vagy sértett meg, sírt, mert félt az oroszok kegyetlenségétől, az ismeretlen haláltól. Mi mindent el akartunk követni, hogy e fiút maradásra bírjuk. Akartam neki polgári ruhát adni, biztattam, hogy itt senki sem fogja elárulni. Ő mégsem vállalta. Nem merte vállalni a saját társai miatt, és nem akarta vállalni miattunk sem, mert ha kiderül, hogy németet bújtattunk, az halállal büntetendő. Katonatársai egy-egy ajtót akasztottak ki a tokból és e billegő, ferde, kemény „ágyon” vagy két órát pihentek, majd, mint valami varázsütésre, felkerekedtek, és valamennyien eltűntek. A front német vonala ezzel áthaladt felettünk. Másnap, március 10-én reggel nyomasztó csend, majd rövid tüzérségi tűz jelezte, megindult újra a gépezet. Reggel 8 óra körül lehetett, amidőn erős zajjal berobbant a házunkba az orosz front élvonala. Magyar csendőrök voltak, akiket néhány nappal előbb a Böszörményi úton, a csendőrlaktanyában ejtettek foglyul, és akiket azonnal bevetettek, hogy a front előtt haladva a legvéresebb ellenállás veszélyeit elhárítsák. Végigkutatták 263


az egész házat, nem rejtőzik-e valahol német katona. A háztetőnkre vörös zászlót kellett rögtönözni, ami nem volt könnyű, hiszen kinek volt abban az időben vörös zászlója, vagy akár valamilyen vörös posztódarabja, amelyből valamilyen zászlószerűt lehetett rögtönözni, és különösen nehéznek tűnt azt a padlásablakba kitűzni. A magyar csendőröket vagy egy fél óra múlva követték a szovjet élvonal katonái. Mindennek mondhatom őket, csak olyanoknak nem, akiket „felszabadítóknak” tudtunk volna nevezni. Természetes, hogy a harcoló katona minden pillanatban az életét, a testi épségét kockáztatja, helységről helységre ront, mindenütt életveszélyt lát, és senkiben sem bízik, senkit sem kímél. E szörnyű órákban pattanásig feszült idegekkel törekedtem a nyugodtságomat megtartani, és minden veszélyre felkészülten ott segíteni, ahol csak kell. Én voltam felelős a házért és mindenért, amibe az oroszok beleköthettek. A házat így erőszakkal birtokba vevő első front egyik katonájával egy könnyen súlyos következményeket kiváltó, egyébként mulatságos esemény történt. E katona maga elé tartott, lövésre kész géppisztollyal minden helység nyitott ajtaja mellé lapulva néhány másodpercet várt, majd egy merész ugrással bent termett a helységekben, és így járta végig a ház minden zegét-zugát, mindenütt „germanszkit” keresve. Ugyanígy tett az alagsorunk egyik kis, világítás nélküli kamrájával is, amely történetesen szenespinceként szolgált, sok, használaton kívüli holmival, ládákkal és összehordott, rossz bútorokkal volt tele. Minthogy pedig az egyik hozzánk felköltözött vidéki rokon család két élő pulykát is hozott magával, amely állatokat az ostrom alatt kívántunk megenni, és mert nem volt kívánatos, hogy e nemes madarak a front átvonulása alatt mindenütt láb alatt legyenek, mindkettőjük lábát összekötözték, és e kamrába tették. A pulykák tudomásul vették, hogy nem mozoghatnak, és csendben várták a szabadulást, talán aludtak is. Ekkor történt, hogy a szovjet frontkatona e kamra nyitott ajtaja mellé simult, majd egy merész mozdulattal beugrott a pulykák közé. A megrémült, nagy madarak olyan leírhatatlan hangorkánnal fogadták a hívatlan vendéget, és olyan hirtelen háborodtak fel, hogy a katona elrejtőzött „germanszkijnak” vélve a hangforrást, szegény pulykát – szerencsére csak az egyiket – meglepetésében agyonlőtte. Ha azonban a nagy zavarban nem döbben rá, hogy ez pulyka és nem álcázott német katona volt, én is megadtam volna az árát, hiszen én álltam mellette és engem neveztek „hazein”-nek, ami valószínűleg annyit jelentett, mint „háziúr”. Egymás után jöttek, vagy inkább lövésre kész fegyverrel nyomultak be a front egyes csapatai, majd látszott, hogy vonulnak tovább. Jött 264


mögöttük a „trén”, a lőszerszállító autók, segédcsapatok, géppuskások, aknavetők, egészségügyisek, gyalogos és motoros alakulatok. Valamennyi orosz katona, aki a házat átkutatta, bejött a kazánházba is, ahol mi valamennyien dermedt csendben vártuk a megváltó perceket, amidőn e szörnyűségek elmúlnak fölöttünk. A legelső katonák egyike lecsatoltatta valamennyiünkkel a karórákat. Volt olyan katona, aki megkérdezte, ki az, aki doktor közöttünk. Minthogy pedig tőlem valamilyen papírt már talált kutatásai során, engem keresett. Azt kívánta, adjak neki Salvarsan orvosságot, mert vérbajt kapott. Nehezen tudtam neki megmagyarázni, hogy nem mindenki orvos, aki doktor. Azt hitte, nem akarok neki adni. Ebből megint majdnem baj lett. Viszont volt közöttük olyan is, aki – meglátván az egyik rokon asszony ölében az alig másfél éves kisfiát – alig érthető szavakkal és kézzel-lábbal adott jelekkel fejezte ki örömét a gyermek felett, mert az ő gyermeke is ugyanilyen idős. Amint vonultak a front orosz csapatai, és házunkat ismételten katonák kutatták végig, a kazánházban dermedten várakozó, szorongó mindnyájunk ismételten tarthattuk karunkat az órákat „zabráló” és szóban mindig „germanszkikat” kereső katonák elé, hiszen majd’ valamennyi óragyűjtő volt. Akadt közöttük olyan is, aki büszkén mutatta a saját karját, amelyen végigsoroltak a zsákmányolt karórák. Boldog volt, aki egy karóra árán meg tudott esetleg menekülni egy-egy ilyen kiszámíthatatlan személyi motozás következményitől. Volt közöttük olyan, akinek nem csak a karóráját csatolták le, hanem az arany jegygyűrűje is orosz kézre került. Egész nap tartott a házunkat is állandó felforgató kutatás, csapatok özönlése. Féltettük a körünkben meghúzódó nőket, fiatal asszonyokat, rokon és nem rokon leányokat. És közeledett az este és az éjszaka a még kiszámíthatatlanabb veszélyekkel és borzalmakkal. Egy alkalommal a katonák elvették tőlünk az egyetlen petróleumlámpánkat, és az alagsori konyhánkban tőlünk alig tíz méterrel, állították az asztalra. Döbbenettel láttuk, hogy mind többen jöttek borosüveggel a kezükben, már erősen ittasan. Mind hangosabban zengett a kazánház előtti folyosó, voltak olyanok, akik nagy érdeklődéssel lestek be a kazánház ajtaján, nőket keresve. Dermedten, némán ült a háznak minden menekültje a kazánházba szorítva, és várta a rettegett órák múlását. Engem a lelkem mélyéből feltörő akarat hajtott, hogy ne a kazánház egérfogójában üljek és rettegjek, hanem a konyhában húzódjam meg. Ott, ahol az orosz katonák forgataga 265


zajlott, ahol az egyetlen lámpa égett, és ahol a házunkat megszálló egység parancsnoka, egy százados magának éjjeli fekhelyet csináltatott. Rövidesen arra lettem figyelmes, hogy a nagy jövés-menés és részeg katonák zaja a konyhánkon kívül, a házunk mellett épült autógarázs tájára tevődött át. Hamar megoldódott a rejtély, egymás után jelentek meg szurtos külsejű katonák, kezükben mézzel teli csajkát tartva, és a mézet a garázs alatti pincében elrejtett, ezüst evőeszközeinkkel kanalazták.. Nagy és értékes zsákmány volt számukra a teli mézesbödön, amely jó egy óráig tartotta fel a nőkre vadászó „felszabadítókat”. Én a konyhánk ajtaja mellé húzódva egy kis asztalra ültem, úgy, hogy a nyitott ajtón keresztül rálássak a kazánház ajtajára, és minden mozgást figyelemmel kísérhessek. A konyhaasztalnál három katona ült. Ők nem vettek részt a zsákmányolt méz feletti diadalban. Időközönkint be-berontott szemlét tartani egy-egy mézélvező, kezében a kiürülő csajkával. Ilyenkor torokból fakadó röhögéssel emlegettek egy szót, amelyet könnyű volt megjegyezni és megérteni: „zsena”, ez jelentette azokat, akiket a lakoma után majd kirángatnak a rettegők soraiból. Igen nehéz olyan szavakat találnom, amelyekkel legalábbis megközelítően érzékeltetni tudom, milyen mélyen megrendültem, milyen szinte tehetetlennek éreztem magamat, és figyeltem az eseményeket. Ezekben a percekben, vagy talán fél órában, valahogyan kimondhatatlanul elsüllyedt bennem a világ, minden eltűnt, ami eddig értelmes és érdekes lehetett. Akartam segíteni, akartam az emberi kiszolgáltatottságot enyhíteni. Akartam, és akartam, és megint csak akartam. Mélyen magamba szálltan imádkoztam. Kértem a Gondviselést, segítsen segíteni. Kértem a Szűzanyát, kértem a halott édesanyám lelkét, álljanak mellém és mutassák az utat, mit kell tennem, hogy megmentsem a házunk népét, elsősorban természetesen a nőket. És ekkor olyasvalami történt, ami életem egyik legnagyobb emlékeként él bennem azóta is. Behunyt szemmel, mély bizalommal kértem a segítséget. Megfogadtam, hogyha egészségesen, megalázás és a nők meggyalázása nélkül menekülünk meg ebből a pokolból, akkor hálából az Isteni Gondviselés kegyelme iránt, templomot fogok építeni. Teljesen sötét volt bennem és körülöttem minden. Ekkor nem füllel, hanem valahogyan belülről, tisztán hallottam egy nőiesen csengő hangot, amely annyit mondott: „Vörös János”. Vörös János Horthy Miklós kormányzó egyik bizalmasa, a magyar hadsereg egyik neves tábornoka volt, aki a kormányzó megbízásából a Szovjetunió legfőbb illetékeseivel fegyverszüneti 266


tárgyalásokat folytatott, és akiről Budapesten, az ostrom alatt terjengő hírek szerint annyit lehetett tudni, hogy az oroszok által engedélyezetten, Debrecenben alakult magyar kormány feje. Amint ez a valahogyan lélekből hallott hang ezt a nevet mondotta, eszembe jutott, hogy tudomásom szerint Vörös János katonatiszt fia apámmal együtt fogoly a sopronkőhidai fegyházban, és hogy Vörös János egyik testvére, egy magas rangú katonatiszt, a kazánházban rettegő egyik rokonunk segítsége révén tudta kikerülni az elmúlt őszön az ellene kiadott körözési parancsot. Ahogy már említettem, a konyhaasztalnál három orosz katona ült. Közülük az egyik – a balti országok valamelyikéből származott – kulturált embernek látszott, és csendben, szerényen beszélgetett a társaival. Valamilyen altiszti rangja volt, amelyre már nem emlékszem. Odaültem melléje, és német nyelven beszélgetni kezdtünk. Érdeklődött, ki építette a házunkat, kik voltak a nagyszüleim, kik a szüleim. Én főleg apámról beszéltem, aki politikai fogoly. Beszéltem a kazánházban szorongó rokonokról, akik megmentették Vörös János magas rangú katonatiszt testvérét, de megtoldva a család e viszonyairól szóló, kapkodva elmondott történetet, azt mondtam, hogy Vörös János rövidesen Budapestre érkezik. Itt fog megszállni, és első kérdése az lesz, történt-e valami a front átvonulása alatt, ami a szovjet hadsereg biztonságát vagy jó hírét megzavarhatta. Kértem, tartsa kordában a házunkba sereglett katonákat, és ne engedjen garázdálkodást, mert ez igen rossz fényt vetne az orosz névre, és Vörös János magyar miniszterelnök ezt a magyar–szovjet viszony súlyos megkárosításának minősítené. Alig jutottam mindennek a végére, amikor megdobbant a szívem, mert berontott a konyhába három, félig részeg katona, és nagy hahotával újságolták beszélgető partneremnek, hogy vége a mézevésnek és most jönnek sorra a „zsenák”. Ez az én emberem akkor igen halk szavakkal, higgadtan elmondta nekik mindazt, amit tőlem hallott. Nehezen tudta őket meggyőzni, hogy elég volt a zajongásból, és hagyják békén a nőket, pihenjenek le. Dühösen és szitkozódva engedelmeskedtek. A nők megmenekültek. Nem én voltam, aki a rendkívül súlyos percekben győzött, hanem a Gondviselés. Én csupán eszköz lehettem, mert hittem, és mert a lelkem mélyéből kértem a segítséget. És itt most szeretnék egy szóra megállni, és Téged, kedves Olvasóm megkérdezni, mit tettél volna Te azon a pokoli éjszakán? Te is ott szorongtál volna a többi rokon mellett, várva a kiszámíthatatlant, a hozzád 267


tartozó, kiszolgáltatott nők majdnem biztos megalázását és meggyalázását, vérbajos megfertőzésüket és tehetetlenül hagytad volna mindezt, mert hiszen úgysem tudsz segíteni? E kérdésem különösen aktuális, ha Te, kedves Olvasóm, férfi vagy, talán nős, talán apa, talán vőlegény? De lenne más kérdésem is. Lehet, hogy csóválod a fejed, és azt mondod, ugyan, miféle képzelődés volt mindez, amit az imént elmondtam. Talán még annyit tennék hozzá, hogy minderről eddig senkinek sem tettem említést, mert olyan lelki eseménynek tekintettem, amely végül is csak reám tartozott, és szinte gyónási titokként őriztem magamban eddig. Most azonban, hogy összegezem életem jelentős, következményekkel járó történeteit, ezt semmiképpen nem hallgathattam el, mert éppen ezt tartom az egyik legfontosabbnak, ami velem történt. Vörös Jánost nem ismertem. Személyével sohasem törődtem. Tudtam róla, de reá nem gondoltam. Semmiféle kapcsolat nem kötött hozzá. Nevének említését azon az éjszakán mégis tisztán hallottam. És e hang hallatára erős buzdítást éreztem, és tudtam, sikerül segítenem a rám bízottakon. Le tudom győzni az erőszakot, a durvaságot, a megalázást, a kiszolgáltatottságot. Éreztem, hogy a hit és az akarat erejével győzni tudok. Hidd el, kedves Olvasóm, ez neked ugyanígy sikerülhet, ha fenntartás nélkül, Te is így cselekszel! Nem kívánom, hogy Te is megjárd „a legsötétebb éjszaka” lelki kínjait, hogy ugyanígy kényszerülj magadról levetkőzni minden világi gondot, és oly mélyre süllyedj a magárahagyatottságban, mint ahogyan ez annak idején velünk, velem történt. Könnyen lehet azonban, hogy az élet egészen más területein Te is szorongó lélekkel remélsz a mélyből felemelkedni. Szedd össze az akaratodat, akarj akarni, szedd össze a hitedet, és akarj hinni! Meglátod, sikerül, Őszinte szívből kívánom, így legyen! És eltelt a szörnyű éjszaka, életem legsötétebb éjszakája. Másnap folytatódott az idegtépő rettegés és szorongás a kazánházban. Az előző este hősei továbbvonultak, de most már a második, vagy talán a harmadik vonal katonái vonultak át a házunkon. Ekkor ismertük meg a „zabrálás” fogalmát. A zabrálás magyarul fosztogatást jelent. Budapest hősi felszabadítása a megszállók szabad rablásával kezdődött, nem egy esetben nőkre való vadászattal tarkítva. E második napon az egyik erősen ittas orosz rátalált a kazánházban együtt ülőkre, és a karóravadászat után a nők között tartott szemlét. Az első, akin a szeme megakadt, egy tizennégy éves diáklány volt. De sorra jöttek a többiek is. Egyik sem volt hajlandó megmozdulni. Ekkor felhúzta a pisztolyának ravaszát, és egy hét éves gyerekre fogta: Ha nem jön azonnal valamelyik, a gyereket agyonlövi. 268


Döbbent csend lett, mire az egyik parasztlány, lehetett úgy tizennyolc éves, halottsápadtan felállt és engedelmeskedett neki. A katona a pisztolyával mutatta az utat a konyhába, ahol egy matracot dobott a földre, és azon megerőszakolta a leányt. Borzalmas jelenet volt! Budapest ostromának utolsó napján, mindent enyhén olvadó hó borított. Sütött a nap. A front már áthaladt a Gellért-hegy déli lejtőjén. Úgy délelőtt tíz óra tájban, levegőre vágyva kopott, házi cipőmben kimentem a házunk kertkapuján az utcára, hogy tájékozódjam. Ekkor ért oda egy szovjet katona, egy szánkót húzva, rajta több rekesz géppuskatöltény. Én kabát nélkül, egyáltalán nem harcias öltözetben voltam, és már nem tudtam előle kitérni. Azonnal pisztolyt rántott, rám ripakodott és a kezembe adta a szánkó kötelét. Mindenképpen a „cárszki dómot” kereste, és a hegytető felé mutatott. Sejtettem, hogy a Gellért-hegy tetején álló Citadella állasaihoz kell a rakományt szállítania. Nekem semmiképpen nem volt kedvem a pillanatok alatt átázott félcipőben, kabát nélkül felhúzni oda a szánt. Megkíséreltem ezt értésére adni, de természetesen eredménytelenül. Indulnom kellett. Néhány lépés múlva elfordult, ekkor én megkíséreltem lelépni, de ő azonnal észrevette. Majdnem az életemmel fizettem könnyelműségemért. Húznom kellett a szánt fel egészen a Citadelláig. Ott döbbenetes látvány fogadott: végeláthatatlan hosszú sorban kígyózott fel az elfogott német katonák és polgári ruhájú férfiak sora, géppisztolyos orosz katonák kíséretével. Ez utóbbiak a lehető legkegyetlenebbül egy-egy német egyenruhás katonának estek, akik a sorban teljes megadással mentek, és ököllel, pisztolytussal az arcukba vágtak. Az olvadt hó lépten-nyomon vörös volt a vértől. Szörnyű látvány volt. A Citadellánál kiderült, hogy a „cárszki dóm” nem a Gellért-hegyen épült vár, hanem a kiégett királyi vár az, és ennek utolsó óráira szánták a szán rakományát. Ezért folytatni kellett az utunkat a Gellért-hegy északi oldalán lefelé, a Tabánon át, a Lánchíd utca felé. A Lánchíd utcában még szörnyűbb látvány fogadott. Mellettünk haladt a német – és valószínűleg magyar – hadifoglyok menete fel, a Citadellához. Vastagon véres, vörös hólében, latyakban gázoltak a szerencsétlenek. A Várbazár előtt, a kerítés tövében hét magyar katona laposra taposott holtteste feküdt a járdán. Hogy ki, hogyan taposott rajtuk keresztül, nem lehetett tudni. Az úttest szélén húzódó, vízlevezető árok vörös folyammá változott a sok vértől. A Clark Ádám térre érve újabb döbbenetes látvány fogadott: az egész Alagút végig lángokban állt. A németek az Alagutat szükségkórháznak 269


rendezték be, hatalmas faépítménnyel emeletes kórtermeket létesítettek. Ezt az oroszok felgyújtották. A pusztulás képe apokaliptikus volt. Itt találkozott az engem kényszerítő orosz katona valamilyen parancsnokával. Itt szabadultam fel, és iparkodtam a lehető leggyorsabban hazajutni. Hazafelé más utat választottam, nehogy engem is a Citadellára hajtsanak, és hadifogolyként örökre elpusztuljak. A Duna-parton a Gellért térig jutottam, majd a Kelenhegyi úton mentem fel a hegyre. A lejtő dereka táján egy német katonai mentőautót találtam, a nyitott hátsó ajtaja szinte vonzotta magára a tekintetemet. Az autó mögött négy, félig meztelen, fél testén teljesen átkötött sebesült, német katona holtteste hevert. A tarkójukon árulkodott a halálos lövés. Eszembe jutott, hogy két nappal korábban egy, a házunkban rövid ideig megállt Wehrmacht katonai egység egyik 17 esztendős, szinte gyermekarcú katonája sírásba fulladó hangon mondta nekem, hogy őt erőszakkal hurcolták el katonának. Ő osztrák, soha senkinek nem ártott, fegyverét soha el sem sütötte, az édesanyja egyedül maradt, amikor őt besorozták. Biztos volt benne, hogy már soha sem fogja az édesanyját viszontlátni. Én hiába kértem, bújjon el a házunkban és mi adunk neki polgári ruhát, mentse így az életét. Ő ezt nem fogadta el, mondván, hogy az oroszok biztosan rátalálnak és kivégzik, de reánk is ugyanez várna, büntetésül. És ment keserűen, halálra várva. Lehet, hogy a Kelenhegyi úton talált, agyonlőtt négy német katona egyike ő volt. Nem sokkal a front átvonulása és Budapest ostromának vége után egy újabb döbbenetes eseményt kellett végigélnünk. A házunk alagsori, vaspánttal erősített kijárati ajtaján este úgy 7 óra tájban erősen dörömböltek. Ilyenkor mindig én mentem ajtót nyitni, vagy legalábbis a veszély helyén őrt állni, mert én voltam a „hazein”, magyarul a háziúr, akit mindig kerestek. Egy zöld sapkás, orosz katona, a politikai rendőrség tagja dörömbölt. Pisztollyal a kezében hatolt be, és azonnal a bejárat melletti szobába tuszkolt. Becsukta az ajtót, és tört németséggel a következőket mondta: a szobát azonnal lefoglalja, ide senki sem léphet be. Megint a „hazein”-t kereste. Mondtam, én vagyok. Akkor a tudtomra adta, felelős vagyok, hogy az ő személyéről és itt tartózkodásáról a házban senki se tudjon. Senkinek sem adhatok felvilágosítást. Reggel 7-kor és este 7-kor köteles vagyok hozzá bemenni. Emellett reggel és este kenyérre van szüksége. Igennel válaszoltam. A legnagyobb aggodalommal, sőt rettegéssel töltöttük a következő másfél napot. 270


Észrevettük, hogy az utcán két katonaruhás orosz úgy tesz, mintha csak véletlenül őgyelegnének ott. Éjjel-nappal ott voltak a házunk körül, és szemmel láthatóan lestek valakire. Volt olyan hírünk, hogy a szemben lévő házban egy lengyel menekült katona húzta meg magát. Talán erre lesnek? Vagy talán arra a mindenki által tisztelt és szeretett lengyel asszonyra, aki egy-két házzal arrébb lakott. Az asszony egy katonatiszt felesége volt és attól tartottunk, hogy valaki jobbnak látta a lengyeleket befeketíteni, hogy a saját irháját mentse. Ki tudja? Este, a megadott időben kenyérrel a kezemben bekopogtam. Az ajtó kinyílt. A szobában sötét volt. Petróleumlámpát ajánlottam, de a katona tiltakozott. Nem volt szabad fényt gyújtania. Tehát valakit megfigyelés alatt tartott, gondoltam. Ekkor hozzám fordult a következővel: ki az a náci ezredes, aki a szemben lévő házban bujkál? Ilyen személyről semmit sem tudtam. Nem hiszem – mondtam – hogy ez az információja a valóságnak megfelel, mert én több évtizede lakom itt, és ilyenről sohasem hallottam. A szomszéd ház valamennyi lakóját ismerem. Egyik sem katona, és sohasem hallottam, hogy ott nácik laknának vagy bujkálnának. Ő kitartott információja mellett. E titokzatos személy, a szovjet politikai rendőrség durva megjelenésű nyomozója állandóan az átlátszó függöny mögött állt, és mereven figyelte a szemben lévő ház kapuját és az előttünk húzódó utca lépcsőit. Reggel ismét bent voltam a megadott időben, és ő az ablak előtt kémlelt, midőn a szomszéd ház kapuján kilépett az egyik lakó, egy idős, 60 év körüli férfi, foglalkozás szerint egy nagy közintézmény magas rangú tisztviselője, aki alighanem sohasem volt katona. Én mindig halk szavú, igen kulturált személyiségnek ismertem. Amint a feszülten figyelő nyomozó megpillantotta, villámgyorsan kirohant, és az utcán őgyelgő társaival együtt lecsaptak a szomszédra, majd erőszakkal elhurcolták. Annyit tudtunk a környéken, hogy az NKVD központja a Himfy utca egyik villájában van, ahonnét többször hallottunk szörnyű jajveszékelő, ordító hangokat. Meg voltam győződve, hogy a szerencsétlen szomszédunkat valamelyik haragosa, irigye, talán vetélytársa hamis vádakkal juttatta erre a sorsra. Néhány nap múlva aztán láttam a hazatérő szomszédot, az egyik szeme körül hatalmas, véraláfutásos ütésnyommal. Szemmel láthatóan kerülte a találkozást minden ismerőssel, talán meg is fenyegették, ha beszélni mer. Nyilván azért engedték el, mert beigazolódott, hogy nem nácibarát ezredes, és a feljelentés hamis volt. Ilyen vádak, ilyen hamis tanúzások abban az időben könnyen előfordultak. Senki sem tudta, nincs-e titkos ellensége, 271


irigye, aki most kihasználja az alkalmat, mert bosszút akar állni nem létező sértésekért. És ugyan ki tudhatta, lesz-e esetleg módja, lehetősége és ideje bizonyítani, hogy az irigység, a rosszindulat vagy akár csak lelkiismeretlen felületesség juttatta ebbe az életveszélyes helyzetbe? 1945 márciusában már tudtuk, hogy Debrecenben koalíciós kormány működik: a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt vettek ebben részt. Minden e pártok nevében kellett történjék. Rövidesen házról-házra járó hírekből tudtuk meg, hogy a szovjet katonai parancsnokság rendelete szerint minden házban házmegbízottat kell választani, aki e négy párt valamelyikének tagja kell legyen. Ez a házmegbízott köteles a kiadandó rendelkezéseket a házának lakóival közölni, és felelős a rendelkezések végrehajtásáért. Ha valamely házban nem akadna senki, aki erre vállalkozik, hivatalból jelölnek majd ki házmegbízottat, de ez idegen személy lesz, akit be kell fogadni a ház valamelyik lakásába. A mi házunkban senki sem volt hajlandó vállalkozni, mert mindenki félt a teljes bizonytalanság beláthatatlan következményeitől, és különösen attól, hogy esetleg a szovjet parancsnokság kezeibe kerül. Ugyanakkor rettegtünk egy idegen személy befogadásától, hiszen korlátlan úrrá válhatott volna az otthonainkban. Ezért végül is én, mint a ház egyik tulajdonosa, kénytelen voltam belépni a Független Kisgazdapártba, és vállalni a rettegett házmegbízotti szerepet. Annyi reményem mégis maradt, hogy ezen keresztül talán jobban belelátunk az ellenünk hozandó kényszerintézkedésekbe, és marad néhány óránk a védekezésre. E reményünk rövidesen valóra vált, mert így sikerült egy hadifogolygyűjtő akcióra felkészülni, és megúszni a Szibériába juttatás tragédiáját. 1945 márciusában teljesen el voltunk vágva a világtól. Budapest valamennyi Duna-hídja felrobbantva, a hídroncsok a Duna medrébe szakadtak. A szovjet katonai parancsnokság rendeletére azonnali letartóztatás terhe mellett nemcsak minden lőfegyvert, de minden rádiókészüléket 24 órán belül le kellett adnunk. A lakásokba nap-nap után behatoló orosz katonák fosztogatásai nemcsak az óráktól, ékszerektől, ezüst tárgyaktól, testi ruháktól fosztottak meg minden szerencsétlent, de azzal a fenyegetéssel is jártak, hogy ha fegyvert vagy rádiót találva feljelentettek, az a legsúlyosabb életveszélyt, sőt magát a halált is jelenthette. Történt pedig, hogy az egyik fosztogató éppen a mi házunkba nyomult be. Először a lakásunkat dúlta végig. De mert az elődei már ugyancsak alapos munkát végeztek, és a számára alig maradt valami, úgy gondolta, hogy értékeinket a ház padlásterében dughattuk el, tehát ott is 272


kell kutatni. Feltételezése helyénvaló volt. Az eredmény majdnem az életembe került. A házunk tele volt vidékről hozzánk menekült rokonokkal, akik nemcsak élelmi tartalékot hoztak magukkal, hanem néhány – legértékesebbnek tartott, talán nekik legkedvesebb – olyan tárgyat is, közöttük golyós és sörétes vadászpuskákat, amelyek a legnagyobb veszélyt okozhatták. Erről azonban én semmit sem tudtam. Házunk tulajdonosai közül én egyedül vészeltem át Budapest ostromát, mert apámat 1944 novemberében a nyilasok letartóztatták, és Sopronkőhidán fegyházba zárták, édesanyám 1944 áprilisában meghalt, Vilmos öcsém a párizsi követségén szolgált, Tamás Gábor öcsém, huszárszázados, százada élén harcolt – ki tudja hol –, szintén távol volt. Én voltam az egyetlen, akit a házban történtekért felelőssé lehetett tenni. Az a rokon, aki a fegyvereit magával hozta, még arra is vállalkozott, hogy egy másik, lelkes vadász rokon golyós és sörétes fegyvereit is a mi házunkba hozta, és ott rejtette el valamennyit, ám minderről én nem is tudtam. Rejtekhelyül az ereszcsatorna egy olyan szakaszát választotta, amelyet csak a tető hajlata alól, hason csúszva lehetett megközelíteni. Nekem eszembe sem jutott volna erre gondolni. Hát ezt a rejtekhelyet találta meg a padláson kutató, fosztogató orosz katona. A bajban az volt a szerencse, hogy a rendkívül szűk hely miatt nem tudott a csatornába belenézni, csupán kézzel tudott tapogatni. Így csak egyetlen sörétes puskát markolt meg. Volt még egy szerencse a bajban. Mielőtt a padlásra jutott, megtalálta féltve őrzött fényképezőgépemet. Csupán a gépbe való filmek hiányoztak, mert akkor ilyeneket nem tartottam. Diadalittasan jött le a padlásról, kezében puskával és a fényképezőgéppel. Azonnal a „hazeint”, a háziurat kereste. Könnyű volt megértenem, bár nem tudtam oroszul, hogy a fegyvert nem szolgáltattam be, ezért halálbüntetés jár. De hol vannak a filmeim? Nem akarta elhinni, hogy ilyennel nem szolgálhatok. Agyonlövetéssel fenyegetőzött. Ki akart tuszkolni a ház elé, hogy ott majd elintéz. Végül – igen feszült „tárgyalás” után – elvitte a puskát, és kijelentette, hogy két nap múlva visszajön a filmekért. Ha nem kapja meg, az NKVD jön értem. Bizony szorongás, rettegés fogott el mindenkit a házban: ekkor sült ki, hogy ott fenn még vagy öt puska lapult. Hamar kellett dönteni. Éjjel a kertünkben mély gödröt kell ásnunk, a fegyvereket az éjszaka sötétjében a lépcsőházon át lehozni a kertbe, ott a gödörbe fektetni, visszahantolni és a nyomokat úgy eltüntetni, hogy ne 273


váljanak árulókká. Mindezt úgy, hogy a szomszédok, az esetleges nappali és éjjel fosztogatók ne vegyék észre. Szörnyű éjszaka volt! Végül reggelre, mielőtt még szürkülni kezdett, a műveletet befejeztük. A puskát megtaláló és fényképezni kívánó orosz katona nem jött vissza. Ki tudja, miért? Mai szemmel, mai ésszel, mai képzelet szerint egy ilyen esemény talán érdekesnek és regényesnek tűnik. Abban az időben azonban magát az életben maradást, az állandó, velünk járó halálveszedelmet jelentette. A mi gellért-hegyi villánkkal szemben két nagy villa állt majdnem teljesen üresen. Az egyik valóban üres volt, és pincéjében egy vagonra való, elsőosztályú kohókokszot tartottak. A szomszédban egy magányos nő lakott, ő volt e két villa megbízott gondnoka. A teljesen üres, kokszrakományos villa a Weiss családé, míg a nő által lakott a Mauthner családé volt. Mindkét család – akkori tudásunk szerint – megmenekült a német náci terror kegyetlenségei elől, és életben maradott tagjai valahol külföldön tartózkodtak. Mindkét villa aránylag kevés károsodással vészelte át az ostromot. A Mauthner villában maradt gondnoknő – kora ellenére – szép volt, és a jelek szerint meglehetős vonzerőt gyakorolt a katonákra. Először német SS katonák jártak a házába, ott állítólag valamilyen megfigyelő állást építettek ki, sőt, a nőért vívott vetélkedéseik fegyveres verekedéssé fajultak. A németek távozása után orosz katonák üzletelő központja lett a ház. Természetes, hogy a ház gondnoknője is bekapcsolódott e furcsa kereskedelembe. A mi házunk lakóit is értesítette, sőt engem fel is szólított, hogy vigyek át neki – a házunkban élő, velünk ott meghúzódó vidékiek élelmiszertartalékából – több kiló szalonnát, és ő a szomszéd Weiss villából kokszot ad cserébe. Amikor mi ezt megtagadtuk, mondván, hogy nem az ő tulajdona a koksz, és ezért mi erre a cserére nem vagyunk hajlandóak, megfenyegetett, hogy a házunkra felhívja majd a nőket kereső, orosz katonák figyelmét. A vele üzletelő orosz katonák karórákért, zsebórákért adtak neki lisztet, rizst és zsírt. Egy-egy óra 2-3 kg élelmiszert ért. A nő a fenyegetését néhány nap múlva be is váltotta. A márciusi hetek igen gyötrelmes élelmiszer-beszerzési nehézségeinél maradva, súlyos emlékek képeire kell emlékeznem. A városok éhező lakóinak élelmiszerekre, a vidékieknek ruházatra volt szükségük. Az ostrom alatt kiéhezett budapestieknek az igen akadozva meginduló vasúti teherszállítás véletlen alkalmait kellett kihasználniok. A szerelvények igen lassan, helyenkint 6-8 órát is vesztegelve, mindenkor véletlenszerűen közlekedtek. Személyszállítás nem volt. A bevásárolni szándékozók megmaradt ruhaneműiket 274


batyukba csomagolva lesték a pályaudvarokon, sőt sokszor nyílt pályák mentén az induló, vesztegelő tehervonatokat. A teherkocsik tetejére, a rakományának hegyébe felkapaszkodtak és ott gubbasztottak egymásba karolva, egymást védve. Így mentek vidékre, és ugyanígy tértek vissza éjjel és nappal, erős fagyban, még mindig hóban, zúzmarától hófehérre takarva, teljesen megdermedve. És e szerencsétlenek még az állandó zaklatástól szenvedtek, a kocsikra felkapaszkodó, szuronyos, géppisztolyos orosz katonák „zabrálásaitól”, mert sokszor megtörtént, hogy utolsó ruhadarabjaik árán vett élelmiszerüktől fosztották meg őket a katonák. Március vége felé megindult a berendezkedő szovjethatalom „igazgatási” tevékenysége. Közelünkben, a Ménesi úton, egy villában felállt a kerületi katonai parancsnokság. Minden ház minden lakójáról pontos kimutatást kellett készíteni, különös tekintettel a katonaköteles korú férfiakra. A házmegbízottak feleltek azért, hogy minden 18 évet betöltött férfi adott reggeli időben közös munkára, azaz „málenkij robotra” jelentkezzék. Természetes, hogy ezekben a „málenkij robotokban” a mi házunk férfi lakóinak is részt kellett venniük. A katonai parancsnokságról orosz fegyveres katona vezette a férfiak menetét a munkahelyre, a felrobbantott vasúti híd budai hídfőjéhez. Itt új töltést kellett építenünk az ideiglenes, új híd nyomvonalába. Rengetegen voltunk. Csákánnyal, lapáttal dolgoztunk. Olyan sűrűn állítottak fel, hogy alig tudtunk egymástól szerszámot használni. A közös munkára vezénylés nem annyira a munka miatt, de az általános és szinte tökéletes személyi bizonytalanság miatt naponta azzal a veszéllyel vagy komor kilátással járt, hogy reggel elindulunk, és talán sohasem térünk többé vissza. Ezt a veszélyt főleg az okozta, hogy megindult a „hadifoglyok begyűjtése”. A szovjet hadijelentések ugyanis mindig sokkal több hadifogoly elfogását jelentették, mint amennyi fogoly ténylegesen a kezükbe került. Most, hogy a háborúnak, vagy legalábbis a fegyveres cselekményeknek vége szakadt, otthon el kellett számolniuk a hadifoglyokkal. Fel kellett tölteni a hiányzókat. Ennek pedig két módja volt. Az egyik szerint valamely aránylag forgalmas helyen, egy vasrácscsal elzárható üzlethelységet kiürítettek gyűjtőhelynek. Ez után fegyveres katonák helyezkedtek el a kereszteződési pontokon. Ha ezután katonaköteles korban lévő, polgári ruhás férfi került valahonnan elő, azt a katonák megállították és igazoltatták. Ha nem tudta – általuk is elfogadhatónak ítélt igazolvánnyal – „bumáskával” igazolni, hogy a háború ideje alatt nem volt katona, akkor minden további nélkül a fegyveresen 275


őrzött üzlethelyiségbe parancsolták. Estefelé, amint a nekik előírt begyűjtési létszámot elérték, gyalogmenetben hajtották a foglyokat Gödöllő felé, egy nagy gyűjtőtáborba. Ha pedig út közben valaki megszökött, helyette a járókelők közül szedtek pótlást. Az ember egyáltalán nem számított. Minden és mindenki csupán szám volt, egy a létszámból. A másik hadifogoly-gyűjtési mód ennél bizonyos fokig rendszeresebb vagy következetesebb volt. Először elővették a házak lakóinak névsorát, és köteleztek minden katonaköteles korban levő férfit, hogy a házmegbízott vezetésével jelenjék meg egy meghatározott bérház udvarán, ahol csupán egyetlen kijárat volt, és köteleztek mindenkit, hogy hozza magával a katonai szolgálatait igazoló lapot. Ezt az igazolványt –1938 óta – mindenki megkapta, aki katonai szolgálatot teljesített. Ebbe minden tényleges és időközi szolgálat adatait bejegyezték. Ebből pontosan meg lehetett állapítani, szolgált-e valaki a háború idején. Volt azonban egy jelentéktelennek vett körülmény, amely ennek az igazolványnak használatát védekező eszközként is lehetővé tette. Az történt ugyanis, hogy emlékezésem szerint 1940-ben a honvédség szükségesnek tartotta – a visszatért területek katonai szervezési igényei miatt –, hogy az addig használt igazolványok helyett egy új, de majdnem pontosan ugyanolyan külsejű és szövegezésű igazolványt rendszeresítsen, amelyben néhány további rovatot tartalmazó lap is szerepelt. Az új igazolványok kiadásakor a régit nem vették el, csupán szóltak, hogy a régit semmisítsük meg. Én azonban a régi igazolványomat megőriztem, és ez később valószínűleg az életemet mentette meg. Mielőtt azonban ezt az ismét gondviselésszerű esetet elmondom, a logikai rend szerint visszatérek az előző módszer buktatójára, amelyen – egy másodpercek villanata alatti cselekvéssel – sikerült túljutnom. Történt pedig, hogy ismét „málenkij robotra” kellett mennem. A házunkból hárman voltunk, ebből ketten teljesítettünk a háború idején szolgálatot. A katonai parancsnokságon kapott eligazítás szerint mindhárman – egy mellénk adott, középkorú üvegező mesterrel együtt – ablaküvegért kellett mennünk, hogy a parancsnokság ablakait be lehessen üvegezni. Az üvegező mester ragaszkodott hozzá, hogy fegyveres orosz őr kísérjen, mert tudta, hogy a Körtéren már működik az utcai hadifogolygyűjtés, és ha minket elfognak, nem tudja a parancsot teljesíteni. Jól tudott valamilyen szláv nyelven. Kívánságát teljesítették, és egy idős, nagy bajuszú, szuronyos katonát adtak mellénk. Nekivágtunk hát a Himfy utcának, 276


