Avasi Monológok

Avasi történeti kiadvány A projekt a Svájci–Magyar Együttműködési Program társfinanszírozásával valósult meg.

Tartalom Peremvidéken – Részlet Csendes József tanulmányából 5

Monológok 16 „az első, amit meglátok a pesti vonatból, az a nagy betontömb” 18 „Akkor az volt a divat, hogy szoríts engem magadhoz” 22 „Benne vagyunk mi is ebbe’ a pakliba’” 24 „…ez se csúnyább mint Anglia” 26 „Igény lenne rá csak pénz nincs” 28 „…most már én is csókolom vagyok!”

30 „Itt jobb a levegő…”

34 „Tisztasági őrsöt hoztunk létre” 36 „…eredetileg senki sem ismerte a másikat” 38 „Akkor még összejártunk a szomszédokkal” 44 „…az ember be van zárva a bérházba…”

Kézműves klub Patchwork klub Avasi Fotókör Pingpong 50+ torna

48 50 52 54 56 58

Sélley Andrea: Záró monológ

60

Kiadja a Térerő – Svájci-Magyar Együttműködési Program keretén belül a Dialóg Egyesület Felelős kiadó: Sélley Andrea (elnök) A kiadvány megírásában közreműködött: Csendes József, Sélley Andrea Szerkesztette: R. Nagy Csilla Lektorálta: Király Csaba Tördelőszerkesztő: Tellinger András Nyomda és kötészet: Tipo-Top Nyomda, Miskolc Felelős vezető: Solymosi Róbert Miskolc, 2015 ISBN: 978-963-12-2334-7 A kiadványban szereplő képeket az Avasi Fotókör készítette.

Borító külső: Klima Zsolt Borító belső képek: Veres Gábor Fotók: Klima Zsolt Veres Gábor Hatos Istvánné Zsuzsa Lévai Imre Szabó Ágnes Horák András Puruczki Katalin

Perem vidéken Csendes József

Részlet a készülő tanulmányból

Az Avas-Délről Az Avas 234 m-es tengerszint fölötti magasságával emelkedik Miskolc városa felé. Igazából nem is hegy, csak domb, melynek oldalai mindenfelé enyhén lejtenek, széle-hossza max. 2 km, olykor annyi sem. De nekünk, miskolciaknak az Avas mégis hegy. Az avasiaknak meg különösen az. A hegy. Így, névelővel. Mert a névelő fontos.

Marjalaki Kiss Lajos pl. így beszél az Avasról: ... az Avas joggal híressége Miskolcnak, mely épp oly büszkén emelkedik ki a város képéből, mint az emberi ábrázatból a magas homlok.1

Nem csak történészkörökben köztudott az Avasról, hogy ősidők óta lakott hely. Annak idején már az ősemberek is szívesen készítették itt a különböző kő- és egyéb eszközeiket, mint ahogy ezt a különböző kutatások is igazolják. Azonban bármilyen furcsa is, de maga az „Avas” sokáig nem volt lakott abban az értelemben, ahogy manapság értjük ezt a fogalmat. Nagyon furcsa, és szinte hihetetlen, hogy évszázadokon keresztül nagyon gyéren lakott része volt ez a városnak, és igazából csak a 20. században került sor arra, hogy tömegesen telepedjenek meg emberek az Avason lakhatás céljából.

Ekkor építették azokat a hatalmas betonházakat, melyek manapság is uralják „Miskolc hegyének” látképét, és még évtizedekig uralni is fogják.

Takács Márta: Avasi Gimnázium. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 481.

1

4

5

A történelemből tudjuk, hogy pl. a második világháborúban az Avas egy olyan területe volt a városnak, amely egyaránt alkalmas volt mind védekezésre, mind pedig támadásra. Szerencsére a harcok nem tettek igazán komoly károkat a hegyoldalban. Ami viszont sokkal nagyobb gondot jelentett, hogy a háborút követően fel nem robbant lövedékek, aknák, gránátok, maradtak vis�sza tömegesen a földbe fúródva, vagy éppen betemetve, pincékbe elrejtve, amiket aztán az építkezés során találtak meg a munkások.

Az Avas életét igazából az ’60-as évek kavarták fel.2 Ez volt az az időszak, amikor tetőfokára hágott az iparosítás az egész országban – melynek végén büszkén elmondhattuk magunkról, hogy agrár-ipari országból végre-valahára ipari-agrár országgá lettünk – és Miskolc felszívta a környező települések olcsó munkaerőt jelentő lakosságának egy részét is, akiket viszont szükségszerűen el kellett helyezni a városban, lehetőleg közel a munkahelyekhez. Egyszerűen logikus volt, hogy ez egybeessen az éppen akkor meghirdetett országos lakásépítési programmal, melynek célkitűzése az volt, hogy másfélmillió lakást építsenek Magyarországon 15 esztendő alatt. Természetes volt, hogy ebből egy olyan nagy ipari központ, mint Miskolc, nem maradhat ki. Így került kiválasztásra az Avas területe.

• Az Avas beépítésére szánt terület bruttó felülete 262 hektár.

• A terület városi birtokbavétele sok gondot okozott, ugyanis felkellett kutatni a telkek tulajdonosait, és el kellett indítani a kisajátítási eljárásokat, az esetleges kártalanításokat. Ez egy hosszú és bonyolult folyamat volt.

• Ugyanakkor biztosítani kellett az építkezés feltételeit szolgáló magasépítést is, amelyet nagyban meghatározott korábbi elhatározás alapján már régebben letelepített, de még nem teljes kapacitással üzemelő alsózsolcai házgyár. 3

Az Avas területéről most kissé meglepő adatokat fogunk közölni, melyeket maga a tervező építész írt le.

• Ezek szerint az Avas hossza É–D-i irányban mindössze 2800 méter, • Szélessége K–Ny-i irányban pedig csupán 1400 méter.

• Átlagos magassága mindössze 40 méter, • Tömege 152 millió köbméter.

• Őslakosainak száma (a Danyi oldali barlanglakásokkal és a keleti oldalon lévő „Rózsadomb” épületeiben lakókkal együtt) 1992-ben 10 425 fő volt.

• Az újonnan épült lakásokban, ugyanebben az időszakban 48 520 fő talált otthonra. 4

Az Avas épületeinek sokáig meghatározó karaktere volt a „lapostető”. Azonban mostanában épültek olyan épületek is, melyek nem a „klasszikus” lapostetővel készültek.

Az Avas, és egyben egész Miskolc szimbóluma is a Kilátó.

Bármennyire is szeretjük, az Avast, azt sajnos el kell mondanunk, hogy a városrész megjelenését tekintve „egy kissé” megtévesztő. A Budapest felől a Tiszai-pályaudvarra 6

befutó vonat utasában a messziről is jól látható, hatalmas panelrengeteg azt az érzetet keltheti, hogy egy európai léptékkel mérve is igazi nagyvárosnak számító település egyik kerületét látja. Aztán mikor leszállunk a vonatról, azzal szembesülünk, hogy nem egy igazi európai mértékkel mért nagyvárosban vagyunk, csupán egy gigantikus lakótelepet láthattunk a vonat ablakából.

régi út még mindig megvan, de az új főközlekedési út már más rajzolattal lett kijelölve a lakónegyed felépítése után. Az építkezés az előkészítő munkálatokkal együtt a ’60-as évek végén kezdődött és nagyjából 1985-ig tartott. A grandiózus építkezés három lépcsőben zajlott le, vagy ahogy a köztudatba átment, három ütemben. Az első ütemben, ahogy azt már korábban is említettük, a Középszer utca, és a Testvérvárosok lakótömbjeit és a 3-as sz. Kazinczy Ferenc Általános Iskola épületét építették meg.

A kutató, ha eléggé figyelmes, akkor sok értékes anyagot talál az interneten. Így került elő egy blog, amelyben a szerző visszaemlékszik, hogy fiatal építészként miként vett részt az Avas építésében, és milyen tapasztalatokat szerzett, milyen kérdések merültek fel benne a hatalmas építkezés kapcsán:

A nép persze az Avas építése ügyén sem hazudtolta meg magát, és csúfnevet is adott a betonrengetegnek: Chicago. Utalva a zsúfolt amerikai metropoliszok világára, hiszen az Avas zsúfolt betonházaival azt a látszatot kelti, mintha egy óriási város egyik kerülete volna, a fénykorában kb. 35-40 ezer lelket számláló városrész.

Az Avas városrész 170,49 hektár területű; ebben az északi rész zöldterületei, sportterületei, a Mikes Kelemen utcától északra lévő területek, a pincesorok, valamint a keleti lejtő Csabai kapu és Görgey Artúr u. (volt Felszabadítók útja) melletti beépítés adatai nem szerepelnek. Könnyű belátni, hogy e terület összesen több mint 10 ezer lakást, mintegy 35 ezer főt érint, tehát ahogy mondani szokás, Eger nagyságrendű önálló város. Az Avas beépítésre szánt területe bruttó felülete 262 hektár volt. 5

A magyar viszonylatban közepes méretűnek számító városok lakosságával rendelkező lakótelep mintegy 11.000 lakásával az ország egyik legnagyobb lakótelepe. A városrészben lakik Miskolc népességének körülbelül egynegyede. A lakótelep az eredeti elképzelés szerint a fénykorában tizenötezer embert is foglalkoztató diósgyőri kohászat dolgozói és családjuk otthonának épült vasbeton elemekből és a alsózsolcai házgyár betonpaneleiből. A második ütemben már nemcsak a gyári munkások kaptak itt lakást, hanem olyan családok is, amelyek legalább négy gyermeket neveltek vagy vállaltak. A harmadik ütemben járva már kisebb, négyemeletes panelépületek is megfigyelhetőek, amelyek építése kapcsán már nemcsak az állami szféra szociális, politikai céllal történő „ösztönzése” figyelhető meg, hanem a pénzpiaci szereplők, így pl. az OTP bevonása is. Azaz ezeknek a lakásoknak az építésébe magántőke is be lett vonva. Később a lakóteleptől északra és délre igényes családi házak, illetve modernebb társasházak is épültek.

A lakótelep I. építési ütemében a Középszer utca és környéke lett felépítve. Itt sajnos megfizették a tanulópénzt a tervezők, mert ez a rész lett végül a lakótelep Dézsi János: A tervező építész megjegyzései az Avas városrészről. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 478.

3 Dézsi János: A tervező építész megjegyzései az Avas városrészről. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 478.

4 Dézsi János: A tervező építész megjegyzései az Avas városrészről. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 475.

5 Horváth Béla: Miskolc Avas Városrész településtudományi összefüggései. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 434.

2

talán legkevésbé jól sikerült része. A Középszer utcát alkotó óriási vasbeton tömb akár még impozáns látványt is nyújthatna, ha a tervezők figyelembe vették volna, hogy ez a kb. másfél kilométer hosszú, gyakorlatilag egyenes vonalvezetésű, tízemeletes tömb eltakarja az egész dombot, ami sokat levon az eredeti elképzelés értékéből. A Középszer utca a maga 60 épületével már önmagában is közel 2000 lakást jelent (ha a 10 szintes épületekben egyenként 33 lakással számolunk), ez az I. ütem 2426 lakásának kb. a 80%-a.6 A II. ütembe 5360 lakást terveztek, és ezt az ütemet „B2”-s út mentén a mai Szentgyörgy utca (korábbi nevén Engels út) két oldalára telepítették. A Szentgyörgy utcáról jobbra-balra négyzethálószerűen nyílnak az utcák. Éppen ebből következően rendkívül sűrű beépítettség jellemzi a területet. Ugyanakkor a rengeteg burkolt felület és a zöld területek hiánya sem túl előnyös a lakókörnyezet szempontjából. 7 A III. építési ütemben felépült 3836 lakás, és az intézmények kiépülése a II. ütem városrendezési elveit követi, de lényegesen lazább, levegősebb kivitelben. Talán ez a három ütem közül a legjobban sikerült.8 Azonban ennek a lakótelepnek a helyén, mondhatni ősidőktől fogva egészen a 60-as évek végéig az Avas szőlődombja volt található. Vagyis kisebb lakóépületek, borházak voltak itt, és nagy területen szőlőművelés folyt. A lakótelep bírálói gyakran hozzák elő, hogy elhibázott lépés volt a döntés az építkezésről, mert eredeti állapotában az Avas a Csabai kapu méltó folytatása volt Tapolca irányában, és kiválóan illeszkedett a város zöldövezeti negyedéhez. A domb vonulata mellett haladt egy régi közlekedési út, amely Tapolcára vezetett. Ez a

…A cég, ahol dolgoztam, saját beruházásként a 2-es ütemben szintén több épületet kivitelezett ezen a területen. Az egyik kollégám volt ezeknek a létesítményeknek az építésvezetője, s mint akkoriban fiatal építész, én is többször ki lettem irányítva a helyszínre, hogy segítsek neki a számlázások, költségvetések és a menet közben előforduló kisebb tervmódosításokban, s ezáltal én is több tapasztalatot szerezzek. Ezáltal bőven volt lehetőségem betekinteni az itt folytatott nagymérvű építkezés folyamataiba. Sorra nőtt ki a földből a panelházak sokasága.

Mint egy hatalmas építkezés, ez igen vonzó volt a számomra, mert csak egyszer adódhat az ember életében egy ilyen nagy területű városnegyed felépítése, abban egy icipicit részt is venni, vagy csak a szemlélőjének lenni. Ami már akkor is elgondolkoztatott, az az volt, hogy egyáltalán eléri-e ez a nagy beruházás az óriási költségvonzatával együtt a végcélját? Mert maga az Avas egy elég laza talajszerkezetű domb, ezért csak nagy tömegű támfalakkal lehetett kivédeni a talajcsúszás veszélyét. Ezenkívül a többi szükséges műtárgyak kiépítése, a csapadékvíz elvezetése és stb. De azóta már halljuk többször is, hogy sajnos ez időnként mégis bekövetkezik. Ezek alapján nyilvánvaló, hogy az épületek alapozásait is sokkal erősebb és mélyebb kivitelben kellett megoldani, sokkal több anyagráfordítással, mintha más, simább területen épültek volna.

Végeredmény tehát? Mondhatjuk azt, hogy „talán többe került a leves, mint a hús”.

Amikor elkezdték ezt az „új várost” felépíteni valóban nagy szükség volt rá, hisz mint egy korábbi írásomban ezt már leírtam, a régi Miskolc minimum 45-50 %-át eltüntették a föld felszínéről az új városrendezés kialakítása után. S Miskolc tekintetében nem túl sok lehetőség volt új területeket kiaknázni erre a célra. Talán esetleg a város külső kerületeiben…9

Kelemen István: Az Avas városrész megvalósult intézményhálózata.

In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 443.

7 Kelemen István: Az Avas városrész megvalósult intézményhálózata.

In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 449.

8 Kelemen István: Az Avas városrész megvalósult intézményhálózata.

In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 455.

9 http://www.eszakhirnok.com/miskolc/18192-az-avas-delmiskolcqchicagoq-ja.html (Utolsó letöltés: 2015. március 23.)

6

7

Ebből is látható, hogy már az építkezés elkezdésének pillanatában is erősen megoszlottak a vélemények az Avas-déli lakótelep építésével kapcsolatban.

Az előzményekről, azaz a lakótelepek születéséről Mindenképpen érdemes kicsit áttekinteni az előzményeket, a melyeket követően megvalósulhatott az a hatalmas építkezés, ami végül az Avas-déli lakótelep létrejöttéhez vezetett.

Talán kicsit messziről indulunk, ha azt mondjuk, hogy a II. világháború után kezdett elterjedni ez a lakásépítési forma. Magyarország hadszíntérré válása rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi következményekkel járt. Ezek egyike volt, hogy a háborús veszteségek listáján rendkívül sok lakóépület is szerepelt, és még a korábbinál is kínzóbb lakáshiány jellemezte az egész országot. Ezért a háborús károk felmérése után azonnal hozzá is kellett kezdeni e súlyos probléma megoldásához.

Bár a 19. század végén és a 20. század elején már építettek kisebb munkáslakásokat pl. a fővárosban és a nagyobb ipari városokban, melyek lakótelep jellegűnek voltak mondhatók és elsősorban a munkáscsaládok lakhatását voltak hivatottak megoldani. Ám ezek a lakások még messze nem voltak sokemeletesek, hogy a vasbeton építőelemekről szó se essék. Az első világháború után is tömegek zsúfolódtak össze az „ideiglenesen felépült lakásokban”, melyek ideiglenes jellegük ellenére még jó sokáig fennmaradtak, és pusztán csak a II. világháborút követően kerültek lebontásra. Ezért is gondoljuk azt, hogy elsőként az ’50-es években kísérleteztek a mai fogalmaink szerinti lakótelepek építésével, bár ezeket leginkább talán helyreállítási munkálatokként lehet8

ne jellemezni, semmint új lakótelepek építéseként. Még akkor is, ha már viszonylag korán megjelentek a – a manapság modernnek tekintett építészet hatásait tükröző – többemeletes lakóépületek. Ezekbe a lakásokba akkoriban a társadalom magasan kvalifikált, vezető beosztású és értelmiségi rétegei, a többgyerekes fiatal családok költöztek be. Ezért a korai szakaszban igen magas volt a lakótelepek presztizse.

Azonban Magyarországnak, a háborús pusztítás mellett szembe kellett néznie azzal is, hogy mind a Szovjetuniónak, mind Csehszlovákiának és még Jugoszláviának is ki kellett fizetnie 300 millió dolláros háborús jóvátételt, aminek az összege a különböző pénzpiaci mozgások miatt csaknem a duplájára nőtt a kijelölt határidő végére. És ha ez még mind nem lett volna elég, a fegyverszüneti egyezmény feltételeként még a megszálló szovjet csapatokat is Magyarországnak kellett eltartania. Ugyanakkor voltak Magyarországon olyan cégek is, amelyek korábban német tulajdonban voltak. Ezeket miután átmentek szovjet tulajdonba, a magyar állam visszavásárolhatta kb. 150 millió dollár értékben. Azaz az állami kiadások mintegy egyharmada a nemzetközi kötelezettségeink teljesítésére ment el.

Ezek után nincs mit csodálkozni, hogy sokáig nem jutott elegendő pénz a lakások építésére, és csak 1953tól kezdett emelkedni az új építésű lakások száma, így a lakótelepi lakásoké is. A fő szempont – a pénzhiány miatt – az volt, hogy az építkezés a lehető legkisebb költséggel járjon. Ennek eredményképpen a lakótelepek a legtöbbször olyan helyeken épültek fel, ahol könnyen megoldható volt a közművesítés, vagy éppen már eleve adott volt a közmű. Utóbbi eset a városok belső részein fordult elő a leggyakrabban. Az ötvenes években még nem gondolkoztak az Avashoz hasonló méretekben a tervezők, a beépített területeken mintegy 300-800 lakást alakítottak ki. Igyekeztek a lakótelepet beilleszteni a korábban természetes módon kialakult lakókörnyezetbe, még akkor is, ha az ún. „szocialista realizmus” jellemezte ezt az építési stílust.

Figyeltek arra, hogy az épületek magassága ne haladja meg a négy szintet.

A világháború befejeződését követően még kilenc évnek kellett eltelnie, mire 1954-ben a Városépítő Tervező Vállalat (VÁTI) végre el tudta készíteni az ún. Városkompozíciós tervet, amely az első komplex városrendezési terv volt a világégést követően. A Városkompozíciós terv egyben az első olyan terv is volt, amely Nagy-Miskolc városrendezési tervét tartalmazta, hiszen például Diósgyőr és Hejőcsaba különálló települések voltak 1950-ig. A városkompozíciós tervnek erre a kihívásra is reagálnia kellett. Így készítették el azokat a terveket is, amelyek a város közintézményeinek, közműhálózatának, terület-felhasználásának,

közműhálózatának és nem utolsó sorban a szomszédsági egységeknek a terveit is tartalmazták. Ezt a településrendezési tervet Weiner Tibor nevéhez lehet kötni.

Számunkra ez elsősorban azért lényeges, mert innen már szinte egyenes út vezetett a város különböző lakótelepeinek a kialakításához. Szinte kézzel tapintható a folyamatosság azokban a tervekben, melyek megfogalmazódtak az akkori városvezetők fejében. Jól jellemzi ezt a szituációt, hogy az első javaslat 250-300 ezer ember városba telepítésére lett kidolgozva. Ám a lehetőségek nem engedték meg a felső korlát megvalósítását, hiszen nem volt elegendő pénz ahhoz, hogy ennyi lakást építsenek, így győzött az ésszerűség, és a rendelkezésre álló források alapján 250 ezer főben maximalizálták a létszámot.

Ezt követték az ominózus ’60-as évek, melyek igencsak komoly változásokat hoztak, mind az épített lakások mennyiségében, mind az építkezések jellegében.

1960-ban elindult a „15 éves lakásfejlesztési program”, amely összesen egymillió lakás megépítését irányozta elő, ebből 250 ezret Budapesten.10 Azonban még mindig erősen küzdött az ország a a forráshiánnyal, ami miatt komoly hullámzások jellemezték a lakásépítési hajlandóságot. Ezen pedig csak egy erőteljes állami „ösztönzés” tudott változtatni. Ennek eredményeképpen pedig új lendületet vett a lakásépítés. Kutatásunk számára ez rendkívül fontos, mert ezen ösztönzés hatására tudott megindulni a következő évtizedben az Avasi lakótelep építése is. Ugyanakkor olyan irányokat jelölt ki, amelyek sok-sok évtizedre meghatározták az adott települések, településrészek fejlődésének irányát.

Fontos, hogy az új építésű lakótelepek tervezésekor már elsősorban nem a belső városrészek beépítésével számoltak, hanem egyre inkább a külső területekre, a külvárosi részekre, a város peremvidékeire koncentráltak. A tervezők ekkor komoly változtatásokra szánták el magukat, és új építési technológia bevezetését határozták el. Ez volt a házgyári paneltechnológia.

Ezzel a technológiával épült pl. az Avas is. A házgyári paneltechnológia lényege, hogy a házgyárak csak néhány típuselemet gyártottak, amelyek használatát a hatóságok kötelezően előírták. De azt a néhány elemet aztán igen nagy mennységben gyártották. Ugyanakkor fontossá vált a különböző normák és típustervek alkalmazása is. Ebből következően fontossá vált a felcserélhetőség elvének alkalmazása is a paneltechnológiában, aminek a lényege, hogy az ilyen módon épített házak akárhol lehettek volna.

Ezen új elképzeléseknek megfelelően Miskolcon is új városrendezési terv született 1960-68 között. Ez volt az ún. Általános Rendelkezési Terv, amelyet 1970-ben hagyott jóvá egy kormányhatározat.

Az előzmények ismeretében kicsit sem volt meglepő, hogy a rendezési terv ekkor már tartalmazta a

panel- és a házgyári technológia alkalmazásának igényét. Ezt a technológiát tartották a legmegfelelőbbnek (egyébként nem teljesen alaptalanul) az építkezések ütemének felgyorsítására és a lakosok számának a gyors növelésére. Az új technológia bevezetésének nélkülözhetetlen eleme volt egy házgyár létrehozása Alsózsolcán.

Ezek az elképzelések, és különösen a már korábban is említett erőteljes iparosítási folyamat azzal jártak, hogy a környékbeli települések mezőgazdaságát leépítették, feleslegessé vált munkaerejüket Miskolc gyárai és üzemei felszívták. Mindezek következtében Miskolc egy központi helyzetű iparvárossá vált Észak-Magyarországon, amely közel 200.000 embernek adott otthont ekkortájt.

Kicsit sem meglepő az, amire már korábban is utaltunk, hogy ennek a sok városba költöző embernek a lakásproblémáját meg kellett oldani. A Város pedig erre két módon reagált: 1. Új lakóterüleket hozott létre a város határain belül.

2. Teljesen új, „szűz területeken” kezdett építkezni a város külterületein vagy egészen addig kevésbé beépített területein.

Utóbbi körhöz tartozott az Avas-dél is, melynek építéséhez 1973-ban kezdtek hozzá. Korábban utaltunk rá, hogy a kivitelezés és a kivitelezők érdekei kezdettől fogva meghatározóak voltak a lakótelepek építése során.

Különösen így ez az Avas esetén. Így ír erről Horváth Béla egykori városi főépítész: A különböző szakértők által nagyságrendekkel eltérő házgyári kapacitás meghatározásában nagyságát, mennyiségét tekintve a legnagyobb szélsőség került meghatározásra. (Miskolc városrendezési kérdései, MTESZ, 1958, 36; 52.) A rendelkezésre álló kapacitás követelte a maga területeit, amelynek következménye számos kényszerlépés a városépítészeti területeken, az épített környezet minősége tényezőinek háttérbe szorulása volt. Tovább növelte a feszültséget, hogy a daruzás és szintszám, a sablonpark adottságai is az egyszerűbb megoldások irányába tették érdekeltté a kivitelező szervezetet. Ezt az ún. műszaki-gazdasági normák meglehetősen merev, nagyrészt az Országos Tervhivatalban kidolgozott irányelvei tették feltétlenül betartandóvá. Ezek az adottságok még azt sem tették lehetővé, hogy az aránylag nagy számú, kis méretű lakásokat később összekötve kedvezőbb lakáskörülmények alakulhassanak ki. E tanulmány készítője számtalan alkalommal tett kísérletet a teljes áttervezésre. A városi tervosztály a lebonyolítást a 70-es évek eleje óta végrehajtó Miskolci Beruházási Vállalat vezetői, de a politikai vezetés sem merte vállalni az áttervezés kockázatát, holott később bizonyossá vált, hogy az ütem és az előkészítés ütemeltérése mégis elkerülhetetlenné tette, és az 1976. évben egyetlen lakás sem volt átadható. A feszültségek egyik forrása a talaj-adottságokban, a közmű- és útviszonyokban, a későbbiekben a fűtési rendszer működőképességében

Egedy Tamás: A magyar lakótelepek helyzetének értékelése. http:// www.varosrehabilitacio.net/new/pdf/3lakotelepek_helyzete (Utolsó letöltés: 2015. március 25.)

10

9

és a területen az épített környezet ellen ható kivitelezői újításaikban keresendő. Az Avas városrész egész megjelenése még ekkor is javítható volt. Az egész terület beépítésére végül a legnagyobb kárt a tervezői közreműködéssel, kivitelezői ösztönzésre kifejlesztett KERVÁZ, BORSODVÁZ jelentette. Az intézmények, kereskedelmi és szolgáltató egységek, ha könnyűszerkezetből (kétségkívül drágábban), de változatosan készültek volna, és az iskolák és az óvoda-bölcsődék nem leegyszerűsítve, csaknem azonosan épültek volna, akkor az Avas sajátosan egyedi, helyi megoldást nyújthatna. Ehhez a lakásszám-csökkentésen kívül a maga idejében 10-15%-os többletköltség, ráfordítás; kevesebb kapkodás és kényszerlépés nyújtott volna lehetőséget. Jól előkészítve, gondos terep- és más mérlegelések révén a többletköltség talán elkerülhetővé, kivédhetővé, előnnyé változtathatóvá alakulhatott volna.11

A helyi sajtó nem igazán adott helyet az építkezéssel szemben kritikus hangot megütő véleményeknek, ehelyett sokkal inkább a mennyiségre, a gépesített munkavégzésre és a helytállásra koncentráltak.

A lakótelepek építése felvet jópár kérdést, melyeket nem árt mihamarabb tisztázni. Az egyik ilyen kérdés, hogy mi vezetett a lakótelepek megjelenéséig? Miért volt rájuk szükség?

Az ipari forradalom számos problémát vetett fel a hagyományosan épült városok esetében, melyek sok esetben képtelenek voltak megfelelni a modern kor követelményeinek. A problémákat észlelték a városokat üzemeltető személyek, a gyártulajdonosok, az építészek és nem utolsósorban maguk a városlakók is. Emiatt aztán számos forradalmi eszme született a 19. század végén és a 20. század elején.

Ezek zömében azért születtek, mert több mint száz évvel korábban a felvilágosodással megérkező racionalitás betört az építészetbe és a várostervezésbe is a 19. század végére, igyekezve azt a maga képére formálni.

Nem volt igazán nehéz dolga vele, hiszen a 19. század utolsó harmadában a tervszerűtlenül növekvő települések rendkívül gyorsan váltak hatalmas városokká, amelyekben számtalan probléma merült fel, főképp az előbb is említett tervszerűtlenség következtében. Komoly probléma lett éppen a tervszerűtlenségből adódóan a hagyományos városok szűk utcáinak a modern tömegközlekedésre való alkalmatlansága, a gyárak termelte szmogos levegő, a közművesítés hiánya… Ezek a városok pl. egészségügyi szempontból egészen katasztrofálisak voltak. Rengeteg társadalmi probléma halmozódott fel, különösen az újonnan kiépülő hatalmas városok szegénynegyedeiben. Ezekben a városokban a szülések száma jelentősen visszaesett, míg az öngyilkosságok száma jelentősen megnőtt. Nem véletlenül foglalkoznak ezzel a témával a 19. század végének és a 20. század első harmadát kutató szociológusok.

A bűnözés is emelkedő tendenciát mutatott ezekben a városokban. Mindezt a városok fejlesztésével foglalkozó szakemberek, a politikusok, az építészek, sőt a beruházó cégek is aggodalommal figyelték, ami 10

nem is csoda, hiszen utóbbiak szempontjából nézve hatalmas üzleti lehetőséget kínált a városok tervszerű újraépítése, míg a szakemberek megálmodhattak egy korszerű, élhető várost, és természetesen elmondhatták kritikáikat a tervszerűtlenül felépült nagyvárosokról. Ők a modern igényeknek megfelelő város építését tűzték ki célul, ami egyértelmű szakítás volt az ősidők óta bevett városépítési szokásokkal.

Tóth Pál így ír a városépítészet modern felfogásának kialakulásáról: A városépítés új törekvései, legnagyobb hatású eszméi két férfi nevéhez fűződnek: Ebenezer Howard az egyik, és Sir Patrick Geddes a másik. Az egyik angol bírósági tudósító volt és csak amolyan mellékfoglalkozásként űzte a tervezést, a másik meg skót volt, foglalkozására nézve pedig biológus és filozófus.

Howard nemcsak kora városát, annak bajait és hibáit gyűlölte, de magát a várost is. Megátalkodott gonoszságnak és a természet meggyalázásának tartotta a sok ember begyömöszölését egy agglomerátumba. És ennek az embernek a nézeteiből sarjadtak ki a XX. század városépítészeti elgondolásai. Éppen ezért mondják, hogy egészen a posztmodern felbukkanásáig a modern városépítészet alapvetően városellenes városépítészet volt. Mik voltak ennek a városépítészetnek a legfontosabb rendező elvei? Az utca az ember számára rossz környezet, ezért a házakat a védett zöldterület felé fordított homlokzattal kell felépíteni. A sok utca pazarlás – mondták, a várostervezés alapegységének tehát nem az utcát, hanem a háztömböt, vagy még inkább az óriás háztömböt kell tekinteni. A kereskedelmet el kell választani a lakóhelytől és a zöldterülettől, a keresletet tudományosan kell kiszámítani stb. A további alapeszméket a humanizált város igénye szülte. A nagyváros elembertelenedését sokan a természettől való elszakadással azonosították: „Vissza a természethez” rousseau-i ideája a modern városépítészet egyik jelszava lett.12

Mindez a lakóépületek tervezésére is kiható dolog lett.

Ebből kifolyólag a modern városépítés egyik fixa ideája lett a természethez való közeledés. Az újító szándékú tervezők szeme előtt azonban ott lebegett az a megoldandó feladvány is, hogy a modern kor közlekedési eszközei, használati tárgyai, berendezései már egészen más típusú városszerkezetet kívánnak meg, mint amilyenek a korábbiak voltak. Egyszóval tervszerűen át kell alakítani a városokat, világos, tiszta, lehetőleg egyszerű vonalvezetésű, széles – a modern közlekedési eszközök számára is nagy számban járható – utcákat kell létrehozni. Ezért igyekeztek a régi, hagyományosan szűk és sötét utcák helyett széles, napfényben fürdőző, egészséges hangulatot árasztó utcákat tervezni. Ez az új struktúra azonban gyökeresen megváltoztatta a városképet, hiszen ebben az új típusú városban már sokkal kevesebb tér jutott a társadalmi interakcióknak, 11 Horváth Béla: Miskolc Avas Városrész településtudományi összefüggései. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 430.

12 Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 460–461.

mint korábban, idővel pedig szinte teljesen ki is szorultak. Sőt mi több, az újonnan megjelenő, és elemi erővel ható eszmények egyenes következménye volt, hogy az új struktúra még a lakások elhelyezésére és egészségessé tervezésére is komoly hatást gyakorolt. Ebben a struktúrában nemcsak az utcák és terek szempontjából volt fontos, hogy legyen elegendő napfény, jó legyen a széljárás, a levegő, és sok zöld terület legyen a városban, hanem a lakóépületek elhelyezésekor is döntő szerepet játszottak ezek az elvek. A szabad terek hirtelen rendkívül fontossá váltak. Ez pedig nagyon gyorsan maga után vonta a hagyományos városszerkezet felbomlását, azaz az utcák és terek tervezése már nem volt olyan fontos – pontosabban másként lett fontos – mint korábban, és a lakóépületek tervezése került előtérbe. Ennek a nagy felfogásbeli változásnak az egyik nagyon fontos következménye lett pl. az is, hogy funkciók szerint kezdték felosztani a városok egyes részeit.

Az ilyen típusú felosztás révén az idő múlásával egyfajta övezetesség kezdett szép lassan kialakulni. Ahol volt elegendő pénz az építkezések finanszírozására, ott divatos stílusú lakóépületeket húztak fel. És mivel voltak források, ezért minőségi anyagokat tudtak felhasználni, sőt futotta még zöldövezet kialakítására is, ahol viszont nem volt elég pénz, ott csak a felépített házak mennyisége számított, a minőség kevésbé. Ez utóbbi aztán számos társadalmi probléma okozójává vált, mely korlátozta az életet és a szabad mozgást a városrészek között.

Természetesen – csakúgy, mint a világ más országaiban – nálunk is törvények szabályozták, hogy hová lehet munkahelyeket telepíteni, és egyéb szabályozások is érvénybe léptek olykor olyan dolgokkal kapcsolatban is, melyeket ma már teljesen természetesnek és magától értetődőnek gondolunk. Pl. a gépjármű- és gyalogosforgalom szétválasztása, vagy hogy iskola közelébe települhet-e alkoholt árusító egység. Ezekre a kérdésekre ma már magától értetődőnek gondoljuk a választ, de voltak idők, amikor ez nem volt mindenki számára egyértelmű.

Voltak helyszínek, ahol a feltételek, mint pl. az Avas építése kapcsán, meglehetősen korlátozottak voltak, és ahol az építést végző vállalkozások monopolhelyzetben voltak, és kíméletlenül tudták is érvényesíteni az érdekeiket. Az ilyen helyeken rendszerint eltúlozták az övezetességre vonatkozó ún. zooning-elvet, másfelől pedig pont azt nem valósították meg belőle, ami a cél lett volna.

Amit viszont megvalósítottak, az a központok képződése és a városközpontok létrejötte, amelyekben különböző intézmények egy adott központban való csoportosulása figyelhető meg. Azonban az is megfigyelhető, hogy ezen intézmények csoportosulása csak intézményhalmozás, amely nincs megtöltve valódi közösségi tartalommal.

Ami a múlt század hatvanas éveiben a haladást és a modernitást jelentette, az mára már határozottan problémaként jelentkezik, még akkor is, ha a maguk idejében ezek az elgondolások forradalminak tűntek.

Olyannyira problémaként jelentkeztek, hogy már új korukban is számos bírálójuk akadt ezeknek a panelépítményeknek.

Magyarországon a nagy létszámra méretezett lakótelepek tervezése során az angol, a finn és a svéd lakótelep-építési mintákat követték leginkább. A kritikusoknak a lakótelepekkel szembeni – egyébként nem is teljesen alaptalan – kritikája azonban nem itthon merült fel elsőként, hanem az USA-ban, és az akkori Német Szövetségi Köztársaságban. Érdekes módon nem a lakók részéről érkeztek fel az első kritikák, hanem a politika és a közgazdaságtan irányából. Bármilyen hihetetlen is, de a politikából, és a közgazdaságtanból. A lakótelepek építése, fenntartása, közbiztonsága, tömegközlekedése, intézményhálózatának kialakítása körüli egyre élesebbé váló politikai és gazdasági vitákban jelentkeztek azok a kritikai elemek, melyek a későbbiekben markánsan jellemezték diskurzust: • • • • •

Hiányos ellátás Sivárság Egyhangúság Városias kinézet hiánya Elmagányosodás

Ezekben az egyre élesebb kritikákban a lakótelepeket, illetve a belőlük idővel létrejött városközpontokat a „város testébe” beékelődött mesterséges képződményeknek tekintették a kritikusok, és negatív jellemzést adtak róluk. Ez nem is csoda, hiszen a sokemeletes panelházak vasbeton tömbjei igencsak elütöttek mindentől, ami korábban megszokott volt a városokban. A vitákban pedig arra a (téves) következtetésre jutottak, hogy fantasztikusan nagy arányú a lakótelepek elutasítottsága a lakosság körében. Mostanában nem egy bejegyzést olvashatunk pl. a facebookos kommentekben, amelyekben pl. az Avas városrészt az ott lakók a város egyik legélhetőbb területeként jellemzik, és megvédik a kritizálóktól.

Az elutasítottság ebben a posztban is leginkább a nem avasi városlakók részéről jelenik meg. Persze szerepet játszik ebben az elutasítottság-gondolatban az is, hogy a kritikusok rendszeresen azt sulykolták, hogy mennyivel jobban voltak megépítve a régebbi városrészek. Éppen ezért sok kritikus az élhetőbb lakókörnyezetért kezdett el lobbizni, és olyan várost szeretne, ahol szebbek az épületek, több a zöld terület, tágasabbak az otthonok. Azonban a fő probléma mégsem ez volt a panellakásokkal és a lakótelepekkel. Sokkal komolyabb problémát okozott ettől – és okoz mind a mai napig 11

– az, hogy voltak olyan szomszédok, akikkel roppant nehéz volt az együttélés. Ez bizonyult messze a legnagyobb problémának, mert az olyan, a kritikusok által komolynak gondolt problémák, mint pl. hogy messze vannak a központok, gyenge az ellátás, idővel természetes fejlődéssel megoldódott, hiszen a kiépült a lakótelep saját intézményhálózata és közlekedése, később pedig a nagy hipermarketek és áruházláncok is létesítettek lerakatokat a lakótelepeken – mert az ott élőknek erre volt igénye. És bár korábban a kritikusoknak igazuk volt abban, hogy a hiányosságok egyszerre sok embert sújtottak, de miután az említett intézményhálózat és az egyéb ellátórendszerek kiépültek, a lakótelep tulajdonképpen egy jól ellátott városközpont lett, amelyben az ott élő emberek elégedettsége fokozatosan nőtt. Tehát igazából nem is a lakók fejtettek ki számottevő ellenállást az ilyen módon kiépülő lakótelepekkel szemben, hanem a legtöbb esetben a politikusok, a média és legfőképpen maguk az új típusú építészeti elgondolások megálmodóinak az örökösei: azaz az építészek. Nincs tudomásunk róla, hogy empirikus kutatások bebizonyították volna, hogy a lakótelepek lakosai visszavágytak a korábbi lakáskörülményeik közé.