és szorongó szívvel indultunk a Körtér fenyegető veszélyei felé. Kihalt volt minden. Amint a tér közepe táján jártunk már, hátrafordulva döbbenten láttuk, hogy a cukrászda kitört ablaka mögött, a rácshoz szorított fejjel állnak az oda begyűjtött hadifogoly-jelöltek. Pillanatok alatt előkerült a fegyveres begyűjtő katona, és követelte a „bumáskát”. Megint a torkomban dobogott a szívem. Mindhárman tudtuk, hogy e pillanatok döntőek lehetnek az életünkben. Előszedtük a magunkkal hozott különböző igazolványokat, de természetesen egyiket sem fogadta el a begyűjtő hatalom. Már parancsolta is, hogy azonnal vonuljunk a vasrács mögé. Ekkor – mint a vulkán – kitört az indulat az üvegező mesterből. A torkán kiférő hangerővel magyarázta a katonának, hogy mi most a parancsnokságnak dolgozunk, de a katona a saját parancsát akarta teljesíteni. Őt nem érdekelte a parancsnokság ablaküvege. A szuronyos nagybajszú jobbnak látta a vitát messziről hallgatni, és eloldalgott. Mi e vihar láttán azonnal megfordultunk és határozott léptekkel, de nyugalmat színlelve – mintha az üveget vinnénk – eltűntünk a Himfy utca sarka mögött. Ez volt az utolsó „málenkij robot”, amelyre hajlandók voltunk elmenni. Szerencsére meg is szűnt aztán az ilyenféle – orosz vezénylésű – közmunka a környékünkön. És most, kedves Olvasóm, megint megkérdelek, csupán véletlen volt-e az, hogy mindez így történt? Véletlen volt-e az, hogy az üvegező mester jól beszélt valamely szláv nyelvet, és ezen úgy tudott veszekedni, hogy fellépésének erélye a menekülésünket lehetővé tette? Véletlen volt-e, hogy az utcai begyűjtést töltött fegyverrel végző, mindenre kész katona néhány pillanatra nem fordult felénk, és így megmenekültünk egy minden bizonnyal sok esztendeig tartó szibériai hadifogságtól és mindazoktól az életveszélyektől, amelyek több tízezer magyar elhurcolt „hadifogoly” életét kioltották? Most pedig elmondom a katonai szolgálati bizonyítvánnyal való hadifogoly-begyűjtés személyemet érintő esetét. Szép kora tavaszi nap volt, napsütéssel és erős széllel. Az elrendelt időpontban megjelentem a kijelölt bérház udvarán. Már vagy kétszázan álltak sorban. Nekem is be kellett állnom. Egy géppisztolyos orosz katona végezte az igazoltatást, magyar tolmács kíséretében. Mindenkinek át kellett nyújtania a már említett igazolványt. Amidőn előző napon megtudtam, hogy másnap hogyan kell eljárnom, eszembe jutott, hogy én 1940-ben nem semmisítettem meg az eredeti igazolványomat, hanem az okmányaim között megtartottam. Ebben csupán az 1938-ig teljesített szolgálataim szerepelnek, 277


tehát a háború alattiak nem. Ezt vittem tehát magammal. Az igazoltatást végző orosz katona mindenkitől elvette a „bumáskát”, így az enyémet is, és minden szó nélkül a már gyülekező három csoport egyikébe terelte a megjelenteket. Én a kapuhoz legközelebb álló csoportba álltam, bár nem volt pontosan tudható, melyikhez utasított a katonai hatalom. Itt nem sokan álltunk. Ekkor egy hatalmas széllökés kikapta az orosz kezéből a sok elvett igazolvány egy részét és vitte széjjel. Az orosz a szerterepülő igazolványok begyűjtésével törődve, jobbra-balra kapkodott. Kedves Olvasóm! Mi a véleményed, csak véletlen szerencsénk volt, vagy ismét velünk volt a Gondviselés? Én hiszek benne, hogy az emberi életben nincsenek igazi sorsdöntő véletlenek, nem a vak szerencse kormányozza az életünket. A Gondviselés a kezünkbe adja az élet lehetőségeinek választását, csak mi nem mindig ismerjük fel azt, és elmulasztunk esetleg olyan apró lépéseket, amelyek később, ki tudja mikor, az életünket menthetik meg. Emlékezem egy döbbenetes esetre. A Gellért-hegy szovjet katonai parancsnokságának közvetlen közelét kellett a roncsoktól és piszoktól megtakarítanunk, amidőn egy feldúlt arcú gellért-hegyi lakos rohant a parancsnokságra panaszt tenni, mert egy-két órával korábban két szovjet katona hatolt be a lakásába, és valamennyi nadrágját magával vitte. Most is kölcsönnadrágban futott a szomszéd katonai villába. Onnét azonban ugyancsak döbbenten és dolgavégezetlenül távozott, mert amint a parancsnok elé került – az illető századosi rangot viselt –, benne a nadrágainak eltulajdonítójára ismert, aki nagy nevetve zavarta el, mondván, hogy szerezzen magának – ha akar – ugyanígy. A Budapest ostromát követő hetek orosz szabadrablását a parancsnokság ugyan egy hét után betiltotta, de jó ideig tartott, amíg a zabrálásra éhes orosz katonák abbahagyták a magánlakásokba való erőszakos behatolást és a nőkre való kíméletlen vadászatot. Hosszú hónapokig tartott, amíg lassan megszűnt az utcai vetkőztetések veszélye. Megtörtént ugyanis – nemcsak besötétedés után, hanem még nappal is – hogy kihalt utcákon, főleg a Gellért-hegyen, orosz katonák megállították a kényszerűségből arra haladó, magányos embert, levetkőztették és elvették ruháját. Az ostrom alatt, egy tüzérségi tűzszünetben kimerészkedtem a házunkból, és az utcánkban (a Balogh Tihamér utcában) alattunk álló házakat sorra látogattam, érdeklődtem, nem kell-e valakinek valamilyen segítséget nyújtani. Így jutottam a francia katonai attasé családjához, aki két 278


házzal alattunk „ostromolt” a családjával. Két nagyon helyes, igen élénk fiára emlékszem. Panaszkodott, hogy fogytán az élelmük, ebben kellene segíteni. Minthogy a mi házunkban még volt rizs, szalonna és szappan, máris sikerült értük valamit tenni. E kapcsolat következménye volt, hogy megtudtuk, a Várban egy idős, magányos, francia származású asszony lakásán több fiatal francia katonaszökevény rejtőzködik, akik a németek fogságából szöktek, és Budapesten, a Várban kerestek menedéket. Ez az idős hölgy minden tartalékát megosztotta velük, de már mindenük elfogyott. Íme itt volt az alkalom, ezeken kellett elsősorban segíteni. Már éppen túl voltunk a front vonulásán, és beköszöntött az éjjelnappal rettegésben töltött fegyvernyugvás. A francia katonai attasé segítségével sikerült e fiatal franciákat és utánuk az őket befogadó, idős özvegyasszonyt is hozzánk átköltöztetni. Álljon itt emlékezetül valamennyiük neve: özv. Berzeviczy Györgyné sz. Scheregge Lucia, 60 éves, Péter Le Berre, 25 éves és holland felesége, Hubert Perrin, 19 éves és Raimund Chigot, 20 éves. Raimund Chigot személyére különös szeretettel emlékszem. A németek Lengyelországban tartották fogva. Ott a helybeli lakosoktól vagy talán orosz hadifoglyoktól megtanulta az orosz nyelvet, amivel aztán mindent megtett, hogy a házunk védelmében segítségünkre legyen. Közös erővel az én egykori linóleum vésőimmel pecsétet készítettünk, amellyel „hitelesítettük”, hogy a házunk a francia De Gaulle tábornok védelme alatt áll. Igaz, hogy ez a bejáratra kifüggesztett dokumentum, mint védő oklevél gyakorlatilag semmit sem használt, de legalább reményt keltett, hogy el tudjuk kerüljük a házunkba betörni akaró, zabráló oroszok hívatlan látogatásait. A hozzánk települt francia fiatalok – emlékezésem szerint – két-három hónapig éltek nálunk, mindaddig, amíg az orosz katonai hatóságoktól engedélyt nem kaptak a hazautazásra. Távozásuk nem volt zökkenőmentes. Emlékezetem szerint valamely gyűjtőhelyen kellett jelentkezniök, ahonnét orosz katonai szerelvényeken távoztak. Nagyon reméltük, hogy valamennyien hazajutottak. Volt közöttük egy, a leginkább szívemhez nőtt Raimund Chigot, akiről ellenőrizhetetlen és aggodalmat keltő hírfoszlány érkezett hozzám. Ellenőrizni nem tudtam, mert később közülük egyiktől sem kaptam értesítést. Az aggodalmat okozó hír pedig úgy szól, hogy az én fiatal, francia barátomat az oroszok nem engedték haza, hanem kémkedés vádjával, úgynevezett koncepciós perre fogva halálra ítélték és kivégezték. E fiatalember esetleges tragédiáját éppen az orosz nyelvtudása 279


okozhatta. Ő ugyanis nálunk lakott, itt kapott teljes ellátást, de tolmácsként segített a francia katonai attasénak, aki őt minden alkalommal magával vitte, amidőn a megszálló orosz parancsnokságokkal tárgyalnivalója akadt, és hivatalos tolmácsként mutatta be.. Ez a körülmény abban az időben éppen elegendő volt ahhoz, hogy rásüssék a kémkedés vádját. Mindig reméltem, és remélem ma is, 45 esztendő múltán, hogy a róla érkezett döbbenetes hír valótlan volt. Raimund Chigot-ra emlékezve eszembe jut egy kedves emlék, nevezetesen a házunk szétlőtt tetejének saját kezű javítása. Házunk az ostrom alatt 22 telitalálatot kapott. A tető fele súlyosan sérült, a gerendázat beszakadt, a cserepeket a légnyomás letépte. Az egyik szomszéd ház teteje anynyira súlyos károkat szenvedett, hogy már javíthatatlan volt. A gerendázata félig lógott, minden alátámasztás nélkül. A szélben félelmetes volt, akár csak nézni is. Tulajdonosa le kívánta bonttatni, de senki sem vállalkozott a munkára. Én egy nagy nekifohászkodás után elvállaltam a bontást, ha az épen maradt gerendákból pótolhatom a mi házunk szétlőtt gerendáit és megkaphatom az ott még álló tetőrész cserepeit. Megállapodtunk hát, és én feltornásztam magam a billegő gerendázatra. Raimund Chigot volt a segítségemre. Kötelekkel megerősítettük a lógó gerendákat, és lassan leválasztottuk a többiről, míg a cserepeket kosárral engedtük a ház fala mellé. Az így szerzett bontási anyagot átszállítottuk hozzánk, és kötéllel felvontattuk a tetőnkre. Csupán a szállítással volt némi baj, mert némelyik gerenda oly súlyos volt, hogy csak nagy erőfeszítéssel sikerült átvonszolni a szomszéd házig. E vontatásos megoldás szerencsés találmány volt. Kedves Olvasóm! Ne adja Isten, hogy valaha Te is így légy kénytelen alig emelhető gerendát vontatni, de elmondom a megoldást, hátha mégis megtörténik! Először a gerendát a vontatás irányába fekteted, majd a gerenda orra elé állsz terjesztett lábakkal. Derékban előre dőlsz, és fejedet is mélyen meghajtva kezeiddel megtámasztod magad a térdeiden. Ekkor egy szomszédod, vagy valaki más jótét lélek megemeli mögötted a gerenda elejét, és Te alája állsz, hogy a megemelt gerendavég pontosan a gerinced vonalára feküdjön, míg a túlsó vége a földre támaszkodik. Így sokkal nagyobb terhet tudsz emelni, mintha oldalról, tehát a gerincedet féloldalt terhelve tennéd ugyanezt. Így vontattam azután át én is a gerendákat: a hátam mögött a földön húzva a végét. A saját padlásunkon aztán Raimund barátommal lebontottuk a sérült tetőgerendázatot, és vésőt ragadva az ezúton beszerzett pótlásokkal az 280


eredetiek hű mását készítettük el. Majd beépítettük őket, és végrehajtottuk a lécezést, illetőleg a cserepekkel való pótlást. Büszkén mondhatom, hogy ma, 45 évvel a saját kezű tetőácsolás és tetőfedés után, még mindig az általunk beépített gerendák tartják a tetőnket. Körülbelül három héttel az ostrom befejezése után értesítést kaptam, hogy a munkahelyem, tehát a Közellátási Minisztérium Budán rekedt tisztviselői a Várban, az egyik vezető tisztviselő lakásán naponta találkoznak. Pestre nem tudtunk átmenni, hiszen a visszavonuló német csapatok minden hidat felrobbantottak. A frissen megalakult magyar kormány Debrecenben tartózkodott. Természetes, hogy én is kötelességemnek tartottam, hogy naponta felmenjek a Várba, hogy a hivatali teendőkre vonatkozó tájékoztatást időben megkaphassam. Az útvonalat gonddal kellett megválasztani, mert még mindig óvatosságra intett az utcán történt gyakori erőszakoskodás. Az én útvonalam a Gellért-hegy északi oldalán vezetett a Krisztina téri templomig, majd innét lépcsőn mentem fel a Várba. Ezek a mindennapos utak igen megrendítőek voltak, a sok rom, elpusztult otthon, a szerteszórt roncsok, a minden irányban elénk meredő pusztulás miatt. Mai szóval, mai körülmények között szinte lehetetlen elmondani, akár csak megközelítőleg is érzékeltetni, milyen lelkiállapotban éltünk akkor, milyen nyomorultnak, elesettnek, kiszolgáltatottnak érezte akkor mindenki magát. Ezeken az utakon gyalogolva oda és vissza volt időm a magyarság e tragédiáját átélni és azon elgondolkodni. Az ostromig a Krisztina téri templommal szemben állott egy többemeletes bérház. Ez telitalálatot kapva teljesen romba dőlt, maga alá temetve a ház valamenynyi lakóját. Előtte elhaladva döbbenetes, zúgó zaj kísérte az embert, amit a romok alatt eltemetett emberek hullabűzére összegyűlt, hatalmas döglegyek millióinak ideges röpte okozott. Ezeken a nap mint nap ismétlődő utakon valósággal rám nehezedett a magyarság minden pusztulásának, ismételt történelmi tragédiájának minden terhe. Minden nap betértem a templomba, ahol csend és béke honolt, ahol kiönthettem a lelkem minden keserűségét, és minden erőmből a Gondviselésbe kapaszkodva belém égetődött a vágy, hogy a magyarság talpráállásáért dolgozhassam. Mérhetetlen vágyként tört fel belőlem a szándék, hogy magamat és mindenemet, amim van és ami vagyok, ennek a célnak szolgálatába állítsam. Teljes lélekkel vágytam arra, hogy ha lehet vagy kell, fel is áldozzam magam ezért a célért. Ehhez kértem az Úristen segítségét. Egy alkalommal másodmagammal imádkoztam így, mélyen elmerülve. Egy öreg, igen szegény néni 281


volt még a templomban, majd ő is kicsoszogott. Teljesen egyedül maradtam a templom csendjében, és arra kértem az Urat, adjon valamilyen jelet, útmutatást, hogyan tudnék valamit tenni a magyarság terheinek enyhítéséért. És ekkor megint történt valami, amit „a legsötétebb éjszaka” eseményei során már elmondottam. Ismét hallottam valahogyan belülről (nem tudom más szóval érzékeltetni), hogy egy hang a következőt mondja: „Kelj fel, és menj a főoltár mögé, ott megkapod a választ.” Én engedelmeskedtem. A főoltár mögött egy kép állt a földön, a falnak támasztva. Szent Imrét ábrázolta. Én ebből azt olvastam ki, hogy most ez a feladatom, dolgozom mindaddig, amíg más utasítást nem kapok. A szándékom azonban ezen messze túlterjedt. Az e levelemben elmondottakban törekedtem elmondani életem eddigi mélypontjának döbbenetes eseményeit. Lehet – kedves Olvasóm –, hogy csóválod a fejed, és nehezen hiszed mindazt, amit a lelkem mélyéből mondottam el. Magam is gondolkoztam azon, helyes-e, ha mindezt így, ilyen részletességgel tárom fel. Több esztendőn át forgattam magamban a kérdést, elmondjam vagy sem. Hiszen senkire sem tartozik mindez, talán senki sem hiszi el, hogy el lehet jutni a lelki megrendülés e mélypontjára, amidőn végül teljesen egyedül maradunk az Isteni Akarattal. Pedig minden leírt szavam igaz, akartam, minden erőmből akartam mindent adni, ha kell mindent személy szerint áldozni a magyarságért, az újra rabbá vált magyarok millióiért, Erdélyért, minden elszakított magyarért, minden meggyalázottért, minden megnyomorítottért, minden hazátlanért, minden távol sínylődő hadifogolyért, akartam lenni az engesztelés eszköze, akartam magamra venni mindent, amit a Gondviselés megenged. Sokáig töprengtem mindezen. Ma sem tudom, helyesen tettem-e? De ha mégis, ha lesz egy olvasóm, aki bele tudja magát élni az én gyötrődéseimbe, és csak egy kicsit is ugyanígy érez, ugyanígy akar élni, tenni, hatni, támasz és segítség lenni e sorok nyomán, akkor már nem cselekedtem hiába és helytelenül e sorok közreadásával. Hiszed-e mindezt, kedves Olvasóm? Gondoltál-e már arra, hogy egy kicsit rajtad is múlik, hogy e gondok elsimuljanak, és a magyarság kiheverje a pusztulás sebeit? Szeretném, ha így lenne!

282


283


284


DE PROFUNDIS… Kedves Olvasóm! 1945 március végét, április elejét írtuk már. Az oroszok elől bujkáló leányok, asszonyok már le merték mosni az arcukról a kormot, és lassan kezdtek rongyok helyett szerény, egyszerű munkaruhát ölteni, a fosztogató orosz katonák garázdálkodásai – bár nem szűntek meg, de – ritkábbak lettek. Az élet kezdett nyugodtabbá válni, és az utcákról is lassan eltűnt az ostrom alatt mindent ellepő hulladék, roncs, törmelék. Az oroszok által követelt „málenkij robot” kényszere is megszűnt. Megindult a munka a Dunába robbantott hidak roncsainak helyén a főváros két felének összekapcsolására: nagy erővel láttak a Batthyány tér és a Parlament déli sarkát összekötő, ideiglenes híd építéséhez, valamint a Szent Gellért teret és a Vámház teret összekötő Ferenc József (azóta Szabadság) híd roncsai közötti ideiglenes áthidalás elkészítéséhez. Még csak csónakon lehetett a két part között átkelni, amidőn a gellérthegyi házunkban megjelent az édesanyám tulajdonában volt Sándor utca 10. számú ház házmestere, és átadott egy agyongyűrt kis cédulát. Ezen igen kapkodott betűkkel néhány szó volt olvasható: „Harrach Béla öcséd itt van”. A kis cédulából gyűrt gombócot egy orosz katonák által terelt, polgári ruhás fogolymenetből dobta ki valaki a Sándor utca 8. számú ház előtt. A fogolymenetet a Kálvin tér felől a Múzeum-körúton át a Keleti pályaudvar felé hajtották, minden bizonnyal Gödöllő felé. Ott volt ugyanis a hadifoglyok gyűjtőállomása. Onnét vitték vagy hajtották őket tovább Románia, illetve a Szovjetunió felé. A szöveg nagyon meglepett. A századosi rangot viselő huszártiszt öcsémről tudtam csak feltételezni, hogy a szövegben meghatározott személy lehetett. Őt 1944. december 18-án láttam utoljára, amikor is a parancsnoksága alatt álló huszárszázaddal Budapesten átvonult. Szavai szerint századának élén, valamennyi katonájával együtt megtagadta a nyilas Szálasi „államvezetőnek” a hűségesküt, ezért őt és századának minden tagját halál fenyegetné, ha letenné a fegyvert. A visszavonuló front utóvéd lovasszázadaként fegyverrel és harcolva vonult tovább, egészen a fegyverletételig. Nehezen tudtam ezért elképzelni, hogy őt polgári ruhában, 285


hadifogolyként hajthatták Budapest utcáin. Neki szerintem – ha életben van – ekkor valahol Ausztriában kellett lennie. Természetes, hogy mégis mindent meg kívántam tenni, hogy felderítsem, ki lehetett az üzenet írója, és mi történt az öcsémmel. Nagyobbik öcsémről, aki a háború alatt diplomataként Párizsba került, szintén nem gondoltam, hogy ilyen menetben gyalogolt volna. Azonban őróla sem tudtam semmi biztosat. Azt gondoltam, ha életben van, bizonyára teszi a kötelességét Franciaországban, és felkutatja az apámat és Tihamér nagybátyámat, akikről csak annyit sikerült megtudnom, hogy a sopronkőhidai fegyház valamennyi politikai foglyával együtt 1945. március 25-én gyalogmenetben Kismartonba hajtották, majd onnét marhavagonokba préselve, fegyveres kíséret mellett Németországba szállították. Alig vártam már a napot, amidőn helyreáll a gyalogos átkelési lehetőség a Dunán, hogy a világban szerteszórt hozzátartozóim felkutatására a kellő lépéseket megtehessem. Végre eljött ennek is az ideje. Áprilisban újra megjelent a Magyar Nemzet napilap. Más lapok is indultak. Valamennyiben hasábokat töltöttek meg az eltűnt személyek után kereső apróhirdetések. Ilyen hirdetéseket adtam fel én is, és ezek útján tudtam meg, hogy mindkét öcsém, az apám és a nagybátyám is él. Az áprilisban megépült Kossuth híd nyitónapjára megjött az értesítés is, hogy a Debrecenben megalakult magyar kormány Budapestre érkezett. Felhívják a minisztériumok volt dolgozóit, haladéktalanul jelentkezzenek a munkahelyükön. A Közellátási Miniszter Faraghó Gábor altábornagy lett, aki mellett nekem kellett elfoglalnom a személyi titkári helyet. A Minisztérium tisztviselői kara bizony hiányos volt. Sokan hiányoztak, főleg azok, akik a kiürítési parancsnak eleget téve Nyugatra távoztak, ott bombatámadások áldozatai lettek vagy még táborokban várták a hazaindulás lehetőségét vagy az idegenben való boldogulás bizonytalan lehetőségeit keresték nyugaton. Újakat vettek fel a hiányzók helyére, de e felvételek során már nem tartották be a közigazgatási tisztviselőkre meghatározott minősítési szabályokat. Baráti, politikai kapcsolatok, az illegalitásban szerzett érdemek, politikai háttér volt az alapja ennek a szakmai felhígításnak. Senki sem kérdezte, milyen felkészültséggel foglalják el az új jövevények a minisztériumok nem egyszer fontos őrhelyeit. A régi miniszteriálisok szinte kivétel nélkül keményen állták a sarat ebben a lelkiismeret nélküli országos és nemzeti degradálódásban. Az új jövevények 286


természetesen semmit sem értettek a közigazgatáshoz, munkájuk szinte semmit sem ért, haszontalan volt. Helyettük is a régieknek kellett dolgozniuk. A főváros közellátása 1945 áprilisában bizony siralmas állapotban volt. Az ellátás első látható jelei azok a burgonyával teli marhavagonok voltak, amelyeket a Kálvin térre toltak, hogy ott a rakományt sürgősen kioszthassák az éhező népnek. Rövidesen átvette hivatalát Vas Zoltán kommunista párti közellátási kormánybiztos, aki a hatalmát még Faraghó Gábor idején is gyakorolta. Minden minisztériumban az egyik legelső tennivaló volt a minisztérium dolgozói számára házi beszerző irodát létesíteni. Így sikerült burgonyát, zöldséget, cukor helyett melaszt, néha rizst, sőt, később lisztet és szalonnát beszerezni, de ugyanígy a konzervgyárakból gyümölcspulpot is. Teljesen természetes volt, hogy minden nap a munkahelyemre gyalogolva magam előtt toltam a kertünk nyikorgó, rozzant talicskáját, hogy az esetleg beszerezhető élelmet hazavihessem. A talicska kerekét rongyokkal burkoltam, hogy minél ócskábbnak tűnjék, nehogy valamely hatalmat gyakorló kedvet kapjon rá, és megszabadítson tőle. Faraghó Gábor minisztersége rövid ideig tartott. A Minisztérium tevékenysége lényegében a sorok rendezésében és az első kényszerintézkedések megtételében merült ki. Sok volt a miniszteri protekciókereső. Néha, igen szokatlan módon, eljárók is jelentkeztek. Emlékszem egy igen csinos, 30 év körüli nőre, aki valamilyen szabálytalanságot akart a miniszter segítségével elintézni, és erre azt a szokatlan eszközt választotta, hogy bár első megjelenésre igen elegánsan szabott kosztümben jelent meg, de amint leült tárgyalni, a kosztüm felső részét letette. Kisült, hogy alatta csupán egy teljesen átlátszó, leheletvékony blúzt viselt. Azt hitte, hogy ezzel leveszi a lábáról a minisztert és az intézkedni hivatott kollégát. Csodálkozott, amikor terve nem sikerült. Volt eset, hogy egy hivatali kollégám bekísért a szobámba egy másik, igen csinos, fiatal hölgyet, aki azonnal felült az asztalomra, és előadta a kívánságát, ami természetesen valamilyen súlyos törvénytelenséget tartalmazott. A kíséretében volt kollegámról jól tudtam, hogy ilyen hölgyek társaságában szokott járni. A hölgytől és a kolléga szavaiból tudtam, hogy a férje a fronton hadifogságba került, és a hölgy „nem lenne hálátlan”, ha óhaját teljesíteném. Nem akarták elhinni, hogy egy ilyen fényes ajánlat sem tud a „jelentéktelen”, de törvénytelen intézkedés megtételére bírni. Emlékszem egy esetre, amidőn a miniszter egy tárgyalás alatt kiszólt, hogy az egyik osztályvezető részére hozassak le valamilyen iratot. 287


Kérésemre egy rendkívül csinos, szimpatikus – 19 év körüli – gépírónő hozta le a kért okmányt. Többet ezt a kollégát nem láttam, mert amikor két hónap múlva ugyanennek az osztályvezetőnek kellett valamit a titkárságra hozatnom, már más valaki jött le. Kérdésemre, hogy mi történt az említett fiatal kolleginával, döbbenetes választ kaptam. Az ostrom végét követő szabadrablás idején orosz katonák elhurcolták a leányt, és többen megerőszakolták. Az egyik katonától valamilyen rendkívül gyorsan terjedő, vérbajos fertőzést kapott, amely ellen az orvosok már nem tudtak védelmet nyújtani. A leány néhány hét alatt, szörnyű kínok közepette meghalt. Alighogy megindult a Minisztériumban a hivatali munka, jelentkezett a négypárti koalíció politikai igénye, hogy minden munkahelyen, mindenkinek meg kell jelennie az Igazoló Bizottság előtt, és számot kell adnia az 1945 előtti tevékenységéről. Az Igazoló Bizottságot a Független Kisgazdapárt (az egyetlen olyan párt, amely programjában a keresztény és nemzeti eszmék szolgálatát vállalta), a Nemzeti Parasztpárt, a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egy-egy delegáltja képviselte. A személyenként hozott határozat megfellebbezhetetlen volt. Én is jelentkeztem a Bizottság előtt, amely simán igazolt. Ez volt tehát az első olyan buktató, amely arra is alkalmat adott, hogy személyi ellentétek alapján valakit el lehetett távolítani a Minisztériumból. Ebben az időben a Kommunista Párt még nem rendelkezett akkora befolyással, amelyet a másik három párt ne tudott volna ellensúlyozni. A Kommunista Párt helyi szervezete igen aktív volt, és nagyon hamar megkezdte támadásait mindazon kollegákkal szemben, akik szilárd meggyőződésükkel és hajthatatlan magatartásukkal a szabad, polgári útvonalon haladtak. Ezért vagy tízen összefogtunk, és megalakítottuk a Közellátási Minisztérium dolgozóinak helyi kisgazdapárti szervezetét. Ezen aztán megtört minden ártó szándék. Természetes, hogy csak a valóban tisztességes, mindig a nemzeti érdekeket követő, demokratikus elvek szerint cselekvő emberek és ügyek mellett álltunk ki. Kiállásunk pedig mindig eredményes volt. Elnökünk dr. Szakáts Kálmán miniszteri osztályvezető, igen nagy kultúrájú, nagy tekintélyű, határozott kiállású kollegánk volt. Három alelnököt választottunk, a hivatal tisztviselői együttesének három karát képviselendő: a fogalmazói, a szakigazgatási és a segédhivatali kar képviseletében. A segédhivatali alelnökünk Balogh László hivatalsegéd volt, szép szál, kemény, magyar ember, aki Karcag mellől, egy paraszti tanyáról származott. Személyéről csak annyit, hogy 288


a 20 kataszteri hold kiterjedésű tanyát tudomásom szerint ő maga vette, mégpedig abból a keresetből, amelyet mint magyar nótaénekes keresett, sok éven át esténként egy nagykörúti kávéházban énekelve. Egyébként házmesterként élt és működött egy budapesti bérházban. Az életem során megismert becsületes, hűséges és lelkiismeretes emberek közül is kiemelkedne Laci bácsi, hiszen nagyszerű és példamutató életű ember volt. 1945 nyarával azonban meg kell szakítanom a levelem folytatását, mert torlódtak az össze nem függő események. Ebben az időben a házunkban már csak ketten voltunk: a kora tavasszal lakásunkba hívott idős francia hölgy, özv. Berzeviczy Györgyné, született Marquart Lucia és én. Az idős francia hölgy hallatlan bátorsággal védte házunkat a még mindig előforduló erőszakosságok ellen. A házunkba befogadott francia és belga szökött hadifoglyok már hazaindultak. Egy szép napon, augusztus 3-án, amikor hazaértem a munkából, nagy meglepetés ért: apám és Tihamér nagybátyám vártak rám otthon a francia hölgy társaságában. Aznap délelőtt érkeztek egy francia, katonai teherautókonvojjal. Történt ugyanis, hogy a Párizsban élő Vilmos öcsém, aki alkonzulként dolgozott Franciaországban és a németek magyarországi bevonulása után, 1944 márciusában megtagadta az akkori kormányunkkal szemben az engedelmességet (akkori szóval: disszidált), és 1945 tavaszán a franciaországi magyar hadifogolytáborok katasztrofális állapotain kívánt segíteni. Megtudta, hogy apánk és nagybátyánk fogolytársaikkal együtt Bajorországban tartózkodott. Odasietett, és összeköttetéseit felhasználva hazajuttatta őket. Találkozott ugyanis egy francia katonatiszttel, név szerint Pélouain őrnaggyal, aki segélycsomagokat szállított Magyarországra. A vezetése alatt álló teherautó szardíniás rakományt szállított, és a vezetőfülke mögött szűk helyet készítettek az apánk, a nagybátyánk és egy harmadik volt fogoly részére, majd beültetve a három menekültet, hátuk mögött szardíniás ládákkal beépítették a teret. Így sikerült őket az amerikai–szovjet demarkációs vonalon átcsempészni és hazahozni őket. Nagy volt a viszontlátás öröme! A Gondviselés újra összehozott apánkkal, aki a nagybátyánkkal együtt szörnyű időket szenvedett végig, de mindvégig remélte, hogy újra találkozunk. Szomorúan kellett azonban látnom, hogy mindkettőjüket rendkívül megviselte az elmúlt háromnegyed esztendő. A nagybátyámat azzal kellett fogadnom, hogy a lakását már nem találja meg, mert az ostrom után az egyik politikai párt vezetőségi tagja szemet vetett a lakására, minden mozdítható bútorát és a teljes irattárát 289


lehordatta a pincébe, és a lakásba beköltözött, hiába tiltakoztam e törvénytelen és embertelen eljárás ellen. A felesége az ostrom alatt eltűnt, ma már nincs remény, hogy sorsáról valami biztosat tudjunk meg. Én eddig hiába kutattam, eredményt nem értem el. Így nagybátyám velünk maradt mindaddig, amíg a lakását elfoglaló politikus az Andrássy úton, egy nagyobb lakás két szobáját társbérletként nem szerezte meg számára. Mindez már nem segített. A fogság alatt elszenvedettek és az itthon találtak felőrölték minden erejét. Súlyos szívbajt kapott és 1947 márciusában meghalt. Az apám megkezdte a Közgazdaságtudományi Egyetemen a munkáját, de ezt csak rövid ideig tehette, mert a kommunista rendszer hatalomra jutásával az egykori Egyetem megszűnt. A helyébe szervezett Marx Károly Egyetemen már nem volt szükség az ő munkájára. Nyugdíjba helyezték, és a vezetése alatt működött Országos Szociálpolitikai Intézetet megszüntették. 1945 tavasza óta hatalmas akarat és a jövőbe vetett hit feszített minden értelmes embert, hogy minden erejét bevetve maga is részt vegyen az ország talpra állításában. Lelkesített a szabadság gondolata, a megnyíló lehetőségek minden szépet és jót ígérő távlata. Valóban közéleti pezsgés indult meg, szinte tapintani lehetett az élet lüktetését. Ugyanakkor három sötét felhő árnyékolta a szabadság egét: a szovjet haderő jelenléte és a szovjet fegyverek nyomasztó súlyával mindinkább erősödő kommunista politikai hatalom; az újra életbelépett trianoni határok által elszakított magyarság várható szenvedései, pusztulása, szellemi, testi, lelki elnyomorítása; és végül a hadifogoly-tömegek sorsának teljes bizonytalansága. Mindenki, aki átélte Budapest közel 50 napos ostromát, annak minden borzalmát, az emberi méltóság tömeges sárbatiprását, a teljes kiszolgáltatottság lelki-testi mélységeit, egyetlen lelki kapaszkodót talált, egyetlen rendíthetetlen igazi sziklafokot, és ez az Isteni Gondviselés volt. Ebbe kapaszkodott mindenki, aki az átélt borzalmak tapasztalataiból megtanulta, hogy minden emberi, földi, anyagi érdek el tudja veszteni értékét, és csupán az Istenbe vetett feltétlen hit és bizalom tarthatja meg a kiszolgáltatott ember életét. Ezért a fegyverek elhallgatása után oly erővel sarjadt élet a krisztusi hit csodálatos kivirágoztatását hozta. Ez adott reményt, hogy a rontás erői végül is ellankadnak majd és az erkölcsi rend Magyarországon is helyreáll. Hittünk abban, hogy az országot megszállva tartó szovjet haderő a békeszerződés megkötése után kivonul az országból, hogy az idegen fegyveres erővel fenntartott kommunista politikai hatalmi terjeszkedés energiája megtörik. 290


Hittük, hogy minden még fennálló gát leomlik, és az ország becsületes munkával indulhat a demokrácia útján. Én magam, mint annyi millió magyar, hittem mindebben. Hittem, hogy egyéni helytállással, felelősséggel, áldozatvállalással, nagyon következetes munkával felépítjük azt a Magyarországot, amely végül is a belőle sugárzó szellemi, erkölcsi és gazdasági erővel, nyugodt, higgadt és szilárd eltökéltségével oly vonzóerőt tud kifejteni, hogy a szomszéd államainkkal békében élve a határaink fokozatosan elvesztik szétválasztó szerepüket, és valóban testvéri egyetértésben, a humanitás szellemében megoldódik a tőlünk elszakított magyarság sorsa. Mindez a hit és a remény sajnos hamar sorvadni kezdett. Hamar bebizonyosodott, hogy ismét igen súlyos történelmi idők köszöntenek ránk. A magyar társadalom Istenhez fordulását mind komorabb felhők árnyékolták. Nem akartuk azonban magunkat megadni. Az egész magyar nemzet egyetlen közös akarattal és reménységgel keresett, várt valakit, aki a közelgő viharban szellemi, erkölcsi és hitbeli vezére lesz. A magyarságot e várakozásban – hitbeli hovatartozástól teljesen függetlenül – Mindszenty József esztergomi érsek erősítette meg. Szónoklataival, egész szilárd magatartásával hitet tudott önteni minden jövőt remélő magyar lelkébe. Magam is több beszédén voltam jelen. Így a legemlékezetesebb volt számomra az 1947 nyarán a budapesti domonkosrendi templomban mondott, szinte prófétai beszéde, amely egyébként később a letartóztatásának és elítéltetésének is egyik fő indoka volt. A hívőket a krisztusi hit, a becsület, a hűség mellett való kitartásra buzdította, és az országot fenyegető idegen hatalom elleni szilárdságra, a magyar történelmi hagyományok ápolására serkentette. Beszédének legkeményebb, dörgedelmes szavai ma, negyvenhárom év után a fülembe csengenek. A tatárjárást vette történelmi párhuzamú példának: „A magyarságot történelme során nem egyszer érte keletről halálos veszélyt hozó támadás. A tatárjárás hordái a XIII. században pusztítva, égetve, nőket meggyalázva, esztelenül gyilkolva dúlták végig az országot. Már-már úgy látszott, hogy minden elveszett. És ekkor jött az Isteni Gondviselés segítsége, mert idejében meghalt a nagykán, és az egymással torzsalkodó utódok kitakarodtak az országból. Az isteni akaratba vetett szilárd hit most is meg fogja hozni a hűség gyümölcsét. Ha az ország hű marad az Istenhez, Isten nem fog elhagyni minket.” Mindszenty e szavai szinte elektromos szikraként gyújtották fel, erősítették meg a tömegek hitét, akaratát. Az enyémet is. 291


A magyar társadalmat átható mélységes hit és az Istenbe vetett, szinte magát az életet jelentő lelki kapaszkodás minket, a ciszterci rend gimnáziumainak egykor diákjait is átjárta. Erősen terjedt a kívánság, hogy a ciszterci rend erősödjék, kapcsolatai a világi hívőkkel mind szorosabbakká váljanak. Így indult meg 1946-ban, Zirc mellett a ciszterci rend egy szigorított formája, a trappista rendi szervezkedés, és a férfirend mellett a ciszterci apácák élete is. Ugyanakkor a ciszterci harmadrend toborozta a világi hívőket. Egymás után jöttek létre a ciszterci harmadrend csoportjai, amelyekbe már nemcsak a rend volt diákjai jelentkeztek, de olyanok is, akik világi vagy más rendi iskolákban kaptak diákéveikben valláserkölcsi nevelést. Én is egy ilyen csoportnak lettem tagja, majd vezetője is. Szerzetesi vezetőnk Csizmazia Placid ciszterci paptanár lett. Az 1947 nyarán lezajlott, úgynevezett „kékcédulás”, csalással lebonyolított országos parlamenti választás után a kommunista terror nyíltan színre lépett. Rohamosan fojtott el minden értékes, társadalmat építő gondolatot, szervezetet és törekvést. Megkezdődtek az úgy nevezett „koncepciós” perek, egymást követő halálos ítéletekkel, a letartóztatottak megkínzásával, hamis tanúzással, a veszélyesnek tartott közéleti személyek eltüntetésével, a Szovjetunióba való deportálással. Így a mi szépen indult, ciszterci harmadrendi életünknek is vége szakadt. 1948 nyarán már megtörtént a magyar társadalom derekának megtörése, az emberek egymástól való elszigetelése. Senki sem tudhatta, mikor, miért, milyen hamis váddal csap le reá a kommunista hatalom. Ennyi idő után visszagondolva az 1945–1948-as esztendők lelkesült újjáépítési szándékára és mindennek kerékbetörésére, eszembe jut, hogy 1946-ban részt vettem a Magyar Cserkészszövetség újjászületésében. A Szövetség új központjának felállítási tárgyalásaiban, a szervezés munkáiban az én egykori csapatom – a 25. Szent Imre Cserkészcsapat – több egykori cserkésztisztje vett részt. Így Golenszky Kandid ciszterci paptanár, csapatparancsnok, dr. Bóné Géza, Paiss Andor és jómagam, egykori csapattisztek. A kezdeti, szép eredmények után hamarosan mind erősebb akadályokba ütköztünk. Ahogyan korábban a Nyilaskeresztes (magyar náci) Párt arra törekedett, hogy a leghatásosabb országos ifjúsági szervezetet a maga kereteibe kényszerítse, úgy tett erre kísérletet két rendkívül erőszakos politikus, emlékezésem szerint Farber József és Jánosi István. Mindketten valamely baloldali párt ifjúsági szervezetévé kívánták a cserkészetet alakítani. Természetes, hogy mi ezt minden erővel meg kívántuk akadályozni, hiszen a cserkészet valláserkölcsi alapon álló, teljesen 292


politikamentes intézmény. Egy ilyen rendkívül heves összecsapást produkáló ülés után a cserkészeszme egyik jelen lévő, lánglelkű papparancsnokát, Kölley Györgyöt letartóztatták, és hamarosan a cserkészet jövőjét is zátonyra vitték. Egy gyönyörű eredményeket elért, és még szebbeket ígérő erkölcsi bázist döntöttek romba. 1948. január–februárban indult meg a magyar társadalom a politikai pokolba vezető alvilági lépcsőn. Egymást követték a legaljasabb koncepciós perek. A társadalom megfélemlítése tervszerűen folyt. Meg kellett tanulni hallgatni, tűrni, és megkísérelni a túlélést. Csak a hit segített és az önfegyelem. A lelkekben beköltözött az állandó félelem, rettegés. És e helyzetben kellett napról-napra élni, míg a hatalom korlátlan erejének és gonoszságának fenyegető réme tombolt a fejünk felett! A jövő teljes bizonytalansága ellenére hinni kellett, és hinni tudtunk egy szebb jövőben, amidőn kifullad az erőszak, amidőn „még idejében meghal a nagykán”, hogy napvilágra juthassunk, és újra indulhassunk a tisztesség útján. Bizony még sokáig kellett várnunk. Itt térek most vissza a Közellátási Minisztérium ügyeire. 1945 második felét írtuk. Az ideiglenes kormányt a négy párt koalíciójának kormánya váltotta fel. Faragó Gábor altábornagyot dr. Bárányos Károly követte a közellátási miniszteri székében. Bárányos Károly miniszter az ország egyik legkiválóbb agrárszakembere volt, aki emellett arról is ismert volt, hogy rendkívül kemény akaratú, ugyanakkor igen jeles diplomáciai készséggel is rendelkező, mindig mosolygó arcú, kiváló jellemű, közszeretetben álló ember volt. Fáradhatatlanul, naponta éjszakába nyúló munkával tartotta kezében a közellátás ügyének gyeplőjét mindaddig, amíg az ország politikai irányítása fokozatosan át nem csúszott a(z) – először a szociáldemokrata, majd a kommunista párt által dominált – politikai baloldal vonalára. Amidőn Bárányos minisztersége idején Magyarország kormányának tudomásul kellett vennie a jóvátétel mezőgazdasági terheit, a miniszter felállította a Minisztérium „fegyverszüneti és jóvátételi osztályát”, és annak vezetésével engem, volt személyi titkárát bízta meg. Választását a következőkkel indokolta: „Ennek az osztálynak minden bizonnyal feladata lesz az ország katonai megszállása, a fegyveszüneti megállapodás érvénye előtt, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság intézkedéseire cselekedni, idegen nyelven érkezett átiratokat kezelni, azokra válaszokat tervezni. Lényeges, hogy ennek az osztálynak a vezetője esetleg súlyos felelősséggel járó módon intézkedjék. Olyan emberre van tehát szükség, aki jól beszél angolul, és aki 293


jellemileg teljesen megbízható, aki nehéz tárgyalások alkalmával kellő ítélőképességgel és diplomáciai készséggel rendelkezik. Ezért választottalak.” Sem a miniszter, sem én nem gondoltuk, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai és angol tábornoka semmiféle kapcsolatot sem tart majd velünk, és kizárólag a bizottság orosz tábornoka mint a Bizottság elnöke érintkezik majd a Kormánnyal, megbízottai pedig a minisztériumokkal. Az általam vezetett osztály feladata volt a fegyverszüneti egyezményben és később a békeszerződésben rögzítendő, illetve rögzített, közellátási jellegű kötelezettségek teljesítésében a kormány rendelkezéseinek megfelelően közreműködni. Lényegében nekünk kellett az oroszokkal a kapcsolatot fenntartanunk, ettől a közvetlen intézkedésre hivatott osztályokat mentesíteni, továbbá arra ügyelni, hogy a Magyarországgal szemben támasztott orosz igények teljesítése szigorúan az egyezség keretein belül maradjon. Emlékezésem szerint minden olyan főhatóságon belül fel kellett állítani egy ilyen fegyverszüneti és jóvátételi osztályt, amely e tárgyban kötött egyezmények végrehajtásában részt vesz. Ezek az osztályok úgynevezett „miniszterközvetlenek” voltak, tehát közvetlenül a miniszter alá tartoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság elvi és súlyos ügyekben közvetlenül írásban érintkezett a kormány fejével, tehát a miniszterelnökkel, vagy pedig – ha részletes igényeket kívánván közölni – azzal a tábornokkal, akit a kormány e feladattal megbízott. Ma már nem emlékszem biztosan, hogyan hívták ezt a rendkívül előzékeny, nyelveket kitűnően beszélő, nagy tapasztalattal és lelkiismeretességgel dolgozó tábornokot (talán Guilleaume volt a neve). Biztosan idegen származású volt, aki alighanem még a Monarchia idejéből maradt itt, mert magyar beszédében volt valami idegen. Én minden esetre nagy tisztelettel és szeretettel emlékszem reá és azokra a hivatali találkozásokra, amidőn az oroszok, illetve a magyar kormány döntését felénk továbbítva, a magyarság érdekeit a legmesszebbmenően védve nem egyszer vállalta a villámhárító szerepét. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság kívánságait (rendelkezéseit) írásban adta át a kormánynak. Ezt az írást a kormány az illetékes szakminiszternek továbbította. Ez után a szakminiszternél megjelent a végrehajtást ellenőrző szovjet tiszt, név szerint Oblacsev gárdaőrnagy. Személyéről csupán annyit, hogy rendkívül tehetséges, valószínűleg jelentős karrier előtt álló, alig harminc esztendős ember volt, aki udvariasan, 294