Sőt megfigyeléseink alapján leginkább az mondható el, hogy a legtöbben kifejezetten elégedetlenek voltak a korábbi lakáskörülményeikkel, hiszen az új lakások sokkal kényelmesebbek, egészségesebbek, korszerűbbek voltak a régieknél. Persze ma már nyilván veszítettek ez irányú korábbi értékükből, és ezek a lakások ma már egészen biztosan nem számítanak versenyképesnek az újépítésű, modern lakásokkal. Korábban a Tóth Pál végezte kutatásokból megismerhettünk néhány külföldi példát is arról, hogy az ottani lakótelepek lakói miképp gondolkodnak lakótelepükről. Lássunk hát egy rövid idézetet tőle: München négy igen nagy lakótelepén – a Fürstendried-Ost, a Fürstendried-West, a Parkstadt Bogenhausen és a Hasenbergl lakónegyedekben – végzett empirikus vizsgálat adatai azt mutatták, hogy a megkérdezettek több, mint 80%-ának nem volt kifogása sem a házak telepítése, sem a telepek városperemi pozíciói, sem a házak zöldbeágyazottsága, sem a hagyományos értelemben vett utcák hiánya ellen. Nagyjából megfeleltek az ott élők elképzeléseinek, várakozásainak.

Pedig a lakók zöme már több mint egy évtizede élt ezekben a városrészekben. Egy Stuttgartban végzett reprezentatív felmérés során kiderült, hogy 100 megkérdezett lakótelepi lakosból csak 8 kívánkozott olyan környezetbe, ahol az ember kifejezetten érzékeli a nagyvárosi életet, és 100-ból 59-en nyugodt, de minden komforttal ellátott, természet közeli környezetben kívánt lakni. A müncheni Perlach lakónegyed első időszakában, tehát amikor még igen nagy hiányosságok mutatkoztak, számos közintézményt még nem adtak át, rendezetlenek voltak a közterületek stb., végeztek egy vizsgálatot.

A megkérdezettek túlnyomó többsége ennek ellenére igen elégedett volt a lakásával.13

12

Az elégedettséghez egyértelműen hozzájárult az is, ami a lakótelepek egyik jellemző sajátossága volt azokban az időkben: az ifjú házasok lakáshoz jutása. Aki próbált már önálló életet kezdeni és szabadulni az éppen aktuális albérletéből, ahol ki volt téve a főbérlő kénye-kedvének – azaz akkor mondták fel az albérletét, amikor csak akarták, és olyan indokkal, amilyennel csak akarták – az tudja, milyen nagy siker a saját lakásunkba költözni, ahol mi vagyunk a főbérlők. Pszichológiai szempontból elmondhatatlanul nagy sikernek számított egy ilyen lakás megszerzése a fiatalok számára, hiszen ez volt az ő közös életük első nagy sikere. A már esetleg meglévő gyermek mellé itt mertek vállalni újabb gyereket vagy gyerekeket. Sokan már itt nőttek fel, vagy éppen, mint említettük, itt kezdték meg igazán a felnőtt életüket is.

Tehát komoly érzelmi kötődés alakult ki a lakótelepi lakásokhoz. Tóth Pál így erről: 1967-1968-ban az ország néhány reprezentatív lakótelepén – még az ún. középblokkos korszak lakótelepeiről van szó – mint amilyen a lágymányosi, a debreceni Új Élet Park, az Uránváros, a szegedi Odessza – azt találták a kutatók, hogy a mintába került családok 71%-a teljesen, 24%-a részben elégedett, és csak 5% elégedetlen a lakóteleppel. A legmagasabb arányban éppen a lakótelepek sajátos beépítési módjával voltak elégedettek, éppen azzal, amit a lakótelep-kritikák Jacobs óta a leginkább és az idő előrehaladtával egyre erőteljesebben csepültek. A lakásokkal való elégedettség mértéke már valamelyest szerényebb volt, de összességében a megkérdezett családoknak több mint kétharmada elégedett volt lakásával.

Miskolci példák: 1980-ban és 1984-ben végzett empirikus vizsgálatok eredményei szinte hajszálpontosan egybeestek az előbbiekben citált vizsgálatok eredményeivel. Pedig ekkor már lehetőség nyílott arra is, hogy az ún. házgyári korszak nagy lakótelepeinek lakóit is megkérdezzék. Miskolc lakótelepein élő családok 40%-a 1984-ben például úgy nyilatkozott, hogy szeret itt élni, 51%-uk pedig elég jól megvolt, noha voltak kifogásai, meg gondjai is szép számmal. De azoknak az aránya, akik azt mondták, hogy rosszul érzik magukat ezekben a lakótelepekben, mindössze 5% volt csupán.14

Más dimenzióból szemlélve a dolgot egy másik kép is kibontakozik előttünk, amelyben más szereplők és más érdekek kerülnek előtérbe.

• Az építkezési vállalkozók, • azok az állami szervek, melyek a tulajdonjogi bejegyzésekkel, kisajátításokkal, örökösök felkutatásával, birtokbavételi jogi eljárásokkal… stb. foglalkoznak.

• Állami szerepvállalás esetén pedig a beruházó állami szervek, • a tervezőirodák és a kivitelező vállalatok érdekei alakítják valamilyenné a létrejövő városrészt.

A lakótelepek legfontosabb problémái leginkább ezeknél a pontoknál keresendők.

Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 464.

14 Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 464–465.

13

Nálunk az a sajátos – bár nem egyedi helyzet – alakult ki, hogy a II. világháborút követően a régi városrészek felújítására egyszerűen nem voltak források. A források hiánya pedig a szocialista tervgazdaságot egyszerűen megoldhatatlan feladat elé állította – hiszen olyan komoly károk keletkeztek a teljes nemzeti vagyonban a II. világháború során, amelyek helyre állítása évtizedekig tartott, és gyaníthatólag máig nem fejeződött be teljesen, és majd minden forrást felemésztett. Mindeközben pedig állandó, és folyamatos lakáshiánnyal küzdött a szocialista Magyarország. Azonban az elpusztított, megrongálódott lakásállományt nem sikerült igazán pótolni, még három-négy évtizeddel a II. világháború befejeződése után sem. Mindezek ismeretében korántsem meglepő, hogy amikor felmerült a lehetősége egy viszonylag olcsó építési módnak, amelynek segítségével tömegeket lehet lakáshoz juttatni, ráadásul ez pont egybe is esett egy iparosítási folyamattal, akkor bizony a politikusok azonnal kaptak az alkalmon. Hiszen egy lakásépítési programnál kézzelfoghatóbb eredményt elég nehéz produkálni a lakosság számára. Ez egyben egy kiváló propagandaeszköz is volt, amivel bizonyítani lehetett a jóléti állam létét. Tovább erősítette a lakótelep építést az a tény is, hogy a telekáraknak igazából nem volt jelentősége a szocializmusban, hiszen a szabad földterületek döntő többsége állami tulajdonban volt. Azaz a földterületek beépítésének igazából nem volt komoly ingatlanvásárlási költsége. Az esetek zömében elég volt felkutatni az örökösöket, elindítani a kisajátítási és kártérítési folyamatokat, és ami nagyon fontos, ezeken a területeken nem kellett szanálni és bontani, törmeléket elszállítani stb. Tehát sokkal egyszerűbb feladat volt egy „szűz területen” építkezni, mint ezekkel egy magántulajdonban lévő esetleg be is épített területen külön foglalkozni, és a költségeit kifizetni.

tek ilyen kézzel fogható, szemmel látható dolgok, mint pl. az avasihoz hasonló gigantikus méretű lakótelepek, melyek egyben a siker monumentális bizonyítékai is.

Hiszen a szocializmus úton-útfélen azt hirdette magáról, hogy egy új dolog, és merőben más, mint a régi világ volt. Ennek pedig kézzelfogható, szemmel látható bizonyítékai pl. a lakótelepek. Az Avas is ennek a reprezentativitásnak a jegyében épült. A cél az volt, hogy lenyűgöző, újszerű valamit tudjanak felmutatni.

A lakótelep építés története Lássuk, mit építettünk fel az első néhány milliárdból: lakótelepeket az alacsony jövedelmű családoknak, ezek azonban a bűnözés, a vandalizmus és az általános társadalmi reménytelenség még rosszabb központjaivá váltak, mint azok a slumok, amelyek helyett valójában létesültek. A közepes jövedelműeknek is építettünk lakótelepeket, amelyek az unalom és az egyhangúság megtestesítői, hiányzik belőlük a vidám városi élet vitalitása. Építettünk luxustelepeket, amelyek ízléstelen vulgaritással próbálják enyhíteni ürességüket. Építettünk továbbá olyan kultúrközpontokat, amelyek képtelenek fenntartani egy jó könyvüzletet; közintézményeket, amelyeket mindenki elkerül, kivéve azokat a csavargókat, akiknek a többieknél kevesebb választási lehetőségük van a tekintetben, hogy hol lebzseljenek; kereskedelmi központokat, amelyek az átlagos városi üzlethálózat gyenge utánzatai csupán; sétányokat, amelyek nem vezetnek sehonnan sehová, és amelyen senki sem sétál…16

(J. Jacobs)

A lakótelepek építése több dologgal is összefügg: 15 • • • • • • • • •

a belvárosokban lezajló slumosodási folyamatokkal, a belső városrészek tragikus mértékű leromlásával, kommunális és üzemszervezési szempontokkal, a nagy építőipari szervezetek, különösen pedig a házgyárak gazdasági érdekeivel, a közművesítés szempontjaival, politikai-szervezeti szempontokkal, a nagy tervező szervezetek centralizáltságával, a tervezés mechanizmusainak standardizáltságával, a reprezentativitás igényével.

A reprezentativitás igénye, mint azt fentebb is írtuk, kifejezetten politikai természetű dolog volt: a szocializmusban ugyanis rendkívül fontos volt a nagy eredmények felmutatása. Nagy eredményt pedig nem egyszerű mutatni. Ezért kiváló ötletnek tűnt, hogy viszonylag rövid időn belül tömegesen juttassák a fiatalokat lakáshoz.

Ez az egyik magyarázata annak, hogy miért is szület-

Szeretnénk egészen precíz meghatározást adni, de több is létezik a lakótelep fogalmára. Egészen másképp definiálták a lakótelepet mondjuk 1985-ben, mint manapság, a változó definíciók ellenére mégis bárki képes

Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 467.

16 Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 459.

15

13

felismerni egy lakótelepet, mert a lakótelepet olyan, zömében vasbetonból készült épületek alkotják, melyek leggyakrabban négy- és tízemeletesek. A lakótelep leginkább olyan lakóépületek összességének tekinthető, melyek időben és stílusban egységesen épülve, az adott település, településrész egyéb épületeitől megkülönböztethetően alkotnak egységes telepet. Azért lássunk néhány meghatározást a lakótelep fogalmára Dr. Egedy Tamást idézve:17

hetőségük máshol lakni. Persze majd látni fogjuk, hogy a dolog azért ettől egy kicsit bonyolultabb. Tóth Pál így ír róla:18 A telep fogalma nem új, és nem is különösebben jó emlékű jelenségre utal. Egykor valami szükségmegoldást jelentett. A telepek azoknak épültek, akiknek nem jutott jobb. Az 1925-ben kiadott Révai Nagy Lexikonban a telep címszó alatt a következők olvashatók: földrajzi és közigazgatási szempontból bizonyos embercsoportoknak ideiglenes lakóterülete [...], valamint egy közösséggel szorosabb összefüggésben álló, külön rendeltetésű lakott terület, amely különbözik a gazdasági természetű pusztától, pl. fürdő- vagy bányatelep...» Telepekről egyéb összefüggésben is beszélünk. A geológiában a telep: az olyan réteg, amely petrografikailag az őt körülfogó szomszédjától eltér. Az 1961-ben megjelent Új Magyar Lexikon címszavai között a lakótelep még nem szerepel. Helyette a lakóterület címszó került be. A lakóterület: „A település beépítési területének az az összefüggő része, amelyen a lakóépületek és az azokat közvetlenül szolgáló közintézmények vannak [...] Lakóterületi egység többnyire forgalmi utakkal határolt, egységesen kialakított része, amely a lakosság elsődleges szükségleteit ellátó intézményekkel rendelkezik. Nagyságuk szerint megkülönböztethetők: lakótömb, lakókörzet és lakónegyed.”

• A lakótelep a település közigazgatási területén elkülönülő – többnyire forgalmi utakkal határolt - településrész, amelyben összefüggő egységet alkotó lakóházcsoport van, és amelyhez általában magas és mélyépítésű létesítmények kapcsolódnak.

A lakótelepeknek ugyanakkor legalább egy számlálókörzetet kellett tartalmazni és önálló névvel kellett rendelkeznie. (KSH 1980) • A lakótelep az utóbbi évtizedekben többnyire házgyári technológiával épített középmagas és magas lakóházak, házsorok együttese. (KSH 1996) • A lakótelep egységes terv alapján, szervezett formában, általában típustervek alapján megvalósuló lakásépítési forma, rendszerint közös telkeken elhelyezkedő többszintes lakóépületekkel. Tartozékai a lakóépületek kiszolgálásához szükséges utak, gépjárműtároló helyek, az épületekben lakók ellátását biztosító intézmények, zöldterületek és egyéb közterületek.

(Perényi1987)

Egészen pontos meghatározások szerint a lakótelep egy urbanisztikai egység. Ebben, de csakis ebben az összefüggésben tehát a lakótelep sajátos elvek szerint kialakított térbeli rendszer, struktúra: alapvető szolgáltatásokkal ellátott és a várost átszelő útvonalaktól belső közlekedési rendszerrel elválasztott lakókomplexum, amely több szerkezeti elemből — szomszédsági egység, mikrorajon, tömb stb. — szerveződő, magasabb szintű, differenciált szolgáltatásokat is tartalmazó képződmény. 19

Több kérdés is felvetődik ennek kapcsán: • • • • • • • • • • • • • •

Kik a lakók?

Mi a telep?

Hogyan jön létre egy lakótelep?

Hogy kerülnek a lakók a telepre?

Egyáltalán kik költöznek lakótelepre?

Milyen célból jönnek létre a lakótelepek?

Miért pont ott jött létre a lakótelep?

Miképp illeszkedik a lakótelep a városképbe?

Elégedettek-e lakók a teleppel?

Elégedettek-e települések a létrehozott lakótelepeikkel?

Adottsággá válik-e kialakult építési struktúra, vagy lehetséges-e a telep modernizációja?

Milyen társadalmi kapcsolatok alakulhatnak ki a telepen?

Milyen mértékben függ a telep sorsa az éppen aktuális gazdasági helyzettől?

Milyen a telepen élők gazdasági, társadalmi, politikai aktivitása stb.

Tehát láthatjuk, hogy számos problémát vet fel a lakótelepek kérdése. Miközben engem még mindig erőteljesen foglalkoztat magának a telep szónak a számomra nem túl jó kicsengésű jelentése. Számomra a telep szó mindig valami olyasmit jelentett, ahol szegény emberek éltek, és élnek rossz körülmények között, mert nincs le-

14

A lakótelepet panelépületekből építették fel. A panel már rég nem volt ismeretlen az építészek előtt. A panel francia eredetű szó, jelentése: tábla. Azonban az építészek körében már jó ideje előre gyártott épületelemként volt ismert, amely függőleges és vízszintes teherhordásra, illetve térelhatárolásra egyaránt alkalmas. Készülhetett vasbetonból is. Különösen a második világháború után terjedt el nagyon gyorsan ez az építési forma, melynek elemeit nagyüzemi módszerekkel állítottak elő.

Hazánkban sokfelé, így Miskolcon is a francia licenc alapján készült szovjet házgyárat telepítették. A miskolci házgyár paneljeinek gyártásához hozzátartozik az a kedvező adottság is, hogy a város környékén található adalékanyag (kavics, sóder) európai viszonylatban is kiváló minőségű, nincs szükség külön tisztításra a termelés elkezdése előtt.20

Dr. Egedy Tamás: A lakótelep fogalma Magyarországon és Németországban. http://varosrehabilitacio.net/media/files/Lakotelepek/1 alakotelep_fogalma.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 19.)

18 Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 459–460.

19 Tóth Pál: A lakótelep. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 460 20 Dézsi János: A tervező építész megjegyzései az Avas városrészről. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 478–479.

Nézzünk néhány statisztikai adatot a házgyár működéséről: • A házgyár évente 4200 darab, átlagosan 50 négyzetméter alapterületű lakás megépítésére alkalmas komplett elemcsaládot tudott előállítani.

• Egy lakáshoz mintegy 25 darab elem szükséges.

• Az Avas 12 000 lakásához 300 000 darab elemet kellett tehát legyártani a domboldalra felszállítani és összeszerelni.

• Ezen lakások homlokzati felülete 540 000 négyzetmétert tesz ki; csupán az érdekesség kedvéért említjük meg, hogy ez 110 labdarúgópálya nagysága. 21

Ezek után cseppet sem meglepő. hogy a lakosság számára ellenszenves volt a monoton panelrengeteg.

A lakótelep-építés előkészítési munkálatai hatalmas szervezőmunkát igényeltek. A feladatok végrehajtására létrehozott a város egy beruházási részleget, amely később önálló szervezetté vált. A tervezési munkákat az Északterv vállalat végezte az elméleti elképzelésektől a részletes kivitelezési tervig. Az Északterv kollektívája mintegy 200-300 főből állt.

Magának az építkezésnek a végrehajtója a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat volt, amely cég a házgyári termékek előállításának is felelőse volt. Azonban a tömegtermelés előtérbe helyezésével az épületek egyedi arculatának kialakítása háttérbe szorult, és az egyformaság vált jellemzővé. Ez persze nem jelenti azt, hogy az Avasra épített lakótelepnek nincs egyéni arculata – mert van –, hiszen a városközpont egy monumentális építkezés jellegzetes terméke, amely sok-sok évtizedre meghatározza az egész város arculatát.

17

Dézsi János: A tervező építész megjegyzései az Avas városrészről. In: Monográfia a város jelképéről, szerk.: Dobrossy István, Herman Ottó Múzeum, 1993, 479.

21

15

16

17

„az első, amit meglátok a pesti vonatból, az a nagy betontömb”

18

1977-végén kapták meg a szüleim a lakáskiutalást.

Akkor mi Budapesten laktunk, de a család tősgyökeres miskolci. Apámék megkapták itt a lakáskiutalást, mert őneki a bejelentett lakcíme egyébként a Gordonban volt, ami ma Vörösmarty városrész. Ezért adhattunk be lakásigénylőt. Itt kaptuk meg a lakást, az Avason, a kettes ütemben. A költözésünk elég regényes körülmények között történt, mert bútorunk nem sok volt, mert apámék elég szegények voltak. Egy IFA-val jöttünk, amit mai napig nem értek, hogy minek kellett nekünk a költözéshez IFA. Valószínű, egy kisebb autó is elég lett volna. Én pedig rögtön az indulás pillanatában lefejeltem az IFA műszerfalát, úgyhogy csodálatos nagy kék púppal költöztem be a házba.