de igen keményen követelte az igények teljesítését. Ha Oblacsev őrnagy Bárányos Károly miniszternél megjelent, és ott az orosz kívánság teljesítését követelte, a miniszter szinte alig elképzelhető kedvességgel, mosolyogva, lekötelezően udvariasan fogadta, és a diplomácia magasiskolájával tudta a tárgyalást úgy folytatni, hogy az igények elkerülhetetlen teljesítése mellett a magyar közellátás, általában a magyar nemzeti érdek ne szenvedjen kárt. Az ilyen beszélgetések alkalmával, szinte minden esetben engem is lehívott, hogy közvetlen halljam a megállapodás eredményét. A fegyverszüneti és jóvátételi osztály felállításakor a miniszter az osztályomra osztott be egy igen érdekes, értékes embert, aki 1946-ig a Miniszterelnökség sajtóosztályán dolgozott. Dr. Ormay-Winkle Imre miniszteri osztálytanácsos újságíróról van szó, aki egykoron a tragikus emlékű Teleki Pál miniszterelnökségi környezetéhez tartozott. Ő lett az osztályom helyettes vezetője. Igen rövid idő alatt nagyon összebarátkoztunk. Nem csak egy kitűnő közgazdát, de egy tiszta lelkű, igen liberális gondolkodású, nagyon művelt férfit ismertem meg benne. Ő ebben az időben 42 éves volt, én 31. Minthogy ő miniszteri osztálytanácsos volt, én csak miniszteri titkár, arra törekedtem, hogy minden tárgyalásra magammal vigyem, ha a miniszter hívatott, nehogy rosszul essék neki az alárendeltség. Személyét azért kívánom kiemelni, mert egy rendkívül fontos, történelmi súlyú információm származik tőle. 1941 tavaszán, Teleki Pál miniszterelnöksége idején a Miniszterelnökség sajtóosztályán teljesített szolgálatot. Ő volt Teleki Pál halálának éjjelén a Miniszterelnökségen a központi ügyeletes. Erről az éjszakáról a következőket mondotta el nekem: „Az ügyeleti szolgálati helységben, a különböző telefonközponti készülékek előtt ülve egy tervezett munkámon dolgoztam. Késő éjjel hirtelen megszólalt a miniszterelnöki lakás közvetlen vonalának csengője. Én azonnal nevemmel – mint ügyeletes szolgálatot tevő – jelentkeztem. Teleki Pál jól ismert hangja szólalt meg, de igen izgatott, szinte hörgő hangon, lihegve: »Itt a miniszterelnök.« A hang elhallgatott, csupán a miniszterelnök szinte ziháló lélegzetét hallottam még egy-két pillanatig, aztán csend lett a vonalban. Én megdöbbenten válaszoltam: Parancsoljon, kegyelmes uram, itt Ormay Imre, mit tegyek, mit parancsol? A hang nem válaszolt többé. Nekem az is döbbenetes volt, hogy Teleki mint miniszterelnök mutatkozott be, holott róla mindenki tudta, hogy telefonon vagy más bemutatkozáskor sohasem nevezte magát miniszterelnöknek. Mindig csak így, egyszerűen szólt: »Itt Teleki«. Aggodalommal és megzavarodottan 295


vártam, mit tegyek, mikor hív újra. Nem mertem felhívni, hiszen késő éjjel volt. Reggel tudtam meg a döbbenetes éjszaka tragédiáját, amikor én is bementem a szobájába. Láttam az ágy mellett, az éjjeliszekrényen a három búcsúlevelét. A leveleken az írását pontosan felismertem. Meggyőződésem, hogy az előző napi kormányzótanácsi határozat miatt áldozta fel magát, hogy a magyarság becsületét megmentse.” Eddig szól Ormay-Winkle Imre visszaemlékezése. Itt most egy néhány szóra meg kell állnom. A Magvető könyvkiadó 1987-ben megjelentette Újpétery Elemér Végállomás Lisszabon című történelmi visszapillantását. Újpétery Elemér 1941-ben a Magyar Külügyminisztériumban miniszteri titkárként dolgozott, és április 2-ről 3-ra virradóra ő volt a minisztérium éjjeli ügyeletese, Teleki Pál egykori tanítványa és mindig hű tisztelője volt. Ő volt az utolsó, aki Telekit közvetlenül halála előtt élve látta. E könyvének 162. oldalán Újpétery arról számol be, hogy Teleki éjjel 23 óra tájban telefonon arra kérte, vigye át neki az aznap érkezett londoni számjeltávirat szövegét, amelyet Barcza György magyar követ küldött, és amelyben Eden angol külügyminiszter súlyosan figyelmeztető szavait közölte a Jugoszláviát fenyegető német agresszió és az esetleges magyar csatlakozó álláspont esetére. Újpétery ezt a táviratmásolatot percekkel a telefonbeszélgetés után, személyesen vitte a Miniszterelnökségre a miniszterelnöki lakásban tartózkodó és őt hálókabátban fogadó Telekinek. E távirat fenyegető szövege okozta Teleki lelki megrendülését, és adta a kezébe az öngyilkosság fegyverét. Szinte biztosnak mondható, hogy az Ormay-Winkle Imre által felvett telefonhívással Teleki utolsó életjelt kívánt magáról adni. Részben talán azért is, hogy ha – saját búcsúlevelének szavaival – szándékát nem tudja végrehajtani, ha öngyilkossága nem sikerül, vagy csupán magatehetetlenné válik, felhívhassa az ügyeleteseket. Osztályom kevés olyan munkatársból állt, akik önállóan tudtak ügyeket intézni. Ezért az ügyiratok túlnyomó, főleg nehezebben intézhető ügyeit magamnak kellett lebonyolítani. Így bizony gyakran fordult elő, hogy reggeltől késő estig bent kellett maradnom, hogy a napi postát még aznap el tudjam intézni. Az osztályom tagjairól egyébként nincs különösebb elmondani valóm, ha csaknem az osztályra első alkalommal beosztott hivatalsegédről nem, akit akkoriban miniszteri altisztnek neveztek. Nevére már nem emlékszem. Jelentéktelen ember volt, foglalkozását illetően eredetileg cipész. Történt pedig, hogy abban az időben minden tisztviselő gyalog járt 296


a munkahelyére, hiszen nem volt villamos vagy autóbuszforgalom. Voltak, akiknek egyetlen cipőjük volt, az is hamar elrongyolódott. Ezért a miniszter egy házi cipészműhelyt állított fel, és a hivatalsegédek közül a cipészfoglalkozáshoz értőket, összesen hármat, – közöttük az én hivatalsegédemet is – ebbe a cipészműhelybe osztotta be, azzal a megkötéssel, hogy délelőtt két órát mindenik tartozik a saját osztályán a hivatali munkáját ellátni. Ez utóbbiból azonban nem lett semmi, mert e három cipőszakértő megrögzött alkoholista volt. Már kora reggel részegek voltak. A cipészműhely ajtaja az én hivatali helységemből nyílt. Ezért kétszeresen kellemetlen helyzetben voltam. Egyrészt azért, mert a cipőket javíttatók és maguk e jómadarak is állandóan az én szobámon jártak át, de azért is, mert az ügyiratokat nem tudtam a hivatalsegéddel továbbíttatni, hanem nekem kellett helyette is dolgoznom. Ezért naponta szidtam meg az alkoholizmusáért, a hivatali kötelességének sorozatos elmulasztásáért és a rossz példamutatásért, hiszen aktív kommunista párttag volt. A kommunista párt pedig azt hirdette magáról, hogy ők a munkásság élcsapata, ők az igazi, örök példakép. Ő minden nap megígérte, hogy megjavul, de erre sohasem került sor. Végül is kénytelen voltam a leváltását kérni, valamint hogy helyébe egy becsületesen dolgozó hivatalsegédet kapjak. Az Elnöki Főosztály kérésemnek eleget tett, és a részeges ember helyébe megkaptam azt a Balogh Laci bácsit, akiről az imént említettem, hogy maga volt a becsületes kötelességteljesítés és természetes bölcsesség. Beszéltem már arról, hogy a négypárti koalíció kényszerűen hozta magával, hogy minden minisztériumban mind a négy pártnak meg volt a maga fiókszervezete, amely a házon belüli egyenetlenségeket – és főleg a személyi ellentétekből fakadó politika intrikákat – kivédeni törekedett. Az úgy nevezett kékcédulás, csupa kommunista csalással végrehajtott választás után, a kommunista pártfrakció támadásai mind élesebbek lettek. Szinte természetes volt, hogy az első időkben minden minisztériumban annak a pártnak helyi szervezete volt a legerősebb, amely párthoz maga a miniszter is tartozott. Ez a mi esetünkben a Független Kisgazdapárt volt. A kommunista pártszervezet azonban már az elején igen agresszív módon iparkodott a hatalmat a többi három párt felett is megszerezni. Minél több hatalmat ragadott magához az államhatalomból a Kommunista Párt, annál agresszívabban lépett fel a helyi kommunista pártszervezet, mígnem eljutott odáig, hogy – emlékezésem szerint – 1948 nyarán ismét megindult a hatalmi gépezet mindazon miniszteri tisztviselők 297


erőszakos eltávolítására, akik a kommunista hatalomra törés útjában álltak. Az a megtisztelő szerep jutott nekem, hogy a helybeli kommunista pártfrakció elsősorban az én azonnali eltávolításomat követelte. Takarékosság és racionalizálás címén minden minisztériumban el kellett dönteni, kiket kell a tisztviselői karból eltávolítani, politikai magatartásuk miatt. Az én legfőbb ellenségem egy segédhivatali igazgató volt, a kommunista frakció vezetőségi tagja. Róla úgy tudtam, hogy 1944 novemberében, amidőn a nyilas kormány rendelkezései szerint a minisztériumunk tisztviselői kara a nyugatra vitt felszereléssel együtt útban volt Németország felé, és Sopronban átmenetileg megállt, ez a kolléga kérvényt nyújtott be Szálasi „nemzetvezetőnek”, amelyben kérte a Nemzetvédelmi Kereszt megadását, hivatkozva egy az 1919-es kommün idején, hét éves korában végrehajtott kommunista-ellenes hőstettére. A kérés alapján a kitüntetést meg is kapta. Most azonban, alig fél esztendő múlva a helybeli kommunista pártszervezet legerőszakosabb, legveszélyesebb hangadója volt. Nálunk a bizottság tagjai úgy egyeztek meg, hogy mind a négy párt két listát készít. Az egyikre vezeti mindazokat, akiket feltétlenül meg kíván tartani, míg a másikra azokat, akiket el kíván távolítani. Ez után kezdődik az alku. A Kisgazda Párt, tehát a mi szervezetünk, mindazokat vette eltávolítandóknak, akik antidemokratikus törekvésűek, jellemtelenek, korábban nyilas, nácibarát meggyőződésűek voltak (ebben az időben szinte kivétel nélkül a kommunista párt tagjai voltak). Mind a négy párt mindkét listáján a nevek fontossági sorrendben szerepeltek, így jobban lehetett alkudni a megtartandók és eltávolítandók mérlegelése során. Megtudtam, hogy az én személyem volt az egyik legnagyobb vita és legnehezebb alku tárgya. Igen megtisztelő volt, hogy a kommunisták listáján, az elbocsátandók sorában én voltam a listavezető. Ellenem a következő vádpontok szerepeltek: a Gellért-hegyen, villában lakom. Személyautóm van. Meggyőzhetetlen vagyok. Valóban a Gellért-hegyen laktam, a nagyapám által épített házban. Autóm ebben az időben már nem volt, mert kocsimat 1939-ben vettem, és 1944-ben eladtam. (Azért vettem annak idején egy használt autót, mert 1939-ben, egy téli katonai gyakorlaton a lábam súlyos fagykárt szenvedett, és sok esztendőn át mindkét lábfejem ujjizületei a fagyás miatt feldagadtak, és csak nagy fájdalom árán tudtam egyáltalán járni. Irigy emberek azonban ezzel már nem törődtek.) Valóban igaz volt, hogy a kommunista elveket hangoztatók semmiképpen sem tudtak vélt igazukról meggyőzni. 298


A Minisztériumból való eltávolításom vagy meghagyásom körüli vita állítólag több órát tartott. Már ott tartottak, hogy az én személyem eltávolításáért cserébe a kommunisták 7 – általuk védett – személyt voltak hajlandóak áldozni. Ekkor a Kisgazdák képviselője egy végső ajánlatot tett, hogy az elmérgesedni látszó vitának véget vessen. Azt javasolta, válasszon ki a Kommunista Párt a minisztérium valamennyi dolgozója közül valakit, bárkit. Azt most azonnal hívják be a tárgyalásra, és tegyék fel neki a kérdést, eltávolítsanak-e engem, vagy tartsanak meg. Ha a kommunisták által kiválasztott személy ellenem dönt, a Kisgazda Párt ellentétel nélkül kienged engem. Ha azonban az illető mellettem szól, a személyemet ne érhesse többé támadás. A kommunisták az én részeges, volt hivatalsegédemet választották, gondolván, hogy én biztosan durva, kemény voltam vele, és ő ezt most visszafizeti nekem. A megállapodás alapján a kommunista frakció vezetőit nagy remény töltötte el. Valóban azonnal előhívták az én volt hivatalsegédemet, aki véletlenül nem volt részeg. Elmondták a neki juttatott lehetőséget, hogy most visszafizetheti nekem a sok rendreutasítást. Ő azonban nem élt az alkalommal. A velem közöltek szerint úgy nyilatkozott, hogy én valóban minden nap súlyos szavakkal figyelmeztettem őt a kötelességére, de igen sok türelemmel voltam iránta, és helyette is dolgoztam. Nem merne tisztességgel a szemembe nézni, ha most ellenem foglalna állást. Ezért a leghatározottabban kiáll mellettem, és azt javasolja, okvetlen tartsanak meg. Az igazat megvallva, nem mertem volna remélni, hogy ez a mindennap részeg, kötelességmulasztó ember ilyen becsületes lélek hordozója. A Közellátási Minisztérium fegyverszüneti és jóvátételi osztályának munkája bizony sok türelmet, határozottságot, következetességet és kockázatvállalást követelt. Nehezítette a munkát az a belpolitikai áskálódás és bizonytalanság, amelyről az eddigiekben már adtam némi leírást. Szó esett már Oblacsev őrnagyról, aki mindig igen kemény, követelő hangon lépett fel, és ragaszkodott a kívánt teljesítéshez. Oblacsev őrnagy egy ilyen – sürgős, azonnali teljesítés igényével előadott – követelése alkalmával, felmutatott egy kötelezvényt, amely szerint a szovjet hadsereg előnyomulása alatt, 1945-ben Békés megyében a szovjet egységek tetemes mennyiségű élő szarvasmarhát és szárított füstölt juhhúst adtak kölcsön Békés és Csongrád megyének a megyék közellátására, amely kölcsönt a harcok elülte és a fegyverszünet bekövetkezte 299


után természetben vissza kell adni. Íme, eljött a kölcsön megtérítésének ideje! Minthogy pedig az ilyen követelések teljesítése 1946-ban kikényszeríthető volt, a kormány nem tehetett mást, mint teljesíteni. De hogyan? Hiszen abban az időben megszűnt minden beszolgáltatási kötelezettség, és szárított juhhúsunk sohasem volt, ilyet még el sem lehetett képzelni. Nekem az volt a véleményem, hogy a „kölcsönadott” szarvasmarhát a harcoló csapatok a lakosságtól rekvirálták, de nem etették fel. Az állatok néhány nap alatt elromlottak, azokkal a mozgó alakulatok nem tudtak mit kezdeni, így „kölcsönadták” magyar belső ellátásra. Végül is a kormány ebben úgy döntött, hogy a szarvasmarhakölcsönt a közellátási miniszter fizesse meg a belső ellátásra felvásárolt állományból, és a szárított, füstölt juhhús ügyében keressen valamilyen elfogadható megoldást. A különböző lépcsőfokokon az ügy végül is nálam kötött ki. Én a kölcsönt írásba foglaló szöveghez ragaszkodtam: amidőn ezt a szöveget megfogalmazták, midenkinek tudnia kellett, hogy Magyarországon senki sem eszik ilyen húst, az kizárólag a szovjet hadsereg élelmi tartalékából származik. Ilyet mint lehetetlent nem tudunk teljesíteni. Legfeljebb valamelyik hasonló konzervet tudnánk – a hazai ellátás károsulása nélkül – cserébe adni. Ezt Oblacsev őrnagy mereven elutasította. Helyette füstölt sertéssonkát követelt, mondván, hogy a juhhús is juhsonkából állt. Ezt természetesen elutasítottam, és így cselekedett a miniszter is. Jó két héten át folyt a vitatkozás, mígnem az ügy a Gazdasági Főtanács elé került, amelynek elnöke Vas Zoltán, neves kommunista politikus volt. Vas Zoltán egy igen népes értekezletet hívott össze, lehettünk közel húszan. Az asztalfőn ült Vas Zoltán, mellette Oblacsev őrnagy, majd sorra az érintett megyék, a húsforgalmi intézmények képviselői és az asztalvégen jómagam. Oblacsev őrnagy kemény, dörgedelmes szavakkal vádolta a magyar közigazgatást, a Közellátási Minisztériumot és személy szerint engem, hogy szabotáljuk a kormány intézkedéseit, a szovjet hadsereg ellátására hozott szovjet-magyar megállapodások teljesítését stb. Az orosz nyelven elhangzott vádbeszédben azonban már nem szerepelt a szárított, füstölt juhhús, hanem csupán a kölcsönadott, füstölt hús. Vas Zoltán először orosz nyelven, majd magyarul adta ki az utasítást, hogy az írásban vállalt kötelezettséget, x tonna füstölt sertéshúst minden vita nélkül át kell adni. Ekkor kaptam végre én is szót. Tiltakoztam az ügy eddig elhangzott állításai ellen, és elmondtam a való helyzet minden részletét. Vas Zoltán döbbenten fordult Oblacsevhez: „Önök tényleg 300


szárított, füstölt juhhúst követelnek rajtunk? Az ügyet lezárom. Szó nem lehet e kérés teljesítéséről. Az ülést bezárom.” Oblacsev őrnagy mosolyogva fogott kezet Vas Zoltánnal. Belátta, hogy ez esetben nem volt sikere. Én megkönnyebbülten keltem fel az asztaltól, és igazolva láttam, hogy hiába fenyegettek az állásomból való elmozdítással és egyéb következményekkel. Érdemes volt a becsületes, tisztességes és az egyedül helyes, magyar álláspont mellett maradva, egyénileg is kockáztatni. Emlékszem egy másik esetre is. Oblacsev őrnagy azzal a kívánsággal állt Szobek András kommunista párti közellátási államtitkár elé, hogy valamely jelentős élelmiszerszállítást rendeljen el a szovjet hadsereg részére. Szobek András ennek teljesítését meg is ígérte. Azonnal hívatott, és kiadta az utasítást a kívánság teljesítésére. Én azonnal jelentettem, hogy ez ellenkezik a szovjet–magyar megállapodással, erősen túlmegy azon, és sérti a magyar érdekeket. Szobek fenntartotta a rendelkezését. Erre – a minisztériumi eljárás rendje szerint – felfektettem egy ügyiratot, amelynek házi feljegyzési rovatában pontosan leírtam az utasítást és az ellenvetésemet, valamint hogy a teljesítést ellenezve semmi felelősséget nem vállalok, az ügyet kizárólag az államtitkár felelősségére készítem elő. Ez után a rendelkező rovatba két – egymásnak ellentmondó – kiadmányt szövegeztem. Az egyik egyezett az államtitkár rendelkezésével, a másik megtagadta az orosz kívánság teljesítését. Ez után az ügyet aláírva, levittem az államtitkárnak, kérve, hogy válasszon: azt a kiadmányt írja alá, amelyet végül is magáévá tesz. Szobek András a szöveget hosszan nézte, rám mordult szokása szerint: „maga vén reakciós!” És az elutasítást írta alá. Újra érdemes volt! Szobek Andrásról talán annyit, hogy a nép egyszerű fia volt, békéscsabai ácsmester, régi kommunista, aki józan ésszel gondolkozott, és hamar rájött, hogy a maga elemi iskolai végzettsége önmagában nem elég az államtitkári feladatok ellátására. Rájött, hogy a Minisztérium tisztviselői esküt tett emberek. Felelősséggel cselekszenek, és kiállnak a meggyőződésük mellett, ismerik a törvényeket és meg is tartják azokat. Szobek eleinte – addig, amíg a koalíciós politika nem siklott a kommunista vágányra – megbízott a régi, jól felkészült, becsületes minisztériumi vezetőkben. Nem bántott vagy üldözött senkit. Természetes, hogy a sok rosszindulatú, besúgó, rágalmazó, hatalomhoz dörgölődző renegát esetenkint megzavarta és bizalmatlanná tette mindaddig, amíg a megvádolt személyét alaposabban meg nem ismerte. Az is magától értetődő, hogy amidőn 1948 őszén a Kommunista Párt erőszakossága a kizárólagos 301


hatalomra tört, és a Közellátási Minisztérium igen jól válogatott tisztviselői karát „szalámirendszer” alkalmazásával fokozatosan megsemmisíteni kezdte, Szobek András sem tudott már az általa megismert és értékelt miniszteri tisztviselők egyéni sorsában segítséget nyújtani. Emlékezésem szerint 1947 tavaszán a magyar kormány szükségét látta, hogy az Egyesült Nemzetek keretében alakult Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet (FAO) Koppenhágában összeülő közgyűlése elé terjessze Magyarország felvételi kérését. A Minisztertanács ezért felhatalmazta a közellátási minisztert olyan személy kijelölésére, aki mind nyelvi, mind szakmai, és kellő nemzetközi tárgyalási ismeretekkel rendelkezik ahhoz, hogy Magyarország felvételi kérelmét – lehetőleg angol nyelven – elő tudja terjeszteni. Bárányos Károly miniszter e rendkívül megtisztelő feladatra engem jelölt. A Minisztertanács a jelölést elfogadta, és én a Dániába való utazást előkészítendő az útlevelet is kézhez vettem. Történt azonban, hogy néhány nappal később Bárányos Károly miniszter – a kormány lemondása folytán – székétől megvált, az utód Rónai Sándor szociáldemokrata párti miniszter pedig több új, korábban a polgári életben tevékeny munkatársat hozott magával, akik aztán fontos, magasabb beosztással járó rangot kaptak. Így lett a közvetlen főnököm Klein János miniszteri tanácsos, aki a közellátási igazgatással legfeljebb egykori miskolci élelmiszerüzlete révén kerülhetett kapcsolatba. Röviddel kinevezése után hivatalos megbízatással Genfbe utazott, ahonnan hazatérve értesült az én koppenhágai kiküldetésem előkészületeiről. Természetes volt, hogy az utazásomat azonnal töröltette, és saját magát bízatta meg Magyarország felvételi kérelmének előterjesztésével. Közbelépése sikerrel járt. Rónai Sándor szociáldemokrata miniszter Klein Jánost, párthívét támogatta, aki hiányos francia nyelven elő tudta adni a részére előkészített hivatalos szöveget. Az én számomra annyi volt a tanulság, hogy megindult egy folyamat, amely katalizátorként mind határozottabban osztotta két részre a társadalmat: politikailag megbízható állampolgárok és mindinkább jogot tévesztő, megbízhatatlan állampolgárok csoportjára. A szakmai felkészültség, a hivatali eskü, az állami törvényekhez való hűség mind gyorsabban vesztette értékét. A FAO közgyűlése végül is felvette Magyarországot tagjai sorába. A magyar kormány kérését értékelték, és így kinyílt az első ablak Magyarország újjáépítésének és nemzetközi jogállásának remélt jövője előtt. Ekkor a miniszter – ismét a Minisztertanács felhatalmazása alapján – 302


utasított, tegyek írásbeli javaslatot a FAO Magyar Bizottsága felállítására és állítsanak össze e célból egy olyan személyi listát, amelyben minden érintett országos társadalmi-gazdasági szerv és a négy politikai párt képviseletet nyer. A lista elkészült, de végül is nem ezen az úton folytatódott, mert a Minisztertanács egy újabb határozattal a FAO ügyeit átadta a Földművelésügyi Minisztériumnak, azzal, hogy annak ügyeit a közellátásügyi miniszterrel egyetértésben intézze. A Földművelésügyi Minisztériumban alakult meg aztán a FAO Magyar Bizottságának Titkársága, és annak vezetésével a földművelésügyi miniszter, dr. Sibelka-Perleberg Artúr miniszteri tanácsost bízta meg. Engem a közellátásügyi miniszter miniszteri osztáytanácsossá nevezett ki, és átrendelt a FAO titkárságára. Sibelka-Perleberg Artúr egy kevés számú, de rendkívül felkészült, nyugati nyelveket kitűnően beszélő munkatársi gárdát gyűjtött maga köré, akiknek nem volt szükségük külön tolmács-, vagy fordító szolgálatra, hanem ha kellett, az ügyiratokat is közvetlenül idegen – főleg angol – nyelven fogalmazták. A FAO Magyar Bizottságának Titkársága Sibelka-Perleberg Artúr főtitkár vezetésével igen aktívan dolgozott a magyar mezőgazdaság minden lényeges eredményének, modernizálásának és általában nemzetközi érdeklődésre számottartó eseményének ismertetésével. Ugyanezt tette a kelet-európai – főleg a velünk szomszédos – országok mezőgazdasági híreivel is. E célra Sibelka szerkesztésében kiadta a havi megjelenésű, angol nyelvű bulletinjét. Kapcsolatot épített ki a világ számos, neves mezőgazdasági, mezőgazdaság-fejlesztési, agrártudományi és mezőgazdasági igazgatási intézménnyel. A FAO Központtól ingyen kért és kapott szakirodalmi művek begyűjtésével meg kívánta vetni a mezőgazdasági szakirodalom legújabb világ-standard műveit kezelő könyvtárat, illetve könyvbeszerző központot. Fogadta a FAO Központ kiküldött szakembereit, akiknek révén igen értékes és reményt keltő kapcsolatokat épített ki az USA és Nagy-Britannia földművelésügyi minisztériumaival. A titkárság 1947 szeptembere és 1948 márciusa közötti időben, tehát alig néhány hónap alatt nemzetközi tekintélyt vívott ki magának. Ez elsősorban a főtitkár kiváló személyiségének és fáradhatatlan munkájának volt köszönhető. Sibelka nemcsak kiváló agrárközgazda, hanem országos nevű közíró is volt, aki főleg a sajtóban megjelent társadalomerkölcsi tartalmú írásaival vívta ki magának a megérdemelt közmegbecsülést. Anyanyelvi mértékkel bírta a német, angol, olasz és – emlékezésem szerint – 303


a francia nyelvet. E rendkívüli nyelvtudása, európai műveltsége, agrárközgazdasági felkészültsége és egyénisége hamar felkeltette a FAO munkájában résztvevő nemzetközi szakemberek figyelmét. Így történhetett, hogy a FAO 1948 márciusában, Rómában tartott nemzetközi konferenciáján ő töltötte be az elnöki széket. Megtisztelő barátságára mindig örömmel, szeretettel és tisztelettel emlékezem. A FAO magyar titkárságának igen szépen és eredményesen indult néhány havi munkáját 1948 áprilisában megállította az akkor kibontakozott politikai terror. Az 1947 nyarán megtartott úgynevezett „kékcédulás” parlamenti választások hatalmas csalása révén és az országot megszállva tartó szovjet hadsereg fegyveres erejére támaszkodva a Kommunista Párt megindította a magyar közélet teljes lerombolását, a mindenre és mindenkire kiterjedő politikai terrort. Megindult a moszkovita kommunista egyeduralom kiépítését szolgáló írtóhadjárat minden és mindenki ellen, aki e törekvéssel – akár csak feltételezetten is – szembenállt. Letartóztatták, megkínozták és hamis vádak alapján elítélték Mindszenty József esztergomi bíboros érseket, megrendezték a „Nemzeti Közösség” hazaárulási perét az első halálos ítéletekkel és azok végrehajtásával, a Kisgazda Párt egyidejű szétzúzására. Hamis váddal, megkínoztatással bebörtönözték Grósz József kalocsai érseket és Endrédy Vendel zirci ciszterci apátot több rendtársával és polgári személyekkel együtt, majd sor került a Földművelésügyi Minisztérium egész felső vezetésére, hogy megfélemlítsék a teljes magyar közigazgatást. Így indult meg az üldözés a FAO magyar tagsága és dr. Sibelka-Perleberg Artúr személye ellen is. Sibelka még Rómában vezette a FAO üléseit, amidőn egy erről szóló sajtótudósítás megjelent, hogy a Kommunista Párt sajtója éles támadást indított a FAO magyar munkája és személy szerint Sibelka ellen. 1948 márciusában már tudtuk Mindszenty bíboros letartóztatása és bírói tárgyalása alapján, mit hoz az ilyen sajtótámadás magával. Tudtuk, hogy a FAO magyarországi munkáját beszüntetik, és hogy ennek az eljárásnak rendkívül súlyos következményei lehetnek Sibelka személyes szabadságára is. Ezért felkerestem Sibelka feleségét, akit minden áldozatra kész, kiváló egyéniségnek ismertem, hogy őt és rajta keresztül férjét a legsürgősebben tájékoztassam. Annyi már biztos volt, hogy a történtekről sem telefonon, sem postai úton nem tudunk hírt adni, hiszen minden beszélgetést lehallgattak, minden nyugatra menő levelet – különösen a politikai szempontból kifogásolt személyek esetében – a postán működő cenzúra felbontotta. Úgy döntöttünk tehát, hogy Sibelka Artúr felesége és 304


én magam leutazunk Nagykanizsára, a határállomásra, és ott, amint a vonat beérkezett, még az útlevelek kezelése előtt, tájékoztatjuk Schibelkát, javasolva, hogy szálljon át az ott várakozó, Olaszország felé induló vonatra. Ne térjen vissza, hiszen itt már megszűnt az értelmes munka, főleg a FAO Magyar Bizottságának minden lehetősége, és ő is életveszélyben van. Emlékszem, hűvös, nyirkos, párás márciusi este, vagy talán éjjel volt. Hármasban álltunk a vonat szerelvénye mellett. Percek alatt kellett döntést hozni. Mi ketten azt tanácsoltuk, azonnal forduljon tehát vissza. Ő azonban úgy látta, hogy egész életén át, így a legutóbbi munkája során is, mindig becsületesen, a magyar törvényekhez híven, hivatali esküjét követve és a magyarság javára dolgozott. Még ha hamis vádakkal szemben kellene is védekeznie, emelt fővel és biztosan tudná magát megvédeni. Úgy döntött tehát, hogy hazatér. Döntése hibásnak bizonyult. A Földművelésügyi Minisztérium ellen indított, úgynevezett „koncepciós” perben őt is letartóztatták, majd hamis vádakkal életfogytig tartó börtönre ítélték. Természetesen beszüntették a nyugdíját, és felesége elvesztette a lakásukat is. A reá így aljas módón kiszabott ítélet miatt kilenc esztendőt börtönben töltött. A FAO Magyar Bizottságának Titkárságát 1948 áprilisában megszüntették, Magyarország tüntetően kilépett a FAO-ból. Én visszatértem a Közellátásügyi Minisztériumba, ahol ekkor már a kommunista hatalom politikája volt a meghatározó. Nem kaptam komolynak nevezhető munkát. Majdnem munka nélkül, látva a mind mélyebbre süllyedő közélet elkerülhetetlen tragédiáját, iparkodtam felkészülni arra, hogy munkahelyemet, állásomat és a megélhetésem alapját jelentő havi fizetésemet rövidesen elvesztve, új életet kezdhessek. 1948. december 23-án, néhány perccel a munkaidő lejárta előtt, a hivatal egy halottsápadt arcú hivatalsegédje – akivel személy szerint is mindig igen jó kollegiális viszonyban voltam – belépett a szobámba, kezében tartva vagy tizenöt egyforma fehér borítékot, egyet az asztalomra tett. Ebben a miniszter közölte velem, hogy azonnali hatállyal felmentenek, és rendelkezési állományba helyeznek. Minthogy pedig még nem voltam 40 éves, nyugdíjra egyelőre nem számíthatok. Csupán szolgálati időmet ismerik el. Erről néhány nap múlva igazolást adnak. A Minisztérium épületébe többé nem léphetek be. Amint e levelet elolvastam, az óra mutatója 13 órára fordult. 1948. december 23., 13 óra. Tudtam, ezzel befejeződött, lezárult életemnek első nagy, töretlen szakasza. Ami ezután következik, egyelőre teljesen 305


ismeretlen. Eddig az állami adminisztráció útján haladtam. Érdekes, tanulságos életút volt. Rendkívül sokat tanultam, tapasztaltam. Úgy éreztem, becsülettel megálltam a helyemet. Hálát adtam az Úristennek, hogy eddig velem volt, kegyelmet adott, hogy egészséggel, érzékeny lelkiismerettel és felelősségtudattal járhattam a közszolgálat mezein, 1938 novemberétől 1948 decemberéig. Tíz esztendő, és ez alatt mennyi minden tapasztalat! Mennyi töprengés, mennyi útkeresés és válaszút előtti döntés kényszere! 1948 karácsonya volt, amikor eljött az ideje, hogy elkészítsem addigi életem teljes számadását. Meg kellett vizsgálnom, mire és hogyan készültem fel, életem nagy céljait, terveit hogyan alakítottam ki, ebből mit valósítottam meg, és hogyan törekedjem továbbmenni. Amint azt korábbi leveleimben leírtam, és amint az sok élményemből és az élmények alapján formált cselekedeteimből következik, mindig és mindenben maximalista voltam. Lehet, hogy ez hiba volt, de a természetemből ez következett. Sohasem voltam hajlandó lefelé alkudni. A mércét mindig a lehető legmagasabbra kívántam emelni, még akkor is, ha ez teljesen irreálisnak tűnt, ha a cél elérésének reménye akár a messze jövőbe veszett. E számadásom során teljesen tisztán láttam, hogy életem döntő elhatározása akkor ért meg bennem, amidőn még gimnazista koromban Széchenyi István Hitel című művét forgattam, és azt az önképzőkörben teljes lelki odaadással ismertettem. Ezt egészítette ki Vörösmarty Mihály és Kölcsey Ferenc néhány költeménye, Rudyard Kipling Ha című versével együtt, mind megannyi figyelmeztetés a Gondviseléstől kapott adottságok közösséget szolgáló kifejlesztésére és ugyanilyen későbbi, hivatásszerű alkalmazására. Világosan megérlelődött bennem akkor a gondolat és a lelkiismeret ítélete: közgazdává kell lennem, és a teljes felkészülés után minden erőmmel a magyarság belső erősödésén, szellemi és erkölcsi megújhodásán, a társadalmi igazságosság fokozott érvényesülésén, az európai szellem erősítésén, az osztálynélküli magyar társadalom építésén kell dolgoznom. Hibásnak és erőtlennek, felületesnek és üresnek tartottam fiatal koromban minden akkori politikai szervezetet, gyengének az államigazgatás egész tevékenységét, romantikus felszínességgel hazafias szónoklatokat tartónak az egyetemi ifjúságot. Mindenütt és mindenben hiányoltam a magyarság belső megerősítésére irányuló és a szellemi, erkölcsi gyökerekig hatoló, céltudatos, minden nemzeti erőt önkéntesen, fegyelmezetten összefogó, a szellemi szabadságot tisztelő öntudatot és 306


a tudatos cselekvést. Lelkem mélyéből elítéltem minden idegenmajmolást, minden parancsuralmi szándékot, a társadalom perifériáján tengődő szegénység kiszolgáltatottságát, és úgy éreztem, mindezért én is felelős vagyok, ha belenyugszom, hogy ez így történelmi szükségszerűség, magyar átok. Hajtott a vágy, hogy megálljt kiáltsak, hogy szembeforduljak az árral, hogy egy új magyar generációt új utakra késztessek és készítsek. Az volt a meggyőződésem, hogy a felszínesség, a szervezőkészség hiánya vagy az erre való restség, a kezdeti sikerek mellett legyökerező önelégültség a hiba. Morális és szellemi újjászületés legyen egy új magyar generáció útja, amely az én életem célja is legyen. Erre készültem már az egyetemen, ezért (valamint a francia nyelvtudásom tökéletesítésért) mentem egy évre, egyetemi éveim után Franciaországba, hogy egy demokratikus történelmi tapasztalatokkal rendelkező, megújulást kereső országban tanulhassak. Ezt az utat folytattam Veszprém megyében, mint vármegyei szociális tanácsadó. További távlatok nyíltak előttem, amidőn a Magyar Külkereskedelmi Hivatal főelőadójaként, a Közellátási Minisztériumban a miniszter személyi titkára lettem. Minisztériumi szolgálatom alatt, 1941-től 1948-ig öt miniszter és két államtitkár személyi titkáraként beleláttam az ország súlyos gondjaiba, a háborúba bonyolódott állam és társadalom minden szervezeti és szervezési feladatába. 1947 nyaráig erősen hittem, hogy hivatásom van a magyarság útjának meghatározásában, egy új magyar generáció felnevelésében, egy új magyar szellemi honfoglalás vezetésében résztvenni. Hittem a feladatban és az elhivatottságban. Tudtam, hogy ez a magam számára is új, töretlen utak keresését követeli meg, új utak vállalását, ennek minden nehézsége, talán társtalansága, lelki gyötrelme és személyes áldozatvállalásának terhe ellenére. 1947 őszén, a kommunista hatalmi előretörés rádöbbentett, hogy megtört az út. Mindaz, amit el akartam érni, minden cél, amelyet magam elé tűztem, a távol ködébe vész. Le kell szállnom a maximalizmus lováról, és gyalog kell folytatnom az utat. A magam szűk kis körei határozzák majd meg, mit szabad, mit lehet, és mit kell tennem. Egy a lényeges, és ez megmarad mint fundamentum: hűnek kell maradnom önmagamhoz. Az élet alapelveihez hűnek kell maradnom, mert csak ez adhat lelki nyugalmat, a meggyőződéshez szilárd eligazítást. Temettem a jövőmet, a nagy terveket. Egykoron, egyetemi hallgató koromban a jövőmről gondolkozva úgy éreztem, olyannak kell lennem, mint egy örökké megújhodó cserépkorsó, 307


amelyet nap-nap után apró darabokra kell törnöm, és a lelkem cserépdarabjait naponta szét kell szórnom mindazok százai, ezrei, talán milliói között, akiknek e cserepekre oly szükségük van, hogy belőlük emberséget, európai magyarságot meríthessenek. Még egy gondolat hajtott egyetemi korom óta. Úgy éreztem magam, mintha gyorsvonat lennék, amely hatalmas eleven erővel halad a pályáján, változatlan sebességgel és erővel tőr előre. Útközben kisebb állomások előtt halad el, állomástól állomásig robog a pályán, a végső nagy cél, a „nagyállomás” felé. Útközben, minden állomáson ott áll az állomásfőnök, a szolgálati zászlóval kezében, hogy jelezze, szabad az út. Én pedig fűtöm a mozdonyt, hajtom előre, mindig új állomások és új állomásfőnökök felé. Egészen addig, amíg az erőmtől telik, és hittem a végső „nagyállomás” elérésében. 1948 karácsonyán rá kellett döbbennem, hogy nincs többé szükség az én cserépkorsómra, vagy talán csak egyszer, majd nagyon sok esztendő után, ki tudja, milyen sors vállalásával. A gyorsvonatból legfeljebb egy kis mellékvágány tolatómozdonya lett. Hogy mennyire így volt, megerősítette egy jelentéktelen esemény. A rendelkezési állományba helyezésemet kimondó levéllel együtt egy másik levelet is kézbesítettek. Ezt a Kisgazda Párt egy magas rangú vezetőségi tagja írta alá: közli velem, hogy méltatlanná váltam a Kisgazda Párt tagságára, ezért kizár a pártból. Mindezt három hónappal az után, hogy a Minisztérium értékes, becsületes tisztviselőinek védelmére alakított helyi pártszervezetet – valamennyiünk életének védelme érdekében – saját belátásunk alapján feloszlattuk, és ennek tényét a párt központjával, írásban közöltük. A levél aláírója magas rangú pártember, történetesen egykori középiskolai osztálytársam volt, országgyűlési képviselő volt. Emlékszem arra a negyedhárom évvel ezelőtti karácsonyra, arra az órára, a kollegák megdöbbenésére. Valami akkor nagyon megkeményedett a szívemben. Tudtam, hogy nem adom meg magam. Tudtam, hogy mindent elölről kell kezdenem. Egészen új élet vár reám. Új élet, amely előre nem látott akadályokat támaszt, erőpróbát akaratomban, a kitartásomban, amely segít ismét kiemelkedni abból a sötét veremből, amelybe valamennyiünket a politikai erőszak taszított. Hittem és akartam, és megint hittem és akartam. Tudtam, hogy megtalálom az utat, és láttam, hogy névtelenül, csendben, észrevétlenül, valószínűleg egyedül kell megállnom a helyemet.

308


Eszembe jutott Kipling Ha című versének néhány sora: „Ha szíved-lelked alkotását romba döntve látod s nekilátsz, hogy kopott szerszámaiddal újra építsed azt; […] és vesztesz, majd mindent újra kezdesz.” Milyen jó, hogy diákkoromban ezt a gyönyörű verset kaptam egykori angoltanáromtól! És milyen jó, hogy az egykori serdülő ifjú, aki voltam, ezt oly mélyen szívébe véste! Mennyi erőt tud egy ilyen emlék az embernek élete delén is adni! Kedves Olvasóm! Szívből kívánom, hogy ilyen emlékű gondolatok éljenek a Te lelkedben is, hogy ha az élet Téged is arra kényszerít, mindent egyetlen lapra téve fel, hogy tudj mindig újrakezdeni sopánkodás, csüggedés nélkül. Minden bajban van valami jó, valami, ami kiemel. Ez a valami a lelked mélyén szunnyadó akarat. Ne hidd, hogy az élet erősebb, mint amilyen Te vagy, mint amilyen Te lehetsz, ha akarsz! Nincs olyan sötét mélysége az erőszaknak, a megaláztatásnak, hogy abból Te ne tudnál győztesen kiemelkedni. Rajtad múlik, a Te akaratodon, a Te hiteden, a Te kitartásodon. Higgyél magadban, és maradj mindig hű önmagadhoz! Hidd el nekem, győzni fogsz. Szeretnék mélyen a szemedbe nézni, szeretném a szemed fényében az akarat erejét megcsillanni látni. Úgy legyen!

309


Arckép Iregszemcsén

310


KOPOTT SZERSZÁMOKKAL, ÚJ UTAKON Kedves Olvasóm! 1948 karácsonya. Előző napon vettem kézhez a hivatalból való elbocsátásom levelét. Ott álltam 35 évesen, telve életerővel, hivatástudattal, de immáron feleslegesnek ítélve, a kommunista terror minden lehetőségének sötét és mind véresebb világában, tudva, hogy a munkában nem állókat a társadalom ellenségeinek bélyegzik. Jövedelem nélkül maradva, a teljes bizonytalanság állapotában kellett lássam, hogy apám egészsége szinte napról napra romlik a nyilasok fegyházában elszenvedett testi és lelki bántalmak következményei miatt. A Gellért-hegyen álló és az ostrom alatt 22 súlyos találattól romlott házunk, valamint Pesten, a Sándor utca 10. alatti házunk helyrehozatalára felvett bankkölcsön havi törlesztésének terhei, apám nyugdíjának hónapok óta késő kifizetése mellett a magam teljes anyagi bizonytalansága bizony ugyancsak súlyos gondokat raktak a vállamra. 1948 karácsonyának napjaiban az egész országot egy veszélyt jelentő kormányintézkedés fenyegette. Elrendelték ugyanis, hogy 1948 szilveszter éjfélkor fennálló lakhely szerint minden magyar állampolgárról statisztikai összeírást kell végezni. Az indoklás szerint csupán azért, „hogy a kormányszervek felmérhessék a háború utáni leglényegesebb személyi viszonyokat”. Az összeíró ívek azonban sejteni engedték, hogy egészen más célt szolgál a nagy szigorúsággal előkészített összeírás: minden kérdés elárulta, hogy a társadalom politikai kategorizálása és személyekre bontott minősítése a cél. Íme az összeíró lap kérdései: Az összeírt személy teljes és pontos családi és személyi neve az öszszeírás időpontjában, valamint 1945 előtt; foglalkozása (munkahelye) jelenleg és 1945 előtt; föld- és háztulajdona (pontos nagyság- és értékmeghatározással jelenleg, valamint 1945 előtt); jelenlegi pontos lakcíme, és ugyanaz 1945 előtt. Az összeírt személy szüleinek (apjának és külön az anyjának) pontos családi és személyi neve, jelenleg és névváltoztatása előtt; jelenlegi 311


foglalkozása (munkahelye) és ugyanez 1945 előtt; jelenlegi föld- és háztulajdona (pontos nagyság és értékmeghatározással) jelenleg és 1945 előtt; jelenlegi pontos lakcíme, és ugyanaz 1945 előtt. Az összeíró lap kis formátumú volt, és semmiben sem felelt meg a törvényes statisztikai összeírás alaki előírásainak. Súlyos büntetés fenyegette a hamis adatokat szolgáltatókat. A kérdések pontos és okmányokkal igazolható kitöltését összeíró biztosok ellenőrizték a lakáson. A kis kérdőlapon minden kérdés válaszsora után több, előnyomtatott kis üres négyszög jelezte, hogy a válaszok alapján a válaszadót minősíteni fogják. És én ebben az időben állástalan voltam! Állástalan, akit ezért, minden további nélkül a társadalom, az állam ellenségének lehetett bélyegezni. Nem kellett sok gondolkodás ahhoz, hogy e furcsa kérdések, és az értékelő négyzetecskék alapján látni lehessen, ez az osztályharc társadalmi és osztályozási önvallomása lesz. Ennek alapján lesz valakiből osztályellenség, osztályidegen, vagy pedig munkásszármazású, és a besorolás következtében ki tudja, milyen sors várományosa. Ha én beleírom, hogy az apám egyetemi tanár, hogy az édesanyámnak, valamint az apámnak Budapesten háza, illetve villája volt, ezzel a társadalom szélére utalom magam. Tetézi ezt, ha bevallom, hogy a Közellátási Minisztériumban miniszteri osztálytanácsos voltam, hiszen tudható volt, hogy így a legsúlyosabb minősítést kapom. Úgy döntöttem, hogy szemben a pártállam parancsával, nem írom bele a valódi foglalkozásomat, különösen azért nem, mert alig egy héttel korábban, a karácsony előtti munkanap utolsó perceiben fosztottak meg a közigazgatási tisztviselő mivoltomtól, tettek tehát munkanélkülivé (ami abban az időben szinte életveszélyes minősítés volt), és tiltottak ki a Minisztérium épületéből is. A foglalkozás kérdésére azt válaszoltam, hogy jelenleg és 1945 előtt is 3,5 kataszteri hold földtulajdonnal rendelkező, gyógynövénytermelő kisbirtokos, kisgazda vagyok és ez voltam korában is. Az apám egyetemi tanár, egy családi ház tulajdonosa. Az apámmal közös lakásban pedig, ahol az összeíró biztost fogadni kívántam, felállítottam egy házi vegyészeti laboratóriumot, amit használhattam az általam termesztett fűszer-, és gyógynövények feldolgozására. Az eljárásom sikeres volt. Az összeíró biztos meg volt elégedve. Nagy kő esett le a szívemről. Két év múlva bizonyosodott be, mennyire helyesen cselekedtem, Ugyanis ez az összeírás volt az alapja a kommunista kormány egyik legdurvább eljárásának, az 1951-ben végrehajtott 312


kitelepítési akciónak. Így bevallásom mentette meg apámat, de engem is a kitelepítéstől. 1949 januárjától apám egészsége bizony mind aggasztóbbá vált. Megélhetésünk is bizonytalan volt. Élni kellett, és az ostrom alatt sérült házunk javítási munkái még javában tartottak. Körül kellett néznem, mibe foghatnék, hiszen a házunk újjáépítési terhei szinte teljesen reám nehezedtek. Apám pedig mind intenzívebb orvosi kezelésre szorult. Ugyanakkor semmi olyat nem kívántam elkezdeni, ami a leghalványabban is arra utalna, hogy a közhatalommal valamilyen egyetértésben kívánok cselekedni. Szabadúszó kívántam lenni. Nyomozásom szerint Budapest ostroma alatt elpusztult a gyógyszergyárak apróállat-állománya, ami miatt az oltóanyaggyártás nehézségekkel küzdött. Az ilyen állatok tenyésztése elég szokatlan ügy, valószínűleg nem sokan gondolnak erre. Ezért belefeküdtem a tengerimalac, fehér-, és drapp egér tenyésztésének tudományába, és előkészültem egy ilyen állatfarm felállítására Csobánkán, tehát a Pilisben, ahol a már ismételten említett földterületem feküdt. Erre az előkészítő munkára ráment vagy három hónapom. Mikor aztán minden lényeges munkával elkészültem, és csupán az állatok beszerzése volt hátra, felkerestem a szérumtermeléssel foglalkozó gyárakat. Ott az a lesújtó hír fogadott, hogy az én előkészületemmel egyidőben, ők is megtették a szükséges lépéseket, és néhány napja már be is telepítették a ketreceiket. Így az én munkámra nincs szükség. Kénytelen voltam másfelé orientálódni. De sajnáltam pedig az addig öszszeszedett tudomásomat! Az első zsákutca után rávetettem magam a rák-, és piócatenyésztés gondolatára. Ez már nehezebb volt, mert ehhez sajátos körülményekkel rendelkező vízfelület kell, amivel nem rendelkeztem. Meglehetősen sok erőt fektettem be ebbe a gondolatba is, de kevés volt a reményem, hogy sikert érek el. Közben apám egészségi állapota tovább romlott, és én kénytelen voltam hamarabb elérhető cél után nézni. Felkerestem ezért egy igen kedves, jó barátomat, dr. Tomcsányi Pált, aki először a Közellátási Minisztériumban, majd a Földművelésügyi Minisztériumban kollegám volt, és aki 1949 áprilisában a Gazdasági Főtanács hivatalában dolgozott. Őt tartottam – fiatal kora ellenére – az ország egyik legjobban felkészült mezőgazdájának, aki igen egyenes lelkülettel és nagyon tág látókörrel át tudta tekinteni a magyar mezőgazdaság területét, a jövőt vagy legalább a mindennapi kenyeret ígérő lehetőségeket. Kértem a tanácsát, merre induljak el. Az én Tomcsányi Pali barátom a következő tanácsot adta: 313


„Kedves Béla bátyám, ma egészen másként kell elindulni, mint ahogyan Te azt normális időkben tennéd. Ma senki sem megbízható az eredeti hivatásában, az eredeti munkakörében, mindabban, amire készült, amihez ért. Neked nagy szerencséd, hogy Csobánkán egy gyönyörű eredménnyel működő növényi illóolaj-, és fűszertermelő kisüzemet létesítettél. E növények közül egyetlen egy sem hazai eredetű. Valamennyi idegen származású, délszaki tájakról került hozzánk. Te ennek ma országosan is elismerhető szakembere vagy. Ne tiltakozz az ilyen nagy hangzású megállapítás ellen. Még ha ez nem is lenne igaz, akkor se állíts mást! Ez a Te személyes lehetőséged, használd hát ki! Te ma a délszaki növények honosítási szakembere vagy, akinek a munkáját, a szakértelmét az ország nem nélkülözheti. A kormány most határozott úgy, hogy azonnal felállít egy állami vállalatot bizonyos délszaki ipari növények honosítási kísérleteire. Ennek vezetője egy igen kiváló mezőgazda, név szerint Schüller Ferenc, az egykori Mauthner vetőmagtermesztő és forgalmazó cég volt igazgatója. Ő az én jó emberem. Ő már több kiváló mezőgazdasági szakembert gyűjtött maga köré. Én most rögtön felhívom, jelentkezz nála!” Én alig győztem magyarázni, hogy ez részemről szélhámosság, én ilyent igazán még sohasem tettem. Ő azonban hajthatatlan volt. Szerinte a legfontosabb, hogy élni, túlélni tudjunk. Ha a legkisebb képesség van bennünk arra, hogy megvessük a lábunkat, nemcsak a magunk, de a magyarság érdekében meg kell tennünk. Azt tanácsolta, hogy ne tiltakozzam, hanem haladéktalanul keressem fel Schüller Ferenc vállalati igazgatót, a Gyapottermeltetési Vállalatnál. Ennek előkészítésére azonnal telefonált, és én fél óra múlva az igazgató előtt álltam. Schüller Ferenc egy rendkívül erélyes, nagy műveltségű, kitűnő szervező képességekkel megáldott, európai látókörű és jellemes ember volt. Lekötelező kedvességgel fogadott. Válasza szerint az egyik kiváló szaktudású munkatársát, Bezuk Istvánt megbízza, hogy menjünk azonnal Csobánkára, tekintse meg az én ottani telepemet. Ha a látottakról azt jelenti, hogy az szakszerűség szempontjából kifogástalan, engem szakértői minőségben alkalmaz, feltéve, hogy két – általa megjelölendő – délszaki növény vetőmagját valahol a világpiacon felkutatom, behozom, és a vállalatának átadva vállalom ezek honosítási kísérleteit. Én mélyet lélegezve és bizonyos magamba fojtott aggodalommal elfogadtam az ajánlatot. Bezuk Istvánnal kimentünk Csobánkára. A szemle sikeres volt. Az alkalmaztatásom megtörtént. Megkaptam a két növény nevét: indiai hócsalán (boehmeria nivea) és luffatök. Az előbbi a világ legértékesebb 314


növényi rostanyagát szolgáltatja, míg a második abban az időben a cipőkészítő ipar egyik reménybeli növénye volt (e tök magháza kellő kikészítés után pontosan a cipő talpalakját követő, rugalmas cipőbetét lehet). Mondanom sem kell, hogy e napig egyikről sem tudtam semmit, és fogalmam sem volt, hogy induljak el. Minden esetre elmentem a Fővárosi Füvészkert és a Kertészeti Főiskola könyvtárába és a különböző növényi atlaszokból kiolvastam azt a néhány alapvető utalást és jellemzést ezekről a növényekről, ami egyáltalán elérhető volt. Alkalmaztatásom érvényességének volt azonban egy – abban az időben rendkívül fontos – feltétele. Nevezetesen az, hogy mezőgazdasági jellegű vállalatról lévén szó, először jelentkeznem kellett a Földművelésügyi Minisztériumban, az illetékes főosztály személyzeti főnökénél, aki az akkori szörnyű szakkifejezéssel „lekáderezett”, ami azt jelentette, hogy egy hosszabb beszélgetés alatt pártszempontból eldöntötte, szabad-e engem egyáltalán alkalmazni, vagy sem. A meglátogatandó személyzeti főnököt – emlékezésem szerint – Gőz Etának hívták. Az hírlett róla, hogy Szegeden, a kendergyárban zsákjavító vagy zsákkezelő volt, valamint hogy nagyon keményen bírálja el az eléje kerülő kérelmeket. Ő döntött tehát az én személyemről is. Leendő kollégáim nem nagy reményekkel küldtek a Minisztériumba. Én nem kerülhettem rosszabb helyzetbe, mint amilyenben akkor voltam, legfeljebb munkanélküli voltom tovább tartott volna. Rövid várakozás után én kerültem sorra. Gőz Eta nagyon komor, hatalmat sugárzó arccal fogadott. Láttam, hogy az erőltetett komorság, tüntető fontosság egy valójában primitív lelket takar, aki önnön nagyságának korlátait nem ismeri. Szerencsém volt. Egy-két nap alatt összegyűjtött szakmai információ elegendő volt ahhoz, hogy az általam honosítandó két növényről, különösen a kínai hócsalánról igen érdekes történeteket tudjak elmondani, és ezzel az engem fürkésző, bizalmatlan, megszállottan kommunista nőt visszazökkentsem a saját szellemi szintjére. Elmondtam, hogy a hócsalán rostja a világ legértékesebb anyaga, amelyet már az ókorban ismertek, ebből készítették az egyiptomi fáraók múmiagyolcsát, és ma ezt használják a japán gyöngyhalászok a hálóik készítéséhez. Ebből csinálták a II. világháború alatt az angol hadsereg ejtőernyő-köteleit, és ez szolgál jelenleg a délkelet-ázsiai népek ruházatának alapanyagaként. Gőz Eta arcáról hamar eltűnt a komor bizalmatlanság, és érdeklődve hallgatta mindazt, amit a fáraók múmiakészítéséről, a japán gyöngyhalászok 315


érdekes munkájáról mondottam. Alkalmaztatásomhoz engedélyt adott. A Gyapottermeltető Vállalatnál leendő kollégáim meglepetve fogadtak. Nem hitték, hogy az ügy ilyen hamar és ilyen egyszerűen elintéződik. 1949 május elején felvettek szerződéses szakértőként, havi 500 Ft fizetésért, és ezzel megkezdődött az új életem. Nagyon bizonytalanul éreztem azonban magam, hiszen olyan feladatot vállaltam, amelyre egyáltalán nem éreztem magam felkészültnek. Két délszaki növény felelőse lettem, amelyeket soha sem láttam, róluk alig tudtam valamit, vetőmagjukat valahol a világban haladéktalanul fel kellett kutatnom, és ráncolt homlokkal meg kellett kezdenem a „szakértői” munkát. A reám bízott két ismeretlen növény igen gyér adatait gyűjtögető, felderítő munkám másnapján gondokba merülve haladtam a Múzeum körúton, mikor is megakadt a szemem egy bolgár magkereskedés kirakatán. Gondoltam, szerencsét próbálok. Természetes, hogy ott sem tudtak e két növényről, de a kezembe adtak egy olasz vetőmag-jegyzéket. Ebben legnagyobb örömömre egy nápolyi vetőmagtermesztő cég árjegyzékében mindkét növény vetőmagja szerepelt, csekélynek látszó árakon. Boldogan írtam hát fel a nápolyi címet és hazatérve ékes olasz nyelven megírtam a megrendelő levelet. Csak azt nem tudtam, melyik magból hány kilogramm magot kérjek, hiszen fogalmam nem volt a mag súlyáról, egyéb adatairól. Biztonság okából mindkettőből 5 kg-ot rendeltem. Alig telt el néhány nap és máris a kezemben volt a válasz: mindkettőt küldik, de előbb írjam meg, miért kell nekem hócsalánból 5 kg, mert enynyi magból annyi palánta lesz, hogy szinte egész Európát be tudom ültetni. Ment hát a válaszom: elég lesz fél kg is. Megint eltelt néhány nap, és megjött az értesítés, hogy a hazai vámhivatalban van a vetőmag-küldemény, de kiváltani már nem tudom, mert azon a napon rendelte el a kormány, hogy import-export ügyletekkel kizárólag az állami vállalatok foglalkozhatnak. Minthogy pedig luffatök mag ismeretlen volt a vámtarifa szempontjából, ezért azt a közismert tökmaggal veszik azonosnak, és mert a tökmagolajos magnak számít, így ebben az ügyben a Nehézipari Minisztérium az illetékes. A nápolyi cég 25 USA dollárt kívánt inkasszálni. Ezt Tomcsányi Pali barátom hivatalból kifizettette. Nekem csak annyi maradt, hogy sok utánjárással és rábeszéléssel a két magánküldeményt végül a Gyapottermeltetési Vállalat tulajdonába juttassam. Végre ez is sikerült. Elindulhattam hát a növényhonosítás ismeretlen birodalmában, mégpedig lehetőleg úgy, hogy ne valljak szégyent. 316


A Gyapottermeltetési Vállalat több növénynemesítő illetve növénykísérleti teleppel rendelkezett, amelyek szerte az országban feküdtek. Ezekre a helyekre kellett a magvakból kellő elosztással juttatnom, és csíráztatási utasításokat adnom. Az első ilyen hely Iregszemcse volt, Tolna megyében. A telep igazgatója, dr. Kurnik Ernő, egykori egyetemi diáktársam, igen kedvesen fogadott. Telepének sokoldalú kutató munkáját megtekinthettem, és a magvakat egy kiváló kertésznek adhattam át. Az indulás tehát jól sikerült. Igen, de mi lesz, ha az első magvetés sikerül, és a további lépéseket meg kell határozni? Az aggodalom még éjjel is elkísért. Ki tudja, hogy viselkednek majd a fiatal palánták? A telepítéssel kapcsolatos sok kérdés valósággal ráült a lelkemre. Harmadnapon Székkutasra kellett a magvakból vinnem, Hódmezővásárhely és Orosháza közötti tájra. Alig érkeztem oda, máris jött a telefon Iregszemcséről, hogy a magvetés kikelt, kérik a további utasításokat. Siettem vissza az első siker helyére, de szerencsére addigra összeszedtem annyi tudományt, hogy a palántanevelés ügyéhez már jól tudtam véleményt mondani. A helybeli kertész, Czigler Ferenc megérdemli, hogy nevét köszönettel jegyezzem fel. Sokat tanultam tőle. Később igen jól tudtunk együtt dolgozni. A harmadik hely, ahova a magvakból vinnem kellett, a Tolna megyei Középhidvég volt. Ez lett az első szabadföldi telepítés és a honosítási kísérletek megindító helye. Középhidvég Szekszárdtól északra, Kölesd községtől néhány kilométerre feküdt, és tulajdonképpen két korábbi uradalom központjában állt, amelyek a Gyapottermeltetési Vállalat kísérleti telepét alkották. Mire ide értem, már tisztában voltam a palántanevelés fogásaival és a két növény természeti igényeivel is. Emellett már ismertem a hócsalán rostjának kinyerési és feldolgozási nehézségeit. Egy kis üvegházat kaptam munkám első színhelyéül, munkásnak pedig egy rendkívül művelt, szimpatikus öregurat, akiről hamar kisült, hogy ő Wass Endre, Erdélyből menekült, volt földbirtokos, aki az erdélyi magyarságnak a két világháború között egyik nagy tekintélyű vezetője volt, s ő az általam is tisztelt és szeretett Wass Albert író édesapja. Talán annyit, hogy Wass Endre egyik bátyja apámnak középiskolai osztály- és padtársa, legjobb barátja volt, aki a századforduló táján Dél-Afrikában, az angol–búr háborúban a hollandok oldalán harcolt, hősi halált halt és a hollandok nemzeti hőse lett. Wass Endre mezőgazdasági munkás, teljes nevén gróf Wass Endre, akit telep munkásai igen nagy szeretettel és tisztelettel vettek körül: mindenkinek legjobb barátja és 317


segítőtársa volt. Mezőgazdasági szaktudása, lelkiismeretessége, hallatlan munkabírása igen nagy segítségemre volt. Palántanevelésünk hamarosan igen szép eredménnyel járt. Szabadföldbe telepített növényeink erőteljesen növekedtek, néhány hónap alatt már megkezdhettük a legnehezebbet, a rostkinyerési kísérleteket. Minthogy az eljárást – az ősi kínai kézierős gyakorlaton kívül – erős nemzetközi szabadalmi titok nehezítette, saját kísérleteinkre voltunk utalva, amelyek – Wass Endre ügyességének és fáradhatatlanságának köszönhetően – szépen haladtak. Nagy gond keletkezett azonban magával az értékes növényállománynyal. Hamarosan kisült ugyanis, hogy növényünket egy állati kártevő nagy erővel támadta meg és pusztította el, nevezetesen a cserebogárpajor. Egy növény húsos gyökérzetét pár óra alatt tönkre tették ezek a kártevők. A másik baj, hogy a hócsalán nagy vízigénye miatt (2000 nm/év) csak öntözéssel volt termeszthető, de magas páratartalom iránti igényét nem tudtuk kielégíteni. És mi lesz a téli fagyok hatására? Én jártam továbbra is Középhídvég, Iregszemcse és Székkutas között. Wass Endrével dolgoztunk rendületlenül, harcolva a cserebogár-pajorok kegyetlen pusztítása ellen. Hamarosan látnunk kellett, hogy e növények hazai gazdaságos termesztésének alighanem áthághatatlan természeti akadályai lesznek. A Gyapottermeltetési Vállalat fő kísérleti (honosítási) profilja azonban nem az én két növényem körül alakult, mert a Földművelésügyi Minisztérium lényegében a magyar klímához sokkal közelebb álló gyapot meghonosítását írta elő a Vállalat számára. A Szovjetunióból, Bulgáriából és talán még más országokból is importáltak több vagon első osztályú gyapotvetőmagot, hogy annak hazai műveléstechnikáját kidolgozzák, illetve a magyar viszonyok között biztonságosan termeszthető fajtát kinemesítsék. Schüller Ferenc és kiváló szakembertársai igen nagy erőfeszítéssel dolgoztak, hogy a rájuk bízott feladatot sikeresen oldják meg. A Szovjetunióból a vetőmagon kívül szovjet mezőgazdasági szakemberek is érkeztek, akiknek kötelességük volt a gyapottermesztés gyakorlatának eddigi tapasztalatait átadni. Ebben az időben politikai okokból a párt és a kormány arra törekedett, hogy kövessék a mezőgazdaságban is minden tekintetben az „élen járó szovjet” példát. A Szovjetunióban pedig bizonyos termesztési elvek, jelszavak és szentnek vallott eljárások uralkodtak a gyakorlatnak szinte minden terén. Ezek közé tartozott – többek között – bizonyos növényi kultúráknak, így a gyapotnak a vetés előtti hőkezelése. Ezzel ugyanis 318


a csírázást biztosabbá, gyorsabbá kívánták tenni. Voltak is e téren eredmények, amelyek azonban igen nagy üzemi fegyelmet és fejlett technikát követeltek meg. Schüller Ferenc igazgató igen kiváló szakembergárdát gyűjtött maga köré. Emlékezésem szerint szinte valamennyien nagy mezőgazdasági üzemi gyakorlattal, kitűnő elméleti felkészültséggel látták el a reájuk bízottakat. Csak az okozott gondot, hogy szinte minden munkatársa a pártpolitikai erőszak célpontjaivá vált. Közöttük elsősorban maga Schüller Ferenc igazgató. Ahhoz, hogy a következő eseményeket meg lehessen érteni, az igazgató személyéről és tevékenységéről még néhány jellemzőt el kell mondanom. Emlékezésem szerint ebben az időben történt, hogy az úgynevezett koalíciós pártok anyagi helyzetük biztosítására több jól jövedelmező vállalatot kaptak az államtól, amelyeknek nettó jövedelmét saját céljaikra fordíthatták. Ezek a vállalatok aztán teljesen az illető párt rendelkezése alá kerültek. Így történt ez az egykori Mauthner Vállalattal is, amely valamikor az ország egyik legnevesebb mezőgazdasági kereskedelmi intézménye volt. Ebben az időben e vállalat fiókvállalata volt az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság, de innét vált ki a Gyapottermeltetési Vállalat is. Ezt a nagy tekintélyű szervezetet a Kommunista Párt kívánta megkapni. Ha ez sikerül, annak minden dolgozója pártkényszer alá került volna, bizonyára párttagság megkövetelésével együtt. Schüller Ferenc, a Mauthner Vállalat igazgatója erről a pártszándékról – annak végrehajtása előtti napokban – értesült. Ezt a folyamatot ő mindenképpen meg kívánta akadályozni. Egyetlen lehetőség kínálkozott: a vállalat valamennyi központi és vidéki telepi dolgozóját haladéktalanul valamely más pártba beléptetni, hogy ne legyen senki, akit a kommunista pártba kényszeríthetnek, s ezzel a párt alapon való birtokbavételt erőszakkal megoldják. Ezért Schüller Ferenc a hír vételekor azonnal – még aznap éjjel – körbejárta valamennyi vidéki szervezetüket, és ott rábírta a vállalat valamennyi dolgozóját, hogy az ebben az időben még sértetlennek tűnő Szociáldemokrata Pártba tagként lépjenek be. Így a vezetőktől egészen az éjjeli őrökig mindenki ezt tette. Schüller Ferenc igazgató – legalább egyelőre, rövid időre – megakadályozta a vállalat kommunista párttulajdonná válását. Ő azonban megszerezte ezzel az első, igen súlyos, személyét terhelő ítéletet. Nem tudhatta, hogy a taktikai győzelem csak nagyon rövid ideig lesz eredményes, mert amint a Kommunista Párt – 319


kellő ravaszsággal és erőszakkal – kikényszerítette a két munkáspárt egyesülését, a Schüller Ferenc által a Szociáldemokrata Pártba léptetett dolgozók automatikusan az egyesült Magyar Dolgozók Pártjának lettek tagjai, természetesen ekkor már kommunista irányítás alatt. Volt Schüller Ferencnek egy másik cselekedete is, amely sajnos nem sokkal később súlyos baj forrásává lett. A fentiekben említettem már, hogyan vált az általa vezetett vállalat valamennyi tagja az egyesült MDP tagjává, beleértve magát Schüller Ferencet is, akinek minden gondolata, minden idegszála tiltakozott e kényszerhelyzet ellen. Bárhogy tiltakozott is, kénytelen volt mindazokat a kényszerrendelkezéseket tudomásul venni, sőt követni, amelyek az MDP központjából az eszme tanításának terjesztésére vonatkoztak. Így részt kellett vennie a minden reggel kötelezően tartott „Szabad Nép-félórán”, amikor is rendszerint egy igen gyenge szellemiségű vagy megfélemlített párttag felolvasott a párt napilapjának, a Szabad Népnek aznapi számából egy nemzetközi vagy magyar belpolitikai tárgyú elmélkedést, majd ezekhez a hallgatóságnak hozzá kellett szólni. Schüller Ferenc ezeket a rendszerint hihetetlenül naiv, szomorúságuk mellett nevetséges megnyilatkozásokat szellemes vagy gúnyos módon kommentálta. Azt hitte, mindenki úgy érez és gondolkodik, mint ő. Hogy gondolhatott arra, hogy a nyilasok és német nácik által meggyilkolt volt barátjának a fia, akit ő a legmesszebb menően, szinte kitüntetően támogatott, az ő helyét akarja elfoglalni, és ezért politikai besúgónak jelentkezik az MDP központjában. Áruló tehát közöttünk is volt, aki – későbbi értesülésünk szerint – naponta vitte a híreket, Schüller Ferencet eláztató gyalázkodásait az MDP illetékes politikai hírközpontjába, sőt állítólag Rákosinak személyesen szolgált ilyen terhelő adatokkal. Ennek következtében a Gyapottermeltető Vállalat megalakulását követő nyolcadik hónapban, amidőn a gyapottermelési kísérletek igen szép, bíztató eredményt hoztak, a párt rendeletéből megjelent egy „pénzügyi ellenőrző szakértő brigád”, előre meghatározott céllal, pénzügyi szabálytalanságokat megállapítva. Schüller Ferencet azonnal felmentették, ellene eljárást folytattak le, majd állásvesztésre ítélték. Utóda az áruló lett. Schüller Ferenc az ellene végrehajtott megtorló hadjárat következtében nem tudott elhelyezkedni, szíve tönkrement, és néhány év múlva meghalt. A Gyapottermeltetési Vállalat új főnök vezetése alatt rövidesen dicstelenül kimúlt. Az történt ugyanis, hogy a következő esztendő import szuperelit gyapotvetőmag (több vagon) az előhőkezelés során melegedés 320


helyett megsült. A vállalatot feloszlatták. Így én alig kilenchavi munka után ismét munkanélküli, szabadúszó lettem. Zárószóként talán még annyit, hogy kontár növényhonosító minőségemben, 1949 nyolc hónapja alatt csupán annyit tudtam elérni, hogy Tolna megyében, Középhidvégen és Iregszemcsén néhány ezer tőből álló anyatelepet létesítettem, valamint megkezdtem a rostkinyerési technológiai kísérleteket. Schüller Ferenc igazgató erőszakos és megalázó eltávolítása után én sem maradhattam a teljesen bizonytalan helyzetbe került vállalatnál. Mindkét anyatelep megmaradt ugyan, de közvetlen gazda nélkül várta a sors fordulatát. Nem volt többé módom az eddig végzettek ügyébe beleszólni. Senkit sem érdekelt maga az ügy. A lényeget elérték, a kiváló szaktudású igazgató nem veszélyezteti többé a kommunista társadalmi átalakulást. Minden általa végzett, eredményes munkát le lehetett törölni a tábláról, a befektetett szellemi és anyagi tételekkel együtt. A magam részéről nyereségként könyvelhettem el, hogy egy új tudományba tekinthettem bele: a növényhonosítás és -nemesítés gazdag világába. Nem sajnáltam az időt és fáradságot, amellyel e nyolc hónap alatt a növénybiológia és feldolgozás-technológia legfontosabb alapismereteit elsajátítani törekedtem. Igazság szerint bizonyos mértékig valósággal megkönnyebbültem, mert „szakértői” megjelölésemet így könnyen tudtam eltemetni. Feltámadt viszont a kérdés: mihez kezdjek, hogy apámmal együtt megéljek, akinek egészségi állapota egyre súlyosbodott. Megoldást kellett találnom, hogy meg tudjunk állni, és a reánk nehezedő terheket is viselni tudjuk. Egyetlen lehetőség kínálkozott: a korábbi leveleimben már többször emlegetett csobánkai ingatlanom, egy kilenc kataszteri hold kiterjedésű, fűszer- és illóolaj-termelő kisüzem megerősítése és gazdaságos üzemeltetése. Ismét utat változtattam hát, kisgazda lettem. Nem élt bennem bosszúság vagy aggodalom. Erősen hittem, sőt meg voltam győződve arról, hogy helyes úton járok. Független voltam, a magam útját követtem. Tudtam, hogy történelmi időket élünk, történelmi vihar dúl és ennek szele minden szennyet felkavar. A lényeg csupán az ilyen helyzetben is, hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, hogy ne adjuk meg magunkat. Folyton a fülembe csengett egy éppen akkor olvasott, híres regény címe: Légy hű magadhoz. Én sem akartam mást. Hogy azonban ezt az új utat jól tudjam bemutatni, szeretnék, kedves Olvasóm, egy újabb levelet írni, mi is volt igazán ennek a bizonyos csobánkai ingatlanomnak története, mit és miért tettem! 321


Fent: a csobánkai ház; lent: a 25. Szent Imre Cserkészcsapat fogadalomtételén, a csobánkai ház kertjében

322


A VILÁG KÖZEPÉN Kedves Olvasóm! E levelemben meg kell szakítanom az életem fonalára felfűzött, említésre érdemes történetek sorát, és vissza kell nyúlnom 1927 tavaszára, tizennégy éves koromra. Május egy igen szép, napsütéses napja, Pünkösd vasárnapja. Szüleim – lelkes amatőr kertészek – úgy döntöttek, hogy a család kirándul Csobánka községbe, ahol egy híres dísznövénykertészet működött. Itt különös gonddal és nemzetközi elismerést is elérve foglalkoztak a Kínában honos fás peóniák nemesítésével és új fajták előállításával. Feltűnést keltett, hogy a magyar kormány itt vásárolt két gyönyörű, helyben kitenyésztett, új fás peónia szaporító anyagát küldte a kínai kormánynak ajándékba. Ebből kívántak a szüleim a gellérthegyi kertünk számára is beszerezni. Kimentünk hát Csobánkára. A dísznövény-kertészetet megtaláltuk, és gyönyörködtünk a valóban csodálatos peóniákban. Amíg a szüleim ennek a vásárlásnak részleteit intézték, én a bérmálásra kapott fényképezőgépemmel a patak partján életem első, egyedül készített fényképeivel voltam elfoglalva. A táj szépsége, a völgy mélyén csörgedező patak, a természet virágpompája valósággal elbűvölt. Elhatároztam, hogy ha majd felnőtt leszek, és kellő keresettel rendelkezem, itt, ebben a faluban, ebben a völgyben veszek magamnak egy szép telket, és azt e csodálatosan szép növényekkel ültetem be. Itt szeretném minden szabadidőmet eltölteni, és a magam világát berendezni. E szándék mélyen égetődött a lelkembe, és mint életem egyik legszebb célja, mindvégig megmaradt. És teltek az évek, de e szép álom-terv töretlenül élt bennem, mint valami tündérvilág. 1933 augusztusában, immáron egyetemi hallgató koromban, húszesztendősen, öregcserkész barátaimmal egy szép vasárnapi kirándulást tettünk a Pilis tájára, útba ejtve Csobánkát. Én nagy örömmel és reménnyel kerestem fel gyermekkori vágyam e csodálatos helyét, de csalódnom kellett. Az egykori dísznövénykertészet teljes területét közel embermagasan, átjárhatatlan bozót fedte. Az egykori kertész néhány éve eladta az ingatlanát, amelyet egy soha nem tapasztalt májusi felhőszakadás mindent pusztító árral söpört végig, vastag iszapréteggel borítva 323


azt. Az új tulajdonos pedig nem tett semmit e kár és pusztulás megszüntetésére. A természet szépsége azonban ugyanúgy tárult fel előttem, mint egykoron. A látottak csak megerősítették bennem a vágyat, ezt az egykori szépet helyreállítani. És ismét eltelt jó néhány esztendő. 1938 őszén elnyertem első munkahelyemet, és az ezzel járó feladatot: Veszprém megye szociális tanácsadója lettem, úgy ahogyan ezt a VESZPRÉMI VÉGEKEN című levelemben már elmondtam. Elérkezett 1940 nyara, és egy napon felkerestem Bársonyos és Kerékteleki községeket, ahol a helybeli községi jegyzőjének leányától megtudtam, hogy Pécelen él és dolgozik egy különleges ember, aki délszaki – főleg fűszer- és illóolajtermő – növények honosításával, illetve termesztésével foglalkozik, és akitől palántákat lehet venni. Az e híren való felbuzdulásom összeesett a SAS jelű katonai behívóm kézhezvételével. A történelem sodrában következett Észak-Erdély visszacsatolásának eseménysora. Én természetesen azonnal bevonultam Losoncra, a 21. tüzérosztályhoz. Ezt is megírtam már a FELVIDÉKTŐL ÉSZAK-ERDÉLYIG című levelemben. Tüzérosztályunk Kárpátalján, Nagyszőlősön táborozott legelőször. Itt álltunk és vártunk heteken át. Amidőn látszott, hogy még hetekig kell várni, lehetővé tették, hogy a tisztek, sőt a legénység soraiból is egyesek, kellő elosztással 2-3 nap szabadságot, eltávozást kapjanak. Bennem azonnal feltámadt a gondolat, ennyi idő elegendő lenne arra, hogy Budapestre utazzam, ruhát váltsak, Pécelre utazzam, ott az említett érdekes emberrel megismerkedve, nála több tízezer palántát rendeljek – habár még egyetlen négyzetméter területem sem volt, ahová a palántákat majd kiültetem. De hiszen ez július vége felé történt, a palánták kiültetésére csak a következő tavasszal kerülne sor. Arra gondoltam, hogy addig majd csak sikerül az én kedves Csobánkámon területet vásárolnom. A szándékot tett követte. Pécelen az én új ismerősöm portáján éppen igen érdekes munka folyt: az ő gyönyörű levendulaültetvénye teljes pompájában állt és akkor párolták le az aratott virágtömeget. Az egyezség hamar megvolt. 35 000 levenduladugványt rendeltem nála, és intézkedtem, hogy ott helyben, egy idős kertész gyökereztesse azokat. A gyökereztetés augusztus vége felé, az előkészített – üveg alatti – hidegágyakban történjék. Boldogan utaztam vissza Nagyszőlősre, mert íme, elindultam azon az úton, amelyet tizennégy éves koromban Csobánkán, a patak partján fényképezve magam elé képzeltem. Huszonöt éves voltam, saját keresetű, 324


felnőtt ember, aki tizenegy évet várt első, nagy álmának teljesülésére. Bizonyítva láttam, hogy kitartással, türelemmel még az ilyen gyermeki vágyak is velünk együtt nőhettek, egészen a megvalósulásukig. Ez a siker felbuzdított, hogy az elmúlt esztendőben elvégzett gyógynövény-ismereti tanfolyamon tanultak alapján szabadidőm felhasználásával egy olyan alkotásba kezdjek, amely hihetőleg egész életemen át a természet nyújtotta szépségen túl, anyagilag is hozzásegít a személyes függetlenség biztosításához. Vállalkozóvá kívántam válni. Olyan vállalkozói utat választottam, amelyen előttem még alig járt valaki Magyarországon: növényi illóolajtermő kultúrákat kívántam üzemileg telepíteni, majd nyersanyaggá feldolgozni, a kozmetika és a fűszergyártás céljaira. Csodálatosan szép gondolat volt! E rövid, de eredményes Budapest és Pécel közötti kirándulás után visszamentem Nagyszőlősre, tüzérütegem akkori állomáshelyére. Erdélyből megbetegedésem és erős legyengülésem miatt 1940 novemberében leszereltem, és hazatértem. Azonban a nyáron Pécelen vett 35 000 dugványom már gyökereztetőben volt, de a végleges kiültetésre kijelölt területem még sehol! Jött a tavasz, március, és még mindig minden változatlan. Az immáron gyökeres palántákat át kellett venni. Ezért – sajnos még mindig rendkívül gyenge testi erőben – Pécelen kibéreltem egy fiatal telepítésű gyümölcsösben a fák sorközeit, és eliskoláztam a palántáimat. A növényi iskola helye egy domb tetején, a község központjától, ahol megszálltam, mintegy négy kilométer távolságban feküdt. Az ültetés egy teljes napon át tartott. Már erősen sötétedett, amidőn mindennel elkészültünk. Én viszont annyira elgyengültem, hogy szó szerint alig álltam a lábamon. Megvártam, míg mindenki elindult, és teljesen besötétedett. Nem akartam, hogy gyengeségemet bárki meglássa. Lassan indultam, de maradék erőm gyorsan fogyott. Így az utolsó kilométert már nem tudtam egyenes testtel megtenni. Ezért az út árkában, négykézláb ereszkedve, ilyen nevetséges módon és testhelyzetben kínlódtam magam hazáig. Késő éjjel volt, mire hazaértem, szerencsére senki sem látott meg. Az ültetés sikerrel járt, és ez volt a legfontosabb. Történt pedig, hogy még a péceli iskolázás előtt, 1941. január első napjaiban, egy csodálatosan szép téli nap reggelén kirándultam az én kedves Csobánkám tájára, de most nem a szokott útvonalon, hanem az ellenkező irányból, Vörösvár felől közelítettem meg a falut. A tájat vékony hólepel borította. Néhány fokkal a fagypont alatt, szikrázó napfényben, lassan bandukoltam úticélom felé. Egy helyen aztán, Garancs-puszta 325


mellett nekivágtam a domboldalnak, és a csúcsig meg sem álltam. Ott aztán egy valóban gyönyörű, érintetlen táj fogadott, a maga varázslatos szépségével. Látszott, hogy a területet – talán sok évszázaddal ezelőtt – már művelték, de azóta a természet visszahódította a ligetesen fás-bokros területet. Ilyen volt, ez volt az a terület, amelyet megálmodtam magamnak. Vasárnap volt. Nagyot gondoltam, felkerestem a község főjegyzőjét, hátha hajlandó engem fogadni, hogy eligazítást kéjrek tőle a telek tulajdonviszonyairól. Annyi esztendő eltelte után, még ma is örömmel emlékezem Reitter Béla csobánkai főjegyzőre, aki engem otthonában fogadott és minden lehető információval ellátott. Az általam felkutatott terület sok évszázaddal ezelőtt valóban művelés alatt állott. Egykoron, még a rómaiak idején, egy katonai ellátó gazdaság szőlőterülete volt. Művelését még a múlt század közepén – az erős vadkár miatt – beszüntették. Sok kis parcellából állt, amelyeknek tulajdoni viszonyai is bizonytalanok voltak, mert a 19. századi telekkönyvezésbe hiba csúszott, illetve az azóta végbement tulajdonváltozásokat csak néha vezették át, és a parcellák után eddig senki sem fizetett adót. Úgy gondoltam, ha nekem sikerül e mintegy 30 parcella tulajdoni viszonyait tisztázni, rendezni és a parcellákat megvenni, akkor csupán a vadkár ellen kell védekeznem. Főleg vaddisznók és szarvasok jártak gyakran a területen. A jegyzőtől megtudtam, hogy ahol tulajdonost nem találok, és hajlandó vagyok az akkori pénznemünk, a pengő bevezetése óta felgyűlt adóhátralékot kifizetni, és birtokháborítás címén jogos tulajdonos nem jelentkezik, elbirtokolhatom a területet. Természetes, hogy én mindezt vállaltam. A jegyző még azt is javasolta, ismerkedjem meg a terület mezőőrével, Kisanyik úrral, aki rendkívül szereti az alkoholt. Ha esetenkint egy hosszúlépéssel megoldom a kedvét, bizonyára szívesen segít a tulajdonosok felkutatásában. Így indultam neki Kisanyik mester segítségével annak a mesébe illő nyomozásnak, amely januártól májusig tartva feltárta előttem e terület rejtett és igen változatos tulajdonosi viszonyait. A tulajdonosok felkutatása során sok érdekes dolgot megtudtam: volt olyan parcella, amelyről tulajdonosa nem is tudott. Így jutott általam – soha nem álmodott – pénzhez. Természetes, hogy megkísérelte érdeklődésemet magas ár követelésével jól kihasználni. Volt olyan telek, amelynek terhei között gyerektartás is szerepelt. Az ilyet csak kibérelni tudtam. Volt, amely soha nem létezett névre volt eredetileg is telekkönyvezve. Ez ment a legkönnyebben. Volt, amelynek fél évszázaddal ezelőtti bejegyzése szerint négy testvér volt a tulajdonosa, de a testvérek több évtizede szétszéledtek Csehszlovákia és Jugoszlávia ismeretlen tájaira. 326