Akkoriba’ még csak néhány házsor állt. A régi Bokányi, az Ifjúság utca, a Középszer természetesen, meg még lejjebb a Testvérvárosok egy része állt. Nem sokan laktak akkoriban még a bérházakban. Akkor kezdték el sorba építeni egyik alapot a másik után. Ilyen óriási nagy gödrökkel volt tele az Avas, ahogy ásták az alapokat. Én pedig az ablakból figyeltem az építkezést, mert ugye kisgyerek voltam, még iskolába se jártam. A negyvenkettes iskola építkezésében annyit segítettem a munkásoknak, hogy néhány deszkát arrébb vittünk mi, gyerekek. Ahogy felköltöztünk, kicsivel utána nyitott az Ifjúsági étterem, a Platán is talán akkoriba’ épült, de nem vagyok biztos.

De amikor én elkezdtem járkálni az utcákon, akkor ezek már megvoltak. Egyszer Áginényém jött haza – mert ő nálunk lakott egy időbe’ –, Áginényém meg Árpi bátyám jött haza és mondta, hogy az Ifjúságiban verekedés volt.

Ez étterem és szórakozóhely is volt. És néha előfordult, hogy emberek néha többet ittak a kelleténél. És akkor izomra isszák magukat úgymond, és akkor történnek dolgok melyeknek a rendőrség vet véget. Ilyenek kapcsán kezdtek el, gondolom, keringeni ezek a legendák is, hogy micsoda veszélyes hely az Avas. Mi aránylag kevés helyre jártunk az Avason szórakozni. Mert nem nagyon találtunk olyan helyet, ami szórakozásra lett volna alkalmas. Meg mi ilyen futballőrültek voltunk, és képesek voltunk egész napokat futballozással tölteni. Annyi, hogy felmentünk zsíros kenyeret enni és egy óra múlva visszajöttünk, nekünk ebből állt egy nap, főleg nyári szünetben. Volt egy szabadtéri kertmozi a 42-es iskola udvarán a 80-as évek közepén, amit nagyon szerettünk.

Képesek voltunk az iskolaudvarba beszökni, iskolatetőre felmászni. Bármit, csak lássuk a filmeket. Különleges értéke volt, mikor elkezdett zuhogni az eső, azt nagyon szerettük, mert voltak olyan nem normálisak, mint én is, akik kiültek az esőbe és úgy nézték a filmet. Meg voltak az okosabbak, akik bementek a mozi gépészfülkéjébe, és onnan nézték a filmet. Volt a betonitba’ is mozi, azt hiszem, a Béke mozival vagy a Kossuthtal volt szerződés és akkor onnan hozták a filmeket. A betonit az egy nagyon jó kis mozihelység volt. Összegyűltek 50-80-an, egy gom19

bostűt nem lehetett leejteni. A vetítések általában hétvégén voltak. Egy idő után megszűnt. Egyszer csak nem volt. Volt egy pinceklubunk is a házban. Sok mindennel berendeztük, ami fontos lehetett a fiatalok számára. Fel volt szerelve asztalokkal, székekkel, még egy kis rex-asztallal is. Kitapétáztuk, kifestettük, teljesen rendbe tettük.

Teleragasztottuk poszterekkel. Néha bulikat is rendeztünk ott. Ott zajlott a mi kis közösségi életünk, különösen hétvégéken és a nyári szünetekben. A klubhelységnek aztán az vetett véget, hogy mások is elkezdtek lejárni, és a lakók bizalmatlanul figyelték az ismeretlen gyerekeket, ráadásul valakik többször is feltörték a pincéket, így azt gondolták a szülők, hogy ennek véget kell vetni. Két dolog történt: bezárt a pince klub és elektromos kapuzárat szereltettek fel. Nem tudni, melyik volt a hatásos módszer, de a pincefeltörések abbamaradtak.

Emlékszem, a mi házunkba’ jó lakóközösség volt.

Sajnálom, hogy már sokan nem élnek közülük, mások pedig elköltöztek, többek között mi is. Az első lakóközösség, aki beköltözött, az nagyon jó közösség volt. Összegyűltek az emberek, mikor lakógyűlés volt a lépcsőház aljába’, és megbeszélték, amit meg kellett beszélni. Aztán voltak olyan dolgok, hogy a férfiak összefogtak és azt mondták, hogy akkor ássuk fel az udvart. És felásták a ház előtt az udvart. Vetettek bele füvet. Meg volt egy régi újságíró, aki ott lakott, ő kerített, valahogyan elintézte, hogy hozzanak ilyen falovakat meg hasonló gyerekjátékokat, hogy a gyerekeknek legyen hol játszani. És akkor lett ott csúszda meg pingpong asztal is, amit később kivettek. Ahol most lakom az Avason, ott egy egészen más lakóközösségbe csöppentünk.

Már csak azért is, mert amikor annak idején ideköltöztünk az Avasra, akkor zömébe’ mindenki fiatal volt, tehát huszon-, harminc-, max. negyvenéves korosztályú emberek költöztek be a lakásba. Most a közösség hatvan fölött van – egy kivételével. Mi vagyunk az egyetlenek, meg egy másik házaspár, akik kisgyerekeket nevelnek. A többieknek addig tart a világ: az ajtót kinyitják és bezárják, és kész. Nem foglalkoznak különösebben a másikkal.

Nagyon ritkán van, hogy összejön a lakóközösség és bármit is beszélnek. A MIK-nek van egy irodája az Avason, ott tartják a lakóközösségi gyűléseket. Mi el szoktunk menni, meg még talán két ember, a többit nem érdekli, nem foglalkozik vele, őneki hagyjanak békét.

Azt, hogy miért tetszik mégis az Avas, nehéz megfogalmazni, de mikor jövök valahonnan haza, ha mondjuk járkálok Pesten vagy itt-ott, és ha jövök haza, az első, amit meglátok a pesti vonatból, az a nagy betontömb, a Középszer utcának a nagy betontömbje. Másoknak talán csúnya lehet, nem tudom, de én szeretem. Ezek közt nőttem fel, ide kötnek a gyerekkori emlékeim. Minden ilyen dolog ideköt az Avashoz.

20

Szép emlékem a körtézéstől kezdve egészen a szomszéd lányig. Volt fenn az Avasi Gimnázium helyén gyümölcsös meg szőlős. Mi úgy hívtuk, hogy kiserdő. Voltak körtefák meg almafák, meg mindenfélék. És akkor oda jártunk fel, és nagyon sok finom gyümölcsöt szedtünk össze. Nem tudom így utólag, hogy a gazdák mennyire örültek, mert akkor az ember nem mérte fel, hogy annak van minden bizonnyal egy tulajdonosa. Nem voltak elkerítve. Ez volt benne a lényeg is, hogy nem kellett bemászni sehova, csak felmenni a fára és leszedni. A másik szép emlékem a szomszéd lány. Ő ott lakott a mellettünk lévő lépcsőházba’. Egy kis faluból költöztek ide. Én sokáig nem tudtam, hogy a szomszédunk. Iskolába’ ismerkedtem meg vele, az ipari szakmunkásképzőbe’, ami ráadásul Perecesen van. Tehát nem is tudtam, hogy a szomszédom. Mikor jöttünk hazafele és mondta, hogy ő is erre jön, jó. Akkor leszálltunk a 29-esről, ő is erre jön és egészen hazáig jött erre, még én bementem a négy szám alá ő a hat szám alá. És akkor nagyon boldogak voltunk, és utána sokáig együtt jártunk és nem csak az iskolába.

21

„Akkor az volt a divat, hogy szoríts engem tégedhez”

22

78 óta lakunk itt. Amikor ezt átadták, anyókámmal eljöttünk ide, még nem volt meghatározva, melyik volt a miénk; az 1-es ajtó 2-es ajtó. Nekem ez jobban tetszik a kilátásért. Rálátni a hegyekre. Mindenki örült annak, hogy lakáshoz jutott. Orvosi rendelő, buszközlekedés, nem olyan nagy távolság a városhoz. Odafönt volt a Platán étterem, a postával szemben lévő épület is étterem volt. Ott még a pesti Illés zenekar is játszott.

Zsolcán lakik egy bulgár származású barátom, és ő nagyon jó viszonyban volt velük. Ő hívta őket és vezetgette Miskolcon. A lányom akkor volt 11 éves. Ebben a kisvendéglőben isteni jó kajákat főztek, sütöttek. A rántott borda, az nagyon finom volt. Megebédeltünk vasárnap délbe’, fél kettőre és körülbelül negyvenkor jön ki a lányom nagy dérrel-durral: „Apa, akkor nem megyünk bulizni?”

Miért? Mert én úgy megennék egy kis rántott bordát. Szinte folyamatosan léptek ott fel zenekarok – ismerős és ismeretlen is. Nem csak avasiak jártak oda. Ott olyan csendesen táncoltunk. Akkor az volt a divat, hogy „szoríts engem tégedhez”.

Nem olyan volt, hogy a fiúk táncoltak az ajtóban és a lány meg a másik sarokban.

Mert mostanában úgy táncolnak.

De visszatérve, mikor ideköltöztünk itt már megvolt az út, de még csak úgy lehetett megközelíteni a házunkat, hogy Tapolcára járt 2-es busz, ott leszálltunk alól, vagy ott a 4-es busz, ami ment Görömbölyre. Onnan feljöttünk gyalog. Az épületek mind álltak, csak még nem volt átadva. Lassacskán költöztek be az emberek. Akik itt lakást kaptak, mindnek volt munkahelye. Az ónodi malomtól a Borsodi Vegyi Kombinátig mindenütt. Például az egyik szomszédom a nyéki kavicsbányában volt mozdonyvezető. A kavicsbányába’ bányászták a kavicsot, kihozta a tutaj, az rátette a vasúti kocsira, és azok hozták be Nyékre, az állomásra. És onnan vitték, ahova kellett.

Ez a szomszéd a negyediken lakott. Emlékszem, mikor beköltöztünk, az első két-három hét úgy telt el, hogy „téged hogy hívnak?” „Én Pesta vagyok, én meg Józsi. „Szevasz, szevasz.” És ennyi volt, mert ő ment, én jöttem. Lift előtt, liftben.

Legközelebb mikor találkoztam Jóskával, megkérdeztem, és te hol dolgozol? Jóska a Vasgyári Kórház mentőügyeleténél volt. És akkor én is megmondtam, hogy én meg csavargó vagyok. Milyen csavargó? Hát sofőr. Jó csapat jött itt össze. Nemegyszer volt olyan, hogy a felettünk lakó asszonyka jött lefele. Itthon vagytok? Vagyunk.

Várom a lányomat, de nincs kulcsa. Itt a kulcsom, majd engedjétek már be. És ha bemegyek és kirabolom? Oda mernéd adni valakinek a saját lakásod kulcsát?

33 lakás van, ebből 80-90% ismerte egymást.

Húsvétkor a szomszédasszonyt illett meglocsolni.

Mostanra felére csökkent a baráti viszony. Olyan értelembe’, hogy akik még vagyunk egy páran régiek, ott még él a kölcsönös bizalom egymás iránt.

Sokkal rosszabb most, mint ezelőtt 30-35 évvel volt.

Ezt határozottan ki merem jelenteni.

Bárhol megkérdezhetitek, régi lakóktól. Ezt fogják mondani.

Szép emlékem az Avasról, amikor a 100-as intézetbe’ tanultam, akkor még itt szőlők és gyümölcsfák voltak. Akkor kellett járni a szőlőbe. Volt lány és volt fiú osztály.

Olyan 17-18 évesek voltunk. A Kilátónál, vagyis akkor nem volt Kilátó, mert leégett, ott volt egy földút, ott lehetett felmenni.

Lovaskocsival, biciklivel, motorkerékpárral. Szóval itt voltak lányos témák. Volt egy fiú és egy lány osztály, és akkor nagyon összefonódtunk. Ez egy szép emlék.

23

„Benne vagyunk mi is ebbe’ a pakliba’”

24

Nekünk volt egy lakás iránti kérelmünk. Akkor még így működött, ezt kaptuk meg. Ó, hát akkor itt még szinte semmi nem volt. Nem voltak járdák, csak a nagy sarat dagasztottuk. Mire beértem a munkahelyre, mindig azt mondták, hogy te honnan jöttél, faluról? Nem, az Avasról.

Busz volt már, a 29-es, én azzal jártam. Járdák nem voltak még a bérház előtt sem. Még a barakképületek ott voltak a házak előtt. Akkor az Avasnak nem volt ilyen rémhíre, mint most van. Végül is olyan lakók kapták meg, akik már tényleg nagyon vártak a saját lakásra. Mert hát én is két nagyfiúval; 78-ban kilenc- és hétévesek voltak a gyerekek. Az ember már szeretett volna egy kis családi otthont. Mert albérletbe’ laktunk meg szülőknél. Jó közösség volt, de mindenki dolgozott. Reggel elment, este hazajött, akkor főzés, takarítás. Úgyhogy közös programokat nem szerveztünk. Voltak lakógyűlések, azokon inkább a gyerekek indítottak jobban. Például a fiam, mikor nagyobb volt, ő már csinálta a jégpályát. Éjszaka locsolta. A Nyíri Dánielen, a játszótérre eső oldalon, csak itt az elején volt a jégpálya. A lakók csinálták. Akkor még nem volt vízdíj és lehetett orrvérzésig folyatni. Úgyhogy az én fiam is éjfélig ott volt. Nagyon jól érezték a gyerekek magukat. Úgy a 80-as, 90-es évek felé volt ez. A gyerekek jobban megtalálták egymást, mint a felnőttek.

A házunkban már alig van régi lakó, ilyen tősgyökeresek.

Abban a lépcsőházba, ahol én lakom, nem tudom, hogy van-e még 10 a régiből. Nincs már 10, nagyon kevés család van, akikkel együtt költöztünk. Nagyon heterogén lett az összetétel is. Én olyan 37 éve lakom itt, és olyan 10-15 éve kezdett felhígulni. Akkoriban már tényleg kellett félni az Avason.

De ez mondjuk nem csak a kissebségnek tudható be.

Szóval nem akarom őket sem bántani jogtalanul. Vannak köztünk is olyanok, akik nem igazán idevaló emberek.

Sőt a mi lépcsőházunkban is van olyan, hogy mondjuk persze, mert a cigányok nem fizetnek meg minden. Hát nálunk az első emeleten van egy család, három keresővel. Mindenki keres, és nem fizetik a rezsit. Úgyhogy gyűlik nekik a pénz, adósság, és ezek magyarok. Azért mondom, sokszor azt mondják, hogy mert a cigányok.

Nem. Benne vagyunk mi is ebbe’ a pakliba’.

Visszatérve a lakásokra, én nagyon szeretem a panorámámat, amit a lakásból látok. Csodálatos.

Ellátok oda, ahol van az a szélkerék, meg egész Tiszaújvárosig. Tetszik a Máltai játszótér is. Nagyon élvezem, hogy az a sok kis apróság kacarászik, nevetgél.

Nekem az a szép emlékem eleve, hogy ideköltöztünk. Mert ugye már nagyon szerettünk volna egy saját lakást. Ha az ember tudja, hogy van egy otthona, az megfizethetetlen. Amit én itt tapasztaltam, nekem az megfelelt. Mert én reggel elmentem dolgozni a 29-essel, és azt meg, hogy nyakig sárosan mentem be a munkahelyemre, betudtam annak, hogy ez végül is egy új városrész, tehát mindennek meg kell a maga idejében történni, és majd meg is fog. Utána meg volt az aszfaltozás, az elején meg nem volt.

25

„…ez se csúnyább, mint Anglia”

26

Hetvennyolcban jöttem fel lakni. Kiutalták a lakást – akkor még nekünk önkormányzati volt –, akkor még minden fel volt túrva, az elágazástól jöttünk fel, sár, latyak – nagyon rossz volt a közlekedés. Akkor még minden fel volt túrva. Utána épült a Coop. Én pont a tízediken laktam, most Felsőruzsin krt. 2., annak idején Bokányi u. 36. volt. A tízediken végig lehetett látni még a gyárra is, és a hármas ütemre is, ahogy kezdett épülni. A jezsuita iskola utána épült. Mindenki örült abban az időben, hogy kapott lakást. Azelőtt nehezen jutott az ember lakáshoz, örült mindenki. Az volt még a jó, hogy akkor házmester is volt, és jobb volt a kapcsolat, jobban értesültünk mindenről. Ő szedte a lakbért, mindent ő intézett. Annyi minden változott itt. Volt ábécé, rengeteg ábécé volt egymással szemben is. Meg az Ifjúsági étterem annak idején, és lehetett menni szórakozni is táncos összejövetelre. Az most Coop. A 20-as iskolából oda jártak ebédelni. Most jut eszembe, hogy volt egy Szűcs ktsz. is itt az Avason. Azt tudom, hogy nagy fodrászat és kozmetika is volt. Rengeteg minden volt, a közlekedés is jó volt.

Innen bárhova el lehetett jutni. Olyan volt régen, mint egy központ. Meg például egyből a gyárba ki lehetett menni. Abban az időben nagyon sok gyerek volt. 78-ban született a harmadik gyerek, június 21-én költöztünk, és augusztusban született. Klárikáék lakásóvodába jártak, 3 szobás lakás volt óvodának megcsinálva. Nagyon sok gyerek volt akkoriban. A Munkácsyba n kb. 1100 gyerek volt, meg 10-11 osztály volt. Rengeteg gyerek volt, rengeteg. Olyan volt, hogy az iskolában két műszak volt. Egyik héten délelőtt, másik héten délután. És minden osztályban 30-on felüli gyereklétszám. Régen sokkal másabbak voltak az emberek. Nyitottabbak voltak. Most nagyon zárkózottak. Annyira fél az idős ember. Belerögződött, hogy nyugodtan kinyissa az ajtót. Annyira oda kell figyelni, hogy hoppá, valaki becsönget, először kukucskáljak,

néha nem is látom. Nem jó a láncom, nem jól van megoldva. Nagyon oda kell figyelni. Az emberekbe bele kell rögzíteni, állandóan mondani, hogy ne nyissák ki. Mert a régi dolgok rögzültek, hogy nyugodtan kinyithatjuk az ajtót. Régen nem volt sok olyan ember, aki mindent tönkre vágott. Hozzájárult a fészekrakó program is, meg gondolom, felvették ezek a hitelt és egyre romlott lefelé minden. Ha ugye jó pár ember nem tud fizetni, romlottak le a házak. Olyan nagy közösségi élet nem volt, mint amilyen mostanában elkezdődött itt. Az végülis hiányzott. A közösségi programok persze a városban voltak.

Még arra is emlékszem, mi nagyon szerencsések voltunk, mert a mi házunkban lakott a Posta-igazgató, és akinek be volt adva a ttelefonigénylése, kiemelte és akkor jöttek és beszerelték. Én egyébként szeretek itt lakni.

Lehet, hogy engem kikerülnek a rossz dolgok. Meg szép az Avas, mert azért takarítják az utakat a közmunkások. Én 6 hónapig Angliában voltam, és amikor visszajöttem, a hármas ütemben mentem végig gyalog, de azt mondtam, ez se csúnyább, mint Anglia. De nekem kimondottan ez, hogy ilyen dombos, ez mindig tetszett.

Nekem nagyon szép emlék az Avasról, amikor voltak ezek az úttörő, kisdobos avatások. Felmentek a zenekarral a sportpályára és ott volt az avatás.

Rossz emlékem meg mikor ráláttam a harmadik ütemről az autókra, amik átkacskaringóztak, amikor olyan nagy jég meg hó volt. Annyira nem volt jó a közlekedés, hogy megcsúszott ott a lejtőn az autó.

27

„Igény lenne rá, csak pénz nincs”

Ahol most a kínai bolt volt, ott volt egy élelmiszer bolt.