Volt, amelynek tulajdonosa legalább 50 éve kivándorolt Dél-Amerikába, és nyoma veszett. A területet a vastag gyeptakaró mellett sok bozót és hatalmas kövek sokasága fedte. Így a telket először meg kellett tisztítani, hogy – ahol az eke a földbe süllyedhetett, ott – nehéz testű lovakkal – szántani lehessen, másutt – és ez volt túlnyomó – csákánnyal tudjunk a palántáknak ágyat készíteni. Mondhatom, kemény munka volt. Május közepe volt, amidőn az ültetés előkészítésével megvoltunk. Nagyot fohászkodva nekiláttunk. És ekkor a késői fagyok, a fagyosszentek tettek még egy lépést, hogy semmi se menjen akadálytalanul. Az ültetés napjaiban nagyon nyirkos, hideg idő borult ránk, erősen havazott. Ezért a kiszedett gyökerekből hatalmas máglyát raktunk. Az ültetők fejét és vállát vastag hópárna takarta. Félóránként váltottuk egymást. Az ültetők fele erős ütemben palántázott, míg a másik fele a hatalmas máglya körül melegedett és a ráolvadt hólevet szárította. Három nap alatt készültünk el a munkával. Sok kitartás kellett a 9 kataszteri hold kiterjedésű telep üzemszerű lábra állításához, és bizalom a jövendő sikerben. A 35 000 palánta állományát többször kellett kiegészíteni, mert – amint később kiderült – az ültetvény területén olyan gomba termett, amelyet a vaddisznók szeretnek. Ezért tetemes volt a vadkár. A szarvasok sem akartak lemaradni. A vaddisznók hatalmas gödröket túrtak, a szarvasok kapartak. Mindkettő károsította a friss ültetésű palántákat. A szépen erősödő levendulatöveken júliusban megjelent egy izmos bogár, a nagyfejű csajkó, és szinte az egész állományon lefejezte a fiatal palántákat. Minthogy én állásban voltam, csak a hétvégeken mehettem Csobánkára a nagy reményekkel és kitartással teremtett és fenntartott telepem munkáinak végzése vagy felügyelete miatt, és ilyenkor vihettem a mindenkor szükséges palántapótlást. Igen gyakran esett meg, hogy vasárnap délelőtt elhaladtam a katolikus templom előtt, hátamon egy nagy liszteszsákban az illatos levendulapalántákkal, éppen akkor, amikor a szentmise végeztével a falu népe tódult kifelé a templomból. Ünneplő ruhában, csoportokba verődve álltak az út szélén, és figyeltek engem hitetlenül bámulva utánam. A lakosság sváb volt, így németül súgtak össze a hátam mögött. Az első években senki sem hitte a faluban, hogy az én vállalkozásom sikeres lehet. Úgy vélték, bolond ember vagyok, aki értelmetlen dologra szórja a pénzét. Mi értelme lehet messze a falutól, erdőktől körülvéve, a sziklás, köves terepen csákánnyal ültetett kis palántákkal bíbelődni és vaddisznókkal versengeni. 327


Sok évvel később – amidőn már mindenki látta, tudta és megtapasztalta, hogy az illóolaj-telepem virágzik és terem, emellett tavasztól őszig 15-20 embernek ad kenyeret – vallották be, mit is sugdostak egymásnak, amidőn vasárnaponkint, a mise után utánam bámultak. Álljon itt maga a sváb nyelvű (hibás németségű) szöveg: „to kumta Frikte mit de stinkende Pflanze”. Hű magyarsággal: itt jön a bolond a büdös növényekkel. Jót mulattam ezen a népi értékítéleten, amely azonban – egy-két év alatt – az ellenkezőjére fordult. 1941 tavaszán folyt a telepítés, és 1944 júliusában tartottuk az első virágaratást. Az első sikeres esztendő viráglepárlásához magam készítettem az elképzelt párlóberendezést, egy billentős burgonyafüllesztőből. A virágokat a sarlókkal aratták, és nagy ruháskosarakban hordták be a telephelyről a faluba, a lepárlás helyére. Ebben az esztendőben csupán arra törekedtem, hogy a teendők sorát jól megismerjem a későbbi szervezés érdekében. A mintegy 3-4 kilométerről való behordás gazdaságtalansága ekkor még nem sokat számított. Az összeredmény 6 liter tiszta levendula párlat volt. A behordás útján végig csodálatos illatfelhő terjengett. Az első esztendő virágaratása idején a levendulatövek még ugyancsak serdülőkorúak voltak. Várható volt, hogy egy-két év alatt hatalmasat fejlődnek majd. Sürgősen meg kell tehát oldani a nagy mennyiségű olaj lepárlásának műszaki feladatait. 1944 augusztusát írtuk, tehát a háború utolsó esztendejét. Sietni kellett, minden akkori nehézség ellenére. Ismerve immáron a lepárlás minden szükséges ismérvét, megterveztem egy váltakozva üzemeltethető (tehát kettős) üstrendszert, a hozzá csatlakozó hűtőberendezéssel. Sikerült olyan lakatosmestert és kádármestert találnom, akik a megadott tervek és adatok alapján megépítették az egyes fő darabokat. Szeptember volt, amire elkészültek, október, mire leszállították, és akkorra felbolydult az ország az Erdély felől, majd a Alföldről megindult menekültáradat miatt. Vadonatúj lepárló berendezésem meg kellett várja a háború végét. Annyit tettem még, hogy bankkölcsönt vettem fel a csobánkai lepárlóüzem állványzatának felállítására, továbbá a gőzfejlesztés kéményének és fújtatóberendezésének megépítésére. Budapest ostroma az én lepárlóberendezésemben is kárt tett, de ezt sikerült hamar rendbehozatnom. Az állványzatot Csobánkán felállíttattam. Az építéshez bankkölcsönt vettem fel. Béreltem egy közepes nagyságú cséplőgépkazánt, felállítottam az előre elkészített hatalmas huzatnövelő-kéményt. A háborút követő első hónapokban, amidőn még igen nehéz és fáradságos volt Budapestről Csobánkára, majd onnét este újra Budapestre 328


menni, a csobánkai mezei munkáimban eddig tevékeny helybeli munkások védték a telepemet minden esetleges (rosszindulatú) kísérlettel szemben. Három nyár közös erőfeszítései elegendőek voltak arra, hogy a foglalkoztatott levendulamunkások a magukénak is vallják a telepet, és így baj nélkül vészelhettük át a háború utolsó tragikus esztendejét, valamint az ezt követő politikai szervezkedések veszélyeit. A telep tövei csodálatosan növekedtek. Volt egy olyan parcellám, amelyben mély talaja, szerencsés fekvése és a jó kezelés hatására a tövek kerülete a júliusi teljes virágzás idejére 13 méter lett. Azt hiszem, e mérettel én voltam Európában a csúcstartó. A levendula virágzásakor, júliusban, eső utáni napsütésben a 9 kataszteri hold levendula illata 5 kilométer távolságig volt érezhető. Az aratás és lepárlás befejeztekor minden évben kibéreltem a helyi vendéglő külön kis udvarát, és az esztendei munkákban részt vett valamennyi – ünneplő ruhába öltözött – munkással áldomást ettünk-ittunk, és örültünk, hogy összefogással, szorgalommal, becsülettel és szakértelemmel megtettünk mindent, ami tőlünk telt. Mögöttem állt tehát az én csobánkai dédelgetett virágtelepem és lepárlóüzemem, amely mentesített a korábbi – politikailag kifogásolt – miniszteriális rangom következményei alól. A válaszomat a lakásomon megjelent ellenőr 1949. január első napjaiban elfogadta, és én kissé megnyugodva néztem a holnap elé. Munkanélküli állapotom egyelőre nem nagyon aggasztott, hiszen az összeíró lapomat elfogadták. Azt is, hogy törpebirtokos vagyok, aki különleges növények termesztésével foglalkozik. Ez az állapotom négy hónapon át tartott. 1949 áprilisában sikerült újra névvel nevezhető munkát találnom, amelyről KOPOTT SZERSZÁMOKKAL, ÚJ UTAKON című levelemben már beszámoltam. Csobánkát gyerekkorom óta lelkem tündérvilágának éreztem. A kommunista világ azonban mindent megtett, hogy az ottani természet szépségét sok viharfelhő árnyékolja. A reám rendszeresen kivetett nagy adók minden hasznot elvittek. Az esztendei művelési feladatok minden szabadidőmet lekötötték, a művelés költségeit alig tudtam megtermelni. 1951 tavasza óta arra törekedtem, hogy sikerüljön a hatóságokat rávenni, hogy az én oly sok munkával és szeretettel létesített telepemet vegyék el tőlem, és mentesítsenek a szabotázs fenyegető vádjának veszélye alól. Ugye furcsa törekvés, hogy az ember odáig juthat, hogy a megálmodott és valóra vált remények csodavilágát elvétetni törekszik? Talán alig hihető, és 329


mégis igaz! Megélni már nem tudtam belőle, legalább ne terheljen a munkája. Hol voltam már ekkor attól a magamnak megtartott gondolattól, hogy ha a világ politikai szándékai és indulatai elől magamat kivonva, függetlenül akarok élni, ha a közélettől megcsömörülve egyedül a saját ösvényemen akarok és tudok járni, ott lesz majd Csobánka, az én csodálatos magánparadicsomom! A remény szertefoszlott, és én újra búcsúztam egy szép álomtól. De hiába törekedtem a területem elvételét végrehajtatni, velem a pártállam különös tervet hajtott végre. Furcsa ez is, elmondom hát! Az én növényi kultúráim neveiben mindenütt szerepel az „olaj” szó: „növényi illóolaj”. Amikor a kommunista államgépezet a teendőket az egyes főhatóságok, tehát a minisztériumok között felosztotta, akkor az „olaj” szó főleg az ásványi olaj fogalomkörére vonatkozott. Ennek ügyeit a Nehézipari Minisztériumra bízták, a vas, a szén, az alumínium és sok egyéb nehézipari anyagok gyártási feladataival együtt. Amire aztán a nagy osztozkodás végeztével a növényi illóolajok ügyéhez értek, már senkinek sem volt fogalma, mit kezdjen vele. Kijöttek hát a telepemre, éppen annak teljes virágzása idején, és megállapították, hogy az bizony gyönyörű. Ezt meg kell hagyni a tulajdonos kezén, de mindent el kell követni, hogy haszon nélkül legyen kénytelen a művelést folytatni. Igen, de miért? A válasz egyszerű és különös! Tudnivaló, hogy a Szovjetunió politikájának gerince a nehézipari termelés. Ebben Magyarország még meglehetősen hátul kullogott, különösen a Nagy Szovjet Dicső Példaképének eredményeivel összehasonlítva. Minthogy pedig a szovjet „vendégek és tanácsadók” gyakran látogattak a Nehézipari Minisztériumba, mindig kellett nekik valami szépet is mutatni. Egyszerű feladat, ki kell őket vinni autóval Csobánkára, a Minisztérium fennhatósága alá tartozó telepre, ahol a különféle levendula és egyéb kultúrák kék, rózsaszín, lila, vajsárga színben pompáztak, illatuk sokszor kilométerekre áradt. Mindezt természetesen olyankor tették, amidőn én nem voltam ott, sőt legtöbbször nem is tudtam előre róla. A levendulaállomány mellé ugyanis hamarosan egyéb illóolajtermő, valamint fűszer és gyógynövényt telepítettem, illetve termeltem. Csupán néhányat említve szép állományt fejlesztettem angol izsópból, francia zsályából, spanyol kakukkfűből. Termeltem anyarozst. Öröm volt nézni, hogyan gyarapodott minden. Hogy milyen gyönyörű egy 9 kataszteri hold kiterjedésű, zárt állományú levendula virágözöne, amint a szellő lengeti a derékig érő liláskék kalásztengert, és zúg a levegő a virágokat elárasztó méhek, bogarak és lepkék boldog szárnyalásától. 330


Természetes, hogy egy ilyen virágparadicsomot nem csak a rovarok világa talál meg, hanem a tolvajok hada is. Sok bajom támadt a piaci virágárusok tolvaj áradata miatt. Nem egyszer történt, hogy a virágtolvajok baltákkal, hatalmas késekkel felfegyverkezve fenyegettek mindenkit, engem is beleértve, akik az állomány védelmében megkísérelték az ártó elemeket távol tartani. Csobánkai illóolajtelepem 1948 nyarán érte el fejlődésének csúcsát. Ugyanakkor indult meg ellene a politikai gáncsvetés sora. Túl voltunk már a politikai hatalomváltás idején. Először – állítólagos feljelentés alapján – az volt a bűnöm, hogy a lepárlóberendezésemmel szeszpárlást is lehetne végezni. Hiába érveltem, hogy az én üstjeim egészen más belső kiképzésűek, fizetnem kellett. A második lépésben arról értesítettek, hogy a magyar Tervhivatal egy szovjet tulajdonba került budapesti vegyi gyárnak monopol jogot adott az illóolajtermő növények ipari lepárlására, tehát magam nem párolhatom le, a virágaratás termését át kell adnom lepárlásra e gyárnak, természetesen előre meghatározott, kötött áron. Az első esztendőben ez az öszszeg még fedezte az előállítás költségeit, de a második esztendőtől kezdődően már nem. Ettől kezdve évről évre, minden haszon nélkül, sőt a termelési költségek kényszerű csökkentése mellett kellett üzemeltetnem a telepemet, nehogy szabotázzsal lehessen vádolni. Eljutottunk odáig, hogy a legnagyobb politikai terror idején, amidőn az úgynevezett „kulákügyek” címén üldözték a magyar parasztságot, és adótartozás címén indult sok kegyetlen eljárás a parasztok ellen, egy szép napon idézést kaptam az adóhivataltól, hogy 24 000 forint adótartozásom rendezése céljából jelenjek meg a hivatalukban. Ez abban az időben főbenjáró ügy volt. Szerencsém volt, hogy az ügyem egy olyan adóügyi előadó kezébe került, aki szembenállt a hasonló ügyeket kikényszerítő pártemberekkel, és kellő ügyességgel mentesített e hamis vád következményei alól. 1949-ben kezdtem – kénytelen-kelletlen – arra törekedni, hogy elvegyék, egészen 1960-ig, mindhiába. Ekkor egy, a község teljes külterületére kiterjedő, hatóságilag elrendelt földrendezés alkalmát kihasználva, sikerült a teljes ingatlanomat elvétetni, és a helyben alakult, rendkívül gyenge eredménnyel gazdálkodó mezőgazdasági termelőszövetkezetnek átadatni. Feltételnek szabták, hogy vállalom a termelőszövetkezet betanítását a területem művelésébe, és teljesen ingyen, három éven át vezetem a területemen az ő művelési, aratási munkájukat. Vállalom továbbá, a község határában fekvő, több mint 400 kataszteri hold parlagon fekvő 331


területből egy akkora mezőgazdasági terület művelhetővé tételét és állandó művelését, amelynek aranykorona-értéke azonos a tőlem átveendő területével. Az úgynevezett „zöld leltárért”, tehát a növényállományért nem kapok kárpótlást. Az általam művelhetővé teendő parlag viszont a tulajdonom lesz. E parlagokat magam választhatom ki. Én ezt az ajánlatot elfogadtam. Hiába vezettem a termelőszövetkezet növényápolási, művelési, aratási munkáit, három évig a termelőszövetkezet csak rablógazdálkodást folytatott az én egykor gyönyörű telepemen, amely néhány esztendő alatt pusztulásnak indult. Két egymást követő tavasszal, április 4-én (az úgynevezett felszabadulási ünnepnapon), valamint május 1-jén a budapesti városi örömifjúság önfeledt csapatai kirándultak a szabadba, a Csobánka fölötti Hosszú-hegy erdővel fedett oldalába. Ott tüzet gyújtottak, majd azt magára hagyva, hazamentek. A feltámadt szél az erdőt, s vele a szomszédos telepem rendkívül gyúlékony kultúráit is lángra gyújtotta. Hatalmas tüzek keletkeztek. Csobánka, Pilisvörösvár, Pilisszántó templomharangjait kongatták, három falu apraja-nagyja és a riasztott szentendrei tűzoltóság törekedett a hatalmas tüzet eloltani. Alig néhány év és a művelés hibái, valamint a fegyelmezetlenség gyújtotta tüzek véget vetettek az én gyönyörű telepemnek. Azóta a természet visszahódította a korábbi kultúrák helyeit. Újra természetes fű, bokor, fák, ligetes lombozat takar mindent. Szarvas, őz, vaddisznó, nyúl és róka szabad tája ott minden. Ha arra járok, csak én látom az ott hullámzó levendulatenger csodaszép, méheket, lepkéket ringató világát. Átvettem hát a parlagokat, és azokon új kultúrát létesítettem. Egy svéd származású, igen kitűnő málnafajtát telepítettem. Két évig ment ez is, de rövidesen két akadály keletkezett: a község cigány lakossága igen nagy létszámú csoportokban szállta meg az én málnásomat, és aratta annak termését. A másik pedig, hogy az északi exportra termesztett málnámat az állami kereskedelem kénye-kedve szerint vette át, lehetetlenné téve ezzel a termelés biztonságát. Ezt is abba kellett hagynom. A málnatelepemet kiszántottam. Úgy döntöttem, hogy pontosan visszatérek az eredeti, tehát gyermekkori szándékomhoz: a parlag parcelláimat – egyetlen szép darab megtartásával – fokozatosan eladom, és a megtartottan terepet rendezek, teraszokat építek és az egészet parkosítom. Egy kiemelt darabján egy szép hétvégi házat építek, örökzöld fákkal, különleges fás, cserjés, évelő dísznövényes kultúrák telepítésével, csupán a természet szépségét teremtem meg magam körül. 332


Megvolt tehát – az 1960-ban végrehajtott ingatlancsere révén – immáron a község belterülete mellett, igen festői környezetben az új parlagokból álló, művelhető, rendezhető területem, de nem volt senkim, aki ennek az új, nagy nekibuzdulásomnak lendületet tudott volna adni. Öt évig tartott, amíg ennek is eljött az ideje. Az Úristen kegyelméből megismerkedtem jövendő feleségemmel, Heinrich Adrienne-nel, aki gyógytornászként dolgozott, ritkán látott, nagy hivatástudattal. Benne találtam meg azt a szilárd támaszt, amelyre oly nagyon vágytam. Az ő kitartása, segítőkészsége, hatalmas munkabírása új erőt adott az induláshoz. 1965-ben tehát új életet kezdtem. Csobánkai terveim is életre keltek. Megkezdtük a helybeli Hubertusz Üdülőtelep egyik legelső hétvégi házának építési előkészületeit. Első dolgunk volt kutat ásatni. Néhány napi munka máris meghozta az eredményt, 11 méter mélyen felfakadt a víz. Azóta a terepből kiemelkedő domb oldalában, alig hihetően, 7 méteres vízoszlopot kapunk. 1968. augusztus 28-án este, úgy fél tíz táján, már sötétben kezdtük meg egy markológép segítségével a leendő ház helyének és az első terasznak kialakítását. A ház építése külön fejezetet igényelne, annyira változatos szakaszok váltották egymást, míg rendkívül kevés pénzünkből valóban felépült a mi kedves, hétvégi házunk. Sok hónapon át tartó szívós törekvéssel, végül is sikerült egy nagy gyár udvarán lebontott raktárépület vasvázának részeit megvennünk. Nem lévén azonban elegendő az előre gyártott és ide szükséges vasbeton talprész, kénytelen voltam Budapesten, a Váci út gyárainak kerítéseire felmászni, és a gyárudvarokon feltételezett, szertehagyott betonelemeket felkutatni. A feltételezésem helyes volt, valamennyit, földön fekvőket és elföldelteket sikerült megtalálnom, és tekervényes módon – az előírt bonyolult lépések megtételével – megvennem annyit, amennyi szükséges volt. A ház tehát felépült, a teraszok egymás után készültek, a fa, cserje és évelő dísznövény-állomány csodálatosan szaporodott, és növekszik ma is, állandóan. A kakukk, a cinke, a sárgarigó, a fülemüle boldog hívogató szava, a virág-, és fenyőillat, a virágok pazar színei mind azt árasztja: megvalósult egy gyermekkori álom, Csobánka nekünk valóban a világ közepe. Gyerekkori álmomban láttam azt is, hogy az egykor létesítendő kertem legszebb helyén, egy magasba szökő árbocon leng majd a magyar nemzeti lobogó. Valóban, ez is sikerült. Látom, hogy ma már más csobánkai kertekben is, itt is, ott is, ugyanígy lobog a nemzeti trikolor. A példa ragadós. A fontos csak az, hogy legyen mindig, aki példát tud mutatni! 333


Nagy az örömöm, hogy az 1989 őszén feltámasztott, egykori 25. Szent Imre Cserkészcsapat is mind inkább kötődik a mi csobánkai paradicsomunkhoz. Itt, a zászlónk alatt tartottuk a csapat első nyári csapattáborát, az ugyancsak első öt cserkésszel. És itt rendeztük – egy év múlva – 22 újonc avatásával második cserkész fogadalomtételünket. Ezt követte ismét a zászlónk tövében, 1992 tavaszán az első próbatáborunk és a harmadik ünnepélyes fogadalomtételünk. Innét indulnak cserkészkirándulásaink és akadályversenyeink a Pilis-hegy tájaira. Kedves Olvasóm! Jártál-e már valaha Csobánkán? Jártál-e a Pilis varázslatos erdeiben, a Dunakanyar rengetegeiben, a magyar történelem e természeti szentélyében? Ha erre jársz, és utad Csobánkára is elvisz, emlékezz arra, hogy e levél írója a Te lelkedbe is szerette volna beleírni, hogy a legszebb gyermekkori álmok is valóra válhatnak, ha hűek maradunk önmagunkhoz, ha kitartóan hiszünk azok reményeiben, és ha ezeket az Úristen örömében teremtett szép tájak bölcsőjéhez kötjük. Maga a természet szépsége aranyozhatja be a legnehezebben megvalósulókat is. Ezt kívánom szívből minden olvasómnak, Neked is, kedves Olvasóm!

334


335


Fent: Iregszemcse, világítóállvány; lent: Iregszemcse, a gazdaságban dolgozó asszonyokkal

336


MÉGISCSAK FELFELÉ Kedves Olvasóm! Életem fonalát 1948 karácsonya táján hagytam el arról szólva, hogy az alig fél éve kezdődött növényhonosítási tevékenységem a Középhidvégi Állami Gazdaságban megszűnt, amikor is e vállalat egyik – kutatónak minősített – dolgozója karriervágytól hajtva derékba törte a gazdaság jövőjét, és az intézet igazgatóját, apjának egykori barátját és valamennyiünk legjobb védelmezőjét megfúrta. A lejtőre került gazdaságban természetesen én sem maradhattam meg. Újra szabadúszó munkanélküli lettem. Anyagi gondom nem volt, mert a nyáron jelentős eredménnyel járt Csobánkán a levendulaaratásom. Tele voltam reménnyel és a jövőbe vetett bizalommal. Ugyanakkor apám egészségi állapota mind több gondot okozott. Kezelési költségei aggasztóan nőttek. A főváros ostroma alatt sérült gellérthegyi és pesti házunk rendbehozatalára felvett bankkölcsön fedezetét és törlesztését mind apám, mind pedig a nyugaton maradt testvéreim helyett is nekem kellett vállalnom. Gyakran vállaltam hát német, angol és francia nyelvű agrár témájú tudományos munkák magyarra fordítását. Ez némi jövedelmet biztosított, és ugyanakkor szakmai továbbképzésül is szolgált. Közel másfél év telt el így. Apám betegsége végül is 1950-ben egy súlyos műtétbe torkolt. A kórházból hazatért apám testi állapota lényegesen több törődést, figyelmet és segítséget követelt, mint korábban. Eközben az országon eluralkodott kommunista terror mind veszedelmesebb és mind fenyegetőbb méreteket öltött. A társadalom egészét elöntötte a félelem, a rettegés. 1951 tavaszára pedig mindent betetőzött a deportálások (kényszerkitelepítés) sátáni réme. Hetente kétszer, emlékezésem szerint, minden szerdán és pénteken hajnal felé, úgy 3-4 óra tájban a politikai rendőrség megbízottai verték fel a soron következő deportálandókat néhány soros parancsot kézbesítve, amely szerint a lakás minden lakója másnap hajnalra legyen indulásra készen, fejenkint néhány kilós csomaggal, mert jön értük a politikai rendőrség teherautója, és elviszi őket egy ismeretlen tartózkodási helyre. Ott a leglehetetlenebb körülmények között, kényszerszálláson, állandó rendőri felügyelet mellett, orvosi 337


ellátás nélkül, helyhezkötötten, az emberi aljasságnak teljesen kiszolgáltatottan kellett a puszta fennmaradásukért küzdeni, kortól, nemtől, egészségi állapottól függetlenül, keresve és csak nagyon nehezen találva elegendő testi munkát a mindennapi kenyér előteremtéséhez. Apámmal, aki rendkívül súlyos és operáció utáni végleges állapotban volt, és a maradék egészségének fenntartásához elegedhetetlenül szükséges fürdőszoba használatára volt kényszerítve, félve töltöttük hetente kétszer az éjszakákat, és folyton lestük, hátha nálunk csenget hajnalban a rendőrség. Két hátizsák állt felkészítetten, bennük a legelemibb szükségleti cikkek, hogy ha indulni kell, azonnal kéznél legyenek. A deportálások annak az összeírásnak alapján folytak, amelyet 1948–49 fordulóján rögzítettek. Két nagyon halvány reménysugár világított a kommunista éjszaka sötétjében: az a hír járta, hogy a rendszernek elemi szükséglete az egyetemi oktatás folytatása, (tehát az egyetemi tanárokat kihagyják a politikai célú megsemmisítésből), valamint az, hogy az említett összeírás alkalmával elhallgattam, hogy a háborút követő két demokratikus év ideje alatt miniszteri osztálytanácsos rangot értem el, és helyette gyógynövényeket termelő törpebirtokosnak vallottam magam. Ebben a szorongatott lelkivilágú közállapotban kaptam értesítést a Földművelődésügyi Minisztériumból, hogy foglalkozni kívánnak az általam Középhidvégen és Iregszemcsén telepített, különleges növényi kultúra sorsával. Jelentkeztem tehát, mert ha kitudódik, hogy sehol sem tudtam alkalmaztatást találni, könnyen nemcsak „osztályidegen” leszek, hanem „osztályellenség” is. Ez pedig tragikus következményekkel járhatott volna. A Minisztériumban egy jó szándékú, ambiciózus előadó elé kerültem. Felajánlotta, hogy a legalacsonyabb besorolási szinten, tudományos segédmunkaerőként alkalmaznak, mégpedig azzal a feladattal, hogy az iregszemcsei központtal folytatnom kellett a megkezdett munkát, de ezzel együtt megbíztak a középhídvégi telep anyagának kezelésével is. Tudomásuk van arról, hogy a boehmeria nivea nevű, magyarul hócsalánnak nevezett távol-keleti eredetű növény rostanyaga (a belőle készíthető ejtőernyő zsinór kitűnő minősége miatt) katonai célokat szolgálhat. Ezért a honosítás és feldolgozás eredményes kutatása honvédelmi érdek. Ezzel Magyarországon eddig csak én foglalkoztam, tehát munkámra továbbra is számítanak. Igen alacsony besorolásom nem követelt egyetemi végzettséget, hiszen itt tulajdonképpen mezőgazdasági szakmunkás besorolást kaptam, amihez az egykori négy elemi iskolai esztendő is elég volt. Ebben 338


az időben már sejtettem, hogy az én általam indított honosítási munka – e növény rendkívül nagy vízigénye, valamint fagyérzékenysége miatt – sohasem lesz igazán eredményes, a termelés így nem lehet gazdaságos. Legfeljebb arra lehet gondolni, hogy a növénynek már kinyert rosttömegét Délkelet-Ázsiából importálva a további feldolgozási útját kereshetjük. Ennek ellenére a felszólításra igennel válaszoltam. Tudtam, hogy új megbízatásom legalább arra elég lesz, hogy mind a magam, mind a mellém beosztandó – feltételezett – munkatársak mindennapi kenyerét meg tudjuk keresni. Itt elsősorban a Középhídvégen élő, rendkívül szegény sorban élő volt munkatársam, az erdélyi magyarság egykori kitűnő szellemi vezetője, Wass Endre személyére gondoltam. Egy gondolat foglalkoztatott még a megbízatás körülbástyázása érdekében. Kikötöttem, hogy munkámba senki sem szólhat bele, senki sem adhat utasításokat. Ezért megállapodtunk, hogy az akkori miniszteriális szokás szerint a növényem honosításával és feldolgozási kísérleteivel kapcsolatos minden ügyintézést, tájékoztatást „honvédelmi érdekből” az úgynevezett „bizalmas ügykezelés” iktatási számával látnak el. Ez volt az a szerencsés intézkedés, amelynek révén később, a kommunista pártszervek, sőt az Államvédelmi Hatóság (ÁVO) minden támadását sikerült kivédenem. E védekezés fegyverét később mind a magam, mind a munkatársamként továbbra is foglalkoztatott Wass Endre védelme érdekében használnom kellett. Ezekre az alkalmakra még visszatérek. Ilyen előzmények után 1951. március 21-én, Iregszemcsén (Tolna megye) munkába álltam. Nehéz szívvel tettem, mert új munkahelyem elvállalása azzal a kötelezettséggel járt, hogy apámtól távol, vidéken kellett laknom, ahonnét csupán kéthetente hétvégenként jöhettem csak vissza Budapestre. Ebbe nehéz szívvel törődtem bele, hogy a deportálások idején, amidőn egyetlen napig sem lehetek biztos apám sorsában, mit sem törődve állapotának végzetes alakulásával magára kellett hagyjam őt. Tudtam, hogy az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság igazgatója velem egy időben végezte ugyanazt az egyetemet, csupán nem az én egyetemi karomon, hanem a mezőgazdasági karon tanult. Reméltem, hogy tőle segítséget kapok. Ügyelnem kellett ugyanis a kellő névhasználatra is. Családunk kettős nevéből (Erődi-Harrach) csupán az Erődit szerepeltettem, mert abban az időben az ilyen kettős nevek azonnal politikailag gyanússá tettek mindenkit. Iregszemcsei életszakaszom 1951 márciusától 1956 februárjáig tartott. Olyan tartós kirándulásnak kellett tekintenem, amelyet erős hittel és azzal 339


a meggyőződéssel gondoltam végigélni, hogy minden szokatlan és az élet nagy terveitől lényegesen eltérő kényszerutak nem véletlenül keresztezik a pályánkat, és hogy minden ilyen új pályán – az esetleges nehéz akadályok leküzdésével – találkozhatunk addig nem tapasztalt, személyünkre szabott, építő feladatokkal, esetleg névtelen, értékes emberekkel, talán olyanokkal is, akiknek éppen mi reánk van szükségük. E feltételezésem bevált. Nem tudtam, hogy erre az útra lépve lesz-e annak egyáltalán vége, és ha igen, mikor és hogyan? Amidőn öt év elteltével ismét új életszakaszhoz értem, örömmel gondoltam vissza mindarra, amit Iregszemcsén átéltem, mert valóban sokban gazdagodhattam, és talán én is adhattam valamit az ott gyűjtött igen sok barátnak. Sok emberi tartás, szellemi és lelki kultúra nyílt meg előttem a gazdaság fiatal, kétkezi munkásaival való mindennapos találkozásaim során. Az igazgatón kívül senki sem tudta pontosan, ki vagyok. Ha bárki kérdezte, összesen három elemi iskolai osztály elvégzését ismertem el. Bizony voltak, akik sajnálták, hogy csak ennyi iskolát végeztem, pedig szerintük többre lettem volna érdemes. Már megérkezésem első napján ügyes fogással nekem szegezték a kérdést, kommunista vagyok-e, vagy sem. A dolog úgy történt, hogy Iregszemcsének nem lévén vasúti állomása, az onnét 9 km-re lévő Daránypuszta állomásra kértem lovaskocsit, hogy csomagomat könnyebben szállítsam. Az állomáson egy páros lovas fogat várt, egy rendkívül büszke tartású, nagyszerű megjelenésű kocsissal a bakon. Már jó feleúton jártunk, amidőn hozzám fordult a két paripa büszke tartású parancsnoka, és kérdi: – Mondja az Úr igaz lelkére, kommunista-e? – Nem vagyok, nem is voltam, még csupán párttag sem. – Akkor jó! – Miért, mi lett volna, ha azt mondom, az vagyok? – Akkor most itt lesántult volna az egyik lovam, és Ön gyalog tehette volna meg a hátralévő utat. A kocsist Pap Ferencnek hívták. Korábbi időkben a helybeli uradalom parádés kocsisa volt. Most pedig az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság igazgatója mellett tette ugyanezt. Később tudtam meg, hogy ő a gazdaság kommunista pártjának elnöke. Természetes, hogy legelső teendőim egyike a helyi pártpolitikai viszonyok felderítése volt, mégpedig igen érdekes eredménnyel. Elmondom hát mindazon olvasóim részére, akik már csak hallomásból, vagy késői idők elmeséléseiből értesülnek az akkori idők viszonyairól. 340


Említettem már, hogy 1948–49-ben, az akkori koalíciós pártok – egymás között megegyezve – anyagi helyzetük biztosítására a legnagyobb jövedelmet biztosító magánüzemeket állami hatalommal lefoglalták. Így a Kommunista Párt jó néhány egyéb vállalat mellett a nagyhírű és kitűnő Mauthner vetőmag-nemesítő és -forgalmazó céget szemelte ki magának. Erről a Mauthner cég igazgatója, a már említett Schüller Ferenc az államosítás előtti napon értesült. Ezért még éjjel, autón végigjárta a cég három vidéki fióktelepét, így az iregszemcseit is, és még éjjel valamenynyi alkalmazottjukat – így Pap Ferenc kocsist is – beléptette a Szociáldemokrata Pártba. Remélte, hogy ezzel meg tudja előzni a kommunista birtokbavételt. Szokás volt ugyanis az ilyen politikai célú birtokbavétel esetén, hogy a vállalat valamennyi alkalmazottját erőszakkal vagy fondorlattal a birtokba vevő pártba terelik. A tagok Pap Ferenc, volt parádés kocsist választották elnöküknek. A két párt egyesülése után a volt szociáldemokrata pártszervezet átalakult MDP pártfrakcióvá, és Pap Ferenc önkéntelenül ennek lett az elnöke. Lelke mélyén, gondolatban, szóban és magatartásban megmaradt azonban egy rendkívül szívélyes, becsületes, mindenki által szeretett, magyar embernek. Hogy ez a pártszervezet hogyan működött, arra egyéb jellemzők mellett az is elmondható, hogy a mindennapi végrehajtó munkát végző kutatók, Mészáros László, Oberritter Annuska és Tímár Marika, a falu igen sok lakójához hasonlóan buzgó és hívő katolikusok voltak, sőt – emlékezésem szerint – heti áldozók. Ezt a pártszervezetek természetesen erősen kifogásolták, de ellene nem tudtak tenni. Volt közöttük, akit a párt „káderlapján” úgy jellemeztek, hogy „kanállal eszi az Oltáriszentséget.” Minthogy én már a pártszervezés lezajlása után érkeztem, annak viharaiból kimaradtam. A pártaktivitás azonban igen heves volt. Ebben az időben ugyanis szinte dühösen fordult a párt Tito marsall, Jugoszlávia legfőbb politikai ura ellen. Ő volt az, akit a naponta tartott szidalmazó, gyalázó gyűléseken „láncos kutyának” címeztek. Így volt ez Iregszemcsén is. Naponta legalább egy órát, munkaidő után gyűlésezni kellett, a Szabad Nép újság vezércikkének felolvasásával. A gyűlésre vezető utak bozótjai mögé bújt államvédelmi katonák lestek az oda igyekvőkre, és figyelték, ki mer valami pártellenes megjegyzést fűzni ehhez a mindenki számára oly terhes és értelmetlen időpocsékoláshoz. A vezérszónok ilyenkor mindig Varga bácsi, a párttitkár volt, aki az orrára biggyesztett szemüveg mögül olvasta az aznapi újság legújabb förmedvényeit. E bevezetés után ismételt 341


és vég nélküli nógatás következett, hogy mindenki szóljon hozzá. Ezek a nógatások természetesen eredménytelenek voltak. Egy ilyen alkalommal történt egy bájos kis eset, amelyet – mint jellemzőt – érdemes elmondani. Történt egyik este, hogy már jó ideje tartott a pártszervezet Titót szidalmazó gyűlése, amikor Varga párttitkár saját szitokáradatát befejezve sorra nógatta a már nagyon éhes és fáradt hallgatóságot, szóljanak végre hozzá. Senki sem volt erre hajlandó. Végül a sok nógatás után így szólt: – No, elnök elvtárs, hát szólj már hozzá! – szólt a biztatás. Pap Ferenc elnök, aki eddig az elmaradhatatlan kucsmával a fején, az elnöki asztal mögött nagyokat ásítva ült, megszólalt: – Elég volt, éhes vagyok, gyerünk haza! Kitört az általános kacaj. Mindenki felpattant, és eleget tett az elnöki felszólításnak. Egy másik, hasonló eset: A munkaidő lejárta után Varga bácsi, a párttitkár ismét gyűlésre tartotta vissza a munkás tagságot. A Szabad Nép pártlap egyik cikkét kellett elemezni. Én a szomszéd helységben készültem a másnapi munkára, így hallottam az ajtón áthallatszó beszédet. Értelmetlen, üres pártszövegeket magyarázott a párttitkár. Jó óra múlva már nyugtalankodtak a párthívek, mire az ülést be kellett fejezni. Pap Ferenc pártelnök ült az ajtóhoz legközelebb. Persze kucsma a fején, hetykén félrebillentve. Máris pattant fel, és nyitotta az ajtót. Meglátott engem, akivel igen jó viszonyban volt. Hangos szóval köszönt: Adjon Isten jó estét! Nyomában a párttitkár, aki hallotta az istenfélő köszöntést, és nem állta meg szótlanul: – Ejnye, Pap elvtárs, hogy lehet így köszönni, hogy mondta ezt Rákosi elvtárs? – Hogy mondta? Nem tudom, nem beszéltem vele. A nyomában induló párthívek nagyot derültek elnökük szellemes válaszán. Volt az úgynevezett kutatók között egy, akinek nem volt állandó és jelentősnek mondható munkaköre vagy beosztása. Inkább az igazgató humanitárius szándéka alapján tett-vett a telepen. Érettségije volt, de egyetemet aligha végzett. Valószínűleg valami idegrendszeri zavarai voltak. Időközönkint nem lehetett kiszámítani a cselekedeteit, nem lehetett reá bízni semmiféle fontos ügyet. Nem volt párttag. Egyszer aztán nagyon ideges állapotban bizalmasan beszélni kívánt velünk. Közölte, hogy behívták a párt megyei vagy talán járási központjába, és közölték vele, hogy 342


a párt bizalmas adatszolgáltatónak választotta. Köteles a kísérleti gazdaság valamennyi kutatójáról és rólam kéthetente politikai tartalmú jelentést írni. Ő ezt nem tudta visszautasítani, de végrehajtani sem hajlandó. A baj elkerülésére kér minket, hogy az esedékesség napjaira készítsünk önmagunkról megfelelő jellemzést. Lényeges, hogy legyen ezekben mindig olyan kisebb jelentőségű, de terhelő anyag, amelynek valódiságát mindenki ismeri, és legyen olyan, amely politikailag semleges, tehát nem lehet következménye. Mi ezt örömmel vettük, mert így megtudtuk, hogy ki által figyelnek. A magunkról szóló kissé terhelő jelentéseket rendszeresen elkészítettük, sőt egymás között is megbeszéltük. A kommunista párttitkár a helybeli borbély volt korábban. Azt beszélték róla, hogy 1919 óta sorban minden politikai párt helyi aktivistája volt. Egy hiányzott még a sorból, és ez a Kommunista Párt volt. Vele vigyázni kellett. Nem sokkal megérkezésem után engem is majdnem súlyos bajba kevert. Történt ugyanis, hogy a Minisztérium kívánságára és a helyi igazgatótól kapott utasításra a Mohácsi-szigeten kellett termelőhelyet keresnem a reám bízott növényi kultúra részére. Olyan helyre volt szükségem, ahol mély rétegű a talaj, és bőven áll víz rendelkezésünkre. Én ennek természetesen eleget tettem. A szigeten kívül egyéb hasonló adottságú helyeket is fel kellett keresnem, azonos céllal. Egyetlen ilyen út alkalmával sem gondoltam arra, hogy annak céljáról és az ott tapasztaltakról a párttitkárnak beszámoljak, vele bármilyen szakmai tárgyban értekezzem. Pedig ez volt a baj oka. Ebben az időben fordult ugyanis a Szovjetunió, és annak nyomán Magyarország külpolitikája az eddig barát Jugoszlávia ellen, ebben az időben tartóztatták le a Rajk-per vádlottait, és ekkor került a per vádanyagba többek között maga a Mohácsi-sziget és annak környéke is. Mindenki gyanússá vált, akiről feltételezték, hogy Titóval, a gyanúsított magyar politikusokkal és Mohács környékével valamilyen kapcsolatban állnak. A mi párttitkárunk jelentést tett az én „titokzatos” útjaimról, amelyeket elhallgattam előtte, és feltételezte, „hogy valamilyen fondorlatos úton én is az összeesküvőkkel törekszem kapcsolatot tartani”. Ez a vád abban az időben főbenjáró volt. Rendkívül könnyen szerkesztettek puszta feltételezések alapján olyan vádakat, amelyeket senki sem erősíthetett meg, és mégis, a feltételezés elegendő volt akár a halálos ítélethez. Egy szép napon, közvetlen ebédidő előtt a munkahelyemen megjelent egy polgári ruhás politikai rendőr, fegyverrel a vállán. Félrehívva engem közölte, hogy nem mehetek ebédelni, mert a szünetben beszélni 343


kíván velem. Kettesben maradtunk az irodán. Elém tárta a feltételezést: én a titkos utakon kapcsolatot tartok a Tito által vezetett szervezettel. Mondanom sem kell, mennyire megdöbbentett minden szava. Merev tekintete a hatalom primitív agyú, mindenre kész szolgáját mutatta. Tudtam, hogy minden szavamon akár az életem múlhat. Tiltakoztam a feltételezés ellen. Hivatkoztam a reám bízott növényi kultúra honosításának honvédelmi jelentőségére, valamint arra, milyen felelősséget vállal az, aki ennek az érdeknek ismeretében akár hamis feltételezéssel, akár a munka egyéb akadályozásával nehezíti a feladat teljesítését. Majd ugyanazokat az érdekesnek mondható ismereteket soroltam fel, amelyeket egyszer már eredményesen és színesen tudtam mind az ügy, mind a magam védelmére elmesélni. Így beszéltem a növényem rostjának sokféle hasznosítási lehetőségéről, a múmiák gyolcsanyagáról, az egyiptomiak múmiakészítési művészetéről, a japánok halászhálóiról és gyöngytermesztői ügyességéről, tengervíz mélyén telepített kagylótelepeikről, az őserdők lakóinak ruhaanyagáról és végül a kínaiak rostfeltáró ősi szokásairól. Minél inkább elmerültem az érdekes elbeszélésben, annál jobban eltűnt az engem faggatni akaró, politikai rendőr merev arcáról a mesterséges keménység és hatalom álarca. Végül egy valóban primitív, egyszerű érdeklődővel ültem szemben, aki fegyveréről és szerepéről teljesen megfeledkezve majdnem megköszönte az „előadást”. Ezután azzal zártam a mintegy másfél órás „politikai tényfeltárást”, hogy folytatom a vállalat munkát, de kikötöm, hogy engem többé ne gyanúsítsanak. Ne nyomozzanak titokban és ne leselkedjenek alkonyatkor a lakásomhoz vezető út bokrai mögé bújva, hogy valamilyen rendszerellenes nyilatkozatot kovácsolhassanak össze az esetleg ellesett szavaimra építve. Ha személyemről és munkámról valamit hallani akarnak, ha valamit nem értenek, engem személyesen kérdezzenek meg, de ne gyanúsítsanak. Ha mégis ezt tennék, ezzel lehetetlenné válnék a helybeli munkám. Akkor szedem a kalapomat, és itt hagyok csapot-papot, de ezért az vállalja a felelősséget, aki egy magamfajta mezőgazdasági szakmunkás munkájában sem bízik. Az erélyes szónak megvolt a hatása. Megígérte, hogy ehhez tartja magát. Ezután az engem feljelentő párttitkárnak is ugyanilyen szavakkal elmondtam a véleményemet, aki szintén ígéretet tett a személyem megbecsülésére. Később, jó két év múlva fordult a kocka. Ekkor meg ugyanaz a párttitkár, részint közvetlenül, részint az igazgató útján azt közölte velem, hogy a párt kívánatosnak tartaná, hogy tagjai sorába lépjek. 344