Ahol most fent a Rossmann van, ott is volt egy bolt, talán az első volt. A fodrászat alatt a fényképész volt. A gyógyszertár ott volt a gyerek meg a felnőtt rendelő. Ruha, ékszer, minden volt. Profi helyén az étterem. A Platánba jártunk fel kajálni. Ahol most a turkáló van. 81-ben kezdtünk ott, a rendőrség helyén. 78-ban volt itt a ház háta mögött egy kis bolt. Gyesről visszahívtak minket, és húsz hónaposak voltak a gyerekek, és olyanok dolgoztunk itt, akiknek kisgyereke volt. És akkor 81-ben csinálták azt a nagy fodrászatot fent. Ott vagy 25-30-an is dolgoztunk talán. Akkor olyan volt, hogy hiába volt egy műszak 12 vagy például 13 női fodrász, az emberek úgy ültek sorba’, hogy várni kelletett órákat, hogy sorra kerüljenek. Arra nem volt idő, hogy együnk, hogy mikor tudok már egy zsemlét enni az öltözőbe’. Most meg hát nincs pénze az embereknek. Igény lenne rá, csak pénz nincs, pedig nagyon alacsony árakkal dolgozunk. Most még jó is volt, mert nem volt tél, de mikor mínuszok vannak, akkor egy se jön.

Akkor biztos, hogy jobb világ volt. Vidékről is jöttek dolgozni ide, nem csak az Avasról. Például Jolika Mályiból.

Nekem a vendégeim – bárhová elköltöztek – most is kocsival megállnak és bejönnek.

Egy bizonyos vendégkör most is megvan.

Ha ezeket az üres lakásokat kiadnák fiataloknak, akkor újra fiatalodna a lakótelep.

Huszonnégy éves voltam, mikor idejöttem lakni az Avasra, és 61 vagyok. És akkor volt ez a korosztály fiatal.

Tizenketten kezdtünk, de most már csak 9-en vagyunk, de az úgy van, hogy fodrász, kozmetikus. Mi már együtt dolgozunk Marikával 81-től.

Kedves emlékem és egyben jó érzés is, hogy hűségesek voltak a vendégeim hozzám. Akik régen itt laktak az Avason, de elköltöztek, azok visszajárnak hozzám.

28

29

„…most már én is csókolom vagyok!”

30

Hogy mióta is élek az Avason? Visszaszámoltam a világbajnokságokat, ’78, aha, 1978 nyarától. Tehát az gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy a Vasgyárban laktunk. A villamossín felőli oldalon az első házban laktunk annak idején. Ahogy a csokoládégyárat bővítették, az alsó Szinvát abszolválták [szanálták], a második ütemben kaptunk lakást. Hát akkor még második ütem volt, azok lettek itt készen. 12 éves voltam, tehát ami nekem akkor megvolt, az mind az emlékezet homályába veszett. Aki a boltban dolgozik, a boltos hölgy is úgy költözött ide. Ahogy a Vasgyárban a tűzoltóságnál van a Mester utca, azt hiszem, ami megy a Digép felé, ők ott laktak. Ők is akkor költöztek be a mellettünk lévő tízemeletesbe. A múltkor mesélte is, hogy étterem is volt akkor az Avason, jó volt az ellátás. Épültek sorban a szolgáltatóházak, emlékezetes a Platán-sor, ott volt az étterem, az ABC, meg, azt hiszem, már akkor is gyógyszertár volt a gyógyszertár, utána a többi bolt. Hogy mi volt, hogy volt? Talán még az Ifjúság ABC, most a Coop, régen Profi volt, az is étterem volt. A Posta biztos megvolt már akkor is, bár erre nem esküszöm meg.

Lejjebb, a Szolgáltatóházban a felső szint teljes egészében fodrászat volt. Legalább harminc-negyven fodrász dolgozott ott! Lent, az aljában volt egy fényképész – lett belőle kínai bolt. De úgy tudom, most már a kínai bolt is bezárt.

Még akkor valószínűleg nem volt meg a Garázs ABC sem, nem tudom, mikor jelentek meg. Az orvosi rendelő biztos, hogy ott volt. Az éttermekre volt igény, akkor még gyakorlatilag egész más árfrekvencia volt, jobban el volt úgymond látva, jobban az emberek pénztárcájához voltak igazítva. Akkor még nem szociális étkeztetés volt, ha az ember előbb fizetett az ebédért. Nem kellett külön jövedelemigazolás, meg minden egyéb marhaság. Ha az ember úgy gondolta, megrendelte az ebédet az iskolai ebéd helyett. Úgy volt, hogy én is a Vasgyárba jártam még a hetedikben és nyolcadikban is, de már itt ebédeltem fönt, az Avason.

A Vasgyárba volt busz bőven régebben, mert akkor még a gyárak üzemeltek. Akkor egyértelmű volt az. Hogy a 29-es busz járt-e vagy sem, nem tudom, de a 33-as biztos, hogy már megvolt. Sőt, még volt olyan idő is, hogy itt járt keresztül a harmadik ütemen, majd a Hidegsoron át. De aztán ott megrogytak a pincék, ezért azt megszüntették. Ha gyalog vagy kocsival átmennek, a buszmegállókat még meg is találják. Az biztos, hogy akkor volt ám közlekedés, mert gyakorlatilag akkor a fél Avas oda járt a Vasgyárba dolgozni. Sőt ami érdekesség, azt tudják-e vagy nem, de ami van vasúti sín [az avasi lakótelep alatt], ami megy a Digépig, az nem csak teherszállító. A reggeli, illetve a délutáni műszak ott lett szállítva. Rendesen személyszállítás volt. Beérkezett mondjuk az ózdi vonat háromnegyed hatkor, és akkor egy kocsi ment a Digépbe. Még néha egyszer-kétszer 31

láttam az évek során, amikor ilyen felszámolás volt, járt a személyszállító vonat.

Amikor felköltöztünk ’78-ban, akkor ez a harmadik ütem még egy kert volt. Azt hiszem, még út se’ volt, csak ezek a föld- és háztulajdonosok használtak utakat. Úgy nézhetett ki ez a környék, mint ahogy megyünk át a harmadik ütemen, ott még balkézre megvannak ezek a kis konyhakert-szerűségek. Akkor gyakorlatilag itt is gyümölcsöskertek voltak. Aztán 1980-ban vagy ’82-ben kezdték el a harmadik ütemnek az építését. De biztos vagyok benne, hogy még két éven keresztül építették.

Az idők során megismerkedetem egy olyan úrral, aki itt dolgozott az Avason, és amikor dózerolták a területet, alatta be is szakadt az egyik pince a munkagéppel. Meg is sérült a lába. Ahogy ő elmesélte, hálából az önkormányzattól vagy a tanácstól meg a munkáltatótól kaptak egy házmesteri lakást az Avason. Úgyhogy hát akkor nyugdíjas lett, feltételezem. De utána, ahogy ez a házmesterség megszűnt, ezt a lakást is el kellett cserélni.

10-11 évesen úgymond jártam a várost, tehát én már akkor a Bartók Művelődési Házba jártam sakkozni, a Rákóczi Könyvtárba olvasni. Én mindig mentem.

Amikor felköltözünk, akkor meg megint. Ugye az volt a történet, hogy a barátok zöme lent lakott a Vasgyárban, az iskola is ott volt. Felszámolták ott az egyik utcát, de én még visszajártam két-három hónap múlva is a padlásunkra, meg a szomszéd házakba is. Ennyi volt a játék. 12 éves gyerekként is mászkálós voltam. Volt egy kis naplóm, amiben felsoroltam, hogy milyen filmeket néztem meg a moziban. Hogyha egy héten háromnégy mozit nem láttam, akkor már hiányérzetem volt.

Akkor még a Kossuth, a Béke, a Fáklya, a Szikra mozi mind működött. Rengeteg filmet meg lehetett nézni diákjeggyel, itt fent, az Avason így nem maradt meg senki. Akkor nagy valószínűséggel nem nagyon működött itt ilyen.

Gyerekként a tetőn voltunk kint sakkozni, mert akkor még fel lehettet menni. Akkor még a tűzvédelmi előírások szigorúan kötelezővé tették, hogy nyitva legyen a tetőbejárat. A gyerekek ide jártak fel játszani.

De a pincében is dorbézoltunk, katonásat játszottunk, olyanokat, amik életveszélyesek voltak. 12-13 éves gyerekek, meg hasonló korúak elég nagy számban voltunk.

Bandáztunk. Ott, a két házban, a két tízemeletesben, ha visszaemlékszem, legalább nyolcan-tízen voltunk hasonló korú fiúk 12-16 éves korig. Természetesen lányok is. 16 éves korunktól rendszeres szokásunk volt tollasozni, pingpongozni. Focizni az óvoda- meg a bölcsődeudvarra jártunk, ott volt terület is, pingpongasztal is.

Ott nyugodtan lehetett játszani. Négyen, öten, hatan is összejöttünk.

Voltak ilyen garázsklubok, egynek a megalakításában majdnem részt is vettem. A sógorom, az idősebbik nővérem férje annak idején szervezte a ’73-as Rockfesztivált 32

itt, a stadionban. A Gárdonyinak volt társadalmi munkában a vezetője, szóval ő ilyen kultúrmozgalmi ember volt. Ahová ők költöztek, a négyemeletesbe, annak az aljában volt egy ilyen szabad pince. Azt mondta, hogy na, akkor csinálunk egy ifjúsági klubot! Ez odáig elment, hogy össze lett szedve a Gárdonyiból meg innen-onnan lemezjátszó meg hangfal, meg minden egyéb. Csak aztán mire ez úgy odáig jutott volna, hogy beindultunk, nekem is elkezdődött a gimnázium, meg neki is mást hozott a munkakörnyezete, aztán ez így elsikkadt. De voltak ilyen kezdemények.

Ma, ami igazából szórakozás, nem maradt meg semmi. Ilyen, hogy most lett volna itt az Avason ifjúsági klub, vagy sportrendezvény, vagy bármi egyéb? Ezek inkább ilyen ünnepi alkalmak voltak. Ami az Áfonyás mögött van, az a nagy sporttér, ott annak idején augusztus 20án, május 1-én voltak programok. Főzőcskétől kezdve minden. Ami lenti sportpálya, meg ahol a játszótér van, tehát a máltai játszótér, azok még hellyel-közzel sem voltak kihasználva. Sőt nem is nagyon léteztek.

Még a mai napig is, sőt a visszamenő időktől, hogy én fent dolgoztam az Avason, sok emberrel találkoztam, meg találkozgattam most is, akiket még gyerekfejjel ismertem meg. Úgy gyerekfejjel, hogy most ők is 40 éves felnőttek, és mind a mai napig itt laknak az Avason. Az a szép, hogy amikor az ember véletlenül beesik egy lakásba, ismerőst talál. Beszélhetjük, hogy igen, harminc évvel ezelőtt mik történtek itt, az Avason. És rengetegen vannak itt fönt, akik itt ragadtak… Az élet úgy hozta, hogy ’78-tól gyakorlatilag ’89-ig avasi lakos voltam. Akkor vásároltam egy lakást lent, a Vologdánál.

Utána ’93-ban elkezdtem építkezni és visszakerültem az Avasra, s akkor 1996-ig itt laktam. 1996 és 2010 között Mályiban éltem, majd 2010-től megint itt vagyok az Avason, már mint visszatérő. Anyukám meg anyósomék is itt laktak az Avason, anyukám itt is maradt a haláláig, és végül is az ő lakását örököltem meg.

Voltak ismertségek és maradtak is. Saját tapasztalatból mondom, hogy azokkal, akik a mi házunkban laktak, mind a mai napig tartják egymással a kapcsolatot. Ők hasonló korúak, mint a nővéremék. Mind a mai napig, függetlenül attól, hogy az egyik elkerült Pestre, Sopronba vagy Győrbe, tartjuk a kapcsolatot. Alakultak ki barátságok. Én voltam, aki az unokaöcsémre vigyáztam, a szomszédnak a két gyámját istápoltam, ilyen dolgok voltak. Ők így tudtak elmenni szórakozni. Igaz, hogy a majdani feleségemmel, de ketten azért jól elvigyáztunk a gyerekekre. Ami érdekesség volt, hogy Kovács Lászlónak, a mostani Európa Parlamenti képviselőjének az édesapja szintén abban a bérházban lakott.

Papukám 18-as születésű volt, tehát ő szintén az a korosztály volt. Akkor már 70 évesek voltak, na hát ők, a két öreg elég szépen összejárkáltak beszélgetni. Régi munkások voltak. Akik akkor egy házban éltek, azok

mind a mai napig megismerik egymást. Ilyen szempontból ez a szomszédolás jobban megvolt, mint most. De mondjuk ezt is inkább lépcsőháza válogatja… Ahogy most egy négyemeletesben lakom, meg másikban is laktam, egészen ’90-ig visszamenőleg, nem egy gyereket láttam felnőni, akikre már úgy nem is emlékszem.

Gyerekként meg a szülőkre nem emlékszem. Úgy néz ki a dolog, hogy vannak azok, akik akkor, ’90 környékén, amikor odaköltöztek, akkor voltak 40 éves középkorúak. Most már ott vannak, hogy egy részük meg is halt, és ott van a következő, az én korosztályom, ezeknek a gyerekei. Tehát azok a 40-50 évesek, ők vannak most, illetve ezeknek már a gyerekei, a harmadik korosztály, a fiatalok, a 20-25 évesek. Egy négyemeletes lépcsőházban van tizenöt család. Ez a tizenöt család a gyakorlatilag úgy néz ki, hogy két kisgyermek van 1-2 év környékén, van két 8-10 év körüli gyerek, a többiek már mind olyan 20 körül kezdődnek, és már nem is gyerekek.

Ezek már felnőttek, lassan már családot alapítanak. Még annak idején, mikor összeköltöztették ezt a jónépet, sokkal vegyesebb volt a társaság, így megmaradtak ismeretségi szintek. Még nekem mindig csókolom volt aki annak idején csókolom volt, de most már én is csókolom vagyok! Hát ez már, amikor az ember 35-36 éves, beszáll a liftbe, sokáig szia-szia, most már jó napot kívánok meg csókolom. De ezek ugyanazok az emberek. De szomszédolás, meg az, hogy kértek, segítettek egymásnak az emberek, az akkor sokkal jellemzőbb volt. Akkor nem volt az a haragszomrádozás, mint amik ma is mennek.

Van olyan, hogy kint beszélgetek a szomszédommal a

folyosón, és nem egy család úgy jön el, hogy nekem köszönnek, a szomszédasszonynak nem! Ilyen annak idején nem volt.

Az egyik kedves emlékem 1984 nyarára datálódik. Miskolci is, avasi is, avas-déli is.

1984. június 22-én volt az utolsó nap a gimnáziumban. Ekkor kaptuk meg a munkakönyveket is. Ezután nekiindult a csapat az Avasnak. Előbb a Halászcsárda, majd végig az egész soron. Végül kikötöttünk a Parti Kocsmában. Ekkor – 1984-ben – egy üveg pezsgő, két kóla és öt szendvics 250 Ft-ba került. Mintegy tizenhatan gyűltünk össze, az estet az Alabárdosban zártuk.

Négy liter vörösbor, tíz üveg sör, ugyanannyi kóla, zsíroskenyér, krumpli, majonéz. 1200 Ft-ért! A csapat folyamatosan fogyott, ki haza tartott, ki hazakísért, ki a napfelkelte Tapolcán való megtekintését célozta meg… Mi az Avas-Délt céloztuk meg, gyalog hajnali fél kettőre értünk haza. Két volt kollégistánk is nálunk aludt, de már fél ötkor kukorékoltak, kísértem ki őket az állomásra. Ilyen volt a gondtalan diákkortól való búcsúzás 1984-ben.

33

1978-ban költöztünk az Avasi lakótelepre. Előtte nagyszüleinkkel laktunk együtt a Tetemváron. Akkor még úgynevezett tanácsi bérlakás volt, lakbért fizettünk, nem volt vízóra, és sok más újdonság is volt számunkra.

Akkoriban még javában nőttek ki a földből az épületek.

Gyerekként belógtunk az építkezésekre (Ifjúság étterem, posta, stb.) A 3. ütem helyén még kertek, fák voltak, és szuper szánkópályák! Gyorsan, folyamatosan nőtt a lakosság száma. Rengeteg gyerek volt, tömve voltak az óvodák, iskolák. Szokatlan volt ez sok ember számára.

Gyakran igazítottam útba időseket, akik vagy rokont kerestek, vagy csak lejöttek a boltba és nem találtak haza a sok egyforma épület között. Nagyon sok étterem és bolt épült. Platán étterem, az említett Ifjúság étterem, Piramis étterem, hogy csak néhányat mondjak. Voltak úgynevezett szolgáltatóházak. Például az AKK is egy ilyen régi szolgáltatóházban működik most az orvosi rendelők helyén, de volt itt fényképész, ABC, gyógyszertár stb. A házak között sok játszótér volt. Mindig lehetett a közelben találni egy-egy mászókát, csúszdát, hintát, no meg szőnyegporolót. Ezek hogy eltűntek!

Sokkal kisebb volt a forgalom a mellékutakon. Az úttesten tollasoztunk, fociztunk, bicikliztünk, rollereztünk.

A lányok ugrálóköteleztek, meg „gumiztak”. Össze volt kötve pár méter gatyagumi, ketten beleálltak szemben egymással, a harmadik lány meg mindenféle gyakorlatot csinált köztük a gumival. Mindig volt, aki figyelt ránk, gyerekekre. A lépcsőházban lakók jól ismerték egymást, és egymás gyerekeit. Voltak, akik néha össze is jártak. Igaz, hosszú éveken keresztül nem cserélődtek.

Régebben nagyon jó volt a tömegközlekedés, a város minden irányába jártak buszok. Mondjuk ez még most is így van, csak alaposan megritkították. A közbiztonság nem változott jelentősen. Régebben is, mostanában is előfordulnak kihágások, de sosem volt olyan élhetetlen az Avas, mint ahogy a köztudatban él. Az Avasban lehet azt is szeretni, hogy jól el van látva szolgáltatókkal. Itt jobb a levegő, mint a belvárosban, a kilátásra sem panaszkodhat mindenki. Ami nem szerethető, a sok szürke épület. Igaz, egyre több a felújított épület, lassan, de színesedik a lakótelep. És hát az emberek is ilyen lassan változnak, rombolnak, szemetelnek, tönkre teszik környezetüket, nem becsülik a szépet.

„Itt jobb a levegő…”

34

Ide születtek a gyermekeim is. Szép élmény volt sétálgatni velük a lakótelepen és a Kilátó környékén, értük menni óvodába, iskolába.

35

„Tisztasági őrsöt hoztunk létre” 36

Mi hárman vagyunk testvérek. Mikor megszületett az öcsém, kaptunk egy nagyobb tanácsi lakást. Addig a Szentpéteri kapuban laktunk. Ekkor épült az Avas II. üteme, melybe költöztünk az Oszip I. 14. szám alá.

Teljesen új, fiatal közösség volt, sok kisgyermekkel. Én 8 éves voltam, amikor odaköltöztünk 1977-ben. Ekkor adták át a 42. számú, majd a 20. számú általános iskolákat.

Utána volt a nagy „csecsemőbumm”, az 1977-es esztendőben sok óvoda, bölcsőde (még lakásbölcsőde is) nyílt.

Egy 10 emeletes bérházban laktunk. Akkor mindenki örült, hogy oda költözhetett, szép, új házakba. A lakók mindannyian nagyon vigyáztak a rendre. Volt házmester, aki felügyelt, takarított. De mindenki virágokkal díszítette a folyosókat, szinte 2 naponta felmosta az ajtaja előtti folyosót is.

A szomszédok között baráti viszony alakult ki. Emlékszem, édesanyámnak is több barátnője volt a házban, akikkel napi rendszerességgel összejártak kávézni, beszélgetni.