Tudják, hogy elveimet követve más utakon haladok, de ennek ismeretében és ennek ellenére számítanak rám, mert én nem a hátuk mögött, hanem szembe mondom meg a véleményemet, és így mindig tudják, hányadán állanak velem. Tudják, hogy a munkások szeretnek, a szavamra hallgatnak és hogy a tudásomat önként és szívesen osztom meg a munkatársaimmal, függetlenül attól, kinek mi a rangja, a kora, vagy a beosztása. Ekkor kénytelen voltam a már egyszer elmondottakra hivatkozni, és ezzel a hasonló kísérleteket a jövőben kizárni. Ha már a politikai légkör sokszor igen veszélyes hullámzásáról, viharairól szóltam, itt említem meg, hogy iregszemcsei életem első két éve alatt, tehát 1951–53-ban, általában kéthetente, mindig szombaton és vasárnap hazautaztam Budapestre, hogy otthon maradt apámnak is segítsek, és hogy az esetleges kitelepítésének bekövetkeztekor utána mehessek kényszerű tartózkodási helyére. Azonban ebben a feltételezett esetben a kitelepítés engem is elért volna, és annak végrehajtása azonnali kényszerrel sújtott volna engem is, valószínűleg anélkül, hogy apámnak bármilyen segítségére felkészülhettem volna. Így ebben az időben ha Budapestre érkeztem, a Gellért-hegyen először mindig az utcán óvatosan körüljártam a házunkat, figyeltem a szomszéd épületeket, nem lesnek-e rám a házunkban, a lakásunkban a kitelepítést végrehajtó politikai rendőrök, akkori néven az ávósok. Csak akkor léptem át a kerítés küszöbét és a házunk bejáratát, ha kívülről nem láttam gyanúra okot adó jeleket. Visszatérve magára az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaságra, röviden elmondom, mit is tettünk ott, különösen azt, hogyan alakult az ottani munkaköröm. Minthogy e gazdaság eredetileg a Mauthner vetőmag-nemesítő és -termelő cég egyik nagynevű termelő telepe volt, természetesen a Kísérleti Gazdaság folytatta a mauthneri idők növénynemesítését és az ott kialakított növényi (főleg szántóföldi) kultúrák fajfenntartását. Ezek között a legfontosabb a szója, a napraforgó, a ricinus és a kukorica voltak. Ezekhez sok egyéb kultúra honosítási, illetve nemesítési munkája csatlakozott, különösen azok, amelyeknek abban az időben a politikai hátterű, gazdasági önellátásra törekvés kölcsönzött jelentőséget. Így a Szovjetunióban is kísérlet alatt álló kokszagíz (a gyermekláncfű nevű növény rokona, amelyeknek gyökerében latexszerű anyag kinyerése a hazai gumigyártás remélt nyersanyaga volt), de ilyen volt az én reám bízott boemeria nivea (hócsalán) a rendkívül értékes és remélt növényi rostanyaga miatt, és ilyen a hasonlóan rosttermelő kenaf is. Talán nem lényeges, hogy itt most valamennyi, ott kísérletbe vont növényi kultúrát felsoroljam. 345


Legyen elég annak említése, hogy ugyanezeknek a növényeknek termesztéstechnikai kísérletei is intenzíven folytak. Eredetileg én a Középhídvégi Kísérleti Gazdaságból ide áttelepített távol-keleti kiváló rostnövény, a boehmeria nivea nevű „hócsalán” honosítási kísérleteinek felelőse lettem. Bár hamar beigazolódott, hogy ez a növény erős fagyérzékenysége miatt hazánkban kevés reménnyel kecseget, a munkát folytatni kellett. E növényi kultúra megfigyelése és honosítási törekvései mellett a munka egy egészen különös feladatot is jelentett. Folytatni kellett a kísérleteket, hogy a megtermelt zöldtömegből a világ legnemesebb rostanyagát vegyi és fizikai eszközökkel, nagyüzemi méretekben tudjuk a szárban lévő, a rostokat borító, pektinszerű anyagtól különválasztani. Az ez irányú kísérleteket már másfél évvel korábban, a Középhídvégi Kísérleti Gazdaságban megkezdtem. Így az itteni kísérletek elindításakor már elég tekintélyes tapasztalattal rendelkeztem. Ismertem a szakirodalomban eddig megjelent nemzetközi kutatási eredményeket, amelyeket ismertettem a helyi laboratóriummal, különösen annak akkori vezetőjével, K. Z.-vel, a gazdaság akkori igazgatóhelyettesével, aki a közölt feltárási módszert kipróbálta, és fejlesztésre alkalmasnak találta. Ekkor ugyancsak nem várt helyzetbe kerültem. Történt ugyanis, hogy e rostnövény nemzetközi hírét és a rostkinyerés nagyipari megoldásának lehetőségét megismerve a Kísérleti Gazdaság akkori igazgatóhelyettese, K. Z. nagyarányú üzletet vélt kibontakoztatni az addig elért eredmények alapján, és ezt maga kívánta kihasználni. Ezért engedélyt kért és kapott a gazdaság igazgatójától, hogy ők ketten vegyék kézbe a rostnövény ipari feldolgozásának nagyüzemi kísérleteit, majd úgy tervezték, hogy az eljárást kettejük által szabadalmaztatva engem kizárnak a további munkából, és én csupán a mind kevesebb reménnyel kecsegtető növénytermesztési megfigyeléseket végezhettem volna. Ennek, az engem akkor nagyon meglepő intézkedésének közlési módja is igen szokatlan volt. Az igazgatóhelyettes ugyanis úgy rendelkezett, hogy néhány nap múlva várt budapesti utam alkalmával keressem fel egy megadott budapesti szállodában, mert fontos közölnivalója lesz. A megadott időben megjelentem a szállodában. Az igazgatóhelyettes érkezésem után fáradtságra hivatkozva végignyúlt az ágyán, és jó egy órát várakoztatott a szobájában, majd nagyon zavart szavakkal közölte velem az igazgató megmásíthatatlan döntését, amely szerint ő veszi át tőlem a rostkinyerés nagyüzemi kutatásának feladatát, és én majd valamilyen 346


új feladatot kapok. Engem ez a közlés több szempontból igen súlyosan érintett, és nem tudtam a magam elveivel összeegyeztetni. Iregszemcsei alkalmaztatásom egyetlen indoka ugyanis éppen ennek a kultúrának komplex feladata volt. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, mert egy feladatot a hátam mögött úgy vettek el tőlem, hogy még csak nem is az igazgató közölte velem, hanem Budapestre, egy szállodába hívva, egy órás kényszervárakoztatás után kellett attól megtudnom, aki tulajdonképpen ezt a kevéssé tisztességes intézkedést anyagi érdekekből javasolta. Amidőn mindezt másnap az igazgató előtt – panaszként – szóvá tettem, és aggódva érdeklődtem jövőbeli megbízatásom felől, annyi volt a válasza, hogy az egész ügy jelentéktelen, majd más munkakörbe helyezett. Ez után az igazgató és helyettese hónapokon át valóban folytattak nagyüzemi feltárási kísérleteket vagontételben vásárolt kínai rostanyag feldolgozásának vizsgálatára, amiről én természetesen csak véletlenül és csak érintőleg értesülhettem. Hónapok múlva miért-miért nem, kísérleteik abbamaradtak. Az immáron sokat emlegetett növény szántóföldi munkái nálam maradtak, de egyéb munkakört is kaptam. Mielőtt erről írnék, megmaradok a hócsalán ügye mellett, mert itt kínálkozik említésre még egy kedves és nagyon jellemző eset. Amidőn 1951 tavaszán a Földművelésügyi Minisztérium kívánságára Iregszemcsén újra munkát kaptam, és a munka központját ugyanitt jelölték ki, helyesnek látszott, ha a növényállomány egy tekintélyes részét eddigi helyén, a Középhidvégi Kísérleti Gazdaságban hagyjuk (Középhidvég Szekszárd felett fekszik). Ott azonban szükségünk volt valakire, aki e kultúrát már jól ismeri, aki ott velem együtt dolgozott már a rostfeltárási kísérletekben. Ez a jól kvalifikált személy a már említett gróf Wass Endre volt. Egykoron kitűnő gazda, a mindenki által igen tisztelt és szeretett Endre bácsi, akit az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság kihelyezett munkatársként foglalkoztatott. Munkáját nagy szakértelemmel és lelkiismeretességgel látta el. A középhidvégi munkások minden ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordultak. Tőle telhetően mindenkinek segített, mindenütt, ahol csak lehetett. Hihetetlen egyszerűségben, igénytelenségben, mindig vidáman, tiszta lélekkel élt. Természetes, hogy személye a Kommunista Pártnak is feltűnt. Mindent elkövettek, hogy a szakmunkásságból is kibuktassák. Szerencséje volt, hogy nem a helybeli, tehát a Középhídvégi Kísérleti Gazdaság volt a munkaadója, bár az általa kezelt növénytelep ennek a Gazdaságnak a területén feküdt. Ha a politikai ágensek az ottani Gazdaság igazgatóját támadták Wass Endre dolgoztatásáért, ő nyugodtan 347


utasította őket az Iregszemcsei Kísérleti Gazdaság igazgatójához. Ide viszont már kisebb erővel intéztek támadásokat, mert az iregi igazgató parlamenti képviselő volt, és személyét a párt járási és megyei titkárságán jól ismerték, tekintélye volt előttük. Mégis emlékszem két kirívó esetre, amikor a Wass Endre személye körül csapkodó villámok megszaporodtak. A középhidvégi igazgató egy alkalommal elvesztette a türelmét, és átírt az iregszemcsei igazgatónak, hogy tegyen már valamit Wass Endre felmentésére, mert tarthatatlan az a sok támadás, amelyet ki kell védenie. Az iregszemcsei igazgató engem bízott meg a válaszlevél megtervezésével. Az ügyet lezáró levélben a következők álltak: „A középhidvégi hócsalán telep honvédelmi értékű kísérleti munkák színhelye. Az ott folyó tevékenység igen nagy szaktudást és gyakorlatot követel meg. Ezekkel egyelőre kizárólag Wass Endre rendelkezik. Ha a megyei pártbizottság megnevez egy vele egyenlő értékű szakembert, akire ezeket a munkákat rá lehet bízni, Wass Endre munkaviszonyát azonnal megszünteti. Mindaddig azonban, amíg ilyen személyt sehol sem lehet találni, honvédelmi érdek Wass Endre foglalkoztatása. Mindazok, akik az ő ottani munkáját bármivel akadályozzák, súlyosan sértik az ország honvédelmi érdekeit.” E levéllel sikerült a személye elleni megyei pártbizottsági támadásokat megszüntetni. Wass Endre egészen 1956 novemberéig szolgált ott, mígnem a forradalom leverése után, súlyos döntést hozva, a szíve felett nemzetiszín kokárdát viselve elbúcsúzott magyar barátaitól, és elhagyta az országot. Németországban, Hamburgban élte utolsó éveit, szüntelenül Erdélyre, az ő Czegéjére, az egykori ősi, családi lakhelyére és Magyarországra gondolva teltek napjai. Sokat szenvedett, szívbetegsége vitte a túlvilágra. Személyével kapcsolatos azonban még egy kedves – az akkori politikai állapotokra oly nagyon jellemző – történetet kell elmondanom. Emlékezésem szerint 1954-et írhattunk. Ebben az időben szolgált a Földművelésügyi Minisztériumban egy Kárpátaljáról származó államtitkár, egy fiatalember nagy öntudattal és párthatalommal. Ez az államtitkár történetesen meglátogatta a Középhidvégi Kísérleti Gazdaságot. Látogatásakor a helybeli párttitkár, egy sokat és bután megszólaló nő kísérte. A látogatás végén szóba hozta Wass Endre tűrhetetlen tevékenységét a gazdaságban. Elmondta, hányszor kívántak már tőle megszabadulni. De most már tudják, hogy ez azért nem sikerült, mert gróf Wass Endre az ő (az államtitkár) védelme alatt áll, hiszen együtt végezték az egyetemet. E szavakra az államtitkár felszisszent, mint akit kígyó mart meg. 348


(E feltételezés teljesen légből kapott volt, hiszen közöttük jó 25 év korkülönbség is volt). Ha ezt a feltételezést a suttogó propaganda szárnyára veszi, az államtitkár a párt előtt elveszti minden tekintélyét, sőt állását, és beláthatatlan következmények sora indulhat meg. Felháborodottan tiltakozott e feltevés ellen, és két napon belül elcsapatta a szószátyár párttitkárnőt, valamint pártbüntetést szabatott ki rá. Wass Endre viszont a helyén maradt. Személyes tekintélye tovább nőtt, hiszen miatta érte baleset a gyűlölködő párttitkárnőt. Most visszatérek arra, hogy az iregszemcsei igazgató más munkát készült nekem adni. Szükség volt ugyanis valakire, aki egyetemi felkészültségű, nyugati nyelveket tud, ezeken szakfordításokat képes készíteni, tájékozott a szakreferátumok dolgában és alkalmas arra, hogy a fénybiológiai kísérletek során begyűlt, tekintélyes adattömeget grafikusan is fel tudja dolgozni, továbbá jó fényképész, ami hasznos a gazdaság kísérleti parcelláinak és növényeinek dokumentációs rögzítése miatt. A növényi kultúrám gondozása mellett tehát ezt a nagyon szép és szerteágazó feladatot bízta rám az igazgató. A gazdaság fő fotográfusa a Budapesten élő és dolgozó Reismann Mariann volt, aki évente kétszer-háromszor jött Iregszemcsére, az éppen aktuális szakfotók elkészítésére. Én e látogatások közötti időben készítettem a szakfelvételeket. Igen szép és sokat mondó szakfényképanyag gyűlt össze, amelyet aztán az igazgató beszámolóihoz, az éves beszámolókhoz vagy a házi kiállítások anyagához használtunk fel. A szakfordításokat főleg angol nyelvből kellett készíteni, témájuk legtöbbször a különböző növényi kultúrák fényigénye, a fénybiológia változatos tudományterülete, nemzetközi tudományos jelentések, a fényviszonyok és a növényhonosítással kapcsolatos kísérletek, a növényi géncentrumok és azok természetes fényviszonyai voltak. Én ezeket rendkívül szerettem, mert igen sok új – legalábbis nekem teljesen új – tudást közvetítettek. Az ezekben feltáruló törvényszerűségek szinte sugárszerűen vetítették ki a földkerekség, a földgolyó teljes flórájának nagyszerűségét. Sőt, ezen túlmenően, nemcsak a Föld és a Nap, hanem a Föld és a Hold közös, növénybiológiai hatásmechanizmusát is vizsgálták. Természetes, hogy e dokumentációs munkám nem zárult le a fordítások és referátumok kidolgozásával, a fotók sokszor nagy türelmet igénylő készítésével, amelyeken a jelenségeket rögzítettem, hanem be tudtam kapcsolódni maguknak a kísérleteknek bizonyos vonatkozású technikai előkészítésébe, majd rendszeres nappali és éjszakai mérésekbe is. 349


E munkám ideje óta 35-40 év telt el. Sok idő ahhoz, hogy mindenre részletesen emlékezzem, különösen, mert magam minden hozzáolvasásom és törekvésem ellenére sem voltam a téma szakértője. Megpróbálom azonban, hogy néhány lényeges és igen érdekes eseményt bemutassak, hogy Te, kedves Olvasóm, bepillanthass ebbe a nagyon gazdag kutatási világba, és megérezd, milyen nagyszerű élményt nyújtott nekem is az életem e nagy kényszerkirándulásának állomáshelye. Igen nevezetesek és értékesek voltak a Kísérleti Gazdaság igazgatója által indított azon növénybiológiai kísérletek, amelyeknek célja a különböző kultúrák fényszükségletének, fényérzékenységének felderítése volt. Ezeknek értéke – véleményem szerint – sokkal nagyobb volt, mint amekkora figyelmet azokra a szakmai közvélemény fordított. E kísérletek alapkutatásokként indultak, de hamarosan rávilágítottak annak lehetőségére, hogy a gyakorlatot szolgáltató alkalmazott kísérletekről – egy úgynevezett „fény-agrotechnikát” kutató – sorozatot indítson a Kísérleti Gazdaság. A Kísérleti Gazdaság akkori igazgatója, dr. Kurnik Ernő igazi kutató természet volt. Lázasan vetette bele magát e növénybiológiai kutatásba, amihez több irányban felkészült segédszemélyzetre volt szüksége. Az én szerepem elsősorban az idegen nyelvű szakmunkák fordítása, kivonatolása vagy recenziója, könyvtárakban irodalmi adatgyűjtés, esetleg Budapesten működő intézményekkel vagy szakértőkkel való kapcsolatfelvétel első lépéseinek megtétele volt. Mindezek révén – bár szakmai felkészültségemtől maga a téma teljesen idegen volt – önkéntelenül is sok mindent tudtam a növénybiológia, a növényhonosítás tudományterületéről elsajátítani. Ezen az alapon dr. Kurnik Ernő gyakran vont be olyan szakmai beszélgetésbe, amelyen a kísérleti eredmények logikai következéseit lehetett és kellett meghatározni, és az újabb kísérleteket előkészíteni. Évről évre vándorolt a kísérleti tenyészkertben a fénykísérleti tér, amelyen az alapkísérletek folytak. Itt kis parcellákon, szabályos ismétlésekben – emlékezésem szerint – a következő növények szerepeltek: napraforgó, ricinus, kukorica, szója, burgonya és talán még egy-két másik növény is. A megvilágítás forrása neoncsövekből állt. E fénykísérleti tenyészkertek célja az éjszaka idején végzendő pótmegvilágítás, tehát a növények éjszakai bioaktivitásának fény útján való befolyásolása volt. E fénykezelés időpontját, időtartamát pontosan kezelni lehet. A pótmegvilágítást alkalmazni tudtuk a parcellákba vetett és növekvő, fejlődő növények fokozatos fejlődési szakaszához (csírázás, tőrózsaképzés, szárbaindulás, 350


a biológiai érés kezdeményének megjelenése, termésbe szökkenés). Meg lehetett határozni minden vizsgált kultúra esetén, mennyiben és milyen mértékben fényérzékenyek, a fejlődés mely szakaszában hogyan alakul a fényérzékenysége, valamint a pótmegvilágítás milyen biológiai hatást váltott ki: megnövelte – meghosszabbította – a fejlődés vegetációs szakaszát, ugyanakkor a növény lombozatát, így az asszimilációs felületet és ennek következtében a terméshozamot is, vagy pedig néhány nappal rövidítette az illető kultúra tenyészidejét, ezzel növelve a termés biztonságát és esetleg javította minőségét is. Dr. Kurnik Ernő igazgató a kapott kísérleti eredmények alapján arra a feltételezésre jutott, hogy a növények biológiai fejlődési időtartamának pótmegvilágítással való befolyásolásával (meghosszabbításával vagy megrövidítésével) a növénynemesítés, illetve a honosítás is értékes segédeszközhöz juthat, mert így reményünk lehet arra, hogy az esetleges eltérő fejlődési, biológiai érésű keresztező partnerek összevirágoztathatók. Ugyanakkor a fénykísérletek azt is bizonyították, hogy a tenyészidőben – a Föld gömbölyülete és a Nap körüli elliptikus pályája miatt – naptárszerűen alakuló napfénytartalom és napfénytartam (a hajnali szürkület kezdete, időtartama, a teljes nappali fény időtartama, majd az esti szürkület kezdete és időtartama egészen a besötétedésig) egyes kultúrák esetében abszolút meghatározói lehetnek azok termesztésének vagy honosításának. E megállapítás vezetett egy igen érdekes kísérletsorhoz. Feladatként kaptam, hogy állítsam össze az Egyenlítőtől az Északi-arkkörig a tenyészidő alatti teljes napfényperiódus percekre bontott alakulását. Majd – emlékezésem szerint – négy nagy növénytermesztési zónát határoztunk meg az északi szélesség tartományában, és ennek megfelelően építettünk ki egy egészen sajátos kísérleti telepet. Imitálni kívántuk a Föld hajlata szerint valamint az évszakok szerint – az egyes világtermelési zónákban – ténylegesen fennálló természetes megvilágítottsági viszonyokat. E sajátos fénykísérletben természetesen nemcsak az volt a feladat, hogy a tőlünk északra eső termelési zónák hosszabb megvilágítási jellemzőinek eléréséhez szükséges pótmegvilágítást adagoljuk, hanem a tőlünk az Egyenlítő felé eső zónák rövidebb megvilágítási ideje miatt a fényperiódus naponkinti rövidítésére is szükség volt. E bonyolult feladat megoldása úgynevezett „elefántketrecek” építésével sikerült. Hatalmas, kerekeken mozgatható, elsötétítő sátrakat építettünk, amelyek kb. 1,5 m magasan vezetett síneken, lógva gördültek. E sátrak első és hátsó falai függönyszerűen fel- és legördíthetők voltak. 351


Így e függönyök mozgatásával a hajnalodás, a mind erősebb nappali fény és az esti szürkület időtartama és mértéke is szabályozható volt. Minden egyes nagy termelési zóna külön ilyen „elefántketrecet” kapott, amelyet óramű pontossággal tudtunk mozgatni. E sötétítő berendezés pontos működtetése igen fontos feladat volt, mert a tapasztalat azt mutatta, hogy a hajnali és esti szürkület kezdete, vége és időtartama is igen fontos szerepet játszik számos növényi kultúra természetes magatartásában. Csak példaképpen említem, hogy az Egyenlítő zónájában a hajnali és esti szürkület nyári és téli időtartama között csupán igen kevés a különbség – 7,5 perc –, míg minél magasabbra követjük a Föld görbületét, ez a különbség erősen növekszik. E fénybiológiai kísérletek tehát olyan műszaki jellegű létesítmények megszerkesztésével, megépítésével és működtetésével jártak, amelyek elképzelhetetlenek lettek volna megfelelő, kitűnően felkészült, nagyon pontosan dolgozó gépszerkesztő és asztalosmester nélkül. Szeretettel, tisztelettel és a legjobb emlékekkel gondolok vissza arra a két kitűnő munkatársra, akik Iregszemcsén e feladatkör művészei voltak. Minthogy negyven év távlatából kellene minden részletre visszaemlékeznem, a nevek már elmosódnak néha. Arra emlékszem, hogy a gépszerelő mestert Kramarich úrnak, az asztalosmestert keresztnevén, Miklósnak hívták. A fénykísérletek során figyelmünk nemcsak arra terjedt ki, hogy az egyes kultúrák fejlődésének mely szakaszában, melyik hogyan mutat fényérzékenységet, hanem arra is, mennyi a kívánt fényhatást már kiváltó fénymennyiség. Adott esetben tapasztaltuk, hogy az úgynevezett hosszúnappalos gabonaféléknél a kalászkezdemény idején már egy-két éjszakai pótmegvilágítás is kiválthatja a kívánt fényhatást. Ami a fény mennyiségét (luxban kifejezve) illeti, szerencsés körülmények esetén már egészen csekély luxértékek is elegendőek a küszöbérték eléréséhez. Ez adta a gondolatot, hogy igazgatónknak felvessem, vizsgáljuk meg a holdfény növénybiológiai hatását. Köztudott, hogy a holdfény az arra érzékeny emberi szervezetet is erősen érintheti (lásd a holdkóros furcsa, öntudaton kívüli magatartását). Hátha jelentkezik a holdfény életet alakító biológiai ereje a növényvilágban is. A gondolatot tett követte, és így holdfény-biológiai kísérleteket is állítottunk be gabonafélékkel. Lényeges volt, hogy holdfényes, felhőtől mentes, enyhe éjszakák hatását figyelhessük. Az eredmény meglepő volt. A kontrollparcellák alapján világosan beigazolódott, hogy félholdas, felhőmentes, májusi 352


éjszakák idején már három éjszaka holdfénye (2-3 lux) elegendő volt a várt hatás kiváltására, ami a gabonák esetében a szemek beéretésének mintegy 3-4 nappal való előrehozatalát jelentette. A holdfénnyel való kísérletek azt bizonyították, hogy az őszi gabonafélék esetében igen lényeges, hogy a vetés minél hamarább a földbe kerüljön, hogy a kora őszi csapadék hatására hamar kicsírázzon, és a még enyhe, meleg éjszakákon, felhőmentes időben minél több holdsugárzást kaphasson. Az éjszakai pótmegvilágítási kísérletek nagyon határozott, pozitív eredményei immáron felvetették a kérdést, hogyan lehetne ennek gyakorlati, nagyüzemi alkalmazását is megoldani. Olyan fényforrást kellett szerkeszteni, amely a határban bárhol, egyszerre nagy területet, akár 440-450 hektárt is be tud világítani, ugyanakkor nincs kötve valamely elektromos hálózathoz. A már említett kitűnő műszaki munkatársak – egy hasonlóan kitűnő, elektromos szakemberrel – a következő alkalmatosságot szerkesztették: egy traktor pótkocsijára egy 5 m magas, három lábon álló kis „világítótornyot” szereltek. Ennek a csúcsán égett egy rendkívül erős villanyégő, amely mögött egy parabolatükör forgott, motorikus meghajtással. E tükör egy hatalmas térséget pásztázott a reflektor fényével. A fénynyaláb 2 másodperc alatt tett meg egy fordulatot. Az elektromos energiát egy hozzákapcsolt, benzinmotor hajtotta generátor szolgáltatta. Az így elkészült berendezést egy 30 ha nagyságú napraforgó táblán kívántuk kipróbálni. A próba majdnem túl jól sikerült, és kevésen múlt, hogy baj nem lett belőle. Történt ugyanis, hogy a parabolatükör által összegyűjtött és vetített fénynyaláb erősen túlterjedt a napraforgótábla határán, és kivetítődött a tábla mellett haladó országútra, amely Siófokot köti össze Szekszárddal és Péccsel. Senki sem tudta addig, hogy a periódusos pásztázó fényében állva minden ember és állat elveszti az egyensúlyozó képességét. Az autóban ülők nem tudnak a pásztázó fény miatt azon áthajtani. Emiatt a szomszédos műúton éjjel leállt, és torlódott a forgalom. Azon az úton történt ez, amely az akkori idők nagy politikai erőpróbájának színterén katonai felvonulási útvonalnak is számított. Az elektromos gépész mellett én voltam a kísérlet színterén, aki röviddel a szerkezet működtetése után magam tapasztaltam, hogy a fénycsóva hatósugarába lépve, elvesztem az egyensúlyomat, és csak akkor tudok megállni, illetve előre lépni, ha erős terpeszállásban, karjaimat pedig oldalt kinyújtva mozgom. A velem lévő nagy, házőrző kutya sem tudott négy lábon megállni. 353


Ebben az érdekes helyzetben egyszer csak megjelent a politikai rendőrség egyik éber őre, kellően felfegyverzett külsővel, és vádlón tette fel a kérdést, hogyan merünk ezen a szokatlan és ellenőrizhetetlen módon Titónak katonailag is érzékelhető jeleket adni, ugyanakkor e fontos, katonai jelentőségű úton a gépkocsi forgalmat leállítani és a keletkezett torlódással akár a katonai járműveket is megállásra kényszeríteni. Helyzetünk igen kényelmetlen volt. Fogalmunk sem volt az úttorlaszról. Magyaráztam a rend kemény fellépésű, fegyveres őrének, hogy mi itt a napraforgó nagyüzemi fény-agrotechnikájának első lépéseit akarjuk kikísérletezni, hogy a termésfokozás nagyüzemi lehetőségeit kutassuk. Nem akarta elhinni, hogy ezek a bűvös szavak valóban egy ilyen békés törekvést takarnak, és hogy Jugoszlávia erős akaratú, kommunista diktátorának mindehhez semmi köze. Végül is sikerült őt is furcsa módon bekapcsolni magába a biológiai kísérletbe. Elmondtam ugyanis, hogy a fény, de általában minden sugárzás hat minden élőlényre, az emberre, az állatra és a növényzetre is. Méghozzá sokkal nagyobb erővel és eredménnyel mint sem hinnénk. Ha nem hiszi, hát próbálja ki. Tegyen tőlem indulva legalább 50 méter utat az előttünk néhány száz méterre fekvő erdő felé. Ott forduljon meg, és jöjjön vissza hozzám. Ő ezt ugyan furcsának találta, de elindult. Alig tett meg néhány lépést nagy kutyájával együtt a fénysugártól pásztázott térben, mindketten meginogtak, szemmel láthatólag nem tudtak tíz métert sem megtenni. A vitának ezzel vége lett, de be kellett szüntetnünk az aznap éjjeli kísérletet, hogy a szomszédos közúton megindulhasson a forgalom. Mindebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy az életben bármikor tapasztalhatunk olyan jelenségeket, amelyek teljesen új helyzet elé állítanak, különösen biológiai tulajdonságok feltárulásakor, ha akár a fény, akár a sugárzás élettani hatásait kutatjuk. Lényeges azonban, hogy egy-egy ilyen új jelenség megfigyelésében felkészült, jó megfigyelő, érdeklődő kezelőszemélyzet működjék közre, amely a talán kevés, de új és különleges megjelenési forma jelentkezését is érdeklődéssel kíséri. Hogy ez a tétel mennyire igaz, álljon itt egy másik eset is, amely a maga nemében ugyanilyen érdekes és új jelenség megfigyelésére adott alkalmat. Ezt bizonyítják az Iregszemcsei Kisérleti Gazdaság kétkezi munkásai, túlnyomó részben fiatal lányok, akik bár alig fejezték be az általános iskola nyolcadik osztályát, és talán második vagy harmadik esztendeje dolgoztak a gazdaságban, máris igen magas szellemi színvonalra emelkedtek, közöttük nem egy szakmailag is 354


kitűnően tudta figyelemmel kísérni a legkényesebb biológiai kísérletek alakulását is. Vissza kell térnem gondolataimban a már említett, évente más-más helyre települő fénykísérleti térre, ahol a pótmegvilágítást szolgáltató neonfénytelep hatásterületén különböző kultúrák parcellái feküdtek. Ősz volt már, a kísérletek lefolytak, a parcellák terméseit betakarították, és fokozatosan sor került a parcellákon még álló, elszáradt növényzet, a napraforgókórók eltávolítására. E munka során semmi különös esemény nem volt várható. A munkát végző leányok sorában dolgozott a telep egyik legkiválóbb, akkor 18 éves munkása, Pap Gizella, a már bemutatott Pap Ferenc barátom unokahúga. Neki feltűnt, hogy a sok napraforgótő elszáradt szára, kórója között a fénykísérleti parcellákon elszórtan olyan napraforgótövek is vannak, amelyeknek szára a tányér betakarítása után sem száradt el, hanem zöld maradt, mintha élve kívánna maradni. E szárakat megragadva és gyökerükkel a földből kihúzva az a rendkívül érdekes jelenség volt tapasztalható, hogy a gyökerükön valamennyinek igen sok, 3-4 cm átmérőjű kemény gumó keletkezett, mégpedig szemmel láthatóan a gyökerek helyi megvastagodásával. Ha ez a kitűnő szemű és ítéletű leány a munkáját csak gépiesen végzi, erre a jelenségre senki sem figyelhetett volna fel. Természetes, hogy a gumók egy részét leszedtük, megszárítottuk és porrá őröltük. Ezt tettük más növényi kultúrák gyökérgumóival is, majd többszörös ismétléssel, e porszerű mintákat számokkal láttuk el, és vegyvizsgálat céljából Budapestre, a Természettudományi Kar biokémiával foglalkozó tanszékére küldtük. A kontrollként szerepelt kultúrák között egyebek mellett szója és lucernagumók is szerepeltek. Az Egyetemen végzett vegyvizsgálat eredménye rendkívül érdekes volt. Természetes, hogy a kontrollminták a várt nitrogéntartalmat igazolták, míg a napraforgó mintái tömény foszfortartalmúak voltak. Következésként állítható, hogy a napraforgó – legalábbis az a napraforgófajta, amellyel mi dolgoztunk – ha olyan gondozás és fénykezelés mellett, amilyent nálunk kapott, foszforgyűjtő képességet árult el. Nem tudom, hogy e tapasztalásnak lett-e folytatása, mert ennek az évnek a végén új fordulatot vett az életem, és Budapestre, egészen más munkakörbe kerültem. A jelenség feltétlenül további vizsgálatot érdemelt. Napraforgóról lévén szó, szeretnék még egy rendkívül érdekes jelenséget említeni, amely ugyanazon a fénykísérleti téren jelentkezett, ahol sok napraforgótő gyökerén azokat a foszfortartalmú gumókat találtuk. 355


Nevezetesen az egyik tő a többitől elütően, mintha gyengébb, vékonyabb szárat hajtott volna, és tányérjának átmérője is kisebb volt. Természetes, hogy a magvak sorszáma azonos volt a többivel, csupán a magvak nagysága és így súlya volt kisebb amazokénál. Maga az érdekes jelenség a következő volt: Köztudott, hogy a napraforgótányérja szinte csodálatosnak mondható, igen szabályos mintájú rajzolatot mutat, amely a tányér közepétől induló, széttartó, egymás között teljesen azonos távolságokat tartó ívekből áll. Ezt az ívelt rajzolatot a magvak rendkívül finom csavart vonalú testté alakítják. A tányéron látható rajzon, valamint a magvak felületén egyetlen egyenes vonal sem található. Jellemző még, hogy a napraforgó magvak majdnem fehér vonallal cirmos szürkét mutattak. Mindezzel szemben, azon a bizonyos egyetlen, kisebb méretű tányéron eltűnt a jellegzetes csavart (ívelt) vonalzat, bár a magvak a szokást követően csavartak voltak, színük egységesen hamuszürke. A tányér közepéből kiindulóan pedig, igen határozott nyílegyenes kontúrvonallal, a tányér egy harmadát elfoglalóan egy körszelet rajzolódott ki, amelyben a magvak színe egységesen fehér volt. A színek elválási vonala tökéletesen igazodott a körszelet nyílegyenes peremvonalának irányához. Minthogy pedig a különböző sorok magvai váltakozó állásúak, szinte minden így színeződött mag teljesen egyedi, kettős színeződést mutatott a felületén. Mi okozhatta ezt az egészen különös tányérképződést? Mitől következett be a kizárólag csavart formákat alkotó magburkokon előállott mértani egyenes, minden magon más helyen jelentkező, egységes elszíneződés és az egyharmados körszelet képe? Csupán egy valami állítható, hogy ezt a szokatlan mutációt az éjszakai pótmegvilágításos fénykezelés válthatta ki. Csodálatosak a természet titkai, és mily keveset ismerünk még közülük! Ezt a különös jelenséget iregszemcsei tartózkodásom utolsó őszén tapasztaltuk. Akkor arra a megállapításra jutottunk, hogy majd tavasszal e tányér magvait különös figyelemmel kell elvetni, mégpedig külön a hamuszürkét, külön a fehéreket és szintén külön a peremvonalon elhelyezkedetteket. Hátha valami egészen különös eredményhez jutunk, aminek akár a fajta-kialakulás, akár a termesztés technika terén tudnánk hasznát venni a jövőben. Minthogy azonban az ezt követő télen Budapesten új munkahelyet kaptam, mindezen nyitott kérdések feleleteiről nem szereztem tudomást, így nem is fűzhetek hozzá egyebet. Az ilyen különleges, fénykísérleti tapasztalatok nem csak az azokat igen nagy kitartással és szakértelemmel irányító igazgatót sarkalták mind 356


újabb kérdések felvetésére, de munkatársait, így engem is foglalkoztattak, hiszen úgy éreztük, hogy egy titkos ablak nyílt ki előttünk egy tündérszép szellemvilág műhelyébe, ahol még megszámlálhatatlan csoda tárható fel. Így jutott eszembe például, hogy mi az eddig beállított kísérleteinkbe csupán egynyári növények kultúráit állítottuk be, de vajon hogyan viselkednének a kétnyáriak, esetleg az évelők, különösen pedig a fák és cserjék, amelyeknek életkora évtizedekben mérhető. Eszembe jutott, hogy megfigyelésem szerint az utcai közvilágítási lámpák közelében, a fák lombja a fényforrás felőli oldalon erőteljesebben színeződik (zöldül), a lombosodás erőteljesebb stb. A fényhatás vizsgálatának eredményei mindig arra utaltak, hogy a természet kialakulási rendjében nemcsak a fénynek, de a különböző – talán még fel sem fedezett – egyéb sugárenergiáknak is döntő szerepük lehetett. E hatások eredményei tárolódnak a Föld élő szervezeteinek csodálatos összességében. És mi, emberek, tudósok és laikusok, magabiztosok és alázatosok, voltaképpen szinte csak turkálunk a világ rendjében és az élet igazi titkaiban. Magától adódott a kérdés, vajon a növényvilág legfontosabb kultúráinak ősi kialakulási gócai, az úgynevezett géncentrumok nem a Föld mélyéből ható, fel nem kutatott, évezredeken át hatott sugárzó energiák kumulálódó hatásai alapján keletkeztek-e? Vajon a fajták és mutációk keletkezése nem valamilyen helyi intenzív, vagy hosszú időn át ható, de gyengébb intenzitású sugárhatás révén jöttek-e létre? Iregszemcsén töltött utolsó esztendőmben kaptam engedélyt és lehetőséget, hogy a fák és cserjék fénykezelési kísérleteinek első tapogatódzó kísérleteit beállítsam. Találomra választottam – tehát minden rendszer nélkül – a legelső magvakat: diót, cseresznyét, meggyet, kajszit, orgonát, akácot és talán valamilyen fenyőt. E magvakat háromféle hatásnak tettem ki. Az egyik a természetes fényviszonyok mellett csírázott, míg a másik a csírázást követő tíz napon át csökkentett fényt kapott, a harmadik pedig pótmegvilágításban részesült. Csodálatos látvány volt a magvak felnyitásától kezdve figyelni a csíralevelek szinte szemmel látható, erőtől duzzadó kitárulását és a bennük rejlő erőből életre támadó szárkezdeményt, s az első leveleket. Ebben a zsenge korban kapták a fénykezelést, amely némelynél rendkívül hatásosnak bizonyult. A még kísérleti tapogatódzásnak is alig nevezhető vizsgálat első eredményei is igen biztatóak voltak. Így a csonthéjasok a csírázás idején kapott éjjeli pótmegvilágítás hatására teljesen megváltoztatták természetüket. Sudárképzés helyett azonnal koronát fejlesztettek. Ha a fénykezelést 357


abbahagytam, a koronaképződés is megszűnt, és a kis növénykéim azonnal folytatták a sudárképzést. Ezt aztán váltakoztatva, érdekes, emeletes, kis – alig 15-20 cm-es – fácskákat tudtam kialakítani. Utólag tudtam meg, hogy a japánok már hosszú ideje nagyrészt ezzel a módszerrel hozták létre a különböző törpe méretű díszfáikat. Messze vezetne, ha itt most ennek a sajnos nagyon rövid ideig tartott, tájékozódó jellegű biológiai kísérletnek megfigyeléseiről részletesen akarnék beszámolni. Megtörténtének megemlítésével csupán gondolatokat kívántam benned, kedves Olvasóm ébreszteni. Gondolatot ébreszteni arról, milyen csodálatos is a természet, mennyi szépet és érdekeset tartogat még mindazok számára, akik hivatásból vagy csak érdeklődésből, szeretnének beletekinteni az élet titkaiba és az élővilágban uralkodó harmonikus rendbe. Nincs az az izgalmas regénytörténet, amely elérné az élet biológiai felépítésének kutatási tapasztalatait, csupán szem és lélek kell e csodák meglátására. E levelemben természetesen nem az a törekvés vezetett, hogy egy új munkahelyem, nevezetesen egy mezőgazdasági kísérleti telep teljes életét és munkáját írjam le, hanem csupán annak különleges érdekességét, értékét villanhattam fel, úgy ahogyan engem érintett, ahogyan érdekelt. Egy kis ízelítőt szerettem volna adni arról, hogy az élet viszontagságai által kényszerpályára sodorva is lehet értelmes, építő munkát végezni. Minden bajban lehet valami jó, valami, ami felfelé mutat, reményt kelt, szellemben és lélekben gazdagít. Fő, hogy pozitív szándékkal, sohasem csüggedve, önmagunkban bízva keressük meg a mindenkori helyünket, és legyünk meggyőződve, hogy bárhová sodor a sors, építeni mindenütt lehet. Tanulságos szép emlékként él bennem a telep egyik legértelmesebb dolgozója, a már megnevezett Pap Gizella esküvői ebédje. Én is a meghívottak között voltam, amit jóleső megtiszteltetésnek vettem. A templomi esküvő után vagy nyolcvanan gyülekeztünk az ebédre. Már játszott a cigány szép, magyar nótákat. A mennyasszonyi ruhában tündöklő, szép fiatalasszony reá jellemző határozottsággal és tapintattal rendezte, irányította az ebéd előkészületeit. Behozták az első levesestálakban a gőzölgő tyúkhúslevest, benne sok csigatésztával. Az asztalokon sorakoztak a csodálatos illatot árasztó, csordultig tele tányérok. Az ifjú asszony terelte a vendégeket a fal mellett, az asztal mögött álló lócákra. Én is besoroltam, sok más vendéghez hasonlóan. Sokáig tartott ám a nyolcvan adag leves tálalása, voltak, akik közben már bele is kanalaztak, gondolva arra, hogy a tányért talán váltani kell, hogy mindenki sorra kerüljön. Én is így tettem, 358


mire az ifjú asszony szava közbeszólt: „Senki ne egyék még, először imádkozzunk!” A cigány erre rázendített a magyarság nemzeti imádságára, a Himnuszra. A megilletődött vendégsereg állva, meghatott hangon énekelte. Csak ez után adott jelt a ház ifjú asszonya az ebéd megkezdésére. Iregi időm harmadik évében történt, hogy igazgatóhelyettesünk részben a gazdaságunk fiatal dolgozóiból, de még inkább a falu fiatalságából kultúrcsoportot szervezett, és megkezdte velük a Csárdáskirálynő című operett betanulását. Néhány heti próba után felkért, vegyem át a rendezést és az előadás megtartását. Bár sohasem csináltam ilyet, a nagyon tehetséges, fiatal szereplőket megismerve és saját munkatársaimat is a soraikban találva, elvállaltam a feladatot. A gépállomás igazgatója átadta nekünk az egyik volt parasztházat (az ő kultúrházukat), ahol egy közfal lebontásával és színpad építésével, takaros kis színházat létesítettünk. A zenekart a helyi általános iskola egy kitűnő, lelkes tanárnője egy régi pianínón játszva helyettesítette. Egy másik tanár volt a díszletfestő. A „hej cicák” ruháit Budapesten béreltük. Táncaikat egy tánctanár tanította be. Az előadás igen jól sikerült. Az egyes híres, énekes szerepeket előadó szereplők szinte nem várt, bámulatos tehetséggel játszottak. Néhány héttel később, 1955-ben vetődött fel a gondolat, hogy Vörösmarty Mihály halálának százéves évfordulója alkalmával Vörösmarty irodalmi estet kellene rendeznünk a Csárdáskirálynő szereplőivel. A gondolatot tett követte. A betanítók a helybeli iskola tanárai és én voltunk. Ennek eseményei egész életem legszebb emlékei közé tartoznak. Menynyi szeretet, magyarságtudat, kultúra iránti odaadás él ezekben a falun élő fiatalokban, mennyi tehetség, amely a mindennapos, névtelen munka tengerében olvad fel, és vész el nyomtalanul. Arra törekedtünk, hogy a műsor összeállításával Vörösmarty teljes líráját be tudjuk mutatni: az ifjúsági, a hazafias, a szerelmi, a bölcseleti, az egyetemes emberi sorsért aggódó és a bordalban megnyilatkozó líra gyöngyszemeit válogattuk össze. Az előadást az iskola egyik tanárnőjének Vörösmarty líráját bemutató, szakaszonkint folyó ismertetése foglalta keretbe. Ahol lehetett a versmondás mellett a megzenésített versek énekes vagy zenekíséretű, melodrámás előadását választottuk. Így szép, melodráma jellegű módon adható elő Vörösmarty egyik leggyönyörűbb költeménye, Szép Ilonka, amelyet egy igen szép, magyar ruhát viselő, csinos leány mondott és énekelt el. Hatalmas sikere volt. Ugyanezt mondhatom Erkel Bordaláról, a Bánk bán operából, hiszen ezt a verset is 359


Vörösmarty írta. A falu gyönyörű tenor hangú, fiatal borbélymestere énekelte. Megrázó hatású volt a helyi levélkihordó Vén cigány előadása, aki a készület idején sokat küszködött a verssel, mert nem találta önmagát elég tehetségesnek és méltónak a költemény elmondására. Végül is nagyszerűt produkált. Az utolsó költeményt – címe: A hontalan – én adtam elő, zongorakísérettel. Ez Vörösmarty egyik döbbenetes hatású verse. Utolsó sorai ráillettek az akkor mindenkit sújtó kommunista idők lelkiállapotára: „Kiirtva, s vérbe fúlt hazám Többé fel nem virúl: Engem millióknak veszte nyom, Egy nép halálát hordozom Keblemben ostorúl.” E szavak engem is megráztak. Ez volt a hatása a közönségre is. Az előadáson szinte az egész falu jelen volt. Amint a taps elült, én még megrendülten álltam a színpad szélén, midőn egy öreg, fejkendős néni lépett a színpad elé, és szeméből hatalmas könnycseppek csordultak alá. Felém, nyújtotta a kezét, és annyit tudott csak mondani: „Nagyon köszönöm, aranyoskám, a mai estét, életem legszebb napja volt. Ilyen szépet még soha sem hallottam”. Kedves Olvasóm! Ugye érdemes volt egy ilyen ünnepet rendezni? Gondolnád-e a mai rohanó, sokszor oly felületes, üres és oly kevéssé magyar életben, hogy a legmagasabb magyar szellemiséget árasztó Vörösmarty Mihály költészete ilyen mély lelki húrokat zendít meg a legegyszerűbb, sokszor elfelejtett, névtelen emberekben? És jut-e eszünkbe napjainkban, naponta, milyen áldozatos önkéntes munkát végeznek az ország megannyi iskolájában, de az iskolák falain kívül is, tanítóink, tanáraink, akik a magyar szellemiség fenntartásának, szeretetteljes ápolásának névtelen hősei? Az Iregszemcsén töltött közel ötesztendős, tartós kirándulásomra nem csak a munkaköröm különösen érdekes, tanulságos és – remélem – eredményes volta miatt gondolok vissza mindig örömmel, hanem azért is, mert ott, a sok fiatal munkás között annyi nemes gondolkodású, tehetséges, lélekben kultúrált, baráti lelkű emberre találtam. Minden iregszemcseire szeretettel és hálával gondolok vissza. Hálával, mert valamennyiüktől 360


tudtam valami szépet, jót, emberit tanulni. Hiszem azt, hogy az ember útjait a Gondviselés vezérli. A tiédet is, kedves Olvasóm. Csak arra kell törekednünk, hogy annak értékeit felismerjük, és azok sorában a magunk helyét megtaláljuk. Őszinte szívből kívánom, hogy Te is megtaláld az előtted nyíló életpálya reád váró feladatinak megoldásához szükséges lelki készség kulcsait. Úgy legyen!

361


Fent: álló kép, 1957; lent: arckép, 1957

362


ÚJ REMÉNYEKKEL, ISMÉT ÚJ UTAKON Kedves Olvasóm! 1955 karácsonya. Iregszemcsei munkahelyemről néhány napra, az ünnepekre Budapestre hazatérve nagyon szomorú kép fogadott. Apám betegsége az utolsó szakaszba lépett. Arca felpüffedt, bőre fénylett, szeme – mint a briliáns – csillogott. Szemmel láthatóan állandóan magas láza volt. Minden erejét megfeszítve kényszerítette magát a napi testmozgásra: minden reggel, tárva nyitott ablak előtt – a téli hideg ellenére – teljesen ruhátlanul tornászott, majd gyalog ment a pesti Nagycsarnokba bevásárolni, onnét ugyanígy jött haza. Teljesen étvágytalanul bár, kényszerítette magát a mindennapi bő táplálkozásra. Ereje fogyott, amit önfegyelemmel pótolt. Minden lehetőt el kellett vállalnom, hogy munkahelyet változtatva, ismét Budapestre kerülhessek. Szerencsém volt, helyesebben a Gondviselés kegyelme segített. A Földművelésügyi Minisztérium karácsony táján úgy döntött, hogy a földművelésügyi igazgatás feladatkörét egy új és igen lényeges tevékenységgel egészíti ki. Be kívánta vezetni a lejtős területeken a talajvédő gazdálkodás rendszerét. Erre feltétlenül szükség volt, hogy a nagyüzemi gazdálkodás és a talajművelő gépek által elért mind mélyebb talajlazítás és a lejtős területek bizony gyakran kevéssé okszerű használata miatt meggyorsult eróziós talajpusztulást megállítsák. A talajvédelem gondolatát drámai szavakkal az Egyesült Államokban vetették fel, ahol szinte országos nagyságú területeken törték fel és tették a szélviharok és lefutó felszíni vizek martalékává az értékes talajtakarót. Hatalmas területek pusztultak el, amelyeknek ismét termővé tétele csak igen hosszú ideig tartó, következetes és költséges eljárásokkal lehetséges. Kedves Olvasóm! Mielőtt tovább mennék, állj meg egy percre, és gondolj a következő döbbenetes folyamatra, amely azóta is állandóan károsítja az egész emberiséget, az utódok, az emberiség mind inkább apadó kenyerét! A földkerekség mindazon tájain, ahol a klimatikus viszonyok a reális mezőgazdasági termelés feltételeit biztosítják, a növénytermesztést azon 363


a mintegy 30–60 cm vastag felszíni talajrétegen folytatják, amely évezredek ideje alatt alakult ki. Ez az a termőréteg, amelyben az egymásra ható, egymást segítő talajfizikai, kémiai, biológiai, vízháztartási adottságaival az emberiség mai és mindenkori kenyerének megtermelését lehetővé teszi. És ugyanez az a 30–60 cm vastag termőréteg, amelyet okszerűtlen művelés esetén a hirtelen keletkező, nagy mennyiségű csapadékvíz akár egyetlen alkalommal vagy néhány év alatt lesodor, lemos. Helyén a nyers anyakőzet marad, amely könnyen tovább mosódik, de semmi esetre sem alkalmas már a termelésre. Lejtős területeken mind sűrűbben vízmosások és szakadékok keletkeznek. A mind több lemosott földtömeg a völgyekben felrakódik, eltömi a csatornákat, hordalékkal telíti a tavak és folyók medreit, aránytalan méretű árvízvédelmi létesítmények emelését teszi szükségessé, és ennek ellenére növeli a sík területek árvízi veszélyeztetettségét. A lejtős területek oktalan, talajvédelem nélküli művelésével a felszínre hullott csapadék igen nagy része nem tud a talajba szivárogni, hanem károkat okozva elfolyik. Ezzel csökken a talaj vízellátása, és kevesebb víz áll a növényzet rendelkezésére. Jóval kisebb lesz a betakarítható termés mennyisége a megnövekedett termelési költségek mellett. Laza talajú, főleg homokos területeken a szél tehet hatalmas károkat. A szél okozta defláció állandóan mozgatja a talajfelszínt, a szél által felkapott és tovahordott homokszemcsék betemetik a növényzetet. Ma azt mondjuk minderre, hogy az esővíz által okozott talajlepusztulás, az erózió elleni küzdelem és a szél károsító munkáját fékező, megállító tevékenység a környezetvédelem egyik legfontosabb feladata. Így van ez Magyarországon is. E jelenségeket természetesen már jóval ezelőtt ismertük. De az ellenük való okszerű, rendszeres védekezés, a talajvédő gazdálkodás intézményes és országos bevezetése, különösen pedig e jelenségek kutatásokon alapuló visszaszorítása csak ebben az időben vált kormányfeladattá. Mindezek alapján az 50-es években a Földművelésügyi Minisztérium létre kívánt hozni egy olyan tervező szervet, amely meghatározza a talajvédelem terén jelentkező tennivalókat – az adott helyi viszonyokat figyelembe véve –, és egyes mezőgazdasági nagyüzemek számára szakvéleményt, üzemi talajvédelmi terveket készít. Ugyanilyen tervezési igény jelentkezett a mezőgazdasági nagyüzemek öntözési feladatainak meghatározására, majd a – főleg síkterületű – nagyüzemek savanyú talajainak kémiai javítására is. Ezért a Földművelésügyi Minisztérium az alája tartozó Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézetben egy új osztályt 364


állított fel, melynek feladata az említett mezőgazdasági meliorációs tervek, javaslatok és szakvélemények készítése volt. A meliorációs osztály az induláskor egy öntözési mérnökből, három öntözési agronómusból, egy erdőmérnökből, két műszaki rajzolóból és jómagamból állt. Míg az öntözési agronómusok a talajvédelem terveinek készítésével is foglalkoztak, én – közgazdasági képzettségem és különösen az agrárszervezés iránti érdeklődésem, valamint nyelvtudásom alapján – főleg a kutatás nemzetközi eredményeinek begyűjtésében, majd a talajvédelem országos feladatainak felmérésében, annak térképezésében, szervezési munkálatainak kidolgozásában találtam meg a magam sajátos munkaterületét. A Földművelésügyi Minisztérium Kísérletügyi Főosztályának főigazgatója, dr. Jánosy Andor, az ország egyik legkiválóbb mezőgazdasági szakembere, apám egykori tanítványa volt az, akinek segítségével sikerült 1956 januárjában Budapestre visszatérnem, és „mérnöki munkát végző technikusi” besorolással az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet meliorációs osztályán, talajvédelmi tervezési feladattal munkát kapnom. 43 éves voltam, teljes munkaerőben, teljesen új és egyelőre csak elképzelésekben élő feladattal pályára állítva. Mindjárt első lépésben több alapvető tennivaló ellátása jelentkezett. Tisztában kellett lenni – a lehető legrövidebb idő alatt – magával a jelenséggel. Annak kiváltó okaival, méreteivel, a feltárás módszereivel, a felmérés objektív mennyiségi meghatározásával, a beállítható módszeres talajlemosási kísérletek nemzetközi gyakorlatával, a minket külföldön már megelőzött kutatás és tervezés módszereivel és elért eredményeivel, a külföldön már alkalmazott védekezési eljárások tapasztalataival stb. Javaslatomra a Minisztérium megbízást adott, hogy első talajvédelmi tervünket Csobánka község teljes külterületének feldolgozásával készítsük el. Minden lépésünk előzmény nélküli volt. Az intézet talajtani osztályával együttműködve, egy ottani talajtani kollégával Csobánka határában egy erodált, lejtős szántóterületen jól elhatárolható megfigyelési teret jelöltünk ki, ahol első méréseinket végeztük. Az osztály mérnök tagjaival a községhatár teljes területét alaposan bejártuk. Emellett én a község területének műveléstörténetét felkutattam, minden lehető adatot összegyűjtöttem. A munka igen lassan haladt, mert még mindig hiányzott minden nélkülözhetetlen ismeret. Ezért javasoltam a Mezőgazdasági Dokumentációs Központnak, készítsük el a talajvédelmi vonatkozású tudományoknak, valamint e téma kísérleteitől a gyakorlatig terjedő 365


szakismereteknek a világdokumentációját. A javaslatomat elfogadták, és megbíztak a munka elvégzésével. Igen szép és érdekes munka volt. Az angol, francia, német, olasz, spanyol és portugál nyelvű anyagot saját magam, míg a szláv nyelvű dokumentumokat egy kollégám dolgozta fel. Ezzel sikerült a legmodernebb nemzetközi kutatás, tervezés, és a gyakorlati munka ismereteit összegyűjteni. Főleg az USA-ban végeztek immáron két évtizedes, dokumentált, adatokat szolgáltató kísérleteket, és ezek alapján már a védekezés eszközeinek első meghatározásáig is eljutottak. Mindezt tehát át tudtuk venni. Így telt 1956 januárjától októberig az idő. Csobánka község talajvédelmi terve már a tanultak alapján készülhetett. A gondolat folyamát itt meg kell szakítanom, mert az ország, sőt az egész magyarság sorsát döntően érintő események zajlottak ezekben a hónapokban. 1956 nyarán a magyar belpolitikai helyzet úgy alakult, hogy az eddig politikai terrorral fenntartott nyugalmat bizonyos – mind erősebben tapasztalható – forrongás váltotta fel. A Szovjetunióban lezajlott XX. Pártkongresszus kritikus hangja Magyarországon is rést nyitott a politikai zsilipek falán. A kommunista hatalom koronázatlan feje, Rákosi Mátyás és társa, Gerő Ernő, kénytelenek voltak elismerni mind a Kommunista Párt központi szervei, mind a csepeli munkásság nagy nyilvánossága előtt, hogy az egykoron a párt büszkeségének címzett Rajk László, volt kommunista belügyminiszter ellen lefolytatott politikai per hamis vád alapján vezetett Rajk kivégzéséhez, tehát „tévedés áldozata lett”. Közben az egyetemi ifjúság is forrongani kezdett. Megelégelték, hogy a világ nyugati felének életéről, tudományáról, eredményeiről sem tapasztalatot, de még tárgyilagos tájékoztatást sem kaphattak. Csak azt volt szabad tanulni és elfogadni, amit a kommunista rendszer politikai cenzúrája engedett, és mindaz kötelező volt, amit a Párt elrendelt. Szabadságot, tanszabadságot, utazási, világlátási szabadságot, gondolatszabadságot követeltek. 1956 októberében szinte mindennaposakká váltak Budapesten a Kossuth Klub és a Petőfi Kör helységeiben lezajló, mind nagyobb érdeklődést kiváltó vitaestek, amelyeken párttagok és párton kívüliek, főleg közgazdák tárgyalták, vitatták az ország által addig megtett politikai, gazdasági és kulturális utat. A hang mind kritikusabbá, mind keményebbé vált. Minden egyetem diáksága pontokba foglalta, mit kíván, sőt mit követel az oktatási módszer és tananyag dolgában. E terveket aztán egyeztették, és a bennük felfakadt szellemi szabadság vágyat szinte szétszórták a társadalom mind szélesebb nyilvánossága előtt. 366


A főváros egyik legnevezetesebb színházában – 1956 októberében – Németh László Galilei című drámáját játszották. A magyar drámairodalom e gyöngyszeme szinte minden szavával, minden gondolatával pontos képet mutatott az 1956-os magyar közállapotokról. Fő mondanivalója az volt: hogyan kényszeríti a totalitárius hatalom testi és lelki terrorral a tudomány emberét arra, hogy az elismert igazságot megtagadja, mert az ellenkezett a hatalom akaratával. Október 21-én este én is a hallgatóság soraiban ültem. Az előadás valósággal félelmetes volt. Amint a színpadon peregtek az események, és az egymásnak feszülő erőszak és az igazság erőpróbája folyt, a nézők soraiban zúgás, felkiáltások hangzottak: „most is így van”, „csak a mai neveket kell helyettesíteni”! A félénkebbek aggódva néztek körül, nem ülnek-e a sorokban a politikai rendőrség emberei, akik könnyű szerrel szedhetnék volna össze a magukat már nehezen türtőztető elégedetleneket. De nem történt semmi, és az előadás szinte felpezsdítette a közönséget. Éjféltájt járt, amidőn hazafelé tartottam. Az utcán élénk volt az élet. Mindenki az Irodalmi Újság aznapi számát várta, amelyben a rendszert nyíltan bíráló, kemény hangú cikkek jelentek meg. Az emberek arcán reménység, valami különös felszabadult mosoly hirdette: valami születőben van. Két nappal később, október 23-án munkahelyemen egy kollegina megkérdezte, miért nem járok a Kossuth Klub találkozóira, hiszen ott az ország közgazdasági jövőjét tárgyalják, és a hozzám hasonló képzettségű közgazdák most ott gyülekeznek. Legalább menjek délután, hivatal után a budai Bem térre, mert ott az egyetemi ifjúság szimpátiatüntetést rendez Lengyelország pártvezérének ünneplésére, aki nyíltan megtagadott valamilyen szovjetunióbeli pártkövetelést. Én e szavakra – emlékezésem szerint – azt válaszoltam, hogy nem sok értelmét látom ilyen közgazdasági vitáknak, mert amíg a szovjet hadsereg Magyarországon áll, és a magyar politikai hatalom annak teljesen ki van szolgáltatva, addig semmit sem tudunk elérni, legfeljebb néhány szerencsétlen ember esik áldozatul. Hazafelé menve útba ejtettem a Bem teret. Ott teljes nyugalmat találtam. Nyoma sem volt annak, hogy ott az ifjúság valamilyen nagyobb tüntetést kívánna rendezni. Szép napos őszi idő volt. Gondoltam, este majd meghallgatom a rádió híradását. Tudtam, hogy az egyetemi ifjúság minden egyetemen gyülekezik, tudtam, hogy kormánykörökben bajok vannak, és hogy ezért 367


Gerő Ernő Belgrádban járt Titónál. Estére várták a hazaérkezését, valószínű volt, hogy feszült lesz a hangulat a rádióban is. Mikor aztán este bekapcsoltam a rádiót, forradalmi hangokkal lett tele a légkör. A rádió épülete előtt tüntető tömeg hangjából ítélve a szobában, ahonnan az adást közvetítették, vagy nyitva volt az ablak, vagy nem volt már üveg benne, mert géppuska meg-megszakadó ropogása hallatszott. Gerő Ernő sértegető hangú nyilatozatának szavai előre vetítették a következő tragikus eseményeket. Mindenki tudta, kitört a forradalom. Szinte rátapadtunk a rádióra, este, éjjel, másnap reggel folyton a híreket hallgattuk. A rádió bizonytalan híradásai és nyugalomra szólító felhívásai bizonyították, hogy Pesten a rádió épülete körül, de nyilván másutt is, forradalmi, fegyveres akciókra került sor. Nem lehetett tudni, mit tesz a szovjet hadsereg, milyen és mekkora haderőt vet be, hol vannak összecsapások. A fiatal forradalmárok fegyvertelenek voltak, mindenki aggódott, hogy mi lesz az egyetemi ifjúsággal? A rádió ismételten arra szólított fel, hogy akinek nincs feltétlen sürgős dolga házon kívül, az maradjon aznap otthon. Úgy emlékszem, este felhívást tettek közzé, hogy mindenki menjen másnap a munkahelyére, mert a „lázadást” leverték, és ismét rend uralkodik. A következő napokban, talán 25-én a velem közös lakásban lakó unokabátyámmal elindultam, hogy munkahelyünkre menve híreket szerezzünk. A Gellért-hegyről a Bartók Béla útra érve kellemes látvány fogadott. Villamosok nem jártak, közúti forgalom nem volt. Ellenben emberek százai-ezrei jöttek-mentek ragyogó arccal, egyszerűen élvezve a remélt szabadság első napját. Végül csatlakoztunk a legsűrűbb csoporthoz, amely a Gellért tér felé törekedett, hogy a rádió körüli eseményekről valamit megtudjunk. A Szabadság hídon áthaladva már messziről láttuk, hogy a Vámház tér torkolatánál, a híd közepén egy szovjet harckocsi áll, rajta a magyar nemzeti zászló. A Vámház (ma Közgazdasági Egyetem) padlásteréből vagy a csarnok tetejéről időközönként néhány árva puskalövés hangzott, lövési cél nélkül. A hömpölygő tömeg fegyvertelen volt, majd mindenki kezében kis nemzeti színű zászló papírból vagy vászonból. Sütött a nap és minden reménytelinek tűnt. A Kálvin téren az emberáradatot a Múzeum körútra terelték, de a házak felőli oldalra. A Múzeum-kert melletti járda üres volt. A Múzeum körút torkolata előtt, millió üvegcserép között oldalára fektetve egy felborított villamos roncsai bizonyították, hogy az előző napon itt valami 368


komoly dolog történt. A Nemzeti Múzeum tetejéből hatalmas füst gomolygott, a padlástér égett. A Sándor utca torkolatánál egy szovjet katona az emberfolyamot az úttesten át a Sándor utcába terelte, ahol az első háztól az Esterházy utca sarkáig, a járda mellett kiégett, katonai páncélos járművek füstös roncsai álltak, és ezek vezették a tekintetet egészen a rádió épületéig. A rádió bejárati kapuja és majd minden ablak üvege betörve. A kapuval szemben, a járdaszegélyen egy agyonlőtt katona holttestét kellett kikerülni. A Szentkirályi utca sarkánál egy ingerült tekintetű, magyar katona erőszakosan kényszeríttette a járdán vonulókat, hogy útirányt változtatva a Rákóczi út irányába forduljanak. Ekkor az átellenes épületsarok padlásteréből egy puskalövés csattant fel, és valahol a közelünkben csapódott be. Én egy pillanatra megálltam, és a tetőt figyeltem. Mire a katona egy ugrással előttem termett, rám fogta a géppisztolyt, és szinte ordítva parancsolta, hogy azonnal menjek tovább, vagy keresztüllő. A Szentkirályi utca a Rákóczi útba torkollik. Ott ismét szovjet katonák irányították a tömeg forgalmát. Keresztezni kellett a Rákóczi utat, és a Károly körút irányában a nagy, négyes útkereszteződés felé kellett haladni. Mi is ezt tettük. Ott azonban elakadtunk, mert szovjet katonák minden irányban lezárták az utat. A Rákóczi út tengelyében, arccal felénk szovjet tankok oszlopa állt és várt. A Múzeum körút, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, Károly körút keresztezésében, középen egy hatalmas szovjet tank állt, nyitott tetőbebúvóval. A vezetője kiült a nyílás szélére, körülötte rengeteg bámészkodó nép, akik kézzel-lábbal beszélgettek vele. Majd felmásztak a tankra, nézegették annak homlokzatán a kívülre szerelt géppuskát, a szovjet katonáknak ajánlották a kezükben tartott zászlócskát, és jelekkel próbálták megértetni velük, hogy menjenek békében haza. Mi hosszú ideig álltunk a saroképület előtti tömegben, mögöttünk a kirakatok üvege mind betörve, de a kirakati áruk mind sértetlenül, rendben álltak a helyükön. Egyszer csak két cigány nyomakodik a betört ablakhoz, és benyúlva valami nagy textíliát húz kifelé. Unokabátyám odaugrott, nyakon csípte a tolvajt, és szinte ordító hangon vonta felelősségre: ez a forradalom a magyar szabadság hajnala, aki ezt tolvajlással megszentségteleníti, az a magyar szabadság meggyalázója. A cigány alig tudott unokabátyám markából szabadulni, természetesen a textília nélkül rohant el. Az 1956-os októberi forradalom leverése után sajnos megtörtént, hogy a szovjet katonák helyenként a betört ablakú kirakatokban állva 369


osztogatták a kirakott árukat az arra haladóknak, és volt olyan, aki elfogadta. Lehet, hogy ezek úgy gondolták, ez már nem a forradalom tisztaságának megsértése, hanem alkalmazkodás a minden mindegy nyomorához. Miközben ez az eset a cigánnyal lezajlott, volt időnk körülnézni, mi minden zajlik a körülöttünk várakozó tömegben. Szemben, a túlsó járdán, egy nagy fa tövében, nemzeti színű zászlóval betakarva egy magyar szabadságharcos teteme feküdt. Egyszer csak látom, hogy a betört kirakatok keretmaradványaihoz lapulva egy 25 év körüli, lőporfüstös fiatalember nyomakodik előre, lehetőleg úgy, hogy takartan jusson az orosz tank közelébe. Átcsúszik a sarkon bámészkodó tömegen, el egészen a tankot körülvevő, zászlókat lengető csoportig. Ekkor a tankon billegők közrefogják a nyílás peremén ülő katonát, és heves mutogatással kötik le a figyelmét. A szurtos fiatalember valami szerszámmal kioldja a géppuska rögzítő csavarjait, a géppuska jobbra-balra billeg, majd eltűnik. Egyszer csak, mint a kígyó, a fiatalember ugyanúgy eloson mellettünk, mint amikor idefelé tartott. Egyik kezében a géppuska, a másikban bőrszíjon egy csomó, hozzávaló töltény. És máris eltűnt a hömpölygő tömegben. Mindez ideig néhány hatalmas tank mozdulatlanul állt a Rákóczi út tengelyében, nagy térközökkel felsorakozva. Egyszer csak egy szovjet páncélos autó közeledett a Keleti pályaudvar felől, minden tanknál megállt, majd elérte az előttünk parkoló tankot, annak is jelt adott, majd a Károly körút felé elhajtott. A mi tankunk katonája bebújt a nyíláson, lezárta a tetőt, és a tank hatalmas kupoláját a belőle kiálló, hosszú ágyúcsővel hirtelen megforgatta. Ezzel a tankra mászott bámészkodókat valósággal lesöpörte. A tankok megindultak, és csikorogva, csörögve, oszlopba fejlődve, erős tempóval elhajtottak a Deák tér felé. Megszűnt az útzár, mindenki mehetett, amerre akart. Én szerettem volna a Parlament felé menni, de az unokabátyám ezt ellenezte. Igaza volt. Ekkor érkezett ugyanis Moszkvából Szuszlov és – állítólag – Mikojan, a legfelsőbb szovjet hatalomparancsaival. Ha a Parlament felé mentem volna, talán én is abba a tömegbe sodródtam volna, amelyet ezen a napon a Kossuth Lajos téren, a Földművelésügyi Minisztérium tetején elhelyezkedő ávósok géppuskával lekaszaboltak. A szörnyű mészárlás után világossá vált, hogy a forradalomnak nincsen vége. Még jó néhány napig várni kellett, amíg tisztult a helyzet. Hét napon át tartott az a reménységgel és aggodalommal teli idő, és minden nappal nőtt a remény, hogy független és szabad lesz Magyarország. Sok optimizmus, naiv remény, hőstettek hírei és aggasztó jelentések 370


váltották egymást. A felszabadulás boldogságának számos jele bizonyította, hogy most végre minden magyar egymásra talált. Parasztok teherautókon hozták a krumplit és más élelmiszert, hogy a főváros élni tudjon, és osztották ingyen, köszönetet sem várva. Mindenki kereste a régi kapcsolatokat, tervezett és figyelte az óráról órára érkező híreket. Most már szabad volt az út a munkahelyekre, bár munka még nem folyt. Az én munkahelyemen, az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézetben egyetlen kívánságunk volt, hogy a helyi szakszervezeti bizottságunk mondjon le, és most már párterőszak nélkül, valóban szabadon választhassuk meg azokat, akikben megbízunk. Munkahelyünk kommunista pártszervezete nem volt nagy létszámú. E történelmi napokban szinte teljesen felszívódott, legalábbis úgy látszott. Volt egy párttag kolléga, aki igen erősen vetette bele magát a szakszervezeti agitációba, és minden áron előzetes társadalmi konszenzust kívánt elérni, majd ennek sikere után, jelöltlistát állítani. Én mindeddig alig háromnegyed éves munkahelyemen nagyon visszafogottan dolgoztam. Nem láttam értelmét, hogy hangosabb szóval vagy nagyobb szerepre törekedve bármilyen vonatkozásban is felhívjam magamra a figyelmet. Csak a valóban nagyon gazdag lehetőségeket kínáló munkámnak éltem. Igaz, egészségem sem volt valami kitűnő. Magatartásom e történelmi napokban változott meg. Ennek a változásnak az volt az oka, hogy az eddig volt kommunista szakszervezeti bizottság nem volt hajlandó lemondani. Olyannyira nem, hogy az erre összehívott közgyűlésre a szakszervezeti központból két magasabb rangú elvtársat hívtak meg, akik – megfeledkezve a közelmúlt napok eseményeiről – a szokott módon, felülről és erőszakkal akartak minket szándékunktól eltéríteni, és az eddig volt bizottságot helyén hagyatni. Ez engem nagyon felháborított, és szót kérve, minden szónoki képességemet összeszedve fellépésüket visszautasítottam és megszavaztattam az új bizottság megválasztását. De visszautasítottam azt is, hogy bármilyen baráti vagy egyéb beszélgetések során olyan „társadalmi előkészítés történjék”, amely kellő ügyeskedéssel valamely jelöltlista megszavazását lehetővé tette volna. Javaslatom úgy szólt: választásunk két menetes legyen. Az elsőben legyen mindenkinek joga egy név nélküli papírra, teljesen szabad választása szerint 10 nevet felírni, azokét, akik szerinte a legjobb szakszervezeti képviselők lennének. Az így készült jegyzékeket aztán valamennyiünk jelenlétében valaki felolvassa. A terem fekete táblájára minden olvasott nevet 371


fel kell írni. Minden felírt név mellé jelölni, hogy ajánlást kapott. A végén a tábláról leolvasható annak a 10-15 ajánlottnak a neve, akiket a legtöbben javasoltak. Ez legyen a bizottsági jelöltek listája. Az így kapott jelöltlistára történik majd – a második menet során – a szakszervezeti bizottság választása, mégpedig úgy, hogy akik közülük sorban a legtöbb szavazatot kapták, 5 vagy 7 személy, alkossák a szakszervezeti bizottságot. Ennél tisztább, demokratikusabb választást szerintem el sem lehet képzelni. Ezt a tagság egyhangúlag elfogadta. Mindennek vége azonban az lett, hogy az eljárás nagy tetszést aratott, és én lettem annak elnöke. Emiatt aztán később sok bajom támadt. Első dolgom volt rendet teremteni az úgynevezett különjuttatások igazságossága terén. Az intézet igazgatója igen jóindulatú ember volt, aki emberi gyarlóságai ellenére elfogadta feltételeimet. Ezentúl minden kikötöttem, hogy minden előléptetés, jutalmazás és segélyezés esetében velem nem csak közölni kell, de jogom legyen azt az aktára vezetett véleményemmel ellátni, támogatni vagy indoklással ellenezni. Mindjárt az első napon sikerült egy már megtörtént, de részrehajlással intézett, haláleset miatti segélyezést az igazságosságnak megfelelően kiegészíteni. Ettől kezdve három esztendőn át tagja voltam az úgy nevezett igazgatói tanácskozásnak. Nem egy esetben, késő éjjelig tartó megbeszéléseken és egyeztető tárgyalásokon vettem részt. Hiszem, hogy mindig az igazság, a valódi érdem és a becsület által fémjelzett, közösen kialakított eredmények eléréséért tevékenykedtem. 1956. október utolsó napjaiban még sokan éltünk a Teleki Pál elnökletével jelzett és korábbi levelemben már említett Fiatal Magyarság Szövetség tagjai közül. Természetes, hogy hamar megtaláltuk egymást. Tudtuk a feladatunkat: közreműködni abban, hogy a nyolc esztendős kommunista uralom által okozott társadalmi, erkölcsi károkat minél hamarább, minél alaposabban lehessen megszüntetni, és a magyarságot a demokrácia útjára segíteni. Talán két vagy három találkozásunkra nyílt alkalom. Az utolsón, november 1-jén vagy 2-án azzal váltunk el estefelé, hogy másnap, hétfőn az egész országban megindul a munka, a termelés, hogy az elmúlt két hét kiesését pótolni lehessen. Délután két történelmi jelentőségű, rövid rádiónyilatkozat hangzott el. Az elsőt a kommunista pártfőtitkár, Kádár János tartotta. Szavainak lényege: „Be kell ismerjük, hogy egész eddigi politikánk hibás volt. Kihívtuk magunk ellen az egész társadalom indulatát. Tudomásul kell vennünk, hogy a jövőben a demokratikus politikai közéletben csupán egy leszünk 372


a kis pártok sorában.” Őszintének hangzott szavai megtévesztők voltak. Hangszalagról közvetítették, míg ő maga már messze járt, talán Szolnokon vagy Kárpátalján, és szövetkezett a forradalmat letiporni indult szovjet katonai hatalommal. A második Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek beszéde volt, aki határozott hangon állt ki az erkölcsi rend, a demokrácia építése, a tolerancia, a magyar történeti és keresztény szellemiség mellett. Megnyugodott lélekkel, nagy munkavággyal és reménnyel eltelve tértünk nyugovóra. Még sötét éjszaka volt, úgy fél három tájban, amidőn arra riadtunk, hogy az éjjel csöndjét hirtelen vad, háborús zaj repeszti meg. Tömegben támadó harckocsik lánctalpainak vascsikorgása, tüzérség vad ágyúdöreje ugrasztott ki az ágyból. Házunk a Gellért-hegy déli lejtőjén áll, így ablakunkból pokoli látvány döbbenete volt látható: a bécsi vagy budaörsi irányból bekötő műúton vége láthatatlan sorú tankok okádták a tüzet. A Budaörsi úton a laktanya lángokban állt. A bekapcsolt rádión – emlékezésem szerint francia nyelven – szinte kétségbeesett férfihang ismételte szüntelenül a Nyugatnak szóló felhívást: „Segítsetek, a szovjet túlerő brutálisan megtámadta fővárosunkat, kitartunk az utolsó emberig, de a túlerő le fog gázolni. Magyarország szabadon, mindenkivel barátságban, demokráciát építve, semlegesként kíván élni. Segítsetek, segítsetek!” A szavak szünetében, állandóan ismételve a Szózat hangjai szóltak: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar…” Ennek az éjszakának eseményeit fel lehet sorolni, el lehet mondani, de azt a lelkiállapotot, amelyben voltunk, és tehetetlenül hallgattuk a magyar szabadság utolsó kétségbeesett jajkiáltásait, egészen az utolsó percig, amidőn a brutalitás katonái be nem hatoltak a közvetítés mikrofonjához, ezt hűen leírni, érzékeltetni szinte lehetetlen. Tudtuk, most jön a megtorlás, az üldözöttek menekülése, a magyarság meg-megújuló tragédiája: reményt vesztve hagyják majd el az országot a fiatalok, megannyi kitűnően képzett szakember, és „mint oldott kéve, széthull nemzetünk.” A párturalom bajnokai előbújnak rejtekhelyeikről, és egyelőre szerénységet mutatva, újra átveszik a hatalmat. Újra a hazugság, a képmutatás, a politikai perek, erőszak és karrierizmus, besúgás és bizonytalanság lesz az úr. Mindez azután be is következett. És én itt álltam egy valóban demokratikusan megválasztott szakszervezeti bizottság élén, azzal a feltétlen elhatározással, hogy amíg e bizalmat élvezem, és cselekedni engednek, a helyemen maradok, és kizárólag a lelkiismeretem szavát követem. 373


Tudtam, hogy ebben a velem együtt megválasztottak egyetértenek. Így is történt. Munkahelyemen hamar elindult újra az élet. A helyi pártszervezet új párttitkárt választott, aki tehetséges, rendkívül célratörő és karriervágyó volt. Az első hetekben neki és minden pártszervezetnek legfontosabb törekvése volt, hogy a lelkekből szinte kitépje a röviddel előtte lezajlott forradalom nemes emlékét. Erőszakkal irtották a „forradalom” szót, és rá erőltették mindenkire az „ellenforradalom” elnevezést. Üldöztek mindenkit, aki a legcsekélyebb jelét adta annak, hogy helyeselte, ne adj’ Isten segítette az ellenforradalomban résztvevőket. Nagy felelősséggel járt és higgadtságot, megfontoltságot követelt, hogy a munkahelyem dolgozóinak védelmét úgy sikerüljön ellátni, hogy ezzel eredményt érjek el, és egyúttal mindenkor a lelkiismeret útján járjak, a kapukat mindenkori cselekvésre nyitva tartsam, és a függetlenségemet megőrizhessem. Örömmel gondolok vissza arra, hogy mind az igazgató, mind a kollegák bizalmát bírtam, és nem egy esetben sikerült kellő határozottsággal, tapintattal és következetességgel olyan emberek esetében is kellő eredményt elérni, akinek talán kevesebb reményük lehetett, hogy érdekeit, jogos reményeit valóra tudjuk váltani. Röviddel a munkahelyünk pártvezetőségének választása után tapasztalható volt, hogy az új párttitkár – kihasználva az ugyancsak párttag és munkásszármazású igazgató emberi gyengeségeit – mindent el fog követni, hogy az eddigi igazgatót leváltassa, és esetleg saját maga üljön az igazgatói székbe. Láttam, hogy itt az igazgató húzza a rövidebbet, mert ügyetlen és nem egyszer támadási felületet nyújtó magatartásával alkalmat adott személyének kikezdésére. Sokheti ilyen háborúskodás eredményeként igazgatónkat leváltották, és egy szomszédos kutatóintézetbe, alacsonyabb beosztásba helyezték, ami rövid idő múlva életének második szívinfarktusához és halálához vezetett. Jó szándékú, gyenge akaratú ember volt. Az igazgatói széket azonban egyelőre nem töltötték be. Funkcióit az eddig volt igazgatóhelyettes töltötte be. Itt szeretnék most visszatérni a talajvédelmi kísérletező, tájékozódó munkához, amelynek fonalát az 1956. október 23-án kirobbant forradalom eseményeinek emlékénél hagytunk el. Kezdjük tehát ott, hogy 1956 októberében vagyunk. Az osztályunkon folyik az üzemi öntözési tervek készítése, és folyik a talajvédelmi tudásanyag gyűjtése, témadokumentáció, saját megfigyelések a csobánkai lehatárolt vizsgálati téren. 374


A Csobánka község egész határára kiterjedő talajvédelmi terv készítésének agronómiai feladatait az osztály agronómusai vették kézbe. A tervkészítés egyetlen támasza az az amerikai szakmunka lehetett, amelyet a talajvédelem amerikai atyja, a világszerte ismert Bennett írt, és amelyben az általános elvek mellett a hasznosított terület talajtani, lejtési és csapadékjárási viszonyai által meghatározottan a szántóföldi növénytermesztés, valamint a legelőgazdálkodás sajátos rendszerét és módszereit határozta meg. Nagy és alapos munka volt, de végrehajtásának legfőbb akadálya az volt, hogy a csobánkai terv által felölelt, szinte teljes szántóterület apró parcellákra bontottan, meglévő állapotában szinte védhetetlen volt a talajt lemosó erőkkel szemben. A terv tehát csupán arra volt jó, hogy feltárta a községhatárának teljes műveléstörténetét, talajának pusztuló állapotát, és figyelmeztetőül szolgált a jövő esetleges tagosítási szempontjaira. E terv alkalmas volt ugyanakkor arra is, hogy a tervezés-módszertani kívánalmakat meg tudjuk határozni, ami további kutatási célok megfogalmazásához is vezetett. A község határa történelmileg alakult ki, és így nem igazodik a domborzati és vízhálózati helyi körülményekhez. A lejtőkön fekvő saját szántóterületek fölött idegen községhatár szántója egyéb erodálódó területeken is fekszik, amelyre esetleg idegen tervek készülnek, az azonos lejtőn fekvő földeken lefutó vizek rendszerezése nélkül. Tapasztalat: lejtős területeken, gerinctől a befogadó mederig lehetőleg vízgyűjtőhatárokhoz igazodóan kell gondolkozni, tervezni és végrehajtani. Messze vezetne, ha itt és most arra törekednék, hogy a talajvédelmi tervezésmódszertan és eljárási kérdéseinek tisztázását célzó gondolatokat és terveket mind ismertetni akarnám. Helyette inkább felsorakoztatom a valóban úttörő munkánk egyes fontosabb lépéseit, hogy látni lehessen, milyen lelkülettel, nekibuzdulással iparkodtunk lefektetni ennek a – szerintünk rendkívül fontos és az egész magyar mezőgazdaság jövőét érintő – még körvonalaiban is alig meghatározható, országos munkának az alapjait. Még tartott Csobánka talajvédelmi rendszerének tervezése, amidőn a Földművelésügyi Minisztérium egy újabb, nagyszabású terv készítésével bízta meg osztályunkat: fel kell dolgozni a Tarna patak teljes völgyének talajpusztulási helyzetét és annak egészére talajvédelmi tanulmánytervet kellett készíteni. Immáron tehát egy teljes vízgyűjtő ügyéről volt szó, amely több mezőgazdasági nagyüzem területére terjedt ki. Felelős tervezője az egyik öntözési mérnöktársunk lett. 375