Az én gyermekkori barátnőimmel – akik a szomszéd házban laktak, és csak átfütyültünk egymásnak, ha találkozni akartunk – mai napig tartjuk a kapcsolatot, figyelünk egymásra. Igaz, évekig napi szinten átjártunk egymáshoz.

A lakók összefogásával „Tisztasági őrs”-öt hoztunk létre, melyhez a szomszéd két 10 emeletes bérház is társult. Közösen, általában a hétvégén, a ház körül virágot ültettünk, szemetet szedtünk. A házunk mellett közvetlenül játszótér volt (ma már parkoló), amit tisztán tartottunk, a játékokat lefestettük, padot helyeztünk el stb. És nagyon büszkék voltunk rá, hogy milyen szép, rendes a házunk és a környékünk.

A telefon ritka dolog volt, éveket kellett várni egyegy családnak, hogy bekössék. Később, már nem emlékszem pontosan, talán a 80-as években, kihelyeztek telefonfülkéket.

A közbiztonság jó volt. Később a 80-as években is nyugodtan, gyalogosan lányok sétálhattak este 10 után is egészen a Középszer utcától az Avas II. ütembe, soha semmi baj nem volt.

A balesetek elkerülése végett az iskola diákokból szervezett iskolarendőröket. Én is voltam a II. ütem postája előtti zebránál leállítani a forgalmat, hogy a tanulók biztonságosan áthaladhassanak. Ez reggel, iskolakezdés előtt, illetve az ebéd időtartamában történt. Egy nagy étterembe jártunk ebédelni a postával majdnem szemben, ma, azt hiszem, élelmiszerüzlet. Volt sapkánk és irányító táblánk, nagyon élveztük ezt a feladatot.

rem, ha jól emlékszem, ami ma bolt és pékség. A másik a Platán étterem volt, ma kaszinó? Illetve mikor mi. A Platán étterem alatt a vendéglátó szakközépiskolának tanműhelye is volt, ott tanultak a gyerekek.

Több szórakozóhely is volt. A Piramis Étteremben a Középszer utca végén, illetve az Avas-tetőn a Kilátó Étterem a hétvégeken zenés rendezvényeket tartott, diszkót, illetve a Kisavas soron rengeteg étterem, és szórakozóhely állt a fiatalok rendelkezésére. Emlékszem a Bortanyára, oda szívesen jártunk beszélgetni. Cigány hegedült, a bort kancsóban hozták ki, zsíros kenyérrel és pogácsával. A fiatal baráti társaságok órákat elbeszélgettek.

Az Avason szerettem lakni, hiszen ott töltöttem a gyermekkoromat. Az emberek kedvesek és vidámak voltak, békében éltünk, igazi közösségként.

Azt gondolom, nemcsak az Avas változott meg, hanem az egész társadalom. Az emberek a mindennapi megélhetésért küzdenek, és ez felőrli az egyént, és tönkreteszi a közösségeket. Mint ahogy nincsenek már jó munkahelyi kollektívák, akik együtt buliznak gyakran, úgy szerintem nagyon ritka lehet a jó lakóközösség is.

Az Avas a 90-es évektől változott meg – az emberek is –, amikor új lakók települtek be, akiknek nem volt nagy igényük a környezetük rendben tartására. A régi lakók – elmondásuk szerint – pedig belefásultak ebbe a hiába való küzdelembe.

Számomra elkeserítő ma bemenni abba a lépcsőházba, ahol régen laktam. Igénytelen, lelakott. Nem is szoktam oda menni.

1986-ban elköltöztünk a II. ütemből a Perczel Mór utcába szüleimmel. Ez 6 lakásos társasház, „úri környék”.

Természetesen szépen rendben tartott, tiszta, virágos.

Minden lakó saját tulajdona, így csinosítgatja is. Egy lakás kivételével 25 éve változatlan a lakóközösség. Nem mondom, hogy felhőtlen a kapcsolat, de mindenkinek van egy jó szava nap mint nap a másikhoz. Tudnak egymásról, a gyerekekről stb. De kávézni, együtt sütögetni nem szoktak, pedig megtehetnék.

Nekem kézzel fogható legszebb ajándék az Avasról, ha az akkori barátnőkkel évente egy-két alkalommal most is összejövünk és elsztorizgatunk, és nevetgélünk a gyermekkori emlékeken.

100 m-es körzetben két élelmiszerbolt is volt, mindenki odajárt vásárolni, és mellettük 1-1 étterem, ahol a gyerekek az iskolai menzát is kapták. Az egyik az Ifjúság étte37

„…eredetileg senki sem

ismerte a másikat”

38

Ez az avasi iskola ’79-ben épült, ugyanúgy betonelemekből, mint minden itt az Avason. És amikor átadták, vele egy időben adták át a 42-es iskolát is. Tehát itt, az Avason sok gyerek volt, nyilván azért, mert a szocpoltámogatás miatt mindenki eleve bevállalta a két gyereket.

Rengeteg fiatal házas költözött ide, egymás után nőttek ki a toronyházak, és akkor egyre több iskola, óvoda, bölcsőde kellett. És ez a húszas számú általános iskola nevet kapta. Aztán utána nyilván lett neve, mint minden iskolának. Miskolcon most már Munkácsynak hívják és már fuzionált a Herman Ottó Iskolával, mert voltak ezek a nagy iskola összevonások 2000 környékén, most Herman Ottó Általános Iskola az egész, ez Munkácsy Mihály Művészeti Iskolai Tagozatként működik most már.

Nem volt abban az időben ilyen sehol még az országban sem. Szóval nem volt ez egyáltalán elfogadott dolog és egy olyan csapat került ide, nagyjából egyidős tanári kar. Plusz-mínusz 6 évvel tértünk el korban egymástól, akik még meg akarták válltani ötpercenként a világot, akkor ez még így működött. S akkor volt köztünk egy néptáncos kolléganő, aki mondta, hogy csináljunk ilyet, táncot tanítsunk. Először szakköri történet, utána kitaláltuk, hogy miért ne lehetne ezt a hivatalos óraszámba berakni. Akkor ezek a dolgok még szabadabban működtek, és hát beletettük a hivatalos óraszámba, heti négy órát néptáncoltak a gyerekek és ez ’85-ben volt. Csak mi voltunk ilyenek az egész országban. Ilyenkor nyilván kell az is, hogy egy táncos azért a néphagyományokat is ismerje, meg tudja azt, hogy melyik viselet melyik tájegység, milyen zene. Tehát azért kellenek bizonyos néprajzi ismeretek és akkor erre kitaláltuk, hogy tanítsunk néprajzot. Azóta ugye a nép- és honismeret tananyag, heti egy órában, azt hiszem, ötödikbe’ vagy hatodikba’. Most nem esküszök meg rá, hogy melyik évfolyamon. De mi minden évfolyamon tanítottunk néprajzot. Na de hát ehhez kellett tanterv, ehhez kellett tankönyv, tananyag, ehhez kellett olyan dolog, ami akkoriban nem létezett. És akkor írtunk tantervet, írtunk tankönyveket, ezekkel pályázgattunk különböző tankönyvírói pályázatokra.

Saját könyvünkből, a saját dolgaink alapján tanítottuk a néprajzot. Na de hát ugye mesélhettünk a gyerekeknek arról, hogy szövőszék, meg mit tudom én, mi micsoda az Avason, azért a betonházba született gyerek ezt an�nyira nem sejtette, hogy mi. Egészen addig, ameddig egy gyerek be nem állított egy kerekes guzsallyal, hogy a nagymama meghalt és eladják a házat, ott találta ezt és behozta. Akkor elkezdtünk gyűjtögetni és hihetetlen, hogy egy ilyen városi, gyökértelen környezetben, mert hát az Avas egy gyökértelen társaság, ilyeneket lehet találni. Abban az időben mindenünnen jöttek a falvakból a gyárba dolgozók, akik szanaszét laktak szülőknél, nagyszülőknél, és megvolt a pontrendszer, hogy hány gyerek után, mennyi idő után utalják ki – és előbb-utóbb lakást kaptál.

Tehát itt épültek a lakások, de eredetileg senki sem ismerte a másikat, véletlenszerűen keveredtek egy házba a lakók és ennek az örömére, hogy elkezdtünk ezzel foglalkozni,elkezdtünk gyűjteni, és ugye mindenkinek van nagymamája valahol. És elkezdték behozni a mindenféle tárgyakat a gyerekek, hát persze nekünk is voltak nagymamáink, az én nagyanyámnak is volt stafírungja – rendes parasztmenyecskének illett –, és mi is elkezdtük bevinni, amit megtaláltunk. Hát valami hihetetlen mennyiségű dolog gyűlt össze. Mit tudom én: teljes paraszt szobabútor, akkor szövőszéktől a guzsalyig mindenféle fonottvessző áruk, rengeteg kerámia, csodálatos kerámiák. A bölcsőtől a komatálig minden, amit el tudsz képzelni, nagyon sok. Na és akkor ezt szépen elkezdtük berendezni. Az alagsorban az iskolába’ volt egy nagyon hosszú, alacsony folyosó, ott volt két tanterem lent. Na, oda leköltöztettük könyvtárat meg leköltöztettünk egy olyan termet, amiben mindenféle rajzórák meg művészeti órák, énekórák zajlottak, meg a néprajzóra természetesen. És akkor néprajzórán, amikor azt mondja, mit tudom én, a betakarításhoz használt eszközök, akkor elő tudtad venni a kaszát, a favillát, a nem tudom én mit, és akkor meg tudták nézni. A gyerekek katalogizáltak a tárgyakat, tehát írták szépen a kis cédulkákat. Akkor még számítógép nem volt, szépen kézzel írták a cédulákat, szépen mindennek megvolt a neve. Tulajdonképpen egy olyan helyen, ahol a fene se gondolná, hogy egyáltalán néphagyomány meg népművészet létezhet egyáltalán, ott lett egy ilyen. És akkor hát, ha már néptáncolnak a gyerekek, akkor már népzenélni is kéne. Akkor megalapítottuk a népzene tanszakot és voltak zenész diákok: citera, népi furulya, ilyen tanszakok indultak először. És ilyen jellegű képzésekben is részt vettek a gyerekek és akkor kitaláltuk azt is, minden héten kitaláltunk valamit, hogy a rajznak is benne kell lenni ebben a dologban, mert a néprajzzal, a tánccal, a mozgással, a zenével ezt a vizuális kultúrát elő kéne vezetni valahogy. Ráadásul olyan szerencsénk volt, hogy ’89-ben indult egy kutatási program, aminek a rajztanítás megújítása volt a célja, hogy ugye ne hervadt karalábét rajzoljon a gyerek, meg két szál sárgarépát a deszkán, hanem tulajdonképpen a vizuális látásmódja változzon meg. Ehhez volt egy kísérlet, amelyben az ország 5 pontjáról vettek részt, és ebbe valami véletlen csoda folytán belekeveredtünk. Ezt úgy hívták, hogy Leonardo-program. Nem összetévesztendő a Leonardo-programos pályázatokkal, mert ez még nem pályázat volt. Na, és akkor elkezdtünk azzal foglalkozni, hogy hogyan lehet átalakítani az iskola belső tereit, hogy a néptáncosoknak hogyan tervezzük meg a viseleteit, csináljunk nekik díszletet és mindenféle ilyen jellegű dolgokkal elkezdtünk foglalkozni, és erről írtunk egy könyvet kolléganőmmel, akivel ezt csináltuk. Írtunk egy könyvet, amit az Akadémia Kiadó meg 39

is jelentetett, hát ez megint ilyen ’90. Miután ennek a könyvnek volt angol nyelvű ismertető része is, erre fel minket meghívtak a művészeti tanárok világkonferenciájára Finnországba. Hát elmenetünk. Összeszedtük pályázati úton a pénzt – mert ugye azért a repülőgép jegyet nekünk kellett finanszírozni –, meg kaptunk mindenféle ajánlólevelet és elmentünk Finnországba. Ahol előadást tartottunk a Helsinki Egyetemen arról, hogy Magyarországon a népművészet oktatása hogyan épül be általában művészeti oktatásba, és mivel a finn oktatási rendszer, mai napig tudjuk, hogy kicsit jobban működik, mint a magyar. Finn iskolákat is tanulmányoztunk. Ott voltunk egy hétig, ahol megnéztük, hogy náluk hogy folyik a művészeti oktatás.

Kiállítási anyagot vittünk, bemutattuk a programjainkat.

Ennek elég nagy sikere volt. Többek között azért, mert egyikünk se beszélt tisztességesen egy idegen nyelvet se, és hát angol nyelven kellett tartani az előadást.

Hárman voltunk, három néma kacsa, hogy a fenébe fog angolul beszélni. Videofilmen meg diákon vittük az anyagot és természetesen az angolul beszélő kollegánk az boldogan rámondta a szöveget, ezen kívül minden előadásunk le volt írva angolul, németül és franciául, amit kiosztottunk a hallgatóságnak. Tehát praktikus volt a dolog. A konzultációval lett volna egy kis baj, mert az ki volt írva, hogy húsz perc konzultáció az előadás után. Hát ez szép lesz gondoltuk magunkban, tőlünk aztán igazán kérdezősködhetnek. Végül is gondoltunk egy merészet, Helsinkiben elvonultunk a követségre és megkerestük a kultúrattasét. Elmondtuk nekik, hogy mi itt vagyunk és nem nagyon tudunk beszélgetni, most lesz az előadás, az meg is van oldva, a konzultáción, na, ott mi legyen. És kaptunk természetesen egy tolmácsot, merthogy nagyon örültek neki, hogy van, aki egyáltalán részt vesz Kelet-Európából, merthogy akkor még a rendszerváltás környéki időszak volt. Ezen a világkonferencián összesen még két lengyel fordult elő, az összes többi résztvevő más helyről érkezett, Afrikából ugyan voltak, de a volt szocialista blokkból annyira nem. Így aztán a konzultáció is megoldódott és elég nagy sikere ennek a dolognak, úgyhogy utána még meghívtak bennünket Montrealba is, meg Lille-be. Csak hát ugye az utazást, a finanszírozást nem tudtuk megoldani. Meg tudtuk oldani az ottlétet, de az utazás a pedagógusfizetésből nem ment, és akkor éppen nem támogatott bennünket egyetlen egy pályázat sem. Na de ez egy kitérő volt, sztori, ilyen jópofa dolog. Na és utána továbbra is foglalkoztunk azzal, hogy irkáltunk mindenféle tanulmányokat különféle szaklapokba és több, szintén nemzetközi konferencián vettünk részt Magyarországon. Volt egy ilyen, hogy hagyomány és érték konferencia Budapesten, akkor Tehetséggondozók Európai Konferenciája Szentendrén, és ott mindig felkértek minket különböző előadások tartására.

40

Itt meg zajlott a mindennapi történés. Mindig voltak a művészeti tanszakosoknak vizsgái. Olyan unalmasnak találtuk, hogy néptáncokat eltáncolnak, meg elfurulyázgatnak egymás után, ezért elhatároztuk, hogy kitalálunk valami jobbat. Hozzá kell tenni, hogy volt olyan időszak, amikor egy-egy művészeti vizsgán olyan 3-400 gyereknek kellett szerepelni. Ez azért nem kevés. És akkor kitaláltuk, hogy legyen egy keretjáték és feldolgozunk valami hagyományt. Tehát, hogy mit tudom én: pünkösdölő, és akkor a pünkösdi ünnepkört dolgozzuk fel úgy, hogy a pici elsőstől a nyolcadikosig mindenki a pünkösd köré szőtt történetben ad elő úgy, hogy abba be vannak építve a táncok meg a zenék, zeneszámok. És természetesen meg van hozzá csinálva a dekoráció, a díszlet.

Tehát felépítettünk falut az aula közepén, templommal. Úgy kezdődött a pünkösdölő, hogy megszólal a harang, kijön a református pap palástba’ és jön a falu népe abban a sorrendbe’, ahogy a templomból szoktak kijönni: elöl a férfiak, utánuk az asszonyok, a lányok, a gyerekek.

A gyerekek, akkor mi hova megyünk, a parasztember ugye a kocsmába. Hát nyilván. A férfiak beülnek a kocsmába, az asszonyok pletykálgatnak, ott körbe-karikába a gyerekek elkezdenek gyerekjátékokat játszani, és ezzel meg volt adva, hogy a kicsik megmutatják, mit tanultak. És ahogy a lányok táncolnak, a fiúk nézik őket, majd ők is beállnak. Tehát így szépen sorba felépítettük és egy nagy össztánc, egy bál jellegű dolog volt a vége ennek a produkciónak, amibe a közönség – a szülők, a kollegák, mindenki – be lett vonva. Na de ez azt jelentette, hogy mit tudom én, háromszáz gyerek van egyszerre színen.

Mindenkinek meg kellett találni a helyét. Tehát azért nem voltak egyszerűek ezek, például a próbák se, annyi gyereket ott irányítani. A kollegák mind viseletben, tehát minden osztályfőnök meg tánctanár az osztályával a megfelelő viseletbe öltözve beállt a gyerekek közé mint szereplő. Mi nagyon élveztük. Csináltunk olyat, hogy falusi vásár. Hogyan zajlanak a falusi vásárok, mi a hirdetmény, hogyan vannak egymás mellett a sátrak a falusi vásárba’. És akkor egy ilyen vásári történetet játszottunk el, tehát ilyen is van. Természetesen volt, amikor a karácsonyi ünnepkört, meg mikor mit. Mindig valamilyen történést játszottunk el, és akkor a gyerekek is jobban élvezték, mert úgy kicsit a néphagyományok jobban életszerűbbé váltak, és hát mi még mindig a betonba’ vagyunk az Avason. Annak a gyereknek, aki megszületett ide, tehát azt már az anyukája se biztos, hogy falun lakott, neki ez újszerű volt. Na és rettentő élveztük az egészet, meg szerintem gyerekek is, meg ezt a gyűjteményt.

Na meg volt olyan, hogy vendégek jöttek. Mert vendég jött az iskolába, állandóan jöttek minket megnézni innen-onnan. Meglátták a néprajzi gyűjteményt és akkor „nekem van otthon ez, ezt elhoznám, nekem van otthon amaz, azt elhoznám.” Mit tudom én, az akkori miskolci polgármester, Kobold Tamás jött, hogy hú, hát neki van a

nagyapjának, aki mészáros mester volt, annak megvan, amivel fejbe kólintották a marhát. Meg van neki olyan, hogy sótörő, azt elhozza. Vagy vadidegen emberek, aki csak megnézte, annak mindnek eszébe jutott, hogy van valami. S így ez a gyűjtemény is folyamatosan növekedett. Mindenféle konyhai eszközöket, régi köpülő, meg krumplinyomó, mozsár, ilyenek millió számra voltak a sarokban, vagy harminc darab. Hihetetlen mennyiségű cucc volt, és érdekes volt, hogy a gyerekek még meg is becsülték. Tehát annak idején mindenki mondta, hogy ha kiteszed, neki fognak szaladni, össze fogják törni a folyosón, hát ugye azért a gyerek az mozog. Még az akkori is, a mostani az már nem tudom – inkább nem akarom tudni. De nyüzsög-mozog, soha nem tört el semmi. Csak egyszer tört el egy kis kávés findzsa, mert valaki leverte, de egyébként rendben lehet tartani. És végül is szerintem egy olyan csoda volt az, hogy egy ilyen lakótelepen egy ilyen dolog működjön. Ez azért úgy nem általános, mert itt aztán végképp nem erről szólt az élet. Hát mi még régen rengeteg mindent kitaláltunk egyébként.

Volt, ami megvalósult, volt, ami nem. Többek között akartunk egy avasi kultúrközpontot csinálni, be is adtuk a terveket, a pályázatot…

Ez ’95 körül volt, mert volt már egy Betonit épületünk, de csökkent a gyermeklétszám folyamatosan, és arra már nem volt szükség. És ugye hát ott volt a Betonit épület és akkor mi erre kidolgoztuk azt, hogy oda levisszük a teljes komplett művészeti oktatást, levisszük a mi kis múzeumunkat, levisszük könyvtárat és akkor legyen egy olyan, hogy avasi közművelődési központ. Délelőtt mi használjuk a művészeti oktatásra ezeket a tereket, délutánra jöhetnek a kismamák a kismamaklubba aerobikozni, a nem annyira kismamák, az öreglányok kötögetni, horgolni, szabni-varrni, mit tudom én, mit csinálni. És akkor csináljuk egy olyat, hogy nyitott műhely, és a karbantartó részleget is lehelyezzük oda. Tehát ugye egy ilyen jellegű dolgot képzeltünk el. Egy 13000 kötetes könyvtárunk volt, azt is oda szántuk. Tulajdonképp nem kértünk az önkormányzattól semmit. Nem kaptunk hozzá támogatást, engedélyt se, semmit, úgyhogy ez így szépen elhalt. A következő az lett, hogy a Betonit épületet legelőször kirabolták a helyi lakosok, utána felgyújtották. Utána patkánytanya meg drogtanya volt, hihetetlenül nézett ki: egy romhalmaz. Aztán nem tudom mi lett a sorsa, egyszer jöttek a buldózerek, hordták a törmeléket és én mostanában nem jártam arra, szóval nem tudom, van-e ott valami vagy nincs. Azt nem tudom, hogy eladták-e, vagy nem tudom, mi lett vele, de gondolom, sokkal nagyobb haszna lett volna ennek akkor ott így, mert akkor még ugye az avasi gimi könyvtára meg ez a része még álom sem volt, ötlet szintjén sem, na de hát akkor ez nem kellett. Nyílván mindig a politika meg az egyéb dolgok, azok fontosabb szempontok.

Remélem, az iskola alagsorába’ megvan a gyűjtemény. Én nem jártam a volt iskolámban vagy négy éve. Tehát ahol dolgoztam nagyon sokáig, vagy harminc évig. Nem, azóta nem jártam arra. Úgyhogy nem tudom. Remélem megvan, mert mondjuk ilyen riselt, csodálatos dolgok, meg nagyanyám összes stafirungját bevittem.

Az, hogy egy témát körbejárunk különböző szinteken, különböző tantárgyakkal, és az, hogy összefonódnak a dolgok, a különböző tantárgyak, ez már akkor is ’92 táján már működött.

Mindenki ilyen megszállott volt. Rengeteg olyan dolgot csináltunk, amire utána mondták, hogy „hú, mekkora új módszer”. De hát az nálunk már…

De a kutya nem vette ezt észre. Tehát valamikor ez úgy elsikkadt. Jó, hát szép, meg magunknak csináltuk és a gyerekeknek, de nem volt ebből ilyen nagy felhajtás, hogy „hoppá ezek micsoda módszerrel, projektmódszerrel tanítanak”. Nohát, tényleg. Aztán a tantárgytömbösítés mint olyan, ugye amitől mindenki frászt kapott egy időben, hogy tantárgy, mi az a tantárgytömbösítés, több órán keresztül, meg összevissza. Nahát, ezt is csináltuk, csak megint nem tudtuk, hogy ez tantárgytömbösítés. Cserélgettünk egymás között órákat, merthogy lehet, hogy nekem másfél óra kellett egy témához. Lehet, hogy a következő embernek meg jó, nem felejtett, de az új anyagra nem kell an�nyi. És akkor volt olyan projektünk, hogy a „Kunyhótól a toronyházig”. És végigvittük az építészet történetét mindenféle órán. Ugye hát történelem, irodalom, be lehet kapcsolni a rajzot, az éneket. Aztán, mit tudom én, nemezeltünk, csináltunk jurtát, arról is van valahol fotó. Akkor építettünk kunyhót, honfoglalás korabeli kunyhót agyagtéglákból. Csináltuk papírmaséból meg dobozokból házakat klasszicista stílusban. Aztán ugye megépültek a toronyházak. Tehát ilyen akció is volt, ez is projekt. Csak hát a kutya se tudta, hogy ez projekt abban az időben, tehát úgy különösebben nem is foglalkozott vele senki.

A tanárok közül a fiatalabb generáció, a mostani ötvenesek, ők még ott vannak. Egy részük elment már nyugdíjba, mint én is. Egy másik részük, amikor csökkent a tanulólétszám az iskolákban, akkor ugye elküldték őket is, vagy kerestek maguknak munkahelyet, vagy pályát módosítottak, vagy lett velük valami.

10-12 ember még ott van azzal a 2-3 fiatallal kiegészítve, akik azóta oda szintén visszajöttek, vagy bejöttek a képbe. Hát vagy kettő, vagy három az odajárt általános iskolába ebben az időszakban, és most ott tanít. Hát ugye ebben nőtt fel. Van olyan, aki a kolleganőmnek a gyereke, aki ott volt tanár kolleganő, és az ő gyereke most ott tanít. Nahát, ugye szegény gyerekeink azok ott nőttek fel az iskolába’, merthogy miután egyidősek voltunk, mindenkinek egy időben születtek a gyerekei.

41

Rengetegen dolgoztunk ott. Volt olyan, hogy 146 tanár dolgozott az iskolában és 2000 gyerek járt oda. Ezt 500 főre tervezték. Tehát el tudod képzelni, hogy mi volt ott: 2000 gyerek! Reggeltől estig volt tanítás, mert több műszakban kellett tanítani ahhoz, hogy a rengeteg gyerek elférjen. Meg ezért kellett egy Betonit épület mellette még plusz nyolc tanteremmel. Az értekezletek este nyolckor kezdődtek, meg a továbbképzés, meg minden, mert máskor nem is lehetett kezdeni, és hát ilyenkor még hova tettük volna a saját gyerekeinket.

Hát mindenki behozta, aztán beültettük őket a könyvtárba, valaki elvolt velük felváltva, valaki mindig ránézett a gyerekekre. Ők elnézték ott a mesét a tévében, meg akkor már volt videólejátszó, betettünk nekik egy kazettát, és elvoltak. Leraktunk nekik egy-két szivacsot, az apraja elaludt, mert este nyolckor, fél kilenckor ért véget az értekezlet. Utána cűgoltuk haza a gyerekeket.

Tehát ugye ott elborultak, elaludtak, elvoltak. Hát ez is egy ilyen érdekes időszak volt.

Most már nem lakik minden tanár itt, az Avason, akkor a többsége itt lakott. Hát abban az időben még azért az Avas lakótelep egy teljesen más társadalmi összetételű hely volt, itt akkor nagyon sok értelmiségi lakott. Rengeteg mérnök, orvos, ügyvéd, tanár fiatalként megkapta itt a lakást. Aztán ugye itt ebből a jobb helyzetben lévők már régen elmentek, a kevésbé jobb helyzetben lévők pedig itt maradtak. Aki nem tudott családi házat vásárolni, az nyilván itt maradt. De akkor még a gyerekek is olyan másak voltak. Több kitűnő tanuló volt az osztályban, mint most a két iskolában együttvéve. Nem győztük, nem tudtuk kiosztani az okleveleket az évzárón. Hát eleve mondjuk vagy tíz évfolyam volt, vagyis egy évfolyamon tíz osztály volt.

Tehát ez horribilis, 2000 gyerek, hát az, tehát nem lehetett kiosztani a jutalomkönyvet meg az oklevelet, mert akkor ott kellett volna lenni egy hétig. Mondták, hogy ennyiszáz kitűnő gyerek van, és az osztályfőnök kiosztotta a bizonyítványokat. Eszméletlen nagy március 15-ei műsoraink voltak. Még a rendszerváltás előtt is nagy tömegjelenetekkel fűszerezve, kétszáz gyerek alatt hozzá se kezdtünk és mindig ilyen nagyon látványos műsorok voltak, lehetőleg kevés szöveggel és nagyon sok zenével, mozgással meg tánccal, meg voltak látványeffektek. Volt, hogy háromszor kellett a március 15-ei műsort egy nap alatt eljátszani, mert úgy fértek be a gyerekek. Volt egy reggel nyolckor, egy délben, meg egy délután négykor, mert nem tudtak az aulába annyi gyereket beterelni egyszerre. Akkor négy farsangi mulatságot kellett tartani, de egy hónapig minden szombaton farsangi bál volt. Egy „A” műszak, egy „B”műszak, alsó, felső, így voltak a farsangi bálok, de ugye mi is lényegesen fiatalabbak voltunk. Úgy oldottuk meg, hogy mi se utáljuk meg, hogy minden szombaton ott kell ülni, hogy az alagsorba’ a népművészeti 42

múzeumban be volt rendezve egy régi típusú konyha, ahol lehetett főzni. Mindenféle edényeink voltak, a gyerekek farsangi báljának este nyolckor-fél kilenckor vége volt. Ha már ott vagyunk, saját gyerekeink is ott voltak nyilván, akkor mindig megbíztunk egy-két kollegát, hogy valamit főzzön, úgyhogy volt töltött káposztaparti, sztrapacskaparti, palacsintaparti. Ha vége volt a bulinak a gyerekek, szülők hazamentek és mi lementünk az alagsorba, addigra megfőtt a töltött káposzta, sztrapacska, mikor mit főztek, és ott boldogan összedobtuk az árát. Mindenki beszállt kétszáz forinttal és megeszegettük az akármit, meg táncoltunk, jól éreztük magunkat, meg vetélkedőket rendeztünk és elvoltunk egy darabig, nehogy az legyen, hogy csak a gyerekeknek van a bál, hát akkor nekünk is legyen valami. Ugye akkor még bírtuk a bulizós dolgokat. Március 15-én egyszer felkérték a mi iskolánkat, hogy a központi műsort mi adjuk elő a sportcsarnokba’. Nahát természetesen, mint egy történet, párizsi forradalom, bécsi forradalom, magyar forradalom és szabadságharc, majd a bukás; ezt játszottuk el. 350 gyerek szerepelt benne, és akkor még azért ugye politikailag úgy álltak a dolgok, ez talán a rendszerváltás éve vagy valahogy így volt, és akkor még felemás volt a történelem és néztek, hogy mi mit fogunk csinálni. Jött egy bizottság főpróbát ellenőrizni, de rosszul jártak, meg csak egy dolgot láttak, hogy mi hárman-négyen, akik ezt csináltuk, állunk a különböző pontjain a sportcsarnoknak és így mutogattunk, és a rengeteg gyerek meg össze-vissza, mert ugye csak beálló próba volt. Csak részleteket próbáltunk, hogy mikor merre kell menni, mert ugye az egész műsort nem fogjuk elpróbálni. Rettentően meg voltak lepődve, fogta a főnök a fejét, hogy mi lesz ebből, de valami szenzációsan sikerült. Sírtak a sportcsarnokban, akik ott voltak, hatásvadász események voltak, hatással volt rájuk. Hat méter széles, tizenkét méter hosszú nemzeti színű lobogót varrtunk, ami damilon meg volt csinálva, hogy repül át a küzdőtéren. Ott volt a műsor és a népek meg körbe ültek, hogy repül át, hogy fog leesni, azt ki kellett számolni ugye. Megvarrtuk a francia trikolort és a bécsit is, mikor, milyen forradalmi csapat honnan jött, a gyerekek meg a lelátóról ugráltak be a küzdőtérre. Az egész egy táncjáték volt, és egyetlen egy vers hangzott el benne, amit az egyik kolléga tanár mondott el. Valami irtó látványos volt, ahogy megcsináltuk a honfoglalást. 2000-ben szintén mi csináltuk a műsort a Rónaiban a honfoglalásról, és az is egy táncjáték volt, amire az összes jelmezt én varrtam a kis szobámban. A sötétítő függönytől az ágytakaróig minden fel lett varrva kaftánnak. Ahogy a turulmadár repül a szárnyával, és Álmos megszületik, ez is el lett táncolva. Akkor egy sámándobot is volt, kis bőr volt, ilyen tehénbőr az ágy előtt valamikor, na, abból csináltam meg az ekkora sámándobot. Megcsináltam

neki vászonból a ruháját: megfestve a vászont, sámánmaszk, minden volt, aminek kell lennie. Megcsináltuk István király koronáját rézből, az összes gyöngyömet szétszedtük és körbe volt díszítve, azok voltak az igazgyöngyök. Kifénymásoltuk a könyvekből a tűzzománc képeket, azok rá voltak ragasztva, mindenféle ékkövek, meg nem tudom még, mik meg voltak. Aztán a láncok: hát budilehúzó lánc, még volt egy vízvezeték-szerelő rokon, és mondtuk neki, hogy kéne nekünk olyan lánc, ami kis gömböcskékből áll össze; igaz, hogy ezüstszínű volt, de átfújtuk aranyszínűre. Csak még nem volt István királynak megfelelő palástja, és a Mindszenti templomba elmentünk, és ott a pap bácsi adott kölcsön egy hófehér, arannyal hímzett papi palástot. De mondta, másnap reggel tizenegyre vigyük vissza, mert ez az eskető palást és esküvő lesz délután. És ebben volt az István király. Természetesen a Honfoglalás zenéjére ment a műsor, de csak a zene, össze lett vágva. Az egész egy táncjáték volt, millió bugyogó a lányoknak, kaftán mindenkinek, nyíl, íj, itt minden volt. Körülbelül két hétig a családomnak enni nem volt hol, mert a konyhába’, a szobába’, mindenütt minden kacat volt.

Fel kellett öltözni mindenkinek, a jelmezt felpróbálni megfelelő lett-e, a turulmadár szárnya jól repül-e, mekkora legyen… végül is szép emlék, nosztalgia az egész.

szerepelt, meg néhány tanár. A sportcsarnokban volt az ünnepség, táncjáték némi szöveggel, hatalmas, természetesen általunk készített díszletekkel. A lelátókon sokan ültek, ez ilyen központi városi műsor volt. Az a rengeteg gyerek meg mind tudta a feladatát, úgy mozdultak a zenére, mintha mindig ezt csinálták volna. Pedig próba csak egy volt a helyszínen. A siker hatalmas volt, ez az egyik legszebb emlékem a sok szép élmény közül, de lehet, hogy csak azért ezt választottam, mert nemrég volt március 15.

A legszebb és a legrosszabb élményem…

Az avasi lakótelepről mindig negatív híreket hallunk, főleg a médiából, ami persze befolyásolja az emberek véleményét. Én itt töröm a fejem, hogy milyen rossz élményt idézzek fel, de nem tudok olyat mondani, ami negatívan érintett volna ebben a majd három évtizedben, mióta itt élek. Persze lehet, hogy szerencsém is volt, nem azon a környéken lakom, ahol a fészekrakós botrány megkeserítette az emberek életét. Egy-egy apróságba bele lehet kötni, ha valaki nagyon akar, de ezek, amiket megemlíthetnék, mindenütt előfordulnak: sok a szemét, rossz a lépcső, csúszós télen az út. Ettől még nem leszek rosszkedvű. A kellemes emlékeket meg sorolhatnám egy napig. Nagy részük az iskolához, volt munkahelyemhez kötődik.

Csodálatos műsorokat szerveztünk, ahol a diákok mellett a tanárok is felléptek. A rendszerváltás évében egy március 15-i műsort csináltunk, ahol vagy 200 tanuló 43

„Akkor még összejártunk a szomszédokkal”

44

Itt születtem Miskolcon, a Lomb utcában laktam. Az is az Avas része, tehát tősgyökeres avasi vagyok. A ’60-as években, amíg le nem szanáltak bennünket. Mi a kanyarban laktunk.

Emlékszem rá, még akkor gyerek voltam, 10-11 éves, amikor elköltöztünk. Gyümölcsösök, szőlő a Kilátó előtt végig, le a Hidegsoron, gyönyörű házak voltak ezen a részen a zsidó temetőtől felfelé. Mikor már mi ideköltöztünk az Avasra, itt vettük meg a lakást, csak ez az egy ház volt itt szembe; ez az egy. Ekkor kezdték a gyümölcsösöket letarolni meg építkezni tovább. A fakilátóra még emlékszem, hogy gyönyörű volt, kár érte.

Nem volt tv, nem volt internet a ’60-as években.

Vagyis nem mindenkinek volt, és akkor feljártak ide az emberek a Kilátó környékére. Mi, gyerekek kaptunk fagyit, szép volt, meg arra emlékszem, hogy ’56-ban lángolt a Kilátó, felgyulladt vagy felgyújtották, még mai napig sem tudják, ahogy olvastam ’56-os könyveket, azért, mert vörös csillag volt a tetején, vagy hát ki tudja.

Nagyon szép volt ez a rész. Olyan gyönyörű gyümölcsösök voltak a zsidó temető környékén is. Visszaemékszem, gyerekfejjel nagyon szép környezet volt, úgyhogy nem hiába lakok az Avason most. Kár volt ilyen tízemeletes bérházakkal telezsúfolni, talán jobb lett volna kisebb társasházszerűvel beépíteni. Meg amire még emlékszik az ember, a zsidó temetőtől egy kicsit lejjebb a Hidegsor környéke. Hírekben sokat szerepel ez a rész, ott olyan emberek laktak, akik szegényebbek, cigányok.

Akkor voltak a barlanglakások.

A pincét átalakították lakásoknak.

Laktam több helyen: Kiliánban, Diósgyőrben, utána Berekalján, a Vasgyárban, szóval ilyen gyári lakásban.

Abban az időben kiutalásrendszer volt, de nem önkormányzati, hanem ilyen szövetkezeti jellegű. Megmondom őszintén, nem bántam meg, hogy visszajöttem ide. Nem annyira zsúfolt, mint az egyes, kettes ütem, vagy a belváros. A lányomnak volt egy kiskutyája, a belvárosban nem tudta volna levinni sétálni.

Ott a vasútnál hatalmas nagy rétek voltak, most már dudvás, de amikor idejöttünk, lejártunk oda, szóval akkor egy másik Csanyikot lehetett volna csinálni belőle. Most el van hanyagolva egy kicsit, kutyám sincs már sajnos, de nem is akarok bérházba. Amikor idejöttünk a szomszédokkal egy páran a régiek közül, 80-ban jöttünk ide, lejártunk a szomszédokkal kicsit nosztalgiázni, és jó volt.

A kapcsolat megvan, de már csak ketten-hárman lakunk a harmincvalahány családból.

Elmentek, családi házba, ki merre. A bérház azért csak bérház, valaki inkább családi ház felé ment, és amúgy megmondom őszintén, szerettem itt lakni, most is szeretek, de mondom, mikor idejöttünk, akkor nem épültek meg ezek a házak, imádkoztunk, hogy elég nekünk ez az egy bérház. Ne épüljön több bérház, mert

nem lehet elmondani, volt egy bérház körbevéve hatalmas kerttel az Ifjúság úton.

Most ahol van a gimnázium, gyümölcsösök voltak, lejártak az emberek szalonnát sütni, napozni, játszani, nagyon jó volt.

Még nevettünk egymáson, fiatalok voltunk, jó családias volt. Ugye mostanában volt, hogy olyan emberek költöztek ide, akik fészekrakók, nem közösségbe valók.

Bármikor le lehetett menni, sétálni este is. Volt itt egy aluljáró. Egyedül egy kicsit olyan nem szívesen ment át az embert. Akkor azt azért építették, mert Tapolca felé akartak egy utat, akkor az ott lement volna.

Itt lakunk a hegytetőn lassan már negyven éve. 80ban jöttünk ide, mennyi az? 34 éve, de atrocitás még nem ért bennünket. Hogy mondjam, nem is kerestem az alkalmat, de ha esetleg volt, akkor kerültem, de hát előfordult, de nem volt lényeges. Lejjebb, arra lehet, hogy voltak.