Emlékezésem szerint még 1956 kora őszén történt, hogy a Minisztérium a talajvédelmi tervezést is érintő, újabb átszervezést határozott el. Az korábban is működött, hogy valamelyik nagy tervező és beruházási vállalat megszüntetett néhány munkahelyet, és azok betöltőit áthelyezte hozzánk, a mi osztályunkra. Lényegében közvetlenül két személy jövetelével gazdagodtunk. Az egyik egy kitűnő fotódokumentátor-technikus volt, míg a másik egy agronómustervező, aki eddig volt munkahelyén már megismerkedett a talajvédelem gondolatával, és fel is készült a tervező munkára. E két új kolléga bekapcsolódására azonban nem sok idő maradt, mert röviddel jelentkezésük után kitört az október 23-i forradalom. Amidőn a magyar szabadság letiprása után végre tisztult a helyzet, természetes, hogy a megszakadt tervező munka folytatódott. Én még a talajvédelmi nemzetközi témadokumentáción is dolgoztam, valamint könyvtárakban állandóan figyelemmel tartottam a nemzetközi szakirodalomban itt-ott megjelenő értekezéseket, kutatási jelentéseket, minden lehető adatot, amely valamilyen módon közelebb vihet a tervezés szubjektív megoldásait felváltó, adatszerű eljáráshoz. A forradalom legázolása elleni tiltakozásként – emlékezésem szerint – karácsonyig, vagy újévig tartott az országos sztrájk. A társadalom nagyon nehezen akart visszailleszkedni a korábbi politikai korlátok közé. Osztályunkon az ősszel hozzánk került talajvédelmi agronómust csak ritkán láttuk. Senki sem kérdezte, miért nem jön rendszeresen. Mindenki sejtette, hogy a letaposott forradalomban vagy utána valami fontos szerepe lehetett, amely még mindig tart, vagy amely miatt okosabb, ha nem mutatkozik. Jött a tavasz, és a csobánkai terv lezárása előtt még egy ellenőrző terepbejárás vált esedékessé. Ezen osztályunk minden tervezője résztvett, és velünk tartott új kollégánk is. Az ilyen, egész napos terepbejárás sokszor ad alkalmat olyan beszélgetésekre is, amelyek nem tartoznak az éppen vizsgált témához. Így történt ez velem is, amidőn új kollégánkkal baktatva az úton valahogyan mindkettőnk múltjára terelődött a szó. Én arról beszéltem, hogy 1942–43-ban kedves gondolatként dolgoztam az általam elképzelt, jövendő magyar mezőgazdasági középfokú oktatás és nevelés alapvetésén, országos szervezetén, tananyagán, pedagógiai módszertanán, valamint azon, hogyan lehetne ezt az új iskolarendszer egész működését a megújulásra érett magyar mezőgazdaság-politika legfőbb erőforrásává tenni. 376


Új kollégámnak nagyon tetszett a terv, és azt kérdezte, hajlandó lennék-e ezt a tervet pontosan kidolgozva megvalósításra közreadni, ha ennek az ideje – a politikai helyzet alakulásával – elérkezik. Én természetesen igent mondtam. Úgy láttam, hogy szabadságunk letiportatása ellenére bízott a jövőben. Szó esett arról is, hogy családunk tagjai, apám, nagybátyám, valamint mindkét öcsém milyen feladatot és sorsot vállalt közelmúlt történelmünk legkritikusabb idején, 1944 tavaszától 1946-ig, sőt ezután is. Majd ő beszélt nekem igen tartózkodóan, de határozottan, saját egykori munkájáról, különösen arról, hogy a Kisgazda Párt egykori főtitkára, a tragikus sorsú Kovács Béla mellett, 1948-ig milyen rendkívül nehéz és felelősségteljes volt minden lépésük, amelyet vállalni kellett, a magyarság elemi, nemzeti érdekeinek védelmében. E fiatal és sorainkban még alig ismert, új agronómus kollégánkat igen éles eszű, határozott akaratú, kemény ítéletű embernek ismertem meg akkor. Reméltem, hogy közös munkánk során mind többször lesz alkalmam vele a magyar sorskérdések jövőjéről gondolatokat cserélni. Erre azonban sajnos nem került sor. Nagyon ritkán jött dolgozni. Személyét láthatóan zárkózottság takarta. A mind inkább bizonyosodó politikai hatalmi visszarendeződés, a letartóztatásokról terjedő és sűrűsödő hírek hátterében könnyű volt megállapítani, hogy a mi új kollégánk a forradalom ideje alatt valamilyen fontos és életveszélyes szerepet játszott és ezt játssza továbbra is, ami visszatartja őt a hivatali munka végzésében. Senki sem türelmetlenkedett, csupán az intézet igazgatója tette fel nekem a kérdést mint szakszervezeti elnöknek, mi történik új barátunkkal, mert már hivatalból is aggasztó híreket kapott, és alig tudja már tartani a hátát. Nem emlékszem már rá, mennyi idő telt el így. Egyszer aztán kollégánk rövid időre hivatalunkba jött. Ekkor figyelmeztettem, hogy igazgatónk milyen szavakkal aggodalmaskodott, és hogy az ő szavait az újjáalakult helyi kommunista pártszervezet milyen kommentárokkal kísérte. Az ő akkori válasza rövid volt. Négyszemközt voltunk. „Minden nemzet történelmében vannak helyzetek, alkalmak, amidőn egyeseknek vállalniuk kell a reájuk háruló személyes felelősséget a közösség jövőjéért, még ha ez az életük kockáztatásával jár is.” E szavaira csak azt mondhattam: „Tudomásom szerint nemcsak saját személyes jövőjéről és talán életéről van szó, de gondoljon feleségére és fiatal gyermekeire is”. Súlyos szavú válasza ma is a fülembe cseng: 377


„Tudom, rendkívül súlyos a felelősségem, de az kettős irányú. Nem tehetek mást, mint amit a lelkiismeretem parancsol. Az út vége felé járok. Minden lépésemet figyelik. Bármelyik napon várhatom a letartóztatásomat.” Megint nem emlékszem a napra, de talán másnap lehetett, amidőn az Intézet igazgatója magához hívott és komor arccal közölte, kollégánkat letartóztatták. Kollégánk neve Göncz Árpád volt. Nagyon féltettük. Nagy Imrét és társait letartóztatták. Senki sem sejthette, hogy e veszélyeztetett sorsú kollégánk egykoron Magyarország első, demokratikusan választott köztársasági elnöke lesz. Előbbi soraimban említettem már, hogy munkahelyünk kommunista pártbizottságának, még inkább azonban a párttitkárnak erőteljes kritikája, erőszakos fellépése igazgatónk felmentéséhez és áthelyezéséhez vezetett. Ez azonban – szerencsére – Göncz Árpád letartóztatása után történt. A több hétig tartott, igazgató nélküli idő jó volt arra, hogy a történtek utáni nyomasztó – aggodalmakkal teli – várakozás valahogyan feloldja az intézeti munkát bénító némaságot. Minden reményünk az ügyeket csendben irányító, kitűnő igazgatóhelyettesünkben volt, sajnos csak rövid ideig. A Minisztérium döntött az új igazgató személyéről, akiről igen aggasztó híreket kaptunk. Korábbi munkahelyéről távoznia kellett, és egyetlen más intézet sem volt hajlandó befogadni. Érdeklődésünkre a legszerényebb tájékoztatás úgy szólt, hogy „kevés örömünk lesz benne”. A jóslat beigazolódott. Kíméletlen, meggyőződéses „ultra-moszkovita” igazgatónk lett. Nem sokkal hivatalának elfoglalása után, az Intézet talajtani tagozatának öt osztályvezetőjét leváltotta, közöttük országos nevű tudós szakembereket, és helyükre hithű kommunista pártembereket tett, akik között kiemelt szerepet kapott egy Moszkvában végzett, tapasztalatokkal még nem rendelkező fiatalember. E vezetőcsere érintette a mi osztályunkat is. Eddigi vezetőnk egy fiatal, de 1956 után már párttagságot nem vállaló mérnök volt. Helyébe egy ugyancsak fiatal, kitűnően képzett, vérbeli kutató természetű, mérnök lépett, aki azonban párttag volt. Egy külföldre távozott agronómusunk helyébe pedig egy ugyancsak fiatal, erős kommunista szervezeti múlttal rendelkező agronómus lépett, akit – az októberi forradalmat követő napokban tett pártellenes kijelentései miatt – elítéltek, letartóztatása idején brutálisan összevertek, és akiben lehiggadtak a politikai frázisok, kritika nélküli törekvések. Mindkét új kolléga az ország talajvédelmi célú erőfeszítéseit minden tudásával és ambíciójával szolgálta. 378


Új osztályvezetőnk, Horváth Vilmos nagy lépéssel vitte előre a talajvédelmi tervezés ügyét, főleg műszaki tervezői szakértelmével és a mindenkori gyakorlati megoldások keresésével. Kitűnő érzéke volt a talajvédelem talajtani és agronómiai vonatkozásainak a műszaki beavatkozásokkal való kiegészítése és társítása dolgában. Mind ő, mind az új agronómusunk, Kiss Andor, nagy ambícióval feküdtek bele az eddig gyűjtött dokumentációs anyagba, és rövid idő alatt kitűnően tudták alkalmazni az eddig elért kísérleti és tapasztalati eredményeket. Osztályunk munkája iránt mind több oldalról érdeklődtek. A mi vágyunk az volt, hogy végre egy teljes mezőgazdasági nagyüzem, több száz kataszteri hold erősen erodálódó területen, lehetőleg kiterjedt szántófölddel, de meredek fekvésű gyümölcsössel is rendelkező gazdaság tervének elkészítésére kapjunk megrendelést. Ez hamarosan meg is történt. Fancsal község termelőszövetkezetének megrendelésére dolgozhattuk ki az 1958– 60-ban már rendelkezésünkre állott teljes védekezési módszertan minden eszközét alkalmazó tervet, és annak üzemi beállításában is közreműködhettünk. A termelőszövetkezet kitűnő elnöke ebben elsőrangú partnerünk volt. E tervben Kiss Andor és Horváth Vilmos európai rangú és Magyarországon mintaértékű művet alkotott. Közben természetesen Csobánka terve már jó ideje készen állt. Legfontosabb tapasztalata az volt, hogy minden erőnkkel és tudásunkkal arra kell törekednünk, hogy az eróziós talajpusztulást kiváltó természeti (talajtani, csapadékjárási, tereplejtési) viszonyok, továbbá az ezekkel közösen ható műveléstechnikai, területhasznosítási eljárások hatását valahogyan mérni lehessen. Valamint, hogy szükséges a helyes és tudatos területhasznosítás, illetve az agronómiai szervezési és talajművelő eljárások szükségességének, hatásának és eredményességének meghatározása is. Cél a felszíni elfolyás mértékének csökkentése, megszakított és csillapított levezetése, az üzemi utak védelme és a védett területek okszerű, gazdaságos művelési lehetőségeinek biztosítása volt. Emellett fontos cél volt a lejtős területen folytatandó, nagyüzemi talajvédő gazdálkodás kialakítása. Szinte vízióként alakult ki bennünk egy olyan magyar mezőgazdaság képe, amelyben, az ország mezőgazdasági területének közel ötven százaléka lejtős területen feküdvén, a talaj már egyáltalán nem, vagy csupán az elkerülhetetlen mértékig erodálódik, de az okszerű gazdálkodás talajvédő hatására biztosabbá, gazdagabbá teheti valamennyiünk kenyerét, és úgy éreztük, hogy ennek a nagyszerű feladatnak mi úttörői, pionírjai vagyunk. Hírünk az ország szakköreiben terjedni kezdett. Mind többször hívtak 379


különböző szakmai gyűlésekre, amelyeken különösen Kiss Andornak, Horváth Vilmosnak és nekem kellett a talajvédelem gondolatáról, elveiről, szervezési és propagálási feladatairól előadásokat tartani. Több egyetem, talajtani osztály, több kutatóintézet, valamint a mi osztályunk kutatói megalakítottuk a „talajvédelmi kutatás témaközösségét.” Nyugodtan állíthatom, hogy a talajvédelem hazai úttörői e feladat szolgálatában nem hivatali kötelességüket teljesítették, hanem hivatást szolgáltak. Újabb két terv, nevezetesen Pilisszentkereszt és a szomszédos Pomáz község tervének megbízatása következett. Minthogy minden talajvédelmi terv első lépéseként el kellett készíteni a terület kellő részletességű talajtérképét, és mert e tervek már időben egymás mellett készültek, fokozódott a talajtérképezés szüksége, de gyarapodott az üzemszervező agronómusok iránti szükség is. Így az intézet budapesti talajtani laboratóriumától a mi osztályunkra került Kamarás Miklós, talajtani szakember és immáron talajtani tervező agronómus. Kitűnően értett a lejtős területeken, talajvédő igényekhez is kielégítően alkalmazható, mezőgazdasági üzemi gépek alkalmazásához, aminek a lejtős területek sajátos növénytermesztési szabályokat követelő elrendezésében volt döntő jelentősége. Ő lett a pilisszentkereszti, majd a pomázi terv felelős vezetője. A talajvédelem amerikai kísérleti eredményeinek szakirodalmi publikációiban sikerült végre olyan igen értékes és két évtizedre visszamenő adatsorra találnom, amelyek reményt keltettek bennünk, hogy a tervezés tárgyilagos adatkulcsait tudjuk majd belőlük kialakítani. Ezek az adatsorok főleg az eróziós erő és talajlesodrás intenzív növekedését szemléltették, és lényegében a lejtők vízlefolyásának okszerű megszakítási hosszára engednek következtetni. Horváth Vilmos osztályvezetőnké volt az érdem, hogy ezeket az amerikai kísérleti adatokat alapul véve matematikai értékeléssel, tudományos alapokra tudta helyezni a tervező munkánkat. Hozzájárult ehhez, hogy a Gépkísérleti Intézet saját – lejtős területek gépi művelhetőségét vizsgáló – kísérletei igen értékes tapasztalatokat és számszerűen is értékelhető adatsorokat szolgáltatott, amelyeket Kamarás Miklós agronómiai rendszerbe tudott állítani. Végül magam is alapvetően fontosnak bizonyult utalásokat találtam a Gépkísérleti Intézet könyvtárában a lejtőn folyó területhasznosítás és tereprendezés lejtőosztályozására vonatkozóan. Mindezek alapján osztályunk tudományos alapon nyugvó, egzakt tervezési rendszert dolgozott ki, amely a tervezőt mentesítette az 380


eddig kényszerűen alkalmazott szubjektív értékítéletektől. Rendszerünket saját szavainkkal „talajvédelmi lejtőkategória-rendszernek” neveztük el. Emlékszem e felfedezésünk okozta nagy lelkesültségünkre, amely valamennyiünket eltöltött. Emlékszem azonban arra is, hogy e napokban lázasan megbetegedtem. A küszöbön álló következő tervezéstechnikai feladat megoldását kitűnő osztályvezetőnkkel csupán telefonon beszélhettük meg. A kérdés úgy hangzott, hogyan tudjuk e rendszerünket térképre víve az egyes lejtőkategóriákba sorolt terepfoltokat ábrázolni, majd kiterjedésüket mérni. Ki kellett dolgoznunk egy egészen új térképszerkesztési módot. A mérés alapja a térképeken feltüntetett de matematikailag is kiszámítható, úgy nevezett lejtőalapmérték volt, amelynek segítségével szúrókörző eszközzel történő lehatárolási eljárással az ábrázolás lehetségessé vált. Az eredeti, alapszintvonalakkal készült térképre átlátszó, pauszpapírlapot fektetve, a vizsgált térkép méretarányát figyelembe vevő alapszintvonalak egymástól való távolságát a lejtőkategóriák határértékei szerint a szúrókörző nyílásába vesszük, és a szintvonalakon végigfuttatva, az egyes lejtőkategóriákba eső terepfoltokat egy-egy színes ceruzával, foltszerűen jelöljük. Emlékszem osztályvezetőnk e telefonhívására, és arra a jó érzésre, amely e megoldás megbeszélése után bennem keletkezett. Találtunk valamit, ami biztosan jó, ami a magyar talajvédelmi tervezés jövőjét nem csak itthon, Magyarországon, de a világ bármely pontján vitathatatlanná teszi. Ennek híre hamar terjedhetett, mert mire néhány nap múlva – gyógyultan – munkahelyemre mentem, meglepődtem és ugyancsak bosszúsan hallottam, hogy a Minisztériumban egy szakmailag érdekelt, magasabb rangú előadó előadást tartott a talajvédelem aktuális helyzetéről, és a mi gondolatainkról és eredményeinkről adott tájékoztatást a szerzők megnevezése nélkül, saját gondolataiként feltüntetve azokat. Ezért köztünk aztán keményebb szóváltás is keletkezett. A gondolataink hírvivője egy féltékeny kolléga volt. Folyt tehát Fancsal község termelőszövetkezetének immáron elkészült terve alapján annak kiviteli munkája, amelyet a terv két fő tervezője, Kiss Andor és Horváth Vilmos a helyszínen irányított. Emlékezésem szerint ekkor 1960 vége felé jártunk. Az időpont számomra azért érdekes, mert osztályunk munkája iránt ekkor szinte ugrásszerűen nőtt az igény, viszont az én helyzetem munkahelyemen lényegesen megromlott. A romlásnak egészen különleges oka volt. 381


Történt, hogy december elején a Földművelésügyi Minisztérium illetékes osztályáról egy igen kedvező értesítést kaptunk: a keletnémet Zeiss Optikai Művek Budapesten kiállítást rendez a legújabb, nagyteljesítményű optikai műszerek bemutatására, amelyek között olyan műszer is szerepelt, amelynek segítségével az általunk is használt, légi fényképek egészen sajátos módon, sztereolátással értékelhetők. Úgy tehát, mintha a vizsgált tájat felülről, repülőről néznénk, mindent domborzati megjelenésében szemlélve. Így nagyon sok helyszíni bejárást lehet – szükség esetén – megtakarítani. E műszer megvételére a Minisztérium nekünk – az évvégére tekintettel – a megmaradt devizakeretből fedezetet tud biztosítani. A telefonhívás a kiállítás záró napján érkezett. Mi természetesen azonnal a helyszínre siettünk, a műszert még csomagolása előtt megtekintettük, lekötöttük, és vállaltuk, hogy másnap (vasárnap volt) elszállítjuk. Ezen felül lekötöttünk egy különleges mikroszkópot is, intézetünk valamelyik laboratóriuma számára. Ez igazgatónk feltétele volt, hogy a soronkívüli akcióhoz beleegyezését adja. Boldogok voltunk, hogy ezzel az új segédeszközünkkel munkánkat tovább tökéletesíthettük, és további munkánkat vállalhattunk. Az új munkák vállalására rövidesen sor is került. Felkérést kaptunk, hogy Budapest közvetlen közelében, a Budai-hegységben, egy ideálisan talajvédelmi művelésre ítélt, idegen vizektől nem veszélyeztetett területen kell egy talajvédelmi munkaterületet megterveznünk és berendeznünk, amelyen később az egész ország minden üzeme számára lehetséges lesz a talajvédelem gyakorlati ismertetése. Megbízást kaptunk egy újabb, teljes vízgyűjtő talajvédelmi tanulmánytervének, a Koppány-patak teljes területének felmérésére és elkészítésére is. Igény jelentkezett továbbá Pest megye Megyei Tanácsának részéről az egész Pest megyei lejtős terület talajvédelmi feldolgozására. Mindebben nagy segítségünkre lehetett volna a röviddel ezelőtt vásárolt hatalmas (mintegy 2 q súlyú) és hetek óta az intézet alagsorában, bontatlanul a ládában pihenő optikai műszer. Az igazgató ugyanis letiltotta a műszer kicsomagolását és felállítását. Ennek története ugyancsak érdekes és tanulságos, elbeszélem hát. A kommunista állami adminisztráció – a pártideológiából következően – tele volt bizalmatlansággal. Mindenkiben potenciális kémet láttak. A kötelező „éberség” nagyon sok értelmes, közérdekű munka végrehajtását tette lehetetlenné. A legszigorúbb éberségi eljárás a térképek kezelőit kötötte. A térképeket egy erre különlegesen berendezett, 382


rácsozattal elzárt helységben kellett tartani, ahová kizárólag a térképek kezelője léphet. Intézetünk térképtároló helysége meglehetősen kis alapterületű volt. A térképkezelő pedig egy igen ambiciózus, de szakképzetlen nő volt, aki saját fontosságát azzal kívánta dokumentálni, hogy szinte minden tervezőt és más térképkezelőt azzal vádolt, hogy nem tartja be az éberség szabályait, vagy személyes múltjával, feltételezett kapcsolataival potenciálisan az ország ellenségeinek szolgálatában áll. Az általunk váratlanul vásárolt optikai műszert az ő hatalma alatt álló térképtárban kellett volna felállítani. Ő azt akarta, hogy a készülék felállítása esetén a térképtárba mi ne léphessünk be. Az optika alá helyezendő légi fényképeket saját maga kívánta használni, azokat mi nem kezelhettük volna, mert erre politikailag alkalmatlannak tekintett minket. Megbízhatatlanságunkat igazolja, hogy egyik tervezőnk politikai okokból letartóztatva több évet Recsken, az internálótáborban töltött. A többi tervező is „deklasszált értelmiségi” volt, a rendszer megbízhatatlan elemei, akiknek – ki tudja, milyen – nyugati kapcsolatai voltak. Ezért azt akarta, hogy a tervezők legyenek kötelesek neki megmondani, mit kívánnak a légi felvételeken megtekinteni, ő majd megtekinti és közli velük a látottakat. Gyanúsítgatásai az igazgató szemében valósaknak látszottak, és teljesen lehetetlenné tették tervezési szándékaink valóra váltását. Megvolt az értékes műszer, igen, de bontatlan ládában, az alagsor folyosóján. Hiába kíséreltük meg az igazgató letiltó döntését visszavonatni. Történt, hogy Horváth Vilmos osztályvezető és párttitkár egy teljes hétre Fancsal községbe ment, az ottani tervünk munkáinak vezetésére, amidőn én egy kora délután az ablakunkon kinézve megdöbbenten láttam, hogy az alagsori bejárathoz áll az intézet kis teherautója, majd az épület gondnoka két munkás segítségével, nagy nehezen felteszi féltett műszerünket a bontatlan ládájában, és indulásra készül. Természetesen villámgyorsan iparkodtam az elszállítást leállítani, de hiába. Az igazgató ezen a napon nem jött a hivatalába. Annyit tudtam meg, hogy a műszert az ő rendeletére ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül Sopronba, az Erdészeti Egyetem részére viszik. Hiába igazoltam másnap az igazgató előtt, hogy a műszer birtokában milyen munkákat vállaltunk, ő hajthatatlan maradt. Ettől kezdve egyrészt közöttünk, másrészt Horváth Vilmos és közötte igen feszült lett a helyzet. Horváth lemondott a párttitkárságról, és írásban tiltakozott 383


e minősíthetetlen eljárás ellen mind a Minisztérium, mind egyéb fórumok előtt, természetesen eredmény nélkül. Nem sokkal ezután, talán 1961 elején a kormány rendeletéből a kutatóintézetekben bizonyos státuszrendezést kellett végrehajtani. A státuszrendezés bizonyos mértékig a mi intézetünket is érintette, mert a legmagasabb képzettségű dolgozóinak jelentős részére – különösen a talajtani tagozat dolgozóira – is vonatkozott. Ennek előkészítése időben elhúzódott. Tudtuk, hogy státuszrendezés lezárásakor sokan lesznek, akik elégedetlenek lesznek a személyük részére megállapított besorolással, és jogorvoslatért folyamodnak majd. Közben mindenki végezte a maga dolgát. Osztályunkon megindult a Budapest közelében választott, leendő mintaterület talajfeltáró munkája, amelyet az intézet budapesti talajtani osztályának talán legkiválóbb szakembere kapott feladatául. A Koppányvölgy talajvédelmi tanulmánytervének én lettem a felelős tervezője. Ez volt az egész vízgyűjtőt felügyelő tanulmányterv, amelynek teljes területére az általunk kidolgozott talajvédelmi lejtőkategória-rendszer szerinti, talajvédelmi feladatú térkép készült. Nagyon sokat vártunk tőle, hiszen ezzel egy új fejezetet nyitottunk a feldolgozás számára. A választás – Horváth Vilmos osztályvezető szavai szerint – azért esett reám, mert ezzel az igazgatónk felé dokumentálni kívánták, hogy a tőlünk szinte kilopott műszer miatti vitában az osztály mögöttem áll. Teltek a hónapok, és haladtak a munkák. A Budapest melletti leendő talajvédelmi mintaterület talajtani feltárása és talajtérképezése – a terület leendő fontos szerepe miatt – különös részletességgel és alapossággal folyt. E munkáért annak végzője – az április 4-én tartott jutalmazás alkalmával – írásban részletezett elismeréssel, pénzjutalmat kapott. Ezt azért emelem ki, mert nem sokkal később ennek az eseménynek egészen különleges folytatása lett. Végül is elkészült a státuszrendezési döntés. Az intézet dolgozói közül – emlékezésem szerint – tizenhárman jelezték, hogy besorolásukat a jogszabályokkal ellentétben állónak tekintik, és ezért fellebbezésükkel az Egyeztető Bizottsághoz fordulnak. E tizenhárom petícionáló élvonalában az a kiváló agronómus állott, aki a Budapest melletti, leendő mintaterület talajtani feltárását és térképezését végezte. E kolléga személyéről szeretnék alaposabban szólni. Egy körülbelül 50 éves, kitűnő felkészültségű, nagy munkabírású, igen lelkiismeretesen és kitartóan dolgozó, nyílt természetű ember volt, imponáló, kemény 384


magatartással, a szakmai munkában környezetére is ható, erős kritikus. Ezért nem mindenki lelkesedett érte, lévén, hogy alkalmanként ezt is, azt is figyelmeztette felkészültségének hiányaira, esetleg felületes munkájára stb. Visszatérve most már a tizenhárom fellebbezőre, az én kezembe került az ügy tárgyalása, mert az Egyeztető Bizottságban én voltam ebben az évben a soros elnök. Maga a bizottság négy tagból állt: kettőt a szakszervezet, kettőt az igazgató delegált. Az elnöklést évente felváltva kellett ellátniuk. Az igazgatót két olyan osztályvezető képviselte, akiket új igazgatónk nem váltott le. Tudtam, hogy a fellebbezések nagy vihart kavarnak majd. Ezért először arra törekedtem, hogy az ügyeket tárgyalás nélkül, az igazgatóval való személyes tárgyaláson intézzük el. Ne adjunk alkalmat az igazgató elleni hangulathullámzások veszélyének. Nagy nehezen, tizenkét kérelem orvoslását sikerült így elérnem. De a tizenharmadikat nem. Ez volt a legnehezebb, a mi kiváló, talajtani szakemberünk kérelme. Igazgatónk, valamint az osztályán rövid ideje dolgozó, fiatal pártemberek szemében az ő személye – éppen szókimondó, nagy tudása és ítélete miatt – ellenszenvessé vált. Az Egyeztető Bizottság összehívása tehát elkerülhetetlen volt, hiába vártam vele jó egy teljes hónapig. Tudtam, hogy az agronómus kérése jogos, de azt is tudtam, hogy voltak az illető jogszabályban olyan kiskapuk, amelyek az igazgatónak bizonyos lehetőséget adtak a nem tetsző személyeknek kevésbé kívánatos besorolásba helyezésére. Ismerve a személyi adottságokat, a petícionálóét és az igazgatóét, valamint az igazgatót képviselő két bizottsági tagét, a tárgyalás kimenetele nem volt kétséges. Tudtam, hogy az ügy magasabb fórum elé fog kerülni. Azt is tudtam, hogy ez lesz e munkahelyemen az utolsó ténykedésem. Megadott napra összehívtam a bizottságot, és arra megidéztem először magát a kérvényezőt. A tárgyalás előtt bejelentettem, hogy tekintettel a feltételezett feljebbvitel valószínűségére, szigorú vizsgálatot kívánok tartani, és szükség esetén tanúkat is meg kívánok hallgatni. Az első tárgyaláson maga a fellebbező adta elő panaszát, és ismertette álláspontját. Ez után kitűztem a második tárgyalási napot, és arra megidéztem a petícionáló osztályvezetőjét, akiről már a korábbiakban említettem, hogy egy Moszkvában végzett, fiatal agronómusról van szó, akit az új igazgató helyezett – új emberként – az osztályvezetői székbe. Több mint harminc esztendő távlatából visszaemlékezve csendes, nem sok vizet zavaró, befolyásolható embernek látom. Egyébként ő volt az, aki alig néhány 385


hónappal ezelőtt oly szép elismerő bizonyítványt adott a kérelmező megjutalmazásához. Tudtam, hogy a második bizottsági ülés hírének nyomán az igazgató nyomást gyakorol majd erre az osztályvezetőre, hogy a kérelmező elleni döntésre serkentse a bizottságot. Sejtésem beigazolódott. Az igazgató behívatott a szobájába, és feltette a kérdést, hogy kívánok a fellebbezéssel eljárni. A válaszom rövid volt: mindent az írott jogszabályok és legjobb lelkiismeretem szerint kívánok tenni. A tárgyalásról jegyzőkönyvet veszünk fel. Alig hagytam el a szobáját, a folyosón találkoztam a fenti osztályvezetővel, aki éppen az igazgatóhoz tartott, mert sürgősen hívatta. Tudtam, hogy miért. Ezért egy pillanatra megállítottam, és megkérdeztem, van-e az osztályán dolgozó talajtani szakemberek személye vagy munkája ellen bármiféle kifogása, illetőleg még mindig fenntartja-e a röviddel ezelőtti jutalmazási javaslatának helyes, megérdemelt voltát? Válasza mindenben pozitív volt. Szinte sajnáltam, hogy alig néhány perc múlva megkapja az igazgatói parancsot, beosztottjának elmarasztalására és minden eddigi szavának meghazudtolására. Végül is minden így történt. Elérkezett a második tárgyalási nap. Az osztályvezető nem jött el, helyette egy Moszkvában végzett, fiatal agronómus kollégáját küldte, aki az egészről semmit sem tudott, és a kérelmezőt alig ismerte. Természetes, hogy minden neki feltett kérdésre csupán annyit mondhatott, hogy fogalma sincs a dolgokról. Az agronómus ellen az volt a szóban elhangzott igazgatói vád, hogy a Budapest melletti, előkészítés alatt álló talajvédelmi mintaterület talajtani feltáró és térképező munkát hanyagul, elhúzottan, pontatlanul végezte. E vád szó szerint az ellenkezőjét állította, mint amit az igazgató írásba foglaltan bizonyított, a jutalmazás alkalmával juttatott pénzjutalom megerősítésére. Volt még egy hamis vád is, amelyet szintén az igazgató hangoztatott: talajtani szakemberünk 1956 októberében kaposvári küldetésében járva, jelen volt az ottani utcai tüntetéseken, és a járdán állva, hangos szóval „uszított” a „felforgatásra”. Ezt az információt állítólag egy olyan kaposvári kollégától kapta, aki kommunista párttag, és korábbi munkahelye a politikai rendőrség (ÁVO) volt. Én ragaszkodtam hozzá, hogy a petícionáló kollégánk ellen felhozott minden vádat az igazgató írásban erősítse meg, és nevezze meg az adatszolgáltatót is. Természetes, hogy ez nem történt meg, hiszen minden szó hamis volt. 386


Természetes, hogy az Egyeztető Bizottság első ülése után ragaszkodtam a budapesti talajtani osztály vezetőjének személyes tanúvallomásához, akinek ez minden bizonnyal nagy gondot okozott, hiszen a szemembe mondva kell minden eddigi szavát meghazudtolnia. Második megidézésére kénytelen volt megjelenni. Figyelmeztettem, hogy vallomásáról jegyzőkönyv fog készülni, amely több lépcsős fellebbezés esetén a munkaügyi bíróság elé kerülhet, ahol a valótlan állításnak törvényi következményei is lehetnek. Osztályvezetőnk – ha nem is vért, de – kegyetlenül megizzadt, mert minden szavával vállalta az igazgató vádjait, önmagát meghazudtolva. Ezt követően következett az a volt osztályvezető, aki korábban a talajtani térképezés szellemi vezéralakja volt, és aki petícionáló kollégánk munkáját mindenben ismerte, és mindenben adatot szolgáltatott a vádak cáfolatára. Alig fejeztük be a jegyzőkönyv szerkesztését, és kezdtem a szokásos munkámhoz, midőn az igazgató sürgősen hivatott. Szobájában ott ült az Egyeztető Bizottság egyik tagja, akit az igazgató delegált. Az igazgató dühtől lángoló arccal, kiabálva vont felelősségre, hogyan mertem a tárgyalásra kívül álló tanút megidézni? Hogyan mertem olyan valakit tanúként meghallgatni, akinek megidézéséhez ő nem adott engedélyt? Ököllel verte az asztalt, és kiabálva közölte velem, keressek más munkahelyet, mert távozásomhoz azonnal beleegyezését adja. Tudtam, hogy mérhetetlen hiúságát súlyosan sértette mindaz, ami a tárgyaláson elhangzott, és tudtam azt is, hogy dühének veszélyes következményei lesznek. Jóindulatú beavatottaktól tudtam, hogy kitűnő kapcsolatok fűzik a Belügyminisztérium elhárítási osztályához. Az Egyeztető Bizottság kimondta, hogy a vitás ügyben a petícionálónak besorolási kérelme megalapozott, és az ellene csupán szóban elhangzott vádak alaptalanok. Én viszont – ismét jóindulatú beavatottaktól tudom, hogy a Belügyminisztérium elhárítási osztály állandó figyelemmel tart – jó lesz, ha minél hamarább más munkahelyet keresek. Kedves Olvasóm! Ha elolvastad eddigi leveleimet, láthattad, hogy életem során nem egy esetben döntenem kellett, milyen új utat keresek, és hogy ezekben a nem egyszer nehéz helyzetekben a Gondviselés segítségemre volt. Így történt ez most is. Kétségtelen, hogy a megoldásra várni kellett, de ennek is eljött az ideje. Nem mondom, hogy ez a várakozási idő kellemesen telt, és azt sem, hogy nem volt veszélyekkel teli. Igazgatónk ellen ugyanis mind több panasz hangzott el. Nem csak a párton kívüliek, de saját pártjának tagjai is mind több döntését 387


kifogásolták. Végül is pártjának kerületi bizottsága vizsgálatot rendelt el ellene, aminek során az intézet számos dolgozóját, párton kívülieket is és szakszervezeti vezetőket is kihallgattak. Sok minden került terítékre, ami állandó nyugtalanságot okozott, de ő maradt felül, legfeljebb megtépázott párttekintélye bizonyította, hogy nem volt méltó egy ekkora intézet igazgatói szerepére. 1961 karácsonya körül voltunk, amidőn megtudtuk, hogy a magyar kormány rendeletére a Vízügyi Szolgálatnak el kell készítenie az Országos Vízgazdálkodási Katasztert, tehát fel kell mérnie az ország teljes vízkészletét. Ki kell dolgoznia a vízkészletekkel való gazdálkodás minden kormányzati feladatát, ide értve egyebek között a lejtős területek talajvédő vízgyűjtőrendezésének teljes munkaterületét is. Ezt az utóbbit pedig az Országos Tervező Vállalathoz áthelyezendő szakemberekkel kell elvégeztetni. Íme a Gondviselés segítsége! Az OMMI-nál lehetetlenné vált Horváth Vilmos vízépítő mérnök, a meliorációs osztály vezetője, valamint én, az osztálynak helyettes vezetője előtt megnyílt az út, új munkahelyen, csodálatos perspektívával, az egész ország javát szolgáló, tudományos és egyúttal gyakorlati tervező munkát végezni. Megszabadulva attól a nyomasztó légkörtől, amely a belügyi nyomozók szüntelen fürkészése miatt már szinte megbénította az ember minden erejét. Amennyire felszabadító volt távozásunk tudata, annyira fájó, hogy el kellett válnom sok olyan kollégától, akikkel 1956 és 1962 januárja között annyi kemény időt és eseményt éltem át, akik szerettek, és akikért nem egyszer sikerült igazságosan és eredményesen cselekedni.

388


389


Fent: feleségével, szül. Heinrich Adrienne-nel, 1963; lent: arckép, 1970

390


ÚJABB NAGY LÉPÉS AZ ÉLET SODRÁSÁBAN Kedves Olvasóm! 1962 februárjában, negyvenkilenc évesen új és jelentős pályaváltoztatásra kényszerültem. Eddig volt utolsó munkahelyemen, az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézetben mint a meliorációs osztály helyettes vezetője és az intézet demokratikusan választott szakszervezeti elnöke eleinte (1956-tól 1958-ig) rendkívül jól, lelkesen, valóban hivatástudattal tudtam dolgozni. Hittem benne, hogy az új munkakörömben, a talajvédelem tervezésében és a kutatási eredmények országos méretű ismertté tételében az ország, a magyarság egyetemének tudok – kollégáimmal egyetértésben és velük együttműködve – jelentőset alkotni. Egész életemben arra törekedtem, hogy lehetőleg töretlen utakon járjak, amelyeket követve akadályokat kell legyőzni, nehézségeket vállalni, akarni és kitartani, egészen a célig. Az első három esztendőben így is történt minden. Amint az ezt megelőző levelemben már mondottam, Intézetünk új igazgatót kapott, aki olyan új, tőlünk teljesen idegen szellemiséget követelt, amellyel sem én, sem az intézet dolgozóinak jó kilencven százaléka nem értett egyet. Visszaélve az igazgatói személyes döntés jogával diktatórikus, moszkovita eszközökkel kívánt minden szakmai és személyi vonatkozású ügyet intézni. Természetes, hogy ilyen akadályok leküzdéséhez az én eszközeim eredménytelenek voltak. Minthogy pedig nem voltam hajlandó az általa diktált utat követni, sőt azzal szembe kellett szállnom, helyzetem nem sokkal az új igazgató jövetele után rohamosan romlott, majd teljesen lehetetlenné vált. 1961 őszén tisztán láttam, amint az első lehetőség kínálkozik, el kell hagynom azt a munkahelyet, amelyet pedig oly nagyon megszerettem. Szerencse, hogy erre az időre sikerült – társaimmal együtt – a talajvédelem gondolatát, annak jelentőségét, országos feladatát oly mértékben közismertté tenni, hogy kormányzati szerepet kapott. Önálló tételként szerepelt a földművelésügyi költségvetésben. És ami még ennél is fontosabb, közismertté vált, hogy az országos vízgazdálkodás mind fokozódóbb bajait tekintélyes mértékben az eróziós talajpusztulás okozza. 391


A természetes és tiszta vizek rohamos elszennyeződése, a fokozódó vízvédelmi beavatkozások, az apadó vízkészletek világjelensége miatt szinte minden országban jelentkezett annak szüksége, hogy felmérjék az ország természetes vízkészletét, a vízhasznosítás állását, a vízvédelmi, vízhasznosítási kormányzati feladatokat. Így történt ez nálunk, Magyarországon is. 1961-ben kormányhatározat mondta ki, hogy el kell készíteni az ország vízgazdálkodási kerettervét. Ennek VII. fejezete kellett tartalmazza a vízgazdálkodással elválaszthatatlanul összefüggő talajvédelem országos tervét. Az Országos Vízgazdálkodási Keretterv elkészítésére a Vízügyi Tervező Vállalat kapott megbízatást. Hatalmas munkát jelentett, amelynek kidolgozására a magyar vízügyi szolgálat kiválóan alkalmas volt. E terv munkálatai kiterjedtek a talajvédelemre és az öntözésügyre is. Mindkettő téma megkövetelte, hogy a Vízügyi Tervező Vállalat kebelében, e célnak megfelelő, e feladatra jól felkészült talajvédelmi, valamint öntözési osztályt állítsanak fel. A felállítandó talajvédelmi osztály szakembereit, sőt részben az öntözési agronómusokat is az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet meliorációs osztályáról kívánták toborozni. 1961 őszét írtuk ekkor. Az események szerencsés összeesése, hogy ebben az időben a már elmondott okokból, az OMMI meliorációs osztályának vezetője, Horváth Vilmos és jómagam személyes helyzetünk lényeges romlása miatt örültünk, hogy az általunk eddig hivatástudattal betöltött munkakörtől nem kell megválnunk, de elhagyhatjuk az Intézetet. Nekem feltétlenül számolnom kellett azzal, hogy volt igazgatóm oly mértékben gyűlöl, mert szembe mertem vele szállni, hogy új munkahelyemen utánam fog nyúlni, és nem lesz válogatós a rólam szóban adandó igazgatói tájékoztatás vádjaiban. Ez azonban hozzá tartozott e kor sokszínű vállalatvezetésének, személyi kultuszának, valamint politikai szellemének természetéhez. A VIíziterv talajvédelmi osztályát sikerült rövid idő alatt úgy megszervezni, hogy valóban igen jelentős tervező kapacitással, kitűnő szakemberekkel, mezőgazdasági mérnökökkel, technikusokkal, műszaki rajzolókkal kialakított szakgárda lettünk. Elsőnek az OMMI állományából Kamarás Miklós, kitűnő talajtanos és agrárüzemi szakember került hozzánk, akivel még az OMMI-ban működtünk együtt. Az osztályunkon, ugyanaz a hivatástudattal eltelt szellem uralkodott, mint amely már az OMMI-ban jellemezte a részlegünket. 392


Első feladatunk volt feltárni, hogy országos méretekben mely tájak, egységként kezelendő és tervezendő vízgyűjtők területének talajpusztulását, talajvédő művelésének feltételeit és feladatait kell kidolgoznunk. E feltárás mélységét és méreteit az 1:100 000-es méretarányú országos térkép határozta meg. E domborzati térképen határoltuk le azokat a vízgyűjtőket, amelyeknek területére végül is majd önálló talajvédelmi és vízgyűjtő-rendezési tanulmányterveket kellett készíteni, és azok végrehajtására, talajvédelmi és vízgyűjtő-rendezési társulatokat kellett szervezni. Második lépésként e területeket közigazgatási határok szerint is le kellett határolnunk, mert számolnunk kellett azzal is, hogy mindaddig, amíg az adminisztratív intézkedések a közigazgatás útján születnek, nem pedig a társulati szervezetek által, addig a talajvédelem céljait szolgáló intézkedések előre láthatóan a közigazgatás csatornáin érvényesülnek. Harmadik lépésként immáron eljutottunk a legfontosabb tennivalóhoz: el kellett készítenünk az ország teljes lejtős területének talajvédelmi térképét. E térkép értékelése után tudtuk kidolgozni az említett vízgyűjtők vagy közigazgatási egységek talajvédelmi feladatait, az ezekkel járó meliorációs beruházások volumenét és a kapcsolódó kormányzati intézkedéseket. Korábbi munkahelyemről szóló levelemben szóltam már a talajvédelmi térképezés elveinek és eljárásának kidolgozásáról. Itt már csak alkalmaznunk kellett az általunk már meghatározott módszer szerint. Emlékeztetőül ismétlem, hogy az OMMI meliorációs osztályán kidolgozott