Van benne ilyen felfújás is. Nem akar az ember itten cigányozni, mert sajnos magyar is odakerül, de a legnagyobb probléma a munkanélküliség. Nem akarom mondani, de itt van például a lányom is: 40 éves, két gyereke van, és nem tud elhelyezkedni, de hát ez van.

Munkahelyeket kell teremteni, akkor megszűnik, mert az éhes, elkeseredett ember bármire képes. Nem kell cigányozni, mert a tévében, rádióban láthatják, hogy a trafikokat is nem a cigányok törik fel. El van keseredve, nem tudja a rezsit kifizetni.

Amikor ’80-ban bejöttünk lakni, még akkor nem jött ide fel a busz, még alattunk fordult meg, csinált egy hurkot. Éjszaka a buszsofőr nem keltette fel az alvó utast, és akkor ment egy pár kört. Ilyenek is voltak, ez velem is előfordult, mikor éjszakásba dolgoztam. Emlékszem, még amikor édesapám dolgozott a Digépben, és akkor ilyen csippantós bérlet volt. Ki kellett lyukasztani. Nem olyan, mint most, ilyen mutogatós. Viszonylag olcsó volt. Emlékszem, mikor a kiliániban laktam, egyszínű volt a villamos, ilyen kis kitérők voltak, meg ez a régi típusú IFA villamos volt, fából volt az ülő, meg ment a kisvasút Perecesre.

Akik ideköltöztek, azok mindenfelé dolgoztak. Közlekedési vállalat, kohászat, DIGÉP, rendőrség.

Akkor még összejártunk a szomszédokkal. Volt olyan, hogy lementünk hárman, volt úgy, hogy lejött valaki, hozta az üveg sört. Az összes ajtó ki volt nyitva, a gyerekek ide szaladgáltak, oda szaladgáltak. Lehozta a sört és elbeszélgettünk, de most már nincs ilyen.

Mindenkinek van gondja-baja, nem akarják elmondani, vagy ha elmondják, a másikat nem érdekli. Például egy jó szomszéd szemben lakik, hát még úgy velük összejárunk, de nem nagyon. Már csak a névnap maradt. Vagy ha összetalálkozunk. Már megszűnt ez a kapcsolat.

Ez az új amerikai módszer, hogy csak te vagy, más senki, rossz így. Az emberi kapcsolatok leépülnek, elő45

ször a tv miatt, utána vannak a napi gondok. Ha összetalálkoznak, miről beszéljenek hirtelen. Én már könnyen beszélek ilyen téren, mert én már hál’ istennek, vagy sajnos, nyugdíjas vagyok, de ha nem lennék, ki tudja, mi lenne.

Nekem sok a szabadidőm, de a szomszédom is elmegy reggel fél ötkor. Hazajön este nyolc óra körül, és a családjával tud lenni egy kicsit. Ha átmegy, az ember, hirtelen nem tud beszédet indítani, mert vannak munkahelyi problémái, egészségügyi problémái, nem is nagyon mondja el, nem is meri, vagy nem is akarja.

Most már aki beteg, nem érzi jól magát, nem mondja el a kollégájának, vagy a főnökének pláne nem. Amióta nyugdíjas vagyok, nem járok az orvoshoz.Úgy mondták, nyugodtan menjen el, aki beteg, táppénzre. De nem is éltünk vele vissza. De visszatérve még itt, ahol volt a forrás, itt lefojtották a forrást.

Itt, a kék iskola alatt gyönyörű rét volt. Például mikor gyerekek voltunk, oda jártunk játszani, felhordtak minket az iskolából is. Akkor tehéncsorda járt fel, itt voltak a legelők és még feljártunk házi tejért. Voltak juhok, kecskék, disznók, annyi, hogy öröm volt nézni. Meg ide jártunk a temető mellé, oda jártunk virágot gyűjteni, mikor kellett. A’80-as években, mikor ide jöttünk lakni, az egyetem mellett volt egy család, akik foglalkoztak tehenekkel, kecskékkel, felhozták erre az oldalra a teheneket legelészni.

A forrásról, amiről az előbb beszéltem, az iható forrás volt, most is betáplál a vízművekbe, de volt itt több is, csak ledózerolták. Pont azt beszéltük az ismerőssel, hogy kár volt őket ledózerolni, felesleges volt őket megszüntetni. Ki kellett volna őket szépen építeni, szalonnasütőt mellé, mint ahogy a másik oldalba is csináltak szalonnasütőket. Szépen meg volt csinálva, most megint kezdik rendbe tenni. Jártak sokan ki oda szalonnát sütni az itt lakók közül. Nem olyan volt, mint a belváros, családi élet volt, társaságok. Mondom, jó volt itt lakni. Aztán jöttek, szemeteltek. Nagyon haragszunk a guberálókra, mert a szemetet széthányják. De azért én szeretek itt lakni, mondom, őszintén mondom, nem vágyok családi házba.

Jó emlék a könyvtár a hármas ütemben.

Kedvesek az emberek, oda járok. Szép emlék még, amikor 80-as években ideköltöztünk, egy tömb volt a Klapkán. A szomszédokkal leültünk napozni, szalonnát sütni.

Ez egy kedves emlék.

46

47

„…az ember be van zárva a bérházba…”

48

49

„Már lassan két éve járok. Hetente egyszer, szerdai napokon 9-12-ig kézműveskedünk. Szabolcs, a fiam gyöngyfűzéssel foglalkozik, én horgolással, kötéssel meg kosárfonással. Jó, hogy ide járok, mert emberekkel ismerkedtem meg, kijöttem abból, hogy ilyen magamba forduló legyek. Különösebben társaságba nem jártam, magamba forduló voltam, mivel egy nagy műtéten voltam túl és örültem, hogy felépültem. Le tudtam menni anyuhoz, meg ki a telekre. Egész évben tavasztól őszig nagyon szeretek kijárni a kertbe, mert ott azért elbóklászik az ember, gyomlálgat, elkapálgat és jó levegőn van: tehát az nekem nagyon fontos. Mert ugye az ember be van zárva a bérházba, de az fontos, hogy társasági lény legyen és jól érezze az emberek közt magát. Nagyon jó ez a kézműves klub, és nagyon ajánlom mindenkinek, hogy keresse fel. Itt családias légkörben mindenki elmondja a maga baját is, meg vidám a társaság, kibeszéljük a gondokat, viccelődünk is sokat. Az, hogy az ember jól érezze magát, hogy elbeszélgessen, nagyon sokat számít. Nem szabad bezárkóznia az embernek.” (Kézműves klub)

„Ide járok, az Avasi Kávézóba önkéntesként, és ott hallottam róla. Érdekelt volna, hogy tudjak az unokáknak egy-két dolgot csinálni, és eljöttem, és nagyon jól érzem magamat, tanulunk egymástól. Én most munka után járkálok, mert nincsen munkám, és itt több emberrel megismerkedtem, ami kicsit kirángatott ebből a depressziós korszakból, hogy az embernek nincs munkája. Több lehetőség van, hogy találkozzak emberekkel.” (Kézműves klub)

50

51

„Jártunk egymáshoz varrogatni, de nem volt olyan jó megoldás, és voltunk hárman, akik összetartoztunk, régebb óta varrunk. És akkor bejöttem a kávézóba megkérdezni, hogy volnánk itt hárman, nem ülhetnénk-e be varrni. Mégiscsak hangulatosabb lenne itt. Örültek neki és befogadtak.

Híreszteljük szájról-szájra, hogy aki tud, az jöjjön. Nagyon jó a hangulat és mindenki azt mondja, hogy olyan gyorsan eltelik az idő. Nagyon kellemes dolog, megnyugtat, sokat beszélgetünk.” (Patchwork klub)

„Tavaly óta járok, novembertől. Megismertem, milyen lehetőségek vannak, és akkor több dologban is részt vettem. Önkénteskedek, a függönyöket megvarrtam a kávézóba, meg ami kell. Régen nem volt ilyen lehetőség, úgyhogy örültem is neki, hogy ez van. Ez nekem jó, mert én teljesen egyedül vagyok. Akkor nem vagyok egyedül, ha az unokákra kell vigyázni. Végül is van miért otthonról kimozdulni, emberek közé menni. Több mindenre van rálátás. Azért az emberek csak megbeszélnek dolgokat. És akkor benne élek a napokban, mert otthon nem tudja úgy megélni az ember a dolgokat.” (Patchwork klub)

52

53

„Fotókörbe tavaly ősztől járok. Itt egy jó kis csapat állt ös�sze. Minden héten van találkozó. Amikor csak tehetem, én is megyek. Előtte is fényképeztem, de nagy változást hozott számomra a fotókör. Főképp, hogy nyilvánosság elé kerültek az alkotásaim. Részt vettem az Avasi Közösségi Térben rendezett kiállításon is. Egyik fotóm a Panel Levél címoldala lett.” (Avasi Fotókör)

„Én szinte már a fotókör elejétől minden héten járok. Nagyon megtetszett, közel van a lakhelyemhez is. Nagyon tetszik, hogy egy olyan csapatra találtam itt, ahol tudok tanulni, fejlődni. Mert én nemrég kezdtem el a fotózást, és nemrég vettem meg az első digitális tükörreflexes fényképezőgépemet.

Amióta ide járok, más perspektívával látok dolgokat.” (Avasi Fotókör) 54

55

„A TV-ben láttam, amikor átadták az Avasi Közösségi Teret, hogy ki volt támasztva a falnál egy pingpongasztal, és jöttem, érdeklődtem, hogy használni is lehet-e. Jó, hogy hetente tudunk jönni. Szembe lakom, úgyhogy közel van. Örömmel csináljuk és amellett mozgunk is, ami nagyon jó hatással van ránk.” (Pingpong)

„A pingpong mint testmozgás, nekem nagyon jó. Gyermekkoromban lakótelepen nőttem fel, ott mindenhol volt pingpongasztal. Már rég nem pingpongoztam és gondoltam, jól jön egy kis testmozgás. Mert ebbe nem fáradok úgy el, mint a tornában. Kerestünk régebben pingpongasztalt az Avason, hogy szabadtéren is tudjunk játszani, de egyet sem találtunk. Mind letúrták. Örülünk, hogy itt, a Térben van lehetőség játszani. Minden héten jövök. Kicsit leizzadunk, jó stresszoldó.” (Pingpong)

56

57

„Az egyik barátnőm, aki ide jár, mondta, hogy itt van torna.

Ez a tízfős csapat nagyon jól összeszokott, és nagyon nagy szükségünk van a mozgásra. Otthon, magunkban nem valószínű, hogy megcsinálnánk ezeket a mozdulatokat. Nagyon jó, aki a tornát tartja, és a csapat is jó. Ez az egy óra nagyon jót tesz nekünk, 50-60 éveseknek. Ezért szeretünk ide járni” (50+ torna) „Én még csak egy hónapja járok ide. Ismerősömtől hallottam, hogy van itt ilyen lehetőség. Igaz, hogy már nem vagyok húszéves, de egy kis mozgás mindenkinek kell. Koromnál fogva, amit tudok, megcsinálok, ha valamit nem, akkor leülök a kisszékre. Nagyon jó a közösség. Nekem ez egy kis kikapcsolódás. Másabb az ember hangulata, ha tudom, hogy most készülök, jövök és itt vagyok. Egy kicsit úgy feldob.

Kellemes időtöltés, kikapcsolódás.” (50+ torna)

58

59

S茅lley Andrea

60

Z谩r贸 monol贸g 61

Ritkaság, de stílusosságra hivatkozva most a felelős kiadó is monológba kezd. A különböző szerepek mellett annyit érdemes elmondani, hogy avasi vagyok.

Az Avason nőttem fel, 1978-ban költöztünk ide, itt jártam iskolába. Csodás, egyforma iskolákba jártunk, számokkal voltak megkülönböztetve, az enyémbe talán 2000 gyerek is járt egyszerre, váltásban volt A hét és B hét, délelőtt tanítás, délután napközi, majd fordítva. A napközi néhány tanévben már az iskolából kiszorult, s a betonip épületekben sem férve egy-egy panel lakás lett kinevezve napközinek. Egy évfolyamon 8-10 osztály is volt talán, de „h”-ig biztosan. Az Avasról jártak a szüleim dolgozni, gyakran hajnalban, a város másik végébe is, mi pedig iskola előtti ügyeletben. Hétvégenként innen mentünk ki a Pingyomra, a telkünkre, ültetgettünk, fociztunk, szalonnát sütöttünk, s gyakran alig vártuk az öcsémmel, hogy hazaérjünk, és a haverokkal mehessünk bandázni a játszótérre, később a parkba. Szerencsére édesapám is sürgette a hazatérést, mert horgászni kellett mennie, de nagyon. Kulcsos gyerekekként nőttünk fel, de tudtuk, ha a kulcsot otthon hagytuk, akkor a szomszédhoz bemehetünk telefonálni, vagy tanulni, amíg valaki hazaér. Majd itt jártam az Avasaljára középiskolába, de szórakozni akkor már „lejártunk a városba”.

Majd itt volt első önálló lakótelepi lakásom, szóval itt kezdtem el az önálló életet is. Kismamaként itt toltam a bakakocsit a betonházak között, cikáztam az Arborétum felé, hogy zöldebb, csendesebb levegőben sétáljunk a a kismamákkal. A kislányom szintén itt járt iskolába, néptáncosként gyakran fellépett az avasi rendezvényeken, és mi, középkorosztályos fiatalok is gyakran rendeztünk eseményeket, egyszer egy fesztivált is az Avas tetején, az Amfiteátrumnál. S ha külföldről, vagy az ország távolabbi részéből jött hozzánk valaki, felvittük az Avasi Kilátóhoz, hogy lássa odafenntről az egész várost. De ha csak szellőztetni kell a fejemet, vagy „bekötni”, akkor is odavisz az utam. És számtalan dolog köt még az Avashoz, a szüleim, az osztálytársaim, a barátaim mellett a sok emlék, és nem is értettem először, hogyan lehet élhetetlen környezetről beszélni. Én, aki a sűrűre épített és sűrűn lakott panelházakban és azok között nőttem fel, zsúfolt buszokon közlekedtem, és az iskoláimban szó szerint tömeg volt, felhúzott szemöldökkel tudtam csak a „gettó” szóra reagálni, s gondoltam magamban, hogy én ehhez biztosan nem értek, de azért nem élhetetlen. Imádtam itt élni.

Néhány ifjúsági programmal a hátam mögött, egy csereháti mélyrepülés után, ahol roma családok felzárkóztatásán dolgoztunk, illetve egy észak-abaúji kistelepülés fejlesztési folyamatának megrekedése után hat évvel ezelőtt egy meghívásnak eleget téve léptem be 62

először a Jezsuita Gimnáziumba. Ott persze nem egyből jött az ötlet, hogy felvállalom, hogy egy városrész életébe „beavatkozzunk”. Sok személyes támogatás, intézményközi egyeztetés, ötletelés, és néhány munkában gazdag, kitartó év hozta meg a bátorságot és a megerősödött szakmai elképzelést annak érdekében, hogy az Avasi lakótelepi városrészben milyen fejlesztésekben érdemes elindulnia és tevékenykednie a Dialóg Egyesületnek.

Az Egyesület társadalomjobbító programokban dolgozik 13 éve, és közösségfejlesztéssel foglalkozik. Mivel leginkább Borsod–Abaúj–Zemplén megyei kistelepülésekben, aprófalvakban szereztünk jellemzően tapasztalatot, így nem volt az egyesületi berkekben sok városmegújító tapasztalat.

Miközben én is gondolkoztam, hogyan lehet az Avas élhetőbb az élhetőnél, egyre több problémáról hallottam, és egyre sűrűbben találkoztam velük. Amikor gya-

kori hangoskodás, szemetelés, növekvő rezsi- és társasházi tartozás, lelakott lakások, bérházak és együttélési konfliktusok váltak láthatóvá, akkor naivan és egy szakmát épp megismerve kerestem a fogást, hogy hogyan lehetne tenni ezek ellen közösségfejlesztőként és civilként.

Ez a néhány apropó indította el – és sok beszélgetés, társkeresés, jó néhány próbálkozás, hullámzó lendület, még hullámzóbb anyagi háttér által támogatva – a hat éve futó, nagyon színes Avasi Közösségfejlesztési Programunkat.

Annak ellenére, hogy ennek a programnak a részeként született e kiadvány, ez a kötet nem hivatott arra, hogy ezt bemutassa, bár biztosan inspirál minket majd egy újabbra, ami ezt célozza, mivel egyre többen kíváncsiak a fejlesztési folyamat részleteire. Ez az Avasról, az avasi emberekről, az avasi életről szól és arról, hogy miért ÉRDEMES… 63

Zárszó Rendhagyó módon a zárszó mutatja be a tartalmat, mert az a gondolat erősödött meg bennünk, hogy aki beleolvas a sorokba, azokat megszólítja az interjút adó avasi emberek gondolata. Ők megnyíltak annyira, hogy ÉRDEMES elgondolkodni a lakótelepi életről, s ez inspirálhatja a kedves Olvasót. Inspirálhatja arra, hogy beszélgessen a hétköznapjairól, az életterében őt megragadó dolgokról, összefüggéseket keressen, gondolkozzon olyan egyszerű értékekről, melyek vezetik őt a mindennapokban. Az Avasi Történeti Klub elmúlt 2 évében arra törekedtünk, hogy ezeknek adjunk teret, és ezt most egy csokorba fogta R. Nagy Csilla, aki felvállalta hogy a klub interjúiból, a sok beszélgetésből elkészüljön egy Avastörténeti kiadvány. Az Avasi monológokban olvasható interjúk létrejöttét segítette Csilla mellett Papp Dénes, Sencsik Péter, Barcsai László. Az interjúkat lejegyezte Czövek Gabriella, Medve Ágota, Ardó Balázs, fiatal egyetemista gyakornokaink. S a fotók? Ugye, gyönyörűek? Az Avasi Fotókör munkáiból válogatta Pongrátz Tamás.

A kötet az Avas történeti hátterével indul, amiről Csendes József írt. Mivel Józsi nagyon belejött, a kötetbe csak a tanulmány egy része került be, s igyekszünk majd megtalálni a kutató- és tanulmányírói munkájának elismerését majd egy másik platformon. Tovább lapozva

64

jönnek a monológok. Kik élnek ebben a panelrengetegben? Több tízezer emberből csak néhány hangot hallhatunk. Ezek az Avasi Történeti Klubban készült interjúk részben vagy egészben lejegyezve bemutatják az egyéneket, akik itt élnek az Avason. Ezekből bepillantást kap az olvasó a lakóközösség múltjába, jelenébe. Milyen volt régebben, s milyen most. Régen se nagyon jártak össze az itt élők, nem is volt rá idő, nem volt hely, és nem alakult ki nagyon ezen szokás, hiszen nem a városrészhez kötődött a kapcsolati hálójuk. Ám mindenki tudta, hogy ki kicsoda, ismerték egymást, páran barátságot kötöttek, jó szomszédi kapcsolatok születtek, közös programok is akadtak.

Majd megszólal néhány mostani kisközösségi szereplő.

Ezek a hangok is magukért beszélnek. Csak néhány szó: magány, gondok kibeszélése, kapcsolatok építése, álláskereséshez utak, egymástól tanulás.

Nagyon köszönöm, hogy megosztották ezeket a gondolatokat velünk, s köszönet azoknak, akik a kétéves munkában részt vettek. Én is így vagyok valahogy az Avassal, ezért kiragadom és kölcsönveszem az egyik mondatot zárásként: „Másabb

az ember hangulata, ha tudom, hogy most készülök, jövök és itt vagyok.”